Hirtelen jelentőségét vesztette minden, ami tegnap este óta megfogalmazódott vagy épp lezajlott bennem, mert bár nem volt az a könnyen megbocsájtó fajta, és rendszerint a sértettségem sem enyhült csak úgy, néhány bocsánatkérő szó után, de ahogy tekintetem újra és újra rátalált íriszeire, egyre biztosabbá vált, hogy ha Róla van szó, már semmi sem egyszerű fekete vagy fehér. Miatta még arra is képes voltam, hogy belássam, mennyire tévútra vittem magam, és hogy nem kezelhetem így a kettőnk közötti kapcsolatot, mert ahogy a sors fintora már párszor bebizonyította, egyetlen apró hiba is elég, hogy az egész kibaszott világunk kiforduljon a négy sarkából. De ami most történt, nem holmi alattomos játék volt, nem egy ismeretlen eredetű amnézia, ami csak úgy a semmiből próbálta Őt elragadni tőlem, nem. Ez most kettőnkből fakadt, mélyen belülről, és ha kicsit is képes lettem volna átlátni a szitán reggel, rögtön kapcsoltam volna, hogy nem további veszekedés miatt jött le hozzám a dolgozószobába. Ha ott felfogtam volna, hogy mit kockáztatunk, vagy hogy mi a valódi tét, talán nem kezdtem volna ostoba játékokba, nem veszekedtem vagy ordítottam volna, de mégis, ott volt az a tény is, hogy ha ezt követően nem dönt úgy, hogy kikapcsolódik, és nem kerül emiatt rövid időre rácsok mögé, ez a felismerés talán soha nem történik meg. Vagyis, megtörtént volna, hosszú napok után, mikor valamelyikünk belefáradt volna az értelmetlen csatározásba, ami mögött még mindig ott izzott az a szenvedélyes szerelem, amit iránta éreztem, és amit nem akartam kockáztatni. Ahhoz pedig, hogy állandóan több méter választ el tőle, még annyira sem akartam hozzászokni, és legalább ennyire hiányzott az érintése is, amiből ugyan loptam egy keveset reggel, mikor a spagetti pántjával játszadoztam, csak hogy tovább fűtsem benne az indulatot, de nem szoktam hozzá ehhez a távolságtartáshoz. - Tudom, hogy nem így tervezted - biccentettem egyet egy sóhajt követően, bár, azok után, amit a fejéhez vágtam a rendőrségen, vagy ahogy a kocsiban beszéltem vele, már azt is haladásnak kellett elkönyvelnem, hogy egyáltalán leállt velem beszélgetni, és nem vonult fel egyenest a szobájába, ezzel téve egyértelművé, hogy Ő sem akar némasággal büntetni azért, amit tettem vagy épp mondtam. Még ha régen így is működött kettőnk kapcsolata, mikor egy szerződésen kívül tényleg nem volt közöttünk semmi, de nem akartam újraélni azokat az időket.
A felismerés azonban nem tette semmissé mindazt, ami történt az elmúlt huszonnégy órában, talán épp ez szülte a nap utolsó utasítását, amivel aludni küldtem, és ugyan eszembe jutott, hogy ha azt nem is engedné, hogy hozzá érjek, de talán kibérelhetném az ágy peremét, viszont az utolsó pillanatban mégis az győzedelmeskedett, hogy adjak neki még egy kis időt, és ahogy Ő is, úgy én is el tudok gondolkodni azon, hogy mit tettem vagy hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Tekintetét azonban nem tudtam elengedni, még akkor sem, mikor az ajtóból fordult vissza, szavaira egy halvány, gyengéd mosollyal reagálva, amit ma eddig aligha láthatott tőlem, majd mikor hallottam, hogy odafenn csukódik a szobája ajtaja, újra kibukott belőlem egy sóhaj, miközben töltöttem egy újabb adag vodkát. De csak lassan kortyolgattam el, még hosszú percek múltán is a nappali ablakát bűvölve, mintha láttam volna bármit is néhány fényes csillagon kívül, majd letettem a poharat, és úgy döntöttem, hogy ma este inkább kényelmesebb fekhely után nézek. Mert bár a dolgozószoba kanapéjának is megvolt a maga varázsa, de ezúttal már jobb ötletnek tűnt a saját ágyamban feküdni, nem mintha nem lett volna teljesen mindegy, hogy hol alszom egyedül.
Amikor azonban elhaladtam a hálószobája ajtaja előtt, egy nagyon rövid időre megálltam, úgy bűvölve az ajtólapot, mintha képes lettem volna átlátni rajta, pedig... még csak hallani sem hallottam semmit. A kilincsre csúsztattam ujjaimat, hogy szemben a korábbi elhatározásommal, még most pontot tegyünk az egész végére, de még mielőtt lenyomtam volna, egy sóhaj kíséretében megráztam a fejem, és lassú léptekkel tovább indultam, becsukva magam mögött a saját szobám ajtaját.

A vodka kesernyés íze végigmarta torkomat, miközben magam elé meredve, néhány pillanatig a saját gondolataimba temetkeztem. Megtehettem volna előbb is, úgy legalább néhány felesleges körtől megkíméltem volna magunkat, de annyira biztos voltam a sértettségem jogosságában, hogy eszembe sem jutott mérlegelni. Pedig, ha valamiben biztos voltam, az az, hogy nem akarom Őt elveszíteni, és ennek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy rátapossak a fékre. Hogy megálljt parancsoljak a nyelvemnek, a kegyetlen szavaknak, amik egymás után záporoztak belőlem, amikor pedig belefáradt, egyszerűen kipattant a kocsiból, és elviharzott. Ha nem teszi meg, nagy eséllyel soha nem jutott volna eszembe, hogy mélyebben elgondolkodjak, vagy hogy belássam a saját hibáimat, de bármi is történt, vagy bármi is munkálkodott bennem, egyik sem ért annyit, hogy miattuk elveszítsem Őt. A részemmé vált, Rá volt szükségem, és ha emiatt fel kellett áldoznom a kibaszott büszkeségemet, készen álltam zokszó nélkül megtenni. Vagyis, inkább elindultam ezen az ösvényen, mikor utána mentem, és most itt voltunk, én a nappaliban, kortyolgatva az esti adagomat, Ő pedig valahol a hátam mögött állt, édes illata előbb árulkodott a jelenlétéről, mint Ő maga, és mintha szándékosan maradt volna csendben hosszú pillanatokon át, míg végül egy kérdéssel törte meg a némaságot.
Épp csak addig fordultam felé, hogy szemügyre vegyem alakját, indokolatlanul nagy sóhajt engedve ki magamból, de ahogy belemerültem a válaszba, inkább az ablakot kezdtem csodálni, még ha valójában nem is láttam ott semmit. Nem, mert az elmúlt nap eseményei pörögtek le előttem újra és újra, ahogy lassú, komótos kortyokban iszogattam a vodkát, nehezen állva meg, hogy ne forduljak ismét felé, de muszáj volt rendre inteni magam. Mert az, hogy utánam jött, még nem azt jelentette, hogy mindent elfelejtett vagy megbocsájtott, inkább tűnt kimondatlan, de egyértelmű béke ajánlatnak, ahogy talán a reggeli látogatása is annak indult, mikor rám nyitotta a dolgozószoba ajtaját, de akkor pár mondattal tönkrebasztam az egészet. Most azonban egyáltalán nem terveztem pimaszkodni, sem a lelkébe gázolni, nem akartam kérdőre vonni, hogy miért mondta tegnap azt, amit, és hogy gondolt-e arra közben, hogy mennyire átgyalogol rajtam néhány átgondolatlan szóval. Az pedig, hogy mit éreztem, vagy mi minden játszódott le bennem, míg eljutottam a börtönbe, már előtte is nyílt titok volt, nem titkoltam előle az engem kínzó gondolatokat, és azt, hogy vannak olyan dolgok ebben az életben, amikre még nekem sincs ráhatásom. És ha Ő úgy döntött volna, hogy bevall mindent, szembesültünk volna azzal először, hogy valamihez még nekem sincs elég befolyásom.
Egy halvány mosoly viszont átsuhant ajkaimon, mikor hosszú idő után először megpróbálkozott egy humoros megjegyzéssel, ezt azonban egy újabb sóhaj tüntette el arcomról. - Kirill csak annyit mondott, hogy iszogatsz egy barátnőddel - kezdtem bele egy új gondolatmenetbe, miközben újra a pohár után nyúltam, az utolsó kortyot is eltüntetve belőle. - Legközelebb már azt, hogy nyomod veszett, és ezután hívott a rendőrség. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, Iris - fordítottam felé a fejemet ismét, hangom viszont már nyomoban sem tartalmazta azt az erőt és határozottságot, amit korábban. - Hogy mennyit ittál, vagy hogy mennyit mondasz nekik részegen. És - csaptam le a poharat újra a zongora tetejére. - Kibaszottul féltem, hogy elveszítelek - kerestem meg íriszeit újra, ekkor már majdnem teljes testtel felé fordulva, karjaim pedig ösztönösen fonódtak össze mellkasom előtt, miközben eltűnődve meredtem felé. Szavaimmal ellentétben azonban most először járt át valami kellemes nyugalom, mintha csak most tudatosult volna, hogy már itthon vagyunk, és ha ma már nem is teszünk pontot ennek az egésznek a végére, de legalább nem úgy hajtjuk majd álomra a fejünket, hogy előtte kis híján megöltük egymást. - Menj aludni - böktem fejemmel az emelet irányába, szinte észre sem véve, hogy már megint parancsolgatok, de talán Ő is belátta, hogy most ez a legjobb, amit tehet. Vagy tehetünk.

A könnyebbik utat választotta, mikor beült a hátsó ülésre, ezzel a lépéssel téve nyilvánvalóvá, hogy egy ideig biztosan nem akarja erőltetni a kettőnk közötti beszélgetést, én pedig nem akadályoztam Őt abban, hogy tartani tudja magát az elhatározáshoz. Talán mert amúgy sem tudtam volna mit mondani, vagy mert már nem volt olyasmi, ami egyetlen mondattal jóvátehette volna ezt az egészet, mert nem volt mentség a viselkedésemre, de nem is akartam mentegetőzni. Vállaltam a felelősséget minden meghozott döntésemért, épp úgy, ahogy az eddigi életem során mindig, mert erre neveltek, és esetemben jó néhányszor szükség is volt erre. Mert az apámhoz képest jóval nagyobb lángon égtem, még ha képes is voltam rideg vagy közönyös maradni, de a temperamentumom előtt sodort veszélybe, mint Őt valaha is fogja. Nem tudtam változtatni ezen és nem is akartam, mert ennek ellenére megvolt bennem minden, ami alkalmassá tett, hogy egyszer átvegyem a helyét, és minden más csak szándékos hergelésként szolgált. De most vált igazán egyértelművé, hogy ha érzelmekről van szó, hát még mindig kibaszottul amatőr vagyok, mert nem tudtam, miként kell kezelnem a körülöttünk kialakult helyzetet, és nem tudtam megálljt parancsolni a saját nyelvemnek, pedig tisztában voltam azzal, hogy Iris nem egy a sok nő közül, akik valaha is megfordultak az életemben, nem is egy kiskatona, akinek kedvemre parancsokat osztogathatok, de már elkéstem ezzel a felismeréssel. Ki sem szabadott volna mondani őket, Neki legalábbis, miközben annyira gondosan próbáltam rejtegetni előle a valódi énemet, szándékosan odakinn hagyva a munkát és mindazt, amivel együtt járt. Mert talán elfogadta az életemet és a felelősséget, ami azzal járt, de nem arra a Dimitriy-re volt szüksége, akivel az elmúlt egy napban szembesítettem, mert bár jól ismerte ezt az ént is, de nem véletlenül nem rajongott érte. És ha Iris-ról van szó, én sem viseltem túl büszkén ezt az álarcot.
Miután leállítottam a motort a kocsifeljárón, még kinyitottam neki az ajtót, hogy ki tudjon szállni, de ezúttal nem vártam be. Pár őszinte szó hagyta el ajkaimat, ahogy tudatosult bennem, hogy legalább ennyivel még tartozom neki, sőt, ez csak egyetlen apró kis része volt annak, amivel tartoztam, de azt sem tudtam, mi mást mondhatnék még. És nem is tettem hozzá mást, megindultam befelé, a nappalihoz közeledve, fáradtan megmozgatva végtagjaimat, de már nem is figyeltem arra, hogy mi történik a hátam mögött. Túl egyértelműnek tűnt, hogy a ma estének vége, és már nem terveztem sem veszekedni, vagy a torkának esni, de már úgy túlzottan a csipkelődéshez sem volt kedvem. Csak meg akartam nyugodni, lerázni végre magamról azt az ijedtséget, amit a telefonhívás váltott ki belőlem, és ami hosszú perceken át szorongatta a mellkasomat, amíg a rendőrségen be nem avattak, hogy mi is történt valójában. Közben bele is kortyoltam a kitöltött vodkába, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire megváltozott a helyiség atmoszférája, mikor vélhetően megállt az ajtóban, és bár hosszú másodpercekig azt hittem, hogy csak képzelődöm, de végül megszólalt, ezzel téve egyértelművé, hogy jók voltak a sejtéseim.
Kibukott belőlem egy halk kis sóhaj, és miközben felé fordultam, újabb kortyot vettem az italból, úgy keresve meg tekintetét, hogy ezúttal már nyoma sem volt bennem sem a dühnek, sem pedig a tomboló indulatnak, ami ma igencsak próbára tette kettőnk kapcsolatát. - Azt hittem, hogy fel akartad adni magad. Igor miatt - csúsztattam a poharat a zongora tetejére, majd egy feszült sóhaj kíséretében megdörzsöltem arcomat. - És szörnyen tehetetlennek éreztem magam abban a pár percben, amíg útban voltam a rendőrőrsre - fordultam el tőle ismét, úgy téve, mintha az ablak nyújtotta kilátás jóval érdekesebb lenne, pedig csak... nem szívesen ismertem el a saját gyengeségemet. Azt, hogy ha tényleg azért ment volna oda, semmit nem tehettem volna érte, és még csak nem is a saját kibaszott életemet féltettem, hanem az Övét. Hogy örök életünkre egy kibaszott rács fog közöttünk állni.

Hiába volt egyértelmű, hogy kezd kicsúszni alólunk a talaj, nem tudtam visszafogni magam, ez pedig csak tovább folytatódott, mikor beültünk a kocsiba, és az indulattól fűtve olyan is kiszakadt belőlem, amit normál körülmények között, én magam soha nem mondtam volna neki. A legrosszabb mégis az volt, hogy tudtam, milyen mélyre vert gyökereket bennem ez az én, ami bár Iris jelenlétében többnyire az igazak álmát aludta, most mégis piócaként szipolyozta mindazt, amit lassan, lépésről lépésre és tégláról téglára felépítettünk, ráadásul egy olyan este miatt, aminek következményeit együtt kellett volna viselnünk, és mi több, együtt kellett volna átvészelnünk. Most mégis itt ültünk egymás mellett, szavai olyan dühösen csapódtak arcomba, hogy felértek egy-egy józanító pofonnal, és bár vonásaim épp akkor még nem enyhültek, nem akarták megadni magukat, hogy lássa, ezúttal talán már képes volt letépni rólam a közöny, a düh és a sértettség álarcát, de egy szót sem szóltam, nem vágtam közbe, még akkor sem, mikor azt mondta, hogy Ő nem egy emberem, hogy így beszéljek vele. És ugyan erélyesen emeltem meg a hangomat, hogy szálljon vissza, de nem tette, elindult valamerre, először nem is figyeltem, hogy hová viszi az útja, mert ez volt az a pillanat, amikor végre utat tört magának a felismerés. És bár a düh lassan enyhült, továbbra is őrült módjára feszült állkapcsom, izmaimról már nem is beszélve, de bárhogy is rágtam ezt az egészet, már nem érdekelt, hogy nekem lesz-e igazam vagy sem. Apró rést ütött a büszkeségem egyik falán, az ott bejutó fény pedig egész más megvilágításba helyezte azt az egész küzdelmet, amit tegnap este óta egymással folytattunk. Mert kibaszottul nem egymással kellett volna élet-halál harcot vívnunk, hanem a benne pusztító démonokkal, amik tegnap este ki tudja, milyen mélyen telepedtek meg benne, és jószerével fogalmam sem volt, hogy mikor, vagy hogy hogyan fogja feldolgozni a történteket. Az viszont, hogy én is ott akarok lenni Vele mindvégig, arra sarkallt, hogy kidobjam az ablakon mindazt, amihez eddig annyira rögeszmésen ragaszkodtam. Nem lehetett annyira fontos a büszkeségem, mint Ő, és ez a gondolat vitt végül utána, direkt némi távolsággal állva meg tőle, viszonylag gyors léptekkel lépve elé. A rendíthetetlen, közömbös álarcom azonban már lehullott, és bár szavaim továbbra sem finomodtak, legalábbis megfogalmazásukban, de már nem csengtek olyan keményen, ami miatt még az Ő arcán is láttam átsuhanni valamit. És talán épp az a valami volt az, ami végül arra késztette, hogy egy sóhajt és egy kis megjegyzést követően tényleg az autó felé induljon, megkímélve mindkettőnket attól, hogy beváltva a fenyegetésemet, én magam vigyem a kocsihoz, és ültessem be abba.
Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy végül hátra ült be, már azon kívül, hogy így jelezte egyértelműen, mennyire nem akar részt venni bármilyen további diskurzusban, de a komótos és fáradt sóhajomat követően talán már sejthette, hogy én sem fogok újra belekezdeni a vitába. Ez a nap, csak úgy, mint a tegnapi, végül még jobban kisiklott, annak ellenére, hogy már a reggelünk sem volt egyszerű, de ott még inkább a gyerekes piszkálódás volt terítéken, ezúttal viszont már jóval keményebb pofonokat osztottunk ki egymásnak, még ha nem is szó szerint, bár abban biztos voltam, hogy ez jobban fájt, mintha tényleg felpofozott volna. Szinte tudtam, hogy ha elengedném magam egy pillanatra, remegni kezdenének a kezeim attól, amit perceken át gondoltam, mikor értesített a rendőrség, de ahogy a harag és az indulat, úgy lassan a félelem is nyugton hagyott, csak emlékeket hagyva, hogy mit is éreztem ennek az egésznek a kapcsán.
Nem szóltam egy szót sem, míg néhány perc múlva meg nem álltunk a háznál, lassan csatolva ki a biztonsági övet, majd mielőtt még őrült módjára kiugrott volna a hátsó ülésről, kiszálltam, hogy legalább az ajtót kinyissam előtte. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, leginkább azért, mert ekkor már a bűntudat diktálta minden mozdulatomat, és ma már hagynom kellett volna az egészet, mégis kikívánkozott belőlem néhány szó. - Sajnálom, nem kellett volna elvetnem a sulykot - ismertem el viszonylag halkan, még mielőtt elindultam volna a házba, és amint beléptem az ajtón, letettem a kulcsokat, fáradtan ropogtatva meg a végtagjaimat, ezúttal már szándékosan nem keresve pillantását. Szinte láttam magam előtt, hogy első útja úgyis az emelet felé viszi majd, anélkül, hogy hozzám szólna, és bármennyire is akartam jóvá tenni, szinte biztos voltam abban, hogy ezúttal nyílt és kíméletlen elutasításban lenne részem, így inkább a nappali felé oldalaztam, ezúttal azonban mértéket tartva, csak egy visszafogott adagot töltöttem ki magamnak az alkoholból.

Az esetek többségében nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást, és bár eddig ezt általában csak jó értelemben kamatoztattuk, de most eljött az ideje annak is, hogy dühös és ingerült pillantásokat cseréljünk egymással. És ha tekintetünk nem lett volna elég beszédes, még ott volt a testünk, ami szintúgy beszélt helyettünk, egyértelműen árulkodva arról a feszültségről és dühről, ami bennem tombolt, de már Ő sem úgy viselkedett, mint amikor megpillantottam azon a padon ücsörögve. Kétségtelen, hogy én tettem tönkre a kis estéjét, és hogy miattam nem görbült már jókedvű, szemtelen mosolyra a szája, ezt pedig bár kibaszottul fájlaltam, de mégis így tűnt jónak. Nem akartam, hogy a képembe röhögjön, mikor hozzá beszélek, vagy épp azt osztom meg vele, hogy mi minden fordult meg a fejemben, míg úton voltam ide, és bőröm valószínűleg csak akkor kapta vissza melegebb árnyalatát, mikor végre nyilvánvalóvá vált, hogy semmi baja nem esett, és még csak nem is azért üldögélt itt, mert bevallotta Igor megölését. Az egy olyan forgatókönyvet vont volna maga után, amibe jobbnak tűnt nem belegondolni, mert bár egyetlen pillanatra sem adtam volna fel, hogy bármilyen áron, de a rácsokon túl tudjam Őt, mégis éles törést okozott volna kettőnk kapcsolatában. Bár... volt ott épp elég törés, amit csak tovább mélyítettem szavaim hangszínével, miután fejemmel jeleztem az irányt, és megtehette volna, hogy mond valamit, de egészen addig meg sem szólalt, hogy eljutottunk a kocsiig.
És tulajdonképpen még akkor sem tette, szó nélkül szállt be, a néma csendet pedig én törtem meg, a magam bicskanyitogató, nyers stílusában. Mert szavaim már szinte olyanok voltak, mintha képes lennék engedményt tenni, és hagyni, hogy végre legyen egy szabad estéje, de még csak fontolóra se vettem, hogy tényleg engedjek neki. Kibaszottul nem hagytam volna felügyelet nélkül, de még lehetőséget sem adtam neki, hogy válaszoljon, rögtön jött a soron következő gondolat, amit még fel sem fogtam igazán, de már kimondtam. Szinte egyetlen pillanat alatt hűlt le kettőnk között a levegő, érzékelve a kegyetlen, hegyesre fagyott jégcsapokat, amik közénk fészkelődtek, a hideg ellenére azonban íriszei mégis inkább lángokat szórtak, én pedig úgy álltam ezt, mintha ezen múlott volna, hogy lesz-e holnapom. Bár... mi szükségem lett volna egy olyan holnapra, amiben Ő nincs mellettem? - Oké, ezt most fejezd be, és szállj vissza! - emeltem meg én is a hangom, csak pár másodpercig hagyva, hogy kibontakozzon, de ennyi idő is bőven elég volt neki, hogy kipattanjon a kocsiból, ezen pedig még én magam is meglepődtem. A picsába, ez kurvára nem szerepelt a számításaim között. Ereimben jegesre fagyott a vérem, pár pillanat erejéig még a szívem sem úgy dobolta az újabb és újabb ütemet, ahogy azt normális körülmények között tenné, de mire újfent megszólaltam volna, már bevágta a kocsi ajtaját, és elindult az egyik mellék utca felé, de előtte még rúgott egyet a lökhárítóba. Egy hatalmas sóhaj bukott ki belőlem, és bár neki kellett igazat adnom, de a dac, amit elültetett bennem, jó pár másodpercig csak azt hajtotta bennem, hogy menjen, ha akar, én nem fogok sem meghunyászkodni, sem bocsánatot kérni. Ez az egész már legalább ezer sebből vérzett, egyre csak mélyítve a szívünkön tátongó hézagot, mire olyan erővel csaptam a kormányra, hogy azon se lepődtem volna meg, ha kiszakad a helyéről.
Fogaim összekoccantak, és bár nem fordítottam hátra a fejemet, hogy lássam, merre is viszi az útja, de szinte kényszerítenem kellett magamat arra, hogy ne vessem magam utána, és vigyem haza most azonnal. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy önmagától csak úgy visszaszállna, az imént sem tette, és míg én ezen gondolkodtam, egyre távolabb került tőlem. Talán tényleg hagynom kellett volna, hadd menjen oda, ahová akar. Azzal, akivel akar, mert nem zárhatom újra börtönbe. Egy olyanba, amiben tulajdonképpen mindig is élnie kellett, mióta belépett a házamba, és bár már semmi baja nem volt Kirill-lel, mégsem tette boldoggá, hogy sehová nem mehet egyedül. Ajkamba harapva próbáltam leküzdeni az indulatot, a heves löketet, ami újra és újra azt súgta, hogy most menjek utána, és most cibáljam vissza, míg nem késő, de csak ültem ott, hosszú másodpercekig várva, azon gondolkodva, hogy van-e értelme egyáltalán. Emlékszem, milyen volt arra vágyni, hogy egyszer megszabadulok majd tőle, és hogy milyen lesz újra szembesülni azzal az élettel, amit Iris előtt éltem, de ahogy eszembe jutott, hogy mivel töltöttem a mindennapokat, görcsbe rándult a gyomrom. Nem akarom. Többé már nem.
Nem szálltam ki a kocsiból, hanem azzal együtt vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, így eredve a nyomába, bár, már pár perc is elég volt, hogy elég messzire jusson, ennek ellenére jó néhány méterrel később álltam meg, ott pattanva ki a volán mögül, hogy rögtön az útját tudjam állni. Magam sem tudtam, hogy mi ül az arcomon, mert már nem tudtam annyira masszívan tartani az érzelemmentes éleket, arcizmaim végre árulkodni kezdtek, direkt úgy állva meg előtte, hogy ne tudjon csak úgy elsétálni mellettem. - Szállj be - mondtam csak ennyit, a hangom viszont már nem tudott olyan közönyös maradni, mint eddig, inkább uralkodott rajta a pánik szülte indulat, semmint a tényleges méreg. - Ne akard, hogy én ültesselek be - tettem hozzá, mintegy nyomatékosításként, hogy innen vagy együtt megyünk haza, vagy sehogy, de nélküle biztosan nem.

Nem akartam túlmagyarázni az indulataimat, mert ha egy pillanatig is képes volt a helyembe képzelni magát, tudta, hogy mi gerjeszti bennem a valódi haragot, már azon túl, hogy nekiment egy kukának részegen. Mert egyetlen más helyzetben sem érdekelt volna, ha emiatt behozzák, még talán képes is lettem volna Vele együtt nevetni, miközben kinyittatom a cella ajtaját, játékos pimaszkodással húzva az agyát, hogy ez mennyire Rá vall, majd egyszerűen csak hazavittem volna, ahogy teszem azt mindig, ha úgy hozza az alkalom. Most mégis farkasszemet néztünk egymással, úgy, hogy közénk ékelődött az a kibaszott rács, amit minden pillanatban erővel ütöttem volna, ha nem tart vissza valamennyire a józan eszem. És neki sem kellett magyarázkodnia, amiért azt érezte Kirill miatt, amit, mégsem tehettem semmit, és kurvára nem is akartam változtatni a bevett szabályokon. Mert azzal, hogy mellettem éli az életét, olyan veszélynek van kitéve a mindennapokban, amitől óvni akartam, és ehhez a legjobb emberem éberségére volt szükségem, még ha tudtam is, hogy adódhatnak olyan helyzetek, amikből egy testőr sem fogja kimenteni. És talán túlzás volt tőle azt várni, hogy Kirill-lel bulizzon, miközben felejteni akar, de... hagytam volna tényleg egyedül, minden felügyelet nélkül? Nem tudtam volna nyugton maradni, és esélyes, hogy ha Kirill nem is megy vele, hát én csatlakoztam volna, méghozzá úgy, hogy esélye se legyen észrevenni.
Mégsem bírtam ki, hogy ne vágjak izomból a rácsra, mielőtt a zsaru kinyitotta volna, én pedig  besétálva megálltam előtte, röviden hangot adva annak, hogy mégis mi tombol bennem valójában, de ez is csak egy pillanatnyi elgyengülésnek volt köszönhető. Valamiért azt akartam, hogy tudja, mennyire féltettem Őt, mikor felhívtak, vagy hogy milyen pánik lett rajtam úrrá, még ha nem is értette, de talán volt némi elképzelése. Talán épp ezt érezte Ő is minden áldott nap, mikor nem tudta, hogy hazamegyek-e este vagy sem, és hogy ha igen, akkor lesz-e bármi bajom, egyben leszek-e egyáltalán. És itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy végre elmondjam, mi visszhangzott a fejemben, és miért viselkedtem vele ennyire ridegen, vagy hogy miért vagyok ennyire dühös. Nem tudtam kezelni a félelmet, az elképzelést, hogy elveszítem, és közben lett volna lehetőségem tenni ellene. A kérdését hallva mégis kihúztam magam, arcizmaim újra rezzenéstelenné dermedtek, miközben kiadtam az egyetlen olyan utasítást, amire talán már tényleg semmi szükség nem lett volna.
Egyetlen másodperc alatt veszítettem el azt a kis fényt, ami hirtelen felgyúlt tekintetében, csak hogy újra eluralja Őt is az a közönynek álcázott sértettség, és bár elindult, de mozdulatai egyértelműen elárulták, hogy bosszantani akar velük. Mert lassan haladt, szinte totyogott, miközben pofátlanul ringatta a fenekét, csak hogy egyértelműen megforgassa bennem a kést, ennek ellenére amint aláírtam a papírokat, már rögtön indultam is ki, amikor pedig a kocsihoz értem, Ő már ott álldogált mellette és feltűnően kerülte a tekintetemet. Amit valahol még meg is értettem. A jó modort viszont még ezúttal sem hagytam teljesen kiveszni magamból, először előtte nyitottam ki az ajtót, bár nem vártam meg, hogy beüljön, és míg beszállt, én a túloldalról közelítettem meg a vezetőülést, és csak akkor fordultam felé egy pillanatra, mikor már mindketten benn ültünk. - Hol tegyelek ki? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, de még mielőtt elkezdett volna kombinálni, folytattam. - Gondolom szívesen folytatnád a ma éjszakai partit, ezúttal már nélkülem és Kirill nélkül - dőltem hátra az ülésen, ekkor már a visszapillantó tükröt bűvölve. És hangom ugyan arról árulkodhatott, hogy semmi bajom nincs az elképzeléssel, de ha Ő nem is, én kurvára biztos voltam abban, hogy ha most nem azt fogja mondani, hogy menjünk haza, hát árgus szemekkel fogom figyelni minden kibaszott lépését, bármilyen helyszínt is választ. - Vagy vigyelek haza apucihoz?

Érzékeltem, hogyan is változik meg a hangulat, hogyan tűnik el belőle az a kis pimasz, dacos, kissé részeg cserfesség, miután minden reakciómmal azt sugalltam felé, hogy kicsit sem díjazom ezt a viselkedést. Persze ez is más lett volna, ha nem ilyen az időzítés, valahol mélyen, ahogy belegondoltam a helyzetébe, még én magam is beláttam, hogy mikor, ha nem most? Ripityára tört az élete, olyasmit tett, amiről azt gondolta, hogy soha nem lenne képes megtenni, vagy talán... tudta, hogy képes rá, de mégsem hitte, hogy valaha megtörténik majd. Fogalmam sem volt róla, mert tegnap óta egyetlen kibaszott gondolatát sem osztotta meg velem, a sötétben tapogatóztam, hogy vajon mit érez, már azon kívül, hogy egyedül akarja megoldani, főleg miután én inkább parancsokat osztogattam támasznyújtás helyett. Bármit megadtam volna azért, hogy csak egy kurva percig, de tudjam, hogy mi jár a fejében és hogy az Ő szemével lássam a történteket, de abból kellett gazdálkodnom, amit megosztott velem vagy amit épp láttatni engedett. És minden bizonnyal rá is szolgáltam arra, hogy ne beszéljen hozzám, hisz mióta csak elhagytuk azt a mosdót tegnap, egyetlen normális szó nem hangzott el kettőnk között, leszámítva azt a nagyon rövid kis beszélgetést, amit lefolytattuk a szobájában, még mielőtt kirántotta volna magát karjaim közül.
Már nem is pislogtam, rezzenéstelen arccal néztem Vele farkasszemet, minden állomását végigkövetve annak, hogy tényleg eltűnik az iménti jókedv, hangja pedig egyértelmű sértettséget sugallt, amivel csak azt érte el, hogy újabb feszült sóhaj bukott ki belőlem. Mert nem amiatt voltam rá mérges, amiért lazítani akart. - Egyetlen kibaszott szavam sem lett volna, ha nem hagyod ott Kirill-t! - csattantam fel váratlanul, már nem is foglalkozva azzal, hogy hallja-e a kis mitugrász vagy sem. Ez vitt rá arra is, hogy rendesen nekifeszüljek annak a rácsoknak, míg a járőr a kicsit sem barátságos szavaim után odajött kinyitni az ajtót, Iris szavai pedig épp ekkor jutottak el a tudatomig, és ezen a ponton már nem tudtam elhinni róla, hogy nem direkt csinálja. Mintha szándékosan akarná kiprovokálni a dühömet, viszont ha tényleg ez a cél, akkor nagyon jó úton járt.
Lesújtó pillantást vetettem a járőrre, jelezvén, hogy egyelőre még nem megyünk sehová, és bár kicsit sem érdekelt, hogy nem az én emberem, egy sima mozdulattal böktem újra a folyosó irányába, hogy arra mehet tovább. Úgy tűnt, érti a szavak nélküli utasítást is, bár, talán kicsit bátrabb lett volna, ha nem egyedül áll velem szemben, főleg úgy, hogy szemmel láthatóan majd' felrobbanok a méregtől, de csak akkor néztem újra Iris-ra, mikor a rendőr eltűnt az ajtó mögött.
Belöktem a cella ajtaját, és lassú, komótos mozdulatokkal besétáltam. - Ölelést akarsz? - kérdeztem tőle, visszautalva az iménti szavaira, bár ahogy Ő, úgy én sem gondoltam komolyan, hogy valóban ez az igényeállna a csípős szavak mögött. Még ha amúgy már tényleg... ideje lett volna megreguláznunk is magunkat, hogy ne menjen gallyra ez az egész közöttünk. Már ha nem ment már gallyra amúgy is... egészen elé sétáltam, csak hogy minél halkabban kelljen beszélnem, tekintetem viszont továbbra sem eresztette az Övét. - A picsába, Iris, lepergett előttem az egész életem, mikor felhívtak, hogy rólad akarnak beszélni - folytattam tovább, de annyira még magamnál voltam, hogy semmi olyan ne bukjon ki belőlem a hév pillanatában, ami kurvára nem szabadna, hogy napvilágot lásson. - Azt hittem, hogy bajod esett, utána pedig azt, hogy... - Megráztam a fejem, majd feszülten a saját hajamba markoltam, próbálva venni egy mély levegőt, már mit sem törődve azzal, hogy lényegében elárultam, miért is az indulat, ami mellkasomat fűtötte Vele szemben. Mert ez az indulat inkább szólt a félelemnek és a bennem életre kelt pániknak, semmint a tényleges haragnak, mert kibaszottul féltem, hogy vagy így, vagy úgy, de ezúttal tényleg elveszítem, ez az érzés pedig csak nőtt, ha belegondoltam abba, hogy ugyanezt fogom elérni, ha nem csillapítok magamon egy kicsit, vagy ha nem ismerem be, hogy én is hibás vagyok.
Mégsem jött a számra több szó, helyette fejemmel a cella ajtaja felé böktem. - Gyerünk, kifelé - fordultam el tőle, és csak lassú léptekkel közelítettem meg a rácsokat, hagyva, hogy elroboghasson mellettem, ha akar.

Amint megpillantottam, és néhány másodpercig legeltettem rajta szemeimet, nagyon hamar rájöttem, hogy jelenleg bármit is mondok majd, nem fogja komolyan venni. Azt sem tudtam felidézni, hogy láttam-e valaha igazán részegnek, és bár csak halvány sejtéseim voltak, hogy mennyire önthetett fel a garatra, de a tárgy szempontjából amúgy sem volt túl nagy jelentősége. Az egésznek nem lett volna jelentősége, ha nem egy ilyen mocskos, pokoli nap állna mögöttünk, és míg egy másik helyzetben talán még jót mosolyogtam volna ezen a spicces Iris-on, aki alig képes visszatartani a röhögést, de ezúttal a vidámság vagy jókedv leghalványabb szikráját sem voltam képes felmutatni. És ez meglátszott szavaimon is, már ha nem szűrte le egyértelműen testtartásomból vagy épp abból, ahogy méricskéltem Őt, nagyon keményen összpontosítva arra, hogy ne itt rendezzek jelenetet, mert az sem rá, sem pedig rám nem vetett volna jó fényt. Nem mintha kicsit is érdekelt volna, hogy ki mit gondol rólam, vagy erről a házasságnak nevezett kabaréról, amiben egészen tegnap estig minden elszántságommal hittem, de mégis jobbnak tűnt nem felkelteni a zsaruk figyelmét egy heves szócsatározással, főleg, hogy jelenleg nem voltak egyenlőek az esélyeink. Bár, még mindig nem mondtam le egy alapos fejmosás lehetőségéről, de azt már csak a négy fal között, otthon terveztem megejteni.
Kemény vonásaim egyedül akkor rándultak meg kissé, mikor szavait hallva megforgattam a szemeimet, újra a folyosó felé lesve, de még mindig nem hallgatott minket senki, ez viszont nem jelentette azt, hogy nem is látnak, sőt. Ostobák lennének nem bekamerázni a cellákat is, még ha Iris nem is az a tipikus, közveszélyes bűnöző volt, bár úgy tűnt, a kukákra nagyobb veszélyt jelentett, mint ahogy azt eddig gondoltam. Talán tényleg képes lettem volna Vele együtt röhögni ezen az egészen, de nem most, nem itt és nem ilyen körülmények között. - Szóval egyedül akartál lenni - ismételtem el szavait maró gúnnyal, összeszűkült szemekkel, ahogy ujjaim csípőmre kúsztak, így bámulva Őt tovább. - És ehhez feltétlenül egy cellára volt szükséged a rendőrségen - tettem hozzá annak ellenére, hogy szavaival nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire nem akart ide kerülni, ezt követően pedig újra körülnéztem, ekkor már a szűk helyiséget véve szemügyre, de ha múltkor a motelt nehezményeztem az ocsmánysága miatt, hát a motel ehhez képest öt csillagos szálloda volt.
A koszos falak alapos méricskélés után ismét megkerestem íriszeit, egyre nagyobb gombócot érezve a torkomban, mert bármennyire is haragudtam rá, amiért idáig jutottunk, a másik felem kibaszottul nem így akarta csinálni, nem így akarta kezelni, és megoldásképp is valami mást duruzsolt a fülembe. Nem hagytam viszont, hogy eluralkodhasson, kötöttem az ebet a karóhoz, ugyanolyan merev pillantással fürkészve elkenődött vonásait, mint eddig, és bár minél kevesebbet akartam tépni a számat, hogy mielőbb eltűnhessünk innen, Ő még nekiállt beszélni, tovább ütve a vasat a forró tűzön. - Már kicsit elkéstél azzal, hogy nyugtatni próbálj - mondtam ki a nyilvánvalót, bár ezúttal már tényleg nehezemre esett, hogy ne bukjon ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, még ha valahol kibaszottul röhejes is volt ez az egész. - Kurvára nem kéne itt lenned, de bizonyára kibaszottul nehezedre esett volna, ha életedben először nem a saját fejed után mentél volna - folytattam tovább, már nem is gondolva végig a szavaimat, rámarkolva az egyik rácsra, ami továbbra is elválasztott tőle, és amint tudatosult bennem, hogy emiatt most sem mehetek közelebb, hangosan felmorrantam, ütve egyet rajta. - Kinyitná a cellaajtót, vagy oldjam meg én? Bassza meg - ordítottam újfent a folyosó irányába, arra várva, hogy az előbbi járőr megjelenjen, és annyira nem lepődtem meg, mikor fülét-farkát behúzva ugyan, de mellém érve a zárba dugta a kulcsot.

Arra számítottam, hogy amint tudomást szerzek Iris hollétéről, elönt majd valami megnyugvás, még annak ellenére is, hogy amúgy továbbra is kibaszottul zabos voltam rá, de ha a testi épségéről van szó, félre tudtam tenni mindent. Legalábbis abban a rövid kis időben, amíg hagyták, hogy ebbe a hitbe ringassam magam, mert amint újra csörgött a telefon, és lehetőségem nyílt beszélni azzal a rendőrrel, aki ma este a rendőrőrsre tessékelte a feleségemet, már annyira nem voltam nyugodt, azt pedig, hogy mennyire voltam dühös, tökéletesen érzékeltették arcvonásaim. Még ha menet közben kedvem is támadt tajtékozni, tekintve, hogy nem tudtam, mit keres a rendőrségen, miért vitték be, bár, már így is hatalmas kő esett le a szívemről, mert azt legalább már tudtam, hogy semmi baja, grátiszban pedig, csak hogy biztos legyen, hogy még mindig ugyanaz a nő, alaposan megkavarta a szart, főleg ha ki tudja, milyen állapotban, de Ő maga tett vallomást. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam meggyőzni magam arról, vajon képes volt-e beszélni, vagy feladni magát, netán vállalni a következményeket olyasvalamiért, amit tegnap egy fondorlatos tervnek köszönhetően már elintéztünk. Ha most beismerte Igor megölését, minden hiábavaló volt, közben pedig tudatosan próbáltam nem is gondolni arra, hogy személyesen hogyan is érintene, ha... tényleg ez történt. Mert nem álltam készen feldolgozni ezt, az ezzel járó cunamiról már nem is beszélve, arra pedig főleg nem, hogy emiatt egy életre elveszítsem. Mert bármit is mondtam neki, bármennyire is tettem idézőjelessé kettőnk kapcsolatát ma reggel, egy kurva pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy túl akarnék adni rajta. Képtelen lennék élni Nélküle, ez az ideg pedig piócaként falta a gyomromat, lassan terjedve át a mellkasomra, a megkönnyebbülés pedig akkor sem ért el, mikor az érkezésemet követően a járőr közölte velem, hogy a feleségem ittasan vezetett, és nekiment egy kukának. Jó ideig tényleg azt hittem, hogy ezek itt a bolondját járatják velem, és valójában nem Iris-t hozták be, hanem valaki mást, de ahogy teltek a másodpercek, belőlem pedig egyre több kis sóhaj bukott ki, már tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy márpedig nincs itt semmi tévedés.
Szerencsére elég volt egyszer kérnem, hogy vezessenek Hozzá, ehhez már nyilván hozzájárult az is, hogy nagy eséllyel Iris-nak köszönhetően pontosan tudták, hogy kivel van dolguk, mindenesetre amint megálltam a cella előtt fél méterrel, rezzenéstelen tekintettel figyelve a kissé szétcsúszott alakját, ahogy görnyedve ült valami kis padon, sikeresen elfojtottam egy kisebb sóhajt. Épp csak annyira fordultam a járőr felé, hogy meggyőződjek a távozásáról, de nem is nagyon kellett belemerülnöm a mondanivalóba, Iris megtette helyettem, olyan vakmerő bátorsággal, ahogy csak részegen volt képes beszélni. Vagy ki tudja, talán már józanul sem rettenne vissza attól, hogy ilyen büszkén viselje, ha hülyeséget csinál. - Az még nem - válaszoltam zsigerből, de hangom olyan szúrkáló volt, hogy szinte tényleg tüskék bújtak ki a bőröm alól. - De az ittas vezetés igen - léptem közelebb, ezen a ponton viszont kurvára sajnáltam, hogy nem kértem el a cellája kulcsát, mert valószínűleg némi erélyességgel még azt is elértem volna, ha nagyon akarom. - Legalább Te jól szórakozol - folytattam tovább széttárt karokkal, úgy téve, mintha amúgy szívem szerint nem akarnék már most ordítani a felelőtlensége miatt. Vajon eszébe jutott egyáltalán, hogy mi minden futott végig az agyamon, míg ideértem? Hogy azt hittem, Igor miatt van itt? A picsába, dehogy gondolkodott Ő bármin is. - Tényleg azért lógtál meg Kirill elől, hogy részegen kocsikázz összevissza? - kérdeztem felvont szemöldökkel, a hangom szárazsága azonban ekkor már kopni kezdett, több indulatot engedve át, mint ahogy azt először akartam.

Miután bevágódott mögöttem az ajtó, és sikerült belerúgnom az első tárgyba, ami a közelembe került, inkább megálltam, és megpróbáltam egy mély, hatalmas levegővel nyugalmat kicsikarni magamból, és bár minden okom meglett volna rá, de ezúttal mégsem azzal indítottam, hogy magamhoz vegyem a soron következő vodkás üveget, leginkább azért, mert a tegnap estével ellentétben, ezúttal kő kövön nem maradt volna a helyiségben. Nem tudtam mit kezdeni azokkal az indulatokkal, amik feléledtek a mellkasomban, minden mozdulatommal pusztítani, törni és zúzni akartam, és egyedül annak köszönhettem némi józanságot, hogy még így sem akartam ráhozni a frászt. Mert bár nem jött utánam, de ha elkezdem aprítani a berendezést, nem tudnám csak úgy, néma csendben megtenni, a hangokra pedig Ő is felkapná a fejét, és egyelőre nem akartam egy újabb harsány vitába keveredni. Talán tényleg időt kellett volna adnom neki, amit kért is, ami legalább úgy hangzott, mintha azon kellene gondolkodnia, hogy akar-e még így, ezek után is velem maradni, vagy sem, ez a gondolamenet pedig nemhogy nem segített, csak olaj volt a tűzre.
Inkább ledobtam magam a székemre, rögtön hátradőlve, miközben mély levegőket véve, a mennyezetet kezdtem bámulni. Nem tudtam, hogy mihez kellett volna kezdenem ezzel a helyzettel, vagyis, talán épp ez volt a legrosszabb része: hogy pontosan tudtam, mit kéne neki mondanom, cserébe pedig hogy neki mit kéne válaszolnia, de olyanok voltunk, mint a nagyra nőtt gyerekek. Egyikünk sem akart engedni, pedig egyértelműen elértük a mélypontot, és bár Ő csak időt kért, de olyan baljós érzés kezdett körvonalazódni bennem, hogy nem tudtam többé különbséget tenni képzelet és valóság között. Elvesztem a saját gondolataim között.
Résnyire nyitottam csak ki az ajtót, mikor hosszú órák elteltével egyértelműen készülődni kezdett valahová, csak egy kis nyugalmat érezve amiatt, hogy Kirill-t sem felejtette ki a számításaiból, de azok után, hogy egész nap ide sem dugta az orrát, mintha tényleg minden erejével azon dolgozott volna, hogy rendet tegyen magában, már nem hibáztattam azért, hogy ki akart szakadni innét, az oroszlán kibaszott barlangjából, ami talán már nem azt jelenti neki, amit pár nappal ezelőtt. Még önmagamat sem akartam álltatni, mert az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy majd rám nyitja az ajtót, elköszön vagy legalább elmondja, hogy hová készülődik, de nem tette, és csak egy kis idő elteltével, Kirill üzenetéből jöttem rá, hogy vajon hol is múlatja az időt. Egy bárban valami barátnőjével, és kicsit sem spóroltak az alkohollal, de amíg Kirill rajta tartotta a szemét, csak egy kis nyugtalanságot engedtem meg magamnak az egész kapcsán. Mert kurvára itthon lett volna a helye, méghozzá velem, nem pedig egy... akárkivel spiccesen, miközben ki tudja, mi minden hevert romokban körülöttünk. Vagy éppen közöttünk.
Az viszont semmi jót nem jelentett, mikor megcsörrent a telefon, a kijelzőn Kirill neve villogott, egy feszült sóhaj pedig szinte azonnal kiszakadt belőlem, mert ha Kirill hívott, annak mindig jó oka volt. És nem is tévedtem, mert már a második mondat után elöntötte agyamat a vörös köd, de nem a megszokott, édes, kínzó fajtából, amit általában Iris miatt éreztem, nem. Ez most színtiszta düh volt, amit félig Kirill vívott ki magának, mert hagyta meglógni Iris-t, a másik fele pedig épp Iris-nak szólt, és ha össze kellett vetnem a kettőt, az utóbbi jóval vehemensebb haragot váltott ki belőlem. Éreztem, hogy állkapcsom pattanásig feszül, fogaim pedig még annál is kíméletlenebbül feszültek egymásnak, a szívem vad kalapálásba kezdett, azt érezve, hogy ebben a pillanatban puszta kézzel is képes lennék megfojtani valakit, és ha Kirill-nek kis szerencséje is van, Iris előkerül addig, míg oda nem érek.
Már az autóban ültem, mikor újra megcsörrent a telefon, a szám azonban kicsit sem volt ismerős, a hang pedig, ami a túloldalon megszólalt, még annyira sem, de az első pofont mégis azzal mérte rám, hogy bemutatkozott és elmondta, hogy honnan keres. Egyetlen pillanat alatt pergett le előttem minden lehetséges forgatókönyv, a legrosszabb mind közül mégis az volt, hogy történt Vele valami, a második gondolatom pedig szinte rögtön követte ezt, ahogy eszembe jutott, hogy talán... elmondta valakinek, hogy mit tett. Hogy Ő maga adta fel magát, mert nem bírta a lelkiismerete, így mikor úti célt változtattam, és leparkoltam a rendőrőrs előtt, egy kibaszott nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Gyűlöltem ezt a helyet, még ha túl sok okot nem is adtak arra soha, hogy féljek tőlük, azzal viszont még Ők is tisztában voltak, hogy ki vagyok, vagy hogy ki az apám, csak hogy ez... mit sem jelent, ha Iris önként adta fel magát, és tényleg elmondott mindent. Levert a víz, olyan forróság munkálkodott a végtagjaimban, hogy arra talán még soha nem is volt példa, csak hogy egyetlen pillanat alatt szökjön agyamba a vér, mikor az ott üldögélő kis akárki közölje velem, hogy miért is ül a feleségem az egyik cellában. - Ez most komoly? - bukott ki belőlem összeszűkült szemekkel, hangom pedig árulkodott arról, hogy tényleg nem hiszek a fülemnek, de mikor egy járőr kíséretében a celláig vezettek, már megkomolyodtak arcizmaim, mintha amúgy nem lettem volna kibaszottul zabos amiatt, hogy itt kell lennem. Vagy azért, hogy Ő itt van. - Ittas vezetés? Viccelsz velem? - kérdeztem tőle, mikor a járőr odébb vonult, annyi szerencsénk viszont volt, hogy mást épp nem tartottak fogva ugyanabban a szűk kis helyiségben.