Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

- Daph, kincsem. Miért nem maradsz kicsit? – anyám hangja kedvesen csendül és ott a szokásos aggódás, amivel általában mindig engem fürkész. Aprót sóhajtok, miközben a bőröndömbe egy újabb ruhanemű kerül, amit utána egyszerűen be is cipzározok. Végül ráemelem kéklő íriszeimet. Mindig ugyanaz a nóta, de nem tudom hibáztatni érte.
- Már le van foglalva minden, ki is fizettem az utat, a szálást és néhány programot is. – egyszerűen csak ennyit mondok, nincs kedvem megint hosszabb magyarázkodásba kezdeni, vagy elölről kezdeni ezt az egészet, hiszen ő jobban szeretné, ha olyan lennék, mint egy átlagos lány. Megtalálnám végre a nekem való férfit, elfelejteném a múltat és végre letelepednék, aztán meg jöhetnének az unokák. Ez viszont sok téren hibádzik és őszintén szólva kicsi esélyt látok rá, hogy valaha teljesülne a vágya. Kezdve azzal, hogy nincs saját lakásom, megtehetném, de mivel általában pár napnál többet nem töltök Osloban, így feleslegesnek tartottam venni egyet, vagy akár csak bérelni. Még a végén a betörők kedvenc helye lenne, mert többet lenne elhagyatott, mint lakott az a lakás. A többi része meg ott hibádzik, hogy egy ideje nem hiszek a szerelemben és míg lehet tinédzserként elhittem, hogy majd olyan tökéletes házasságom lesz, mint anyáméknak, addig valójában ez a húszas éveim elején szerte foszlott. Azóta inkább a semmi kötöttség híve vagyok, főleg, hogy néha úgy érzem magam, mint egy igazi csavargó, akinek otthona sincs, így még is hogy férne bele bármi komolyabb az életembe? Sehogy. – Ne aggódj. Nem lesz gond. Nem valami háborús övezetbe készülők. Majd sétálok a halandók és a szerzetesek között. Küldök képet is, hogy nem valami emberevők közé keveredtem és ígérem, minden este üzenek, hogy még nem adtak el. – mosolyra görbül a szám, de a rosszalló pillantását látva meg is bánom és újra úgy érzem magam, mintha 5 éves lennék.
- Ilyennel ne is viccel! Annyi borzalmas dolog történik a világban és te is egyedül vagy. Legalább találhatnál valakit, aki elkísér ilyenkor. Akkor egy kicsivel nyugodtabb lennék. – közelebb lép és keze karomra siklik, aztán egyszerűen az ölelésébe von, amit habozás nélkül viszonzásra lelt. – Csak féltelek. Nem akarlak elveszíteni. – az utolsó szavakat már úgy ejti ki, hogy keze arcomra siklott és a pillantásunk összefonódik közben. Haloványan elmosolyodom és puszit nyomok édesanyám arcára.
- Szeretlek, de ha nem indulok el, akkor lekésem a repülőmet. Írok, ha megérkeztem Tibetbe. – sietve megölelem és pont ekkor dudál apa is az autóval. Talán még ő se fogadta el igazán a döntésemet, hogy nem akarok letelepedni, hanem inkább a világot akarom járni, de legalább tiszteletben tartja és kevesebbszer hozza szóba azt, hogy reméli lesz aki vigyázzon rám, ha ők már nem lesznek. Ilyenkor mindig megdorgálom, hiszen még fiatalok, így még egy ideig biztosan fogok nekik őszhajszálakat intézni. Anya szorosabban tart, mintha attól tartana, hogy többé nem láthat, de a rossz pénz nem vész el és én is mindig hazatalálok, még akkor is, ha általában csak pár napot maradok és utána máris útra kelek, hogy felfedezzek egy új vidéket, új kultúrát és új embereket ismerhessek meg.
Végül elbúcsúzunk egymástól, én pedig útra kelek apával a repülőtérre, aztán pedig egy újabb kaland veszi kezdetét egyedül. Vár az ismeretlen és kicsit talán remélem, hogy végre megtalálom azt is, ami kicsit elhozhatja számomra a lelkibékét.