Ajkamba harapva vigyorogtam tovább, mikor felidézte azt a reggeli csókot, de szándékosan nem kezdtem el boncolgatni, hogy mi minden várt volna még rá, ha Kirill nem szól közbe. Még futólag sem jutott eszembe, hogy komolyan vegyem saját szavaimat, mert tudtam, hogy a néhány nappal ezelőtti elutasítás mögött sem az állt, hogy ne szeretett volna, inkább Ő több önfegyelemmel rendelkezett, mint én, bár, ahogy utána kérdőre vont, hogy kellőképp kiszórakoztam-e magam, akkor épp sok jóra nem engedett következtetni. Pedig, ha mi épp nem is értettünk szót, attól a testünk még mindig ugyanazt a nyelvet beszélte, és egyszer sem engedte, hogy ne azt a makacs, vehemens lüktetést érezzem magamban, amit általában. Más lapra tartozott, hogy vajon mit oldott volna meg, ha kontroll nélkül egymásnak esünk, vagy hogy nem-e lett volna rosszabb, ha azután valamelyikünk továbbra is fenn akarta volna tartani azt a rezzenéstelen, rideg, közönyös álarcot, amit előtte, pedig, ha valamit soha nem akartam, az az, hogy kihasználva érezze magát. Nekem nemcsak a teste kellett, azzal együtt akartam tőle és belőle mindent, olyan értékeket fedezve fel magamnak, amik előtte soha nem számítottak.
Kiszakadt belőlem egy halk sóhaj, ahogy mellkasom a melleinek feszült, érezve ruháján át is, hogy mennyire felhevült a bőre, az enyém pedig épp ugyanígy reagált, már pusztán attól, hogy az imént simogatni kezdett, és végre, hosszú napok után azt éreztem, hogy újra hazataláltam, méghozzá ahhoz, aki tényleg várt rám, és akit egy pillanatig sem szabadott volna egyedül hagynom. Bántam minden percet, amit nélküle töltöttem, és ami alatt hagytam, hogy a büszkeségem többet jelentsen, mint az iránta táplált szerelmem, mégis, ha újrakezdhettük volna, sem cselekedtem volna másképp, mert valahol hinni akartam abban, hogy ez csak még erősebb kapocsként tartott össze bennünket. A hálóingjének viszont ezúttal sem tudtam tetszéssel adózni, mert kibaszottul zavart, hogy akadályt képez közöttünk ez a vékony kis anyag, de egyelőre még tartottam magam annyira, hogy ne kezdjem rögtön rongyosra szaggatni, helyette gyengéden cirógattam arcélét, majd fülcimpájára harapva, egyértelműen kimondtam, hogy mi az, ami jelenleg leköti minden gondolatomat. - Talán igen. Talán nem - húztam tovább az agyát azzal, hogy nem válaszoltam egyértelműen kérdésére, ajkam szélében ravasz vigyor villant, már csak a kezemnek kellett volna megálljt parancsolnom, ami kontroll nélkül próbálta még feljebb húzni az anyagot az oldalán, közben ujjbegyemmel finoman cirógatva csupasszá váló bőrét, fogammal pedig rántottam egyet az anyagon, de azon kívül, hogy megsértettem pár varratot, semmi baja nem lett a ruhájának. - Talán eljátszadozom veled úgy, hogy még rajtad van - ötleteltem tovább hangosan, szabad kezemmel benyúlva kettőnk közé, hogy ekkor már hasánál markoljak az anyagra, úgy húzva lentebb, hogy kibukkanjon egyik melle, mire elégedetten felsóhajtottam, mintha egy régen látott ismerőst pillantottam volna meg. - Erre még halványan emlékszem - vágtam pofátlan grimaszt, miközben nyelvemet végighúztam a szabaddá váló domborulaton, jólesően morranva, mikor ajkaim közé vettem mellbimbóját, közben már úgy fészkelődve, hogy combjai közé kerüljön a csípőm, ekkor már úgy dörgölőzve ölének, hogy tisztán érezhesse, milyen vágyat keltett bennem pusztán már ennyivel is.

Az elmúlt napok mindegyikén, minden viharos és dühös veszekedés során szívem szerint az arcába ordítottam volna, hogy csak azért nem hagyom ezt az egészet a fenébe, mert még most, ezek után is mocskosul szeretem, és ez az érzés ahelyett, hogy alább hagyott volna, még erősebben és intenzívebben dolgozott bennem, nyilvánvalóvá téve, hogy valahogy túl fogunk jutni ezen is, csak idő kérdése. És ez volt az, amit nem tudtam előre megjósolni, és talán nem is akartam, mert csak nagyobb csalódás ért volna, ha rájövök, hogy feleslegesen várok arra a békejobbra. Ha nem jött volna át hozzám, nem tudom, milyen hangulatban keltem volna reggel, ahogy azt sem, hogy milyen hatást gyakorolt volna rám mindaz, ami először a dolgozószobában, majd utána az Ő hálószobájában történt. Gyűlöltem magyarázkodni, főleg ha nem tettem semmi olyat, ami indokolná, Iris-nak pedig lehettek sejtései arról, hogy életem során eddig hányszor próbáltam bárkinek is megfelelni vagy netán megmagyarázni egy-egy cselekedetemet. Nem voltam erős ebben, és nem is akartam az lenni, mert eddig egyszer sem volt szükség rá, csak hogy... most nagyobb volt a tét némi büszkeségnél, és bár egyszer megfogadtam, hogy ha elszabadul a pokol, és úgy érzem majd, hogy többet ártok neki, mint amennyit használok, el fogom engedni. De kibaszottul nem voltam képes rá, úgy olvadt össze kettőnk élete, hogy szinte észre sem vettem, mára pedig már ott tartottam, hogy levegőt sem voltam képes venni Nélküle.
Elvigyorodtam, mikor szándékosan duzzogni kezdett, és leutánoztam az iménti mozdulatát azzal, hogy saját ajkamra haraptam, így méricskélve arcának minden apró kis vonását, közben játékosan rántva egyet a vállamon. Egyértelmű, hogy nemcsak egyetlen dologban különbözött attól az átkozott némbertől, de nem akartam megmérgezni ezt a hangulatot azzal, hogy elkezdem fejtegetni, mi mindenben más Ő, mint Natasha, de talán szavakkal nem is tudtam volna elmondani a többségüket. Mert míg Natasha iránt nem éreztem semmit, és még Iris előtt is legfeljebb a testi vágy volt közöttünk mozgatórugó, de már nem tudott lázba hozni. És ezt nem is tartottam magamban, egyértelműen közölve Iris-szal, hogy egyedül Őt kívánom, és Natasha taperolhatott volna bárhogy, de ezt nem tudta volna felülírni bennem. - Legközelebb ne állj ellen - vigyorodtam el még pofátlanabbul, miközben fölé gördültem, súlyommal finoman nehezedve rá, ujjammal továbbra is a ruhája egy részénél kalandozva. - Még a végén azt fogom hinni, hogy már nem is szeretsz - pimaszkodtam vele tovább, bár egyetlen szót sem gondoltam komolyan, mert még úgy, a vitáink kellős közepén is nyilvánvaló volt, hogy épp emiatt a szerelem miatt öljük egymást, és ha nem ezt éreznénk, már mindketten elmentünk volna a saját dolgunkra, ezen pedig az elutasítás sem változtatott semmit.
Tekintetem követte ujjaim játékát, amik már az imént fogást találtak a vékonyka kis anyagon, szavaira pedig egy sunyi szemforgatással reagáltam, ezt inkább a ruhájának címezve. - Kinézed belőlem, hogy elküldenélek? - kérdeztem, szabad kezemmel már arcát simogatva, ekkor azonban már kezdett zavarni a ránk nehezedő takaró, így egy laza, mégis heves mozdulattal löktem le rólunk, mellkasommal melleinek feszülve, egyelőre nem törődve tovább a ruhájával. Orrommal finoman simítottam végig arcélén, apró csókokat hintve közben bőrére, szabad kezem pedig épp addig nyúlt le, hogy elérjem a ruhája alját. Marokra fogva kezdtem felfelé gyűrni, amiben egyedül az gátolt meg, hogy testem szorosan az övéhez simult, így a derekánál megakadt az anyag, egy halk morranással fejezve ki, hogy tényleg mennyire nem tetszik, hogy újra ruha van rajta. - Tudod - hajoltam füléhez, apró csókot lehelve közben nyaka bőrére. - Lenne mit bepótolnunk - súgtam halkan, ráharapva fülcimpájára, de még mielőtt bármit is mondott volna, lefelé indultam el, ezúttal a hálóruhájába kapaszkodva bele fogaimmal, így rántva rajta egyet.

Nem szívesen rendeztem volna vérfürdőt az orra előtt, sem akkor, mikor Igor tiszteletét tette a házban, sem pedig akkor, mikor valaki, akárki megpróbálná fogdosni vagy netán a kezét tenni Rá. De ez nem akarat kérdése volt, ismertem a saját temperamentumomat annyira, hogy tudjam, nem lennék képes féken tartani az indulataimat, és ha épp ölni épp nem is ölnék, de nem úsznánk meg anélkül, hogy vér folyna. Túlságosan ragaszkodtam ahhoz, ami az enyém, és már a gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy valaki csak úgy rátegye a piszkos mancsát erre a nőre, ez pedig minden ízében szembement azzal, amit eleinte éreztem iránta. Vagyis, amit próbáltam érezni, mert már akkor sem szívesen játszottam át más kezeire, mikor az osztálytalálkozóján az a kis senkiházi szégyenlősen leszólította. Annyi volt a különbség, hogy ott még küzdöttem ellene, foggal és körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy neki semmi keresnivalója nincs mellettem, pedig már akkor sem tudtam magyarázatot találni arra, hogy miért ver hevesebben a szívem a közelében, vagy hogy egyáltalán miért mentem el vele arra a kibaszott osztálytalálkozóra. Félelmetes volt belegondolni, hogy ha otthon maradok és Ő egyedül ment volna, talán most sehol sem lennénk, mert ha aznap este nem vágja a képembe a valóságot, és nem vonul fel a szobájába, talán soha nem jutottam volna el odáig, hogy végiggondoljam, pontosan mit is akarok. Mai szemmel már annyira egyértelmű és nyilvánvaló volt a válasz: Őt, mindennel együtt.
Ajkaim gyengéd, mégis forró hévvel viszonozták a csókot, amit végül némi helyezkedés után lopott tőlem, hosszú pillanatokig olvadva bele, úgy érezve, mintha ezáltal ismét feltöltene azzal az erővel és energiával, amik nélkül kínszenvedés volt minden nap. Az egész testem megborzongott, de nemcsak a csóktól, hanem attól is, ahogy teste gyengéden hozzám simult, és bár a csókunk félbeszakadt, miközben homlokom az övének támasztottam, de a kezem csak ekkor éledt fel igazán, gyengéden cirógatva végig oldalát. - Az elmúlt napokban muszáj volt ellenállnom, pedig... - leheltem ajkaira, de ezúttal nem csókoltam meg, helyette egy pimasz kis vigyorral rántottam meg vállaimat, tekintetemmel azt bűvölve, hogyan harap ajkába, a látvány hatására pedig még intenzívebb vágtázásba kezdett a vérem. Éreztem, hogyan csal libabőrt mellkasomra, mikor ujjai apró kis motívumokat rajzoltak bőrömre, én pedig addig küszködtem, míg meg nem érintettem dekoltázsát, de a hálóing utamba állt, és nem is tudtam leküzdeni egy csalódott, bosszankodó sóhajt. - Van egy kis különbség közötted és Natasha között - kezdtem el elmélkedni, bár azt már előre elkönyveltem, hogy sok újdonságot úgysem fogok tudni mondani neki. - Téged kibaszottul kívánlak - loptam tőle egy apró kis csókot, szándékosan nem hagyva időt arra, hogy kiélvezhesse, majd még szemtelenebb vigyor kúszott ajkaimra, mutatóujjammal beférkőzve a hálóing alá, úgy rántva egyet az anyagon, ami szinte rögtön visszaugrott a melleire. - Akkor is kívántalak, mikor épp rohadtul dühös voltam rád - vallottam be a nyilvánvalót egy kósza mosollyal, majd egy megjátszott, drámai sóhaj bukott ki belőlem, de egyelőre nem indokoltam, helyette ismét mozdultam, ekkor azonban már úgy helyezkedve, hogy néhány másodperccel később már fölé gördülhessek, egyik kezemmel haja vonalán simítva végig, de a másik ugyanúgy a dekoltázsánál időzött, ajkaim pedig ostrom alá vették az Ő ajkait.

Nem akartam mosdatni magamat, mert még élénken élt az emlékeim között, hogy mit ígértem neki, mikor Igor látogatást tett ebben a házban, és bár rengeteg következménytől kíméltük volna meg magunkat, ha nem hallgatok Kirill-re és ott, helyben ölöm meg azt a csúszómászó férget, de végül nem tettem. Pedig sokkal könnyebben vállaltam volna a tettem súlyát, magamon viselve minden lehetséges következményt, amiről javarészt az apám gondoskodott volna, de egyetlen rémálmomban sem készültem fel arra, hogy nem én, hanem Iris intézi majd el. Mégis, amikor felrohant a szobájába, ugyanúgy azt mondta, amit néhány nappal ezelőtt, én pedig, amilyen kibaszottul ostoba voltam, még asszisztáltam is ahhoz, hogy másnap hűlt helyét találjam, mert azt hittem, hogy tényleg az a megoldás, ha kap egy kis időt egyedül. Neki is és magamnak is megígértem, hogy nem teszem többé, bárhogy is fogja kérni vagy követelni a magányt, mert nem akarom még egyszer az üres szobájával szembetalálni magam, most mégis, mikor újra azzal próbálta védeni magát, hogy egyedül kell ezt is megoldania, nem szólaltam fel ellene, a sértettségem kezdett diktálni, hogy már megint azt hiszi, hogy egyedül képes rá, és hogy nincs rám szüksége hozzá, de olvasnom kellett volna a sorok között. Ez pedig még ennyi idő után sem volt erősségem, már ha a női lélek rejtelmeiről van szó. - Mindketten borzasztóan viselkedtünk - javítottam ki a mondanivalóját, mert bármennyire is voltunk dühösek egymásra az elmúlt napokban, mindkettőnk kezében ott volt a megoldás kulcsa, mi mégis a büszkeségünk álarca mögé bújtunk, szinte végignézve, hogyan hullik ripityára körülöttünk minden. Vagyis, hogy a kettőnk kapcsolata hogyan hullik darabkáira. Pedig ahányszor csak beláttam, hogy a büszkeségem nem jelenthetne akadályt kettőnk között, újra történt valami, ami arra kényszerített, hogy magamra kapjam azt a rideg, kíméletlen maszkot, ami kicsit sem azt hivatott szolgálni, hogy bármit is rendbe tegyünk kettőnk között.
Karjaim épp csak annyira lazultak meg körülötte, hogy helyezkedni tudjon, és bár számtalan gondolat suhant át az agyamon, amiről beszélnünk kellett volna, de egyelőre nem erőltettem a szavakat. Amúgy sem voltam ennek a híve, sokkal egyszerűbben fejeztem ki magam tettekkel, de ahogy tekintete rátalált az enyémre, már tudtam, hogy ezúttal nem is kellenek azok a szavak. Minden, amire szükségem volt, ott csillogott tekintetében, még ha kicsit bele is sajdult a szívem abba, hogy felfedeztem néhány könnycsepp maradékát, mire egy halk, keserű sóhaj bukott ki belőlem. Szabad kezemmel odanyúltam, hogy ujjaimmal eltüntessem a nyomokat, közben továbbra is élvezve, hogy újra magamon érzem cirógatását, szavaira azonban kibukott belőlem egy pimasz, halvány kis mosoly. - Én rosszabbul reagáltam volna, ha azon kapok valakit, hogy téged taperol - jegyeztem meg ártatlan grimasszal, bár nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy tudja, mi mindent tudnék tenni azzal, aki megpróbálkozik fogdosni.
A vigyoromat végül csókunk tompította, ahogy végre közelebb hajolt, a kellemes zsibbadás pedig, amit közelsége okozott, olyan elemi erővel hatott rám, hogy szinte azonnal szétáradt minden porcikámban, egyetlen másodperc alatt adrenalinná formálódva. Épp csak annyira szakadtam el tőle, hogy homlokomat az övének döntsem, lehunyt szemekkel élvezve ki mindazt, amit most visszakaptam, de nem kellett hozzá sok, hogy az az iménti kis pimasz vigyor újult erővel rátaláljon ajkaimra. Egyik kezemet elhúztam róla, hogy a hálóinge vonalán simítsak végig, épp annyira emelve el tőle a fejemet, hogy követhessem ujjaim mozdulatát, miközben kibukott belőlem egy gondterhes sóhaj. - Bár, ki tudna ellenállni annak a késztetésnek, hogy ezt a testet taperolja - jegyeztem meg szemtelenül, ujjammal már a kulcscsontja körül járva, ujjaim pedig a dekoltázsa vonalánál álltak meg. - Nekem sem megy - ismertem be az egyértelmű tényt megjátszott bűnbánással, de ismert már annyira, hogy tudja, egy kicsit sem sajnálom.

Adtam magamnak egy kis időt, pár másodpercet, hogy rájöjjek, vajon az elmém trükközik-e velem, és valójában még mindig álmodom, de az, ahogy az imént a vállamat markolta, finoman ébresztgetve, meggyőzött arról, hogy tényleg itt állt előttem, emiatt pedig szinte rögtön az jutott eszembe, hogy valami baj történt. Azok után, ahogy elváltunk egymástól, és nemcsak ma, de az elmúlt napokban is, nem tűnt valószínűleg, hogy csak úgy ok nélkül jön át, bár, én is elgondolkodtam rajta, hogy meg kellene tennem. Egyedül a félelem volt, ami visszatartott, mert amilyen mélyre jutottunk az elmúlt napokban, még egy visszautasítást nem tudtam volna helyén kezelni, és azt sem akartam, hogy még egy szöget üssünk abba a bizonyos koporsóba, így inkább... kivártam. Vagyis, ez volt a terv, de azzal, hogy megjelent, felülírta ezt, egyelőre ismeretlen okokból, még ha azt is mondta, hogy nincs baj. Túl halkan motyogott, ami már amúgy is ijedtségre adott okot, de magam is meg akartam győződni arról, hogy minden rendben, így az olvasólámpa kapcsolója után nyúltam, és bár a fény néhány másodpercig annyit ért el, hogy hunyorognom kelljen, de hamar túllendültem ezen a kis fiaskón, épp annyit emelkedve, hogy félrebiccentett fejjel tudjam végigmérni Őt, szemügyre véve arcvonásait, keresve azt az apróságot, ami elárulja majd, hogy mi hozta most ide. Azok után, ahogy elváltunk, inkább számítottam arra, hogy újabb napok telnek majd el, amikor a szobájában fog bújkálni, most mégis túlmutatott rajtam azzal, hogy átcsoszogott, én pedig szinte ösztönösen csúsztam hátrébb, majd emeltem fel a takarót, hogy ha akar, oda tudjon bújni alá.
Az aggodalom túl mélyen vert gyökeret belém, és ugyan egy pillanatig sem habozott, épp csak amíg ledobta magáról a köntöst, de átjárt némi félelem, mert sejtésem sem volt, hogy mi fog történni, vagy mi olyan bukhat ki belőlünk, ami újabb lángot adhat annak a kibaszott kanócnak. Nem maradt több erőm veszekedni, de ahogy végre hozzám simult, már el is párolgott belőlem minden kétség, megkönnyebbült sóhaj bukott elő belőlem, ahogy ujjaim végigsimítottak haján, hosszú pillanatokig meg sem szólalva, épp annyira törve meg a mozdulatlanságot, hogy megigazítsam magunkon a takarót. Napok óta erre az érzésre vágytam, a forróságra, ami testén keresztül juttatott el hozzám, ahogy azonban záporozni kezdtek belőle a szavak, épp annyira emeltem fel a fejemet, hogy ráláthassak arcára. Eltűnt róla az álarc, ezt tisztán éreztem szavaiból is, a megkönnyebbülés pedig olyan elemi erővel hatott rám, hogy még szorosabban fontam köré karjaimat, gyengéden mellkasomra szorítva Őt, mit sem törődve azzal, hogy mit gondoltam vagy mit mondtam nem is olyan régen. Talán már nem is volt jelentősége. - Én is sajnálom - vallottam be csendesen, alig hangosabban, mint ahogy az imént még Ő beszélt, egy apró kis sóhajt társítva szavaim mellé, még valahol mindig kételkedve abban, hogy ez az egész megtörténik-e egyáltalán, vagy ez az egész egy csúf, kegyetlen álom része. - Sajnálom, hogy nem voltam melletted, mikor szükséged volt rám - tettem hozzá egy keserédes mosoly kíséretében, amiből amúgy sem sokat láthatott, ajkai épp a nyakamra leheltek apró csókokat, mire jóleső borzongással reagált a testem. - Veled kellett volna maradnom - folytattam a nyilvánvalóvan, hisz annak ellenére, amit mondott az egyedüllétről, át kellett volna látnom a szitán, vagy legalábbis félre kellett volna tennem a büszkeségemet, és elismerni, hogy épp akkor nem szabadna egyedül hagynom. Ez az egész másról sem szólt, csak az egóink harcáról, de volt egy pont, ami után már nem számított a büszkeség. És talán ez a mai volt az a pont. - Mocskosul hiányoztál - hajoltam végül füléhez, oda suttogva ezt a pár szót, hagyva, hogy a lélegzetem kissé birizgálja bőrét.

Jó ideig nem jött álom a szememre, de már kezdtem hozzászokni, hogy mikor nem fekszik mellettem, jóval nehezebben tudok elaludni, és akkor is csak egy kiadós gondolkodás után. Az agyam szinte képtelen volt kikapcsolni, újra és újra végigcikáztak bennem azok a szavak, amikkel egymást martuk Igor halálának estéjén, majd ahogy bántam vele, mikor bevitték a rendőrségre. Ezek után még kíméletlenebb büntetés volt, hogy egy teljes napig rejtőzött előlem, de a ma reggel olyan reménnyel töltött el, amiről azt hittem, hogy semmi nem söpörheti el. És mégis megtörtént, de ezúttal tényleg olyat próbált rám húzni, amit nem követtem el. Képes voltam vállalni a tetteim következményét, ahogy egy pillanatig nem tagadtam, hogy Igor halálakor nem lelki támaszt nyújtottam, hanem átvettem a kemény diktátor szerepét, csak mert úgy láttam jónak, de ezt nem voltam hajlandó elismerni. Leginkább azért nem, mert tényleg semmi nem történt, és bár elképzelésem sem volt, hogy mióta gondolt engem naivnak, de arra mérget vehetett, hogy egyetlen ujjal sem lettem volna hajlandó hozzáérni ahhoz a kibaszott némberhez. De ugyan, kinek akartam bebizonyítani ezt, a négy fal között, úgy bámulva a mennyezetet, hogy már nem is tudtam, miben kéne hinnem. Higgyek-e egyáltalán, mert az elmúlt napok után egyre kevésbé hittem abban, hogy csak úgy megjavul majd, ami elromlott, főleg hogy nem is volt esélyünk kijavítani. A vacsora is kárba ment, bár, erre akkor is lett volna esély, ha nyélbe ütjük az eredeti terveket, de mennyivel nyugodtabban feküdtem volna le úgy, hogy ez a vacsora a földön végezte, méghozzá a ruháival együtt, mint így, két adagra osztva, két külön szobában?
Valahogy mégis álomba szenderültem, még ha közben a felszínen is maradtam, talán éppen ezért riadtam fel olyan könnyedén, mikor egy kéz érintette a vállamat, és bár egy pár pillanatig nem láttam semmit, csak egy elmosódott alakot, de néhány pislogást követően felemeltem a fejemet, ekkor már nagyjából tudatosítva magamban, hogy Iris áll előttem, még ha a sötétség miatt nem is sokat láttam belőle. Eleinte el sem akartam hinni, hogy tényleg itt áll, hogy nemrég a vállamat érintve próbált felrázni egy kicsit sem mély álomból, és az is megfordult a fejemben, hogy csak a képzeletem játszik velem, de egy ilyen szóváltás után már nem is lepődtem volna meg, ha megtréfálnak az érzékeim. Kibaszottul sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit csinált, miután befejezte a fürdést, hogy rögtön álomba szenderült-e vagy Ő is átgondolta a történteket, de ismertem annyira, hogy tudjam, nem tudna csak úgy, könnyedén átlendülni ezen. És talán épp ez a gondolat döbbentett rá arra, hogy nem csak képzelődöm, hanem tényleg itt áll az ágyam mellett. - Baj van? - kérdeztem tőle, megemelkedve kissé, fél kézzel a szemeimhez nyúlva, hogy megdörzsöljem őket kissé, mert igazából azt sem tudtam kizárni, hogy valami baj történt, és amiatt jött át. Ami legalább annyira szarul esett volna, mint a vádaskodás, de képes voltam túllendülni ezen, az éjjeli szekrényig nyújtózva, hogy felkapcsoljam az olvasólámpát, de ahogy tekintetem újra találkozott az Övével, már nagyjából világossá vált, hogy nem történt semmi, már amiről ne tudnánk mindketten. Kiszakadt belőlem egy halk sóhaj, ahogy vonásait fürkésztem, közben már hátrébb csúszva az ágyban, a szívem pedig hirtelen kapcsolt gyorsabb ütemre, még ha ezt Ő nem is vette észre. - Gyere ide - szólaltam meg gyengéden, közben már emelve a takarót, hogy odabújhasson, de talán elkapkodtam, hisz ki tudja, hogy valójában miért is állt mellettem, vagy hogy egyáltalán... a közelemben akart-e lenni.

Ahogy a fürdőszoba ajtaja felé igyekezett, akaratlanul is felidézte bennem a néhány nappal ezelőtt történteket, mikor ugyanígy menekült el tőlem, és nem is bírtam ki, hogy a keserű emlékek hatására ne bukjon ki belőlem egy velős, elkeseredett és csalódott megjegyzés, ez az érzés pedig csak felerősödött, mikor még ennek hatására sem fordult vissza, helyette becsukta maga mögött az ajtót. Akadékoskodhattam volna tovább, hangot adhattam volna a keserű szájíznek, vagy ha az indulataimra hallgattam volna, szegény ajtót sem kíméltem volna, de a csengő ismét megszólalt, ez pedig egy türelmetlen morranást követően végül kicsalt a szobából, nem kis vehemenciával rántva be magam mögött az ajtót.
Jó pár percig ücsörögtem a konyhában, azon merengve, hogy mégis mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel, vagy hogy mit kellett volna mondanom, ami meggyőzi arról, hogy semmi nem történt, de kezdtem rájönni, hogy jelenleg bármit is mondanék, nem tudnék érdemi eredményt elérni, főleg nem hatást gyakorolni azokra a képzetekre, amik táplálták a bizalmatlanságát. Pedig soha, egyszer sem adtam okot arra, hogy kétségbe vonjon, vagy elveszítsem a bizalmát, amiért kőkeményen megdolgoztam, de ha egy pillanatig képes lett volna józanul gondolkodni, rájönne, hogy soha nem sodornám veszélybe kettőnket egy potya dugással, főleg nem a házamban, ahová előtte sem hordtam nőket, nyilván nem ok nélkül. Újra és újra felidéztem a történteket, a pillanatot, mikor az az átkozott nőszemély rámarkolt a nyakkendőmre, és mintha tényleg a sors akart volna újabb kört futtatni velünk, épp ugyanabban a pillanatban nyílt az ajtó, nekem pedig esélyem sem volt, hogy bármit is reagálni tudjak. Iris-nak abban igaza volt, hogy számítanom kellett erre a húzásra, évek óta ismertem Natasha-t, de kicsit sem javítottam volna a saját helyzetemen, ha bevallom, hogy tisztában voltam a lehetséges próbálkozásokkal. És azzal is, hogy állni fogom a sarat, ahogy tettem azt mindig, mert Iris-on kívül nem volt más nőre szükségem.
Lemondó és fáradt sóhajok közepette osztottam szét a vacsorát két részre, két külön tálcára pakolva, tekintve, hogy a közös vacsora lehetősége valószínűleg már rég elúszott, miután pedig az Ő részét letettem az ágyára, a saját szobámba vonultam, jó ideig csak bűvölve a tányér tartalmát. Ujjaim feszülten fonódtak egymásba, az izmaim pattanásig feszültek az indulattól, de bármi is zúgolódott bennem, még így sem Iris-ra voltam dühös, pedig kibaszottul megsértett azzal, hogy rögtön a legrosszabbat feltételezte rólam, és azok után, hogy elmondtam, mi történt valójában, az első útja nem hozzám vezetett, hanem a fürdőszobába. Ismét. Valami kellemetlen, fájó szomorúság töltött el, miközben kigomboltam az ingemet, mert hiába vártam tűkön ülve a ma estét, nap közben nem egyszer sunyin vigyorogva azon, hogy mennyire felesleges lesz vacsorát rendelnie, de úgy tűnt, hogy minden úgy folytatódik, ahogy előtte. Mintha a ma reggel meg sem történt volna, bár, ha úgy vesszük, a vacsora tényleg felesleges volt, még annyi étvágyam sem maradt, hogy megpiszkáljam a tányér tartalmát.
Az összes ruhámat ledobáltam magamról, mielőtt a zuhany alá álltam volna, lemosva magamról a nap minden maradékát, mintha ezzel egyúttal Natasha érintésétől is megszabadulhattam volna, rosszkedvűen nyújtózva a törülköző után, és a szobába visszaérve ugyan jó pár percig hadakoztam magammal, hogy átmenjek-e, de az iménti elválás után jobbnak tűnt a seggemen maradni. Magamra rántottam a takarót, és ahogy az oldalamra fordultam, néhány pillanatig csendben fürkésztem az ágy üres részét, azon gondolkodva, hogy Ő vajon mit csinálhat most, végül pedig a kínzó gondolatok közepette, lassan elnyomott az álom.

Meg kellett volna tanulnom, hogy ha mellette maradok, az életem többé nem lesz fekete és fehér, épp ellenkezőleg, a szivárvány minden kibaszott árnyalatát megkapom magamnak, kivétel nélkül. Árnyalatról árnyalatra mutatta meg, hogy milyen lehetne az élet Vele, miközben szinte észrevétlenül tett saját maga függőjévé, a rideg álarcomat pedig úgy tépte le rólam, hogy csak minden izmomat megfeszítve tudtam újra magamra rántani, ha Ő is a közelben volt. Eleinte gyűlöltem érte, mert nem akartam ezt érezni, a régi életemre vágytam, arra az érzelemmentes, közönyös maszkra, amit évtizedeken át gond nélkül ölthettem magamra, és amiről úgy gondoltam, hogy elképzelhetetlen nélküle az élet. Nem tudtam, honnan jön az az erő, ami benne lakozott, és ami a segítségére sietett, mindahányszor megpróbáltam eltiporni vagy a földdel egyenlővé tenni, Ő viszont újra felállt, és ha kellett, nyíltan ellenállt, úgy szegülve velem szembe, hogy nem tudtam elvitatni tőle a bátorságát. Még ha eleinte ostobának is gondoltam, amiért ennyire nyíltan ráncigálta az oroszlán bajszát, vagy meggondolatlannak, amiért nem vette számításba, hogy kibaszottul csúnyán elbánhatnék Vele, ha akarnék, de mindenemmel együtt győzött le. Most pedig, ahogy álltam a dühös, szinte ijesztő pillantását, ez az erő jutott eszembe. És az, hogy amit odalenn mondott Natasha-nak, egy pillanatig sem volt túlzás, mert biztos voltam abban, hogy képes lenne rá. Ahogy én is képes voltam embert ölni miatta, mikor veszélyben éreztem Őt, úgy Ő is volt elég tökös ahhoz, hogy megtegye, de kettőnk között mégis ott éktelenkedett egy mérföldes különbség, mégpedig, hogy Én nem akartam, hogy gyilkossá váljon miattam, még ha nem is teljesen tudtam tisztán tartani a kezeit.
Forró volt a levegő, amit kilélegeztem, épp annyira, mint a szoba hőmérséklete, de ez inkább a vérem sebes vágtázása eredményezte, úgy tűrve a képembe csapódó szavait, mintha bárki kötelezett volna arra, hogy végig kell hallgatnom. Valami meg is csillant tekintetében, azt sugallva, hogy rájött a szavaim hitelességére, és hogy nincs oka azt gondolni, hogy hazudok, mégsem jött el az áttörés, nem ismerte be, hogy az egész egy mocskos nagy tévedés, helyette tovább folytatta, úgy téve, mintha egy átkozott kiskamasz lennék, aki nem képes elkapni egy nő kezét, ha épp meg akarná állítani. Az értetlenség egyértelműen kiült arcomra, érezve, hogy ajkaim megrándulnak, szinte ajkamba harapva, hogy ne mondjam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, helyette nagy levegőt vettem, továbbra is pislogás nélkül állva a tekintetét. - Igen, egy naiv hülyegyerek vagyok, aki nem veszi észre, ha egy nő szét akarja tenni a lábait. Tényleg hülyének nézel? - szűkültek össze a szemeim dühösen, szinte lubickolva abban a sértettségben, amit ezúttal kiváltott a szavaival, bár, valahol szívem szerint röhögtem volna az egészen. Ő, akihez minden kibaszott városi legenda eljutott, és aki tudta, hogy milyen előéletem van, tényleg azt gondolta, hogy ha odáig fajul a helyzet, majd némán ülök, és döbbenten pislogok?
Hangos fújtatás szakadt ki belőlem, éppen akkor, mikor megszólalt a csengő, ez viszont megóvta attól, hogy újabb szóáradat bukjon ki belőlem, de amúgy sem tűnt úgy, hogy érdekelné, mert ismét a fürdő felé indult, ez pedig előcsalt belőlem egy keserédes, rossz ízű nevetést. - Kitalálom. Ezt is egyedül kell megoldanod - vetettem oda csalódottan, hangomat viszont szinte teljesen felemésztette a bizonytalanság és tanácstalanság. Kibaszottul nem erre vágytam ma este, de úgy tűnt, ez már megint túlmutatott rajtunk. Ahelyett viszont, hogy elindultam volna utána, tovább folytatva ezt az értelmetlen csatározást, inkább az ajtó felé fordultam, úgy csukva be magam mögött, hogy még a fürdőből is hallja a távozásomat, és bár elég gyorsan átvettem a vacsorát, de hosszú perceken keresztül a konyhában ücsörögtem fölötte, anélkül, hogy egyáltalán kibontottam volna. Legalább annyi étvágyam maradt, mint neki, lemondó sóhajok kíséretében feszegetve annyira a nyakkendőt, hogy át tudjam emelni a fejemen, lehajítva a szemközti szék támlájára, majd egy lemondó sóhaj kíséretében, egy tálcára és egy tányérra pakoltam a rendelt vacsora felét, de mire észbe kaptam volna, már ismét a lépcsőfokokat vettem lépésről lépésre, újra belépve a szobájába, de a fürdőből csak az ömlő víz hangját fogtam fel. Kiszaladt belőlem egy sóhaj, még mielőtt az ágyra tettem volna a tálcát, rajta a vacsorával, majd úgy, ahogy jöttem, el is hagytam a helyiséget, a vacsora maradék részét pedig, jobb híján, egy másik tálcán a saját hálószobámba cipeltem.  

Nem volt gyakorlatom a magyarázkodásban, bár, aligha ismertem olyat, aki egyáltalán hajlandó lett volna kérdőre vonni, már az apámon kívül, igaz, jelenleg Iris sem úgy vont kérdőre, mint ahogy arra előzetesen számítottam. Túl korán önállósítottam magam, meghozva olyan döntéseket, amikért ugyan maradéktalanul vállaltam a felelősséget, mégsem nőtt be a fejem lágya, és bármennyire is hittem abban, hogy képes vagyok megváltozni, már csak azért is, hogy Iris bizalmát élvezhessem, egyes egyedül Ő tudta előcsalogatni ezt belőlem. Ha nem lobbant volna fel ez a mindent elsöprő érzés, zokszó nélkül estem volna neki annak az átkozott nőszemélynek, mit sem törődve azzal, hogy velem él egy rám kényszerített feleség. Mert már nem volt kényszer kettőnk házassága, és ha az lett volna, nem vettem volna neki gyűrűt, és nem kértem volna meg a kezét Barcelona-ban. Már nem leltem örömömet a semmit sem jelentő nőcskékben, Iris-t akartam, méghozzá azzal a kibaszott lopott csókkal, amivel ma reggel elbúcsúzott tőlem, és jelen helyzetben képes lettem volna puszta kézzel megfojtani Natasha-t, amiért akarva vagy akaratlanul, de kettőnk közé ékelte magát. Mert már láttam a fényt az alagút végén, és egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy visszaszerezzem azt a békét, ami néhány nappal ezelőtt elveszett, kis híján tönkretéve mindent, ami jelentett még bármit ebben a kibaszott életben.
Tekintetem őrült módjára kutatta az Övét, miután kinyílt az ajtó, de nem leltem rá, tekintve, hogy szándékosan háttal fordult, nekem pedig halvány elképzelésem sem volt, hogy mi olyat láthat odakinn a kertben, ami ennyire leköti a figyelmét, de talán épp a könnyeit akarta elrejteni előlem, vagy... elképzelni sem tudtam, mit vett a fejébe vagy hogy mit hitt rólam, de készen álltam arra, hogy bizonyítsam az igazamat, kerül, amibe kerül. - Abban a pillanatban markolt rá a nyakkendőmre, mikor benyitottál az ajtón - emeltem fel valamelyest a hangomat, miután először vonta kétségbe szavaimat, mintha amúgy lett volna okom a két szemébe hazudni. Nem is értettem, mit gondol, vagy mit hisz, hisz ha kinézte belőlem, hogy ilyet tennék, azt gondolja, hogy nem vágnám a képébe? Hogy nem ismerném be, hogy mit tettem? Ez a gondolat hajtotta meg a véremet, ami ekkor már kegyetlenül lüktetett ereimben, kis híján átszakítva a vékony bőrt nyakamon és karjaimban, szinte érezve, hogy az erek jól láthatóan kirajzolódnak rajtam. Pedig nem is dühös voltam, inkább csalódott és kétségbeesett, főleg mert szemmel láthatóan Ő már elkönyvelt valamit magában, és nem azt mutatta, hogy akár egy pillanatig is hajlandó lenne fontolóra venni, amit mondok. - Még fel sem fogtam, hogy mit csinál, amikor hazaértél - folytattam tovább, bár nem tudtam folytonos szemkontaktust tartani vele, mert hátat fordított, ezzel azonban csak azt érte el, hogy még ingerültebbé váljak, és bár megtehettem volna, hogy itt és most hátat fordítok én is, mondván, hogy akkor higgyen, amit akar, de... nem. Most nem voltam hajlandó elvinni a balhét olyasmiért, amit nem tettem meg. És még csak nem is gondolkodtam el rajta, hogy megtegyem-e. - Képes lennél higgadt fejjel gondolkodni legalább két kurva percig? - kérdeztem, bár már én is megemeltem a hangom, leginkább Őt utánozva, pedig kicsit sem állt szándékomban túlharsogni. - Szerinted szükségem van egy ilyen nőcskére, miközben itt vagy nekem Te? Hogy épp akkor jutna eszembe elbaszni mindent, mikor kezdtünk újra egyenesbe jönni? Vagy szerinted, ha már nem lenne elég, ami közöttünk van, titkolnám előled? - léptem közelebb, épp úgy állva meg mellette, hogy ne tudjon többé hátat fordítani nekem. - De azt sem tudom, miért tépem a számat, ha még annyira sem bízol bennem, hogy elhidd, amit mondok - fújtam ki a levegőt feszülten, érezve, hogyan koccannak össze a fogaim, szívem szerint viszont ezúttal én vettem volna hátra arcot, hogy eltünhessek innen, ha tényleg képesnek gondol arra, hogy hűtlen legyek hozzá.

Amint megálltam az ajtó előtt, próbáltam valamit felidézni abból a nyugalomból, amit ma reggel magamévá tettem, miután egy szenvedélyes, mohó csókot váltva elköszönt tőlem. Abban a pillanatban biztos voltam abban, hogy ma pontot teszünk a háborúnk végére, méghozzá egy közös vacsora keretei között, bár, szinte biztos voltam benne, éreztem a zsigereimben, hogy a konyháig nem jutnánk el. Mikor megígértem neki, hogy ott folytatjuk este, ahol abbahagytuk, nem üres szavakat dobáltam, tényleg eltökélt szándékom volt épp ugyanúgy felvenni a beszélgetésünk fonalát, ahol félbeszakítottuk azt, és ha ez azzal járt volna, hogy már a nappaliban lekerül róla az utolsó fehérnemű is, kicsit sem zavartattam volna magam. Szinte égetett a bőröm, annyira hiányzott az érintése, ajkaim újabb és újabb csókra vágytak, az pedig, hogy elképzeltem, hogyan nyögi a nevemet a merev csendbe, nem kis hatást gyakorolt a zsigereimre.
Ehhez képest most mégis azon kellett aggódnom, hogy egyáltalán hajlandó lesz-e ajtót nyitni előttem, bár talán meglepődnöm sem kellett volna azon, hogy első dolga volt bezárkózni, pedig valójában semmit nem látott, és nem is láthatott, mert kibaszottul nem történt semmi, és ha Ő nem jelenik meg sem lett volna folytatása annak a gyenge próbálkozásnak, amivel Natasha a hálóját akarta kivetni rám. Azt hittem, ennél jobban bízik bennem, hogy a kétely leghalványabb szikráját is kiirtottam belőle azzal a mohó, telhetetlen szerelemmel, amit iránta éreztem, és amit lépten-nyomon éreztetni próbáltam vele. Vagy tényleg képes volt azt feltételezni rólam, hogy az első elénk gördített akadály után más nőnél keresek vigaszt? Azzal rángatott vissza a valóságba, hogy jól hallhatóan kattant a zár, de nem nyitotta ki, helyette rám bízta, hogy megtegyem, és amint lenyomtam a kilincset, és kilöktem az ajtót, már tettem is egy lépést befelé, szemügyre véve az ablak előtt álldogáló alakját, de gondosan rejtette el előlem arcát azzal, hogy hátat fordított nekem. Úgy markolt rá a szívemre, hogy talán észre sem vette, éreztem körmeit, ahogy a húsba vájnak, miközben a mellkasom rendszertelenül emelkedett a heves dobbanásoktól. Arcomra volt írva minden, a tanácstalanság, az értetlenség és a kétely, de ahelyett, hogy megszólaltam volna, még beljebb tessékeltem magam, csak akkor állva meg, mikor végre megszólalt, én pedig egy nagy levegővételt követően ökölbe szorítottam kezeimet, hátha ez segít abban a löketben, ami végigszántotta ereimet. - Elkaptál egy olyan pillanatot, ami... - Alig kezdtem el, de már bennem akadt a szó, javarészt mert nem tudtam, honnan is kellett volna kezdenem, vagy mit kellene mondanom, már azon túl, hogy kurvára nem csináltam semmit. - Az égvilágon semmi nem történt, Iris - vált vehemensebbé a hangom, mintha ezzel a hévvel alátámaszthatnék bármit, de a kétségbeesés túl nagy úr volt ahhoz, hogy csak úgy meg tudjak vele birkózni. - Szó sincs romantikus találkáról, három percre maradtam vele egyedül - léptem még közelebb, viszont újra megálltam, ezúttal azért, mert időközben felém fordult, és bár gúnytól csöpögtek szavai, egy nagy levegővétellel igyekeztem elfojtani azt, ami ösztönösen kikívánkozott volna belőlem emiatt. - És ha nem jössz, sem történt volna közöttünk semmi - álltam meg közvetlenül előtte, de egyelőre más mozdulatot nem tettem, pedig a tekintetét látva, küzdenem kellett az ösztön ellen, hogy ne rántsam a karjaim közé, még akkor is, ha tiltakozna ellene.