A mai nap során többet voltam az irodámban, mint azon kívül, szinte oda lehettem ragasztva a székemhez, mert csak akkor keltem fel onnan, amikor Lune vagy Hjúki meg nem jelent egy újabb adag olvasnivalóval, vagy lepecsételni valóval. Lényegében így is úgy is át kellett néznem és aláírnom, ha jónak találtam az irományban mindent. Sol megkért, hogy mire figyeljek oda és amit vele is meg kellett vitatnom azt nyilván elnapoltam egy kicsit. Persze sokáig nem húzhatom a vele való beszélgetést se, mert idő van, akárhogy nézzük is.
Szerencsére az éjszakák kezdtek hosszabbak lenni, hamarabb sötétedett és én is kezdtem egyre élénkebb lenni, pedig sokkal jobban értékelném, ha nappal is ennyire tudnék pörögni, nem csak akkor, amikor Nott „átveszi” a stafétát Dagr-tól. Persze ez már nagyon-nagyon régóta így van, bárki azt hinné, hogy ehhez már hozzászoktam, de be kell vallanom, amióta itt vagyunk Sol-lal Midgardban újra elkezdett zavarni a „gyengeségem”, vagy akárminek is nevezzük a túlzott fényérzékenységet nálam. Sajnos hiába vagyok Sol ikertestvére, ez nem jelenti azt, hogy immunis lennék a fényére, amivel, ha akar képes ártani is.
Kiléptem az irodámból, végre összeszedtem magam annyira, hogy mindent hátra hagyjak egy kis időre és kinézhessek Lune-hoz a recepcióra. Így a munkaideje vége fele biztos vagyok abban, hogy örülni fog a fejemnek vagy pont ellenkezőleg, mert ma is inkább vagyok komoly, mint mosolygós, ő pedig nem felejti el ezt az orrom alá dörgölni. Sol feljogosította őt, hogy bátran szóljon rám, mert elkell a pozitivitás és ne lombozzak le másokat a komor ábrázatommal.
- Sétálok egyet odakint. Gondolom Frida diákjai már szépen haza szállingóztak vagy még tart az utolsó óra? – nem mintha nem tudnám, hogy az utolsó lovasunk öt perce hagyta el a lovardát és Sol most a karámoknál van, de őt ismerve nem sokáig. Hamarosan be fog jönni az ajtón és ha meglátja, hogy ilyen fagyos képem van, akkor jobban teszem, ha előbb kilépek mielőtt ő bejönne.
Heimdallr biztonsági kameráinak köszönhetően mindent látok, ha akarok az irodámból, például, ha valami nincs rendben a lovakkal, akkor szólni tudjak Sol-nak, hogy a biztonság kedvéért ő is nézzen rájuk. Nem mintha nem bíznék Ubbe ügyességében, csak mégis Sol-nak olyanok az itt lévő lovak, mintha a második gyerekei lennének. Én is nagyon ragaszkodom az én lovaimhoz, mert sosem hagytak cserben, még most sem, hogy póni alakjukban csalogatják ide a kisgyerekes családokat. Miután Lune válaszolt a kérdésre, amire a választ amúgy is tudtam és tudtam, hogy tudja, hogy tudom csak úgy akartam tenni, mint akit nem érdekel mi történik odakint, ha én idebent vagyok, egyszerűen csak a kijárat felé indultam.
- Ha bárki keresne, mondd, hogy levegőzőm egyet odakint. Köszi! – kiléptem a bejárat elé és nyugodtan le is sétáltam a négy lépcsőfokon, ami egy kicsit kiemelte az épület ezen részét. Nem álldogáltam itt sokáig, most tényleg nem akartam lelombozni Sol kedvét azzal, hogy iszonyatosan örülök az éjszaka közeledtének. Persze ez csak azt jelentette, hogy ő végre többet pihenhet, de őszintén semmit sem irigyeltem tőle. Szüksége van a pihenésre, mostanában eléggé kitett magáért, szóval egy rossz szavam se lehet.
Kezdetben úgy voltam vele, hogy csak céltalanul sétálok egyet, körbejárom a telket, aztán pedig visszamegyek az irodámba, összecsomagolok és szépen abba hagyom a munkát mára. Titokban persze azt reméltem, hogy újra kipattan a fejemből egy ötlet, amit megoszthatok a többiekkel és vagy hülyeségnek tartják, vagy remek lehetőségnek. Bármi lehetséges. Ők azért vannak, hogy a földön tartsanak engem és eszembe juttassák, feltűnés nélkül is lehetünk sikeresek. Skuggi és Skundi nyugtalanságára lettem figyelmes, ezért abba az irányba mentem amerre ők is voltak. Nem voltam messze tőlük, így amikor odaértem először nem nagyon értettem miért is viselkednek ennyire különösen.
- Nem történt semmi, nincs amiért elnézést kérnie. – válaszolom higgadtan és közelebb lépek a korláthoz, hogy ide hívhassam a pónikat. De hiába nyújtottam ki az üres kezem – nyilván szégyellnem kell magam, amiért üres kézzel jöttem, ám Skuggi és Skundi nem ilyen finnyás – feléjük eszük ágában sem volt közelebb jönni, csak hevesen horkantással kijelentették, hogy ők bizony ott maradnak, ahol vannak. Skundi legalábbis biztosan, még dacosan hátat is fordított és úgy tett, mint aki el van a zöld fű legelészésével. Láttam rajtuk, hogy valamitől nagyon izgatottak lettek és ez nem a jó féle játékosság volt. Visszafordultam a hölgy felé.
- Bárki bejöhet ide amíg a kapuk nyitva vannak, a recepció pedig ott elől van, ha segítségre lenne szüksége. – igyekeztem nem túl gorombának tűnni, nem leszidni akartam vagy ilyesmi, mert simán lehet, hogy csak megakarta nézni a lovakat vagy pónikat, mindenféle útbaigazítás nélkül. A kis pónik általában elég barátságosak, szándékosan vannak közel a bejárathoz is, mert idecsal mindenkit a látványuk. Főleg a kislányokét. Ezért őszintén meg sem kellene lepődnöm azon, hogy ő is ide jött.
- Bár különös… Úgy látszik, ma megmakacsolták magukat valamiért. – kétlem, hogy sok lett volna a vendég és a fűszállak az egyetlen dolgok a világon, amik így lekötik a figyelmük. Nem tudtam mire véljem az izgatott jelzéseiket.
- Jöjjön egy kicsit közelebb, megpróbálom idecsalogatni Árnyékot. – Skuggi közelebb volt, nem is annyira makacs, mint a párja és ilyenkor közel az éjszakához sokkal nyugodtabbnak kellene lennie, végtére is nemhiába volt árnyék a neve jelentése.
De hiába hajoltam közelebb a korláthoz és hívogattam, még ő sem akart megmozdulni. Valami nem stimmelt itt, de hogy mi pontosan… Különös.