Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Szer. Nov. 02, 2022 3:48 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Őszintén sokkol az, ami történik, ameddig fajul a helyzet, hogy végül már, szinte úgy beszél Rólunk, mintha lefutott ügy lennénk, mintha véget is ért volna mindaz, ami közöttünk van vagy volt, igazából nem is tudom már magam sem, hogy mit gondoljak és ez valószínűleg, az arcomra is van írva, miközben utána lépek. De hiába szólítom meg és hiába érem el ezzel, hogy megálljon, mielőtt eltűnne a dolgozó szobában, ahova úgy tűnik, mostantól előlem fog menekülni, nem igazán találom a megfelelő szavakat, hogy mit is kellene mondanom. Közösen csesztük el ezt az egészet és mindketten megszereztük a magunk sérülésèt, bár valószínűleg, az enyém jóval mélyebb, mint az Övé, most pedig képtelenek vagyunk kezelni a helyzetet normális felnőtt módjára. Pedig, iszonyúan szeretem most is, ez egy percig sem volt vitás, még akkor sem, amikor a ridegsèg álcája mögé burkolózva haza jöttem Vele, csak egyszerűen megbántott, rosszul esett, ahogy viselkedett és fájt, hogy úgy kezelt, mint valamelyik emberèt. De meg sem fordult a fejemben az, hogy ne akarjam továbbra is mindazt, ami köztünk van -volt?- vagy, hogy ne akarnám ugyanúgy, hogy az életem része legyen még, ha ezerszer nagyobb fájdalmat is kellene esetleg átèlnem mellette. Kibaszottul szeretem Őt és mindazt, amit nyújt nekem, ahogy Ő szeret, ahogy lassan a közös kis életünket kezdtük élni, de most mégis úgy fest, mintha mindennek vége szakadna. Jobb ötlet híján végül, csak időt kérek, de ez sem ahhoz kell, hogy velünk kapcsolatban döntést hozzak, amikor nincs is semmilyen kérdés, hanem inkább a sebeim begyógyításához, hogy elrendezzem magamban ezt az Igor ügyet és Ő ugyanazt a nőt ölelhesse magához, aki előtte voltam. Ne pedig egy idegroncsot, aki képes épp azt a személyt megbántani, akit mindennèl jobban szeret. Akkor sem, ha most Ő épp ezt teszi szavaival, mikor a szerződést említi, mintha eddig is, csak az tartott volna össze minket, pedig mindketten tudjuk, hogy ez már rég nem így van. Szívesen emlékeztetnèm erre, vitatkoznèk, bizonygatnèk, de úgy érnek el hozzám szavai, mintha minimum arcon csapott volna, így csak arra vagyok képes, hogy rezzenéstelen arccal bámuljam az ajtót, miután eltűnik mögötte.
Már vagy fél éve nem találkoztam személyesen Carina-val, és már nem is most hívott, hogy egyszer fussunk össze egy italra, de végül mégis egy bárban kötök ki vele, miután felhívom és Kirillt is összeszedem, mert hát nélküle amúgy sem mehetek sehova. Pedig, szerencsétlen jobban járt volna, ha most inkább kimarad az egészből, mert akkor nem kellett volna hallania, ahogy fèlrèszegen karaokezunk a barátnőmmel és nem kellene idegeskednie, amikor fondorlatosan sikerül meglógnom előle, mert valószínűleg, miközben én már a kocsiban ülök és igazából fogalmam sincs, hogy merre tartok, ő az arcáról kaparhatja lefelé a bőrt, amiért meglógtam előle. Valahol, még lelkiismeret furdalásom is van miatta, hogy majd ezzel jól bajba keverem, de egyszerűen levegőhöz kell jutnom, ki kell kicsit szabadulnom és, ha ő ott liheg a sarkamban, az rohadtul nem segít, úgy nem tudom elengedni magam és mondjuk bőgve, hangosan énekelni a rádióból üvöltő számot. Alig látok a könnyeim záporán át, na meg az elfogyasztott pia mennyiség sem segít abban, hogy fókuszáljak az útra, ami olykor indokolatlanul ketté akar válni előttem, minek köszönhetően azzal a kemény ötven km/h sebességgel végül, sikeresen letarolok egy kukát az út szélén. Kisebb infarktust hordok ki mèg abban a mámoros hangulatban is, amiben vagyok, ami azonnal köddé is válik, mikor mögöttem megpillantom a piros és kék fények szabályos váltakozását, ami kurvára nem jelent semmi jót, de én bölcsen, csak annyit tudok végül mondani, hogy:-Basszameg.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 9:56 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
A bennem éledező indulatot és haragot nem is igazán a valódi düh táplálta, sokkal inkább az a félelem és pánik, ami végre szabadon kezdett szárnyalni, és amire már nem volt hatással az a mennyiségű vodka sem, amit tegnap éjjel magamba töltöttem. Mert egyetlen pillanat alatt fogtam fel én magam is, hogy mi ez, miért ver annyira hevesen a szívem, miért lüktetek megállás nélkül, és bár pimaszkodhattam vagy játszhattam a sértett hős szerelmest, de mind mögött egyetlen dolog állt: hogy legyőzzük-e ezt. És bárhonnan is néztem, eddig nem mi álltunk nyerésre, hisz minden apró kis mondatot, ami elhagyta ajkaimat, még apróbb cafatokra cincált, akárcsak én, egyetlen esélyt sem adva arra, hogy tisztán lássunk vagy megpróbáljunk megbékélni egymással, netán... most kezdeni el azt, amit tegnap kellett volna, de az élmények hatására végül mégis mást döntést hoztunk. Mert most még nem lett volna késő, és bár Igor holtestének látványa örökre kísérteni fogja, de nem akartam benne egyedül hagyni. Segítő kezet akartam nyújtani neki, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amíg kell, és még annál is tovább. Hogy legyen mi alá fészkelődnie, ha éjszaka verejtéktől csatakosan, rémálomból ébred, vagy mikor annyira eluralkodik rajta a tetteinek következménye, hogy már mindenhol rémeket látna. Ott akartam lenni, Vele, elhinni, hogy a szerelem tényleg gyógyít, de Ő tegnap bezárta előttem azt az ajtót, és most, hogy ennyire vehemensen kibukott belőlem a saját érzelmeim keszekuszasága, már Ő is tudhatta, hogy mi indult el bennem már pusztán egyetlen kósza mondattól. Nem is válogattam meg szavaimat, úgy ömlött ki belőlem minden, hogy át sem gondoltam, így szembesítve azzal, hogy valójában miért történik mindez, hogy miért nehéz, hogy azt mondjam, sajnálom. Hogy valójában miért állítottam az ajtaja elé Kirill-t, és miért menekültem inkább a vodka bódító, keserű világába, mert még az is kellemesebb volt, mint a valóság, ami talán épp azzal szembesített volna, hogy elveszítettem Őt. Méghozzá pont Igor miatt, aki nem is olyan régen még a kezeim között vergődött, és ha akkor megteszem, amit kell, ez az egész most nem történt volna meg, így védve Iris-t attól, hogy beszennyezze a kezeit. - Mert már fogalmam sincs, hogy mi történik közöttünk - válaszoltam menet közben, bár ajkai közül még kínzóbb volt hallani a szakítás lehetőségét, és voltaképpen inkább sétáltam volna át egy tucat tűztől izzó vasrakáson, mintsem azt higgye, hogy én most ennyivel lemondanék róla. Mégis újra és újra ez ismétlődött a fejemben, láttam magam előtt tekintetét, ahogy csalódottan pislogott rám, amiért nem öleltem magamhoz, vagy amiért dirigálni kezdtem, újra átéltem, ahogy összeomlott a szoba közepén, heves zokogásban törve ki, és mikor segíteni akartam, elhúzódott tőlem. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, vagy mit jelenthet, soha senki nem állt még olyan közel hozzám, mint Ő, most mégis úgy álltunk egymással szemben, miután megállított, mintha ezer kilométerre sodródtunk volna, de ahogy kapkodni kezdte a levegőt, én a dolgozószoba kilincsére fektettem ujjaimat, így pislogva vissza felé. - Másunk sincs, csak időnk. Amíg összeköt minket egy szerződés - ejtettem ki a szavakat lassan, már abban a pillanatban megbánva, ahogy egyáltalán elhintettem őket, érezve, hogy még mélyebb réseket ütök a saját szívemen, és még mielőtt végignézhettem volna, hogy rajta milyen pusztítást végeztem néhány szóval, zsebre vágtam a saját kezemet, majd lenyomtam a kilincset, és amint beléptem rajta, már csuktam is, csak hogy ugyanazzal a lendülettel belerúgjak az első dologba, ami az utamba került, az pedig jobb híján, épp egy zsámoly volt.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 8:19 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Nem igazán tudom eldönteni, hogy a jelen helyzet ellenére tényleg őszintén kérdezi-e azt, amit, bár kétségtelen, hogy kinèznèm belőle, hogy a puskaporos hangulat ellenére is végig akarja nézni, ahogy "megoldom egyedül" a zuhanyzóban, amit normál esetben Tőle kérnèk, de végül egy fáradt sóhaj és egy szemforgatás kíséretèben, inkább elengedem a témát. Aztán nem is tudom, hogy hirtelen mi történik, de a pimasz, szurkálódós hangulat pillanatok alatt válik köddé, ahogy végre nyíltan terítékre kerül az, ami tegnap történt, ahogy tegnap este elváltunk egymástól, Ő is és én is a lehető legrosszabbul reagálva, a legrosszabb szavakat használva, mert tudom, hogy ez nem csak az Ő vagy az Én hibám, hanem mindkettőnkè. Talán, az is közre játszott az egészben, hogy a helyzet valahogy mindkettőnknek túl idegen és túl ismeretlen volt, mert míg én a gyilkosság miatt estem kétségbe, Ő azt nem tudta, hogy miként legyen egyszerre a támaszom és a segítőm is. Amiatt, talán már annyira nem is neheztelek rá, hogy velem ellentétben nem hagyta, hogy magukkal sodorják az érzelmek, hanem inkább gyakorlatiasan próbálta kezelni a helyzetet, de most már akkor sem mondhatnám ezt el neki, ha akarnám, mert ismét elmèrgesedik ez az egész, ismét azt keressük mindketten, hogyan óvjuk a saját igazunkat, akár a másik fájdalma árán is, ez pedig gyorsan ahhoz vezet, hogy már én se akarjam türtőztetni magam. Felemelem a hangomat szabadon kiengedve olyan szavakat, melyeket nem is biztos, hogy ki akarnék amúgy mondani, de a többit belém fojtja az, ahogy Ő válaszol, ahogy elém lép és rádöbbenek, hogy mit félt igazán, hogy mi miatt aggódik, ez pedig egész más pillèrre helyezik az egésznek a súlyát. Mert Ő már nem attól fél, hogy ne tudnèk majd megküzdeni mindazzal, ami történt, hogy ne tudnám legyűrni a démonaimat, ami jelen esetben Igor halála és az, hogy én okoztam, hanem miattunk aggódik, hogy mi képesek leszünk-e mindezt átvèszelni és tekintve, hogy jelenleg milyen vehemensek esünk egymás torkának újra és újra, tényleg elég aggasztó a helyzet. -Teljesen össze voltam zavarodva, Dimitriy. Csodálom, hogy nem kaptam idegösszeomlást.- mutatok rá újra erre az "aprócska" tènyre, hiszen tényleg nem kellett volna semmit komolyan vennie abból, amit abban az állapotban mondtam vagy, ahogy viselkedtem, miközben még fojtogatott a sértettség is amiatt, amit Ő mondott a mosdóban. Ajkamba harapok, ahogy tovább beszél, mielőtt még bármit is mondanék, mert a tény, hogy önmagát hibáztatja amiatt, ami történt, csak még inkább megmutatja, milyen mély sebeket okozott valójában ez az egész, hogy mennyire másképp éli meg Ő is ezt az egészet, mint ahogy mutatta és mutatja, pedig az meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán fontolóra vegyem, hogy emiatt elhagyjam Őt. Az a szerelem, ami köztünk kelt életre, bármilyen áldozatot megèrne és, ha ehhez újra meg kellene ölnöm Igort, ha újra át kellene lépnem ezt a határt, gondolkodás nélkül megtennèm. Az utolsó szó, ahogy múlt időbe helyezi ezt az egészet, az Én döntésemet, amiről semmi joga azt feltételezni, hogy megváltozott volna, amíg nem közlöm ezt vele, olyan, mintha gyomorszájon vágott volna épp. Még a levegő is bennem reked és, csak arra vagyok képes, hogy elképedve bámuljak oda, ahol az imént még tekintete volt, mert idő közben, már az ajtó felé indul. -Mièrt beszélsz úgy, mintha szakítottunk volna?- szólok utána, miközben a lábaim is elindulnak végre, ha tétován is.-Dimitriy, kérlek!- állok meg a konyhaajtóban, ha netán sikerül Őt is arra bírnom, hogy megtorpanjon valahol, majd nagyot nyelek és, csak ekkor veszem észre, hogy szabályosan zihálok már a gondolatától is annak, hogy végleg elveszítsem, de valószínűleg Ő ezt inkább az indulatnak vagy a dühnek tulajdonítaná.-Csak adj egy kis időt, jó?- szólalok meg végül, pedig nem is ezt akarom mondani valójában, nem úgy akarok beszélni, mintha bármit is át kellene gondolnom Vele, Velünk kapcsolatban, mégis ez jön ajkaimra, ahogy rábámulok. Mert ez most teljesen úgy hangzott, mintha Ő máris lemondott volna Rólam. Rólunk.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 6:51 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Nem ért túl nagy meglepetés, mikor nyíltan, őszintén kimondta, hogy haragszik rám, bár, ezt csak egy hülye nem vette volna észre. Mindketten jogosnak tartottuk a neheztelést, és épp emiatt nem tudtunk kivergődni ebből a hatalmas, tátongó lyukból, amibe belesétáltunk, a másikra vártunk, hogy megtegye a kezdő lépést. Azt a lépést, amire kibaszott nagy szükségünk lett volna, helyette mégis tovább folytattuk az ásást, még nagyobb kráterbe lökve magunkat azzal, hogy mélyítettük magunk alatt a gödröt, és egyelőre úgy tűnt, hogy nincs megállás. Ilyen volt az, mikor két vehemens büszkeség találkozott, egyik sem adta magát olyan könnyen, nekem ráadásul a legrosszabb mentorom volt, már ami a büszkeséget illeti, így azt is tudtam, hogy akár a végtelenségig lennék képes folytatni ezt a kis játékot. Csak épp... nem akartam. Szükségem volt Rá, épp annyira, amennyire tegnap vagy tegnap előtt, és ha nem jelentett volna semmit, már régen túltettem volna magam rajta, bevonultam volna a dolgozószobámba, és elmerültem volna a saját kis világomban. De nem, mert még így, ilyen viszontagságok között is szükségem volt legalább arra, hogy lássam és halljam Őt, hogy néha egy ütemre verjen a szívünk, még ha egyre távolabb is került tőlünk az a bizonyos békülés, ez pedig minden szóval egyre nyilvánvalóbbá vált. - Legalább nézhetem, amíg megoldod? - kérdeztem szemérmetlen pimaszsággal, ahogy visszautalt a korábbi megjegyzésemre, amivel ugyan csak az agyát húztam, de úgy tűnt, hogy most tökéletesen tudta alkalmazni ellenem is. Ráadásul ha csak belegondoltam abba, hogy milyen volt minden alkalommal végignézni, ahogy végigsimít saját testén, finoman ingerelve magát, muszáj volt megköszörülnöm a torkomat, mert már a puszta emlék is felizgatott. Egyetlen másodperc alatt száradt ki a torkom, és bár az időzítés a lehető legrosszabb, de szerencsére a további szavak gondoskodtak arról, hogy eszembe se jusson újra mögé lépni, és bebizonyítani, hogy ha haragszik is, akad még olyan dolog, amiben továbbra is egy nyelvet beszélhetünk. Újra előtört az, ami tegnap már kirobbantott egy veszekedést, és nem volt rest a szememre olvasni, hogy magára hagytam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, ez pedig egy egészen másfajta ingert váltott ki belőlem, tekintetem egyetlen másodperc alatt kezdett el szikrákat szórni, még csak össze sem rezzenve, mikor bevágta a hűtő ajtaját. Pislogni sem próbáltam, úgy tartottam fogva íriszeit, érezve, hogy agyamat elönti a forró vér, ajkaim összefeszültek, nyakamon pedig egyre vastagabban rajzolódtak ki az erek, de mindez eltörpült amellett, ami belül a mellkasomat kezdte szorongatni. - Igen, az minden vágyam, hogy elbukj - morrantam fel végül, már nem is próbálva meg visszafogni az indulatot, amit eddig magamban tartottam, és ellöktem magam a pulttól, de ezúttal meg sem próbáltam a közelébe menni. - Szerinted én élvezem ezt? - néztem kezeire, amik épp a köztünk lévő távolságra mutogattak. - Még azt sem tudom, hogy mi marad meg belőlünk ezek után, marad-e egyáltalán bármi, Te pedig az első alkalommal rákontráztál, hogy egyedül kell megbirkóznod vele - vált vehemenssé a hangom, ekkor már mit sem törődve azzal, hogy hol állunk, akar-e távolságot tartani vagy sem, mert elé sétáltam, de nem érintettem meg, helyette viszont nem engedtem tekintetét. - Szerinted nem volt elég megküzdenem azzal, hogy miattam és az életem miatt jutottunk idáig? Hogy ettől akartalak megóvni, és hogy elkerülhettük volna ezt az egészet? Vagy hogy azért lett véres a kezed, mert velem akarsz lenni? Vagy legalábbis... akartál - húzódott vissza a hangom, ahogy tudatosult bennem, hogy végül akaratlanul is múlt időben fogalmaztam, így inkább hátráltam egy lépést, és megkerülve Őt, a konyha ajtaja felé indultam, próbálva rendezni a lélegzetvételeimet.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 5:57 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Próbálok valami biztonságos távolság-fèlèt felvenni, hogy ne az járjon minden pillanatban a fejemben, hogy mennyire hiányzik az ölelése, az érintése, de az már rég bebizonyosodott, hogy lehet köztünk egy méter vagy akár ötszáz is, akkor is csak Rá tudok gondolni. Ráadásul hiába igyekszem én távolságot èkelni közénk, ha Ő újra és újra közelebb jön, bár azt álmomban sem gondoltam volna, hogy végül majd képes lesz a köztünk lévő vágyra alapozni, amit gyengéd, lopott érintésèvel próbál majd felèleszteni, mintha egyébként kihalt volna belőlem. Pedig, jelen van most is, ugyanúgy, mint máskor és, csak a hülye egóm meg a büszkeségem az, ami nem hagyja kiteljesedni, ami nem engedi, hogy elterelje a figyelmemet arról, mennyire megsèrtett és mindezek adják végül az erőt ahhoz is, hogy ellèpjek Tőle. Menekülőre fogom megint, azt sugallva, hogy nem akarom Őt, de igazából alaposan fel is bosszant a tény, hogy bocsánatkèrès vagy egy alapos beszélgetés helyett azt hiszi, hogy elég lesz az is, ha felèbreszti bennem a vágyat. De az most nem oldana meg semmit, hiszen nem is azzal van jelenleg a probléma, nem az egyre ritkább együttlétek és az elhidegülès az oka annak, hogy úgy járkálunk most, mint két idegen. -Ezt nem kell kideríteni. Megmondom én kerek-perec, hogy nagyon haragszom Rád.- vetem oda feszülten, hasonló közönyt erőszakolva arcomra, mint amit rajta is látható, pedig jó pár mély lélegzetre van szükségem valójában ahhoz, hogy vissza tudjam fogni magam, mert ha nem is oldana meg semmit, a szenvedély még mindig nyíltan mesèlne legalább arról a szerelemről, amit egymás iránt érzünk. Egyébként is, valahogy mindig jobban kommunikált a testünk, mint ahogy a szavakat görgetjük, de itt most többről van szó. -Èpp olyan könnyedén megoldom, mint ahogy Te a zuhanyzóban.- mosolygok rá nyájasan, ha már nem rég ezzel húzta az agyamat, azt pedig inkább nem is kezdem el pedzegetni, miként reagált eddig arra, ha megèrintettem magam csak, hogy Őt húzzam vele, helyette inkább a dolgozó felé próbálom terelgetni, ha már ott éjszakázott inkább, mint mellettem. Ha eddig sikerült is visszafognia magát és úgy tenni, mintha cseppet sem érdekelnè az egész, hát most annál őszintében reagál a cinikus megjegyzésemet követően, már-már egész dühösen tárva szét karjait, amit csak a vállam felett hátra sandítva kapok el egy pillanatra, de végül kénytelen vagyok felé fordulni, ahogy ismét megpróbálja rám kenni az egészet. Mintha egyedül én csesztem volna el, mintha én lennék az, aki talán rosszul reagált, bár én legalább foghatom arra, hogy épp kiborultam. De Ő? -Ja, persze, mert amikor valaki épp sokkos állapotban ücsörög egy hulla mellett, akkor azt kell a képèbe vágni, hogy "szedd össze magad"?- fordulok felé dühösen, mert ezt már én sem tudom közönyt mímelve hallgatni, ahogy engem tesz egyedül felelőssé mindenèrt.-Azt se tudtam, hogy őrizzem meg a józan eszemet, te pedig csak arra tudsz koncentrálni az egészből, hogy épp úgy gondoltam, egyedül fogom megoldani.- vágom be a hűtő ajtaját erősen, hogy még a benne lévő cuccok is hangosan csörömpölnek, majd fújtatva az ajtó felé indulok, de aztán váratlanul visszafordulok felé. Francokat fogok mindig megfutamodni és visszanyelni mindazt, ami kikívánkozik. Ha már ezt akarja csinálni, csináljuk rendesen.-Úgy gondoltam, hogy a saját lelkiismeretemmel nekem kell lerendeznem a dolgot, igen, de ez nem azt jelentette, hogy ki akarlak végleg zárni, te pedig a dolgozóban kell aludj.- mutogatok heves mozdulatokkal hol Rá, hol a dolgozó irányába, miközben az én hangom is egyre dühösebben, egyre hangosabban csattan.-De te kaptál az alkalmon, gyorsan lelèptèl és láss csodát...- tárom szét karjaimat félig meddig a köztünk lévő távolságra is mutatva a mozdulattal. -Vègül mégis csak egyedül kell megoldjam, mert te nem, hogy nem segítesz, inkább úgy tűnik, még meg is akarod nekem ezt nehezíteni, mintha mindenképp azt akarnád, hogy elbukjak.- hadarom gondolkodás nélkül, de csak a düh, a harag, a frusztrációm szól belőlem és az az aljas vágy arra, hogy visszaszúrjak valahogy, pedig...soha nem akarnám bántani.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 1:27 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Úgy felvértezte magát, mint ahogy én szoktam, és bár az alkalom talán tökéletes lett volna ahhoz, hogy elkezdjünk valami normális beszélgetést, külön kitérve arra, ami tegnap este történt, sort kerítve arra, hogy hogyan is jutottunk el ma reggel idáig, de bárhogy is próbáltam rávenni magam, hogy legalább a saját bűnömet elismerjem, vagy bocsánatot kérjek érte, nem tudtam megtenni. Talán azért nem, mert tegnap már megtettem, nem egyszer fejezve ki, hogy mennyire sajnálom, amiért máshogy döntöttem, de nem voltam hajlandó a szemébe hazudni, és azt mondani, hogy legközelebb máshogy tennék. Mert kurvára nem döntöttem volna másképp most sem, ahogy holnap vagy jövő héten sem fogok, egyetlen szempont lesz mérvadó, és az az, hogy Ő biztonságban legyen, és Őt ne érje semmi amiatt, amit tett. Mert engem nem érdekelt, hogy kinek a vére tapadt a kezéhez, ahogy az sem, hogy volt-e más lehetőség, egyes egyedül az tartotta éberen a figyelmemet, hogy megóvjam mindentől, csak Ő épp nem akarta hagyni. Vagyis, akkor és ott, az első sokk miatt szó nélkül tűrte az utasításokat, de amint kitisztult minden, már nem volt hajlandó közel engedni magához, és hiába gyalogolt át rajtam, még így, ezen keresztül is láttam, hogy épp annyira szenved, mint én. Kímélnem kellett volna Őt, hisz elég lett volna azzal megküzdenie, ami történt, de még a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy máshogy akarná, vagy hogy kíváncsi lenne rám, bár, az már csak jelentett valamit, hogy még mindig itt álltunk egymás mellett, és egyikünk sem iszkolt ki a helyiségből. Bárhogy is próbáltunk tudomást sem venni róla, a láthatatlan kapocs egymáshoz láncolt bennünket, és akármilyen dühös is voltam, ezt eszembe se jutott szétszakítani. Addig nem, míg egy halvány esélyt is látok, közben viszont rettegtem attól, hogy a tegnap este miatt még könnyebben elveszítem majd, mint az amnéziája miatt. Mert most kóstolt bele igazán az életembe, és míg múltkor Igor csak egy kis ízelítőt adott neki, ez már a kőkemény valóság volt. És... összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ez egy az egyben megpecsételte kettőnk kapcsolatát. Azt viszont nem gondolta végig, hogy mit is jelent, ha azt mondja nekem, hogy azt csinálok, amit csak akarok, mert épp emiatt indultam el utána, laza börtönbe zárva, amiből annyira egyszerűen azért nem tudott volna meglógni, és mikor szabad kezemmel a pánt alatt érintettem bőrét, kiszakadt belőlem egy halk, de annál forróbb sóhaj, csak mert már régen máshol kalandozott a fantáziám. Még szép, hogy eszembe jutott visszamenni hozzá tegnap éjjel, és igazi ádáz küzdelmet vívtam magammal szemben, hogy ne tegyem, de ha végiggondoltam, tegnap éjjel óta nem érintettem így, sőt. Sehogy sem érintettem, ez pedig olyan kellemes hatást váltott ki minden porcikámból, hogy ha nem szakad el tőlem, nyilván én magam sem léptem volna odébb. Szavaira szemforgatással válaszoltam, másik kezemmel is a pultra támaszkodva, miután eltűnt a karjaim közül. - Hát, ha adtál volna még egy pár percet... - rántottam egyet vállamon, ekkor már nem fordulva utána. - Szívesen kiderítettem volna, hogy mennyire haragszol rám - tettem hozzá, és bár szavaim pofátlan élbe fordultak, arcom továbbra is közönyös maradt, mikor végre megfordultam, és ismét a pultnak toltam a hátsómat, karjaimat pedig, jobb híján, összefontam mellkasom előtt. - De bizonyára ez is egy olyan dolog, amit megoldasz egyedül is - szúrtam oda neki épp úgy, mint ahogy Ő tette a velős kis megjegyzésével, tekintetem pedig rögtön el is indult a dolgozószoba irányába, leginkább azért, mert Őt épp nem láthattam a hűtőajtó takarása miatt. - Mert mégis hol kellett volna lennem? - bukott ki belőlem a kérdés széttárt karokkal, ekkor azonban hangom már inkább volt dühös, semmint pimasz. - Amikor valaki azt mondja neked, hogy oldjátok meg együtt, mert csak így élhetitek túl... nem az a helyes válasz, hogy megoldod egyedül is - jött ki belőlem az egyértelmű sértettség, érezve, hogy körmeim finoman a tenyerembe vájnak a hirtelen feléledő haragtól, amit már úgy tűnik, hogy a pimaszkodással sem tudtam kordában tartani.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 10:26 am
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Mintha visszautaztunk volna az időben, épp úgy szurkálódunk most is, hiszen az elején másból sem álltak a napjaink, mint ebből. Valahányszor csak egymásba botlottunk huzamosabb időre, a vége mindig ez volt: a sunyi, aljas megjegyzések és ez a beteges játék, hogy ki borul ki előbb és mennyire. És az esetek többségében én voltam az, aki végül tajtèkzó dühvel elrobogott, hogy aztán önként magánzárkára ítélje magát, mert a szobámban legalább volt időm lenyugodni és távol tartani magam Tőle, de azóta elég sok minden megváltozott. Bármennyire is idézi ez a viselkedés a régi időket, ma már a szobám se biztonságos rejtekhely előle, mert míg anno tudtam, hogy úgyse fog utánam jönni, az tölti el elégedettsèggel, ha önként raboskodok, ma már nem biztos, hogy ugyanígy történne. Úgy, ahogy én is berobogtam hozzá a dolgozó szobába, mert a sértettség ellenére látni akartam, titkon még aggódtam is érte, tudom, hogy ugyanezt Ő is megtennè valami béna indokkal. -Legalább valamiben én is profi vagyok.- jegyzem meg fèlvállról, még mindig őrizve azt a pózt, ami biztosítja, hogy még csak ne is lássam, mert ha a tekintetét kezdenèm kutatni, nagy eséllyel elgyengülnèk, pedig nem akarok. Mondjuk az elgyengülèstől nagyon távol állok, amikor közli, hogy nem mehetek sehova, amíg Kirill fel nem ébred és nem, mintha bármilyen tervem is lett volna azon túl, hogy távolabb kerüljek picit tőle, mielőtt még tényleg elmèrgesedik a helyzet, már csak azért is tovább húzom ezzel az ágyat és kilátásba helyezem, hogy így akár Ő is lehetne a kísérőm. Bár eszem ágába se jutna most bárhová is menni Vele, hogy aztán a leglehetetlenebb helyen essünk egymás torkának, mégis úgy fest, hogy akár hajlana is rá, ha nagyon szépen kérném . Megcsillogtatom egy pillanatra a lesújtó pillantásomat megfűszerezve egy gúnyos mosollyal, amiből sejtheti, meddig is kellene várnia arra, hogy én most bármire is szépen kérjem, mert így inkább kizárom a lehetőségèt annak, hogy elszabaduljak a házból. Tökéletesen el tudom én szigetelni magam Tőle itt is, ha felvonulok a szobámba, de jelenleg még egészen élvezem ezt az adok-kapok játékot, bár a biztonság kedvéért végül, ahogy túl közel merèszkedik hozzám, inkább nagy ívben kikerülve Őt a mosogatóhoz megyek. Kedvem lenne hangosan röhögni azon, amit jelenleg művelünk, mert a duzzogás, a sértettség és a ridegsèg ellenére, már önmagában az, hogy ezt csináljuk, egy néma vallomás arról, mennyire nem tudunk meglenni egymás nélkül. Hiszen, ha valóban olyan érdektelenek lennénk, mint ahogy azt próbáljuk is előadni, nem fecsèrelnènk erre az időnket, de mégis, a jelen hangulatban, talán még ezt is élvezzük, csak a másik közelében lehessünk valamilyen indokkal. -Pontosan azt.- vonok vállat hanyagul, hiszen Ő aztán végképp mindig azt csinálja, amit csak akar és ez már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, bár arra nem számítok, hogy ennek örömére elém sétál és olyan kínzóan közel áll meg előttem, hogy a testéből áradó hő azonnal felforrósítja az enyémet is. Rezzenéstelen arccal bámulok rá, miközben finoman bőrömhöz ér, ahogy a felsőm pántját érinti, pedig halk suttogásától görcsbe rándul a gyomrom, testemen libabőr jelenik meg, amit őszintén remélek, hogy a köntös alaposan eltakar, míg én próbálok úgy tenni, mintha az ég világon semmit nem váltana ki belőlem ezekkel.-Remèlem, most jól kiszórakoztad magad.- húzódok el tőle csüggedt sóhajjal és, bár karjával próbál valami akadályt képezni, a másik irányba, még mindig el tudok lépni előle, bármennyire is csalogató a gondolat, hogy végre hozzá bújjak és érezzem a közelségét, mert emiatt a húzás miatt, egyben szívesen fel is pofoznám újra. Hogy bocsánatkèrès helyett, inkább így próbál hatni rám. -Menj inkább vissza a dolgozó szobádba. Jól el voltál ott egész éjjel nélkülem.- sétálok el ismét, bár már kezd elegem lenni abból, hogy újra és újra meneküljek előle, amikor annyira szükségem lenne rá, mint a levegőre, vagy talán jobban, de azok után, hogy neki esze ágában sem volt mellettem maradni, inkább nem is reszkírozom a dolgot. Inkább kerítek magamnak valami reggelit a hűtőből, bár jó hosszan bámulom a polcokat, mert cseppet sem ott jár az agyam, hogy mit kellene ennem.
[/color]
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 01, 2022 8:21 am
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Nyilvánvalóan felvette a kesztyűt, mert bármit is mondtam, nem hatotta meg, nem csattant fel, és még csak nem is kezdett izzani a tekintete, nem mintha sokat láttam volna belőle így, hogy a hátát mutatta felém. De nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mikor mi ül kinn az arcán, a dühöt pedig még így, ezzel a húzásával sem tudná ilyen jól leplezni, így egyre biztosabbá vált, hogy ha meg is próbálom kihozni a sodrából, hát jóval nehezebb dolgom lesz. Bár, kezdett az egész valami gyerekes harccá változni, holott számos olyan probléma fészkelődött közénk tegnap éjjel, amit meg kellett volna oldalunk, ehelyett mindketten ebbe öltük az energiáinkat, csak mert kölcsönösen megsértettük egymást, és... bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, és meg kellene tanulnom uralkodni ezen is, de egyelőre még nem ment. Olyan sebet karcolt belém, ami még nem állt készen összeforrni, és jelenleg nem tűnt úgy, hogy készülne elismerni bármit is. Pedig, csak annyit kellett volna mondania, hogy szüksége van rám ma is, ahogy eddig is mindig szüksége volt rám, és bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű kicsikarnom belőle, de legutóbb is sikerült, csak... akkor hagytam elszökni. Már ha annak számít az, hogy akkor nem állt őrség az ajtajában, mert eszembe sem jutott, hogy talán egy motelt fog otthonosabbnak találni pár napig. - Abban te vagy a profi - reagáltam kérdésére, amit szokatlanul széles vigyorral tett fel, de vele ellentétben, én ha tehettem, nem a szobámban bújkáltam, és annak idején sem rejtőzködtem ennyire egyértelműen. A csukott dolgozószoba ajtaja viszont minden továbbit megoldott, már amikor zavartatta magát miatta, de ahogy általában én sem gondoltam meg kétszer, hogy beengedjem-e magam a szobájába, úgy az esetek többségében Ő sem kopogott, mikor épp vihar módjára be kellett tessékelnie magát. Némi döbbenetet végül mégis sikerült előcsalnom belőle, mikor lényegében megtiltottam neki, hogy egyedül bárhová is menjen, elzárva a tényleges menekülés egyeteln útját előle, így ítélve arra, hogy tényleg mindketten itt sorvadozzunk a négy fal között, egymás agyát cincálva, de mint mindig, ezúttal is bedobott egy hozzá nagyon is passzoló ötletet, hogy majd én átveszem Kirill helyét. - Hát, ahhoz nagyon szépen kell kérned - beszéltem ismét a hátának egy kis sóhajt követően, de minden ilyen reakciótól óvnom kellett volna saját magamat, mert ahogy az oxigén eljutott a tüdőmbe, újra csak az illatával voltam képes foglalkozni, de még mielőtt tovább fűzhettem volna a gondolatot, már odébb is állt, ledobta az újságot, és inkább a pultnak dőlt, úgy, ahogy nem is olyan rég még én tettem. Kissé félrebillent a fejem, miközben szabad kezemet a nadrágzsebembe süllyesztettem, másikkal pedig továbbra is a bögrét tartottam, és bár testbeszéde épp arról árulkodott, hogy baromi zabos, de kicsit sem zavartattam magam abban, hogy újra elé sétáljak, és alig húsz centire tőle, elkapjam tekintetét, pislogás nélkül tartva meg őket. - Szóval azt csinálok, amit akarok? - kérdeztem vissza eltűnődve, legalábbis látszólag, mert amúgy nem sokat gondolkodtam azon, hogy mit is akarok csinálni, ha már úgyis megengedte. És az egyértelműen nem a vodka ivás volt, de még attól sem zárkóztam el, ez inkább attól függött, hogy ezúttal mennyire cincál szét. Kissé erősebben tartottam a bögrét, miközben a számhoz emeltem, kikortyolva belőle az utolsó kortyot is, majd anélkül, hogy egy centit is mozdultam volna, oda csúsztattam mellé a pultra, de ahelyett, hogy rögtön vissza is egyenesedtem volna, tenyerem megtámaszkodott a pultban, míg másik kezem lassan előkerült a zsebemből, és a köntös takarásából előbukkanó vékony spagetti pántot vette célba, azt véve ujjaim közé, hogy fel és le simítsam rajta ujjaimat, közben szándékosan érintve bőrét. - És ha ezt akarom csinálni? - kérdeztem másodpercekkel később, hacsak időközben nem oldalazott ki a rögtönzött börtönből, hangom azonban eltompult, már inkább suttogtam, és bár a sértettség továbbra sem engedett, de talán épp ez a szelidíthetetlen érzés fűtötte a bennem fellobbanó vágyat, miközben a józan eszem inkább azt diktálta volna, hogy forduljak sarkon és zárjam magamra a dolgozószobám ajtaját.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 11:23 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy még csak meg se tudnám mondani, pontosan melyikünk is a hibás amiatt, hogy a reggeli kávét most így fogyasztjuk el, szurkáló és gúnyos megjegyzések kíséretében, melyeket jobbára, csak a hátamhoz tud intézni, mert most igazi csapakènt dolgozunk össze. Kár, hogy ez épp a veszekedés és egymás sértegetèse, mert a haragunk, a sértettségünk tüzèt felváltva táplálgatjuk, hol Ő, hol pedig én dobok rá egy-egy apró gallyat, csak hogy életben tartsuk, mintha mindketten attól éreznénk magunkat jobban, ha nem alszik ki. Pedig, az egyedül töltött éjszaka, a magányos ébredés és a tény, hogy még csak fel sem merèszkedett hozzám, kellőképpen felnyitották a szemeimet, ráèbresztettek arra, mennyire kibaszottul nem érdekel, hogy mit és hogyan cseszett el vagy csesztem én el, amíg képesek vagyunk helyre hozni, de épp ezzel akadnak most gondok, mert nem úgy nézünk ki, mint akik annyira helyre akarnának hozni bármit is. Elismerem, én sem úgy toppantam be végül hozzá, mint aki bekülni akar, de...teljesen mindegy. Ezt ketten hoztuk össze. Megcsóválom a fejem a zuhanyzós megjegyzésèn, amit még úgy is jól állhat, hogy háttal állok neki, de így legalább kevésbé láthatja, miféle képek jelennek meg előttem arról, mi mindent művelhetett a kellemes vízsugár alatt, de mielőtt még túlságosan elsodródnának a gondolataim, megköszörülöm a torkom és tovább olvasgatok, vagy legalábbis igyekszem nagyon úgy tenni, mint aki olvas. Egészen addig, míg nem közli, hogy ma talán itthon marad, amitől egyrészt megkönnyebbülök, mert így legalább tudom, hogy nem fog sem baja esni, mint ahogy nem is fog hülyeséget csinálni, ugyanakkor görcsbe rándul újra a gyomrom, mert így annál több időnk lesz tovább fenntartani ezt a puskaporos hangulatot.-Ès mi lenne, ha mindenki bezárkózna a saját szobájába?- vetem fel végül a kérdést az indokoltnál szélesebb mosollyal, csak hogy ne érezze úgy, hogy most bármennyire is kitolt velem, holott Ő is nagyon jól tudja, mennyivel nyugodtabb vagyok, ha biztonságban tudom. A fenébe is! Azt is tudja, hogy szeretem, hogy az elveszített emlékeim ellenére se tudok másra gondolni, csak Rá, mert bárhová nézek a házban, édesebbnèl édesebb pillanatok jutnak az eszembe. Azok, melyeket már az amnéziám után együtt, újra megszereztünk, kezdve azzal a kibaszott növénnyel a nappaliban, egészen idáig, a konyháig, ahol még az asztalra sem tudok úgy nézni, hogy ne válnèk libabőrössé tőle.-Ha nem parancs, akkor mégis, micsoda?- fordulok végül felé elkèpedve, miután a maga elégedett stílusában az orrom alá dörgöli, hogy nem mehetek sehova, és bár hallottam a hangjából, hogy idő közben közelebb jött, mégis meglep, hogy mennyire lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. Sietve fordítom el újra a fejem, nyelek egy nagyot és ellenállva a késztetének, hogy elhajítsam ezt a nyomorult újságot és inkább a karjaiba vessem magam, nem mozdulok. Már, csak azért sem, mert kezdek kíváncsi lenni, meddig bírjuk vajon játszani ezt a játékot.-Nem baj. Ha mégis dolgom akadna, majd elcibállak magammal Téged. Kísérgetni te is tudsz.- cukkolom mosolyogva, de nincs az az isten, hogy ma kitegyem innen a lábam, így viszont, ha tényleg itthon marad, itt sem lesz egyszerűbb a dolgom. Próbálok úgy tenni, mintha nem hatna rám a tudat, hogy a hátam mögött ácsorog, próbálok még mindig ellenállni a vonzódásnak, ami még így is, szinte tapintható köztünk, de végül inkább, csak ledobom az újságot a kezemből és jó nagy ívben kikerülve Őt, a mosogatóhoz viszem a bögrémet. -Tudod, te is azt csinálhatod ám, amit akarsz.- sóhajtom végül csüggedten, ahogy felé fordulok derekammal a pult peremènek dőlve.-Hódolhatnál az új hobbidnak a dolgozó szobádban. Biztos van még itthon pár üveg vodka.- fonom össze karjaimat, épp úgy, ahogy korábban is tettem, még a testbeszédemmel is próbálva azt üzenni, hogy pokolian haragszom Rá. Pedig, már annyira nem érdekel az egész. Nem vágyom másra, csak a karjaiba bújni végre, de még is érdemlem, hiszen tegnap este épp ott voltam, mikor ellöktem magamtól.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 10:10 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Nem vártam semmit ettől a pár perc magánytól, főleg úgy, hogy előtte hosszú órák álltak rendelkezésemre végiggondolni ezt az egész helyzetet. Bár, Ő is tudta, hogy az idő nagy részét nem arra fordítottam, hogy agyaljak kettőnk problémáján, inkább menekülni próbáltam előle és a fájdalom elől, amit újra és újra éreztem, ahányszor csak visszaidéztem tekintetét vagy épp a gúnytól maró szavait. Mert bármit is érzett irántam a hétköznapokban, lehetett bármilyen erős a kötelék kettőnk között, nem ezeket tette első helyre, mikor belém törölte a lábait, és ahelyett, hogy belátta volna az esetleges tévedését, magára zárta a fürdőszoba ajtaját. Csak úgy, mint akkor este, így nem is volt véletlen, hogy Kirill további éjszakai programot kapott, és bár megtehettem volna én is, hogy a vodkával egyetemben én állok oda az ajtaja elé, de mindketten tudtuk, hogy annak mi lett volna a vége. Vagyis, kettőn állt a vásár, vagy nagyon jó vagy pedig nagyon rossz irányt vett volna a tegnap este, és bár csak egyetlen nap telt el, de már most olyan piszkosul hiányzott, mintha legalább heteket vagy hónapokat töltöttünk volna külön. Szükségem volt a gyengéd érintésére, a forró csókjaira, és a még forróbb testére, ami így, ezzel a hévvel adta tudtomra minden alkalommal, hogy milyen kitartó szerelem lapul a szívében, most viszont sem érinteni, sem csókolni nem tudtam. Pedig, isten lássa lelkem, én megpróbáltam, mikor egyetlen pillanat erejéig elgyengült és összeroskadt a zokogás súlya alatt, de túl gyorsan észbe kapott ahhoz, hogy rájöjjön, ezt egyedül akarja megoldani. De még mindig nem hittem abban, hogy képes lesz megbirkózni ezzel a teherrel, és bár a sértettségem újra és újra nagyokat dobbant a mellkasomban, ahányszor csak eszembe jutott, hogy mennyire szeretem Őt, de még így is tudtam, hogy mellette kell lennem, ha készen áll majd arra, hogy elfogadja és feldolgozza a történteket. Továbbra is a pultnak vetettem magamat, miközben rajta tartottam szemeimet, de még nem győződtem meg arról, hogy tényleg olvas-e, vagy csak úgy tesz, mintha. Egy pillanat erejéig mosolyra rándultak ajkaim már pusztán a feltételezéstől is, de ezt pár pillanat alatt váltotta fel az a közömbösség, amit már megvillantottam nem is olyan rég, és miközben belekortyoltam a kávéba, továbbra sem voltam hajlandó elfordítani a fejemet. Még ha válaszként ugyanolyan szemtelenséget is vett fel a hangja, amin más körülmények között talán jót derültem volna, de hiába volt valahol röhejes ez a macska-egér játék, még nem álltam készen arra, hogy röhögni is tudjak rajta. - A zuhanyzóban mással voltam elfoglalva - vontam meg lazán vállaimat, csak tovább hergelve azzal, hogy a fantáziájára bíztam az egyértelmű füllentést, majd ahogy felém pillantott, még mielőtt szemügyre vette volna az órát, felvontam szemöldökömet. - Talán ma itthon maradok - vágtam rá kapásból, még mielőtt belefeledkezett volna a szabadnapja tervezgetésébe, még ha nem is arról árulkodtak reakciói, hogy annyira kitörő nagy örömmel lenne ennek. - Téged viszont el kell szomorítsalak, de amíg Kirill nem tér magához, úgysem mész sehová. És a félreértések elkerülése miatt - indultam meg felé, alig fél méterre állva meg a háta mögött. -, ez nem parancs - fejeztem be az iménti gondolatmenetet, lassan szívva magamba a levegőt, ami ilyen közelről már egyértelműen Iris finom, kicsit sem tolakodó virág illatát árasztotta. - Ezen kívül tényleg azt csinálsz, amit akarsz - vontam meg vállaimat, de ezúttal már jóval lassabban, pokoli kínok árán tartva magam vissza attól, hogy ne érintsem meg, félúton meg is állt kezem, úgy húzva vissza magam mellé, ez pedig egy sóhaj formájában utat is tört magának, még ha arcizmaim továbbra sem lazultak el. Valahol mélyen oszlani kezdett az egyértelmű neheztelés, apró kis fénysugár tört utat magának a sértettség konok álarca alól, de ez még nem jelentette azt, hogy képes is lennék bevallani, vagy mindent sutba vágva, én leszek az, aki először adja meg magát. Pedig, ha az a Dimitriy diktált volna, akit Ő teremtett, már tegnap este megoldódott volna minden problémánk. Így viszont, kénytelen volt beérni velem, akiben ott dolgozott mindkét én, és egyszerre osztották a jobbnál jobb tanácsaikat.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 9:27 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Igyekszem tudomást sem venni arról, hogy megjelenik a konyhában, de a pokolba is, egyszerűen képtelen vagyok rá, èrzékelem a jelenlétèt, a tusfürdője illatát, szinte az egész szoba megváltozik a puszta lènyètől is és, ha csak elképzelem, hogy volt idő, amikor én is vele tartottam az ilyen tusolásokra, az apró szőrszálak mind vigyázba vágják magukat testemen. Csak a gyomrom ne rándulna össze borsó méretűvé amiatt, ahogy pár perce elváltunk, mert azóta is, csak azon tudok töprengni, hogy ez most mi a fene volt és, hogy végleges volt-e, vagy miért volt utolsó az a parancs? Végül, az az újság mégis elég érdekesnek bizonyul a jégsapkák olvadásáról meg az üvegházhatásról szóló cikkel, ami rávilágít, hogy az elmúlt száz évben jóval kevesebb olyan környezeti katasztrófa volt, mint manapság, bár ennek kapcsán akaratlanul is eszembe jut az iménti vita és sóhajtok egy nagyot. Nem láttak még igazi katasztrófát, míg nem láttak minket így, ahogy most viselkedünk, mert miközben én a konyha túlsó felébe húzódok, addig Dimitriy kényelmesen elkészíti a kávéját és mindez anélkül zajlik le, hogy egymáshoz szólnánk vagy szerelmesen összenèznènk. Mondjuk, én egyébként is olvasok, de közben folyamatosan magamon érzem tekintetét, szinte lyukat èget a hátamba és, mikor végül megszólal, egyértelműen az a célja, hogy ismét gerjesszen egy kis veszekedést, mintha nem lett volna még neki elég az iménti. Mintha, még direkt élveznè is, de már, csak azért is igyekszem megőrizni a hideg véremet és, csak nyugodtan, anélkül, hogy egyáltalán felé fordítanám tekintetem, tovább olvasgatom az újságot. -Ezt a frappáns kérdést most sikerült összedobnod, vagy már a zuhanyzóban is ezen agyaltál?- sóhajtom érdektelen hangszínnel, unottan lapozva egyet a lapban, de végül pár pillanattal később úgy döntök, hogy azért mègis megválaszolom azt a fantasztikus kérdést, amivel amúgy piszok közel került ahhoz, hogy ismét alaposan felhúzzon. Mégis sikerül kifejezéstelen mosollyal sandítani rá a vállam fölött, összecsukva egy pillanatra a kezemben szorongatott újságot, tekintetem pedig olyan szelíd, mint talán még soha életemben. -Az attól függ. Mennyi idő még, amíg elmész itthonról?- pillantok a falon csüngő órára, mintha tényleg visszafelé számolnám a perceket, mintha valóban alig várnám, hogy kisètáljon innen és elmenjen "dolgozni", pedig most is ugyanolyan aggodalommal tölt el a gondolat, hogy mit csinálhat és, hogy baja eshet. Sőt. A tegnap történtek után, talán csak még jobban féltem, de mivel most hadban állunk, vagy mi a franc van, úgy teszek, mintha nem is érdekelne az egész. -Egy pár percet, még talán kibírok.- vonok vállat, ahogy tovább morfondírozok, közben megteszem azt a pár lépés távolságot az asztalon hagyott kávémig, de amint magamhoz veszem, visszamegyek az ablakhoz, a lehető legmesszebb állva Tőle továbbra is.-De, utána lehet, hogy kénytelen leszek tényleg bezárkózni, mert Te úgysem fogsz.- sóhajtom fáradtan, hangosan vezetve le a gondolatmenetemet, ismét hátat fordítva neki, Maflás meg olyan leszarom hangulattal falatozik közben tovább, hogy kis híján elnevetem magam ezen. Neki a legjobb. Fogalma sincs az egészről és nincs is kivel veszekednie.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 8:03 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Reméltem, hogy a zuhany valamelyest enyhülést ad, vagy legalábbis tompítja agyamban az a rengeteg gondolatot, amit a kis szóváltásunk indított el, de azon kívül, hogy megszabadultam a tegnap este minden mocskától, beleértve a ruhákat, és a bőrömbe ivódott alkohol illatát, nem történt semmi. Legfeljebb annyi, hogy amíg nem volt a szemem előtt, nem éreztem ellenállhatatlan vágyat arra, hogy újra és újra visszavágjak, olyan vehemens vitát indítva el, ami nemhogy nem segített előre az ügyünket, de minden értelemben hátráltatott, pedig... meg kellett volna oldanunk. Úgy, ahogy ígértem neki korábban, és még mindig hittem abban, hogy képesek vagyunk rá, de a tegnap este után még nem jutottunk el abba a fázisba, amikor könnyedén válnánk meg a saját büszkeségünktől, vagy épp attól a sértettségtől, amit egymásban ültettünk el. Talán hibáztam, méghozzá nem is kicsit, mert nem azt tettem, ami férjként a dolgom lett volna, nem öleltem magamhoz szorosan a mosdó padlóján, biztosítva arról, hogy bármi is lesz ennek a vége, együtt oldjuk meg, kéz a kézben, nem. Ehelyett, ahogy Ő mondaná, neki álltam parancsokat osztogatni, de ha perceket töltöttem volna azzal, hogy megpróbálom összeszedni a széthullott darabjait, kockáztattam azt, hogy meglátnak minket. És volt rosszabb egy koszos cellánál, vagy annál, hogy emiatt elveszít mindent. Az élete volt a tét, féltettem Őt Igor gorilláitól, mert hiába voltunk egy oldalon, senki nem nézte jó szemmel, ha nekiálltunk öldökölni egymást. Főleg nem az apám. Miután felöltöztem, és leértem a földszintre, épp annyira hajoltam le, hogy kézbe vegyem a kis vakarcsot, megvakargatva a füle tövét, épp ekkor hallva meg a hatalmas robajt, ami a konyha felől érkezett, egy nagy sóhajjal összegezve magamban, hogy bármennyire is vágytam arra a nyugodt kávéra, esélyem sem lesz rá, hacsak Ő nem dönt úgy, hogy a dühtől túlfűtve inkább elviharzik, de erre jelenleg elég kevés esélyt láttam. Tekintetünk talán egyetlen pillanat erejéig akadt össze még azelőtt, hogy elfordult volna, én is inkább a lefőtt kávé után indultam, de előtte még adtam némi kaját a kis vakarcsnak, pedig az én szemem is legalább annyira kopogott, mint az övé. A jelenlegi helyzet viszont azt súgta, hogy amíg az ő éhségét könnyedén orvosolhattuk, az enyémről magamnak kellett gondoskodnom, ez pedig merőben eltért a megszokott kerékvágástól, de egyelőre megmaradtam a bögre kávénál, így miután kitöltöttem magamnak, a pultnak döntöttem hátsómat, és onnan méregettem Iris-t, kicsit sem zavartatva magam. Nagyon is jól tudtam, hogy érzi magán az átható pillantást, miközben egy kiskanállal kavargattam a forró italt. - És ma melyikünk fog bezárkózni a szobájába? Te vagy én? - kérdeztem kíváncsian, hangomban azzal a sunyi pofátlansággal, visszautalva arra, hogy egy-egy hevesebb szópárbaj után általában kerültük egymást, én a munkába temetkezve, Ő pedig rendszerint fenn a szobájában, már amíg tisztává nem vált a terep.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 6:24 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Egyszerűen nem bírom már tovább elviselni azt a hangulatot, ami úrrá lesz rajtunk a dolgozó szobában, szinte fojtogat az a temérdek harag és sértettség, ami árad belőlünk és bár legutóbb, amikor épp ugyanitt vitatkoztunk, pokolian hasonló volt a helyzet, most mégis egész más, mert akkor még nem érdekelt, ha haragszik, ha bosszantom, ha fájdalmat okozok bármelyik szavammal, de most... Nem akarom még nagyobbra növelni a köztünk lévő távot, ami már így is kilométereknek érződik, miközben tudom jól, hogy épp ugyanúgy, ugyanolyan erősen és mélyen szeret, mint én Őt, csak most... összecsaptak a fejünk felett a hullámok és az a borzalom, ami történt, éket vert közénk. Mi pedig, mint két idióta, ahelyett, hogy kihúznánk és messzire hajítanánk azt az éket, csak még mélyebbre ütjük, hol Ő, hol én suhintva rá egy nagyot, míg végül úgy döntök, hogy elég volt ebből. Kirobogok a szobából, olyan lendülettel tárva ki az ajtót, hogy csoda, hogy nem adják meg magukat a zsanèrok, majd anélkül, hogy egy pillanatra is megállnèk vagy visszanèznèk rá, a konyha felé indulok. A fejemet rázom csupán, mintha így kevésbé hallanám, mikor még utánam kiabál, majd egy hitetlenkedő, kínlódó vigyorgással lépek a konyhába és állok neki olyan vehemens, haragos mozdulatokkal kávét főzni, mintha annak bármi köze is lenne ahhoz, ami történt és, azt a pár könnycseppet, ami már jó ideje kikívánkozik szemeimből, csak akkor engedem kibuggyanni, mikor hallom, hogy odafent becsukja a szobája ajtaját. Semmivel nem könnyebb most, hogy magamra maradtam, mert minden kibaszott pillanatban, szinte erővel kell visszafognom magam, hogy ne induljak utána és rontsak rá, mint egy őrült és hiába tudom tökéletesen elkèpzelni, hogy mit mondanèk, hogy miféle szóáradatot ömlesztenèk rá, tudom jól, hogy ugyanaz lenne a vége, mint a dolgozó szobában. Mert amint meglátnám azt a közönyt és gúnyt az arcán, én is inkább arra törekednèk, hogy megvèdjem magam csípős, szúrós megjegyzéseitől, melyekkel csak tovább mèlyítenè a lelkemen tátongó sebet, talán éppen azért, mert az Övé is ugyanilyen ramaty állapotban van. Magam elé bambulok, teljesen belefeledkezek a gondolataimba, mintha nem is itt lennék és kezem is, csak valami ösztönös mozdulat miatt szorongatná már a bögrét a még maradék kávèmmal, mikor meghallom a hangját, ahogy Mafláshoz szól, ajkaimon pedig akaratlanul is megjelenik egy fájdalmas, gyengéd mosoly. Aztán tudatosul bennem, hogy valószínűleg Ő is a konyhába tart, így inkább felpattanok a helyemről, de jó szokásomhoz híven, sikerül felborítani a székemet, a csörömpölès hallatán pedig, egy pillanatra a mennyezetre emelem tekintetem. A bögrémet fáradt, csüggedt mozdulattal csapom le az asztalra és egy hatalmas sóhaj kíséretében állítom vissza a széket a helyére, mikor megjelenik Maflással együtt, bár csak odáig merèszkedik pillantásom, hogy a farmert lássam rajta. Utána, inkább hátat fordítok és úgy teszek, mintha az asztalon heverő újság, olyan kibaszottul érdekfeszítő lenne és a konyha legtávolabbi pontjába sétálok az ablakhoz, hátha ott jobbak a fènyviszonyok.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 4:13 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Ahogy egyre több sértett szó szakadt a felszínre, úgy bántam meg, hogy nem ébredtem fel valamivel korábban, csak hogy jó szokásomhoz híven, inkább a megfutamodást válasszam, ahogy tettem ezt már annyiszor. Az ötlet egyetlen szépséghibája az volt, hogy mikor utoljára játszottunk ilyet, még kurvára nem volt közünk egymáshoz, legalábbis nem úgy, ahogy most, nem egymás mellett töltöttük az éjszakáinkat, és reggelente nem Ő volt az első, akit megpillantottam. Magányos napok voltak, még magányosabb éjszakákkal, és akkoriban tényleg ez tűnt a legegyszerűbb kezelési módszernek. Úgy tenni, mintha nem történne semmi, elbújni, meghunyászkodni és nem törődni az egésszel, de ezúttal jóval komolyabb akadályokba ütköztem. Bár, kicsit sem kellett volna érdekelnie, hogy mit szól hozzá, szól-e egyáltalán, viszont ennek már lőttek, Őt előbb dobta ki az ágy, és nem is pazarolta az idejét, hogy ezt rögtön az orrom alá dörgölje. Annyit viszont tudtam, hogy nem vagyok képes így, ilyen körülmények között meglenni a négy fal között, nem volt szükségem arra, hogy levegőnek nézzenek, ahogy én sem akartam Őt ilyesmivel büntetni, de a picsába, talán mindketten megérdemeltük volna. Valahol mélyen viszont még így is ott időzött a fejemben, hogy mi történt tegnap este, és ahelyett, hogy kezelni próbáltuk volna a sérülést, amit ejtett saját magán, és nem csupán fizikai értelemben, inkább azzal töltöttük az időnket, hogy marjuk egymást. Csak egyetlen egyszer kellett volna azt mondania, hogy nem gondolta komolyan, nekem pedig emlékeztetnem kellett volna saját magamat az ígéretemre, miszerint tegyen bármit, nem tágítok mellőle, de úgy tűnt, éles helyzetben tényleg mindenről a büszkeség dönt. Szavai viszont továbbra sem adtak több kapaszkodót, bár, csak egész későn kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy mire is akart utalni velük, mégsem engedtem ki egy szemernyit sem, pedig ha valamikor, hát itt, ezen a ponton bemagyarázhattam volna magamnak, hogy végre elárulta magát, és valójában szüksége van rám ahhoz, hogy tényleg jól legyen. De már nem tudtam visszaszívni szavaimat, mikor dühtől felfűtve kiadtam az útját, lényegében közölve, hogy azt csinál, amit akar, és nem is nagyon kellett győzködnöm, mert már el is lépett előlem, úgy nyomva le a kilincset, mintha egyből az ajtót is rántani akarta volna maga után. - Túltárgyaltuk - kiabáltam még utána, bár ez már sima erőfitogtatás volt, az, hogy az enyém legyen a kibaszott utolsó szó, aminek sok értelme jelenleg amúgy sem volt. Ameddig tudtam, követtem távolodó alakját, amíg el nem kanyarodott a folyosón, egyértelműen a konyha felé igyekezett, én pedig, miután kiléptem a dolgozószobából, először egyértelműen a lépcső irányába fordultam, és arra is indultam el, egy párszor megtorpanva, kószán a konyha felé pillantva, és jó pár mély levegővétel után folytattam csak az utat, meg sem állva a saját hálószobám fürdőszobájáig. Még ha nem is volt túl kellemes úgy ledobálni a tegnap óta rajtam bűzölgő ruhákat, miközben arra gondoltam, hogy milyen kellemes perceket töltöttünk itt, ebben a zuhanyzóban alig pár nappal ezelőtt, most pedig... inkább a rám zúduló víz alá dugtam az arcomat, erős mozdulatokkal masszírozva bőrömet, bár szívem szerint csak tovább ordítottam volna. Vele, saját magammal, az egész kibaszott világgal, miközben egyre határozottabban dörzsöltem magamba a saját tusfürdőmet, és fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de mikor kikászálódtam alóla, már sokkal tisztább fejjel láttam a világot. Vagyis, inkább csak a vodka kesernyés gőzétől szabadultam meg, ha mástól egyelőre még nem is. Jóval kényelmesebb ruhákat rángattam elő a szekrényből, egy hétköznapi farmert egy egyszínű pólóval, és mikor ismét elindultam a földszint irányába, már egyedül abban bíztam, hogy ennyi idő elegendő volt Neki a konyhában, és egyhamar nem futunk össze ismét, menet közben a karom alá csapva Maflást, aki valahonnan a kanapé mellől eredt meg. - Mikor nőttél ekkorára, te kis vakarcs? - kérdeztem hangosan gondolkodva, viszont mikor meghallottam némi csörömpölést a konyhából, már túl közel voltam ahhoz, hogy egyszerűen csak megforduljak és inkább új célt kerítsek magamnak. Valahol egészen röhejes volt, hogy még elkerülni sem tudtuk egymást normálisan.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 1:47 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Őrület, hogy milyen elképesztő hazugságokat képes mondani az ember, ha dühös, ha csalódott vagy, ha szimplán csak erősnek akarja mutatni magát. Hogy mennyivel másabb, amit az ész, a büszkeség és az ego mondat ki velünk, mint amit a szívünk diktál mert, ha most őszintén, félelmek és színjáték nélkül sétáltam volna be ide, csak azt kértem volna számon rajta, hogy miért fogadott szót és sétált el, amikor azt mondtam, hogy elbírok ezzel egyedül is. Vagy épp, hogy miért nem jött hozzám vissza, hiszen látta jól, hogy milyen állapotban vagyok, hogy mennyire összecsaptak a hullámok a fejem felett, az pedig, hogy mindazok után, hogy tudja mennyire szeretem, hogy mennyire megváltozott köztünk minden, képes volt mégis elhinni egy percig is, hogy bármit is nélküle akarok, kész agyrèm. De hiába érzem úgy, hogy belülről lassan szètszakít a fájdalom, mégis csak a további szurkálás marad, áradnak ajkaim közül a szavak, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy valami alattomos kis bosszú részeként bántsam, így próbálva enyhíteni a sértettségemet, pedig tudom, hogy már így is épp elèggè megbántottam. Hiszen, mi másért vonult volna le ide és nyelt volt el egyedül egy üveg vodkát? A gúnyolódása épp ugyanazt éri el nálam, mint tegnap is, mert mire már visszakèrdez, hogy akkor, mégis mire lenne igazából szükségem, tajtèkzom a dühtől, szinte reszketek tőle, ez a kérdés viszont olyan hatással van rám, mintha nyakon öntött volna egy vödör jéghideg vízzel. Kis híján az arcába üvöltöm, hogy Rád, de elharapom, mielőtt megtennèm és addigra, már egyébként is megered a nyelve, miközben egész közel lépked hozzám, épp olyan közel állva még, ahol tegnap is állt, mielőtt felpofoztam volna, amit szintén pokolian sajnálok azóta is. Mert nem Őt kellett volna bántanom, nem rajta kellett volna levezetnem ezt az egész őrületet, utólag viszont, már könnyen olyan okos az ember. Feszülten beharapom ajkamat egész végig, míg szavak armadáját zúdítja rám, tekintetem viszont egy pillanatra sem veszem el arcáról, viharos íriszeit fürkészem, a dühtől vöröslő arcát és hallgatom szavait, melyekkel biztosít arról, hogy hiába is tudta, hogy mire van szükségem akkor és ott, ismét ugyanígy tenne és én is tudom, hogy épp ezt kellett tennie, hogy rideg fejjel gondoskodnia kellett a helyzetről és rólam, de...a fenébe az egésszel. -Igen, itt vagyok, mint ahogy most is és gondolhatod, hogy nem azért hozott ide az első utam ébredés után, hogy megmutassam, mennyire jól vagyok.- vágok vissza dühösen, de igazából, már magam sem tudom, hogy van-e értelme bármit is mondanom, hiszen az utolsó parancsomat, már megkaptam, ez a szó pedig, már önmagában olyan fájdalmat okoz, mint az összes többi együtt. Dühös tekintetem állja az Övét, ugyanúgy levegő után kapkodok a feszültségtől, mint Ő, de ekkor már nem is Vele, hanem inkább saját magammal küzdök, mert míg az egyik részem legszívesebben sarkon fordulna és kihátrálna, a másik nem akarja csak úgy itt hagyni Őt anélkül, hogy legalább hangyányit javítanánk a helyzeten, de végül inkább elfordulok tőle, hajamba túrok, majd a fejét csóválva legyintek egyet.-Tudod mit? Ezzel a parancsoddal, legalább tökéletesen egyet tudok érteni. Azt csinálok, amit akarok.- fújtatom dühösen, közben már lépek is az ajtóhoz, úgy tèpve fel, mintha az bármiről is tehetne, mert most rohadtul inkább kávét akarok csinálni, mint vele harcolni ismét, a dolgozó szobájában, ahogy az elején is. Mintha ugyanazokat a köröket kezdenénk futni.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Hétf. Okt. 31, 2022 8:07 am
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Egy rövid vállvonással válaszoltam, mikor szóvá tette, hogy nyilván sikerült elintéznem azt, ami nem tűrt halasztást, még ha valahol röhejesnek is hatott, hogy egy kibaszott üveg vodkáról beszélünk. Ismét ugyanaz a kérdés kezdett ismétlődni a fejemben, ami tegnap éjszaka. Hogy mégis mi a fenét várt tőlem, miután egyértelműen és nyíltan a képembe mondta, hogy nincs szüksége rám, és ahhoz meg már késő, hogy jóvá tegyem? Mert épp akkor nem voltam ott, mikor igazán kellett volna, legalábbis szerinte, de bármennyire is fájt mindkettőnknek, hogy ott görnyedt a mosdó padlóján, nem hagyhattam, hogy az érzelmek döntsenek, főleg mikor minden másodperc számított. És nyilván neki is jobb volt ma az ágyában felébredni egy hideg cella helyett, a rosszabbik forgatókönyvbe pedig, inkább bele sem gondoltam, mert Ő is tudta, hogy nem a börtön a legrosszabb, ami történhetett volna. De nem ért véget utána sem, hiába vágtattam utána, megannyi verbális pofont tűrve el tőle, pedig a büszkeségem romokban hevert minden szó után, mégis ott voltam mögötte, mikor zokogva a padlón kötött ki, de ahelyett, hogy elfogadta volna a tényt, hogy Vele vagyok, mint mindig, még távolabb menekült előlem. És ezt már nem tudtam benyelni, nem voltam képes csak úgy begyógyítani azt a sebet, amit az egyértelmű elutasítással ejtett rajtam, a pofon pedig ékes bizonyítéka volt annak, hogy ott már tényleg elveszítettem mindent, ami kész volt a megmentésére sietni. Valószínűleg a vodkának köszönhettem, hogy nem ugrottam minden szóra, túl tompának érzékeltem mindent, annak ellenére, hogy legalább már két lábra vergődtem, egyre inkább érzékelve, hogy mennyire másnapos vagyok kívül-belül, és ehhez még csak nem is kellett végignéznem saját magamon. Nem is volt rá sok idő, mert gúnytól mardosó szavai amúgy is magukra vonták a figyelmemet, erre pedig, jobb híján, egy nyomatékos pillantással reagáltam. Mert bármennyire is próbáltam elfojtani a dühöt, már ezen a ponton éreztem, hogy mardosni kezdi a torkomat, pedig tudtam, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolhatok rá, ha egy olyan eszközzel vágok vissza, ami legalább annyira bosszantja Őt is, mint engem, ez pedig továbbra is a közöny volt. Ő viszont előbb csattant el, kivívva a figyelmem egészét, teljes testtel felé is fordultam, de Vele ellentétben, én nem fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, inkább félrebillentett fejjel hallgattam, kivételesen meg sem próbálva közbeszólni, pedig már szó szerint fuldokoltam mindattól, ami kikívánkozott. Mert pont úgy adta elő, mintha nem próbáltam volna meg Vele maradni, istápolni, vígasztalni, és talán késtem vele, talán nem akkor kezdtem, mikor kellett volna, de amint tiszta volt a terep, azonnal ledobtam magamról azt a nevetséges álarcot, csak hogy Vele legyek, átöleljem és el se engedjem, de úgy tett, mint akinek nincs szüksége erre. - Akkor mire van szükséged? - bukott ki belőlem a kérdés, ekkor már kicsit sem próbálva visszavenni hangom vehemenciájából, miközben tettem felé egy lépést, majd még egyet. Úgy álltam ott előtte, ahogy tegnap este is, csak most épp még nem lendült pofonra a keze, de arra most mérget is vehet, hogy ezúttal elkapom a csuklóját. - Ott voltam, Iris, amint beléptünk azon a kibaszott ajtón - böktem kézzel a bejárat irányába, de már mozdulataimat is eluralta a hév. - Szerinted nem tudom, hogy szükséged volt rám? Hogy időt kellett volna adnom, vagy hogy nem kellett volna rögtön utasításokat osztogatnom? De a picsába, újra megtenném, mert így legalább még itt vagy! - fejeztem be, de a hangom épp a végére érte el tetőfokát, az indulattól már kis híján kapkodva a levegőt, a fejem pedig ismét olyan vörös színt öltött, mintha legalább negyven fokban futottam volna le a maratont. - Igazi parancsot akarsz? Adok egy utolsót. Csinálj, amit akarsz - tettem hozzá legalább annyira vehemensen, már lemondva arról, hogy higgadtságot vigyek szavaimba. Még mindig pokolian bántott, hogy szó szerint ellökött, és most sem azért volt itt, hogy azt mondja, nem képes ezt egyedül végigcsinálni, vagy hogy... szüksége van rám. És most sem akartam, hogy azt csinálja, amit akar, és ahogy a düh felhőin keresztül tartottam íriszeit, már csak bízni tudtam abban, hogy ezt Ő is látja a tekintetemben. Mert nem tudtam rá úgy nézni, hogy közben ne szeretném piszkosul, és épp ez a szerelem volt az, ami miatt itt álltunk, hol idegtől, hol dühtől, hol pedig sírástól feszülve, mint két kibaszott óvodás, miközben arra vártunk, hogy végre valamelyikünk kinyújtsa azt az átkozott béke jobbot.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Vas. Okt. 30, 2022 10:25 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
A világért se vallanám be soha, hogy valójában nem az zavar, hogy Kirill ott volt az ajtóm előtt egész éjjel és, még csak nem is amiatt aggódom, hogy aludt-e eleget az elmúlt huszonnégy órában vagy sem. Mindez nem egyéb, csak egy jó indok, ami mögé elrejthetem a sértettségemet mert a tegnapi vita után mégsem vághatom azt Dimitriy arcába, hogy mennyire pocsék volt úgy felébredni, hogy nincs mellettem és, hogy mennyire sajnálom, hogy ellöktem magamtól, hogy valójában nagyon is szükségem volt és van rá és egyáltalán nem akarom a tegnap átélt traumát egyedül feldolgozni. Pedig, legszívesebben ezt mondanám, de a tény, hogy még csak meg sem próbált visszajönni a szobámba, hogy tényleg képes volt magamra hagyni és inkább itt kuporgott a dolgozó szobában egy üveg vodka társaságában, talán épp azt bizonyítja, hogy tényleg egyedül kell mindezzel megbirkózzak. -Ès ahogy látom, sikerült elintèzni.- vonom le a végső következtetést, mert az egyértelműen látszik rajta, hogy a vodka még hatást gyakorol rá, bár bizonyára hozzájárul az is, hogy nem rég ébredhetett fel és egy részem valahol mélyen azt reméli, hogy Ő sem élete legjobb éjszakáját töltötte itt nélkülem. Nem kell atomfizikusnak lennem ahhoz, hogy kièrezzem szavaiból a sértettséget, mint ahogy Ő is érezhette ugyanezt az enyéimből, mégsem tágít egyikünk sem, nem nyújt béke jobbot és én sem teszem, helyette megmarad ez a fagyos, zárkózott hangulat mindkettőnk részéről és már kezdem úgy érezni, hogy nem is most fogunk feloldódni. Talán, sokkal több idő kell majd ahhoz, hogy ez enyhüljön, ráadásul bennem még mindig ott lappang mindaz, ami tegnap történt, mert bármennyire is tűnhet most úgy, hogy az alvás segített, valójában cseppet sem érzem magam jobban. Maximum, csak összeszedettebb vagyok, mert a büszkeségem, ami gátolja, hogy bekülèkeny hangnemre váltsak, segít abban, hogy egyben tartsam magam, de próbára teszi mindezt az, amikor "felejthetetlennek" nevezi a tegnap estét, mintha valami fergeteges buliról beszélne. -Remèlem, jól szórakoztál.- válaszolom maró gúnnyal, mert az azért már mégis próbára teszi a türelmemet, ahogy visszautal az egészre, de az i-re a pontot mégis inkább az teszi fel, amikor azt kezdi pedzegetni, hogy ez a kis reggeli látogatásom nem más, mint valami kibaszott bemutató, hogy sikeresen megemèsztettem egyedül a történteket. Egy röpke pillanatra kiül arcomra a döbbenet, de aztán megmakacsolom magam, karjaimat szorosabban fűzöm össze és nyelek egy nagyot, miközben az egyik polcon kezdem bámulni a könyveket, mintha olyan nagyon lekötnèk most a figyelmemet. -Nem, nem ezért jöttem.- válaszolom végül halkan, majd visszafordítom rá a tekintetemet és pár másodpercig, csak némán keresgèlem azt a férfit, akit tegnap elüldöztem magamtól, de nyomát sem látom, ez a felismerés pedig görcsbe rántja a gyomromat. -Látod, pont ez az, amire nem volt este szükségem és igazából most sincs. A gúnyolódásodra...- csattanok fel feszülten, kikívánkoznak a szavak, hiszen most sem javul semmi, csak egyre rosszabb lesz és, bár én sem úgy állítottam be ide, mint aki megbánt mindent, aki sajnálja és szeretnè normálisan megbeszélni mindazt, ami történt, de azért lehetne annyi esze, hogy nem ront még pluszba a helyzeten. -Vagy a parancsaidra, bár gondolom, mára is tartogatsz belőlük párat.- sóhajtok egy nagyot, miközben fordulok egyet és az ajtóval kezdek szemezni, mert érzem, hogy ez nem, hogy felesleges de, csak még tovább rontja a helyzetet, amit nem akarok. Nem akarom még jobban azt érezni, hogy elveszítem, most mégis olyan, mintha kilométerekre lennénk egymástól és még, csak nem is egy nyelvet beszélnénk. Ez pedig, még jobban megijeszt, mint az, amit tegnap tettem...
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Vas. Okt. 30, 2022 8:53 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Kicsit sem vágytam erre a beszélgetésre rögtön ébredést követően, még ha nem is nagyon terveztem el, hogy mihez kellene kezdenem magammal, ha végre minden porcikámat ráveszem a nap elindítására. Nem ártott volna lecserélnem a tegnapi ruháimat, egy forró fürdőről már nem is beszélve, de csak ezeket követően mertem kávéról és valami reggeliről álmodozni, annak ellenére, hogy étvágyam legalább annyi volt, mint legutóbb, mikor ténylegesen el is szökött tőlem. Most viszont itt állt, alakja nagyjából körvonalazódott szemeim előtt, mégsem erőltettem meg magam túlságosan, hogy átadjam magam a viszontlátás örömének, tekintve, hogy már rögtön egy velős kérdéssel indított, mintha kicsi jelentősége is lett volna annak, hogy Kirill hol töltötte az éjszakáját vagy hogy milyen utasítást kapott előtte. Mégis, ahogy lassan végignéztem rajta, pár pillanat erejéig kihasználva, hogy ráfoghatom az álmos pislogásra, akaratlanul is eszembe jutott az a momentum, mikor dühösen bevágtatott ide, méghozzá akkor is Kirill miatt, mert rájött, hogy figyeltetem. A múlt tényleg ismételte önmagát, vagy ennyire nem voltunk képesek rácáfolni saját magunkra, de ennek hirtelen nem is volt túl nagy jelentősége, mert rögtön az okokat akarta hallani, hogy miért Kirill állt az ajtajában helyettem. - Ennek semmi köze a bizalomhoz - válaszoltam kimérten, ekkor már nem is Őt, hanem a padló egy pontját szuggerálva, legalább úgy, mintha találtam volna ott valami érdekeset, de valójában úgy próbáltam ajkamba harapni, hogy Ő ezt ne láthassa. Mert kurvára tisztában voltam azzal, hogy ha én állok be az ajtaja elé, nem leszek képes megállni, hogy visszamenjek, bármennyire is gyalogolt át rajtam, vagy törölte belém mindkét lábát. De inkább a halál, mintsem hogy beismerjem a saját gyengeségemet, amivel amúgy is tisztában volt, anélkül, hogy újra és újra bizonygattam volna. - Kirill épp ráért. Nekem akadt itt egy kis... elintéznivalóm - böktem orral a vodkás üveg irányába, ekkor már tudatosan törve borsot az orra alá, kicsit sem törődve azzal, hogy vajon mekkora tornádót szabadítok a nyakamra, de ismerve Őt, hát elég nagyot. Előre dőltem, ekkor már nagyjából tisztán látva, az enyhülés azonban továbbra sem történt meg, nem tudtam elszakadni attól a sértettségtől, amit tegnap ültetett el bennem, és bár továbbra is kettőn állt a vásár, de továbbra sem úgy nézett ki, hogy annyira nagy szüksége lenne rám. Ráadásul épp Ő nyomatékosította, hogy megoldja egyedül, nélkülem, ennek gondolata pedig újra görcsbe rántotta a gyomromat. Kibaszottul utáltam ezt az egész helyzetet, utáltam, hogy így kellett néznem rá, ahogy, mert a szívem minden döntésem ellen nemtetszését fejezte ki, de nem volt döntő pozícióban. Ezúttal még nem. - Valaki egyedül old meg mindent, valaki vodkával - csűrtem tovább a gondolatot, némileg összeszűkült szemekkel találva rá íriszeire, kicsit sem törődve a hangjából áradó csípősséggel, pedig valójában jobban bosszantott vele, mint amennyire láttatni engedtem. Másom nem is nagyon maradt, kivéve a büszkeségemet, ami még mindig masszívan kapaszkodott belém, és miután egyenesbe vergődtem, továbbra sem engedte, hogy akár egy lopott mozdulatot tegyek felé. - Nem, azt a részt azóta már megbántam. Kár lett volna kihagyni ezt a felejthetetlen éjszakát - sóhajtottam rendíthetetlen közönyösséggel, miközben elpakoltam a vígaszt kicsit sem nyújtó vodkát, bár, a gyomrom elég nagyot bukfencezett, mikor egy pillanatra ismét megéreztem az illatát. - És most jöttél bebizonyítani, hogy milyen jól megoldottad egyedül? - kérdeztem felé fordulva, egy viszonylag vehemensebb rántással szabadítva meg magam a nyakkendőtől, amit az éjszaka folyamán valamikor már meglazítottam, és bár ajkam egy pillanatra sem rándult, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne essek rögtön a saját csapdám áldozatává. Mert még mindig kibaszottul szerettem volna magamhoz ölelni, akkor is, ha a sértettségem az egeket verdeste, az viszont, ahogy most nézett rám, olyan dacot keltett életre bennem, amivel általában Ő szokott visszatámadni.
Kiskép : Rendeltetésem : I'm HIS Wife play by : Jennifer Lawrence Posztok száma : 1082 User neve : Maze Csoport : Halandó Pontgyűjtő : 1070 Lakhely : Frogner Foglalkozás : Építész Előtörténet : My Fairytale Keresem : "Every Beauty needs her Beast, to protect her
from everything but Him." Kor : 37
Iris Gustafsson —
Elküldésének ideje — Vas. Okt. 30, 2022 8:12 pm
Dimitriy V. Smolensky felhasználónak tetszik ez a poszt.
Iris & Dimitriy
Nem tudom, mennyiben lenne más a jelenlegi helyzet, ha mondjuk éjjel visszajött volna a szobámba és bebújt volna mellém az ágyba, de azt tudom, hogy már attól is sokkal jobban éreztem volna magam, ha csak szimplán hallom a szuszogását az ágy másik oldalából. Ha nem is ölelt volna át, ha csak hátat fordítva egymásnak aludtunk volna, akkor is éreztem volna legalább, hogy ott van mellettem, az illatát, a jelenlétét, így viszont nem csak, hogy ténylegesen magamra maradtam egész éjjel, de még reggel is az a keserű látvány fogadott, hogy még csak össze sem gyűrte a lepedőt az ágy másik felén. Az pedig, hogy ez mennyire fáj, csak még jobban ráèbreszt, hogy mennyivel másabb már a helyzet, mint az elején és, hogy mennyire hiányzik, ha nincs mellettem, hogy mennyire...szeretem. Aztán az is megtörténhetett volna, hogy a szobában vár, míg végzek az önmarcangolással, míg nagy nehezen kivergődök abból a gödörből, ahova kerültem és tekintve, hogy milyen fáradt voltam akkor, már ahhoz se lett volna energiám, hogy folytassam a veszekedést. Talán, még enyhíthettünk volna is ezen, talán megszüntethettük volna ezt a hirtelen keletkezett távolságot, de Ő inkább ezt választotta. A kibaszott dolgozó szobáját, a vodkát és a kanapét, mintha csak visszatèrtünk volna azokhoz az időkhöz, amikre még én is emlékszem. Amikor még minden nap vitával telt, ha véletlenül egymásba botlottunk és az a nyamvadt üveg is igen sokszor a kezében volt, legfőképpen esténként, mintha hű társa lett volna az alvás mellé. Amikor, még nem szerettük egymást. -Őszintèn sajnálom, ha megzavartalak.- sóhajtom szemeimet forgatva, egyértelműen nem sajnálva egy pillanatig sem, már csak azért sem, mert míg ő itt bulikázott, arra azért ügyelt, hogy valaki más szemmel tartson. Valaki, aki egyébként is eltakarított utánam és nyilván, rohadtul nem volt már sok kedve ahhoz, hogy még bébicsőszt is játszon. -Csak nem értem, ha annyira nem bízol bennem, hogy attól féltèl, majd megint lelépek, miért nem te álltál őrt?- kérdezek vissza felvève ekkor már az Ő stílusát, azt a semleges, közömbös, kibaszottul irritáló stílust, amitől kedvem lenne egyesével megdobálni minden apró tárggyal, amit csak találok, míg nem képes végre valami érzelmet mutatni. Mert most megint olyan, mint régen: mint egy élő jègverem. Egy részem, legszívesebben átszelnè a szobát és egyenesen az ölébe mászna, halkan elsuttogva, mennyire hiányzik, már most is, finoman dorgálva, amiért magamra hagyott, amiért hagyta, hogy eltaszítsam magamtól, miközben milliónyi csókot lehelnèk az arcára, a pofon helyére és az ajkaira, egész addig ölelve, míg bepótolom azt a hiányt, ami éjjel keletkezett, míg nem éreztem magamon a karját. De a másik részem iszonyúan haragszik, csalódott és dühös és retteg attól, hogy talán olyan mélyen bántottuk meg egymást, Ő pedig olyannyira bezárkózott emiatt, hogy talán már nem is létezik az a Dimitriy, akit hosszú hónapok alatt csalogattam elő. Újabb szavai gyorsan eldöntik, melyik énem reagáljon, mert a gyerekes, gúnyos megjegyzèse, csak tűzre benzin.-Vagy talán, csak adhatnál neki is egy üveg vodkát. Az úgyis megold mindent és jobb társaság bárkinél.- vágok vissza csípősen, le nem véve róla szemeimet, miközben lábra áll, mert ez a mutatvány egyértelműen megmutatja, hogy a vodka, még mindig dolgozik benne és, csak a jó ég tudja, hogy egyáltalán mikor ihatta meg és mennyit aludhatott.-Minden esetre, ha már annyira itt akarsz tartani, ne az embereddel őriztess.- jegyzem meg csak úgy mellékesen, de aztán töprengő arcot vágok, mint akinek épp most jutott eszébe valami.-Bár úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, hogy talán nem is kellett volna veled hazajönnöm.- szúrok még oda, hiszen attól függetlenül, hogy bevágtam utána a fürdő ajtót, még tisztán hallottam a szavait, melyeket búcsúzóul mondott és cseppet sem estek jól.
_________________
Sometimes i wonder if love is worth fighting for. Then I look at You.
I'm ready for war.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : tom hardy Posztok száma : 1091 User neve : dimitriy Csoport : halandó Pontgyűjtő : 1082 Lakhely : frogner Foglalkozás : gangster Előtörténet : i didn't choose the thug life the thug life chose me Keresem : find arms that will hold you
at your weakest, eyes that will see you
at your ugliest,
and a heart that will love you
at your worst.
then you have found true love Kor : 45
Dimitriy V. Smolensky —
Elküldésének ideje — Vas. Okt. 30, 2022 6:50 pm
Iris Gustafsson felhasználónak tetszik ez a poszt.
Egyetlen pillanat alatt riadtam fel, úgy hagyva magam mögött az álmot, mintha soha nem telepedett volna rám, bár, ezúttal mindennek neveztem volna az elmúlt pár órát, csak épp pihentetőnek vagy nyugodtnak nem. Kétségtelen, hogy emiatt nyúltam a vodkához, mert tudtam, hogy ha sokat nem is, de tompít valamelyest a száguldozó gondolataimon, és könnyebben csalogatom majd magamhoz az álmot, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszerűen képtelen voltam megnyugodni, a szívem még álmomban is zakatolt, újra és újra azt az egy ütemet dobolva, ami nem egyszer ébresztett fel, de mindannyiszor rá kellett jönnöm, hogy ami történt, tényleg megtörtént. Nemcsak álom volt, nem egy téveszme, hanem a csúf valóság, és azért fekszem a dolgozószobám kanapéján, mert képtelen voltam egy helyiségben maradni azzal a nővel, akihez minden más helyzetben úgy ragaszkodtam, mint a saját kibaszott életemhez. Kellett nekem, mint egy falat kenyér vagy mit egy korty víz, szükségem volt rá, és azt hittem, hogy neki is szüksége van rám, de tegnap úgy tűnt, mintha mindaz, amit eddig hittem volna róla, nem is létezne. Szinte még éreztem arcomon a tenyere helyét, még ha valódi fizikai fájdalmat nem is volt képes okozni egy nagy csattanós pofonnal, a gyomromat marta a tömény vodka, a fejem pedig majd' szét hasadt, ahogy lassan feljebb tornáztam magam, de még időm sem nagyon volt, hogy felfogjak bármit, mert már nyílt is az ajtó, a torokköszörülés ellenére pedig, inkább jobbnak láttam nem is nézni rá. Nem sok józan gondolkodásban volt részem tegnap este, miután magára hagytam, ha már úgyis azt állította magáról, hogy képes megbirkózni vele egyes egyedül, abban bízva, hogy reggel újabb esélyt kapok nekifutni ennek az egésznek, és legalább magamban végig tudom majd rágni, hogy mit basztam el, és mit tehettem volna ellene. Nem mintha a büszkeségem támogatott volna ebben, mert kibaszottul nem akarta adni magát, szünet nélkül dobolva a fülembe, hogy most nem engedhetek annak, amit a szívem diktált, de amikor tegnap este indulattól fűtve bevágtam magam mögött a szobája ajtaját, mintha a szívemet is ott hagytam volna, mert akár józan voltam, akár nem, annyit még most is tudtam, hogy képtelen vagyok nélküle élni, és már az is felért egy kisebb csodával, hogy egyáltalán lélegezni nem esett még nehezemre. Annak ellenére, hogy nem néztem rá, kicsit sem zavartatta magát, már hangjából is egyértelműen kihallottam, hogy ugyanúgy tajtékzik a méregtől, válaszként pedig csak egy hatalmas sóhaj szaladt ki belőlem, lassan emelve fel a fejemet, hogy még félig hunyorogva megkeressem dühös íriszeit. - Elfelejtettem kilógatni a kilincsre a "ne zavarj" táblát - dőltem hátra pár másodperc erejéig, közben már azon ügyködve, hogy megdörzsöljem szemeimet, hátha ezzel előbb formát ölt majd minden, lábbal arrébb lökve a vodkás üveget, amit éjszaka valamikor a dohányzóasztalra tettem. - Hát, még mindig itt vagy, szóval... - vontam meg vállaimat olyan közönnyel, ahogy Ő is beszélt velem tegnap. - maradjunk annyiban, hogy Kirill minden fáradságát megérte - folytattam tovább, kicsit sem próbálva úgy tenni, mintha bánnám, ami történt, de ez javarészt a sértett egóm játéka volt, és tekintve, hogy Ő sem beszélgetni vágtatott be ide, legalábbis hangsúlya erre engedett következtetni, már nem is bántam, hogy nem próbáltam moderálni magam. - Talán mondhatnál neki egy esti mesét, hátha könnyebben elalszik - tártam szét karjaimat könnyedén, ekkor már próbálva két lábra vergődni, de ezúttal már nyilvánvaló volt, hogy bár a fejemet talán annyira nem ütötte ki a vodka, de testem minden más porcikája érzékelte a lenyelt alkohol mennyiségét.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.