A haragom olyan, mint a villogó piros lámpa az autó műszerfalán: jelzi, hogy valahol zavar támadt. Igen, rossz tanácsadó és igen...mérgező! Ingerült lettem hamar, mert nem tudtam olyan jól és finom mozdulatokkal megcsinálni, mint az öregem. Sose csináltam még ilyet, de mindig mindent elsőre tudni akarok olyan profin, mint a másik, aki már csinálta azt párszor. Tudom, hogy nem így működik, bennem viszont munkálkodik valami mélyen. Az elismerésre hajtok? A megbecsülésre? A tudásra? Nem tudom, de szinte azonnal kész akarok lenni és tökéletesen akarom megtenni. Még akkor is ha tudom...nem így működik! Mert tudom! Azt is hogy ez nem megoldás, ezzel így nem tudom gyorsabban és jobban megcsinálni. Lassabb a mozdulat, főleg, ha nem akarom, hogy a kezembe vágjak, vagy a lábamba. Vagy elkapjon a gépszíj és másnak ártsak...nem lehet! Tettem már őrült dolgokat a 18 évem alatt. Történtek velem már olyan dolgok, amiket mások húztak rám. Negatív élmények, amikből sosem jöttem ki túl jól. De önként és meggondolatlanul a lángokba nyúlni bele... miért tettem? Nem tudnám megmondani. Talán az ösztön, a hirtelen jött reakció hogy kikapjam onnan a kést...talán azt hittem hogy nem árthat ennyi időre a tűz. De ártott. Nem is kicsit. Apa hangját is meghallottam, majd odébb is léptem fájdalmas arcot vágva hátráltam, nem ragadtam meg a kezem, próbáltam valamilyen mód lehűteni. Legyeztem...de csak még jobban fájni kezdett. Nem adtam neki hangot olyan hirtelen történt, a fájdalom az elmémbe hasított, elűzte ezzel a jókedvemet, felszökött bennem a pumpa. Aegir előttem termett, erősen ragadta meg a karomat, a tekintetem az üvegre siklott. Elöntötte az agyamat a fos, a harag...nem teheti meg! Nem veszthet egy törpe ellen! Neki győznie kell! Aegir mind közül a legerősebb! Nem veszíthet! NEM! Gondolkodni sem tudtam, a fájdalom, a harag melyek a fejemben elöntöttek egy pillanat alatt késztettek cselekvésre. Kirántottam apa kezéből a sérült kezemet, a másikkal pedig elcsaptam az üveget messzire. Nem voltam hajlandó belegondolni hogy ennek így következménye lesz. Nem akartam és nem is tudtam. Ilyenkor a gondolkodás nem erényem. Basszameg. Egy szót se bírtam szólni, az állkapcsom megfeszült, a szám összepréseltem. Az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, hogy némileg felnőttem, benőtt a fejem lágya meg hasonlók. De valahányszor ilyesmi történik a régről ismert türelmetlenség a harag szikrája pillanatok alatt a felszínre bukott. - NEM! Nem...nem istenkedsz! - túl erős és haragos válasz volt, fújtattam az üvegről ráemelt tekintettel. - Nem veszíthetsz egy rohadt törp ellen! Nem engedem! - rivallottam rá és hátrálni kezdtem, fejet ingatva egészen az üvegig, amit szépen megtiportam még. - Soha! - szívtam meg az orrom, bár ez inkább a fájdalom miatt volt, amit az előbb okozott adrenalin miatt nem éreztem, de most már totálisan érzem a kézfejem fájdalmát. Bizsergett, szét akart szakadni. Mintha tűk szúrkodnák mindenhonnan egyre mélyebben. Forró... - Sosem akarnám, hogy miattam kerülj még rosszabb helyzetbe! - ingattam meg a fejem, tovább hátrálva, majd egy fa az utamat állta, így annak préseltem bele a hátamat. A nyelvem hegyén ott a bocsánatkérés, de nem bírom kinyögni. Túl sok mindent basztam el, túl sokszor sajnálkoztam és futottam le mégis ugyanazokat a köröket. - Ne használd! Kérlek! - a tekintetem könyörgő, ahogy a hangnemet is annak szántam, ám nem néztem Aegirre.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 08, 2023 6:57 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Mindig is szerettem mesélni. Elmondani azt ami rég volt. Mesélni a tájakról amiket láttam, a rémségekről, miket átéltem. Mindenről, ami tett valahová egy végzetes pontot, vagy egy vesszőt, mi tovàbbhaladást biztosít. A mesék, mik valósàgot képeznek. A mesék, mikben ott rejlik az igaz szó, ám finomítottak rajta, hogy ne legyen olyan rémisztő, vagy fedje el az igazságot, hogy mindig a jó győzedelmeskedjen. Kérdésére megakadtam a munkában, a késem belevitt a fáva, aztán felpillantottam. Összeszaladt a szemöldököm, aztán további szavai nyomán rá kellett jönnöm, hogy eddig még sosem csinált ilyesmit. -Igen. Kis részeket hántasz le belőle, de nem vágod le teljesen. Egyre beljebb haladsz. A végén az egész úgy fog kinézni mint egy toll.-magyaráztam mosollyal az arcomon, aztán megköszörültem a torkom egy pillanatra, s tekintetem rá emeltem míg próbálta csinálni. Nem akartam azt mondani, hogy majd ên megcsinálom. Nem akartam hogy azt gondolja még erre sem képes. Persze mikor a haragja egyre jobban tapinthatóvá vállt a levegőben, és még a vak is észrevenné mennyire haragos, nos akkor akartam megálljt parancsolni az egésznek, ám még sem tettem. -Aaron...a haraggal nem oldasz meg semmit..-mormogtam, miközben figyeltem a pattogó szikrákat, aztán a lassan feléledő tüzet. Akkor keltem fel a helyemről, majd odafordultam a nyeregtáskához egy pillanatra, hogy kivegyek belőle még pár dolgot, ami megkönnyítheti a tűz gyujtást, majd mire visszafordultam, Aaron már nyujtotta felém a kést, ám nem volt idő odanyujtani a kezem. Túl távol voltam mikor az belezuhant a vidáman lobogó tűzbe, Aaron pedig... -Aaron!!!!- hangom inkább riadtan csendült, mint sem parancsolón, miközben ő már ki is rántotta kezét a lánkok közül. Odaugrottam a táskámhoz, igaz azt mondtam nem hozok magammal, hogy ne legyen kísértés, de van mikor cselekedni kell. Van mikor azt kell tenni ami fontosabb. Odaléptem vele Aaronhoz, lecsavarva annak kupakját, miközben erős fogással tartottam karját. -Csípni fog! Ha nem hagyod, csúnya nyoma marad!- tekintetemben aggodalom csillant. Bármelyik gyermekemért megtenném, s a szigony egy pillanatra sem érdekelt. Megsérűlt, hát segítenem kell! Azzal a kézzel semmit sem tud tenni! Azzal a kézzel...-Ne mocorogj! Kellemetlen lesz, és marad utána némi heg, de elfog tűnni jószerével.-hadartam, s már készültem ráönteni a karjára. Ha nem akadályozott meg, akkor bizony megtettem. Ráöntöttem a sebre, mire a víz elkezdte tenni a dolgát, s az égés nyomnak egyik pillanatról a másikra nyoma veszett, mintha ott sem lett volna. -Nem égett volna el... Varáslat védi...-morogtam a tőr felé pillantva, aztán megszemléltem kezét, amin már semmi sem volt.Ám ha megakadályozta, valahogy akkor ezek a szavak még nem hagyták el ajkaim. A tűz nem játék. A tűz veszélyes. Gyönyörű, ám kegyetlen. Főleg ha valaki olyan oktondi, és balga, hogy a kezével piszkál bele, és nem egy bottal. Szóval ha Aaron próbált megakadályozni, bizony nem hagytam egy könnyen.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Aegir mintha sejtené a gondolataim morzsáját, vagy csak túl jól ismer...szavakkal bombáz hogy nem bocsátkozhatok harcba a Kraken ellen. Nem mehetek utána. Mintha tiltaná a dolgot. A szigonya mágia általi, azzal van felerősítve. Erről mesélhetne még, főleg így hogy szeret mesélni. Érdekelnek a róla szőtt mesék, érdekel, hogy ő hogyan élte meg a dolgokat. Hogyan éli meg hogy rengeteg időben jelen volt. Az öregek már nem mesélnek, mert a fiatalok lehurrogják őket... más dolgok foglalkoztatják őket. De mégis kellenek ezek a mesék, ezek a hitet adó kézzel fogható dolgok. Mert ezek valódiak. Valóságosak. Azt hiszem a legtöbb amit adhatok majd apának az ez lesz. Mesélek. Gyerekeknek, ilyen korúaknak mint én, kicsit idősebbeknek. Ha kell akkor bevetem az erőmet is, hogy hitet adjak, hogy Aegirt kisegítsem kicsit. Nem sok mindez, amit adhatok, nem tudom ennyivel visszafizetni majd ezt a rengeteg dolgot...mégis... csak egy cseppet kell belőle. Én hiszek benne. Anyáról is szót ejtett. Elaludt a meseszerű dolgon, amit apa intézett felé. Mese. Nem. Ez a valóság. Én biztos nem fogok rajta elaludni...bár ez csak anyára vall. Elaludni mert mesélés következik. Ám nem akartam tovább kérdezni, az érdeklődésem kicsit alább hagyott. Hiába érdekelt az élete... Felidéztem a szavait, majd azt hogy nem szereti a titkokat, de magam mégis kussoltam néhány dolgommal kapcsolatban. Apa szavai némiképp azonban nyugodtságot adtak. Ha nem lesznek meg az emlékeim, majd lesznek újak. Elmosolyodtam. Már így is rengeteg új élménnyel gazdagodtam. Azt meg sosem akarnám, hogy ő váljon emlékek nélkülivé. Nem akarom hogy elfelejtsen engem, vagy saját magát. A tűz irányába tereltem a kényes témát. Nem csak nekem az, neki is. Azt a napot sosem fogja kiheverni. Mindennap ott fogok lebegni a szemei előtt holtan. De a tűz... apa a nyereghez lépett, pár dolgot elő kotort onnan és visszatért hozzám. Nincs gyufa, sem gyújtó, akkor? Értetlen pillantásommal mindent elárulhattam... - Miről beszélsz? - pilláztam kicsit értetlenül. - Tollas ág? A holt nyelveden nem értek ám. Az addig oké, hogy két darab konténert felgyújtottam...mondjuk 2021-ben... valamikor év elején. Öngyújtóval. Nem vagyok büszke rá, de felejtsd el! - ingattam meg a fejem, majd elvettem tőle a bicskát... - Tollas...az! - magyarázatait figyelmesen, kíváncsian és pislogás nélkül hallgattam. Figyeltem őt, majd ezek alapján kezdtem el én is csinálni. Először kicsit kapkodva, majd lazítani próbáltam, kifújtam a levegőt, aztán ahogy apa mutatta milyen tempót diktáljak hozzá, hát azt követtem. A mozdulatokat csinálva pillantottam rá apára. - Amúgy...jó hallgatóság vagyok. Szeretem a jó sztorikat. - bólogattam nagy komolyan. Szavaim nyugodtan csendültek, még kacsintásra is futotta, a pillantásom a kékjein állapodtak meg, onnét szalad másfelé némileg, arcélét, vonásait pásztázva a pillanat némaságában, s végül meglelve újra a tekintetét. Hiszen a folytatás is előkerült a szikravető terén. Láttam a mozdulatot, láttam a szikrát. Így átvettem a feladatot és neki álltam a mozdulatokat leutánozni. Ám valahogy a türelmetlenségem előtérbe került és sürgetőbb lett a módszer, aztán a szikra is pattogni kezdett, rám, a mellkasomra, a térdemre, majd szerte szét, így felugrottam és abba maradt ez az egész. A tekintetem haragról uralkodott, majd visszatérdeltem és elkezdtem megint. Dühösen, ingerülten pattogtak ettől a feladattól a szikrák, végül apró láng került a helyére. Felcsillantak a szemeim ettől és közelebb hajoltam, hogy kisebb lehelettel, kisebb fuvallattal nagyobb lángokat kapjak. Abba hagytam, de nem hajoltam el, onnan figyeltem a remekművemet. Amit apa segítségével gyúrtam össze. Elégedett voltam. Végre valami olyasmit sikerült csinálnom, kisebb támogatással, amit még sosem csináltam. A bicskát visszaakartam nyújtani, de idő előtt csúszott ki a kezeim közül és a lángokba esett. A hirtelenség, a meglepettség, a nem gondolkodás vezérelt-e nem tudom, de olyan gyorsan nyúltam utána, hogy kikapjam belőle, hogy utána már felpattanva onnan léptem el és eresztettem el a forró bicskát, ami így a földön landolt. Közben pedig legyeztem a kezemet, hiszen belenyúltam a lángokba, a tűzbe, hogy mentsem a csodafegyverünket... arcomon enyhe fájdalom tükröződött, meg sem akartam nézni, hogy ezzel mit ártottam.... - Van tüzünk. - kínos vigyorra húztam a szám. Nem akartam a fájdalomra koncentrálni, nem akartam az új tanultakkal rendbe hozni, majd elmúlik. Azt sem akartam, hogy apa segítsen. Majd elmúlik. Majd meggyógyul... de amíg fáj, addig is a harag kerül előtérbe. Lassan szökik fel és telepedik rám. Nem veszíthetem el a fejemet, mert akkor olyasmit teszek vagy mondok, amit nem akarok.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Ápr. 06, 2023 5:39 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Meséltem neki pár dolgot, amiről abban a pillanatban úgy éreztem hallania kell. Talán a tábortűz varázsa volt, talán az a pillanat döntött így, mikor egymagam mentem el fát szedni. Meséltem, s elmondtam amit tudnia érdemes volt, vagy talán egy picivel többet is, bár egy dolgot még nem meséltem neki. Egy dolog kimaradt, de azt késöbbre tartogattam. -Nem egy közönséges szigonyt képzelj el, és ne is olyat, mik a mesékben teremtek. Több darabjàból készült mágia által. A Törpök sokmindenre képesek. Akár csak mi. Csak hogy megfeledkeztem az egészről, vagy csak egyáltalán nem érdekelt. Nem tudom.- megingattam a fejem. -Akadnak dolgok, miket csak hagyni kell menni a maguk menetébe. Lehet, sorsom szálai eképpen lettek szőve. De ne akarj a Kraken után menni. Gigászi teremtmény hatalmas csápokkal, acélkemény csőrének harapása egy csettintéssel végezne veled.- megingattam a fejem, s közben tettem a dolgom, majd következő szavaira felé fordítottam figyelmem. -Nem. Én szeretek mesélni. Ezer meg egy dolog történt a tengeren. Ezer meg egy mese keringett végzetes szirénekről, kik a halálba csábítják a matrózokat. Mendemondák, vagy valóság... De rólunk szóltak. -összeszaladt a szemöldököm. -Az emberek manapság már nem mesélnek. Az öregek csendben ülnek, mert a fiatalok leintik őket... Nem kellenek a mesék. Hűtlenek lettek. De ezek a mesék hitet adtak számtalan harcosnak, hajósnak, halásznak, vulkánok imádóinak. Hitet arra, hogy van egy olyan világ, ami talán megmagyarázhatatlan... de még is kézzelfogható.-mosoly kúszott keresztűl arcomon.- Anyád a történetek felénél általában elaludt. Azt mondja nem volt unalmas egyik sem, csak olyan meseszerű...-megkapartam arcom, megingattam fejem, aztán csendben maradtam, míg ő odatelepedett hozzám. Nem volt olyan érdeklődő. Kérdései elkerültek. Lefoglalta a sok szivatás, hogy a haverjaival lógjon. Csendben maradtam. Ám mikor szavai felcsendültek, s sajátjaim ütöttek vissza benne...nos akkor kaptam csak rá a tekintetem. Lelki szemeim elött felrémlett Pompei pusztulása, fülemben zúgó sikolyaikkal. A havas Tibeti hegycsúcsok, s a hideg, mi ott fogad, és a hazatérés...zöld szellemek tánca az égen, a sarki fény. Egy pillanatra azt hinné az ember, emlékezett mindenre, ám ez csak pillanatnyi emlékfoszlány volt. Figyeltem miképpen peregnek a könnycseppek végig az arcán s fátyolosodik el tekintete, de nem moccantam. Ott ültem a helyemen, s még az addigi keresgélést is abbahagytam. -A titok olyan súly, mi idővel egyre hatalmasabbra nől, s a végén mindent magával ránt. A titkok hazugságokat szűlnek. - magyaràztam halkan, szinte csak mormogva. Leszámítva, hogy szoktam, s nem kerülnek el a hazugságok, attól még egyiket sem szerettem. -Elképzelésem sincs mennyire kellemetlen emlékek nélkül röpke foszlányokkal létezni. De azt tudom, hogyha adsz magadnak időt, akkor menni fog. Én ebben bízok. Ha nem...-széttáetam a karjaim.- Nos, akkor szerzünk helyette másikakat. Jókedvre akartam deríteni. Nem akartam hogy rosszkedve legyen olyan miatt, ami már rég elmúlt. Aztán figyelme a tűzrakás felé terelődött, én meg megingattam a fejem, majd intettem hogy csak bátran. -Nincs gyufám, sem öngyújtóm.- egy darabig még ültem itt, majd a nyereg mellé léptem, belekotorva kezembe akadt egy vastagabb zsineg, aztán tovàbb kotoràsztam, s megtaláltam a kis bicskát, mit aztán odavittem Aaronhoz. -Tollas ágat csinálunk, vagy csinálsz, de vigyázz a kezedre! Aztán szikrapattintóval meggyujtjuk. Ha csak nem akarod csiholni a tüzet.- villantottam egy mosolyt, majd adtam neki egy fadarabot, egyet pedig magamnak is szereztem, majd ha elfoglalta a helyét, akkor elkezdtem magyaràzni, és mutatni még is hogyan kell. Ha megvoltunk vele, akkor a szikravetőt nyitottam ki, s végighúztam rajta a tőröm hátát, mire szikrák ezrei pattantak ki a nyomán. -Így csináld. Elsőre nem biztos hogy sikerül.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A döntéseinket vállalnunk kell. Akár rosszak, akár jók ezek a döntések. Emberek vagyunk. Hibázunk. Rossz döntéseket hozunk. Nem jól mérjük fel a dolgokat. Aegir is önző volt. És kegyetlen is. Ma már nem az? Ő is hozott rossz döntést, ez igaz, hiszen mikor “elrabolt” akkor szinte a vízbe dobott bele... majdnem megölt és “duzzogása” terén a hallgatása volt a döntő tényező. Nem beszélt hozzám. Nem nézett rám. Duzzogott. Vagy tudja tököm. De para egy helyzet volt. Aztán hogy valóban megölt volna... fogalmam sincs. Ha túlzottan elborul az agya...biztosan. Régen nem mentem el családi programokra. Régen leoltottam másokat ám most... Tovább léptem. Változtam. Sokat. És sok szarság kellett idáig...igen. Túl sok hogy rájöjjek ez így nem folytatódhat. Túl későn akartam visszalépni a bandából. Túl későn kértem bocsánatot mindenkitől mindenért. És jóvátehetetlen bűneim vannak. Szóval vesztesnek érzem magam. Ami pedig a lányait illeti...nagyon szereti őket. Mind a kilencet annak ellenére hogy nem találkoznak túl sűrűn. Mint mondjuk én és Ő. Még heti egyszer sem...ritkábban. Az meg hogy nem ismerhetem meg őket bizonyos ok miatt, hát kiheverem. Mindegyik éli a maga világát...nem kell nekem mindegyikkel traccspartizni. Elég Kolga és Hröön. Néha még ők is soknak fognak bizonyulni úgy érzem... főleg ha elkap a gépszíj. A tőrt magamhoz vettem, persze apa átadta, magamtól nem csórnám el, majd magyarázatot is kaptam a kilétére. Hogy honnan való. - Egy szigonydarabból hogy lehet börtönt építeni? Szóóóóval tulajdonképpen a te erőddel volt kordában tartva az egész... - hoztam le a következtetést az eddig halottakról. Valóban gyengébb lehet a múltbéli énjéhez képest ha most az a nagy dög kiszabadult? Tényleg az imák adják számukra a hatalmat? Az erőt? Milyen ima kell ehhez az egészhez? És mennyi? Milyen sűrűn? Azt hiszem túl sok kérdés lenne ez így egyszerre és nem is biztos hogy érdemes feltenni...ráadásul a fejem is meg fog fájdulni, de nagyon is foglalkoztatott a dolog persze, hiszen megpiszkálta a figyelmemet. Igen, még mindig a kraken körül is forogtak a gondolataim, hogy vajon hogyan lelhetek rá? Miképpen lehetne tőrbe csalni, elkapni és újra elzárni? Vajon tudnék ebben segíteni? Azonban apa az ezer történetével kizökkentett. Anyának és a lányainak mesélte magáról a történeteit...félre billentettem a fejem és úgy pillantottam a kékjeibe, míg el nem fordult a táskája felé. - Biztosan nagyon unalmas lehet újra meg újra elmondani ezeket, bár a kíváncsiságom az irányodba ugyanakkora, mint... - elgondolkodtam, tarkót vakartam, majd fejet ingatva folytattam azt. Tulajdonképpen halkabbra vettem a figurát. -...fogalmam sincs mikor érdeklődtem az életedről utoljára... - szégyenkezve elpillantottam róla, hiszen tényleg nem tudtam semmit jó néhány napomról, hetemről sem. Vannak még ködös részek és azon vagyok, hogy ezek is felszálljanak az emlékeimről. -...vagy hogy érdekelt-e egyáltalán. De most túl őszinte leszek veled! Érdekel az életed, hogy miféle csatáid voltak, vagy milyen lényekkel találkoztál... bár...van egy olyan érzésem hogy meséltél már pár dologról... A hegy lábánál a rengeteg hamu, a sikolyok, a rengeteg elszenesedett ember. A világ vége. Hófödte sarkok, ahol az ég a tengerhez hozzáér és zöldes szellemek táncolnak az égen. Egyszer mindent megmutatok neked! - talán apám szavait ismételtem hónapokról azelőttről, talán csak én találtam most ki, de kétlem hogy az utóbbi lenne. Apa hangját hallottam a fejemben és nem a sajátomét... könnyek szöknek a szemeimben, hiszek rettenetesen fájdalmas a lelkemnek, hogy nem tudom hova tenni mindezt. Pedig megtörténtek. Minden itt volt egy karnyújtásnyira és csak elszúrtam az egészet. Talán másodpercekig is tart, ameddig csak bámulom a kettőnk közé szorult távolságot. - Nem akartál titkokat. Akár akartam, akár nem, a családodhoz tartozom. Őszinte voltál velem... - két kezemet fel kellett emelnem, hogy a hüvelykujjaimmal megdörzsöljem a szemeimet, hiszen a könnyeim is útnak indultak. Rohadt érzelmeim. Milyen szar néha önmagadnak lenni! Még akkor is ha ez jó! ÉS Tiszta! -...csak én nem mondtam semmit neked... Róla... én akartalak titeket óvni. Soha senkit sem tudtam megvédeni...gondoltam majd most... - hirtelen nem is tudom magam kiragadni ebből az állapotból, csak meredten bámulom - Most meg elő jönnek a szavaid a fejemből, mintha csak éppen az imént mondtam volna el őket...de...hogy mit tettünk, hol voltunk...nincs semmi! Leeresztettem a kezeim, kínos vigyor telepedett rám, majd megvontam a vállam. Nem adom fel. Érzem, hogy több koncentrációra van szükségem, de legalábbis az előző pillanatokat ki kell törölnöm a fejemből és tisztább gondolkodással kell belemennem a mai nap folytatásába. Még akkor is ha egy pillanatra elkeseredtem. Az élet megy tovább, nem? - Mit kell még csinálni? Tüzet gyújthatok? - léptem is odébb a tűz lerakó helyre, hogy leguggoljak hozzá. Fűrkésztem azt és hát rá kellett jönnöm, nincs nálam öngyújtó. És hát anélkül nehezen lehet tüzet csinálni....meg papír is kellene. Apára pillantottam a vállam fölött. - Oké, megfogtál. Van öngyújtód? Gyufád? Olyan lángfújód? Lángszóró? - soroltam fel el egy pillanat alatt ezeket szinte izgatottan és vártam a magyarázatot, hogyan is kellene neki látnom tüzet csiholni...a semmiből! A mosolyomon látható azonban, hogy nem félek ettől a feladattól sem és a múlt nem fog összetépni. Csak el kell engednem! Én elengedném, de a múlt nem ereszt...köszönhetően a rémálmaimnak. De remélhetőleg a tervem majd bevállik. Elengedhetem majd önszántamból...megértem rá! Apa is megmondta!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 05, 2023 5:39 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hoztam fel számára példákat, még a családom is megemlítettem, mondjuk nem is értem miért tettem, ám még is talán az első alkalom volt. Nem szégyeltem a családom, nem voltam eltelce sem azzal, hogy kik, és miféle képességekkel lettek megálldva. Nem azért nem emlegettem őket, mert szégyeltem magát a jelenlétüket is, vagy akár Aaront, csak egyszerűen nem képezték az életem részét, s talán ők maguk is eképpen gondolták. Aztán Aaron a sátor felállítását választotta, s mire visszaértem a fadarabokkal, addigra már ő is szépen haladt, míg én leágaztam a botokat, s megalkottam a tűzrakó helyet. Furcsának így nem volt furcsa . Erő nélkül lenni, hisz a víz messze volt. Messze... Elhessegettem a feszült gondolatokat, majd megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, miközben fiamat figyeltem, miközben fényképezi a sátrat, saját magát. Talán némi jóérzéssel töltött el az egész. Talán jó érzés volt, hogy már ott volt az a vacak a kezében, és dokumentálta az eseményeket. Talán így az anyjának is jut a képekből egy kevés. -Olykor hozunk rossz döntéseket. Olykor megesik, hogy saját magunkat helyezzük előtérbe, és a többiek akarata, és vágya, a háttérbe szorúlnak. Szeretném azt hinni, hogy nem így van, de tudom, hogy én magam is önző voltam... Sokszor talán még kegyetlen is. De minden változik... Ahogy Te is. -rá emeltem tekintetem, majd átadtam neki a tőrt, had nézze meg alaposabban.-Most értél meg rá. Sok szarság kellett,hogy eljuss idáig, de megtetted. Itt vagy. Tovább léptél. Sajnálni fogod hogy akkor nem mentél velük, de azt sajnos már nem lehet visszahozni. - magyaráztam, s együttérző lett pillantásom. Mikor lányaimra kérdezett rá, melegség öntötte el mellkasom. Szeretettel gondoltam rájuk. Úgy éreztem, nem voltam olyan rossz apa, és rengeteget foglalkoztam velük. Ám igaza volt, hisz eltávolodtam tőlük. -Az én gyönyörű hullámaim.- lágyan elmosolyodtam, majd vettem egy nagyobb levegőt.- Olykor találkozom velük. Leülünk beszélgetni, vagy valahol megiszunk egy kávét, vagy a parton sétálgatunk. -megingattam a fejem.-Nem azért nem ismertetlek meg mindeggyikükkel, mert nem akarnám hogy tudják ki vagy, vagy hogy te megismerd őket. Csak nekik is megvan a maguk élete. - abbahagytam amivel addig foglalkoztam, s Aaron-ra emeltem tekintetem.- Mindegyikük fontos a számomra, de... Az igazat megvallva, magam sem tudom miért nem találkozok velük gyakrabban. Valóban elgondolkodtató volt. Vajon miért nem teszem? Talán azért, mert mélyen legbellül tartok attól, hogy utálnának? Hogy már nem ugyan az az "ember" vagyok aki egykor voltam, az mafa volt a kétlábon járó tényállás. Összeszaladt szemöldökkel néztem magam elé, majd megköszörülve a torkom elhessegettem azokat. -Az a tőr a régi fegyverem maradványaiból készült. Némi törp mágiával ismét olyan erős lehet, mint egykor volt. A szigony, a Krakennel való csatàban tört darabjaira, majd azokból a darabokból készült a börtöne is. Aztán az a börtön ahogy csökkentek az imák, és én nagyképűségemben nem foglalkoztam vele, megadta magát. Ő pedig... Felébredt...-Aaronra emeltem tekintetem, miközben eltettem a tőrt. -Ezer meg egy törtênetem van, miknek nagy részét eddig csak a lányaimnak, és anyádnak meséltem el... De ha szeretnéd egyszer elmondhatom neked is. -elhallgattam, majd felkeltem onnan, s a táskából előszedtem pár dolgot, amit majd megsüthetünk a tűz felett.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Gyűlölni és szeretni is. Fenrir felfalja Odint. A világkígyó. Aegir és a testvérei. Jó, ezek megint új információk voltak és a hallgatásom is ezt mutatja...fingom nincs miről beszél. Mármint hogy az Odinos rész még oké. A többi...azzal van a baj. Sosem mesélt még a rokonairól. Arról hogy akadnak testvérei...ennyire nem foglalkoztatott az istenekkel való dolog. És ő sem mesélte magától. Talán így van ez rendjén. Talán fél bemutatni a többieknek, vagy talán engem véd ezáltal, hiszen félvér vagyok az óriások között. De ha apa egy óriás...én miért nem örököltem a magasságából semmit se? Legalább 10-15 centit még plusszba? Felesleges ezen őrlődnöm, hiszen apa megóv és nem pedig szégyenként tekint rám. Ezt biztosan tudom, még rossz napjaimon is. Am...az sem biztos hogy az ő rokonait egyszer megismerhetem...elvileg félig az én rokonaim is, nem? Bár nem biztos hogy büszkék lennének Aegirre, mert egy ilyent meglépett... szóval nem is baj ha nem tudnak a létezésemről... Az élet körforgásának meg megvan a maga üteme és rendje. Erről nem kell mesélni, ez még meg van, dereng. Nem mindet vesztettem el agyilag. A lóval kicsit megvolt a magam baja, de sikeresen végre hajtottam a szerszámok levételét, így apa később csatlakozott. Felvont szemöldökkel figyeltem a szavaira. Hát ha a fás dologban segítek...azt egyedül is meglehet csinálni. Sátrat még sose raktam össze, nem igazán voltunk túrázni... de talán van hozzá leírás is. Vagy segítsek fát összegyűjteni, hogy hamarabb végezzünk? - Összedobom a sátrat. - olyan biztosan jelentettem ezt ki, mintha mindennap ilyennel foglalkoztam volna. Nem nagyon rendített meg a dolog, hogy sose sátoroztam. Nem kellett megmutatnia, hogy hol találom az összecsomagolt sátrat, szóval amíg ő megindult, addig én előkotortam a táskából azt az egész pakkot. Az első dolgom volt leülni a leírással a kezembe, hogy elolvassam. Szerencsére két fajta nyelven íródott. Így könnyedén vettem az olvasás akadályát. A sátor cövekeket kiszedtem egymás mellé, mindet, majd feltápászkodtam a helyemről és mindet különféle helyre pakoltam. Lépésekben mértem a távolságot, úgy egyszerűbbnek tűnt, majd körülnéztem kalapácsügyben... apa táskájába megint csak bele nyúltam. Csak nem haragszik meg érte...nem a tárcája érdekel, nem a pénze, nem a mobilja. Nem vagyok tolvaj. Remélem ezt ő is tudja. Előkaptam az ásót, majd visszatértem a munkámhoz, hogy a cölöpöket belekalapáljam a földbe az ásó nyelével. Tisztában voltam vele, hogy nem használhatom az erőmet, így kicsit tovább eltartott...nem nekem lett meg tiltva, én csak együtt érzek hogy könnyebb legyen neki is. Együtt vészeljük át! Apa az ágakkal foglalatoskodott, szedett sokat, majd megszólalt. Meg van az üst, megszerezte míg én elvoltam foglalva...az ívó meg majd meglesz. Szóval minden más várhat... A sátrat a megfelelő módon felhúztam, igaz kellett egy kis idő mire értelmezni tudtam a leírtakat, de pontról pontra mentem és végül elkészült. Letettem megint a seggem és gondterhes levegőt fújtam ki. Egy sátor felállítása ilyen nehéz? Előkotortam a mobilomat, majd egy fotót is lőttem, a sátorról, apáról, majd magamról. No meg a kikötött lovakról. Anya elhiszi, hogy rámertem ülni? Kizárt. Ránéztem a tűzrakó helyre, majd a sátorra is vetettem egy pillantást. Kuncogni kezdtem...majd egy nagyobb lendülettel felkeltem, hogy a lovakhoz menjek, megsimogassam mindkettőt. - Még sosem sátoroztam. Mármint hogy olyan tábortüzes sátorozás...még sosem sütöttem ilyen tűz felett kaját... sosem mentünk el se a bátyussal kettesben, se öhm...hármasban... tulajdonképpen talán az én hibám is volt, mert mikor egyszer fel lett ajánlva, hogy elmegyünk...lehurrogtam az egész ötletet... - nem néztem apa felé, csak a lovak lábait figyeltem. Bár úgy beszéltem, hogy azt az öregem is hallja. Szégyen? Nem nevezem annak, inkább...mondjuk úgy hogy a csavargós akkori énemnek nem fért bele az életébe az olyasmi hogy családi nap, kirándulás, táborozás... - De ez tulajdonképpen az én hibám, mert sosem voltam otthon, kimaradtam éjszakánként és a rendőrség vett őrizetbe...vagy kísértek haza. Egyszer összegraffitiztem egy nagyobb hajót...meg jó pár autót is. A tiéd is megbánta ezt tudom. Szóval ilyen hülyeségeket választottam a jó móka helyett. - enyhe szomorúság lett urrá a hangomon, a lelkemen, majd megpaskoltam az állatom oldalát, majd ott hagytam őket és körbe jártam a sátrat, hogy minden oké-e és nem fog összeomlani. De eddig stimmelt minden rajta... felelősség... ha már réám bízta, rendesen meglegyen rajta minden. - Te a lányaiddal miattam nem találkozol sűrűbben, vagy alapból a távolságot választottátok? A kilencből kettőt ismerek és ti is találkoztok, nem? - halkan érdeklődtem, apára emeltem a kékségeimet, kérdésem inkább a kíváncsiságon alapult, mint a számonkérésen. Hogy jöttek ide a lányai? Korábban a családjáról beszélt, de nem úgy nézett ki, hogy mind összefutnának egyszer egy helyen. Se a testvérei, se a lányai... a bűntudat munkálkodik bennem? Hogy miattam és miattunk van távol a véreitől? Lehet. Kicsit keserű érzés fog el ez miatt. Mintha kisajátítanám...nem akartam sosem. De kellemes érzéssel tölt el hogy itt vagyunk és nem azzal töltjük az időnket, hogy szivatjuk a másikat...kellemes a pillanat és nyugtató. Közben ha már nem volt dolga a fák nyesésével a tőr felé nyúltam, hogy elkérjem tőle, hadd nézzem meg közelebbről is hogy mit is kapott. Ha átadta, megnéztem magamnak pengétől markolatig, kicsit elhátráltam tőle, hogy tegyek vele pár mozdulatot. Végül visszakapta azt, hiszen nem állt szándékomban örökre megtartani.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 03, 2023 7:58 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Ahogy gyűlölni is. Ujra és ujra mennek ugyan azok a körök. Elég ha csak megnêzed Fenrirt. A hatalmas farkas, ki Odin vesztét jelenti, ki felfalja hű lovàval együtt, majd rémes halált hal. Vagy ott van Thor, kinek haragja folyamatosan ott lobog benne, ki megküzd a világkígyóval. Vagy ott van a testvérem...bár már régen láttam.-abbahagytam a beszédet, hisz eszembe jutott tüzes természetű bátyám még nem említettem neki, ahogy nővéremet sem. -Van két testvérem. Így vagyunk hárman... A tűz, a szél, és a tenger...-persze nem feledkeztem meg a többiekről sem. Njörd is ott motoszkált emlékeimbeny ahogy Rán is...Rán, kit egykor mindennél jobban szerettem, s persze az én gyönyörűséges hullámaim. Persze megemlítettem, hogy szeretem a Pizzát, mire hozott egy példát, amit semmiképpen se kóstoljak meg, mire összeszaladt a szemöldököm, s elhúztam a számat, aztán hírtelen kibújt belőlem egy undorgo bhaaa, s megráztam a fejem. No nem az említett lények kóstolásáról volt szó, sokkal inkàbb a gondolattól, hogy meglehet én magam is valami hasonló terítéken végzem majd. -Megvan az élet maga körforgása. Van akiket megeszünk, van akik tovább élnek. A cápa megtámadja a többi halat, madarakat, és abból, amit elszór, más állatok lakmároznak, gyarapodnak, és ugyan ez érvényes a szárazföldre is.-magyaràztam, miközben nekiveselkedtem előszedni a törptől szerzett tőrömet, hogy majd tökéletes tesztelés lesz arra, hogy bírja e a penge. Míg Aaron a lóval volt elfoglalva, addig én magam elkezdtem keresni az alkalmas faágat, ami elbírhatja súlyunkat, akkor már is nyert ügyünk van, s már csak majd megmunkálni kell ha visszaérünk a farmra. Igaz itt is meglehetett volna munkálni, ám isteni erő nélkül Lau gépei tűntek a legjobb választásnak. Mikor vêgzett a feladattal mit rászabtam, én már ott voltam mellette, hogy odavezethessem a megfelelő helyre, már ha éppen választott. -Választhatsz. Vagy segítesz, kiszedni pár àgat, és letisztítani, vagy összerakod a sátrat, vagy a csillagok alatt alszunk, megkockáztatva, hogy esetleg bőrig ázunk.-adtam meg a lehetősêgeket, s közben még egy pillantást is vetettem a csomagjaink felé, amiben ott volt a sátor is, damil, és horog, no meg egy kisebb ásó is akadt. Ha a sátor állítását választotta, akkor magára hagytam míg elmentem a fáért, amit aztán le is tettem a lovak közelébe. Első pillantásra erősnek látszottak. Olyannak, ami bírja a strapát, és nem fogja egykönnyen megadni magát. Persze ha majd tüzet is szeretne, akkor fát is kell szedni hozzá, szárazat, hogy könnyebben begyulladhasson. Ha nem ment neki a sátor felállítása, hát odamentem segíteni, majd kialakítottam egy tűzrakó helyet is. Elég filmet láttam ahhoz, s elég emberrel beszéltem, hogy tudjam, egy jó táborozás mit sem ér ropogó tűz nélkül. Ha nem akart sátraz i, és velemtartott, akkor adtam neki egy másik szerszámot, megmobdtam melyik lesz a számunkra a megfelelő, s közben ha akarta, folytathattuk a beszélgetést. Persze eszembe jutott, hogy valamire nem feleltem. -Ami pedig az üstöt illeti...elintéztem azt is, míg őrült álmokfutásban tengedted napjaid. Ami pedig az ivót illeti, biztos meglesz majd egy éven belül. Ha nem, akkor majd késöbb.- megvontam a vállam. Vagy az ág kiszedése közben mondtam mindezt, vagy miközben ágaztam lefelé, attól függően ő melyik eshetőséget választotta.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Akkor az istenek tényleg olyanok mint mi...klaaasz. Bár őt többet beszélnek és többet jártatják a szájukat. Vagy ezt csak ő teszi az irányomba, mert értetlen vagyok kicsit? Ki tudja? - De szeretni ezerszer jobban tudtok, mint mi. - igen, valami motoszkál bennem, hogy beszéltünk erről, hogy mennyire szereti anyut, hogy majd megszakadt a szíve míg a távolságot kellett választania. Fejet ingattam, nem számít, nem kell beszélnünk erről. Nem akarom hogy ez miatt elkenődjön, vagy hogy más stílust vegyen fel miatta. De ami talán jobban lekötött az az, hogy mit szeret enni? Milyen ételeket szeret? Fingja nem volt a dologról, mi az ami megfogta az itteni léte során. De azt tudja jobban hogy mit nem szeret! Forrócsoki. Szendvics. Felvont szemöldökkel figyeltem. A halak, a sültek, a limonádé. Iiigen, ezeken én is szívesen megeszem, szóval ezzel semmi baj sincs. A csokit ettem és már ittam is, nekem nincs sok bajom vele, bár tény, nem mindennap eszek ilyet...havi egy akármilyen csokival megelégszem. A sósra esküszöm. A nagyapával vajon miért lettek rosszba? Mert szerelmes lett anyába? Vagy mert....öhm, felcsinálta őt kétszer is és sosem nevelt gyereket? - A pizza jó. Nem mindegyik....a tenger gyümölcseit ki ne próbáld! Kóstoltam kagylót és csigát is...hát hánytam. - az én gyomrom sem bír mindent el és hát már a felemlítésétől is kiöltöm a nyelvem, hisz undi az az egész...aki erre van rákattanva, az nem normális. - Akkor ezért rendeltél egész sűrűn pizzát...- húztam pimasz mosolyra a szám, majd nevetni kezdtem. - Az üst akkor a helyén van már amúgy? - tértem vissza komolyabbra, majd apára pillantottam. - Mikor fogjuk amúgy befejezni? Így nem fogunk vele végezni évvégére... - igen, kezdett az is derengeni, hogy ívót akart csinálni, velem kezdett neki, mikor már jobban megismertük egymást...bár azt sem tudom, hogy mesélte-e hogy kitől vette, vagy hogy...miből? De azt hiszem ezek nem is olyan fontos kérdések. Végül megálltunk, apa kikötötte az állatot...majd magyarázni kezdett, miközben azzal foglalatoskodott. A tekintetem a területet figyelte, majd apát is figyeltem utána. Szereld le...a lóra néztem. - Szereld le... - ismételtem meg apa szavait, miközben végig néztem az állaton...mintha más nyelven mondta volna, mintha nem fogtam volna fel elsőre mit is akar ezzel az egésszel mondani. - Oké... - lassan mormogtam a szavakat, majd az állat oldalához léptem és piszkálni kezdtem a nyereg kapocs részét. Ez is egy olyan feladat, ami a kéz-szem kordinációhoz kell és kéne gyakorolni is, hiszen a műtét során keletkezett problémába ebbe is belenyúlt. Volt hogy ingerültebb mozdulattal tettem, volt hogy finomabb motorikával...de pech. Mintha ez olyan oltári nagy feladat lenne, vagy legalábbis diploma kellene hozzá. Kis időbe eltelt, mire sikerült a kicsatolás, de aztán az egész lezuppant a fűbe. Ez mintha könnyebben ment volna a fejlövésem előtt... picsába... figyeltem a pokrócot az állat hátán, majd egy gyors mozdulattal azt is leszedtem róla. A ló megérezte a felszökő ingerültségemet és kicsit odébb lépdelt tőlem. Megragadtam a kantárját és oda kötöztem a másik mellé, had legeljen. Két ujjal megdörzsöltem az orrnyergemet, majd a pokrócot a nyeregre rúgtam és kicsit odébb mentem az egésztől.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 03, 2023 6:00 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Lakomázunk, iszunk, ugyan úgy mint ti… de nem kell annyi a számunkra. - megvontam a vállam. Tulajdonképpen ebbe bele sem gondoltam, hisz számomra teljesen természetes volt az egész. -Nem csak vedelésből állnak ezek a lakomák. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak… megpróbáljuk megoldani a konfliktusokat, vagy épp megünnepeljük a csatában elhunytakat. - morfondíroztam hangosan. Nem kellett eddig ilyesfajta magyarázatokba bonyolódnom. Következő kérdésére elnevettem magam. Mulattató volt maga a gondolat is, aztán megingattam a fejem. -Nem. Olyanunk nincsen. Azt hiszem valami hasonló találmánya a Mitgardiaknak van. Folyadék, de még is jóllaksz tőle. - morfondíroztam, aztán megvontam a vállam.- Egyszer mindent ki kell próbálni. Az hogy én nem szeretem,ezt csinálni, még meg kell, és meglehet tenni. -morfondíroztam, aztán jött az elmélkedés arról, ami régen történt. 10 éves apróság volt, egy riadt kis apróság, de hamar lezártuk a dolgokat, hisz ami volt az elmúlt, ő pedig ugratni próbált, ám a hátára érkezett. Odamentem hozzá, felsegítettem, majd haladtam tovább, hisz már nem voltunk olyan messze attól a helytől, ahol letáborozhatunk. Örültem neki, hogy többet nem akar ilyen felelőtlenül ugratni, hisz ilyen távol a tengertől, még csak esélyem sem akadt volna arra, hogy esetleg meggyógyítsam őt, ha olyanféleképpen sérül meg. Aztán elgondolkodtam vajon mi is lehet az, amit szeretek, és mi az amit nem. -Még sosem gondolkodtam ezen, de... Szeretem a… nem is tudom. - összeszaladt szemöldökkel gondolkodtam, vajon mi is lehet az amit szeretek. Azt azonban tisztán tudtam mit nem szeretek. -Azt tudom, mit nem szeretek. - egy félmosoly költözött arcomra.- Nem szeretem a szendvicseket. Utálom mindet. Egyik sem ízlett eddig amit ettem. A másik ilyen a forró csoki. A csoki vagy szilárd, és rágható, vagy semmilyen. Az a túl édes akármi nem nekem való. - Szeretem a halat amúgy. - vontam meg a vállam. - Szeretem a sültet is azt hiszem. Amíg nagyapáddal barátok voltunk, remek sülteket készítettünk közösen. Szeretem nagyanyád savankás limonádéját is. Hogy több mindent szerettem e avagy több volt az amit utálok, arra nem készültem fel még. Vajon mit mondhattam volna ezzel kapcsolatban? Hogy a rakott cuccokkal nem lehet hatni rám, vagy hogy azokat a dolgokat jobb szeretem, amikre rendesen rá lehetett harapni. Aztán eszembe jutott mi az amit szeretek. -De van valami amit szeretek… amit biztosan tudok. - pillanatnyi szünetet tartottam, mikor elhajoltam egy ág elől, amin nagy tüskék éktelenkedtek. - A Pizzát szeretem. - Aaronra emeltem tekintetem. Azt ugyan nem tudtam, vagy csak lusta voltam visszagondolni, hogy még is mikor ettem első alkalommal pizzát, de kellemes csalódás volt a számomra. Hamarosaan megérkeztünk az alkalmas helyre, ahol kikötöttem a lovamat, hogy tudjon kicsit pihenni, legelni, amíg mi majd elvégzünk némi feladatot. -Itt letáborozunk fiam! -emeltem tekintetem Aaronra, miközben a magam lovát már ki is kötöttem, s levettem róla a nyerget, és a pokrócot, majd mindent lepakoltam egy helyre. - Szereld le a lovat, és kösd ki. Aztán ha megvagy, keresünk egy alkalmas vastag botnak való ágat. Valami erőset, és mutatok valamit, amit már láthattál...
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Szedett már szét halat, de nem szereti azt tenni velük... csakis miattam akarja megtenni, miattam akar kajának valót fogni. - Öhm...ahol istenek laktok, ott mit esztek, azon kívül, hogy sört vedeltek? Csak gyümölcsön nem lehet megélni...- fura volt még mindig ez az egész. Az oké, hogy isten és másképp működik mint mi, meg anyám... de ő nem eszik anyi ételt, mint mondjuk én. Nem alszik annyit mint én, vagyis hát mielőtt történt volna ez a kis balhé...most egyikünk sem tud nyugton pihenni. - Vagy van valami olyasmitek, mint a sörötök? Egyet bekaptok belőle és a hétre elegendő táplálékot bíztosít. - ezt még én sem hiszem el, valami biztos van, amitől ennyi erőt merít mondjuk egy útra. Vagy akkor alszik, mikor én nem látom? Akkor eszik, mikor nem látom? Mert az oké, hogy ha én alszok ő figyel rám a rémálmok miatt...de ezt sem űzheti az örökkévalóságig...hiszen mi van akkor ha évekig ez fog menni? Akkor évekig nem pihen éjszakánként, hogy engem óvjon? - De attól mert én még nem öltem le állatot...nem kell azért “bemocskolnod” magad, hogy megmutassd. Kihagyható a repertoárból. - feleltem erre az egészre, hátha megúszható a dolog, bár még a nyakamat is behúztam, hátha mérges lesz eme kedves felajánlásom miatt. Aztán jött a szurkáló érzéssel, ahogy felemlegettem a 10 éves énemet, hogy elvesztem és hogy Ő talált rám... igen, akkor még talán még nem éreztem, vagy ha igen, akkor elég haloványan. Ám most ha ő a közelben van, vagy keresem, akkor szó szerint fájó szúrása van. Ráadásul ez azért van, mert sokszor nem figyeltem az intő jeleire... ezt ő mondta meg a képembe... szigorúan. Figyelmesen hallgattam őt, az érzéseiről, hogy mennyire magához akart volna ölelni, hogy mennyire vágyta volna az igazságot elő adni nekem. Tényleg mindennél jobban vágyott ránk. Vagy csak anyára, én csak egy végtermékük vagyok, mindegy is hogyan nézzük. Anyával én is járok a csomagba. De tudom jól az igazságot, így nem kell magyarázkodnia... tudom, hogy szeret. Tudom hogy mindent megtenne értem. Ahogy én is érte. Még ha olykor nem is mutatok ki semmit irányába. Felhangzott végül a dal, Aegir arcára mosolyt csaltam vele. Emlékeznem kell minden szép emlékünkre, hogy közös emlékek legyenek, ne csak az övéi. Ne csak az ő részei. Hogy ne csak a szavai alapján tudjak róla...Versenyre invitáltam, amire sikeres mozdulatot is kaptam, ám azt nem igazán figyeltem, hogy ő merre tart...sokkal inkább az érdekelt, hogy ugrás legyen ebből...nem lett ugrás, helyette a földre csapódás lett. Hiszen a hátasom ledobott, Aegir pedig fentről nézett le rám. Elém tárult a tánc pillanata is, amit kis idő után fel is emlegetek, amire megkapom a választ is. - Hát ilyet többé nem...a többiről nem tudok nyilatkozni... - nyögtem ki végül, bár nem folytattam, hogy mindez maguktól jönnek elő, hirtelen előszökkenő gondolatokból cselekvések lesznek, még ha az rosszul is sül el. Apa felém nyújtja a kezét, elég volt a pihenésből...elkapom a felém nyújtott segítő kezet, majd állok fel a segítségével. Figyelem miképpen viszi tovább a lovat sétával. Közben leporolom magam és megigazgatom a derekamat pár mozdulattal. Aprót felszisszenek, majd apa után léptem és kellett kis idő mire úgy feleszméltem egy fontos dologra. Vissza kellett sietnem a legelésző lóért. Hát ott hagytam! Megragadtam a kantárját és csak aztán léptünk a többiek után. A táskámat közben előre szedtem, hogy előszedjek belőle egy kis vizet, jól meghúztam az üveget, majd visszatettem és a táska is visszakerült a helyére. - Amúgy te már tudod, hogy én mit szeretek enni...de neked van valami kedvenc emberi ételed amúgy? - tettem fel a kérdésem, hiszen foglalkoztatott a dolog...hogy többet tudjak meg róla. Nem sietettem az állatot, jól megvoltunk a többiek mögött lemaradva. Nem nagy távolság, négy méter talán. Közben felpillantottam a fák tetejére, ahonnan még mindig beszűrődött a napfénye.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 03, 2023 5:05 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Igen. Csináltam már olyat, de nem szeretem megtenni. - elkomorodott az ábrázatom egy pillanatra. Az enyéim voltak, majd mind mi ott úszkált. Eleven dobbanó szivekkel. A folyami halak cseppet másabbak voltak, de valahogy úgy éreztem hiba megtennem. Ártani nekik.-Nem a legtisztább dolog a világon, ahogy levadászni valamit sem az. De gondolom még sosem fogtál halat, így ezt is meg kell ejteni egyszer.- engedtem meg magamnak egy mosolyt. Némi kettős érzés alakult ki bennem, hisz nem szerettem ártani azoknak, kik vizeimben élnek, a Krakennel még is összecsaptam. Igaz nem öltem meg... Meghagytam az életét. Pislogtam párat, majd szóba került az az alkalom, mikor elveszett egy kiránduláson, én meg akkor épp arrafelé tekeregtem. Talán jó helyen, és jó időben. -Tudod, van egy szurkálódó érzés, ha a vérem van a közelben. Egy szurkáló érzés a tarkómban, ahogy te is tudod ösztönösen, higy hol keress.- magyaráztam.- Csak mentem az érzés után. - nem tudom mit is gondoltam akkor, csak az a pillanat volt meg igazán.-Letérdeltem eléd, belenéztem a szemedbe, és alig bírtam megállni, hogy ne öleljelek magamhoz. Nem volt bennem hezitálás. Nem hitetlenkedtem, hisz tudtam hogy léteztek. Tisztában voltam vele. -elgondolkodtam egy pillanatra, aztán folytattam.- Hogy haza kell mennem. Hogy veletek lenne a helyem. Kétségem egy csepp sem akadt, de nem mondhattam meg kivagyok. Akkor nem tudtalak volna feltenni arra a buszra, s haragudtàl volna az anyádra, és rám is, amiért nem voltam részese az életednek. Pedig szerettem volna. Mindennél jobban.-emeltem rá tekintetem, aztán megvontam a vállam.-Anyád így időben visszakapott, engem sem néztek gyermekrablónak, szóval jól jöttem ki a dologból.-apró mosoly játszott arcomon, hisz akkor még annyira más volt. Riadt kismadár, aki aggódott, hogy elhagyták. Eleven emlékek, eleven pillanatokat szűlnek. Egyik pillanatban még azt hiszed minden rendben, a következőben pedig minden megreked. Visszatér a boldognak vélt tudatlanság. Emlékek nélkül semmi sem lehet könnyű. Mintha lényed egy része veszne oda. Eltűnik, mintha soha nem is akadtál volna rá arra, aki valójában vagy. Aaron hol megvillantotta tudását, hol értetlen szemekkel nézett rám, ám volt olyan pillanat, ami annyira elementálisan kapaszkodott tudatába, hogy folyamatosan az került előtérbe. Ilyen volt talán az a nap is, mikor elvittem magammal a bálnavadászok után, majd kitettük a pasasokat az angol partoknál. Rengeteg alkalommal emlegette fel a táncos mulatós estét, s előbukkant fejében az a dal is, mi igaz mosolyt csalt az arcomra, ám mikor visszamondta szavaim, egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, aztán a dal után versenyre hívott, hisz egy rönk állta az utunkat, amit akár ki is kerülhetnénk, hisz ezek a versengések... Záptolyásnak lenni, nem volt csábító, de még is akadt valami, ami egy pillanatra arra sarkallt, még is csak megugorjam a dolgot, ám a lovat sem akartam túlterhelni. Még is ott motoszkált az a pillanat, hogy meg kellene tennem. Vágtára fogtam a lovam, készen az ugratásra, mit a Fríz képes lett volna megtenni, ám mintha csak egy megérzés lett volna, inkább irányt váltottam, megkerültem a rönköt, aztán visszafordultam. Aaron addigra már a földön hevert, majd közölte, jól van. Mellé léptettem, aztán kicsit lehajoltam, hogy szemeibe tudjak nézni, majd magam is leszálltam a nyeregből, de sokkal elegánsabb módon, aztán leguggoltam, majd féltérdre ereszkedtem, hogy megnézhessem minden rendben van e vele. Mdglepedten szaladt fel a szemöldököm mikor a táncot említette. -Hogy?-nem gondoltam volna, hogy bármikor ilyet kérne, hisz nem volt benne akkor nagy hajlandóság, ám mindenki változhat. Nem igaz?- Ha többet nem csinálsz ilyen vakmerő hülyeséget...- megingattam a fejem, felkeltem, s kezem nyújtottam, mit ha elfogadott, akkor segítettem neki felkelni. -Gyere...elég volt a pihenésből.- megfigtam lovam gyeplőjét, majd sétálni kezdtem vele mikor már Aaron is megvolt a lovával. -Nemsokára ott vagyunk.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa felvázolja a tervet, aminek tulajdonképpen örülök, hiszen van egy apró terve és ha minden igaz, akkor addig haladunk egyhuzamban. Nekem jó. Még úgy sem voltam ilyen kaland túrán, így aztán nem azt mondom, hogy kihasználom az alkalmat...inkább majd eljöhetnénk máskor is. Kellemes időtöltés, kár hogy nem léptük meg ezt előbb. Élveztem volna...talán még a kezdetek kezdetén is, mikor mindenki felett én akartam állni, mikor apa bekerült az életembe...talán ha akkor elhoz...hm...nem, talán így a legjobb mindkettőnknek. Vajon a hal kifogása, az annak elfogyasztásával is járhat? Ki tudja...bár nagyon szívesen feltűzdelem és megsütöm...bár előbb a pikkelyét kellene leszedni, meg a belsőségeit...ilyet se csináltam még. - Szedtél már ki halbelsőséget? - kérdeztem rá, ezzel együtt benne voltam abban is, hogy megmutassa hogyan szedjek szét ilyesmit. Jó, undorító, de pont én mondom, aki arcokat vert szét rossz napjain? Meg fegyvert fogott A SAJÁT APJÁRA? Drogot tartott a szobájában? És a saját anyámnak is arcoskodtam, szóval...nem lehet annyira gáz, mint a majdnem múltbéli énem. Végül jött a tengeres beszéddel, amire halkan, jólesően kuncogni kezdtem. Nem félek a bálnától és mégis kellett kis idő ehhez a ló mizériához. Apró sóhaj szakadt fel bennem. - Tudod...nehéz eset vagyok... - vontam vállat, hiszen ezekre nincsen válasz. Félek...félek? Inkább csak tartok pár lépés távolságot a baromfiaktól, a kutyáktól, az egyéb ilyenektől, de ha egy tengeri élőlény mellett kellene úsznom... zokszó nélkül mennék... talán a hova tartozásom miatt van. Talán erősebben dominál bennem a tengeristenség, mint a halandó lét, tényleg nem tudom. Nem tudnám megmagyarázni. Talán az lehet a dologban, hogy apa előbb a vízbe “dobott” bele és csak utána mutatta meg az élet másik oldalát. Apa viszont örül, hogy összeszedtem magam, amire csak sűrű bólogatásra futotta. Még nem 100%-os mindez, de igyekszem. Ez pedig látszik is rajtam. Hiszen ha nem akartam volna mindezt, felülni erre a lóra mondjuk, akkor tényleg nem lennék még most sem a közelében. Nem vett volna rá erre az egészre, nem mentem volna a farm közelébe, de adtam egy esélyt ennek az egésznek, hiszen egyszer élünk. Esetemben ez nem igaz, de ez most nem erről szól. Itt vagyok és kész. Nem kell még mindig megköszönöm. Nem azért teszi, hogy hálálkodjak. Ez a dolga. Egy apa feladata. Hiszen mindig ezt kellett volna tennie, csak közbe jöttek az évek során a dolgok... ahogy odébb vezette a lovát, hogy amaz ne ütközzön akadályokba, akképpen tettem én is, hogy a két állat ne érintkezzen, így helyet adtam nekik. A válasza kellemesen csengett és a belsőmbe is biztonságot, kényelmet, örömöt és végtelen szeretetett adományozott ezzel. Nem csak azért hozott el, mert az emlékeim visszaszerzése a cél és az, hogy a környezetváltozás kimozdítson az önzőségeim határaiból. Mindig is elakart hozni ide, máshová, bárhová. Messze Norvégiától, messze a tengerektől, messze az otthontól, hogy új élményekkel gazdagodjak. Végül felhozta a kirándulást...emlékszem rá. Tulajdonképpen annyi minden történt akkoriban, hogy az a nap el is felejtődött részemről. De most hogy hiányosak az emlékeim, most tisztán emlékszem arra a pillanatra. Mintha az az emlék előrébb került volna a pár hónappal ezelőtt lévők elé. Tisztán emlékszem rá. Vagyis hát majdnem minden pillanatára. - Osztály kirándulás volt. Talán 10 éves voltam. Környezettanulmányozás. Valami túlságosan lefoglalt és az osztály is megindult én meg...lemaradtam és eltévesztettem őket szem elől. Aztán jöttél te, bár nem tudom hogy hogyan találtál rám? Mert Mrs Wickit nevét kiabáltam, meg Duncanét, vagy mert megérezted a hasonlóságot... mi volt az első gondolatod, mikor megleltél? Mikor rám néztél? Kellett gondolkodnod, hogy segíts, vagy automatikusan jött a szándék? - amire emlékszem azt el is mondtam és a kérdések is automatikusan csúsztak ki, mintha nem is gondolkodtam volna rajtuk egy percet se. Kíváncsi voltam, a lovamat figyeltem, de aztán apára sodortam a tekintetemet, a figyelmemet. Azt tudom, hogy talán 2 órát voltam külön a többiektől. Hiszen amazok már a buszon ültek, hogy egy következő állomást nézzenek meg. Én meg ott maradtam egy idegen fickóval. Nem voltam feszült ez miatt, hogy akkor nap nem mondott semmit Rólunk, hiszen megvolt az oka erre. Védelem. Ez játszott benne. Megakarta óvni anyámat. Talán engem is azzal, hogy hallgatott. Jól tette? Bizonyára. De az a múlt, azt már el kellene engedni, nem igaz? Nem nyúlhatunk vissza érte, hogy megkapjunk valamit, ami már nem lehet a miénk. Azt a jövőben megszerezzük és nem engedjük el. Elengedtem a kantárt, majd megpaskoltam az arcomat két kézzel, végül újra megragadtam a kantárt. - Lazíts! Próbáld meg élvezni a pillanatot. Most csak most van! Nem kell arra gondolnod, hogy valami tönkre mehet. - igen, ez túl ismerős szöveg lehet, hiszen ő mondta abban az ír pubban, mikor táncolni hívott. Mikor táncolni vittek az ottaniak be a színpad közelébe és az apám is ropta. Ráadásul dalolni is elkezdett gitárral a kezében. A dal... fejet ingattam, majd talán kicsit hamis voltam, de neki álltam annak a bizonyos dalnak. - Hey dear, come on won't you spend another two? One for me and one for you. The truth is she will fill you up and ask you to pay. But I drink my pint and say "fuck off", 'cause that's my Irish way. When I was a little drunk I went to take a piss. When I came back I saw two girls having a French kiss. The girls they waved me nearer. Could this really be? The Irish way is finally dawning on me. - hogy a picsába ne emlékeznék rá, mikor ott voltam, a részese lehettem és átéltem a pillanatot. Az egészet! Már csak egy rohadt gitárt kellene szereznem. A távolban az ösvényen haladva egy kidőlt fa éktelenkedett, beárnyékolta az út további részét. De aztán szélesen elmosolyodtam és apára néztem és egészen gyorsan, szinte elhadartam a dolgokat. A tekintetemben izgatottság lapult és persze a sunyí énem is munkálkodott bennem. Picit. - Aki utoljára ugrat, az a záptojás! - azzal a lendülettel pedig szinte vágtára fogtam a lovat, igaz kicsit erősebben markoltam a kantárt, és szinte megint előkerült a feszültség a gyorsulás miatt. De olyan volt ez a vágta....mintha szabad lennék...mintha repülnék...mint mikor... a boldogság és a kihívás ott csillogott a szemeimben, ám valamivel nem számoltam...ez a ló nem ugrik...a kidőlt fa nem lehetett magasabban mint a mellkasa, viszont olyan szinten lefékezett ebből a vágtából, hogy előre zuhantam és átnyekkentem (elengedve a kantárt) a kidőlt fa mögé hanyatt. Egy mukkanást nem hallattam annyi sem jött ki belőlem... ilyet se tapasztaltam még... de aztán csak felemeltem a kezem és kinyögtem. - Jól vagyok... - igaz, a megmoccanás elmaradt, hiszen egész kellemetlen érzés volt ez az egész...a fejem megúszta, inkább a hátamat érte a nagyobb csattanás...figyeltem a fák tetején beszűrődő fényt, de ahogy hasra fordultam, hogy felkeljek...emlékek záporoztak meg, így mindennemű mozdulat abba maradt. Az a bizonyos nap megzáporozta az elmémet az elejétől a végéig...mozdulatlanságba dermedtem, még levegőt sem vettem...a tekintetem sem mozdult. Ott lüktetett bennem az a táncmozdulat is. Egyszer végig táncoltam... vagyis hát próbáltam leutánozni a mozdulatot Aegirtől és a többiektől. Egy csajszi is adott egy puszit. Meg egy italt... - Meg kell tanítanod arra az ír táncra... - motyogtam végül, majd felemelkedtem térdelésbe, hogy a lóra pillantsak, majd onnan apára ha a közelemben volt. - ...hogy legközelebb már veled együtt ropjam... - kiszállt belőlem a levegő, mi bent maradt, majd kellett egy nagyobb levegőt is vennem, ezáltal átmozgattam a karomat is...nincs törés, bár kitudja hogy néz ki a hátam ettől így...nem érdekel. A térdelésből felállás lett, ahogy a fát előttem megragadtam, közben a lovam is közel hajolt hozzám hogy megszaglássza a képemet. Kicsit odébb toltam az állat fejét és kacsintottam rá egyet. Nem voltam dühös, mert nem ugratott át...ez az én hibám volt...nem álltam rá készen és így ő sem merte meglépni. Megugrani.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Ápr. 02, 2023 8:33 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A lovaglás, vagy bármi más teremtmény közelében való tartózkodás, von maga után egyfajta kötelezettséget. Rendes viselkedést, urának kell lenned saját magadnak, nem pánikolni... Ám a bennem olykor fel-felbukkanó pánikot, mit a Kraken váltott ki belőlem, valahogy nem tudtam miképpen kezelni. Meglehet, túlságosan is aggódtam, túlgondoltam, hisz ima nélkül... De a tengert nem feledik az emberek. A Tenger állandó! Én állandó vagyok! Akár a viharok a vizeimen. De még is...valami nem volt olyan bennem. Tartottam az egésztől. Féltem? Meglehet. Aaron hasonlóképpen volt a lovaglással... Ám egy idő után felélénkült. Ellazult, s már nem volt egy ideggóc. Csacsogott a lovàval, én meg el voltam foglalva a gondolataimmal, egészen addig, míg be nem érkezett mellém, s kérdéseket nem intézett hozzám. -Ha még megvan, akkor már nem vagyunk olyan messze. Lesz egy patak, ha ki nem apadt, és annak a közelében szeretnék megállni. -pillantásom rá emeltem, majd megengedtem magamnak egy halvány mosolyt.-Ott lesz a legmegfelelőbb. A lovak tudnak inni, mi meg halat fogni. Igaz pontos tervem nem volt, de még is mondhatnj elterveztem mindent. Elég volt rá az a kis idő a kocsiban, míg végigfuttattam mindent magamban, és eltervezni a víz nélküli edzést, no meg nem feledni, hogy a Törpökkel óvatosan kell bánni. Vigyázni, mit mondasz ki, és hasonló apróságok. A gondolataim még mindig nem voltak a legtisztábbak. -Attól, mert a tengerhez tartozunk, még tudnunk kell másokkal is bánni. Nem élhet minden a tengerekben. Nem lehet mindennek uszonya.-mosolyodtam el.- Nem is értettem igazán fiam... Aki nem fél egy több tonnás bálnától, és segít rajta... Az hogy félhet egy ilyen aprócska lótól?- előre hajoltam, megsimítva lovam nyakát, ki nyugodtan lépdelt tovább.-De örülök, hogy összeszedted magad.-Aaronra emeltem tekintetem, mosoly siklott arcomra, aztán lehúztam a fejem egy ág miatt, hisz nem akartam hogy belecsapódjon a képembe. Tenyerem nem sajgott igaz, de el kellett engednem a kantárt, s kicsit átmozgatni. -Micsodát? Nem kell megköszönnöd semmit. Nem azért teszem, hogy hálàt érezz iránta...utána.Tudod, úgy hiszem, mindig is ezt kellett volna tennem.- elhallgattam, aztán kicsit odább vezettem a lovam, el a szúrós bokroktól, aztán Aaron ismét kérdezett, én pedig gondolkodás nélkül feleltem neki. -Nem hiszem, hogy emlékszel rá, de mondtam neked. Elakartalak hozni világot látni, hogy tapasztalj, hogy tudd, milyen a tenger, az óceán... Hogy mennyi féle lény él a világon, s tapasztalj. Világot látni. -megvontam a vállam, engedtem magamnak egy mosolyt, aztán vonásaim elkomorodtak. -Azt hittem nem emlékszel arra a kirándulásra...- nem tudtam miként, de oly hirtelenséggel pattant elő az emlék az elkóborolt kisfiúról. Részemről egyszerre volt csodás, és végletekig szomorú emlék.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Már nem voltam dühös, majdnem robbanó időzített bomba, azonban ott lapult a félsz ahogy a lovon ültem. Hiába magyarázott apa, hogy mindent a mag idejében és lépésről lépésre tesszük mindezt meg... nem nyugtatott meg. Lazulni....mint aki menten megpusztul. - Úgy is érzem magam... - morogtam az orrom alatt, aztán figyeltem apát miképpen brillírozik a ló hátán. Hosszú száron vezette, felült a hátára és még ugratott is vele. Ha ő ezt megtudja csinálni, akkor nekem is menni fog. Hiszen felmertem ülni rá, a többi már gyerekjáték lesz. Túléltem az utcát, túléltem a falfestést, a rendőrségi bent létet, a kokaint, a lövést... a fejlövést annyira mér nem, abban apa segédkezett kicsit, hogy életben maradjak...de egy ilyen apróság már ne hogy az utamat állja. Nem voltam féltékeny, hogy apám sok mindenben jártas, hogy könnyedebben veszi ezeket az akadályokat, mint én magam. Volt pár éve ezekre, így sokkal vagyok elmaradva és lemaradva. De ha hagyom magam már itt az elején, hogy ilyenek az utamat álljak, akkor sosem érek fel Aegirhez. Sosem fog elismerni fiaként. Nem akarok elbukni a szemében. Meglapogattam az állat hátát, nem akartam gyakorolgatni ahogy atyám is teszi, meghagytam élesben a dolgokat. Majd akkor eldől minden. Lau feladta a táskámat, megköszöntem neki, majd a további útmutatást is megadta szóban és mutogatással, hogy mit mikor hogyan tegyek ha irányt változtatnék, vagy megállnék. Aegir indulásra szólított fel, így a fickó is odébb állt, majd irányba igazgattam a lovamat és megindítottam. Kicsit feszült voltam, de aztán pár lépéssel odébb már a feszes testtartás is eltűnt, helyére hoztam a lazulást. Ettől némileg a ló is nyugodtabbá vált. Ám nem akart gyorsabban menni, amit kértem tőle, meglepetten hajoltam ki, kapaszkodva, hogy a pofáját nézzem, vaj mi baja lehet, akár velem, akár mással, majd hátra fordultam...pont elkaptam a keményebb könnyítését. - Ahm,… Bocs... - emelkedtem vissza rendesen az ülésre, elengedtem a kantárt, úgysem indul meg addig gyorsabban, míg ürít. Megpaskoltam a nyakát. - Szerencsés vagy haver...neked megy állva is, menet közben is. Nekünk halandóknak még ezt is megnehezítették. - fejet ingattam, aztán megragadtam a kantárt, hogy lépésmódot váltsak és beérjek apa mellé. Nagyjából vágom hogyan működik ez az egész, szóval nincs para...jó, egy ösvényen megyünk végig, nem egetverő ezen végig menni... - Hol akarsz megállni? Van terved is, vagy csak megyünk? - én utóbbit csinálom mindig, belőle többet nézek ki, szóval figyelemmel kísértem a magyarázatát, majd egy mosollyal figyeltem magam elé. Legalább én is tudom az úti célt, már ha elmondta és nem pedig meglepetésnek szánta. A fáradságomon már túl vagyok, átlendültem a holtponton, így még bírni fogom tudom is én meddig. Amíg el nem fekszem... - Na jó...nem is annyira gáz, ha tud valaki mit kezdeni egy lóval...vagy ép lóháton. - vallom be végül ezt is, hiszen első hallatra mikor kiderült, hogy lovagolni fogunk, hát megijedtem. Sose lovagoltam, állat közelében sem voltam, így inkább magamban lehurrogtam a dolgot és reméltem nem fog sor kerülni erre az egészre. De most hogy itt vagyok és haladok a lóval...másabb a dolog. - Kösz. - néztem végül apára egy apró mosollyal. Ha el sem jövünk erre az egészre, sosem lett volna alkalmam erre. Vajon akkor is elhozott... - Kérdezhetek valamit? - apró csendre ítélem magam, míg megtalálom a megfelelő szavakat, majd magam elé figyeltem és az állatra. Nem lombozódtam le és nem is voltam haragos semmi miatt sem, egész jó érzés ölelt körbe. Megnyugtató. - Akkor is elhoztál volna ide, ha nem történik meg az? - hogy melyik részre gondolok ide részre, nos...szerintem ez az egész kiképzéses dologra értem, de akár a lovaglásra is kitérhettem. Nem tudom. Érdekelt, hogy mi volt a terve korábban. Hogy mikor megismert, akkor is volt ilyesmi terve, vagy csak most szánta rá magát, hogy előtte percekig halott voltam...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 01, 2023 6:59 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Engedelmesség, tisztelet, és alázat. Ha engedelmes vagy, talán békén hagynak mások, hisz azt hiszik alárendelt vagy, ám engedelmességed, s tiszteleted mások iránt, lehet a hatalom jelképe is. Alàzatosnak lenni, s másokat megbecsülni, még akkor is, hogyha csak állatokról van szó, nem azt jelenti, hogy gyenge lenne bárki is. Merni kell másnak lenni mint a többi. Elfogadni azt, hogy nem vagyunk mindannyian ugyan olyanok. Változunk. Málmilyeneknek teremtedtünk. Másféle céllal, s elképzeléssel, így nem vágtam be a durcit, nem kezdtem el morogni rajta, hogy Aaron nem akart odajönni a lovakhoz. Hagytam neki, elvégre az eröltetéssel sem jutnék többre, s talán sokkal hátràbb kerülnék, mint ahogyan azt szeretném. Figyeltem egy ideig miképpen távozik Lau társaságàban, s tűnik el egy ajtó mögött, én pedig a lovammal foglalkoztam. Meg akartam tisztelni amnyival, hogy hagyon neki időt a megismerésemre, mielőtt ténylegesen a hátára engedne, minden mukkanás nélkül. Körbepillantottam, majd leszálltam a lóról, levettem róla a nyerget, és a pokrócot majd átkeféltem a szőrét, vizet adtam neki, hagytam, had pihenjen egy kicsikét. Mire végeztem, Aaron ugrált kifelé a bocival, szórakozottan, akár egy apró gyermek, én meg megtámadzkodva a korláton figyeltem, még is mit művel, miközben mosoly költözött az arcomra, aztán megingattam fejem. Nem is olyan rég, még ágált ellene, nyafogott a szagok miatt, s erre tessék... Teheneket ölelget, mint valami vérbeli állatvédő. Végűl visszamentem a lovakhoz, újra felnyergeltem őket, aztán miközben a patáikat néztem át, Aaron is megjelent. -Gyere te Tehénsuttogó!- villantottam egy mosolyt, majd mellé lépve átkaroltam a vàllát, aztán odavezettem a lovàhoz, a többit pedig Lau-ra hagytam. Játszi könnyedséggel ültem fel a fekete Fríz hàtára, majd onnan figyeltem, miképpen oldja meg mindezt Aaron, s felszaladt a szemöldököm, mikor a korlátról mászott fel a nyeregbe. Oké, hogy úgy egyszerübb, de akad azért vele probléma is. -A vàgtát tartogasd kicsit későbbre...-leszàlltam a nyeregből, Lau kivezette a lovat, én pedig megfogtam a gyeplőt, hosszabbra engedtem, majd elkezdtem körbevezetni a kör alakú karámban.- Lépésről lépésre. Mindent a maga idejében.- csendes voltam, ám még is hallható.-Lazítsd el magad! Úgy ülsz ott, mint aki attól tart, menten elpusztul ha kicsit lazítani mer!- kicsit gyorsabb léptekre ösztökéltem a lovat, aztán az egêszet visszaadtam a visszatérő Lau-nak, s én magam is felültem, s laza egyszerűséggel lovagoltam Aaron mellett, majd átugrattam egy szalmabálát, majd barátom közreműködésével ki is jutottam onnan. -Gyere Aaron! Nem megyünk gyorsan! De indulnunk kell, hogy odaérjünk sötétedés elött! -leszálltam a nyeregből, felvettem a cuccaim, majd felszereltem a lovam a cuccokkal, miket Lau készített össze a részünkre, s csak aztán ültem vissza a helyemre. Nem akartam messzire menni, hisz bárhol akadhattak tigrisek, és egyéb csodás teremtmények, ám indulni akartam. Lesz még időnk a héten a gyakorlásra, vagy épp a maradásra, ha Aaron akarná. Ha fent volt a lovon, akkor útnak indulhattunk, hogy aztán majd egy erdő közepén, egy tisztás széléhez közel táborozzunk le. Az út számomra könnyű volt, s közben odafigyeltem fiamra is, hogy ne ütközzön túl nagy nehézségekbe út közben. Ahol kellett ott vágtàztunk, ahol a lépés volt előnyösebb, ott úgy haladtunk, s ha kellett pihenni is hagytuk lovainkat, akkor sétálva mentünk tovább. Ha Aaron beszélgetni akart, hàt készségesen válaszoltam a számára.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Felültem a fa kerítés felső fokára és onnan figyeltem a kihozott lovakat. A tehenek hátulról figyeltek, a pulyka, nos...Lau látványa elspurizásra késztette. Anya ezt nem tudhatja meg, hogy szétestem pár boltba szánt hústól...vagyis hát...néhány állattól. A két kezem a seggem mellett kapaszkodott a fában, a lábam a lejjebb lévő fokban pihent. Szemléltem Aegirt miképpen bánik a lovakkal, agyalt a megközelítésén, aztán a hirtelen meghajolás még engem is megdöbbentett. Komoly? Meghajol egy ló előtt? Miért? Tiszteletet mutat felé, hogy amaz elfogadja? Elismerje mint hátast? Az öregem folytatta az ismeretséget a feketével, közel került hozzá, végül meg is érinthette és a pokróc is rákerült. Rászerelte a nyerget is. Nem semmi az öregem ez tény. Nem csak az emberekkel bánik remekül, hanem a lovakkal is. Meglepett? Említette, hogy lovagolt már...de talán egy kicsit. A másikra is felkerült a nyereg, de apa szavaira sem voltam hajlandó megmozdulni. Csak figyeltem őket. - Én a távkapcsolatban jobban hiszek. - húztam el a szám erre az egészre. Apámnak miért megy mindig minden egyszerűbben? Miért nem aggódik kicsit egy jóval nagyobb állat miatt, mint ő maga? (Bár szembeszállt már egy hegyomlásnyi krakennel is, szóval...) És ha ledobja? Felkel és visszamászik rá? Az rá vallana igen... én meg? Csak itt ücsörgök egy hiszti után...a fiaként. Nem félek Fenrirtől, de egy sereg állat képes parázást generálni bennem? Óh hogy az a... leugrottam a helyemről, majd tettem pár lépést a ló irányába. Figyeltem Lau magyarázataira is... a hirtelen mozdulatot kerüljem... - Helló pajti... - elkussoltam, éreztem magamban a negatív előjövetelét. Féltem és dühös voltam. Ez meg sajnos vagy sem, de jól tudtam/tudtuk, hogy mivel jár. - Picsába... - csúszott ki kicsit, mikor már nem sok minden volt kettőnk között. - Fenrirtől nem fostam ennyire mint tőled! - szánalmas mosolyra futotta csupán és úgy éreztem, hogy ez a pillanat a végtelent játssza velem. Ugyanakkor a ló is biztos megérzi a frusztráltságomat, hiszen a szemei...ő is ugyanúgy fél... Igen, én is érzem magamon haver, hogy idegesebb vagyok... fejet ingattam. - Nem megy. Dühös vagyok. Nem akarom, hogy féljen... - vallom be és végül vissza hátrálok a fakerítéshez. Nem sok kell egy robbanáshoz, kifújom a bent rekedt levegőt, végül Lau közli, menjek neki segíteni. Nagy ívben kikerülöm a patásokat és követem a fickót. Nem nézek apára, elbuktam a szemében ez biztos. Csalódott bennem...miért érzem ezt? Mert ennél egyszerűbb dologgal még nem látott el sose. A kemény edzés nem akasztott ki sosem, mint ez az egész dolog az állatokkal. Figyeltem kicsit odébb Lau mozdulatait hogy miképpen szedi elő valaminek a tárgyait és miképpen kever kavar. Nekem adja a nagyobb cumisüveget, melyet telepakolt langyos lötyivel. Kicsit meg kellett ráznom, hogy a por benne elolvadjon a langyos vízzel, aztán mutatta az utat. Elmagyarázta, hogy a bocsi még csak pár napos. Az anyja elutasította, egyik tehén sem engedte magához, így egyedül maradt, mert nem mer kimenni a bokszából. Lau hiába csalogatta ki, a pici félt a kimozdulástól hiába próbálkozott bármivel is. Az ajtó nyílott, a boci éhes fejével találtam szembe magát. Meg kellett etetnem, az ajtót sem csukta vissza, hiszen úgy sem jön ki... aztán a fickó elment a dolgára egy mosoly keretében. Úgy fogtam magamhoz az üveget, mintha az életem múlna rajta, de aztán a dudlit a boci szája felé fordítottam és amaz elkapta és enni kezdte...inni. Hallottam a nyelését, a kéjes hangot mit kiad...erősen fogtam, de a mosoly elő bújt. - Szóval árva vagy? Vagyis hát van anyád, csak...leszarja a fejed...nézd pici...attól mert az anyád ellökött magától még nem kell mindentől félned... - észre sem vettem, de közben más helyet is foglaltam a földön, ahogy fogyott a tej, annyira már nem kellett tartanom, így foghattam egy kézzel amazt és hozzá érhettem az állathoz is. - Nekem ott volt az anyám mindig, szóval nem tudom milyen érzés anya nélkül felnőni...csak azt tudom, hogy milyen érzés apa nélkül meglenni... de nem őrlődőm rajta, mert felesleges. Haza jött és csak ez számít. - mosolyodom el az egész dolgon, majd ahogy az ital is elfogyott, úgy hagyta figyelmen kívül a dudlit és úgy vett kezelésbe engem. Közel jött, hogy megismerjen, a kezeimet is felé emeltem, amik így csupa nyál és tej lettek...de pillanatnyilag ez nem zavart. Hidegen hagyott. Elvoltam foglalva a nagy boci szemekkel, rá illik ez az elnevezés, meg az, hogy ennyire bújt. Már nem volt rajtam feszültség, ez a kis elterelés segített. A haragom is visszavonulót fújt, főleg úgy hogy a kis állat még az ölembe is hajlandó volt belefeküdni. Ő nem félt. Igaz össze vissza nyalta a ruhámat...nem zavart. Megvakartam a füle tövét, a hasát is, majd összedugtam vele a fejemet. Nekem kell rájönnöm a dolgok hogyan is működnek. - Ha te kimersz merészkedni a nagy világba...én is megülöm azt a lovat. Nem lehet olyan nagy dolog kinyitni a szemünket, nem? - kérdeztem halkan az állattól, aztán felálltam, így neki is felkellett kelni. Kihátráltam a karámból, ő pedig lassan jött utánam, egyik lábát helyezte a másik után, óvatos volt, de jött. Szórakozott volt, szökdécselt is, amire én is akképpen tettem, aprókat ugráltam és egészen kifelé vezettem a felnőttekhez az állatot. Lau döbbent arckifejezése mindent elárult, de az én mosolyom is árulkodó volt. A boci követett, kinyitottam neki a tehenekre nyíló kaput és beléptem vele, becsuktam utána az ajtót és a többi nagy állathoz vezettem. Fogalmam sem volt soha arról mit kell tennem ilyen esetben, soha nem voltak állataink, soha nem tettem még ilyen lépéseket. Mondjuk egy boci esetében sem. Megembereltem magam és az egyik tehenet kezdtem el ölelgetni, hogy a szaga rajtam legyen. Kicsit sem néztem ki idiótának, de a cél szentesíti az eszközt...vagy mindent is a célért? Utána a bocit ölelgettem meg hogy a szaga átvegye a nőstényét. A boci közben szaglászta a füvet, én is négykézlábra álltam, hasonlóképp tettem mint amaz, csak én nem nyaltam meg... felkeltem és egy következő tehenet ölelgettem meg, majd a bocit is megölelgettem. Aztán lassan kihátráltam, hiszen a kicsi bement a tehenekhez és...elfogadták. Az egyik megengedte hogy ehessen a... cicijéből? Ez az mozdulatot tettem, majd kihátráltam az egyesülésből és visszacsuktam az ajtót. Nem néztem egyikükre sem, nem érdekelt, hogy kicsit sem féltengeristen módjára viselkedtem, meg kicsit sem voltam férfias... segítettem egy állaton. Ennyi. Nem mindennap teszek ilyet és ez jól esett. Olyannyira, hogy csak a nyugodtságot éreztem magamban. Most én jövök. A ló felé fordultam és közel léptem hozzá. Felé nyújtottam a kezem, tenyérrel felfelé, hagytam, hogy amaz megnézzen magának...a szájával megbizergálta a tenyeremet, majd lassan a homlokát is megérintettem, úgy húztam végig a fején a kezemet. Aztán a sörényét is megnéztem magamnak...a szemeibe néztem. Már nem félt. Ahogy én sem. Nem úgy kezeltem ahogy Aegir tette a feketével, de megadtam az állatnak a lehetőséget, hogy kezdeményezzen. Végig simogattam az elérhető testrészeit, az oldalához léptem ott is megpaskoltam, megnéztem hogy tényleg fiú lóval van-e dolgom, igen, lehajoltam megnézni. Nem gáz. Aztán a farkával meglegyintett, így visszatértem a fejéhez még mielőtt nagyon megunná a dolgot, egy rúgás pont nem hiányzik. - Ennyit arról, hogy távkapcsolatban fogunk élni, szóval haver... - nagy levegőt vettem és Lau magyarázni kezdett, miközben közelebb jött, hogy miképpen fogjam meg a kötőfékét és hogyan, melyik lábamat tegyem a kengyelbe... értetlenül néztem Laut. Nem azért, mert nem fogtam fel a magyarázatát...van könnyebb megoldása is, nem? Megragadtam a ló kantárját, óvatos mozdulattal lépésre ösztökéltem, és a kerítéshez vezettem, hogy oldalvást legyen hozzá. Felmásztam a kerítésre, majd úgy fordultam, hogy helyesen üljek rá a lóra és azzal a lendülettel meg is ragadtam a kantárját megint. Nem mertem levegőt venni, olyan meredten ültem rajta....de tényleg nyugodt állat volt. Jó, nem éppen úgy ültem fel ahogy Lau magyarázta, de majd legközelebb. Nem tartottam vissza a mozgástól az állatot, így hirtelen megindult, de Lau visszafogta, magyarázta a kantár használatát... - A megülés az egy dolog...és mi van a vágtával? - egyből beledobnám magam a mély vízbe? Meg is halnék ha most gyorsabb tempóra kapcsolna. Valami viszont eldőlt odabent és a ló is megugrott, felágaskodott, a szemeim felnyíltak...nem estem le, igaz tiszta feszült voltam, de tartottam magam az állaton. - Versenyezni nem akarsz remélem! - hogy ez melyiküknek szólt, fogalmam sincs, szólhatott apámnak is, de az állatnak is egyaránt. Öltözet
_________________
Aaron Bergström
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Márc. 31, 2023 4:10 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Furcsa mód, ez egy olyan hely volt, mi képes volt nyugalomra ösztökélni. Egy olyan hely, ahol bármikor képes lennék víz nélkül ellenni, mert mindig akadna valami, amivel foglalkozni kellene, s leköti a figyelmem. Picikét összeszaladt a szemöldököm, mikor Aaron közölte nem árt semminek, s elgondolkodtam, vajon hogy fogja bírni, ha az itteni állatsereglet körbeveszi egy óvatlan pillanatban, ám nem akartam még annál jobban is lelombozni, mint mikor megtudta milyen helyre fogunk menni. Persze az istálló felé vezető úton megengedtem magamnak egy mosolyt, s elgondolkodtam azon, vajon mi lenne a legtökéletesebb lépés a számunkra. A túlzott italfogyasztáson nem segített semmi, az majd szépen múlik, hisz nem közönséges ital volt az, aztán vettem egy nagyobb levegőt, mikor megàlltunk egy nagy kétszárnyas ajtó előtt, és a gondolataim megszakadtak. Helyette csak a csodás állatokat fürkésztem. Megálltam egy hatalmas Fríz csődör mellett, végignézve rajta, s rögtön Odin lova jutott róla eszembe. Igaz ennek itt csak 4 lába volt, de volt olyan nemes, és csodálatos, hogy elismerést érdemeljen. A beékelődött csendet Aaron hangja törte meg. -Rendben...- nem tettem megjegyzést, hogy mennyire puhány, sem arra, hogy többet vàrtam volna tőle, helyette csak beszélgettem egy kevesen Lau-val a lovakról, és az itteni többi állatról. Elmesélte, hogy van egy pár, amit befogadott, és a legtökéletesebb pillanatban talált rájuk, hisz ha ő nem ér oda, egyszer, s mindenkorra végeszakad picinyke életüknek. Aztán mikor odavezetett a lóhoz, akit nekem szánt erre a kis időre, széles mosoly költözött arcomra. Feltettem rá a kötőféket, majd kivezettem onnan, egyenest az istálló elötti elkerített placcra, ahol aztán letettem a táskám, majd mikor Lau kinyitotta az ajtót, ên bevezettem a lovat. Az, hogy Aaron mit művelt, csak azután kezdett foglalkoztatni, hogy kivittem az Aaronnak szánt lovat is, hogy majd cseppet ismerkedhessünk velük. Még épp elkaptam a jelenetet a pulykákkal, mire persze mosoly költözött arcomra. Felsóhajtottam, fejet ingattam miután visszatért hozzánk. -Nem. Bármennyire is csábító, de nem tehetjük meg. Itt is tökéletes a hely bàrmire, amit ott akarnánk megtenni.-magyaráztam, aztán megvontam a vállam.-Lesz még időnk a városra rengeteg. Addig meg bővítjük az ismereteidet...-mosolyodtam el kajánúl, majd visszaléptem a karámhoz, hogy a nekem szánt lóval kezdjek el foglalkozni. Tudom, nem szép dolog, de mulattatott cseppet a gondolat, és mivel az idő haladtával a fejem sem fájt úgy, egész kellemesen elvoltam. A karámon kívül áldogálva figyeltem a lovakat, azon agyalva, hogyan is kezdhetnék hozzá. Nagyon régóta nem volt dolgom lovakkal,és egy hatalmas kékszárnyúval is jobban elboldogultam mint ezekkel, de ha meg sem próbálom... Nem igaz? -Tudod, valahogy úgy érzem, nem fog kedvelni ...- pillantottam Lau-ra, majd vissza a ló irányába, mikor a fickó elnevette magát, s mutogatni kezdett, hogy bátran menjek közelebb, szóval a nevetés ellenére közelebb léptem, majd igyekeztem csak rajta tartani a szemem.Mintha csak valami midgardiak által kitalált mese lett volna, meghajoltam udvariasan az állat előtt, s közben széttártam a karjaim, ám azért fel is emeltem a tekintetem, hogy bizony lássam is mit művel, nehogy az legyen belőle, hogy közben szépen nekemront. Nagy meglepetésemre a fekete Fríz is eképpen tett, ám nem akartam túlságosan elbízni magam, hiszen abból sosem származott még semmi jó. Okos volt. Látszott rajta, sokat foglalkozott velük. Mikor megindultam felé, lágy mozdulatokkal, a ló nem moccant. Kihúzta magát az a csodás fekete szépség, én pedig sustorogva, nyugtató szavakkal léptem mellé, majd mikor engedte, finoman értem hozzá nyakának oldalához, majd fogtam két kezembe fejét, s lehunyt szemmel élveztem egy kis ideig a pillanatot. Aaronról közben teljesen megfeledkeztem, csak fogtam egy pokrócot, ráterítettem a ló hátára, majd Lau-tól megkaptam a nyerget, s azt is felszereltem erre a szépségre, majd hasonlóképpen bántam a herélttel is, aki számára lett kijelölve. -Aaron gyere! Ismerkedj vele!- intettem felé, ha távolabb volt, akkor felléptem a karám oldalára, neki támasztották lábam a fémnek, s úgy intettem felé. Ha ott volt, akkor persze nem kellett sehová se másznom. -Gyere! Klassz élmény lesz meglátod!-meglapogattam a vállát, majd Lau is bejött, aztán elmagyarázott mindent Aaronnak a lóval kapcsolatban, míg én összeszedtem a cuccainkat.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa mosolya sokszor kiakasztó, főleg ha tudom, rajtam mosolyog. Nem velem. De ez van, nem akartam ezzel a meleg dologgal többet foglalkozni. Az hogy végre megérkeztünk a helyre és a kutyák üdvözöltek...nagy erő kellett, hogy vissza fogjam magam. Apa szavaira bólogattam. Lau tudja micsoda-kicsoda az apám, vagyis hát...Aegir. Ennek örültem némiképp, bár nem sok vizet fogunk zavarni most így embermódba kapcsolva, szóval olyan mindegy volt. Anyának volt régen egy Stig nevű kutyája... -Legalább ebben a családban van más is, aki állatbolond... - gondoltam itt a két ősömre, hiszen látszik, hogy kedvelik a szőrös, tollas, kopoltyúsokat. Az utóbbiakkal nekem sem volt túl nagy bajom. De nem voltam állatbarát. Nem kínoztam őket, úgy vagyok vele, maradjon meg a távolság. Ha megkedvelek egy szőrmókot és ha megmer halni, vagy elhagy, akkor ugyanazt érzem majd, mint mikor az apám hagyott el, vagy a bátyám, vagy... Cassie. Nem akartam azt az érzést újra élni, így nem engedtem közel magamhoz senkit és semmit. Így könnyebbnek tűnt. Nem hal meg miattam, vagy bármi miatt egy állat és nem roppanok össze a súlya alatt, a hiánya okozta űr miatt. Mindezt Lau megjelenése és kettejük egymás felé tett köszöntése törte meg. Figyeltem őket...Lau halandó volt, már a szavaiból ítélve is, hiszen öregnek nevezte magát. Apró mosoly szökött a képemre ezt halván, hiszen apámnak halandó haverjai is vannak, vagy olyasmik...akik nem szerzetesek, nem kőóriások és nem... Öhm...polip. ÉS igen, úgy nagyjából most tűnik fel, hogy az én nyelvemet beszéli. Megkönnyebbülés hogy nem kell kézzel lábbal majd mutogatnom és apámat felkérni tolmácsolni sem kell majd. Nyert ügyem van. Apa engem is bemutatott, mint a fiát, persze hogy jóleső érzés áradt át rajtam, ahogy ezt meghalva. Ám megtartottam a távolságot, nem a bunkóság miatt, inkább...ismertem már magamat. Csak intettem felé. - Helló Lau. - leeresztettem a kezem, majd Lau tovább magyarázott. Kíváncsian fürkésztem arcát, kerestem valami ismerős vonást benne, hátha láttam már valahol, de semmi. Ismeretlen tag volt, se egy újságcikk, semmi. Bár mire gondoltam? Norvégiában nem jelenik meg semmi ami Bhutáni. Banglades...akárhol is vagyunk most. Végül Lau olyat mondott, ami kicsit megkavart. Most esett le mit is mondott. Hogy lehet egy ló herélve nyugodt? Ki van kasztrálva, jól hallottam? Ezzel megváltoztatják a vérmérsékletét... vagyis ha engem is kasztráltatnak...én is lenyugodnék? Döbbent arckifejezésem ott maradt az arcomon, mozdulatlan maradtam, majd apára pillantottam felszökött szemöldökkel. Igaz, ő jól elvolt a kutyával, legalább ő élvezte a helyzetet. Az rajtam biztos nem segítene. De visszapillantottam Laura, megszívtam az orromat, tovább figyeltem, ahogy folytatta a magyarázatot. Itt semmit sem bántanak. Van strucc is...akkor azt jól láttam! - Nem bántunk semmit. Lehet velem tárgyalni. - vontam vállat, hiszen nem is akartam nagyon idejönni. Meg hát...csak a lovak kellenek, nem? Aztán már itt sem vagyunk. Jó lenne nem maradni tovább mint amit akart apa, jobb lett volna az, ha nem is jövünk ide. Mi a jó a lovaglásban? Mi a jó a lovaglásban? Zavar támadt bennem erre az egészre, majd a két felnőtt megindult, kisebb fáziskéséssel követtem őket. Kicsit lefoglalta az elmémet az itt lévő állati zajok...a birkák, a kacsák, a többi szárnyas, a kutyák és a tehénbőgés. Sok új hang tolult a hallójárataimba és ez kicsit megakasztott. Nem mondanám, hogy élveztem, inkább az újdonság varázsa volt, ami fintort váltott ki belőlem. Kényelmetlenül éreztem magam. De mentem az öregek után, pont elcsíptem így az utolsó beszédjüket és a fejhajtásokat. Az istálló felé mentünk, ahol Lau már nyitotta is ki az ajtót, ellőre ment, hagytam apát hadd menjen utána, majd én is mentem...vagyis csak akartam. Hiszen már az ajtóban megéreztem a tömény tré szagát... lélegzet visszafolytva álltam meg ott a kétszárnyú ajtóban és meredtem magam elé. A pólómat az orromra kellett húzni, s csak úgy tudtam némileg kint tartani a szagokat és úgy mentem csak bentebb. Röfögésre figyeltem fel, így annak hangja után belestem egy betonozott rész mögé...hatalmas disznók röfögtek, töfögtek, ették a vájúból a moslékot. Aztán visítani kezdtek, ahogy felpillantottak rám, kihátráltam a látóterükből, majd felvont szinte már kérlelő szemekkel kutattam kiút felé. De csak apát láttam, így megindultam feléjük... volt néhány nagyobb ló, kidugták a fejüket a becsukott rácsos helyükről és onnan nézelődtek. Az egyik megrázta magát, így hátráltam, nekiütköztem egy másik karám ajtajának, ahonnét aztán valami bizergálni, nyalni kezdte a fejemet. Hamar leguggoltam és kihátráltam onnét, figyeltem a "vigyorgó" lovat, végül egyenesen neki neki hátráltam apám hátának. Nem pánikoltam, egyszerűen csak...idegen volt a környezet, a sok állat, a rengeteg szag... Lau meglepett arcával találtam szembe magam. Észre sem vettem...hogy kissé megszaporázódott a légvételem...de csak fejet ingattam. Nincs pánik rohamom, vagy ilyesmi, bár ezt inkább apának jeleztem, ő tudja mi a helyzet... a nyitott másik kétszárnyú ajtó felé mutattam és feléjük fordulva arra hátrálni kezdtem. - Odakint megtaláltok... - közben placcsant a cipőm alja, amire szinte azonnal megnémultam, elkomorult az arcom, majd megfordulva viharoztam ki. - Az a kurva sok tré! - elég hangosan és ingerülten sikerült kiejteni a dolgot, de kiérve a levegőre egyből könnyebb volt egy fokkal és egyből nekitámasztottam magam a falnak, hogy rálássak a "hadisérült" cipőmre. Telibe kapta a trét... - Hogy az a rohadt... - azzal sosem volt bajom, hogy harci sérüléses ruhám van, de hogy egy szarba szó szerint bele mászok...azzal ki lehetett verni nálam a biztosítékot. Próbáltam lehúzkodni a betonon, a fűvön, nagyjából ment is, egészen addig míg egy érdekes hangra nem figyeltem fel...Blublu? Blublu mi? Felvont szemöldökkel fordultam meg és hát... egy nagyobb pulyka vágtázott felém... hátráltam... megfutamodtam egy rohadt szárnyastól!! Átlendültem a fakerítésen, karámon, nevezze ki aminek akarja, majd odébb hátráltam... a fejemen símitottam át két kézzel és inkább megfordultam...tehenek érkeztek... egyre jobb. - Nem mehetnénk haza? - vakartam meg a tarkómat végül és bámulni kezdtem a múúúzósokat. Ennél még a kraken is jobbnak hangzik.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Márc. 29, 2023 7:14 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Telefonáltam, és igyekeztem csak arra lettem figyelmes, hogy megàllt mellettünk egy sportkocsi. Az még belefért a dologba, hisz ki tudja kinek miféle dolga lehetett még errefelé. Szóval szó nélkül is hagytam az egészet, aztán inkább a beszêlgetéssel foglalkoztam, elbúcsúztam, majd jött a szöveg, amit akár egy mellettünk elhaladó csajnak is szánhattak volna. Részemről le is zárult a történet. Haladtam volna tovább, de azaz arckifejezés arra késztetett, hogy bizony megtorpanjak, jóval távolabb, felvonjam szemöldököm, s próbáljak komolynak maradni, de van mikor még egy magamfajta sem tud parancsolni az arcának, s benedvesítettem ajkaim, majd mosoly kúszott képemre, de talán nevezhetem jólneveltségnek, hogy nem nevettem el magam. Mosolyom sokáig ott ragadt a képemen, ám szólni nem szóltam semmit, csak füttyentettem, s hamarosan már a kocsiban ültünk, mi vitt minket tova. Az út elég hosszú volt, s út közben be is csuktam a szemeim. Úgy éreztem, menten leragadnak, szóval engedtem a késztetésnek, hisz a pihenést nem tagadhattam meg magamtól. Mikor lassulni kezdett az autó, ültem fel, kapartam elő tárcámat, s kiperkáltam az összeget, aztán indulhattunk is befelé. -Lau tudja ki vagyok... Nincsenek titkok.- emeltem tekintetem Aaronra, majd a kutyára, ki lelkesen szimatolt, mire megtorpantam, hisz eszembe jutott Stig... Kat kutyája. Kedveltem azt az ebet. -Anyád kutyája, Stig, volt az első aki megbarátkozott velem...-mormogtam, miközben leguggoltam, hogy a kutya jobban körbe tudjon szimatolni, majd mikor felharsant a füttyszó, és a kutyák eloldalogtak, magam is felkeltem, s Lau feli indultam egy intéssel, majd megragadva egymás alkarját üdvözölt, ahogy én szoktam, majd én magam is köszöntöttem, az ő szokásuk szerint. -Semmit sem vàltoztál!- törtem meg a csendet, mosollyal arcomon, mire végig mutatott magán, nevetve. -Nézz végig rajtam! Megöregedtem! De Te... Te semmit sem változtál.- norvég nyelvem beszélt. -Lau... Ő a fiam...Aaron... Aaron, ő Lau az első ember, akivel itt találkoztam.- mosolyodtam el, aztán a napszemüvegem eltettem a táskámba, míg Lau ürvözölte a fiamat. -Aaron! Hallom nem szereted a lovakat...ezért egy nagyon békés türelmes heréltet vàlasztottam a számodra.- mosoly költözött az arcára, aztán körbe mutatott.-Itt, sokminden van, de nem bántunk semmit, és senkit!De a Struccal vigyázz! Ne menj közel! Szelidnek tűnik, de veszélyes!- én addig ismét a kutyàkkal foglalkoztam, s eljátszottam a gondolattal, hogy szerzek egy kutyát Katnek, Stig emlékére. Valami kis szőrgombócot... Aztán Lau mozgásra invitált minket, hogy megmutassa merre találjuk meg a lovainkat, és elmagyaràzta, hogy pakolt össze nekünk némi felszerelést, hogy ne a csillagok alatt kelljen töltenünk az éjszakát. -Felesleges volt barátom! Pusztán két éjszaka lesz... Utána ha még áll a meghívásod. -Neked bármikor nyitva az ajtóm barátom.- fejet hajtott, ahogyan én is, majd vezényletével megindultam utána arra, ahol a lovak vártak ránk.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 75 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 75 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
