Szinte képtelen voltam elszakítani tekintetemet íriszeitől, és ha igen, akkor sem jutottam tovább az ajkainál, szavak nélkül téve nagyon is egyértelművé, hogy amúgy mennyire vágyom arra a csókra, és bár kibaszottul gyűlöltem ezt az egész helyzetet, a magyarázkodást és hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futottuk, mégis képes voltam megkaparintani a pillanat varázsát, eszembe juttatva, hogy mennyire élveztem ezeket az adok-kapok játékokat, de ma már eszembe sem jutna Őt mások, vagy akár Kirill előtt megalázni, vagy épp a lelkébe gyalogolni. És bármit is gondolt rólam jelenleg, még így is képes voltam belekapaszkodni abba az apró kis csillogásba, abba a tüzes kis fénybe, ami ott ült tekintete legmélyén, és ami egy az egyben elárulta Őt, csak úgy, ahogy fordított esetben engem is. A köztünk pattogó vágyról már nem is beszélve, ez viszont teljes egészében egy olyan jelenség volt, amit nem tudott eltörölni sem az amnézia, sem az idő, mi pedig már főleg tehetetlenek voltunk ellene, hisz mégis mit kezdhettem volna azzal, hogy ahányszor csak a közelemben van, szinte ég tőle a bőröm? Nem tudtam küzdeni ellene, és már rég nem is akartam, de még magammal sem értettem egyet abban a kérdésben, hogy ezt a vonzalmat mikor és hogyan kellene ellene fordítanom, vagy hogy ez nem számít-e aljaskodásnak?
Csiklandozó mozdulatával zökkentett ki a gondolatmenetből, egyetlen másodperc alatt feledtetve el velem a dilemmámat, hogy megcsókoljam-e vagy sem, a testem pedig rögtön reagált az érintésre, érezve a libabőrt, ami egyetlen pillanat alatt mutatkozott meg rajtam, és bár ezen a ponton dönthettem volna úgy is, hogy eleget küzdött már, talán megérdemli azt a kis naplót, amit korábban nem akart elolvasni, helyette mégis az arcára csúsztattam a tenyeremet, egyetlen centit sem távolodva tőle, miközben magunk közé tartottam a naplót. - Pedig, én is meg tudom mutatni neked, ami le van írva benne - leheltem halkan, mikor kifejezte, hogy már kicsit sem biztos a döntésében vagy abban, hogy el kellene olvasnia, amikor pedig elfordította a fejét, kiszakadt belőlem egy halk, rövid kis sóhaj. Tényleg hagynom kellett volna, hogy kibontakozzon a karjaimból, mert egyre biztosabbá váltam abban, hogy egy kibaszott nagy pofon lesz a jutalmam ezért a kis magán akcióért, mégsem voltam képes meghátrálni, gyengéden érintve ujjaim hegyével a bőrét, még ha épp nem is az én szemeimet fürkészte, hanem... igazából bármit, amit talált a helyiségben.
A döntő pillanat mégis az volt, mikor megéreztem testén keresztül, hogy mennyire feszeng a közeledésemtől, ettől a számára még ismeretlen férfitól, mire lassan bólintottam egyet, mintha szavak nélkül vettem volna tudomásul, hogy ez még nem az én köröm, lassan elhúzva arcáról a kezemet. Hátráltam egy lépést, közben a keze ügyébe csúsztatva a naplót, le az asztal lapjára, én pedig addig lépdeltem hátra, míg bele nem ütköztem a székembe. Nem is gondolkodtam, csak leültem, egy hatalmas sóhajjal dőlve hátra. - Legyen nálad, még ha nem is nézel bele - vontam meg lassan vállaimat, újra megkeresve tekintetét, orrommal a napló felé bökve. - Legalább nem kell újra besurranó tolvajt játszanod miatta - tettem hozzá egy pimasz, mégis szomorkás vigyorral.

Ha valamit, hát a magabiztosságomat nem tudta letörni, és úgy tűnt, hogy ezzel egyelőre nem is próbálkozik, de volt ennél alattomosabb eszköz is a kezében, ha feltétlen bántani akart volna. Mert nem a magabiztosságomba kellett beletipornia ahhoz, hogy kibaszottul szenvedjek, hanem abba, amit iránta érzek, akár azzal, hogy újra szembesít a valósággal, az pedig jelenleg abból állt, hogy nem emlékezett rám, arra az érzésre pedig, ami hozzám fűzte, főleg nem. Furcsa volt belegondolni abba, hogy ha nem futunk ma össze a konyhában, valószínűleg ez az egész meg sem történik, bár, arra biztosan felkaptam volna a fejemet, hogy egy idegen férfi ólálkodik a feleségem körül, így viszont elkerült egy bitang nagy balhét, mert nem kellett senkit kérdőre vonnom. Az amúgy is mocskosul nagy vitát generált volna, ha egyszerűen csak rájuk rontok, mint akinek bármilyen joga van ellenőrizni Őt, vagy elküldeni a közeléből a legyeskedő bájgúnárokat, és ezen a ponton nem is tudtam volna megkímélni magunkat ettől. Vagy így, vagy úgy, de ennek ma meg kellett történnie, és talán ez volt a hálásabb eshetőség, hisz már láttam is a lelki szemeim előtt azt a fenevadat, amit azzal keltett volna életre, hogy titkolózik előlem a ficsúrt illetően. - Minek tagadnám, rászolgáltam arra a szemtelen jelzőre - tártam szét karjaimat egy röpke másodpercre, ekkor azonban már kitartott az a pofátlan vigyor ajkaim szélében, elvégre, amint visszarángatták az életembe, azzal indítottam, hogy aljas eszközökkel kikényszerítettem belőle azt a csókot. Bár, annyira azért nem volt kényszer, ahogy arra sem kötelezte senki, hogy hagyja magát az asztalomra ültetni.
Minden mozdulatomat átitatta a pimaszkodás, főleg mikor vontam egyet vállamon, ennyivel reagálva eleinte arra, hogy szerinte már nem elég a csókja. Pedig, valójában mindennél jobban vágytam rá, nem is kerülte el figyelmemet az, ahogy ajkai némán könyörögtek azért a csókért, a gondolat hatására pedig teljesen kiszáradt a szám. Egy kósza, gyors mozdulattal nedvesítettem meg nyelvemmel az alsót, kissé be is harapva, miközben újra és újra elrántottam előle a kezemet, így hárítva minden próbálkozást, amivel hozzá akart jutni a kis füzethez. - Tévedsz. Mindennél jobban érdekel, de mindent a maga idejében - szólaltam meg, bár hangomat ekkor már átitta némi rekedtség, ami miatt rögtön megköszörültem a torkomat, ekkor tudatosítva magamban, hogy bármit is csinálok, ezúttal nála marad az előny. Most nem az a nő állt velem szemben, akit egyetlen kibaszott mozdulattal le tudtam kenyerezni, vagy elgyengíteni a masszívnak hitt ellenállását, épp ellenkezőleg. Úgy felvértezte magát ellenem a - szerinte - legutóbbi kis akcióm után, hogy egyelőre nem láttam fogást a pajzson, így jobbnak tűnt azt csinálni, amihez értettem. És amiről tudtam, hogy egyszer már elcsavartam vele a fejét, bár, azt még nem zártam ki teljesen, hogy nem egy hatalmas pofonnal akar majd jobb belátásra bírni, mikor finoman sarokba szorítottam, úgy tolva az asztalig, hogy talán eleinte észre sem vette, mennyire közeledem, de ez megint csak engem készített ki, hisz már az, ahogy csupasz mellkasomon éreztem forró melleit, arra akart ösztönözni, hogy talán nekem kellene hátrálnom.
Egészen addig, míg újra fel nem izzott tekintetében az a bizonyos parázs, mint aki újra elfogadta a kihívást, de mire igazán felfogtam volna, ujjai csiklandozni kezdték mellkasomat, mire ösztönösen összerándultam, egy pillanat erejéig furcsa, bizsergető érzés futott át végtagjaimon, ami még inkább arra sarkallt, hogy közelebb férkőzzek hozzá, tenyeremet arcára simítva, miközben a másik karom magasságán is csökkentettem, lassan kettőnk közé szorítva azt a kibaszott kis naplót, szinte megadva magam, hogy ha akarja, elvehesse tőlem, de közben végig arcát fürkésztem, ujjaimmal finoman cirógatva bőrét, hol íriszeit, hol ajkait méricskélve, viszont egyre nehezebben álltam meg, hogy ne kapjak utánuk. - Tessék, itt van - emeltem feljebb a naplót, oda fúrva közénk, a mellei és a mellkasom közé, de anélkül, hogy akár egy lépést is hátráltam volna tőle, némán kutatva szemeiben, hátha megakad a figyelmem azon a régi, érzéki csillogáson, ami mindig ott ült tekintete mélyén, amikor ilyenk közel álltam hozzá.

Még engem is meglepett, hogy milyen könnyedén tudtam elengedni a bennem munkálkodó feszültséget, csak hogy valami igazán pimasz játékot kezdeményezzek, aminek a jelen körülmények között még csak jó vége sem lehetett. Azt már megszoktam, hogy hogyan reagált az általam ismert és szeretett nő, amikor ilyen aljas köröket futottam vele, újra és újra az őrületbe kergetve a húzásaimmal, amiket soha nem volt rest kibaszottul csúnyán megtorolni, és mintha az az apró szikra, ami felgyúlt tekintetében, ezt hivatott volna bizonyítani. Hisz nem halt meg, nem veszítettem el, Ő valahol ugyanaz a lány volt, aki ellopta a szívemet és akibe beleszerettem, ezen pedig nem változtatott az sem, hogy most épp mire emlékezett. Arra történetesen nem, hogy hogyan is csinálta, hogyan hódított meg, és hogyan érte el, hogy a jégburok olvadni kezdjen, de ezúttal ez már csak egy tartalék forgatókönyv volt. Nem akartam újabb napokat veszíteni azzal, hogy visszaédesgessem magamhoz, helyette a megoldáson dolgoztam, mint egy kibaszott megszállott, bízva abban, hogy a gyógyír nemcsak az én fejemben létezik, és egyszer még viszontlátom azt az Iris-t, aki fordított esetben szintén megtenné ezt értem. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, ahogy abban sem, hogy ha jó mélyen szunnyadozott is jelenleg odabenn, de a szerelmén nem ejtett sebet ez a hosszadalmas kitérő, és amikor ennek az egésznek vége lesz, úgy ölelhetem majd magamhoz, ahogy arra minden porcikám vágyott.
Ezúttal viszont maradt a játszadozás, főleg mikor magamhoz vettem a naplót, kihangsúlyozva, hogy nem csókot kérek cserébe, majd ezt még tetéztem azzal, hogy amúgy sem kérek semmit. Itt már sejthette, hogy ennyire egyszerű dolga csak nem lehet, nem is tudta leplezni, mert tekintete elárulta, ahogy kavarogtak benne a gondolatok és a kimondatlan kérdések, a gyanúról már nem is beszélve, de épp ezt a hangulatot igyekeztem megteremteni. Kísértetiesen emlékeztetett arra a pillanatra, mikor megígérte nekem azt a bizonyos csókot, amit végül egy egyszerű puszi formájában akart megfizetni, de már akkor rá kellett jönnie, hogy ezt a kását viszont nem eszik olyan forrón. Sőt. - Tudod, hogy egyenes ember vagyok, ezt még Te sem felejtetted el - tettem szóvá egy könnyed vállvonás után, érezve, hogy a mosoly, ami nemrég megjelent ajkaim körül, egyre sunyibb élt vesz fel, ami már elegendő ok lett volna arra, hogy sarkon forduljon és inkább itt hagyjon, de nem tette. Épp ellenkezőleg, felvette azt a bizonyos kesztyűt, miközben a kezemben tartott naplót fürkészte, szinte belelátva a fejébe, hogy vajon mi jutott eszébe a megszerzésével kapcsolatban. - A csókon már többszörösen is túl vagyunk. Kevés ezért az információért - lobogtattam meg ismét a naplót, gondosan ügyelve arra, hogy azért ne legyen olyan könnyű dolga, sikeresen hárítottam minden próbálkozást, már pusztán annyival, hogy feljebb emeltem a karomat, ezzel együtt pedig a benne tartott naplót is. - Most azt várod, hogy megijedjek? - kérdeztem tőle, és bár már így is szörnyen közel álltunk egymáshoz, de még ezt a kicsi távolságot is átléptem, szinte érezve mellkasomon a belőle áradó melegséget, épp úgy mozdulva előre, hogy ha elkezd hátrálni, a feneke az asztalba ütközzön, de még nem tudtam, hogy mit fog szólni ehhez a rögtönzött börtönhöz. - Szörnyen kíváncsivá tettél - törtem meg a csendet, csak egy kicsit engedve a megemelt karomon, hogy valamivel közelebb kerüljön hozzá a vágyott cél, de ekkor már képtelen voltam elrejteni azt a huncut kis vigyort, ami próbálkozásai láttán csak még szélesebbé vált.

Az értetlenségen kívül valami egészen más is belém költözött, mikor rájöttem, hogy milyen céllal osont be ide. Ha nem ismerném, mint a tenyeremet, talán gyanakodtam volna, hisz ha mást kapnék azon, hogy matat az asztalomon, még a magyarázatot sem várnám meg, bár, nem tartottam itt semmi olyat, ami terhelő lenne rám vagy a családomra nézve. És tekintve, hogy Ő sem beépített ügynököt játszott itt, inkább a kíváncsisága csalta le, arra engedett következtetni, hogy talán még nincs minden veszve. Legalább nem zárkózott el teljesen attól az Iris-től, aki papírra vetette azokat a sorokat, még ha számára Ő is idegennek tűnik majd, nekem viszont már nem létezett más, csak az az egy. Most, ahogy Őt figyeltem sem voltam képes elvonatkoztatni, tekintetem azt üzente felé, hogy ugyanazt a nőt látom, akibe beleszerettem, mert ahogy ehhez ragaszkodtam legutóbb, úgy most is tartottam magam ahhoz, hogy nincs kétfajta szerelem. Csak egyféleképpen fudtam szeretni, ami már így is eggyel több volt, mint amire valaha is számítottam magamtól, és nem érdekelt, hogy mi jár a fejében vagy hogy emlékszik-e arra, hogy milyen volt engem meghódítani. Én készen álltam, hogy emlékeztessem, akár úgy, hogy az utolsó mocskos sikátort is feltúrom a megoldás után, akár úgy, ahogy legutóbb már megtettem, addig küzdve érte és a szerelméért, míg újra fel nem lobbant benne. Még ha egyelőre elképzelni sem tudta, hogy lehet engem szeretni, mert azon túl, hogy egyelőre csak megtűrt, mást nem lépett felém. Már azon az éjszakán kívül, amit jelen állás szerint kibaszottul megbánt.
Közelebb léptem hozzá, és bár nem kerülte el a figyelmemet, hogy tekintete a mellkasomra kalandozott, de nem tettem szóvá. Helyette tovább birizgáltam az agyát, ahogy előtte már annyiszor, bizonyítva, hogy az a férfi, akit megismert, nem szűnt meg azzal létezni, hogy szerelmes lett, épp ellenkezőleg. Csak még pofátlanabb és pimaszabb lettem, legalábbis vele, és ezt mi se bizonyította jobban, minthogy ismét alkuba bocsátottam azt a bizonyos naplót. Úgy, ahogy a szőkeség után is tettem, mikor visszacibálták hozzám, egy csókot kötve a zongorázáshoz, amit az első adandó alkalommal megpróbált elsumákolni, és talán célt is ért volna azzal a gyenge próbálkozással, ha az ellenfelét nem Dimitriy Smolenskynek hívták volna. - Csak azért akartam megmutatni, hogy higgy nekem - jegyeztem meg vállát vonva, olyan szemtelen fénnyel tekintetemben, amit a helyzet egy kicsit sem tett indokolttá. Épp ellenkezőleg, meg kellett volna őriznem a hidegvéremet és a komolyságot, ehelyett én újra játszadozni kezdtem, úgy, mint mindig és épp úgy, ahogy azt Ő is szerette. És erre nem is cáfolt rá, tekintetében fellobbant a kihívás tüze, szinte szavak nélkül fogadva el, mosolyára pedig én is egy bátor, dacos vigyorral válaszoltam. - Honnan veszed, hogy csókot akarok? - kérdeztem tőle, ahogy egyre közelebb lépett, erre pedig időközben Ő is rájött, legalábbis következő megállapítása erről árulkodott, belőlem pedig kibukott egy elnyújtott, kissé túljátszott sóhaj.
Egy ideig álltam a tekintetét, majd fogtam magam, és mellette elsétálva, megkerültem az asztalt, odébb lökve pár ott heverő papírt, aminek a takarásából végül előkerült a kis füzetszerűség. Magamhoz vettem, közben végig tekintetét őrizgetve, majd ártatlan grimasz jelent meg ajkaim szélében. - Nem kérek semmit - törtem meg a beálló csendet, egy pillanat erejéig meglóbálva előtte a naplót, majd rögtön vissza is húztam a kezem ügyébe, a mellkasom elé tartva. - Vedd el. Ha tudod - tettem hozzá, pofátlan éllel a hangomban, ami egyértelműen az arcán játszó mosolynak szólt, bár ezen a ponton még nem sejtettem, hogy mit fog tenni. Talán közli, hogy tartsam meg, vagy épp ellenkezőleg, aljas eszközökhöz folyamodva megszerzi tőlem, de épp emiatt volt izgalmas ez a kis közjáték.

Más körülmények között esélytelen, hogy felébredtem volna ilyen halk neszezésre, de tekintve, hogy alig akart álom jönni a szememre, ez annyira nem is lepett meg. A legrosszabb mind közül pedig, hogy még abban a félig éber álomban is Őt láttam, Ő kísértett minden kibaszott pillanatban, mintha ezzel csak rá akart volna erősíteni arra, hogy ez igenis egy büntetés, és arra ítéltek, hogy egyetlen pillanatig se szabadulhassak tőle. És nem is akartam, de ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, muszáj lett volna néhány órát aludnom, méghozzá úgy, hogy semmi nem zavar meg benne, hacsak nem Ő állít be azzal, hogy hirtelen emlékszik mindenre, de erre volt a legkisebb esély. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami egészen mást írtak meg nekünk a csillagok, és ha volt is megoldás a kettőnk problémájára, azt valaki gondosan titokban tartotta. Ahogy azt is, hogy ki Ő és hogy mit akar valójában, már azon túl, hogy romba dönteni mindkettőnk életét. Vagyis, inkább az enyémet, mert ezzel a húzással Iris épp, hogy tiszta lapot kapott. A fejében én csak egy mocskos bűnöző voltam, aki kihasználja a nőket, majd mikor kielégült, odébb hajítja őket, és ezzel még nem is tévedett akkorát. De azzal igen, hogy magát is egy kalap alá vette azokkal a nőkkel, pedig... Ő még mindig mást jelentett nekem. Sőt, nemcsak mást, hanem valójában mindent.
Nem vittem túlzásba az öltözködést, ezt egy adott pontban meg is bántam, mert egy kellemetlen hűvös szellő karistolta végig a bőrömet, miközben felkapcsoltam a dolgozószoba lámpáját, rögtön szembetalálva magamat Iris-szal, ahogy épp kutakodott valami után. Tekintete az enyémet fürkészte, és nem is kellett profinak lennem ahhoz, hogy lássam rajta, mennyire elszégyellte magát hirtelen, amiért lebukott a nagy kutakodásban, bár, elképzelésem sem volt, hogy mit keres ennyire, főleg éjnek évadján. Kérdését viszont elengedtem a fülem mellett, hisz egyértelmű volt, hogy mi keltett fel, még ha amúgy nagyon ügyesen is oldotta meg ezt a besurranó tolvaj-szerű akciót, engem azonban nem volt olyan könnyű becsapnia, mint azt elsőre sejthette. - És azt a valamit mindenáron az én dolgozószobámban kell keresned? - kérdeztem kíváncsian, továbbra is mellkasom előtt szorongatva karjaimat, ezt a mozdulatot pedig időközben Ő maga is leutánozta, de arcomra ezúttal nem ült ki semmilyen komolyság, vagy harag, inkább dolgozott bennem az értetlenség. Lassan viszont megérintett valami isteni sugallat, hogy mégis mit kereshet itt, és mi volt annyira fontos az éjszaka kellős közepén, ami miatt képes volt maga mögött hagyni a nyugati tornyot, és inkább kockázatot vállalt, bár nem tűnt úgy, hogy számított volna a megjelenésemre. - De ezek szerint nem találtad meg, amit kerestél - fűztem tovább a gondolatot, továbbra is arcát és vonásait fürkészve, hátha azok többet mondanak majd, mint a szavak, amiket tálalt felém. - Egyáltalán biztos, hogy tényleg meg akarod találni? - folytattam tovább, téve felé egy lépést, bár valami furcsa idegesség kezdte marcangolni a mellkasomat, amit egy lassú sóhajjal igyekeztem palástolni. - Mert ha igen, talán tudok segíteni. A kérdés, hogy mit adsz cserébe - tártam szét karjaimat, lazítva valamennyit az izmaimon, mintha amúgy nem akartam volna szétrobbanni a feszültségtől, főleg úgy, hogy ismét túl magasra tettem a tétet ezzel a kérdéssel.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót sem tudtam arra koncentrálni, hogy álomra hajtsam a fejemet. Ahogy az elmúlt napokban, úgy most is álmatlan éjszakára számítottam, órákon át tartó forgolódásra, és bár tegnap este a vodkát hívtam segítségül, hogy enyhítsen rajtam és végre pihenni tudjak, de már ez sem bizonyult hatásosnak. Mintha tényleg minden összeesküdött volna ellenem, éreztem végtagjaimban és minden porcikámban, hogy kibaszottul kezdek elfáradni, mégsem voltam hajlandó elfogadni a vereséget, és került, amibe került, de készen álltam arra, hogy megvívjam ezt a küzdelmet is. Akár Vele, akár Nélküle, mert a mostani beszélgetésünk rádöbbentett arra, hogy... talán már nem akarja majd visszaszerezni azokat az emlékeket, ezzel aláásva azt az Iris-t is, aki az előző alkalommal készen állt küzdeni a múltunkért. Kettőnkért, bár sokkal tisztább volt a lap, amit akkor indítottam, és máshogy is álltam hozzá. Most csak akkor akartam megtörni a némaságot, mikor már rájöttem, hogy mi vagy ki fog elvezetni a megoldáshoz, ez a mai találkozás azonban felülírt bennem minden elhatározást. Talán mert elhúzta előttem azt a kibaszott mézes madzagot a haverja említésével, és azzal, hogy vacsorát főzőcskézett maguknak, mit sem sejtve arról, hogy milyen rosszul fogom viselni ezt az egészet. Meg tudtam volna fojtani azt a fehér galléros majmot, pedig alig kaptam el egy pillanatra az ablaknál állva, mikor kiszállt a kocsiból, ezt az érzést pedig az sem enyhítette, hogy többnyire hallottam a beszélgetésüket, és egyetlen szó sem utalt arra, hogy megpróbálná felszedni a feleségemet.
Egy hideg zuhannyal próbáltam tisztítani a fejemen, kíméletlenül dörzsölve a bőrömet, mintha csak magamat akartam volna büntetni azért, ami történt, de egyetlen mentséget sem tudtam felhozni magam mellett. Kibaszottul elcsesztem, mert bárki is állt emögött, egyértelmű, hogy engem akart büntetni, ehhez pedig Iris-nál jobb eszközt keresve se találhattak volna. A legrosszabb mégis az volt, hogy most már Ő is szenvedett, mert már nemcsak egy félbehagyott éjszakát írhatott a számlámra, hanem annál sokkal többet. Egy egész kibaszott évet, azzal együtt minden jót és minden rosszat, de nem működött az egyik a másik nélkül. És én sem működtem nélküle.
Épp csak álomba szenderültem, de nem sikerült mélyen elmerülnöm benne, a folyosó felől érkező, halk neszezés egyetlen pillanat alatt pattintotta ki a szemeimet, aminek hatására rögtön az órára pillantottam. Alig múlt éjfél, mire egy nagy, fáradt sóhajjal fel is ültem, megdörzsöltem a szemeimet, majd lerúgtam magamról a takarót. Egy mackó után nyúltam, hogy magamra kapjam, majd lassú, csiga lépésekkel elindultam az ajtó felé, olyan komótosan mozogva, mintha nem is előre, hanem inkább hátrafelé haladnék. Hatalmasat ásítottam, mikor végül leértem a földszintre, a neszezést pedig a dolgozószoba felől hallottam, ez pedig rögtön meg is adta a mozdulataim irányát. - Keresel valamit? - szólaltam meg halkan, álmos hangon, mikor feloltottam a villanyt, de már a sötétben is tökéletesen felismertem a sziluettjét. Tekintetem kérdőn vizslatta alakját, és ha közben felém fordult, nem is próbáltam kerülni tekintetét, miközben összefontam karjaimat csupasz mellkasom előtt.

Neki nagy eséllyel több ötlete is lett volna, hogy mivel kellett volna befejeznünk azt az estét, én viszont kilátásba se helyeztem semmi mást. Egy megoldást láttam magam előtt, és végül azt is választottam, úgy téve, mintha az egész épp annyit jelentett volna, amit kiolvashatott a gesztusaimból: semmit. Pedig ha csak egy pillanatra is a fejembe látott volna, szembesült volna azzal az őskáosszal, ami tombolt bennem, miközben azzal győzködtem magamat, hogy ez az egész semmit, de semmit nem jelentett, és hogy Ő is csak egy nőcske, aki épp annyira adta könnyen magát, ahogy mindenki más. A legrosszabb pedig valószínűleg épp az volt az egészben, hogy nem elégedtem meg az egyszerű kivonulással, még szavakkal is átgyalogoltam rajta, erre pedig nem félt emlékeztetni, mikor visszaidézte, hogy mit is mondtam, mielőtt elvonultam volna a saját szobámba. Hogy nem vagyok egy bújós típus, és bár egyetlen mozdulatával sem jelezte, hogy ilyen vágyai lennének, én inkább bevittem egy verbális ütést, csak hogy még véletlenül se higgyen rólam többet annál, mint ami voltam. Most mégis azt vártam volna tőle, hogy lásson át ezen, a körítésen és rajtam, azon a maszkon, amit akkor mutattam neki, pedig, ahogy újra és újra felidézte, rájöttem, hogy túl jól viseltem azt az álarcot, és olyan gondosan fedett el rajtam mindent, hogy a pillanat hevében nem is volt képes átlátni rajta. - Tudom, hogy Te is megpróbáltad megvédeni magad tőlem - tettem hozzá szinte rögtön, mikor visszakérdezett, elvégre ha Ő nem is emlékezett kettőnk apró kis közjátékaira, én nem tudtam őket csak úgy elfelejteni, főleg azt nem, mikor összeszedte magát annyira, hogy nyíltan választás elé állítson, olyan tisztán mondva ki a szerinte korrekt játékszabályokat, hogy sem kifogásokat nem tudtam keresni, sem pedig rést a pajzson. Vagyis, egyetlen dologgal voltam képes betömni azt az apró kis hézagot, és épp ennek ittam most a levét. Mert a szerelem, amit lángra lobbantott bennem, begyógyított minden heget és minden rést, még ha amúgy jó párszor azt is kívántam, hogy bár képes lennék szabadulni ettől a ragaszkodó, ismeretlen érzéstől.
A zsebemet túrtam ujjaimmal, mintha kerestem volna valamit, pedig inkább csak nyugtatni próbáltam saját magamat az önkétlen mozdulatsorral, egyre fájdalmasabb grimaszokat villantva felé, amit néha-néha megtörtem egy keserédes vigyorral, ami minden volt, csak őszinte és vidám nem. - Nem tudom, hogy mit tehetnél. Még azt sem tudom, hogy én mit fogok tenni - sóhajtottam fel feszülten, pár pillanatig lehunyva szemeimet, mintha ez egy kicsi nyugalmat is adott volna, pedig valójában ennyire távol még soha nem voltam a nyugalom kicsiny szigetétől. - Még az sem biztos, hogy akarsz-e emlékezni rám azok után, amit akkoriban veled tettem... - jegyeztem meg halkan, alig adva ki hangot, mintha azt reméltem volna, hogy így meg sem hallja, pedig ez aggasztott a leginkább. Hogy majd nem akarja, hogy újra az élete része legyek, mert nem hiszi el rólam, hogy képes lehetek másra is. Hogy én nemcsak az a Dimitriy vagyok.
Megköszörültem a torkomat, majd a saját hálószobám ajtaja felé pillantottam, ismét kiszaladt belőlem egy lemondó sóhaj. - Ha szükséged lesz valamire, már tudod, hogy hol találsz - intéztem még felé néhány szót, de már most mérget vettem volna rá, hogy feleslegesen. Bármi is játszódott le benne, azt most elsősorban nem velem akarja majd megosztani, nekem pedig el kellett fogadnom, hogy ha valamikor, hát most tényleg nem erőszakolhatom rá magam. Abból inkább hátránnyal jöttem volna ki, semmint előnnyel. - Jó éjszakát - kaptam el újra a tekintetét, úgy állva ott, mint egy sült bolond, aki nem tudja eldönteni, hogy mi is lenne a leglogikusabb lépés, majd lassan hátat fordítottam, még egy utolsó pillantást vetve rá, mielőtt becsuktam volna magam mögött a saját szobám ajtaját.

Vele ellentétben az én emlékeim már kissé kopottak voltak, nem tudtam volna szó szerint felidézni, hogy mit mondtam neki az első vagy a második itt töltött napján, arra viszont tökéletesen emlékeztem, hogy mi történt aznap, mikor a balesete történt, és életemben talán először, de tényleg összerándult a gyomrom a hír hallatán, méghozzá az idegtől és az aggodalomtól. Akkoriban inkább gondoltam arra, hogy az apám megöl, ha baja esik a kis befektetésének, és azt hittem, hogy ez volt mozgatórugóm, de ahányszor csak nekifutottam a képsoroknak, kénytelen voltam beismerni saját magamnak is, hogy már ott többet jelentett, mint előtte bárki más az életemben. Pedig minden porcikámban gyűlöltem Őt is, a helyzetet is, vagy ezt a házasságnak csúfolt komédiát, amaibe mindkettőnket belekényszerítettek, és bár az esetek többségében pimaszkodással és gyalázással próbáltam elrejteni a valódi dühömet, de aznap valami mégis más volt. És ha nem hagyom úgy ott, ahogy végül történt, most nem így állnék előtte, még ha nem is nagyon várt magyarázatot a történtekért, és ez valahol logikus is volt. Ha kattogott is rajta, most már biztosítottam neki valami mást, amin agyalhatott, ez viszont sokkal komolyabb és mélyebb volt annál, minthogy a dacosságomba kapaszkodva, az utolsó pillanatban magára hagytam aznap este, mielőtt bármit is a történtek mögé láthattunk volna. Mert akkor és ott az volt a helyes döntés, bármennyire is aláztam meg ezzel a húzással. - Nincs is fehér lovam vagy páncélom - húztam el a számat, mikor kijelentette, hogy nem tudja elképzelni a hős szerelmes oldalamat, de ezért nem is hibáztattam. A  helyében én se lettem volna képes elképzelni magam egy ilyen szerepben, de rengeteg olyan dologról feledkezett meg, amit az akkori kapcsolatunk alapján nem is gondolt volna rólam. Vagy épp... rólunk.
Kinyitottam előtte a szobája ajtaját, úgy állva meg utána, hogy be tudjon lépni, de mielőtt megtette volna, még megállt előttem, így volt lehetőségem elkapni pillantását, ami épp annyira fürkészte az enyémet, mint én az övét. - Azt tettem, amit akkor helyesnek gondoltam - bukott ki belőlem őszintén, és ezen nem is volt mit szépíteni, bár, azt nem tettem hozzá, hogy már azzal az első éjszakával is magához láncolt, pedig tényleg hinni akartam abban, hogy nem jelentett többet, mint bárki mással, de míg azok a mások egy csettintéssel eltűntek az életemből, addig Ő maradt, olyan alattomosan fészkelődve a bőröm alá, hogy már pusztán az emléktől is mosolyogni támadt kedvem, de a helyzetre való tekintettel inkább elfojtottam a gesztust.
Helyette inkább követtem Őt tekintetemmel, ahogy belépett a szobába, testbeszédével üzenve, hogy bármivel is készültem, Ő nem fog beengedni a szobájába, ez pedig alaposan megnehezítette azt a célkitűzést, ami arra sarkallt, hogy ezzel most tényleg ne hagyjam egyedül. De hogy erőltethetném rá a figyelmemet, ha közben még nincs abban a fázisban, hogy szüksége legyen rá? Vagy hogy inkább... rám legyen szüksége. - Remélem, hogy nem feledkezel meg róla - ráztam meg a fejemet, egy sóhajjal támaszkodva meg az ajtófélfában. - Akkor sem téged akartalak bántani, hanem magamat akartam védeni - vallottam be viszonylag csendesen, de mielőtt folytattam volna a megkezdett gondolatmenetet, inkább egy fejrázás kíséretében felsóhajtottam. Nem akartam még jobban összezavarni, vagy többet mondani annál, mint amire most szüksége volt, így is rengeteg dolgot kellett megemésztenie. Elrugaszkodtam az ajtófélfától, tekintetemmel körbemérve a keretet, majd a kezét, ami szinte kész volt becsukni előttem az ajtót. - És a sors fintora, hogy most viszont, amikor nem akarok menni, Te viszont ki fogsz zárni - jelent meg egy kis keserű mosoly ajkaim szélében, miközben zsebre vágtam mindkét kezemet.

Kérdését hallva szinte azonnal csóválni kezdtem a fejemet, szavak nélkül adva tudtára, hogy a fejének semmi baja nincs, és erre még bizonyítékot is tudtam volna szolgáltatni, ha nem hitte volna el. Még emlékeztem a keserű szájízre, ami bennem volt, mikor betettük a lábunkat abba az orvosi rendelőbe, ahogy azt sem tudtam egykönnyen elfelejteni, hogy magam sem tudtam, minek örültem volna. Ha kiderül, hogy a fejében van baj, mert abban legalább segíthet a tudomány, vagy ez, ami most történik. Magyarázatok és okok nélkül, egyik napról a másikra, úgy törölve el kettőnk közös életét, mintha soha nem létezett volna, pedig... ez jelentette a legtöbbet. És kibaszottul nem voltam hajlandó hagyni, hogy elfelejtse, vagy hogy örökre a feledés homályába merüljön, mert szükségem volt Rá, és neki is szüksége volt rám, abban pedig egy pillanatig sem kételkedtem, hogy fordított esetben Ő is megmozdítana minden rohadék követ, csak hogy újra visszatérjek hozzá, azokkal az emlékekkel, amik felépítették a kapcsolatunkat, tégláról téglára bontva le a falakat, és bár a külvilágtól még mindig aggódva féltettem ezt a különleges köteléket, de már nem féltem attól, hogy felvállaljam bárhol, bárki előtt. És talán épp ez volt az oka annak, hogy nyilvánvalóvá vált, hol is fáj a legjobban az a bizonyos pofon. Mert engem hiába ütöttek vagy vágtak, némi fizikai sérüléssel nem tudtak térdre kényszeríteni, de ezzel viszont... ha az lett volna a megoldás kulcsa, hogy adjam el a lelkemet a kibaszott ördögnek, gondolkodás nélkül megtenném. - Nem, tényleg nem akartam elmondani - biccentettem egyet, nem is tagadva, de azt Ő maga is beláthatta, hogy nem is voltam felkészülve erre a beszélgetésre. Talán csinálhattam volna jobban, de egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy lett volna-e ennél kíméletesebb mód erre.
Nem álltam útját és nem próbáltam meg marasztalni, pedig nem szívesen maradtam egyedül, és Őt sem szívesen hagytam magára, főleg azok után, amit nem is olyan régen már másodjára ígértem meg neki, így mikor a lábaim elindultak a lépcső irányába, már nem is gondolkodtam azon, hogy mit fog erre szólni, szól-e egyáltalán, vagy természetesnek veszi, hogy úgysem utána megyek, hanem a saját hálószobámba. Elkaptam tekintetét, mikor rám sandított, szavait hallva halvány, de keserű vigyor jelent meg ajkaim körül, amit egy halk sóhajjal igyekeztem tompítani. - Azt szerencsére én is tudom - válaszoltam, hangomba csempészve némi pimaszkodást, bár próbáltam nem alattomosan utalgatni arra, hogy mennyivel jobban ismerem már az Ő szobáját, mint mondjuk a sajátomat, de mire tovább folytattam volna a gondolatot, felém fordult, és olyan kérdést szegezett nekem, amire hirtelen sem köpni, sem nyelni nem tudtam. Túl váratlanul ért, felkészülni sem adott időt, nem is volt meglepő, hogy még a mozdulataimban is ledermedtem. - Viszonoztad, igen - válaszoltam végül, újra téve egy lépést felfelé, ekkor már meg sem állva egészen addig, míg fel nem értem mellé. - És tudom, hogy ebből a szerelemből semmi nem maradt meg neked, de... most ne kezdd el azt boncolgatni, hogy soha nem lennél képes szeretni egy ilyen szörnyeteget, jó? - költözött a hangomba némi kérlelés, épp csak addig tartva foglyul tekintetét, míg végigmondtam, majd már léptem is el mellőle, hogy kinyissam előtte a szobája ajtaját.

Hagyhattam volna a kegyes, édes tudatlanságban, de fennállt annak a veszélye, ami legutóbb is történt. Mert nem tudtam mindenre figyelni, és nem voltam képes mindent kizárni, ami lebuktathatja ezt az egész színjátékot, ahogy ez már az első esetnél is kiderült. A látszatot nagyjából két-három napig voltam képes megőrizni, mintha tényleg ott vettük volna fel az idő fonalát, ahol Ő gondolta, most viszont nem kockáztathattam meg. Már csak azért sem, mert ezúttal jóval alattomosabb volt ez az érzés, főleg mert egyből a házamba szabadított egy ficsúrt, és ha volt szándéka arra, hogy többet akarjon tőle, ha nem, képtelen voltam elfogadni és elengedni ezt az egészet. Még ha igazából nem is hibáztathattam volna érte, mert nem emlékezett semmire, legfeljebb arra, hogy magam mögött hagytam Őt egy szenvedélyes és őrjítő együttlét után, ezzel rögtön elkönyvelve egy hitvány féregnek, aki már lényegében megkapta, amit akart. És akkor tényleg úhgy gondoltam, hogy ennyi az egész, de én azóta már tudtam, ismertem a történet folytatását, Vele ellentétben, és igenis volt okom félni attól, hogy belebolondul valaki másba, miközben nem emlékszik rám. Pedig azt mondják, hogy a szerelem önzetlen és gyógyító, de ennél önzőbb valójában még soha életemben nem voltam, mint most nemrég, mikor figyelmeztettem, hogy hová is nyúlhat - pontosabban, hová nem nyúlhat - a kis haverja, ezért pedig az Ő szemében simán megérdemeltem volna egy mocskos nagy pofont. Még akár vállaltam is volna, annak ellenére, hogy tudom, eszébe nem jutna másra gondolni, ha emlékezne kettőnkre.
Lemondó sóhaj bukott ki belőlem, egy apró bólintással spékelve, bár kicsit sem esett jól bevallani, hogy nagyon is helytállóak a szavai. - Lehet, hogy nem fogsz - jött meg végül a hangom, beismerve ezzel, hogy talán az egész kárba megy, és az a pánik és kétségbeesés, ami most ott szikrázik benne, holnapra egyszerűen köddé válik. Mintha nem is lett volna soha, és ez épp annyira igaz volt arra a szerelemre is, ami kettőnk között bontakozott ki. - Nem tudom, hogy mi váltja ki, vagy mi okozza. Mintha valaki megnyomná a törlés gombot - nyeltem egyet, inkább nem is folytatva tovább a beszédet feleslegesen. Főleg úgy, hogy mindez csak elmélet volt, és azon túl, hogy már tudtuk, nincs baja a fejének, aligha tudtam másra gyanakodni, csak egy harmadik félre, aki tudatosan avatkozott közénk, nem is akármilyen büntetést mérve rám. - Nem, tegnap épp nem - csóváltam meg a fejem keserű mosollyal. - Eddig egyszer fordult elő, akkor viszont nem tőlem tudtad meg - húztam el a számat, próbálva magyarázatot adni neki, hogy ezúttal miért döntöttem másképp, de közben fejtegetni kezdte a kezemet, hirtelen osztva azt a véleményt, hogy ideje lenne pihennie. Nehezen, de hagytam magam leszerelni, nem is szóltam egy szót akkor sem, mikor a lépcső felé indult, helyette én is felegyenesedtem, és csípőmre szorítottam ujjaimat, összeszorított szemekkkel véve hatalmas levegőt.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy megint engedem elmenni, pedig már ezerszer megígértem, hogy nem hagyom magára, amikor tudom, hogy szüksége van rám, még ha ennek az ellenkezőjét is állítja. Azzal próbáltam győzködni magam, hogy az az Iris, akinek megígértem, nem is egyszer, még mindig ott van belül, és kibaszottul szüksége van arra, hogy én most ne hagyjam Őt egyedül megküzdeni ezzel. Hogy... ha nem is mondok semmit, de legyek ott, akárhogy is ellenkezik ellene. És talán épp ez vitt rá arra, hogy követni kezdjem Őt, épp akkor lépve az első lépcsőfokra, mikor Ő már nagyjából középtájt járt, kíváncsian pillantva alakjára, hogy vajon kikéri-e magának a nyugalmat.