Bármennyire is szerettem volna, nem voltam képes elfelejteni egyetlen pofont sem, amit kiosztott, de nem is a fizikai fájdalom miatt, mert az, mint minden más, egyszerűen csak elillan, némi pírfoltot hagyva maga után, de az, amit kiváltott belőlem minden alkalommal, örökre belém égett, és nem tudtam szabadulni attól az elkeseredettségtől és tanácstalanságtól, amit a pofonok után éreztem. Volt, hogy meggondolatlanság miatt kaptam, amiért még az amnéziája előtt csak úgy loptam tőle egy csókot, és tisztán emlékszem, hogy mennyire hibáztattam magamat érte, és hogy egy rövid időre az is megfordult a fejemben, hogy feladom az egészet, mert ha nem szeret, miért kellene küzdenem? És azt a pofont sem fogom elfelejteni, amit kiosztott nekem Igor halála után, még ha ott próbáltam is a saját nyelvembe harapni, hogy ne bukjanak ki belőlem azok a megsemmisítő szavak, amikkel vérig sértettem, pedig valójában nem úgy kellett volna viselkednem. Minden pofonja jogos volt, de még jogosabb lett volna, ha azt teszem, ami a dolgom lett volna: hogy nem hagyom egyedül, és ha azért pofozott volna fel, mert nem vagyok hajlandó kiengedni a karjaim közül, sokkal kellemesebb emlékeket dédelgetnék, már ha egyáltalán egy ilyet lehet pozitívnak nevezni. Talán lehet, mert azt jelentené, hogy megpróbáltam, és nem hagytam cserben, ehhez képest viszont napok teltek el, és ha ma este nem jön át, ki tudja, mikor kerítettünk volna sort arra, hogy higgadt, tiszta fejjel átbeszéljük. Ezen a téren még most is voltak hiányosságaink, és ha ma már nem is, de holnap lesz min átrágnunk magunkat, csak hogy minden a helyére kerüljön.
Miután fejemmel intettem, hogy pattanjon be a zuhany alá, én inkább nem mozdultam, kiélveztem a látványt, amit elém tárt azzal, hogy testén végigsimítottak a vízcseppek, nem egyszer nyalva végig ajkamat, miközben tekintetem egyre bátrabban haladt lefelé, különös figyelmet szentelve melleinek, a harapás viszont akkor vált fájóvá, mikor tovább indultam, teste minden fedetlen pontját alaposan vizualizálva. Mintha nem láttam volna ezerszer épp ugyanígy, mégsem tudtam kiheverni vagy átsiklani felette, ebből a nézelődésből pedig leginkább szavai rángattak vissza a valóságba, lassú, komótos mozdulattal fordítva vissza fejemet íriszei elé. - Amíg pucéran álldogálsz előttem, fizikai képtelenség, hogy másra is figyeljek - jegyeztem meg viszonylag csendesen, bár nem volt túl sok meglepetés benne, tudta Ő nagyon jól, hogy milyen hatást vált ki belőlem a meztelenkedéssel, és látszólag nagyon is élvezte, szó szerint fürdőzve a figyelmemben.
Végül épp csak annyira embereltem meg magam, hogy közelebb lépjek, továbbra is tartva tőle némi távolságot, de ekkor már szigorúan pillantását fürkésztem, miközben újabb parancs hagyta el ajkaimat, pofátlan vigyorral jelezve, hogy ezúttal ez már szándékos. Ő pedig némi hezitálás és halk kuncogás után szót is fogatott, szavai belőlem is egy elégedett mosolyt csaltak elő, de nem az történt, amire számítottam. Nem maradt nyugton, nem próbált magához csalni, helyette elindította kezeit, finoman simítva végig bőrén, én pedig minden kibaszott pillanatban azt kívántam, bár az ujjai helyében lehetnék, és ha valamiben, hát abban biztos voltam, hogy hamarosan én is ugyanazt az utat fogom végigrajzolni nyelvemmel, amit Ő most megjelölt körmeivel. - Igen? - kérdeztem vissza kíváncsian, akkor már nem bírva ki, hogy ne lépjek be mellé a vízsugár alá, egyik kezem pedig rögtön a dereka után nyúlt, mintha csak tartani akartam volna, hogy ne tudjon ellépni előlem, vagy nagyobb távolságot kialakítani. - És milyen az, mikor nem vagy kezesbárány? - érdeklődtem csendesen, hangom azonban rekedté vált, érezve, hogyan uralja el minden porcikámat a kínlódó vágy, mintha néhány perccel ezelőtt nem hajszoltuk volna magunkat a gyönyörbe. - Talán Te is elveszed, amire vágysz? - kérdeztem, miközben odahajoltam füléhez, leheletemmel birizgálva bőrét, szavaimat lezárva pedig, pofátlanul fenekének dörgölőztem.

Meg sem próbáltam belekötni a megjegyzésébe, hisz az elmúlt napok összes történése bebizonyította, hogy mennyire nem mindegy, mikor és milyen parancsok hagyják el a számat, még ha az esetek többségében ezt nem is szándékosan mondtam ki ezeket, hanem mert ezt diktálták az ösztöneim, ehhez szoktam hozzá, és egy több évtizedes szokást nem olyan egyszerű csak úgy levetkőzni, mintha soha meg sem történt volna. És talán Ő sem várta, mert az esetek többségében ez a szokás inkább vált hasznunkra, olyan izgalmakat váltva ki, hogy az szöges ellentétben állt azokkal a reakciókkal, amiket az elmúlt napokban produkáltunk. Minden alkalommal láttam tekintetében, hogy kicsi híja van annak a bizonyos pofonnak, márpedig, ha tényleg minden utasítás elhangzásakor lekevert volna egyet, tényleg ott maradt volna arcomon a tenyere nyoma. Elvégre, általában remekül időzítettem, a lehető legrosszabb időpontban kezdve el dirigálni, többek között mikor ott ücsörgött a rácsok mögött, miközben így utólag már tudom, hogy az is egy olyan pillanat volt, amikor könnyen ledobhattuk volna magunkról a kényszeres maszkokat, de ha valaminek még én sem tudtam parancsolni, hát az a bennem feszülő ingerültség és pánik volt, a félelem pedig annyira új, hogy nem is volt megfelelő eszköztáram kezelni. - Ha rólad van szó, soha nem lehetek elég biztos semmiben - vontam meg vállamat pimaszkodva, szándékosan villantva felé egy ártatlan, komisz kis grimaszt, bár, valahol a viccen túl még igaz is volt, hogy ott lakozik benne némi kiszámíthatatlanság is, és megint ott tartottunk, hogy az elmúlt napokban ezekből is akadt jó pár. Igor halála olyan volt, mint egy kibaszott gyújtózsinór, és amint lángot kapott, olyasvalamit indított el, aminek alig tudtuk elcsípni a végét. Ahogy viszont mögé settenkedtem és hozzá simultam, míg átvonultunk a fürdőszobába, kezdett igazán nyilvánvalóvá válni, hogy ezúttal mi magunk álltunk a robbanás útjába, még azelőtt, hogy nagyobb kárt tehettünk volna egymásban mocskos és hazug szavak dobálgatásával, és egy pillanatig sem szándékoztam titkolni, hogy mindent be akarok pótolni, amire az elmúlt napokban nem volt lehetőségünk. - Szóval jólnevelt - ismételtem el az előbbi szavait egy nagy sóhajba rejtve, mintha az állítás valóságalapján gondolkodnék, de közben végig ott időzött ajkam szélében az a pofátlan vigyor, amit viszont így, hogy a háta mögött álltam, aligha láthatott. - Te és az ártatlanság - ráztam meg a fejemet vigyorogva, ismét nyakára harapva, gyengéden feszülve hátának, visszafojtva egy komisz kis megjegyzést, leginkább mert időközben el kellett engednem, csak hogy megnyithassam neki a vizet, majd megállva a zuhanykabin mellett, fejemmel intettem a vízsugár felé, szándékosan maradva le tőle. - Még itt is találok magamnak egy-két érdekes látnivalót - biccentettem, ennyivel reagálva szavaira, bár ezúttal már nem tekintetét fürkésztem, tekintetem lassan birtokba vette testét, végigpásztázva a csupasz bőrét, amit lassan beborított a víz, tetőtől talpig nedvessé téve, és nem is bírtam ki, hogy ne harapjak ajkamra, miközben egyre lentebb és lentebb merészkedtem. Szinte rögtön eszembe jutott, hogy mit műveltünk egymással az imént, hogy mennyire kihozta belőlem az állatot, és hogy mennyire élveztem azt a tombolást, nyögései és sóhajai pedig újra visszhangzani kezdtek fejemben. Lehetetlennek tűnt, hogy egyszer ne így lássam Őt, és ne ezek a gondolatok cikázzanak a fejemben, mikor meglátom, akár ruhában, akár csag egy köré tekert törülközőben, vagy akár minden nélkül úgy, ahogy a legjobban szerettem.
Ajkamat nyaldosva fürkésztem tovább, Ő pedig nem is próbálta tagadni, hogy mennyire élvezi, ahogy félrebillentett fejjel Őt méricskélem, mintha tényleg azt értettem volna fürdetés alatt, hogy egy méterrel odébb állok és bámulok rá, mint valami tiltott prédára, pedig valójában kibaszottul az enyém volt, épp úgy, ahogy én az Övé, és ezen nem változtattak az elmúlt napok történései sem, épp ellenkezőleg. Tettem egy lépést előre, ekkor már újra íriszeit fürkészve, még utoljára végignyalva alsó ajkamat, majd a kabin ajtajában megálltam. - Fordulj meg - vigyorodtam el, mintha tényleg szándékosan csinálnám, pedig talán nem esne nehezemre egyszer parancsolgatás nélkül kibírni néhány percet. Vagy ki tudja.

Időre volt szükség, míg újra normálisan tudtam levegőt venni, a bőröm viszont ugyanolyan forró maradt, és volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem is egyhamar fog majd megváltozni. Egyelőre azt is sikernek könyveltem el, hogy csillapodni kezdett a lihegés, amit a gyönyör elnyújtott pillanata után produkáltam, izmaim lassan el is ernyedtek, de még így sem akartam agyon nyomni, úgyhogy csak finoman nehezedtem rá súlyommal, halvány mosollyal fogadva, ahogy ajkai bebarangolják bőrömet, újabb libabőrt csalogatva elő. Hihetetlen, hogy még mindig nem hagyott hidegen, amit művelt ajkaival, pedig még két perc sem telt el, a légzésem egy pillanat erejéig el is nehezedett, de magamba fojtottam azt a buja, kellemes kis sóhajt, ami készült kibukni belőlem. Helyette pimaszkodni kezdtem, és nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá, mi minden alakulhatott volna másképp, ha pár nappal ezelőtt hallgattunk volna az ösztöneink hívószavára, az viszont kicsit sem volt bátorító, mikor valamelyik reggel a konyhában állva nyíltan utasított el, azzal vádolva, hogy csak szórakozom vele. Pedig, talán épp a segélykiáltásom testesült meg benne, az első nyílt és egyértelmű szándékkal, hogy valahogy göngyölítsük fel ezt az egészet, de azért sem hibáztattam, hogy inkább elzárkózott tőlem, utána pedig legközelebb akkor láttam, mikor az a kibaszott járőr elvezetett a cellájához. Felesleges volt vitázni rajta, egyértelműen nem volt olyan a helyzet és a közeg, ahol könnyen békülni tudtunk volna, főleg mikor olyan félelem és pánik uralkodott rajtam, hogy alig voltam képes egyben tartani saját magamat. - És min fogunk veszekedni? - kérdeztem kíváncsian, mintha tényleg ötleteket akarnék gyűjteni, pedig én tudtam a legjobban, hogy bármi kiválthatja azt az apró kis szikrát, és ahhoz nem szükséges egyikünknek sem embert ölnie. Bár, reméltem, hogy először és utoljára fordult elő legutóbb, és megmarad inkább a közteres kukák tönkretételénél. - Netán azon, hogy túl sokat parancsolgatok? - folytattam tovább, évődő pillantással lesve arcát, végignyalva alsó ajkamat. - Tudom, hogy azt titkon imádod. És még fel is izgat - fejeztem be végül, de kicsit sem azért, mert tartottam volna attól, hogy túlfeszítem a húrt, inkább mert kívántam azt a csókot, amivel ajkai kecsegtettek, és nem is voltam rest kiélvezni minden pillanatát, még mielőtt különösebben készülődni kezdtem volna ahhoz a fürdéshez. Bár, már maga a feltételezés is sértő volt, hogy azt hitte, engedem egyedül a zuhany alá állni. - Mintha lett volna más választásod - néztem rá pimaszkodó kis grimasszal, kiélvezve még egy pár pillanatig cirógató mozdulatait, majd lassan megemelkedtem, hogy lemászhassak róla, egy rövid időre megülve az ágy szélén, ami épp arra volt elég, hogy felvont szemöldökkel utána pillantsak, leginkább szavai miatt. - Mielőtt felébresztettél, épp eleget pihentem. Vagy... - kezdtem bele, lassan felegyenesedve, és még mielőtt folytattam volna, mögé léptem, menet közben karolva át derekát, hogy játékosan nyaka bőrébe harapjak. - Te aludni jöttél át? Akkor viszont rossz úton járok - sóhajtottam fel ártatlan arckifejezéssel, lendülettel csukva be magunk mögött a fürdőszoba ajtaját, épp csak addig engedve el derekát. Nem is nagyon akartam megbontani ezt a mohó, birtokló ölelést, de ahhoz, hogy a vizet meg tudjam nyitni, kénytelen voltam elszakadni tőle, viszont, még mielőtt beálltam volna a vízsugár alá, felé fordultam, egy fejmozdulattal jelezve, hogy ideje belekezdeni abba a fürdetésbe.

A gyönyör elemi erővel korbácsolta a testemet, olyan erővel markolva a gerincemre, hogy szinte már fájt, de még így, ebben a felhevült állapotban sem voltam képes leállni, ajkaim újra lecsaptak szájára, csók helyett finoman a húsba mélyesztve fogaimat, olyan ritmusra váltva, ami nyilvánvalóvá tette, hogy túl közel az édes megsemmisülés. Egy pillanatra sem lassítottam, nem vetettem be ellene azt a kínzó csigatempót, amivel normál esetben hosszasan kínoztam volna, újra és újra mélyen merülve el benne, azt pedig már fel sem fogtam, hogy vettem-e egyáltalán levegőt, vagy csak akartam. Nyelvem alatt éreztem Őt, bőrének édes ízét, őrjítő csókját, miközben hullámzott alattam a teste, a mellei pedig szabadon feszültek nekem, ezek mellett pedig már kibaszottul nem érdekelt, hogy az oxigén tart-e életben, vagy Ő maga. Nem is volt szükségem levegőre, mert az elmúlt napok is bebizonyították, hogy mekkora roncs vagyok, amikor nincs velem, és amikor úgy érzem, hogy elveszítem. Talán ez is benne volt abban a mozdulatsorban, amivel ostromoltam most, mert bár heves és vad voltam, mégis minden ízében ragaszkodtam hozzá, úgy tartottam fogva, hogy tudja, ebből a béklyóból nem tud majd könnyen kiszabadulni, és tegyen vagy mondjon bármit, a karjaim között újra és újra otthonra, megnyugvásra lelhet. Ezt akartam adni neki, nem pedig a közönyt, a kontroll nélküli sértéseket vagy az állandó indulatot, mert egyikünknek sem erre volt szüksége, és most, hogy újra közel engedett magához, újra értelmet nyert, hogy pontosan mi is az, ami nélkül már nem megy. Azelőtt, hogy Rá találtam, sokkal szürkébb volt minden, most pedig, hogy itt feküdt alattam, édes, heves nyögései pedig túlharsogták az enyémeket, minden vörös ködben izzott, míg végül el nem ragadott a gyönyör, úgy markolva zsigereimre, hogy az egész testem megreszketett benne. Még mozdultam, újra és újra, határozott lökésekkel adva át magam a kéjnek, megborzongva attól, amit rajta éreztem, és a gyönyörétől, amit megosztott velem, miközben egy pillanatig sem engedte, hogy elhúzódjak tőle.
Testem finoman nehezedett rá, mikor a mámor csillapodni kezdett, a vörös köd lassan felszállt, már láttam magam előtt az élvezettől kipirult arcát, a gyönyörtől csillogó tekintetét, a mosoly pedig, ami ennek hatására rajzolódott ajkaim köré, olyan ösztönös volt, mint előtte talán még soha semmi. Továbbra sem engedett, de nem is kértem tőle, nem adtam jelét, hogy menni akarnék, helyette arcát kezdtem fürkészni, már amíg volt rá lehetőségem, mert ajkai bebarangolták nyakam bőrét, nyelvét érezve az ütőér vonalán, csak akkor indítva meg kezemet az oldalán, mikor lecsapott ajkaimra, jóleső morajlással viszonozva azt. - Ha hagytad volna, hogy így essek neked egy pár napja... - kezdtem bele pofátlan, szemérmetlen kis vigyorgással. -, sokkal előbb békét köthettünk volna - vontam egyet vállamon, szavaimban azonban nem volt neheztelés, épp ellenkezőleg. Talán szükségünk volt erre az időre, rájönni arra, hogy kellünk egymásnak, és ha néha nem töltenénk el időt egymástól távol, soha nem jönnénk rá arra, hogy valójában nem akarunk egymás nélkül élni. - Megfürdesselek? - kérdeztem aztán, mikor lassan állára csókoltam, szemeimmel rabul ejtve íriszeit, de szavaim mellett nem bírtam ki, hogy ne vonjam fel pofátlanul a szemöldökömet. Szívem szerint holnap reggelig ki sem másztam volna a lábai közül, még ha kibaszottul kényelmetlen is lett volna így elaludni, így talán nem is bántam volna annyira, ha ezúttal elveti a fürdést, bár, a perverz hanglejtést követően talán nem fogja kibírni, hogy ne tegyen próbára ismét.

Ahogy már megszoktam, a vágy ezúttal sem csillapodott le az előbb átélt gyönyör után, csak háttérbe vonult, arra várva, hogy a megfelelő időpontban ismét támadásba lendüljön, és bár sejtésem sem volt arról, hogy egy hétköznapinak tűnő ing felemlegetése ilyen hatást képes gyakorolni rám, de elég volt egyetlen felidézett pillanat ahhoz, hogy reakciót váltson ki belőlem. Mégis, ezúttal olyan hév kapott el, ami még csak meg sem közelítette az iménti együttlétünk gyengédségét, azt a finom játszadozást, ami akkor vette kezdetét, mikor bebújt mellém az ágyba, helyette egy olyan vehemens szenvedély kezdte bontogatni szárnyait, amit akkor reggel is éreztem, és ami kis híján még az ereimet is szétfeszítette. Nem voltam képes megszólalni, a tetteim és mozdulataim beszéltek helyettem, miközben türelmetlenül helyet csináltam magamnak combjai között, és ahogy egyetlen gyengéd, mégis határozott mozdulattal belé hatoltam, már egyértelmű volt, hogy a bennem felébredő fenevadat csakis egy módon tudom elhallgattatni, ez pedig arra sarkallt, hogy egy másodpercnyi pihenő nélkül mozogni kezdjek benne, kínlódó, mély nyögéseket fojtva el csókunkban.
Mintha elvágtak volna minket a valóságtól, vagy legalábbis összemosódott volna minden a vágyott beteljesüléssel, de már alig fogtam fel bármit is, mindent beterített az a forró, vörös köd, épp csak annyira szakadva el ajkaitól, hogy fájóan felszisszenjek, ahogy körmeit belém mélyesztette, pofátlanul morranva ajkára, ezzel tudatva, hogy a fájdalom csupán egy pillanatig tartott ki, testem csak még mohóbb tűzzé alakította, de még így, mindezek ellenére is képes voltam annyi kontrollt vinni mozdulataimba, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Ebben pedig segített, hogy már nem egyszer ragadott el ennyire a szenvedély, jól tudtam, hogy meddig mehetek el, és hiába is feszegettem a határokat, de ahogy hozzám simult, nyögései pedig az enyémeknél is hangosabban töltötték be a helyiséget, inkább arról árulkodtak, hogy nagyon is jó útra tévedtem. Éreztem hullámzását magam alatt, ahogy mellbimbói a mellkasomnak feszülnek, ahogy egyre feszesebbé válnak izmai, csókja pedig bőrömre tévedtek, miután elengedtem ajkait, hogy nyakára vándorolva harapdálni kezdjem. Hiába hittem, hogy ennél jobban nem lehet kívánni valakit, újra és újra rácáfolt, méghozzá épp azzal, amilyen forrósággal hozzám simult, bőre olyan hőfokon lángolt, hogy az még talán az enyémet is túlszárnyalta, és már nekem is csak annyi erőm maradt, hogy hátra nyúlva még szorosabban húzzam magam köré a lábait, így merülve benne még mélyebbre, tompa nyögésekkel reagálva arra, ahogy teljesen magába fogadott.
Csak néha kaptam el pillantását, miután elhajoltam nyakától, homloka az enyémnek dőlt, miközben simogatása és ujjainak gyengéd érintése még tovább korbácsolta a már közelben járó mámort, úgy érezve, hogy ha nem kapom meg most azonnal, egyetlen másodperc alatt fog megsemmisíteni, szétégetni vagy széttépni, így mikor pulzáló izmai egyre sűrűbben szorítottak körém, már nem is akartam megálljt parancsolni a beköszönő élvezetnek. Újra elkaptam ajkait, csók helyett azonban inkább haraptam Őt, elnyúló nyögésekkel és sóhajokkal jelezve, hogy kibaszottul közel a vég, és ahogy teste lassan megfeszült alattam, már én sem türtőztettem magam tovább, elnyújtott lökésekkel lüktettem belé, kiszáradó torokkal dermedve meg felette, ahogy izmaim mind egy szálig pattanásig feszültek, ajkaim pedig már nem tudták lekövetni azokat a mozdulatokat, amikkel csókolni akartam Őt.

Mikor pár órával ezelőtt ismét magára zárta a fürdőszoba ajtaját, még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy a ma éjszaka még így is végződhet. Még csak megnevezni sem tudtam az érzelmek tömkelegét, amik Natasha kapcsán borzolták fel a kedélyeinket, de már akkor is biztos voltam az igazamban, abban meg főleg, hogy nem akarok semmit attól a kibaszott nőszemélytől, főleg nem azok után, ahogy reggel, egy sokat ígérő csókot követően elváltunk egymástól. Pokoli volt a kín, amit az elmúlt napokban el kellett szenvednünk, most pedig olyan forró tűz fűtötte az egész testemet, hogy nem tudtam betelni vele, és ahogy a hangulat lassan visszafordult a már jól megszokott kerékvágásba, nem is akadályozott semmi, hogy kiélvezzem minden pillantát. Mert ezek voltunk mi, erről szólt az életünk, erről a pimasz, szenvedélyes és túlfűtött szerelemről, amit néha hangos viták, de annál jóval hangosabb békülések kereszteztek, és ha valaki megkérdezte volna, hogy tudom-e, mi az az egy dolog, amire biztosan vágynék az életem hátralévő részében, az tagadhatatlanul, visszavonhalatatlanul Ő lenne. Másra nem is volt szükségem vagy igényem, még a legnagyobb viharok kellős közepén sem, mert kezdtem biztos lenni abban, hogy bármi is vár még ránk, bárki is próbál majd közénk férkőzni, mi meg fogjuk oldani, még akkor is, ha újra és újra megpróbáljuk elmarni magunk mellől a másikat, vagy azt tűzzük ki célul, hogy majd egyedül megoldjuk. Már kétszer beleestem ugyanabba a hibába, még egyszer nem fogom magára hagyni, még ha emiatt újabb és újabb pofonok is várnak majd rám.
Évődő, sunyi vigyorral reagáltam arra, amikor lényegében megfenyegetett, hogy megpróbál majd fölém kerekedni, ha még egyszer lebébizem, de ezzel csak újabb fegyvert adott a kezembe, pofátlanul ajkamba harapva, mert tudtam, hogy ma este ezt még hasznosítani fogom ellene, csak hogy belőle is kihozzam azt a szunnyadó fenevadat, ami eddig ahányszor csak megmutatta magát, letarolt körülöttünk mindent. Helyette viszont egyelőre az ingemre terelődött a szó, ezzel olyan lavinát indítva el, hogy egyetlen pillanat alatt fordult meg velem a világ, gyomrom görcsbe rándult, főleg mikor felidéztem azt a mindent elsöprő gyönyört, amit a konyhában éltünk át, méghozzá annak a helyzetnek köszönhetően, amit az ing teremtett meg nekünk. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért izgatott fel vele annyira, de mintha engem viselt volna magán, egyértelmű jelzésként, hogy Ő az enyém, arról már nem is beszélve, hogy milyen izgató volt, mikor a feneke finoman kivillant alóla. Vérem már nemcsak az ereimben száguldozott hevesen, de a fülemben is ott dobolt, érezve szívem vad és őrjítő ritmusát, amit csak fokozott azzal, hogy újra mellkasomnak dörgölőzött, ölével pedig ágyékomnak feszült, a válaszom viszont nem maradt el, olyan vehemensen préselve magam hozzá, hogy hangosan belenyögtem. Már vágytam arra a csókra, amit végül meg is kaparintottam, olyan hirtelen csapva le ajkaira, hogy először talán fel sem fogta, mi után kutakodik a nyelvem annyira, közben lábait igazítva magamra, és mozdulataimon egyértelműen érezhette, hogy mennyire bevadultam már pusztán attól az emléktől, amit percek óta emlegetünk. Nem is kellett különösebben hozzám érnie, hogy lángolni kezdjek, ujjai finoman borzolták bőrömet, végigfuttatva rajtam azt a kellemes, lüktető bizsergést, ami akkor érte el tetőfokát, mikor kettőnk közé nyúlva, egyetlen határozott, mégis gyengéd mozdulattal elmerültem benne, forró, türelmetlen nyögésemet pedig a szoba dermesztő csendjébe engedtem. - Megőrjítesz - nyögtem újra, miközben csípőm mozdult, de nem tudtam kikerülni egy fájó szisszenést, ahogy ujjai a hajamra markoltak, körmeit pedig közben már hátamban éreztem, már most elkönyvelve, hogy valószínűleg napokon keresztül viselni fogom magamon a karmolásainak nyomait, de ez csak újabb vigyort kényszerített ki belőlem, úgy tapadva vissza ajkaira, mint aki tényleg eszét vesztette. Meg sem próbáltam újra megszólalni, nem is volt szükség a beszédre, mert az egyre őrjítőbb tempó többet mondott minden szónál, elengedve ajkait, hogy nyakát kezdjem kényeztetni, egyik kezemmel elkapva ujjait magunk mellett.

Hiába is kezdtem pimaszul feszegetni a témát, egyértelmű volt, hogy esélye sincs ma este elhagyni ezt a szobát, és mivel úgy tűnt, hogy egyikünk sem készül újra a másik torkának esni, ezzel lezárva az elmúlt napok összes parázsvitáját és komolyabb veszekedését, már nem is nagyon tudtam olyat kitalálni, amivel elérhetné, hogy hagyjam innen kisétálni. Dolgozhatott bennem bármilyen indulat, haragudhattam rá akár teljes szívemből is, de nem tudtam megfeledkezni arról a tényről közben, hogy mennyire szeretem, és talán épp ez az érzelem táplálta a kontroll nélküli feszültséget és tanácstalanságot. Mert ha nem jelentene semmit, nem törődnék az egésszel, nem próbálnék megoldást találni rá, és főleg nem takarítottam volna fel utána. Volt más választásom, hisz az mindig van, de bármit is gondolt rólam, bárminek is hitt, vagy épp én bármit is képzeltem magamról, már túl nyilvánvaló volt, hogy ha Róla van szó, semmi sem szabhat határt. Sem törvény, sem család, sem józan ész, mert végre olyasmire leltem, amiért megérte küzdenem, és nem voltam hajlandó lemondani róla. Talán nem véletlenül mondták, hogy a szerelem ölni is képes, mert ha ezen múlna, kétségek nélkül vetném oda az életemet, hogy megóvjam az Övét, és ha Igor halála körül bármi is kipattanna, már most tudtam, hogy mit kell majd tennem, még ha kicsit sem fog tetszeni neki.
Alig tudtam visszafojtani egy jóleső kis sóhajt, mikor kacér mosollyal az arcán, addig fészkelődött alattam, míg mellbimbói a mellkasomat nem kezdték súrolni, mire hozzá hasonlóan ajkamba haraptam, de ezzel is inkább csak azt érte el, hogy ujjaim tovább kínozzák, cirógató mozdulatokkal kanyarodva a köldöke alá, arra viszont figyeltem, hogy ne érintsem meg combjai között. - Bébi, alattam fekszel - vigyorodtam el pofátlanul. - Szükséged van ennél nagyobb akadályra? - kérdeztem pofátlanul, miközben szemöldököm egészen a homlokomig szaladt, évődő pillantással méricskélve arcizmait, szándékosan húzva az agyát azzal a bizonyos becézéssel, amitől mindig is a falat kaparta, de továbbra is égtem a kíváncsiságtól, hogy vajon már csak azért is, de megpróbál-e majd kijutni innét, ezzel téve próbára, hogy tényleg vissza tudom-e tartani. Bár, nekem nem voltak kétségeim a saját képességeimet illetően, és készen álltam, hogy ezt neki is bebizonyítsam. Azzal viszont magam alatt vágtam a fát, hogy szóba hoztam az ingemet, elvégre még tisztán emlékszem, mit is váltott ki belőlem utoljára, mikor magára kapta az egyiket. Pokolian felizgatott, az emlék hatására pedig újra forrni kezdett a vérem, olyan erővel markolva a gyomromra, hogy már pusztán ennyi is képes lett volna kicsalni belőlem egy sóvárgó nyögést. - Ezúttal nem ígérem, hogy nem tépném le rólad azt is - vázoltam fel a legvalószínűbb forgatókönyvet, mert bár legutóbb az ing épségben megúszta, de kisebb isteni csoda kellett hozzá.
Egy pillanat erejéig újra ujjaimra tévedt a tekintetem, amik mereven ácsingóztak alhasánál, egyértelműen jelezve, hogy szándékosan nem haladnak tovább, Ő pedig, kihasználva minden adottságát a megfelelő revanshoz, addig fészkelődött, hogy ölével tudjon nekem feszülni. Fájón ajkamba haraptam, orrommal érintve az Ő orrát, de továbbra sem engedtem az ösztönnek, bár minden vágyam az volt, hogy végre ajkaira tapadjak, de ellenálltam a kísértéshez, olyannyira, hogy még kezemet is elhúztam közülünk, feje mellett támaszkodva meg tenyeremmel, ekkor már önként dörgölőzve ölének, érzékeltetve, hogy már pusztán a múltkori eset elképzelése is mennyire izgatóan hat rám. Fogyni is kezdett a türelmem, alig állva ellent a késztetésnek, hogy pontról pontra felidézzem vele a konyhában történteket, és valahol félúton fel is adtam a magammal vívott küzdelmet. Ajkaim forró csókkal fojtották belé a levegőt, nyelvem pedig türelmetlenül tört be közéjük, szenvedélyes táncra invitálva nyelvét, szabad kezemmel fenekébe marva, ezzel ösztönözve, hogy csípőm köré fonja lábait, az érzés viszont, hogy így milyen közel kerültem teste forróságához, kicsalt belőlem egy mélyről jövő, vehemens nyögést, amit csókunk tompított. Ugyanaz a hév uralta el mozdulataimat, amit aznap reggel is éreztem, és miközben pofátlanul belevigyorogtam ajkaink mohó csatájába, már le is nyúltam kettőnk közé, hogy beigazítsam magam, majd homlokomat az Övének támasztva, felidézve a múltkori szeszélyes, türelmetlen kis játékunkat, elmerültem testében, tompa nyögésemet pedig ezúttal már nem fogta fel a csók, amit nemrég loptam tőle.

Lépésről lépésre jutottam el arra a szintre, hogy képes legyek beszélni és megnyílni, és hogy ne ostoba érzelgősségnek tudjam be azt, amin eddigi életem során inkább nevettem. Pedig, most magamon kellett volna röhögnöm, amiért egész életemben röhögtem azokon a szerencsétleneken, akik mindent feláldoztak volna a szerelem oltárán az imádott nőért. Gyengeségnek tartottam az érzelmeket, a szerelmet vagy épp a fájdalmat és a kétségbeesést, most mégis kaptam egy jó adag ízelítőt mindegyikből, és míg az utóbbi kettőt magam mögött tudtam hagyni, a szerelmem egy pillanatig sem csillapodott. Ha valamit, hát ezt nem akartam beáldozni a büszkeségem oltárán, még akkor sem, ha Iris előtt nevettem az érzelmek ezen fajtáján, azon pedig főleg, mikor valaki megpróbálta kifejezni. Hisz most én is azt csináltam, szavakkal és tettekkel egyaránt, ahogy szorosan magamhoz öleltem, szinte esélyt sem adva neki, hogy kiszabaduljon szorításomból, és bár nem vittem túlzásba a beszédet, de ez a néhány szó is bőven elég volt ahhoz, hogy tudja, az csak egy álarc volt, ami mereven, kíméletlenül nyugalomra intette a mosdóban, kiegészítve azzal, hogy szedje össze magát. Már tudta, hogy ez nemcsak fekete vagy fehér, ahhoz a Dimitriy-hez tartozott egy másik én is, a kettő egy az egyben kiegészítette egymást, bebizonyítva, hogy ha úgy hozza a helyzet, a rideg bűnöző is elődugja az orrát. Mert éppen akkor kibaszottul Rá volt szüksége, arra az irányításmániás, kontrollt nem ismerő zsarnokra, aki viszont olyan mélyen letarolta Őt, hogy utána, a maszk lehullása után sem volt hajlandó közel engedni magához. - Szóval szexi - ismételtem szavait halk suttogással, de ajkam szélében már ott rejtőzött egy sejtelmes, sunyi kis vigyor, szinte olvadva érintése alá, ahogy ujja végigsimított számon. - Minden rosszfiúnak megvan a maga gyenge pontja - vallottam be csendesen, de rossz szájíz nélkül, mert előtte nem szégyelltem beismerni a saját gyengeségemet, ezzel csak tovább erősítve benne, hogy mennyi félelem lakozik bennem is, még ha sokszor nem is látja rajtam. És az elmúlt napokban az egyik legnagyobbal kellett szembenéznem, megküzdve az összes kibaszott démonnal, amit rám szabadított az elmém.
Csak egy halk sóhaj bukott ki belőlem, még mielőtt magam alá fordítottam volna, mellkasommal finoman dörgölőzve melleihez, de továbbra sem engedve tekintetét, miközben egyre szélesebbé vált az a jókedvű, játékos vigyor a képemen, érintése nyomán pedig meleg borzongás futott végig testemen, érezve, hogyan válok libabőrössé. Ehhez hozzátett az a játékos évődés is, amit én kezdeményeztem, bár meglepett volna, ha a kérdést követően elkezdte volna szedni a holmijait, csak hogy ezt az estét is külön töltsük, más kérdés, hogy nem hagytam volna kisétálni innen. Ma nem. És úgy általában sem. - Igazából nincs is más választásod - mondtam ki aztán a nyilvánvalót, ujjaimmal továbbra is köldöke körül játszadozva, még ha időközben Ő is arra a következtetésre jutott, hogy itt kéne maradnia. Nyilván csak azért, mert nem akart meztelenül rohangálni a folyosón, ezzel a kifogással pedig újabb széles vigyort csalt ajkaimra. - Kölcsön adhatnám az egyik ingemet - billent oldalra a fejem, ekkor már arcvonásait fürkészve, fájón saját ajkamra harapva, ahogy elképzeltem, hogy milyen is, mikor az én egyik ingemet viseli magán, erre a fantáziára pedig testem is reagált. - Bár, isten ments, hogy ötleteket adjak - vigyorodtam el sejtelmesen, némi ravaszság azonban megvillantotta magát arcomon, következő lépésként már hasa aljánál kalandozva ujjaimmal, kínzóan közel kerülve öléhez.

Nem egyszer idéztük már fel, hogy mi mindent gondoltunk, mikor először megpillantottuk egymást azon a kibaszott esküvőn, és bár tény, hogy egyetlen másodperc alatt képes lettem volna még a levegőt is kiszorítani belőle, amilyen düh dolgozott bennem, de ezen túl sem hagyott hidegen. Akkor még alapjaiban gondoltam mást a nőkről, Őt sem gondoltam különbnek a többitől, így azt hittem, hogy megtehetek bármit, amihez csak kedvem szottyan, de akkor még nem is sejtettem, hogy még aznap nyoma vész majd. A dühömet amúgy sem tudtam volna olyan könnyen levetkőzni, és bármilyen hatást is gyakorolt rám, akkoriban még volt bennem annyi fegyelem, hogy már csak azért se akarjak hozzáérni. Bár, ezt már soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha nem szökik el rögtön, de abban biztos voltam, hogy kettőnk kapcsolata már gyökereiben is máshogy alakult volna.
Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek olyat mondani egy nőnek, mint amit most neki mondtam, olyan őszintén vallva a bennem tomboló kételyekről és félelemről, hogy még engem is megleptek, pedig, ha valamit már megszokhattam volna, az az, hogy minding másra ösztönzött, mint amihez hozzászoktam. Egyetlen rossz porcikámat sem éreztem, mikor mellette voltam, úgy írt felül bennem mindent, mintha soha, egyszer sem tettem volna semmi rosszat, pedig ha csak megközelítőleg tudná, hogy milyen mocskos bűnök vannak a nevem alá körmölve azon a bizonyos listán... ha volt valami, amit soha nem osztottam volna meg Vele, az éppen ez. Az életem másik fele, az a Dimitriy, akit gondosan rejtegettem előle, még ha az elmúlt napokban túl sokszor szembesült is vele néhány indulatos szó és kegyetlen megjegyzés között. Pedig valójában én szóltam hozzá, az én félelmem és aggodalmam bújt meg az álarc mögött, ami olyan szívtelen szavakat kényszerített ki belőlem, hogy minden egyes betű után képes lettem volna lemarni a bőrt a saját arcomról. Ő viszont erősebb volt, mint én, volt benne elég erő a megbocsátáshoz, amihez nekem még túl sokat kellett volna gyakorolnom, és mi több, volt benne elég erő ahhoz, hogy szerelem lobbanjon a szívében irántam. És ez az, amire előtte még soha senki nem volt képes, bár, én sem erőlködtem. Mert nem kellett más, és sokáig abban a hitben éltem, hogy Ő sem kell. Ma pedig nagyobb szükségem volt rá, mint a kibaszott oxigénre.
Elhúztam arcomat nyakából, mikor fészkelődni kezdett, karommal átölelve derekát, ahogy újra az ölembe mászott, csókja pedig lassan visszarángatott kettőnk valóságába, ami egy rövid időre kicsúszott a lábaim alól. - Úgysem hagynám, hogy bajod essen - emeltem fel kezemet, hogy gyengéden végigsimítsak arcán, az viszont valahol jó érzéssel töltött el, hogy végre nem a rossz oldalát vette annak, amit tettem. Eddig ahányszor csak szóba került az ominózus este, azt erősítette bennem, hogy nem a dirigáló, parancsolgató férfira volt szüksége, aki megállás nélkül osztogatja az utasításokat, és ez elég volt ahhoz, hogy az első adandó alkalommal kirántsa magát az ölelésemből. Pedig, az már tényleg én voltam, álarcok és jelmezek nélkül. - Talán már említettem, de - simultam arcommal tenyerébe, de egy halvány, pimasz kis vigyor már körvonalazódni kezdett ajkam szélében. - Kibaszottul szeretlek - mormoltam halkan, ekkor már én kapva ajkai után, olyan gyengéd szenvedéllyel csókolva Őt, ahogy előtte talán egyszer sem, majd mire igazán felfogta volna, hogy mi is történik, úgy karoltam át derekát, hogy könnyedén, egyetlen mozdulattal magam alá tudjam fordítani, halk nevetésemet azonban elnyelte az a csók, amiből azóta sem voltam hajlandó kiszakadni. - És most visszamész a szobádba? - kérdeztem évődő kíváncsisággal, szándékosan húzva az agyát, miközben ujjamat végighúztam mellei között, amíg el nem értem köldökéig, ott játszadozva tovább, tekintetem pedig lassan követte ujjaim útját.

A kellemes légyott hangulata egyetlen pillanat alatt változott meg, és bár a gyönyör utolsó hullámai még masszírozták gerincem vonalát, de már megbántam, hogy nem bírtam ki szó nélkül. Rossz volt az időzítés, nem most kellett volna a tudtára adnom, hogy mit tettem a jelentéssel, hisz alig találtunk vissza egymáshoz, máris tanúbizonyosságot tettem arról, hogy bármennyi idő telik is el, nem vagyok képes elengedni az irányítást, és csak akkor vagyok elégedett, ha minden úgy alakul, ahogy azt én elterveztem. Túl akaratos és konok voltam ahhoz, hogy kezesbárányként viselkedjek, ezt talán már akkor megtapasztalhatta, mikor először találkoztunk, bár, abban is biztos voltam, hogy a hírem már régen megelőzött akkorra. Ha volt valami, amivel nem tudtam szakítani, az épp ez, a rögeszmés irányításmánia, és bár próbáltam finomítani magamon, ha Őt is érinti valami, de ebben nem ismertem tréfát. És az valahol mégis a vicc kategória, hogy egy kibaszott szabályszegés miatt bármit is rögzítsenek a neve alá abban a méltán híres rendszerünkben, legyen az akár egy kuka tönkretétele vagy épp az ittas vezetés. Itt még volt lehetőségem tenni valamit, de ha valóra vált volna a rémálmom, ami görcsösen szorította gyomromat, miközben úton voltam a rendőrségre, baromi keveset jelentett volna néhány zöldhasú bankó. Nem tudtam volna csak úgy semmissé tenni a vallomását, amiben beismer egy gyilkosságot, ezzel pedig nemcsak a bűnösségét írta volna alá, hanem a saját halálos ítéletét is. Mert hiába játszottunk ugyanabban a bandában, ugyanazon az oldalon, de Igornak is megvoltak a maga emberei, a saját köre, és ha megneszelnék, hogy mit tett Iris... ebbe inkább bele sem gondoltam. Nem irtóztam a haláltól, ahogy attól sem, hogy gondoljak rá, de ha egy mondatban kellett említenem a feleségem nevével, már a hideg rázott.
Nem hagytam sokáig, hogy csak úgy az ágy szélén üldögéljen, mögé csúsztam, egyik kezemmel vállát és karját simogatva, míg ajkaim gyengéden birtokba vették a nyaka alatti bőrt, apró csókokkal borítva be, de még így sem tudtam nem észrevenni a belőle áradó feszültséget, amit a vallomásommal váltottam ki belőle. Tényleg nem most kellett volna az orrára kötnöm, de még így sem éreztem bűntudatot, mert amit csináltam, azt érte tettem, és szavak nélkül is egyértelmű volt, hogy ha kell, újra meg fogom tenni. - Hát tény, hogy a sármom sokszor előnyömre válik. Anélkül a feleségemnél se lett volna semmi esélyem - vigyorodtam el én magam is, játékosan ráharapva fülcimpájára, és már készültem volna újra közelebb vonni magamhoz, de újra beszélni kezdett, ez pedig arra ösztönzött, hogy kibukjon belőlem egy halk, feszült sóhaj. Pokoli érzés kezdte marcangolni a gyomromat, ráadásul egy olyan érzelem, aminek még a nevét sem tudtam, és nem is éreztem soha előtte. Mert már maga a tudat, hogy csak azért vált gyilkossá, mert hozzám kényszerítették, és mert velem akar maradni, újra azt a kérdést kezdte feszegetni a fejemben, hogy tényleg csak ennyit tudok nyújtani neki? Bűnt, véres kezeket, és állandó lelkiismeret-furdalást? Ez nem az a szerelem, amit érdemelne, és bár rutinosan hessegettem el ezt a gondolatmenetet egy ideje, most mégis újra utat tört magának. Ezt pedig csak az enyhítette, hogy finoman rákulcsolt ujjaimra, feszültségemet pedig egy halk sóhajjal próbáltam eltüntetni magamból. - Csak azért lett véres a kezed, mert velem vagy - hajoltam hátrébb tőle, mikor felém fordult, tekintetem azonban megállás nélkül íriszeit kutatták. - És hiába ígértem meg korábban, nem tudtalak megvédeni - folytattam tovább, mintha csak most jött volna el a pillanata annak, hogy szavakkal is egymás tudtára hozzuk, mit váltott ki belőlünk az elmúlt napok érzelmes utazása. - Nem akarlak elveszíteni az életem miatt - bukott ki belőlem őszintén, ahogy testem minden porcikáját átjárta az a jeges, kínzó hűvösség, de még mielőtt bármit is mondott volna, újra közelebb hajoltam hozzá, nyakába temetve arcomat. Fogalmam sem volt róla, hogy min ment keresztül Igor halála után, milyen erő kellett ahhoz, hogy megküzdjön a tudattal, vagy hogy hány rémálom gyötörte éjszakánként, mert kibaszott önző voltam, és inkább nyaldostam a saját sebeimet, semmint hogy ott lettem volna mellette.