Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Ebben a családban szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki azt mondhatja magáról, hogy rögös az útja. Hiába anyánk egy istennő, mindig azt hallgattuk, mióta felfogjuk egyáltalán a szavakat, hogy az istenek alja nép, nem lehet rájuk számítani, alantasak, ésatöbbi... én meg már nagyon untam.
Főleg, mikor Isane nővérem talált magának egy istent, aki úgy tűnt, a világok legboldogabb nőjévé teszi, anyáék meg minden pillanatban azt tervezgették, mikor lesz vége a házasságuknak, és, hogy remélik, mielőbb rájön a nővérem, hogy neki soha nem lesz igazi helye Rune mellett. Hogyne nőtt volna bennem egyre a harag? Mikor láttam, milyen boldogok együtt, a szüleink mégis alig várták, hogy vége legyen, nem törődve azzal, a lányuknak mi a jó.. mert hát tényleg madarat lehetett volna vele fogatni, és én nem értettem, ezzel mi a baj. Ma se értem..
Harminc éve döntöttem úgy, hogy elegem volt ebből az egész agymosásból, ami hiába lettünk több száz évesek, még mindig nem ért véget - szerintem nem is fog... -, és eljöttem otthonról, újra, végleg, azzal a szándékkal, hogy soha többet nem megyek haza. Aztán ezt átírtam arra, hogy jó hosszú ideig, de a lényeg, hogy nem kérek a szüleinkből, se a hülye elveikből, se abból, hogy semmi nem számít, csak az önző, nárcisztikus jellemük, az egójuk.. nem érdekelnek. Majd én eldöntöm, mi a jó nekem, ki a jó nekem, legyen az óriás, vagy isten, vagy ... egy erdei manó, akkor se ők fogják eldönteni és megmondani.
Persze időközben ők is kénytelenek voltak egyre sűrűbben Midgardra látogatni, hiszen akkor már mindhárman itt éltünk, de nekem eszem ágában nem volt a színüket se látni. Nagy duzzogva, ha a testvéreim rábeszéltek akkor elmentem egy-egy vacsira, de igyekeztem is haza, mert mindig a régi nóta játszódik le mellettük, ami már a könyökömön jön ki, és amit már nagyon nem szeretek. Rune úgyis meg fogja csalni Isanet, csak idők kérdése míg elválnak, Mavis pedig úgyis visszamegy majd a férjéhez, mert rájön, hogy ő a mindenség közepe, én pedig meg fogom bánni, hogy nem találtam magamnak valami jóképű, jómódú óriást még otthon, mire várok még?. Valahogy így hangzik a szokásos...
De elérték amit akartak, tényleg addig kavarodtak a szálak, míg nem a nővérem és Rune külön mentek, és bár gyűlölnöm kellett volna a sógorom azért, amit tett, engem mégis jobban dühített, hogy a szüleink elégedettek voltak, mintha végre beteljesedett volna, amit annyira vártak... miért jó ez, és kinek? Én valahogy jobban szerettem, míg Ane felhőtlenül vidám volt, nem pedig azt látom, hogy egy doboz fagyi mellett keres némi vigaszt. De ami végképp visszacsábított Norvégiába, az az, hogy valószínűleg az átok őt is utolérte, amitől mind annyira tartunk. Már hónapok óta hazajárok hozzá - is - hosszabb időre, de végleg csak most határoztam el, hogy elég az ingázásból, kerestem egy csinos kis házat, így már csak állás kell majd, de a lényeg, hogy a közelben legyek, ha kellenék neki, vagy Mavisnek. Még akkor is, ha közben a sógorom is hazatalált, és talán náluk már minden a helyére kerül. Mi lesz velem, ha a saját nővérem elfelejti, hogy létezek? Mi lesz, ha én magam is erre a sorsra jutok, vagy mindannyian?