Iris & Dimitriy

Semmitől nem rettegek úgy jelen pillanatban, mint a kezében tartott naplótól, amibe én írtam le minden egyes szót és ami tartalmazza mindazt, amiről -mint kiderült- megfeledkeztem, mintha csak kiradíroztak volna jó pár hónapot az agyamból. Hiába él bennem a kíváncsiság is, hiába szeretném olyan nagyon tudni, hogy mi minden történt velem az elmúlt hónapok alatt, visszakapni egy szeletet legalább az egészből, most mégis úgy nézek arra a könyvre, mintha Dimitriy minimum fegyvert szegezne rám, pedig szemernyi ártó szándék sincs az arcán. Rajta se látok egyebet, csak tanácstalanságot, kétségbeesést és talán, még félelmet, ami csak még jobban leolvashatóvá válik vonásairól, mikor rázni kezdem a fejem. Nem akarom megnèzni azt a naplót, mert az azt jelentené, hogy elfogadom ezt az őrültséget, hogy elismerem, hogy valóban elvesztek az emlékeim az elmúlt időkről, pedig erre most még képtelen vagyok. -Fogalmam sincs, de képtelen vagyok azt most megnèzni.- pillantok a kezére, amit idő közben leenged maga mellé, én pedig már egészen a falig hátrálok szabadjára engedve közben a könnyeimet, mintha csak most tudatosulna bennem igazán ez az egész. Mintha most próbálnám elfogadni, hogy Dimitriy tényleg nem őrült, hogy minden szava igaz, bármennyire is hihetetlen, beleértve még azt is, hogy szeret, mert amilyen riadtan néz most rám, arra az a férfi, aki az én emlékeimben él, egyszerűen képtelen lenne.
Az a férfi nem is indulna ismét felém, azok után főleg nem, hogy már legalább kétszer elutasítottam a segítségèt, de Ő mégis elém térdel, tekintete pedig olyan gyengéden vizslatja az enyémet, hogy a torkom még jobban elszorul, miközben szavai hallatán elképedve rápillantok és, hogy a döbbenet vagy a gyengeség-e inkább az oka, nem tudom, de hagyom, hogy közelebb húzzon magához.-De hát, már így is épp eleget felejtettem.- nyöszörgöm halkan potyogó könnyekkel, de még így is képes vagyok elnevetni magam a dolog morbidságán, hogy épp arra kér, amit már amúgy is tökéletesen véghez vittem akaratomon kívül.
Csendben felpillantok rá, keserűen figyelve tekintetét, miközben újfent a segítségèt emlegeti, amire minden bizonnyal tényleg szükségem lesz, ha ki akarom deríteni, hogy mi történt velem, bár az ezzel kapcsolatos kérdést, csak utólag jut eszembe, hogy talán nem Neki kellene feltennem.-Honnan tudod, hogy lehet ezen segíteni?- súgom halkan, és még engem is meglep, mennyire nem feszèlyez az érintése, ahogy gyengèden eltüntet az arcomról pár könnycseppet, majd felidèzi a baleset napját, amikor tényleg olyan volt számomra ott, abban az ijesztő pillanatban, mintha az egyetlen olyan ember lenne, aki vigyázhat rám. Valahol mélyen most is úgy hiszem, hogy számára nincs lehetetlen és ez annak ellenére is így van, hogy most nyoma sincs a rideg ènjènek. -Igen. Bíztam benned.- suttogom halkan, bólintva is párat, ahogy lassan szivárogni kezd belőlem a feszültség, minek köszönhetően, már egész közel kerülök hozzá, engedve a finom nógatásnak.-Bíztam abban, hogy onnantól rendben lesz minden, hogy már nem kell félnem.- sutyorgom elgondolkodva, bár akkor is jócskán közre játszott, hogy halálra voltam rèmülve, mint ahogy most is, csak most a múltkori éjszaka és a néma háborúnk miatt nem is reméltem, hogy tényleg komolyan mellettem akar lenni és segíteni. Annyira nem Rá vall mindez.-Akkor ez nem is az első eset?- kérdezem végül halkan, pár pillanatnyi csend után, ahogy eszembe jutnak a szavai, amiből egyértelműen az jött le, hogy ez megtörtént már korábban is. De mégis, mi a fene ez?

Iris & Dimitriy

Még azt se sikerült igazán felfognom, hogy csak úgy, senki sem tudja mi miatt, egyszerűen kiesett jó pár hónap az emlékeim közül, máris itt a következő sokk, ahogy előttem guggolva, végre választ kapok a kérdésre, miért is akar bármit is együtt csinálni. Hiszen, tisztán emlékszem rá, mekkora nyűgnek tekintett, hogy mennyire nem vágyott Ő sem erre az egész cirkuszra, hogy hogyan viselkedett velem és küldött fel a kis tornyomba, most meg már úgy beszél, mintha valami kibaszott kis csapat lennénk, vagy barátok vagy franc tudja mik, akik segítenek egymásnak és bíznak egymásban. Mintha eleve tudnom kellene, hogy Rá mindenképp számíthatok, de igazából csak akkor értem meg ezt az egészet, hogy pontosan miről is beszél vagy, hogy mit akart jelenteni korábban az az együtt , amikor szerelmet vall. Ott, előttem guggolva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha Ő az életénèl is jobban szeret és, ha vissza akar kapni. Talán, az Övé voltam?
Tény, hogy most egész másnak tűnik és, hogy így már a féltékenységère is megkapom a magyarázatot, de akkor sem tudom elhinni, hogy az elmúlt pár hónapban ahelyett, hogy fenntartottam volna magam körül a biztos barikádot, ami biztosította egyben azt is, hogy majd boldogan sétálhassak ki innen, ha eljön a nagy nap, képes voltam lebontani és a közelembe engedni egy olyan alakot, mint Ő. Aki attól a pillanattól kezdve, hogy betettem ide a lábamat, mást sem csinál, csak igyekszik elèrni, hogy a lehető legszarabbul érezzem magam, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy megsèrtsen és megalázzon és, aki úgy hagyott ott az ágyamban, mint egy darab szemetet.
Az ajtó felé indulok, de mielőtt még tovább sétálnèk, hogy hátra hagyjam ezt az egészet, visszagondolok arra, amit legelőször mondott, hogy talán őrültnek fogom hinni, mert végül tényleg igaza lett. Biztos, hogy elment az esze, hogy csak valami lázálom gyötri vagy részeg vagy fogalmam sincs, hogy mi lelte, de ez az egész, amit most itt előadott, nevetséges. És egy részem mégis tudja, hogy igaz, de sokkal könnyebb homokba dugni a fejemet, mint megpróbálni mindezt elfogadni, egyszerűbb Őt nevezni őrültnek, mintsem hogy magamat érezzem annak, de amikor a zongorához sétál és afölött átnyúlva előhúzza azt a naplót, amire viszont tökéletesen emlékszem, hogy én kezdtem el vezetni, megkukulok.
A dühöm, szinte teljesen elillan, helyét pedig teljesen átveszi a kétségbeesés, ez az egyetlen domináns érzés uralkodik bennem, mikor felém nyújtja a könyvet, amire úgy pillantok le, hogy közben, már alig látok a könnyeimtől. -Kèrlek, ne csináld ezt.- rázom meg a fejem, bár olyan apró mozdulat, hogy alig észrevehető, miközben a hangom megbicsaklik a könnyektől és most, hogy már konkrét, kézzel fogható bizonyítékot tart felém, tényleg úgy érzem, hogy sarokba lettem szorítva. Nem akarom elhinni ezt az egész históriát, nem akarom elfogadni és szembe nézni vele, mert kibaszottul ijesztő az egész, hogy egyszerűen eltűnt belőlem egy darab, amiről egész idáig észre sem vettem, hogy nincs a helyén. Mintha megcsonkítottak volna, de még arra sem emlékszem, hogy pontosan mit vágtak ki belőlem, ha pedig most elolvasom és megtudom, félek, hogy csak még jobban fájni fog. Dimitriy kibaszottul szerelmet vallott és, ha ez tényleg őszinte és komoly volt, nem tudom, hogy akarom-e tudni, milyen volt egyáltalán.-Mi a fene bajom van?- bukik ki belőlem végül sírás közben a legijesztőbb gondolat, ami az első pillanattól ott lappangott bennem, de csak most mertem kiengedni igazán, hiszen az ember nem szokott csak úgy egyik napról a másikra elfelejteni dolgokat, ez egyszerűen nem normális, így pedig a legrèmisztőbb kérdés tényleg az marad, hogy mi történik velem?
Egész az ajtóig hátrálok, hogy legalább abban támaszt találjak, ahogy neki dőlök, fejemet hátra vetve, összeprèselt szemekkel küzdve a rémülettel, Ő pedig akár felém tartja még mindig azt a nyamvadt naplót, akár nem, már egyértelmű kell legyen számára, hogy nem most fogom azokat a sorokat elolvasni. Az is lehet, hogy soha.

Iris & Dimitriy

Azt kéri, hogy nyugodjak meg, de mégis hogy nyugodhatnèk meg, amikor gőzöm nincs arról, hogy mi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy milyen volt az a közel egy év az Ő feleségekènt, nem beszélve arról, hogy rohadtul nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kell majd mellette élnem. Vagyis, amikor rábólintottam erre, naivan azt hittem, hogy csak pár hónapról van szó, amíg az apáink el nem intézik azt, amit akarnak, bármi is legyen az, de álmomban sem gondoltam volna, hogy majd évekig játszanom kell ezt a szerepet. És még, csak nem is emlékszek az egészre. Kész őrület, Ő meg azt kéri, hogy nyugodjak meg, mintha ez olyan irtó könnyű feladat lenne.
Egyébként sem én vagyok az egyetlen, aki sík ideg, aki frusztrált, mert ha gondosan ügyel is arra, hogy megpróbáljon összeszedett maradni, olykor kicsúszik belőle egy-egy hangosabb szó, mint például akkor is, amikor konkrétan megkèrdezem, hogy mit vár tőlem, hogy szerinte mit kellene tennem, mert az a legkönnyebb, hogy itt ácsorog és lehetetlen dolgokat kér. -Ès mégis, hogy szeretnéd ezt megoldani, Dimitriy? Elvesztek a kibaszott emlékeim. Ez nem olyan, mintha a pénztárcámat hagytam volna el.- pillantok rá kètkedve, bár az még mindig nem tiszta számomra, hogy mi ez a fene nagy aggodalom és segítőkèszsèg, amikor nagy eséllyel, inkább örülnie kellene, hogy ennyivel is kevesebb aljasságra emlékszem, hiszen ki tudja, hogy mi mindent művelt még az elmúlt pár hónapban. Talán, láttam is olyasmit, amit nem kellett volna és most pont, hogy inkább meg kellene nyugodnia, hogy biztosan nem beszélek majd róla senkinek. Mert nem emlékszem.
Csendben figyelem, ahogy lassan közelebb lèpked, majd leguggol elém, miután konkrétan rákèrdezek már, hogy mi is történt velem, de nem tud érdemleges választ adni, az pedig, hogy Ő sem tudja, mitől van ez az egész, még inkább értetlenséget szül bennem. Hatalmasat nyelek, próbálom a további könnyeket magamban tartani, na meg a gombócot eltüntetni a torkomból és inkább a kezeimet figyelem, ahogy tördelem az ujjaimat vagy valami láthatatlan szöszt piszkálok velük a nadrágomon. Kibaszottul nem értek semmit, de ha felnèzek rá, egyértelműen látom a tekintetében, hogy Ő sem és, hogy tényleg nem hazudik. Valamiért felismerem most ezt az arcán, pedig olyan érzésem van, mintha most először nézne rám igazán. -Igen. A naplóm az...talán segíthet.- bólogatok bambán, mert nem is figyelek igazán, vagy legalábbis képtelen vagyok teljes mértékben Rá koncentrálni, mert újra és újra belém hasít a gondolat, hogy közel egy évemről nem tudok és, hogy az előttem guggoló férfi, viszont igen. Olyan érzésem van, mintha pucèran ácsorognèk előtte, miközben egész idáig azt hittem, hogy fel vagyok öltözve.
Újra felpillantok rá, mikor újra megszólal, mert a magyarázata a korábbi kérdésemre, még mindig nagyon érdekel, de amikor egyenesen az arcomba mondja, hogy az életemnèl is jobban szeretlek, úgy bennem reked a levegő, mintha minimum gyomorszájon vágott volna épp, arcomra pedig több, mint valószínű, hogy kiül az őszinte döbbenet, amihez hozzájárul az utolsó pár szó is, amíg elhagyja a száját, miszerint vissza akar kapni. -Hogy mi?- kérdezek vissza, de alig jön ki hang a számon és ismét, csak abba tudok remènykedni, hogy az emlékeimmel együtt a hallásom is oda lett, mert azt végképp nem tudom elhinni, hogy ezt most tényleg kimondta. -Ez mégis, mi a francot akar jelenteni?- bukik ki belőlem feszült hangon, a szívem pedig, már megint olyan vadul zakatol, hogy már az sem lepne meg, ha Ő is hallaná azt az őrült ütemet, amit folyamatosan dobol, úgy pumpálva a vért az ereimbe, mintha az egész kibaszott testem szét akarna robbanni. Dolgozik bennem a düh, az értetlenség, a tanácstalanság és most még az állam is teljesen leesett, mert az amit most mondott, talán még az amnèziámnál is nagyobb őrültségnek tűnik. -Èn ezt nem bírom.- rázom a fejem elkèpedve, fel is pattanok a helyemről, de arra ügyelek, hogy még véletlenül se érintsem közben és a fejemet rázva az ajtó felé indulok. -Te tényleg megőrültèl és nekem nincs is semmi bajom. Kipattant a fejedből ez a baromság és most el akarod hitetni velem a saját tèvkèpzeteidet.- fordulok vissza egy pillanatra dühösen, mert attól a gondolattól, már végképp a frász kerülget, hogy az elmúlt pár hónapban belém szeretett és, hogy én...ez kész tèboly.

Iris & Dimitriy

Olyan rémület lesz úrrá rajtam, amint kezdem felfogni a szavai súlyát, amilyet talán, még soha nem éreztem, vagy legalábbis nem emlékszem rá, mint ahogy ezek szerint sok minden másra sem. A gondolat, hogy hónapok teltek el, miközben én még mindig a balesetnèl tartok, teljesen letaglóz, már pedig az ép homlokom alá támassza a szavait, ezek után pedig, már kár lenne kètelkednem bennük. Kibaszottul látom rajta, a tekintetében, hogy ez nem vicc, nem valami hülye szívatás, hanem tényleg az őszinte igazság és ettől, csak még inkább pánikolok.
A hirtelen közelségèt azonban, még így se tudom mire vélni, ahogy az arcomra simítja a kezét, mikor napok óta valami néma háború van köztünk, amikor tisztán emlékszem, milyen érzéketlen ábrázattal sétált ki a szobámból, most meg olyan kétségbeesés és aggodalom sugárzik tekintetèből, amilyet még soha nem láttam rajta. És az az együtt...olyan kibaszottul furán, idegenül cseng, mégis olyan természetesen mondja ki, mintha egy teljesen megszokott dolog lenne ugyanúgy, mint az érintése, pedig most egyikkel sem tudok mit kezdeni. Ha nyugtatónak is szánja, csak még inkább összezavar vele, bár ennél jobban igazából, már nem is tudná kirántani alólam a talajt.
Özönlenek belőlem a szavak, a kérdések, épp olyan türelmetlenül, mint ahogy a gondolatok cikáznak a fejemben, mint ahogy a nem létező emlékeim után kutatok, míg végül a döbbenet kiül az arcára és kicsit erèlyesebben meg nem szólal, mert akkor hirtelen elhallgatok. Hirtelen, még a gondolataim is elakadnak és, csak kétségbeesetten bámulok rá, próbálok olvasni az arcáról, támpontot, kapaszkodót találni, de...semmit nem értek. -Nyugodtan megbeszèlni?- pillantok rá elkèpedve, még mindig azon küszködve, hogy egyáltalán normálisan levegőt tudjak venni, Ő meg valami nyugodt beszélgetésről magyaráz, mintha épp azt akarnánk megtárgyalni, hogy holnap jelenésünk van valahol.-Mègis, hogy a francba legyek most nyugodt?- csattanok fel dühösen, de nem is igazán düh az, amit érzek, hanem az értetlenség, a kétségbeesés és a rémület furcsa elegye, aminek nagy részét ugyanúgy Ő is produkálja.
Odébb lépek tőle, kikerülve Őt egészen a szoba közepéig sétálok frusztráltan a hajamba túrva közben, még mindig valami emlèkmorzsát keresve, de minél több részletet idézek fel az elmúlt pár napból, annál inkább rájövök, hogy valami tényleg nem stimmel. Az esküvő dátuma vagy épp a balesetè és a mai dátum...fel sem figyeltem erre, de most úgy hasít belém a felismerès, mintha épp fejbe vernènek jó alaposan. -Nem tudom, a fenébe is. Mégis, mit vársz tőlem?- fordulok ismét felé tanácstalanul, de ahogy ismét megszólal, ahogy közben rám néz, az eddigi sejtèsem, csak még inkább beigazolódik, mert ha eddig fura is volt a viselkedése, hát most már teljesen biztos lehetek abban, hogy tényleg más lett. Az a Dimitriy, akit én ismerek, soha nem beszélne hozzám így, nem próbálna nyugtatni gyengéd érintéssel és legfőképpen nem nézne ki úgy, mint aki majd, hogy nem jobban retteg, mint én.-De...ilyen nincs! Ilyesmi nem történhet, csak a filmekben.- rogyok le a kanapéra, ahova korábban Ő maga invitált, csak akkor még én sem gondoltam, hogy jobban fog esni, ha tényleg leülök, de most...csak tenyereimbe temetem az arcomat és próbálok mèlyeket lèlegezni.-Kèptelen vagyok ezt elhinni. Nem lehet...- dünnyögöm a kezeimbe, bár így Ő talán nem is érti, hogy mit motyogok, de igazából ez most annyira nem is érdekel. Csak élvezem az elém telepedő sötétséget és próbálok megnyugodni, vagy valami hasonlót csinálni, de a szívem még mindig olyan vadul zakatol, mintha épp infarktusom lenne.-Mègis...mi történt Velem?- nyögöm végül halkan, nagy nehezen elhúzva kezeimet az arcomról, hogy újra az arcára pillantsak, de az, hogy mennyire nem az a férfi néz rám vissza, mint akire én emlékszem, újra és újra összezavar.

Iris & Dimitriy

Minden erőmmel azon vagyok, hogy tiltakozzak az ellen, amit Ő állít, hogy valami okot keressek arra, ami miatt képes lenne egy ilyen őrültséggel elém állni, de hiába is próbálkozok, mert egy részem, már az első pillanattól tudja, hogy ez nem valami ócska vicc. Bármilyen bűnöző is, épp emiatt tudom, hogy nem fecsèrelnè az idejét ilyen légből kapott baromságokra, mert ennél jóval komolyabb figura, kismillió komolyabb ügye van, mint az, hogy kitaláljon egy ilyen kamu szöveget és engem szívasson vele. De akkor is nehéz elhinnem és felfognom azt, amit mond, mert az azt jelentené, hogy leèltem több hónapot úgy, hogy most gőzöm nincs arról, mit csináltam közben vagy épp mit nem. Frászt kapok a gondolattól, hogy nem tudom, hogy mi minden történt velem, miközben Ő emlékszik mindenre.
Ahogy közelebb lép, én gondoskodok róla, hogy az eddigi távolságot fenntartsam köztünk és bár Ő is azt mondja, hogy hinnem kell neki, még mindig próbálok nem így tenni, vagy igazából fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, mert az egész kibaszott elmèmet, csak a csontig hatoló rémület tölti ki. Mi a franc történhetett velem, hogy több hónap kiesett? Egyáltalán, mikor vettem volna észre, ha Ő most nem szól? Tiszta őrület az egész és tényleg az lenne a legmegbízhatóbb verzió, ha Őt hinnèm őrültnek, ha azzal magyaráznám mindezt, hogy egyszerűen elment a józan esze, hiszen amúgy is olyan furcsán viselkedik manapság, de akkor miért nem tűnik őrültnek, ha ránèzek? Látszik az egyáltalán az emberen?
Utolsó próbálkozáskènt abba kapaszkodok, amiben még biztos vagyok, az pedig a baleset, amikor a kocsinkba hajtott egy másik autó, de amikor pofán vág az igazság, amikor ujjaim alatt nem érzek sem sebet, sem heget, csak az ép bőrömet, ahogy a homlokomhoz nyúlok, teljesen eltölt a pánik. Levegőt is alig tudok venni és ezen nem sokat segít az sem, ahogy közelebb lép hozzám, szinte sarokba szorít és, még csak menekülő utat sem hagy, de egyébként sem tudok mozdulni a sokktól, leszámítva a reszketèst, ami egészen a lelkemig hatol. Úgy érzem megfulladok és jelenleg az egyetlen, amire képes vagyok koncentrálni az az, hogy oxigènhez próbáljak jutni, így csak pillanatokkal később érzékelem az érintésèt arcomon, ahogy szinte kényszerít arra, hogy rá nézzek, de ettől cseppet sem érzem magam jobban, mert most még az is kibaszott rémisztő, ahogy Ő néz rám. Mintha nem is ugyanaz a férfi lenne, akire én emlékszem, amit egész jól magyaráz az, ha tényleg több hónap telt el a balesetem óta, de ez egyben azt is jelenti, hogy csak még inkább olyan, mint egy vadidegen. Ő meg úgy beszél rólunk, mintha bármit is együtt kellene megoldanunk, de én még mindig csak azt a férfit látom, aki készségesen lefeküdt velem, csak hogy aztán ott hagyjon a fenébe. Most meg együtt akarja megoldani a ...mit is? -Mi az, hogy ezt is? És miért oldanánk meg együtt?- kérdezem felháborodottan, próbálva továbbra is elhúzódni tőle, mert ez az együtt, csak tesz egy lapáttal a rémületre.-Mi a fene történt velem Dimitriy?- tolom odébb a kezét kíméletlenül, majd tenyereim a mellkasának feszítve próbálom őt is, miközben az eddig lappangó könnyek, már kibuggyannak szemeimből. -Mit műveltèl velem?- szűkülnek össze a szemeim, ahogy belém hasít a gondolat, hogy mindez talán az Ő hibája, az Ő műve.

Iris & Dimitriy

Magam sem tudom, hogy mire számítok, hogy mit akar majd mondani és miért ilyen feszült, de az biztosan nem szerepel a lehetőségek között, hogy majd azt állítja, hogy már egy éve házasok vagyunk, amikor tisztán emlékszem arra, hogy pár hete cibáltak vissza ide az apja emberei és csupán pár hete élek itt, egy fedél alatt Vele. Nem is igazán értem, hogy mit akar ez jelenteni vagy, hogy miért mond ilyesmit és az egyetlen ésszerű lehetőségnek, csak az tűnik, hogy valamit kibaszottul félre hallottam. Legalábbis, ebbe próbál még a józan eszem kapaszkodni, de valami kétségbeejtő érzés még erősebben szorongatja a gyomromat, mintha tudat alatt próbálnèk felkèszülni arra a lehetőségre, ha jól értettem Dimitriyt, bármennyire is tűnik most őrültségnek, amit mond.-Mègis, honnan a fenéből tudhatnám? Azt sem gondoltam, hogy valaha is féltékeny leszel.- tárom szét a karjaimat frusztráltan, miután megszabadulok a poharamtól, de azon a haragon és fèlelmen, ami èledezik bennem, most még a vodka sem segít, mint ahogy az Ő kifakadása sem, ahogy szinte kirobban belőle, hogy sem bántani, sem hülyének nézni nem akar. Pedig, más magyarázat nem létezik arra, amit mondott, mert azt egyszerűen nem akarok elhinni, hogy egy éve már annak, hogy összeházasodtunk, miközben bennem még mindig olyan friss az élmény.
De hiába kérem, hogy közölje végre egyszerűen, hogy mit akar, semmivel sem lesz könnyebb a helyzet, mert ahelyett, hogy azt mondaná, hogy mindez csak egy ócska vicc akart lenni, valami baromi béna tréfa, inkább tovább folytatja és azt mondja, hogy elvesztettem az emlékeimet. -Mi az, hogy elvesztettem az emlékeimet?- lehelem alig hallhatóan, mert még a lélegzetem is elakad az újabb információ morzsa hallatán, arra meg már nem nagyon jut levegő, hogy hangosabban megszólaljak és egyébként is irtó nagy hülyeségnek tűnik még mindig az egész. Talán, titkon azt remélem, hogy ha nem mondom ki hangosan, az olyan lesz, mintha Ő se mondta volna ki.-Napok óta?- kérdezek vissza zavarodottan, tekintetemet pedig ismét inkább a szőnyegre szegezem, miközben megpróbálom felidèzni magamban az elmúlt pár napot, de én semmi különösre nem emlékszek, nincs kèpszakadás sem gyanús, üres foltok, egyszerűen minden normálisnak tűnik.
Képtelen vagyok felfogni ezt az egészet, az elmém egyszerűen tiltakozik ellene és hiába tűnik örültsègnek, hogy ilyesmit kitaláljon, mégis még mindig ez tűnik elfogadhatóbb igazságnak, mint az, hogy nem emlékszem az elmúlt hónapokra. A harag pedig makacs ellenkezést szül bennem, így amikor azt mondja, hogy a balesetem, már hónapokkal ezelőtt volt, csak csendben rázni kezdem a fejemet, összeprèselt ajkakkal, mikor pedig közelebb lép, én vele együtt hátrálok. -Nem. Ez nem igaz. Most volt pár napja. Emlékszem rá.- rázom még mindig a fejemet, de már a könnyeimmel küszködök, mert bármennyire is akarom azt hinni, hogy hazudik, egy részem tudja, hogy ilyesmit tényleg nem találna ki csak úgy magától és, ha ránèzek sem látok rajta se kárörömöt, se azt az aljas, sunyi vigyort, csak őszinte aggodalmat és a kétséget. -Emlèkszem rá! A csattanásra meg az üvegdarabokra. A bokám és a fejem is megsèrült és...- kapok is oda a homlokomhoz, mintha csak a bizonyítékot keresnèm, a sebet vagy a heget vagy akármit, de csak most tudatosul bennem, hogy sem ma, se tegnap, de még napokkal ezelőtt sem láttam magamon a tükörben. Ez pedig kellőképpen sokkol ahhoz, hogy pár pillanatig csak magam elé bámulják a könnyeimmel küszködve.

Iris & Dimitriy

Amennyire nem akaródzott elfogadnom azt a vodkát, olyannyira jól esik, ahogy az első korty lecsúszik a torkomon, bár azt nem mondhatnám, hogy máris olyan nagyon megnyugtatott volna. Ahhoz nyilván kellene még jó pár nyelet, de nem akarok túlságosan lezsibbadni, mert bármiről is akar velem beszélni, egyértelműen komoly a dolog, hiszen nehezen tudnám eldönteni, hogy melyikünk idegesebb. Nyoma sincs annak a mindig rideg, határozott maffiózónak, aki ha idegtépően is érzelemmentes volt, legalább az ember érezte rajta, hogy magabiztos, mert most más se látszik az arcán, csak a tanácstalanság és a kétely és ez, csak még jobban összezavar.
Nem is tudnék most csak úgy leülni és várni, hogy mit akar közölni, hogy mi az, ami Őt is ennyire összezavarja, így hiába kínál hellyel és jegyzi meg, hogy jobb lenne, ha ülnék, állva maradok a zongora mellett, onnan figyelem rezzenéstelen arccal, ahogy végül inkább Ő is felegyenesedik és közelebb sétál hozzám. És a francba is, már megint ez a nézés, ez a tekintet, ami annyira másképp fürkészi az enyémet, mint eddig és annyi minden kavarog benne, hogy a torkom, csak még inkább elszorul, mégis erőt veszek magamon és megpróbálom nem a szőnyeget kiègetni a szemeimmel.
Úgy szorongatom azt a nyomorult poharat, hogy csoda, hogy nem roppan szét az ujjaim között, de mégis magamnál tartom, mert az az érzésem, hogy még igen csak jól jöhet a vodka, főleg, mert már az első mondatában olyan szavakat használ, hogy "neked olyan, mintha". Ráncolom is a homlokom, tekintetem összeszűkül, mert ezt valahogy nem igazán tudom hova tenni, hogy mit akar jelenteni, de időm sincs közbe szólni, mert már folytatja is, amivel meg már inkább zavarba hoz és jobbnak látom mégis elkapni a pillantásom. Na nem, mintha ettől még nem látszódna rajtam, mennyire egyetértek Vele és, hogy legutóbb is kibaszottul megsèrtett, megbántott, megalázott, de hogy visszatuszkoljam mindezt magamba, nyelek egy nagyot.
Leszámítva az első mondatától kezdem azt érezni, hogy ez talán, valami nagyon fura bocsánatkèrès akar lenni és talán, majd valami magyarázatot ad az iménti viselkedésère is, de a következő mondata hallatán szó szerint lefagy az agyam és jó pár pillanatig, csak merészen bámulok rá. Aztán próbálom újraértelmezni a szavait, keresem a buktatót vagy épp a lehetőséget, hogy valahol félre értettem valamit, de annyira nem volt bonyolult és összetett mondat, hogy félreèrthessem. -Várj, ezt most, szerintem nem értettem jól.- jegyzem meg halkan, kicsit fordítva is a fejemen, hogy az egyik fülem közelebb kerüljön hozzá, hátha úgy majd kevésbé hallom félre a szavait, de olyan kibaszottul komolyan néz rám és olyan beszédesek most is a szemei, hogy a gyomrom még jobban összerándul tőle. -Mintha azt mondtad volna, hogy már egy éve házasok vagyunk, de ez ugye teljesen abszurd.- javítom ki óvatosan, arcomon még meg is jelenik egy szelíd, bocsánatkèrő mosoly, de mivel továbbra sem fest úgy, mint aki épp valami hatalmas szívatást vitt véghez, végképp eluralkodik rajtam a zavarodottság. -Na jó, most már tényleg kezd elegem lenni ebből az egészből. Ne szórakozz velem, jó?- komorul el pillantásom, a dühtől pedig máris égni kezd az arcom, de még ennek ellenére is gyökeret ver bennem a pánik, a tanácstalanság és a félelem. Mert, mégis mi a francèrt találna ki egy ilyen beteg poént? És miért? Ennek semmi értelme. -Csak bökd ki végre, hogy mit akarsz, anélkül, hogy hülyének próbálnál nézni.- sóhajtom feszülten, próbálva megőrizni még némi nyugalmat, de nem igazán sikerül, így a maradék vodkámat felhajtom, majd miután a poharamat sikerül meglehetősen erèlyesen lecsapnom a zongorára, teszek pár lépést, hogy odébb kerüljek tőle.

Iris & Dimitriy

Nem nagyon tudom, hogy mire is próbálok igazán felkészülni, amikor ötletem nincs, hogy egyáltalán mi vár most rám, hogy miről akar beszélni és, ha megpróbálok találgatni, attól is, csak még jobban elszorul a torkom. Mégis úgy döntök, hogy összeszedem a bátorságomat és szembe nézek Vele és mindazzal, amit mondani akar, bár a nappali ajtaján nem nagyon jutok túl, mintha csak biztosítani akarnám magamnak a menekülő utat, mintha azzal, hogy pár lépéssel közelebb vagyok a lépcsőhöz, nagyobb biztonságban lennék, bár attól egy pillanatig sem félek, hogy olyasmire készülne, ami miatt tényleg őszintén félnem kellene. Akkor valószínűleg nem vodkával várna, mert amellett, hogy az Ő kezében, már ott van a saját poharat, az enyém a zongora tetején vár, vagy legalábbis elég egyértelmű, hogy azt nekem szánta.
Nyelek egy nagyot, amikor közli, hogy Ő sem akar veszekedni, mert az, hogy konkrétan nem ilyen céllal kezdeményezte ezt a beszélgetést, már egész jót jelent, de persze ettől még simán az lehet a vége, mert valahogy eddig sem a békés hangulat jellemezte azt, ha véletlenül egy szobába kerültünk. -Akkor jó.- válaszolom halkan egy apró bólintás kíséretében, csendben követve mozdulatait tekintetemmel, ahogy megfogja a másik poharat is, elém lép vele és felém nyújtja. Az első gondolatom, hogy nem fogadom el az italt, hiszen amúgy is a lehető leggyorsabban véget akarok vetni ennek a beszélgetésnek, amiről még csak azt sem tudom, hogy miről fog szólni, de tekintve, hogy milyen feszült vagyok és, hogy ez a gesztus akár egy fehér zászló lobogtatása is lehetne, végül elveszem tőle. -Talán, próbáld meg szavakkal.- sóhajtom válaszul, kortyolva is egyet az italból, ami bár pokolian marja a torkomat, mégis jótékonyan hat rám a melegség, amit maga után hagy.
Az arcomra nagy eséllyel kiül az értetlenség, ahogy folytatja a felvezetést, pár pillanatig mégis csendben bámulok csak rá és, csak akkor szólalok meg, amikor elfordul és odébb sétál.-Fogalmam sincs, hogy mit akarsz mondani, de a frászt hozod rám, Dimitriy.- jegyzem meg halkan, bár utólag már bánom, hogy inkább nem fogom be a számat, mert azt nem feltétlenül akarom, hogy tudja, ha félek. Pedig, most tényleg kibaszottul rettegek, mert amellett, hogy nem tudom, miről akar beszélni, még iszonyúan furán is viselkedik és ez a kettő együtt tényleg megrèmiszt. Mégis, mi miatt gondolhatnám majd azt, hogy megőrült?
Teszek még pár lépést a szoba közepe felé, miközben Ő helyet foglal, de amikor hellyel kínál maga mellett, végképp megszólal bennem a vészjelző és...egyszerűen nem tudom hova tenni a viselkedésèt. Sem a feszültséget, ami belőle árad, sem a kedvességet, ami tekintetébe fèszkelte magát. Teljesen összezavar vele. -Most jó így.- válaszolom megállva a zongora mellett, próbálva lazának tűnni, de az, ahogy a számat rágcsálom vagy épp, amilyen kimért mozdulattal emelem a számhoz a poharat, nyilván úgyis elárul.-Úgy értem...most nem tudok ücsörögni.- teszem még hozzá, mielőtt még valami aljaskodásnak hinné, hogy nem vagyok hajlandó leülni mellé, hiszen alig pár napja, még az ágyamban is szívesen láttam. Nevetséges lenne, ha hirtelen attól is vonakodnèk, hogy mellé üljek. -Csak térj a lényegre. Kérlek.- teszek kezemmel is egy hanyag mozdulatot, mintha csak jelezni akarnám, hogy nála a szó, de közben kínosan ügyelek arra, hogy a lehető legritkábban pillantsak az arcára, mert mindaz, ami rá van írva, még jobban összezavar, mint ahogy a tény is, hogy egyáltalán írva van rá valami. Nem ehhez vagyok szokva, hanem a kimért, kiismerhetetlen vonásaihoz, melyekről egy kibaszott jègszobor jut eszembe, de ez most...más.

Iris & Dimitriy

Hatalmasat sóhajtok, ahogy Christian után becsukom az ajtót és, még jó pár pillanatig nem mozdulok, csak a hűs felületnek támasztom a homlokomat és lehunyt szemekkel próbálok felülkerekedni a bennem lévő feszültségen. Nem túl nagy sikerrel, mert a gyomrom még mindig akkora, mint egy golflabda és a szám úgy kiszárad, hogy vattát tudnèk köpni. A szívem dübörgèsèn kívül néma csend honol a házban, a dolgozó felől se szűrődik ki semmilyen zaj és meg mernèk esküdni arra, hogy nem a falak vastagsága miatt van ez, hanem, mert Dimitriy is épp olyan mozdulatlanul vár, mint én. Hiszen, azt kérte, hogy beszéljünk, ha elmegy a haverom, most pedig nyilván azt várja, hogy besètálok-e hozzá, hogy ott folytassuk a diskurzust, ahol abbahagytuk, vagy inkább megfutamodok.
Tényleg csábító gondolat a szobám felé venni az irányt, de végül inkább a konyhába indulok, hogy elpakoljam én is a terveket és a jegyzeteket, majd neki látok a mosogatásnak is és, bár megfordul a fejemben, hogy tényleg a kutyának adom a maradék vacsorát, ami még bőven kitesz egy adagot, de végül mégis inkább egy ételesbe szedem és berakom a hűtőbe. Ha Ő nem tünteti majd el, akkor a végén úgyis a kutyáè lesz, aki jelenleg olyan békésen szundikál a helyén, mintha az ég világon semmi gondja nem lenne. Mondjuk Neki tényleg nincs, hiszen nem ácsorog pár méterrel odébb a másik szobában a férje, aki beszélni szeretne vele, ami az esetek többségében semmi jót nem jelent.
Az összes szőrszál vigyáz állásba vágja magát rajtam, mikor nyílik a dolgozó ajtaja, de nagy meglepetésemre a léptek nem közelednek felém, hanem inkább, mintha a nappali felé indulnának, ettől pedig egy pár pillanatra megkönnyebbülök, de a gondolat, hogy ezzel valószínűleg semmit nem úsztam meg, vasmarokkal szorít a mellkasomra. Fogalmam sincs, hogy miről akar beszélni, de tekintve, hogy a beszélgetés ott maradt félbe, hogy én nem tudom, mi lesz ennek a vége, semmi jóra nem számítok. Akkor sem, ha a rosszat sem tudom igazából elképzelni, hiszen azt nyilván nem fogja az orromra kötni, hogy élve már úgyse léphetek ki ebből a házasságból.
Gondterhelten sóhajtok, mikor végzek a mosogatással, pár pillanatra meg is támaszkodok két tenyeremen, végül erőt veszek magamon és elindulok kifelé. Két lehetséges út van előttem és, bár a lépcső kibaszottul csábít az utolsó másodpercig is, mégis a nappali felé fordulok, ahol aztán szigorúan az ajtó vonalában megállok és megköszörülöm a torkomat. -Itt vagyok. Beszéljünk.- szólalok meg az idegállapotomhoz képest meglepően nyugodt hangon, majd tétován teszek még pár lépést bentebb.-De semmi kedvem veszekedni, szóval ha olyasmiről van szó, aminek nagy eséllyel az lenne a vége, kérlek, inkább napoljuk el.- sóhajtom csüggedten, egy percig sem rejtve el arcomon az érzelmeket, mert ha valamihez tényleg nincs ma már kedvem, az a Vele való csatározás, mint ahogy azt sem kívánja egyetlen zsigerem se, hogy újra megalázzon vagy sértegessen.

Iris & Dimitriy

Eddig csak kínos és megalázó volt ez az egész azok után, ami történt köztünk, de most már zavaros is, mert úgy őszintén fogalmam nincs, hogy mi a fene történik épp. Teljesen összezavar a viselkedésèvel, ezzel a féltékenységi jelenettel és úgy általában mindennel, amit csinál, mert mióta csak szóba került, hogy nem egyedül akarom azt a menüt elfogyasztani, teljesen kifordult önmagából. Az a kétségbeesés, ami a hangján hallatszik, mikor mögèm lép, túl őszintènek tűnik, túl sok érzelem van benne ahhoz, hogy puszta játék vagy szórakozás részét képezze, pedig egészen eddig a pontig egy részem bízott abban, hogy csak szórakozik velem. De most, már nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mit akar jelenteni a megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ennek a vége, de nem kapok sem választ, sem magyarázatot.
Odébb lép végül mögülem, én pedig úgy érzem magam, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, mert végre nem kínoz olyan élénken az emléke annak az éjszakának, sem az egyedül töltött óráknak, melyek nagy részét azzal töltöttem, hogy szidtam magamat, amiért olyan hülye voltam, hogy lefeküdtem Vele. Na nem, mintha magát az együttlétet megbántam volna, mert az csodálatos volt és épp ez a baj, hogy túlságosan az volt, Ő pedig rohadtul nem tud ennél többet nyújtani. Nem akarok holmi játékszer vagy ágymelegítő lenni, bármennyire is élveztem minden pillanatot, így mostantól kénytelen leszek ellenállni a vágynak, ami azóta csak még erősebb lett, pedig azt reméltem, hogy így majd elmúlik. A fenébe az egésszel.

Még akkor is, mikor megjelenik a "haverom", az Ő szavai visszhangzanak a fejemben, hogy a találkozó után, majd beszèlhetnènk, de hiába keresem szavaiban a fenyegető élt, ami arra utalna, hogy majd valami piszkos kis Dimitriy-fèle húzás várna rám, nem érzékelek semmi ilyesmit. A hangja nem volt feszült sem dühös vagy baljós hangulatú. Inkább, csak...bizonytalan, mintha Ő maga sem lenne biztos abban, amit csinál vagy, hogy mit is vár attól a beszélgetéstől, ez pedig, csak még inkább ijesztővè teszi az egészet. -Szóval, ez a rész kuka, úgy ahogy van, mert a megrendelő valami "grandiózus" megoldást szeretne.- zárja le a mondandóját Christian, én pedig még épp elkapom a pillanatot, ahogy a kezében lévő tollal az említett részre mutat és úgy bólogatok, mintha legalábbis lenne fogalmam arról, hogy miről beszélt az elmúlt két percben. -Látom, hogy nem igazán vagy itt. Ne tegyük át máskorra a terveket?- kérdezi végül a fejét csóválva, de mindenféle rosszallás nélkül, miközben úgy fürkészi rikító kék szemeivel az arcomat, mintha pontosan tudná, hogy mi zajlik bennem. Pedig, valójában rohadtul fogalma sincs róla, vagy legalábbis kétlem, hogy sejtenè, hogy épp amiatt állt a feje tetejére minden, mert lefeküdtem a férjemmel.
Sóhajtva ellököm magam az asztaltól, ami fölé görnyedtünk eddig mindketten, majd fáradtan megdörzsölöm az arcomat és inkább a mosogatóhoz viszem az üres tányérokat. Meglepő módon, a vacsora végül egész jó lett és még, csak nem is égett oda, de most valahogy ettől se tudom jobban érezni magam. Minél inkább a megbeszélés végére érünk, annál inkább görcsben áll a gyomrom. -Nem. Muszáj lesz túl esnünk ezen, mert szorít a határidő. Kérsz kávét?- kérdezem végül a kávéfőzőhöz lépve, mert bármi is legyen a válasza, az biztos, hogy nekem szükségem van némi koffeinre, hátha kitisztítja az agyamat és mivel megrázza a fejét, magamra maradok a kávézással.-Ez igaz, de úgy nem sok értelme van, ha a felére sem emlékszel annak, amiket mondtam, mert azt az ajtót szugerálod, mióta csak itt vagyok.- sóhajtja szelíden, ahogy helyet foglal a bárszèken, fejével pedig a dolgozószoba ajtaja felé biccent, ahonnan Dimitriy azóta sem tette ki a lábát. Vicces, de néha azon töprengek, hogy vajon az ajtó lapjára van-e tapasztva a füle, vagy ennyire azért nem feszeng a "haverom" miatt.
-Sajnálom.- motyogom kissé szègyenkezve, mert kár is lenne tagadnom, hogy tényleg nem a tervek körül jár az agyam és, hogy halvány gőzöm nincs az egészről. Egyetlen szót se fűztem a mondandójához, amíg beszélt és ez nem vall rám, ezt pedig, már ő is tudja, hiszen nem tegnap óta dolgozunk együtt.-Semmi gond. Legalább vacsoráztunk egy jót.- vigyorodik el, kezét pedig egy rövid pillanat erejéig az enyémre csúsztatja és biztatón megszorítja, mire csak egy hálás mosollyal felelek.-Holnap felhívlak majd és megbeszèljük, ami nem tiszta.- egyenesedik fel a helyéről, miközben én halvány mosollyal bólintok, majd az asztalhoz lép, a papírjait gondosan összeszedegeti, precízen a táskájába pakolja és már fordul is a konyhaajtó felé. -Addigra összeszedem magam. Ígérem.- vigyorodok el és én is az ajtó felé veszem az irányt, hogy kiengedjem, de ahogy a dolgozó ajtajára pillantok, csak még hevesebben kezd zakatolni a szívem, mert fogalmam sincs, hogy ezek után mi vár majd rám. Talán, a lehető leggyorsabban az emeletre kellene vennem az irányt. A bújkálás és a menekülés eddig is sokkal jobban ment, mint bármi más.