Amikor pár perccel ezelőtt kettesben maradtam Natasha-val, még nem számítottam arra, hogy ennyi idő alatt képes lesz megbolygatni az egész kibaszott életemet, még ha arra valahol számítottam is, hogy nem telik majd el úgy ez a rövid kis megbeszélés, hogy ne próbálkozna be, ahogy tette azt mindig. Viszont ezúttal már alapjaiban is más volt a helyzet, mert nem érdekelt sem Ő, sem a hozzá hasonló könnyű nőcskék,  a küszködése még annyira sem hozott lázba, hisz elmaradt az a forró, lángoló érzés, amit finom libabőr kísér, és hiába habzsoltam régen azt az életet, amit most újra meglebegtetett előttem, eszembe juttatva, hogy régen teljesen más döntést hoztam volna, ha egy nő felkínálja magát nekem, ezúttal semmit nem tudott kicsikarni belőlem. Pedig mindig elvettem, amit adni akartak, egyetlen cseppnyi élvezettől sem fosztva meg magam, de ma már csak egyetlen nőtől volt erre szükségem, Ő pedig épp úgy vágta be maga mögött az ajtót, mintha az lett volna a célja, hogy magával rántja az egész kibaszott falat is. Pokoli düh éledt fel bennem, de nem Iris iránt, még ha valahol bántott is, hogy azt hiszi, így kezelném a kettőnk közötti feszültséget. Pedig nem volt szükségem más nőre még akkor sem, ha napok óta hozzám sem ért, és ha éreztem is emiatt frusztrációt, az még nem volt elég ahhoz, hogy egy másik nő karjai közé meneküljek.
Natasha után Kirill-nek is kiadtam az egyértelmű utasítást, egy pillanatig sem voltam hajlandó eltűrni ennek a kibaszott nőszemélynek a jelenlétét, aki épp úgy tipegett át a romokban heverő házasságom darabkáin, hogy azt sem tudta, mit művel. A megértés és a nagylelkűség távol állt tőlem, nem voltam hajlandó sem megérteni, sem elfogadni, ami történt, és az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem rajta töltöttem ki a bennem fellobbanó mérget és indulatot. Más körülmények között esélye se lett volna kegyelemre, de most egyedül az érdekelt, hogy Iris hová ment, és míg kettesével átszeltem a lépcsőfokokat, végig az visszhangzott a fejemben, hogy milyen mondanivalót címzett Natasha-nak, mielőtt elviharzott volna. Kezdtem rájönni, hogy újra és újra képes meglepni, hogy nála az adrenalin a kulcs, az pedig, hogy képes lenne-e megtenni... már egészen más lapra tartozott. Azok után, ami Igorral történt, már semmin nem lepődtem volna meg, bár, még azokat a romokat sem tudtuk feltakarítani, máris itt volt a következő. Mintha összeesküdtek volna ellenünk, de nem voltam hajlandó engedni a nyomásnak, akkor sem, ha újabb és újabb pofont kapok majd jutalmul. Már az ajtaja előtt álltam, mikor először éreztem, hogy fogy a levegőm, egyre kevesebb oxigén jutott a tüdőmbe, miközben az ideg egy az egyben felfalta a gyomromat. Ujjaimba remegés költözött, izmaim kíméletlenül feszültek, ahogy némán fürkésztem az ajtólapot, mintha képességem lenne átlátni rajta. Elszorult a torkom, még ha tudtam is, hogy nem tettem semmi rosszat, ezúttal tényleg nem hibáztam, de a jó ég tudta, hogy mit vett a fejébe, vagy mit vetített elé az elméje, mit suttogott a fülébe az a kibaszott kisördög a látottakkal kapcsolatban.
A kilincs azonban nem engedett, én pedig, mint aki nem veszi tudomásul, hogy valószínűleg kulcsra zárta az ajtót, még jó párszor megpróbálkoztam a mozdulattal, de ez csak arra volt jó, hogy még ingerültebbé váljak, a tanácstalanság még erősebben hatott mozdulataimra, érezve, hogy az egész arcomra kiül a kicsit sem kellemes érzés. - Nyisd ki - szólaltam meg először, hangom azonban határozottabb maradt annál, mint amire számítottam. - Kérlek - tettem hozzá halkan, jóval gyengédebb hangon, bár Ő maga is sejthette, hogy ha más lehetőséget nem ad, nem fogok megijedni attól, hogy betörjem az ajtót.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a szintre, mikor hidegen hagy majd egy nő érintése, arra pedig még annyira sem számítottam, hogy mindez egy másik nő miatt lesz, aki ráadásul reggel olyan teli mosollyal hagyta el a házat, hogy azóta sem tudtam másra terelni a gondolataimat. És míg azelőtt kapva kaptam volna a kínálkozó alkalom után, kicsit sem zavartatva magam, most minden apró szőrszál égnek meredt a testemen, és ez csak fokozódott, mikor kellemetlen fintorral a képemen, megpróbáltam ellépni mellőle, Ő pedig válaszként belekapaszkodott a nyakkendőmbe, így akadályozva meg, hogy csak úgy elsétáljak. Ahogy tekintetem találkozott az Övével, szembesültem azzal, hogy a múltam pislogott vissza rám, az a múlt, ami túl sokszor érintett meg az elmúlt pár napban, mióta Igor meghalt, és amivel kapcsolatban egyre biztosabb voltam, hogy nem sírom vissza egyetlen másodpercét sem. Már nem volt szükségem arra, hogy minden nap jelentéktelen nőkkel múlassam az időt, akik egyetlen füttyentésre bármit megtesznek, és a sors furcsa fintora volt, hogy nekem épp az az egy kellett, aki pont, hogy nem tesz meg bármit, és akiért nap mint nap meg kell küzdenem, máskülönben kurvára elveszítem. És ma is küzdeni akartam, de Érte, és nem az előttem állóért, de mire szóra nyíltak volna ajkaim, a sors ismét megmutatta magát, és olyan gyomrost vitt be, amire néhány másodperccel ezelőtt még csak nem is számítottam.
Még csak időm sem volt felfogni a halk kopogást, mert már nyílt az ajtó, az a teli mosoly pedig, amivel reggel is búcsúzott, egyetlen másodperc alatt hervadt le Iris arcáról. Voltaképpen még arra sem volt időm, hogy erélyesen kirántsam magam Natasha karmai közül, bár a testemet tényleg elöntötte a forróság, de az inkább a düh és a kétségbeesés különös egyvelegeként jött létre. Mert kibaszottul dühös voltam erre az ostoba nőszemélyre, a kétségbeesés pedig inkább Iris-nak szólt, mert az arcán virító mosoly, és a tőle elhangzott szavak legalább annyira ijesztettek meg, mint az, ahogy néhány napja kiszállt a kocsiból és elindult a vakvilágba. - Iris - kezdtem volna bele, nem mintha lett volna esélyem kivívni az ártatlanság vélelmét, de nem is adott rá lehetőséget, mert amint befejezte a nekünk szánt mondanivalóját, úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az kis híján kiszakadt a tokjából. Hosszú idő után most rezzentem össze először, kezem pedig szinte ösztönösen siklott Natasha csuklójára, és mit sem törődve azzal, hogy fáj-e neki vagy sem, elhúztam a nyakkendőmről, de még mielőtt elindultam volna, szinte teljesen a képébe másztam. - Tűnj el a házamból - szólaltam meg vészjóslóan, azt már nem téve hozzá, hogy ezzel a húzással írta alá a halálos ítéletét, de meg sem vártam a reakcióját, mert már útban voltam az ajtó felé, ott azonban egy pillanatra megtorpantam, mert ötletem sem volt, hogy Iris merre viharzott el. Ekkor már az egész gyomrom akkora volt, mint egy borsószem, éreztem, hogyan önti el a méreg a fejemet, de a félelem is ott figyelt a sarokban, és bár ezúttal nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha mi sem történt volna, valahol mégis igazságtalan volt, hogy olyasmi miatt kell magyarázkodnom, ami meg sem történt, nem mintha ötletem lett volna arról, hogy Iris miatt vett a fejébe. Mintha el tudná képzelni, hogy valaha is hozzáérnék más nőhöz, mikor a napom minden kibaszott percében Rá vágyom, Ő uralkodik a gondolataim felett, és tőle rándul össze a gyomrom a lehető legédesebb, legkínzóbb módon.
Kirill-re néztem, aki az emelet irányába mutogatott, de még annyira leparkoltam mellette, hogy fejemmel a dolgozószoba felé bökjek. - Gondoskodj róla, hogy mielőbb eltakarodjon a házamból - tettem egyértelművé az utasítást, de még választ sem vártam, lábaim rögtön a lépcső felé vittek, kettesével szedve a fokokat, hogy mikor felérjek, megálljak az ajtaja előtt, már azon gondolkodva, hogy vajon nyitva hagyta-e vagy életünkben először tényleg kénytelen leszek rátörni.

Mikor ajkai után kaptam, már kicsit sem érdekelt, hogy mi történt tegnap vagy épp tegnap előtt, de még azt is elfelejtettem, hogy milyen kínkeserves pokol volt nélküle álomra hajtani a fejemet, majd úgy ébredni, hogy nem bújik hozzám. Soha nem gondoltam volna, hogy a nyugodt alváshoz kell majd valaki, aki ott szuszog mellettem, és voltaképp amíg meg nem jelent a házamban, ezzel együtt pedig az életemben, nem is akadt ilyen problémám. Bármilyen is volt előtte az életem, mára már csak szürke, színtelen eseménysorozatnak tűnt, amit nem dobott fel igazán semmi, most viszont egyetlen apró mosolyával képes volt olyan fényt hozni a mindennapokba, hogy azt kívántam, bár soha ne tűnne el ajkai körül. És mégis én voltam az, aki foggal-körömmel harcolt ellene, aki napok óta nehezítette a dolgát, pedig amúgy sem volt egyszerű megbirkóznia a történtekkel, én pedig rátettem még egy lapáttal a lehetetlen viselkedésemmel, és azzal, hogy minden ízében kiforgattam egy olyan megjegyzését, amit tudom, hogy nem úgy gondolt, mint ahogy végül elhangzott. Mert ki akart volna egyedül lenni, vagy egyedül megoldani a rá szakadó terheket? Neki szüksége lett volna rám, én pedig, piti sértődések miatt zárkóztam el előle, és gázoltam át rajta újra és újra, épp úgy, ahogy akkor is tettem, mikor utána kellett mennem a rendőrőrsre.
Most viszont itt tartottam a karjaim között, olyan hévvel csókolva, hogy pár pillanatig azt hittem, elfogy közben a levegőm, mégsem zavartattam magam. És ha kettőnk zihálását nem törte volna meg Kirill hangja, nem is álltam volna meg ennyinél, addig küzdve a ruháival, míg mind a földre nem hullott volna, valószínűleg apró cafatokban. Homlokomat az Övének támasztottam, szippantva még egy keveset a finom illatból, amit magából árasztott, elhintve egy apró kis megjegyzést, mintha csak tudatni akartam volna vele, hogy bármi is volt eddig, ezúttal máshogy akarom csinálni, és ma este már nem leszek hajlandó újra végigfutni ugyanezeket a köröket. Mert már nem számított, mit ki mit mondott vagy tett, szükségem volt Rá, épp annyira, amennyire neki szüksége volt rám, és ezt már többé nem tudtam csak úgy a szőnyeg alá söpörni. A hűtő mellől figyeltem, ahogy még összeszedi a holmijait, ajkaim sarkában egy pofátlan, sunyi vigyorral, az a néhány szó pedig, amit még menet közben kiabált, tényleg azt a benyomást keltették, mintha újra egyenesbe jöttünk volna. És talán tényleg ez történt, legalábbis, elindultunk az úton.

Egy ilyen elválás után azonban még nehezebbnek bizonyult átvészelni a nap maradék részét, még ha társaságban állítólag gyorsabban is telt az idő. Én nem így éreztem, és néha, ahogy az órára pillantottam, újra rá kellett jönnöm, hogy kibaszottul hosszú napnak nézek elébe, és bár maga a vacsora is lázba hozott, de sokkal jobban érdekelt az, aki hozza majd, végre megadva a lehetőséget arra, hogy tényleg megbeszéljük azt, ami miatt napok óta nehezünkre esett egy levegőt szívni. Abból mondjuk még így sem engedtem, hogy néha megkérdezzem Kirill-től, minden rendben van-e, de biztosított arról, hogy Iris-nak semmi baja.
Az üzleti ügyek siettek egyedül segítségemre, hogy végre másra is koncentráljak, és bár hosszú órák teltek el, mégsem tűnt úgy, hogy bárhová is jutottunk volna, bár, amikor Igor rejtélyes halálát boncolgatták, nehezemre esett nem megjegyezni, hogy mennyire az Őt megillető helyén van épp, és hogy épp olyan halált halt, amit megérdemelt. Helyette maradt a rideg álarc, a néma egyetértés, a közöny, és mindaz, amit abban a pillanatban, amint eltűnnek a házamból, egy az egyben le akarok majd dobni magamról. Az idő viszont telt, egy-egy pohár vodkával vonulva át a nappaliba, valamennyivel kötetlenebb beszélgetést folytatva, ami javarészt abból állt, hogy mindenki jóslatokba bocsájtkozott, vajon meddig húzza még az apám, és hogy a húgom meddig lépked felfelé a ranglétrán, mert szerintük nem lesz jó vége, ha egy nő kezébe kerül az irányítást. Ami a társaság egyetlen női tagja ki is fejezte rosszallását, de ahogy a köreinkben mindenki, úgy Natasha is tisztában volt azzal, hogy egy nő nem tudja biztos kezekkel kormányozni ezt a hajót. A beszélgetés azonban lassan véget ért, ahogy a társaság több tagja lassan elszivárgott, a késő délutáni órára hivatkozva, én pedig kortyolva egyet a pohárból, Natasha-ra néztem, aki egyedüliként még nem jelentette be a távozását, szándékos lassúsággal kortyolgatva a vodkát, két gondolat között pedig, miután felálltam a kanapéról, fáradtan nyúltam a nyakkendőm után, hogy lazítsak egy kicsit a szorításán. - Nincs okod aggódni, a húgod soha nem lesz méltó az apád helyére - szólalt meg, ahogy közelebb jött, tovább feszegetve a témát, ami inkább tett ingerültté, de nyugalmat mindenesetre kicsit sem éreztem tőle. - Úgy nézek ki, mint aki aggódik? - kérdeztem, lenyelve az utolsó korty vodkát is, megkeresve tekintetét, de nem volt nehéz dolgom, mert időközben még közelebb lépett. - Feszültnek tűnsz - húzta ravasz mosolyra ajkait. - Segítek ellazulni - folytatta tovább suttogva, ujjai pedig az ingem legfelsőbb gombjára fogtak, kibújtatva azt a helyéről. Egy fintor robogott végig arcomon, sugallva, hogy ezúttal mennyire kéretlen az érintése, és hogy mennyire nincs szükségem a segítségére, és már mozdultam volna, de ujjai ezt követően inkább a nyakkendőbe kapaszkodtak bele.

Hiába emeltem vissza magam köré azokat a falakat, amiket Ő már egyszer lebontott, nem tudtam színtiszta indulattal méricskélni Őt, mert ha mélyen magamba néztem, már tudtam, hogy valójában már nem dühöt érzek, a gyerekes sértődésnek pedig már semmi értelme nem volt. Talán tényleg túl kellett volna esnem rajta tegnap, egyszerűen rányitni azt a kibaszott ajtót, mert ha nem is mondta ki nyíltan, de épp erre várt tőlem, én viszont ahelyett, hogy végre megtörtem volna a csendet, tovább mélyítettem a kettőnk közötti szakadékot. De már nem vágytam erre, és ahogy újra és újra megtaláltam tekintetét, túl nyilvánvaló volt, hogy valójában egyikünk sem akarja ezt. Utáltam minden gúnyolódó szót, ami elhagyta ajkaimat, a csipkelődés pedig kicsit sem hasonlított ahhoz, amit egymás között bátran engedtünk meg magunknak más körülmények között.
Talán épp ez sarkallta lépteimet, ahogy odasétáltam elé, de ahelyett, hogy ellépett volna, vagy szóvá tette volna, hogy ne erőlködjek, mert semmi értelme, tovább csökkentette az amúgy sem túl nagy távolságot kettőnk között, épp annyira, hogy érezzem magamon forró leheletetét, illata pedig futótűzként áradt szét bennem. Újra és újra érezni akartam, aprókat szimatolva a levegőbe, miközben már a blézer egy gombjával játszadoztam, pofátlan vigyorral reagálva szavaira. Mondhatta volna, hogy bátor vagyok, vagy egyenesen vakmerő, amiért ilyen nyíltan felhívást teszek keringőre, de már úgy kellett nekem, mint a kibaszott oxigén, ha nem még annál is jobban. Mert képtelenségnek tűnt nélküle élni, rendesen lélegezni, és bármilyen fájdalmat is okoztunk egymásnak, eszembe sem jutott kevésbé akarni Őt, mint eddig bármikor. Ezzel pedig testem minden porcikája egyetértett, a vérem forrni kezdett már pusztán attól a kóbor érintéstől, ahogy mellkasomra helyezte tenyerét, és bár kissé megkezdtem a blúzát, de egy fikarcnyi bűntudat sem suhant át rajtam, és valószínűleg az se érdekelt volna, ha tényleg kárt teszek a vékony kis anyagban. Már csak azért sem, mert eddig tudtam ellenállni a késztetésnek, a következő másodpercben már hajoltam is ajkaira, egyre közelebb húzva Őt magamhoz, nyelvemmel kutatva az Övét, és míg ujjaim hajtincseibe furakodtak, én is éreztem, hogy az Ő kezei is életre kelnek, egyikkel hajamba túrva, míg másik továbbra is valahol a mellkasomnál járt, és bár kicsit sem voltam hajlandó ereszteni a csók vehemenciájából, még így is talált egy kis rést, amibe belemormoghatta, hogy neki most indulnia kellene. Élénk vigyorra rándultak ajkaim, miközben továbbra sem engedtem Őt, még szenvedélyesebb hévvel tapadva ajkaira, már készen arra, hogy tényleg kibontsam ebből a nevetséges maskarából, mikor az én tudatomig is eljutott Kirill hangja, úgy térítve magamhoz, mintha tényleg egy álomból léptem volna vissza a valóságba.
Belesóhajtottam a csókba, amiből Ő már lassan ugyan, de bontakozni kezdett, homlokomat néhány pillanat erejéig az Övének döntöttem, míg lassan magamhoz vettem némi oxigént, közben finoman végigsimítva hajtincsein, amiket az előbb még vehemensen szorítottam. - Este folytatjuk ezt a beszélgetést - leheltem ajkaira, de továbbra sem jött meg a hangom, ugyanúgy rekedt maradtam, mint az imént, és csak egy nagy levegővételt követően voltam képes ellépni tőle, rögtön célba véve a hűtőt, de jelenleg minden hűsítő érzésre szükségem volt ahhoz, hogy ne kapjam el a karját, még mielőtt ténylegesen kisétálna a helyiségből. Még mindig izzott a vérem, és bár rohadtul dühített, hogy ismét félbeszakítottak minket, mintha a múlt tényleg ismételte volna önmagát, de talán képes leszek kibírni ezt a néhány órát. Talán.

Átsuhant rajtam némi megkönnyebbülés, mikor felemelte kezeit, ezzel is jelezve, hogy részéről is befejezhetjük a beszélgetés ezen részét, de amúgy is értelmetlen volt ezen vitatkozni. Ha továbbra is állta volna a sarat, vagy netán azt mondta volna, hogy egyedül akar menni, még mindig több lehetőség közül válogathattam volna, már azon túl, hogy akkor az akarata ellenére küldöm utána Kirill-t, vagy ami rosszabb, és ebben a helyzetben valószínűleg ez volt a legrosszabb, hogy ha én mentem volna utána, és loholtam volna a nyakában egész nap. Ha kínosnak tartotta azt, hogy Kirill egész nap ott dekkoljon az irodájában, még milyen kínlódás lett volna, ha én megyek, mert abban biztos lehetne, hogy a bennem tomboló indulatokat egészen máshogy vezetném le, leginkább azzal, hogy megállás nélkül szekálnám, és erre nyilván Ő sem vágyott. Képes lettem volna a végletekig gyötörni, ha kikényszeríti belőlem, addig a pontig, míg meg nem unja, és azt nem mondja, hogy akkor inkább hazamegy, de ezt a lehetőséget ezúttal már el is dobhattam. Elvégre, most közölte velem, hogy Kirill-lel megy, ez pedig adott némi nyugalmat, hogy ha házon kívül is lesz, de nem egyedül.
Vontam egyet vállamon, mikor megjegyzést tett az üzlettársaimra, de ennél több figyelmet nem is szenteltem ennek. - Szerencsére nem leszel itthon, úgyhogy előlük már nem kell bújkálnod - vetettem oda egyszerűen, szándékos pimaszkodással, bár hangomból talán most először sütött egyértelműen, hogy mennyire meg vagyok sértődve a tegnapi nap után, ez pedig akkor sem csillapodott, mikor elé léptem, szinte magamon érezve a testéből áradó hőt. Magam sem értettem, hogy miért akarom kínozni magam, miért nem engedem egyszerűen csak elmenni, ami lehetőséget adna arra is, hogy nyugalomban megreggelizzek, mielőtt belevetném magam a nap fáradalmaiba, ehelyett megint ott álltam, mintha házhoz mentem volna a soron következő pofonért, ami ezúttal épp annyira jöhetett képletesen értve, mint szó szerint. Talán jobban fájt volna, ha szavak formájában utasítja el közelségemet, vagy netán szavak nélkül, egyszerűen csak ellép, mintha tényleg gyűlölné, ha a közelében vagyok, de ez nem történt meg. Épp ellenkezőleg, miközben elkezdte húzni az agyamat, még közelebb férkőzött hozzám, mellei finoman érintették az ingem anyagát, és ugyan tett valami pimasz megjegyzést a portásról, de igazán fel sem fogtam. A gondolataim már rég máshol jártak, azt a fantáziát bontogatva, hogy mennyi idő lenne minden kibaszott ruhadarabot leszedni róla, és hogy vajon milyen fehérneműt választott az amúgy figyelemre méltó öltözéke alá. Nem is tudtam tenni az ellen, hogy kiszáradjon a torkom, lopva megnyaltam alsó ajkamat, kiengedve magamból egy halk, vágyódó kis sóhajt, de továbbra sem mozdultam.
Legfejlebb csak annyit, hogy ujjaim közé fogjam az egyik kis gombot, ami ugyan jelenleg nem kapott sok szerepet, de legalább lekötötte kissé a figyelmemet, szavai azonban valamelyest visszacsaltak a valóságba, még ha nem is léptem hátrébb tőle. Mert hogy... voltaképp Ő sem tette. - Úgyis tudod, hogy szerintem mi állna jól neked - szólaltam meg ismét, újra megengedve magamnak, hogy szemügyre vegyem a választott blúzt, ami ilyen közelről talán többet engedett láttatni, mint azt feltétlenül kellett volna, elsuttogott szavait hallva azonban nem tudtam palástolni egy sunyi, pofátlan vigyort. Mert hangja ezer dologról árulkodott, de a harag és a düh nem volt közöttük, és bárhogy is próbáltuk megőrizni a hidegvérünket, volt valami, ami egyetlen pillanat alatt feléledt közöttünk még úgy is, hogy egymáshoz sem értünk. Pedig, ha eddig nem is, most készen álltam akár még könyörögni is neki, hogy érintsen meg végre, mert kibaszottul szükségem van rá. - Tudom - válaszoltam rekedten, közelebb hajolva hozzá, de ajkaim még nem érintették az övét, helyette pofátlan mozdulattal megérintettem a blúza anyagát épp a dekoltázsánál, addig játszadozva az anyaggal, míg az egy kicsit engedett magából. - Hoppá - bukott ki belőlem, de ekkor már kicsit sem játszottam az ártatlant, nem titkoltam, hogy szándékosan gyötörtem a vékony kis anyagot, de még mielőtt kitáncolt volna a kezem alól, már nem türtőztettem magam tovább, ajkai után kaptam, nyelvem pedig mohón, türelmetlenül követelte a bebocsátást, míg  szabad kezemmel haja után nyúltam, szenvededéllyel túrva a tincsek közé.

Utólag már könnyű volt bármit is mondani, épp ezért nem tettem szóvá, hogy ha tegnap akár csak egy percre is, de kidugta volna az orrát a szobából, eszembe sem jutott volna veszekedni. Talán épp az azt megelőző este miatt, amikor már nagyjából legyőztem a saját büszkeségemet, és félre tudtam tenni annyira, hogy bevalljam, mennyire félek Őt elveszíteni, de amikor másnap reakcióként annyival reagált, hogy kerülni kezdett, akaratlanul is átgyalogolt rajtam, és nagy eséllyel ezért is nem sétáltam be csak úgy hozzá. Abból már tényleg veszekedés lett volna, és kicsit sem a jobbik fajtából, de ha máshoz nem is, hát ehhez nagyon jól értettünk az elmúlt napokban. Pedig gyűlöltem minden percét, mert nem erre volt szükségem, ahogy rajta is láttam, hogy kezd belefáradni ebbe a csatározásba. Mégsem tudtam, hogy mi tart még vissza, miért nem voltam képes végre mindent félredobni, és bevallani, hogy nem akarom ezt tovább, de talán a magyarázatot épp ebben a tegnapi napban kellett keresnem. Mert kettőn állt a vásár, de ahogy én, úgy Ő sem tett semmit, hogy feloldja a kettőnk között létrejött távolságot, épp ellenkezőleg. Még emlékeztetett is arra, hogy milyen volt, mikor csak egy kibaszott papír láncolt bennünket egymáshoz.
Egy lemondó, feszült sóhaj bukott ki belőlem, mikor kiforgatva szavaimat, saját magát titulálta hülyének, nem is bírtam ki, hogy ne forgassam meg mellé szemeimet, de szinte rögtön felvettem vele a szemkontaktust, mereven állva pillantását. - Nem vagy hülye - fojtottam szavaimat újabb hatalmas sóhajtásba. - De szerintem nincs egy kis porfóliód azokról a gonosz és csúnya emberekről, akik nem a mi csapatunkban játszanak, szóval hacsak nem vagy jövőbe látó, nem fogod őket felismerni - válaszoltam viszonylag normális hangnemben, még ha néhány helyen gúnyolódóvá is váltam, de amúgy hihetetlennek is tűnt, hogy már megint itt tartunk, és be kellett látnom az igazát. Kurvára szerettük ismételgetni magunkat, újra és újra lejátszani ugyanazokat a köröket, amiket egyszer már rendbe tettünk, de míg régen élveztem, hogy táncolhatok az idegein vagy átgyalogolhatok rajta, ma már... ma már nem. Kirill-t sem azért küldtem állandóan a nyakára, mert megállás nélkül basztatni akartam volna, hanem mert egy kibaszott maffiózó felesége, arról már nem is beszélve, hogy a rendes hétköznapokban is ezer veszély fenyegethette az életét.
Meg is törtem a távolságot kettőnk között, még ha nem is lazultak el arcizmaim, tekintetét azonban szigorúan tartottam, még egy pislogással sem szakítva meg. - Idejön néhány fontos üzlettársam - vontam egyet a vállamon, mikor az öltözékemre utalt, szándékosan nem véve tudomásul csipkelődését, bár nem egy perverz megjegyzést tudtam volna villantani cserébe, de azokat még annyira sem díjazná. Az információ birtokában viszont legalább már tudta, hogy ezúttal nem kell aggódnia értem, már ha egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, megjegyzések helyett viszont félrebillentettem a fejemet, és jobb híján, ugyanúgy az öltözékén akadt meg a figyelmem. - Nem mondtam, hogy nem felel meg - vágtam vissza rögtön, ahogy ezúttal már szabadabban néztem végig rajta, de azzal már jócskán vágta maga alatt a fát, hogy még közelebb jött, szinte érezve melleit a mellkasomon. Ez az érzés pedig nem enyhült, sőt, még némi dühöt is kicsikart belőlem, mikor azzal vágott vissza, hogy még rövidebb darabot fog választani, ettől pedig görcsbe rándult az egész gyomrom. - Csak nem tetszeni akarsz valakinek? - kérdeztem, gondolataim pedig még mindig a rövidebb szoknyája körül forogtak, az pedig, hogy elképzeltem a nyálcsorgató, kigúvadt szemű bájgúnárokat, újra marokkal fogta közre zsigereimet. - Egy hatalmas baj viszont biztosan van a ruháddal - közöltem vele könnyedén, és bár próbáltam közönyösen tálalni, de még én magam is éreztem, hogyan vegyül hangomba némi érzékiség, hogyan uralja el testemet a hatás, amit még itt, egy kezdődő vita kellős közepén is képes voltam érezni általa, mintha a közöttünk húzódó, ezer fokon lángoló szenvedély jelezni akarta volna, hogy öljük egymást bárhogy, Ő biztosan nem megy sehová. Gondoskodott is arról, hogy egyetlen másodperc alatt felforrjon a vérem, érezve, hogy kiszárad a torkom, miközben a blézerje egyik gombja után nyúltam, íriszei helyett már inkább azt téve a figyelmem középpontjába.

Alig kellett idő ahhoz, hogy rögtön szikrázni kezdjen közöttünk a levegő, de ezúttal nem a megszokott, édes csipkelődés áldozataivá váltunk, mert ami most történt, úgy fest, sokkal mélyebben vert gyökeret bennünk, mint azt múltkor este gondoltam. Azt hittem, tiszta lappal indíthatjuk majd a másnapot, és képesek leszünk leülni tiszta fejjel, kipihenten, megbeszélni mindazt, ami a partin történt, és ami azt követően a rendőrségen, de hiába is vártam rá, hogy kidugja majd az orrát a szokásos reggeli kávéja után, Ő nem jött. És nem kellett sok ész ahhoz, hogy tudjam, valószínűleg azt várta, hogy elmenjek itthonról, de erről jobbnak tűnt nem Kirill-t faggatni. Őt amúgy sem kellett volna belekevernünk ebbe a melodrámába, és bár akaratlanul is belecsöppent, de a múltkori után inkább akartam úgy intézni mindezt, hogy ne sokat lásson vagy halljon. Nem volt szükségem még egy lesújtó pillantásra, ahhoz elég volt megkeresnem Iris tekintetét. Nem is hagyta ki az alkalmat, rögtön közölte velem, hogy szerinte alvás helyett aznap este kellett volna megbeszélnünk mindent, mire felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejemet. Nem lett volna elég lélekjelenlétünk még beszélgetni is, főleg azok után, amit a fejéhez vágtam, és ahogy beszéltem vele, de azt az istenért sem vallottam volna be, hogy azért tűnt a legjobb ötletnek aludni küldeni, mert a szégyen, amit a viselkedésem miatt éreztem, előbb-utóbb csúf formát öltött volna, és a büszkeségem viszont ehhez még mindig ragaszkodott. Ha máshoz annyira már nem is, bár, ezt sikerült orvosolnia tegnap, mikor még az árnyékát sem láttam sehol a házban. - Szóval én vagyok a hibás, amiért bújócskázni akartál, és nem kértem, hogy hagyd abba - ismételtem szavait, viszonylag már erőteljes hangsúllyal, mintha amúgy ez megint sokat lendített volna kettőnk beszélgetésén, de mielőtt tovább pörgött volna a nyelvem, inkább felemeltem a kezem, és intettem egyet, hogy ebbe felesleges is belekezdenünk, mert míg szerinte nekem kellett volna lépnem, addig én épp a sértettségemmel igyekeztem megküzdeni, hogy már megint képes azt játszani velem, amit annak idején, és egyszerűen elrejtőzni a kibaszott szobában.
Abban továbbra sem hagytam apellátát, hogy ha el akarja hagyni a házat, milyen körülmények között teheti meg, és jobbára Kirill társaságában, de ahogy annak idején, úgy most sem arattam vele osztatlan sikert. Nehéz volt leküzdenem azt, hogy parancsolgatni próbáljak, nem is igazán akartam, mert Ő is tudta, hogy hétköznapi keretek között soha nem utasítgatom, vagy ha igen, azt olyan köntösbe bújtatva, hogy még élvezze is. Sokkal nyugodtabb voltam, ha tudtam, hogy Kirill mellette van és vigyáz rá, még ha azzal is tisztában voltam, hogy vannak olyan helyzetek, ahol a testőrség sem segítene neki, de erre inkább nem gondoltam. Leginkább azért, mert nemrég átéltünk egy ilyen helyzetet, ha pedig eszembe jutott, hogy Igor mit akart csinálni Vele, újra reszketésig feszült az állkapcsom. De már nemcsak én voltam dühös, hanem Ő is, villámokat szórt tekintete, ahogy rám nézett, ahogy méregetett, és bár ismét eljött az ideje, hogy valamelyikünk megálljt parancsoljon, mert nem akartam újabb vitát kirobbantani, de úgy tűnt, hogy ennek ellenére is sikerült. - Most tényleg át kell rágnunk magunkat azon, amit egyszer nagyon régen már átbeszéltünk? - kérdeztem fennhangon, visszautalva arra a beszélgetésre, amikor hasonló bájjal, de berobogott az irodámba és kifejezte, mennyire nincs elragadtatva, hogy Kirill a nyomában lohol. - Bizonyára tudsz vigyázni magadra, de Kirill olyat is észrevesz, amit te álmaidban sem vennél komolyan - fejeztem be a gondolatot, de hiba volt azt hinni, hogy bármivel is meggyőzhetem, vagy netán leállíthatom, mert máris előrukkolt a következő ötletével, az elképzelést követően pedig már nem bírtam ki, hogy ne ránduljanak pofátlan vigyorra ajkaim, de épp csak addig, míg észre nem vettem. Ő pedig, csak hogy nyomatékosítsa, összefonta maga előtt karjait, engem viszont nem tántorított el attól, hogy odasétáljak elé, és félrebillentett fejjel, mély levegővételt követően újra íriszeibe fúrjam tekintetemet. - Kész szerencse, hogy én ma nem megyek sehová - közöltem egyszerűen, azt már nem téve hozzá, hogy ma jó pár emberemmel inkább a dolgozószobámban terveztem bújkálni. De ezúttal bármilyen indulat is marcangolt, nem tudtam nem észrevenni az orromba kúszó illatát, amit talán nem éreztem volna ennyire intenzíven, ha a pult mellett maradok, tartva Tőle a két méter távolságot. Így viszont a saját síromat ástam meg, szavak nélkül kutakodva íriszeiben, keresve azt a nőt, aki napok óta mocskosul hiányzott, és aki legalább annyira játszotta a sértődött büszke nőt, mint amennyire én a sértődött büszke férfit. Remek párosítás. - És tényleg ebben a ruhában akarsz dolgozni menni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ennek ellenére nem méregettem öltözékét, továbbra is szemeit fürkésztem, de már most láttam robbanni a következő bombát.

Alig láthatóan, de vontam egyet vállamon, reagálva arra, hogy Kirill vajon mennyire szívesen kísérgeti majd a legutóbb történtek után. Bár, még a fejmosás után sem hiszem, hogy igazán Iris-re neheztelne, elvégre miattam és a módszereim miatt csöppentek bele abba a helyzetbe, ami vélhetően egyiküknek sem tetszett, ahogy nekem sem tetszene, hogy valami bár egy távoli kis sarkán gubbasszak, miközben a rám bízott nő valahol iszogat a barátnőjével. De Kirill is tudta, hogy ez nem kívánságműsor, és ha átkozott is valakit, az jobbára én voltam, és mindaz, amihez ennyire görcsösen ragaszkodtam, csak hogy megvédjem az előttem álló nőt, aki úgy tűnt, hogy ma reggel megint kitesz magáért, már ha arról van szó, hogy borsot törjön az orrom alá. Mert neki nyilván most kellett az irodába mennie parádézni, mikor amúgy puskaporos hangulat időzött az egész kibaszott házban. Néha nem tudtam elhinni róla, hogy nem direkt csinálja, ráadásul tegnap volt is elég ideje megálmodni, hogy mivel szüntesse meg azt a kevés nyugalmat is, amire szert tettem, amiből nem meglepő módon, ezúttal már egy csepp sem maradt.
Azt viszont, hogy a nyakkendőmmel foglalatoskodjon, nem sokáig engedtem, még azelőtt elléptem előle, hogy belekezdett volna, inkább a saját kávémat töltve ki, de nyilvánvaló volt, hogy ezt a beszélgetést itt még nem fejeztük be, és nem tűnt úgy, hogy most rögtön távozni akarna. Amit titkon nem is bántam, mert bárhogy is néztünk ezúttal egymásra, bármi is jött ki a számon, kibaszottul nehezen bírtam, hogy ne lépjek utána, és üdvözöljem úgy, ahogy eddig minden közös reggelünkön tettem, de a tegnapi nap furcsa árnyékot vetett erre a maira, azt ültetve el bennem, hogy nem volt rám kíváncsi. És hogy még el is bújt előlem. - Persze, piszkosul élvezem - bólogattam helyeslően, eltolva a számtól a bögrét, közben figyelve, hogy hogyan hajol le a kis vakarcshoz. - Három napja, hogy a feleségem nem alszik az ágyamban, hogy meg sem próbál beszélni velem, és ráadásul egy napon keresztül úgy bújkált előlem, mintha nem is léteznék. Kurvára élvezem - vált vehemenssé a hangom a legvégére, egy ingerült sóhajjal fordulva inkább a pult felé, hogy úgy kortyolgassam el a kávé maradékát, de a nyugtalanság már a torkomat is marta. - De ez nem jelenti azt, hogy nem foglak emlékeztetni arra, hogy Kirill mindenhová veled kell, hogy menjen, és nem mondhatod, hogy nem volt időd megszokni - beszéltem tovább, a bennem dolgozó ideg miatt pedig jócskán megeredt a nyelvem. - Azt pedig, hogy ki mit gondol a testőrödről, magasról leszarom - tettem le végül a bögrét a mosogatóba, próbálva egy mély, nyugodt sóhaj álarca mögé bújni, de annyira már ismert és képes volt átlátni a szitán, hogy tudja, piszkosul nyugtalan vagyok, nem még mikor felhozza, hogy rám vajon vigyáz-e valaki. - Én magamra vigyázok - vetettem oda, úgy fordulva meg, hogy végre elkaphassam tekintetét, a feltételezésre viszont, hogy Ő is megszabná nekem, hogy egyedül nem mehetek el itthonról, egy pár pillanatig összeszűkültek szemeim. - Megpróbálhatod közölni, de... - vontam meg a vállamat, ajkam szélében viszont teljesen ösztönösen átsuhant egy pimasz kis vigyor, amit szinte azonnal el is tüntettem.

Nyoma sem volt annak a túlfűtött, forró hangulatnak, amit nem is olyan régen, együtt fedeztünk fel ebben a konyhában, méghozzá ébredés után, és bár azt is egy nagy adag aggodalom előzte meg, elvégre azt hittem, hogy ismét elszökött előlem, de végül mégis úgy indítottuk el a napot, ahogy előtte már annyiszor, és ahogy legszívesebben most is tettem volna. Pokolian hiányzott az érintése, a kora reggeli, álmos mosolya, a csók, amivel ébredés után üdvözölt, a szenvedélyes együttlétekről már nem is beszélve, de most bárhová is mentem a házban, nem találtam semmit abból a melegségből, amivel Ő töltötte meg ezeket a falakat. És úgy tűnt, hogy ma reggel is legfeljebb a kávé hőfokát élvezhetem, mert bár nem pattant fel rögtön, és nem vonult ki, de nem is lépett oda hozzám, hogy hozzám bújjon, és arra sem tett próbát, hogy a tudtomra hozza, mennyire belefáradt már ebbe Ő is. Pedig, én csak arra az egy kibaszott jelre vágytam, ugyanarra, amire tegnap is, egy apró kis fehér zászlóra, ami azt jelképezte volna, hogy ha most megközelítem, már nem fogja bevágni előttem az ajtaját, és nem fogja kirántani magát a karjaim közül, csak hogy egyedül oldja meg a rá háruló nehézségeket. Álmatlanul forgolódtam két napja, azon rugózva, hogy mégis hogyan segíthetnék, ha még a szobájából sem dugja ki az orrát, mindezt valószínűleg azért, mert nem akar velem beszélni, vagy ami rosszabb, hogy látni nem szeretne.
Épp csak annyira hajoltam le, hogy megvakargassam a kis vakarcs füle tövét, majd egy sóhajt követően, bólintással ismertem be, hogy tényleg elmaradt a szokásos reggeli üdvözlés, bár, ha úgy vesszük, szavak nélkül is tudtam volna egy csodálatos reggelt adni neki, de ahogy a mosogató mellé lépett, majd a bögre elmosásával kezdett foglalkozni, inkább lemondtam arról, hogy bármit is kezdeményezzek. Leginkább mert ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mit is válaszolt, mire kérdőn felszaladt a szemöldököm, azt is elfelejtve, hogy én is éppen kávét akarok inni. - Kifogásom? Nincs, feltéve ha Kirill megy veled - tettem hozzá, hangomon pedig érezhette, hogy ezúttal még annyira sem tűrök ellentmondást, mint mondjuk a veszekedésünk éjszakáján. Ismét eltüntette belőlem a nyugalmat, helyét pedig valami feszült, ideges góc vette át, mert újra eszembe jutott, hogy mi is fogadott, mikor egyszer meglátogattam az irodájában, és hogy utána milyen véget ért az a bizonyos udvarló, aki virágokkal bombázta a feleségemet. Ha csak rágondoltam, ökölbe rándultak ujjaim, testemben pedig pattanásig feszültek az izmok, és épp emiatt nagyon reméltem, hogy hamarosan egyetértését fejezi ki Kirill kapcsán, mert ha nem, még arra sem lesz lehetősége, hogy a küszöböt átlépje. - Ha későn jössz, főleg veled megy - tettem hozzá, még azzal sem törődve, ha Kirill az irodája kibaszott kanapéján fog üldögélni egész nap. Élt már meg rosszabbat, de hogy felügyelet nélkül nem engedem innen elmenni, arra mérget vehet.
Nem tudtam viszont folytatni, mert odalépett hozzám, miután hosszan szemezett a félrekötött nyakkendőmön, de amint rátette volna az ujját, tekintetem rátalált íriszeire, szinte sejtve, hogy ezt követően már annyira nem fogja érdekelni, hogy hogy is festek. - Vagy inkább - léptem el előle, bár tekintetét még akkor sem eresztettem, mikor kicsit odébb sétálva, elkezdtem a saját kávémmal foglalkozni. - Máshogy mondom. Ha Kirill nem megy, te sem mész sehová - kortyoltam bele a bögrébe, mindezt olyan nyugalommal, hogy úgy tűnt, mintha épp azért téptem volna a számat, amiért odakinn már megint szar idő volt. Pedig valójában hatalmas gombóc gyűlt a torkomra, miközben az ideg végigkaristolta gyomromat, egyetlen pillanat alatt érve el, hogy a nyugtalanság minden porcikámba beigya magát.

Amikor álomra hajtottam aznap este a fejemet, még nem sejtettem, hogy másnap úgy fog telni a nap, mintha visszapörgették volna az idő kerekét. Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy Iris direkt kerül, és hogy még véletlenül sem dugta ki az orrát a szobájából, mikor épp én is fel-le járkáltam, de tekintve, hogy a napom egy részét amúgy is házon kívül töltöttem, valamelyest megkönnyítettem a dolgát. Még ha azt is gondoltam, hogy a hangos szavak nélküli elválás egyenes út lesz majd a béküléshez, de úgy tűnt, hogy ehhez még idő kell, és bármennyire is marcangolt a tudat, hogy újra ott tartunk, ahol a kezdetek kezdetén, nem tettem ellene semmit. Úgy csináltam végig a napot, ahogy tettem a beköltözése előtt, de csak újra rájöttem arra, hogy mennyire nem hiányzik az az élet, és ha nyilvánvaló is volt, hogy lesznek vitáink, hát, most már egy életre megtanultam, hogy mielőbb meg akarom majd oldani őket. Most viszont még csak jelzést sem kaptam, mert amikor reggel elmentem, még nem jött le kávé és reggeli után, délután pedig, mikor hazaértem, már úgy tűnt, hogy gondoskodott a saját vacsorájáról, a kis vakarcséról már nem is beszélve, aztán pedig újra eltűnt abban a kibaszott nyugati toronyban. Ha legalább résnyire nyitva hagyta volna az ajtót, tudtam volna, hogy talán... készen áll rám, arra, hogy ismét beszéljünk, ezúttal már jóval higgadtabban, de nemhogy résnyire nem volt nyitva, talán még be is zárta. Meg sem próbáltam bejutni, pedig ahogy nem egyszer elhaladtam ajtaja mellett, legalább annyira akartam lenyomni a kilincset, mint ahogy múlt éjjel, végül mégis egyedül hajtottam álomra a fejem. Ismét. Legalábbis, próbáltam, de nem szoktam hozzá az üres ágyhoz, a jeges, dermesztő csendhez, és ahhoz, hogy ilyenkor tényleg egyedül vagyok magammal és a gondolataimmal.
Az új napot jobbnak tűnt egy zuhannyal indítani, még mielőtt lefelé vettem volna az irányt, komótos léptekkel, fáradt mozdulatokkal gombolgatva az ingemet, amit egy megbeszélés miatt öltöttem magamra, de ezúttal cserben hagytak az érzékeim, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy ezúttal viszont szemben találom majd magam Iris-szal, miközben békésen iszogatta a kávéját. Csak egy pillanatra fékeztem le, miközben végigmértem Őt, majd a kis vakarcsot is, ami normál körülmények között talán még egy mosolyt is előcsalogatott volna belőlem, de így jobb híján maradt a nyúzottság, negyedik próbálkozásra sikeresen megkötve a nyakkendőt, de még mielőtt kávé után indultam volna, megálltam a pult mellett. - Készülsz valahová? - kérdeztem felvont szemöldökkel, újra végigmérve öltözékét, aminek nem sok jót jósoltam volna, ha már megbeszéltük volna a gondjainkat, de úgy tűnt, ez még várat magára. Főleg, ha most azt készül közölni velem, hogy amúgy... Ő most elmegy. És talán ha nem jöttem volna le, ha nem találkozunk, akkor szó nélkül tette volna, bár reméltem, hogy Kirill-ről még a történtek után sem feledkezik meg, bár, azután a fejmosás után, amit kapott Iris eltűnése után, talán már neki sem sok kedve maradt a bébicsőszködéshez. Kár, hogy ez nem kívánságműsor.