Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Nem túl meggyőző Axel mosolya a váróban, de nekem már ez is elég. Amikor közelebb hajol egy kis csókért, tenyeremet az arcára simítva nyújtom el egy kicsit a pillanatot, hogy érezze, minden rendben van, és én nem haragszom rá semmiért. Mosolyogva pillantok aztán ismét a szemeibe, és tényleg csak egyetlen dolgot érzek: hálát, amiért most itt van mellettem.
Azt akkor még nem tudom, hogy ennek mekkora jelentősége lesz majd. Eleinte nem sejtek semmi rosszat, az asszisztens kedves és az orvos is annak tűnik, válaszolgatok a kérdésekre... de aztán a félelmem, amit a kabinban gyorsan el is temettem magamban, valósággá válik. Axel is kifejezi a nemtetszését, és én sem tudok azonnal csak bólintani, azt remélem, hogy az orvos esetleg felajánl valamilyen másik módszert a vizsgálatra, de egyértelműen kijelenti, hogy csak ezzel lehet megállapítani, hogy minden rendben is van. Nincs más lehetőség. Nagyot nyelve, a hirtelen rám törő pániktól kissé szédülve veszem ezt tudomásul, de elfogadom, mert el kell fogadnom. Hogyan akarok jó anyává válni, ha egy ilyen pofonegyszerű vizsgálatot sem bírok ki azért, hogy megtudjuk, minden rendben van-e? Axelre nézek és rajta sem látok több örömöt, ezért felajánlom neki a menekülési utat, de a válasza határozottan a maradási szándékát fejezi ki. Úgy szorítom a kezét, mintha egyébként sem tudtam volna elengedni, aprót bólintok, a tekintetembe pedig a félelem mellé beleivódik a hála is, ahogy szinte a pillantásából próbálok erőt nyerni. Nélküle nem tudnám végigcsinálni.
Igazából egyáltalán nem jut el a tudatomig, hogy milyen benyomást keltünk a viselkedésünkkel. Az ellenkezés, a rettegésem, Axel kiállása; a hegeim már eszembe sem jutnak. Annak is örülök, hogy a lábaim képesek elvinni a vizsgálószékig, de ahogy leülök, már Axelt keresem a tekintetemmel és a kezemmel is. Látnom, éreznem, tudom kell, hogy itt van, bár a félelmeimen ez sem képes kristálytisztán segíteni. A suttogására aprót bólintok, még ha én magam is sejtem, mennyire lehetek meggyőző.
Az utasításnak megfelelően helyezkedek el, még akkor is, ha ettől a felvett pozíciótól csak még jobban szédülni kezdek, és most már hányingerem is támad. Próbálok jelen maradni, de az orvos szavait fel sem tudom fogni, ahogy semmi mást sem. Ahogy hozzám ér, próbálom minél jobban visszafogni az összerezzenésemet, összeszorítom a szemeimet, és Axel ujjait is olyan erővel szorítom, hogy valószínűleg fájdalmat is okozok vele. Magától a mintavételtől nem is érzek kellemetlenséget, mert minden más pusztító hatással van az elmémre. A vizsgálat és a percek lassan összefolynak. A szívem a torkomban dobog, a fülem pedig sípolni kezd, ha összeszorítom a szemem, képeket látok magam előtt, de kinyitni sem esik jól őket. Mintha egy örökkévalóság telne el, megpróbálom szabadságra küldeni az agyamat, Axel hangjába kapaszkodni, rá fókuszálni a tudatommal és a szemeimmel is, megpróbálom csak őt érezni, látni és hallani, de az első nem megy. Nem tudom kizárni a történéseket a tudatomból, csak azok összekeverednek valami mással, amitől felfordul a gyomrom és legszívesebben futva menekülnék el innen. Hol erősen szorítom Axel kezét, hol csak remegve kapaszkodok belé, és amikor elfordul, majdnem pánikba esek, de látom, hogy a felénk fordított képernyőre néz. Én is oda pillantok, de nem tudok felfogni semmit, és a látásom egyébként is homályos. Csak akkor engedek fel én is és az agyamon ülő köd is, amikor megszűnik a kontaktus.
Szinte olyan érzés, mintha teleportálnék a széktől az öltözőfülkéig, de ott már elkezd oszlani a nyomás a fejemen és a testemen is. Nem tudok rögtön az öltözésre koncentrálni, átölelem Axelt, reszkető ujjakkal és kissé remegő lábakkal kapaszkodok belé, arcomat a mellkasába fúrva próbálok megnyugodni. Legszívesebben összekucorodnék a sarokba és olyan kicsire húznám össze magam, hogy senki ne lásson, de ezt most nem tehetem meg. Nem akarom húzni az időt, de össze kell szednem magam egy kicsit.
– Minden rendben van, igaz? – suttogom alig hallhatóan. Nem tudtam felfogni a vizsgálatból semmit, de gondolom ha baj lenne, azt éreztem volna rajtuk. – Nincs vele semmi baj...? – nézek fel rá lassan.
Próbálom minél gyorsabban összeszedni magam, hiszen várnak ránk, de még így is remegek egy kicsit öltözködés közben. Axel szerencsére ott marad, és segít, amikor elveszíteném az egyensúlyomat, de mire újra rajtam vannak a ruháim, már tényleg tisztább a fejem egy kicsit. Visszaülünk a székekre, ő pedig átkarol, amiért olyan hálás vagyok, hogy azt szavakkal nem is lehetne leírni. Amennyire csak a székek engedik, hozzá simulok, kezeimmel a másik kezéért nyúlva, hogy minden lehetséges módon érezhessem őt. Ez sokat segít abban, hogy ezúttal már az orvosra is tudjak figyelni. Értőn bólogatok, bár számomra a "nincs szívhang" és a "terhesség gyanúja" fogalmak nem tűnnek túl biztatónak, azt szűröm le a szavaiból, hogy ez nem baj, hanem csak azt jelenti, hogy még korán vagyunk. Minden a legnagyobb rendben, ez a lényeg. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
– Köszönjük – mondom hálásan. A nővér közben feláll a helyéről és Axel segítségét kéri, amit egyáltalán nem értek. Nem is szívesen engedem őt el, de hagyom, hogy felálljon a székről és kimenjen, még ha hosszan nézek is utána. Az előzőek után nem akartam egyedül maradni itt...
Az orvos kérdése azonban teljesen kizökkent.
– Tessék? – kérdezek vissza őszinte döbbenettel. A feltételezés, hogy félnék Axeltől, olyan nevetséges, hogy más körülmények között vagy tényleg nevetnék rajta, vagy egyenesen felháborodnék, de szerencsére az agyam még (és már) jól működik. Ekkora kezdem el összerakni magamban a képet, hogy milyen benyomást kelthettünk. Nyelek egyet, mert nincs kedvem belemenni ebbe, de a kérdésre minden határozottságommal rázom meg a fejem és szólalok meg. – Nem. Nincs rá semmi okom. Ő a támaszom, soha nem bántana – jelentem ki. Nem adok részletes magyarázatot semmire, de nem is tagadom le, hogy nyilván a hegeimnek és a viselkedésemnek is van előtörténete. Elég, ha annyit tud, hogy ezek egyike sem Axelhez kapcsolódik. Ettől a feltételezéstől már csak az abortusz említése borzaszt el jobban.
– Nem lesz rá szükség – felelem azonnal, aztán elveszem az ultrahang felvételről nyomtatott képet és a leletet. A képre pillantva először önt el az az érzés, amit egyébként is érezni akartam itt, még ha a jelölés nélkül nem is tudnám, mit kellene nézni... és egyben el is szégyellem magam, amiért a viselkedésemmel mindkettőnknek elrontottam azt a pillanatot, aminek boldognak kellett volna lennie.
Mindent megköszönök az orvosnak, elköszönök tőle, aztán a képpel és a papírokkal a kezemben már sietek is ki Axel után. Még épp látom, ahogy a recepciónál állva elteszi a tárcáját, így tudom, hogy a fizetést már el is rendezte, de ez legalább egyben azt is jelenti, hogy mehetünk. Én sem szívesen maradnék már itt tovább, akármennyire rossz is ezt érezni. Belebújok a kabátomba, megfogom a kezét, elköszönök a recepción ülő nőtől is, de igazán az odakint az arcomba vágó friss levegőt értékelem csak. Igazából nem is nagyon szólalok meg, csak amikor már beültünk a kocsiba. Még nem kötöm e magam, az ölembe fektetett képet nézem, ujjaimmal zavartan babrálva az alatta levő papír sarkát.
– Sajnálom, hogy elrontottam ezt a pillanatot... – mondom halkan, szégyenkezve. Sokféleképpen elképzeltem a vizsgálatot, de mindegyikben közös volt az a hollywoodi pillanat, amikor közösen az ultrahang képére nézünk, aztán egymásra, és csak boldogok vagyunk, mert még ha nem is így terveztük, nem sajnálunk semmit. Ehhez képest viszont...

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni, hogy Axel már nem pusztán úgy néz ki, mint aki izgul, hanem egyenesen idegesnek és feszültnek tűnik. Nagyon sok verziót tudnék gyártani a lehetséges magyarázatokra, de egyik sem tetszik, így inkább csak arra fókuszálok, hogy magamra vonjam a figyelmét. A válasza nem lep meg, halkan szusszanva bólintok egyet, és csak annyira helyezkedek át, hogy ki tudjam cserélni a kezemet, amivel fogom az övét, mert így a hozzá közelebbi kezem felszabadul és az arcára simíthatok vele. Ennek különösen nagy szükségét érzem, amikor folytatja is. Úgy érzem, sejtem, mire gondol, és az emléktől az én gyomrom is görcsbe rándul, de én nem őrzök már haragot a szívemben emiatt.
– Ne gondolj most erre – rázom meg a fejem lassan, közben egy gyengéd mozdulattal végigsimítva a haján. – Az a fontos, hogy most itt vagy. Itt vagyunk – igazítom ki saját magam egy bátorító mosollyal. Nem szeretném, ha most ezeket a gondolatokat engedné elburjánzani a fejében, mert attól csak egyre rosszabbul lesz, és nem tudom, mennyi időnk van a vizsgálat előtt.
Hamarosan aztán szólítanak is minket, és én kicsit meg is nyugszom. Egyrészt Axel reakciói nagyon aranyosak, és ezzel eltereli a figyelmem, másérszt otthon megnyugtattam magam, így azzal a határozott elképzeléssel létezem, miszerint nem lehet semmi baj. Csak az a pozitív izgulás van még a gyomromban, amit valahol természetesnek is érzek. Elszaladok a mosdóba, aztán be is megyünk, az orvos pedig felteszi a nagy kérdést, amit kissé nehézkesen válaszolok meg, de látszólag megértő a dologgal kapcsolatban. Sőt, ahogy ránk néz, szinte mosolyognak a szemei.
Ezután még több kérdés következik, bár már az elsővel is majdnem megfog, de azért gyors fejszámolás után el tudom mondani neki. Mondjuk nem tudom, mennyire lesz előrébb vele, mert a fogamzásgátló rendesen borította a dolgokat odabent, és viszonylag frissen hagytam abba... Ez vajon hatással lehet a babára?, jut eszembe hirtelen, de úgy gondolom, ide egyébként is eljuthatunk még.
– Igen, körülbelül tíz évig. Injekciós alapút, három hónapos hatóidővel. December végén volt az utolsó dózis – válaszolom meg a következő kérdést valamivel egyszerűbben, és remélem, az nem lesz kérdés, a márciusi adagot miért nem vettem fel. A következő kérdés sem nehéz, mert azt meg az előtte való alkalomkor, szeptemberben csináltattam meg. A terhességi tesztnél viszont érzem, hogy elönt némi zavar.
– Ööö, igen... néhányat... – vakarom meg a tarkómat. – Mindegyik pozitív lett – teszem hozzá. Mind a harminc, vagy akármennyi is volt.
Meg is nyugszom, hogy ennyi volt, túl vagyunk a kérdéseken, jöhet a hasi ultrahang, de az orvos egyáltalán nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Megdermedek egy kissé a székben, de ez szerencsére nem feltűnő, mert Axel is hangot ad a nemtetszésének, ezzel hagyva nekem egy kis feldolgozási időt. A terhességet hüvelyi ultrahanggal lehet megállapítani. Ennyit hallok és ennél többet nem is, de nem is igazán számít. A kabinban kezdődő érzés újra a fejemre ül, a szívverésem pánikszerűen ugrik meg, az arcomból pedig kifut a vér.
– Biztos, hogy csak...? – kérdezek vissza halkan, de ha az orvos megerősít, nem kérdezek rá még egyszer. Ő az orvos. Nyelek egy nagyot és Axelre pillantok, látom rajta, hogy ő talán még zavarban is van, és eszembe jut, hogy az első félelmem nekem is ez volt.
– Nem muszáj bent maradnod, ha nem szeretnél – mondom neki halkan, pedig a hangon egy kicsit tompának érződik és valamennyire szédülök is. Pedig tudom, hogy ha ő nem lesz mellettem, még annyi esélyem sincs ezt kibírni... Meg tudod csinálni. Meg kell csinálnod. Nem akarom rákényszeríteni a maradást.
Akárhogy is dönt Axel, én megpróbálom megacélozni magam. Mély levegőket veszek, koncentrálok, hogy ne rogyjanak meg a térdeim és úgy menjek az öltözőfülkébe, mint akinek semmi baja nincs. Megpróbálom kitisztítani a fejem. Rutinvizsgálat. Volt már pár ilyen. Gépies mozdulatokkal vetkőzök le, legalább a felsőm lecserélése kifizetődik, mert így csak olyan, mintha egy ruhában sétálnék ki.
Nem mintha ez a része zavarna. Nem mintha ettől verne le a hideg veríték, amint elhelyezkedtem. Nem ott vagy. Ez nem ő. Ha Axel bent van, őt keresem kétségbeesett tekintetemmel, nyirkos tenyeremmel. Ha ő itt van, akkor nincs baj. Néha ott is magad elé képzelted. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert a pánik egyre jobban szökik felfelé a torkomon. Szabadon mozognak a kezeim, nem vagyok megkötözve. Nem ott vagyok. Ez nem ő. Az edzőteremben sem voltál megkötözve. A szívem olyan hevesen kezd verni, hogy félig fekve is szédülni kezdek. Nem akarok arra sem gondolni...

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Ahogy elindulunk, úgy érzem, a délelőtt szinte elrepült. Persze tartalmasan töltöttük el, tele vagyok kellemes és pozitív élményekkel - még annak a kis majdnem-epizódnak az ellenére is, amit kis híján magamra hozok indulás előtt -, de azért így is nagyon izgulok. Végig Axel kezét szorongatom az út alatt, amikor neki nincs rá szüksége, aztán odaérve a rendelőhöz, a kocsiból kiszállva is gyorsan visszatérünk ehhez a felálláshoz. Rajta is érzem az idegességet, de egyelőre nem túl kiélezetten; a recepciós pulthoz érve még egyébként is meg kell ugranunk egy lépcsőt, ami félig leköti a figyelmem. A nevem megváltoztatását - vagy visszaváltoztatását, vagy mit - végül megússzuk egy kis meglepődéssel, és amikor Axel finoman megszorítja a kezem, lopva rámosolygok egy kicsit.
Miután megköszöntünk mindent a recepción, leülünk, és Axel idegessége hamar kiéleződni látszik. Vagy érződik. Vagy mindkettő. Most már nem okoz gondot újra rákapcsolódni, tehát ezen keresztül is érezném, de ha ez nem lenne elég, a lába idegesen kezd fel-le járni néhány perc után.
– Axel... – suttogok neki halkan, megnyugtatóan, másik kezemmel átnyúlva a lábaim felett, hogy tenyeremet finoman a combjára simíthassam. – Jól vagy? – kérdezem, kissé aggódva szemlélve őt. Több lehetőség is felmerül bennem, és nem tudom, melyik lehet a rosszabb. A kórház-jelleg, az emlékei, a helyzet élessége... Nem akarom, hogy rohama legyen, de attól is félek, hogy esetleg meggondolja magát, és ez utóbbi lehetőség rátesz egy lapáttal az én idegességemre is. Mégis azt tekintem piroitásnak, hogy őt megnyugtassam, ha tudom.
Amikor meghallom a nevem a váróban, én még csak pislogok egyet, Axel viszont már talpra is ugrik addigra. Ezen mosolygok egy kicsit, de persze közben én is felállok, hogy elindulhassunk. A szőke hajú nővér mosolya megnyugtató, de én azért továbbra is izgulva követem; de talán ezért sem gondolkozok sokat, amikor a mosdóra mutat. Bólintok, aztán majdnem elnevetem magam azon, hogy Axel nem engedi el a kezem, hanem inkább mintha azon gondolkozna, hogy jöjjön be velem. Végül aztán rám pillant, én pedig mosolyogva szorítom meg egy kicsit a kezét, mielőtt elengedném.
Gyorsan végzek odabent, nem is akarom húzni az időt, az ajtó előtt pedig már csak Axel vár, az egyik ajtó felé biccentve. Bólintok, egy kicsit megsimogatom a felkarját, mielőtt újra megfognám a kezét, hogy bemehessünk. Odabent köszönök az orvosnak is, aztán az iránymutatásnak megfelelően leülök. Az első kérdésére még könnyű bólintani, a következők viszont már zavarba hoznak egy kicsit, pedig pofon egyszerűek és a válaszoknak sem kellene bonyolultnak lenniük.
– Nos... én, ööö, azt hiszem, terhes vagyok – bököm ki végül. Mondhatnám ezt egyáltalán biztosra párszáz műanyag vacak alapján? Axelre pillantok, majd vissza az orvosra. – Nem... terveztük, de szeretnénk biztosak lenni benne, hogy így van, és hogy minden rendben van. Nincsenek panaszaim, de nem... ebben a tudatban éltünk eddig – teszem még hozzá. Nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy nem is olyan rég még fegyveres és test-test elleni küzdelemben vettem részt, de talán ez volt a legnagyobb veszélyfaktor, ha azt nézzük, mi történt Axel visszatérése óta. Meg persze nem kevés stressz, de arra gondolni sem akarok most.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

A nevek találgatásával eltöltött vidám percek úgy változnak meg a hegytetőn, mint a testhelyzetem, amikor a hátáról a lábaimra, majd szemből az ölébe kerülök. A hangulatot mégsem ez forrósítja fel, hanem az ő cseppet sem ártatlanul elejtett kis megjegyzése, amire én is ennek megfelelően reagálok. Azt hinném, hogy a biztonság kedvéért majd ennyiben is maradunk, de ő, mekkora tévedésben vagyok! Van még egy labda, amit lecsaphat, és ennek úgy tesz eleget, hogy ezer plusz egy gondolat és lehetőség villan át az agyamon arról, mit érezhetnék még és hol. Halkan felnyögök, a borzongás az egész gerincem mentén végigszalad, és hirtelen nagy lesz a kísértés, hogy keresztbe tegyem a lábaimat, enyhítve egy kicsit a bizsergést.
– Ez szó szerint övön aluli volt – szusszanok némileg kínlódva, de azért leplezetlen mosollyal a szám sarkában és megpróbálok a Skygge által hozzám cipelt minifarönkre koncentrálni, hogy eltereljem a figyelmem. Így legalább lemaradok a pillanatról, amikor megigazítja magát, és nem kapok kedvet segíteni - vagy inkább rontani - a helyzetén.
Skygge maximális lefárasztása után elindulunk vissza, közben átbeszélve azt is, hogy ez remek alkalom lesz arra, hogy Skygge megismerkedjen a magány fogalmával egy kicsit, mi pedig meglássuk, hogyan reagál erre. A kabinba érve a fürdőben ismét váltunk néhány félreérthetetlen pillantást, de megmaradunk a biztonság talaján, és még csak szavakkal sem próbálkozunk, nehogy... rossz vége legyen. Megnyugtatom, hogy tökéletes ő is és az öltözéke is, én magam viszont lecserélem a felsőmet a hálóban. A tapasztalatok hiánya azonban olyan gondolatokra sarkall mindeközben, amivel kis híján sikerül magamra hoznom a pánikot, de még idejében elhessegetem ezeket a lehetőségeket. Skygge mondjuk így is majdnem lebuktat és látom, hogy Axel is felém néz - talán épp emiatt -, tényleg nem süllyedtem túl mélyre a gondolatokban, így nyugodtan tudok rámosolyogni. A megjegyzésén aztán el is nevetem magam.
– Csak egyet? – vonom fel a szemöldököm vidáman. Igazából már el is felejtettem, mire gondoltam az előbb, most már sokkal inkább a kellemes izgalom költözik be a fejembe, úgyhogy bólogatok a kérdéseire.
– Izgulok egy kicsit – vallom be somolyogva, de az ő szemein is ugyanezt látom. Átfonom a kezeimet a derekánál és egy kicsit magamhoz ölelem, arcomat a mellkasára hajtva mosolygok bele a pulcsijába, arra gondolva, hogy igazából most fogjuk először látni őt... úgy értem, valószínűleg szinte semmi nem látszik majd belőle, olyan pici lehet, de akkor is!
Utána viszont elengedem, hogy fel tudjunk öltözni és tényleg indulhassunk. Felveszem azt a bizonyos kabátot, visszaveszem a bakancsomat is, elteszem a szükséges dolgokat, mint a telefon, pénz, iratok - még ha nem is fogom őket használni a rendelőben, nálam kell legyenek, ha esetleg kellenek valahol -, aztán mehetünk is. Azt azért megmosolygom, amikor be kell állítania az ülést, bár azt hiszem, ezt mindkettőnk részéről vicces mutatvány; ő beszállni nem tud, nekem meg olyan, mintha a hátsó ülésre ülnék be. Út közben szokásosan a kezét fogom, az arcomra pedig odaragad a kis, izgatott mosoly. A városban mondom neki az instrukciókat, míg végül meg is érkezünk a rendelőhöz, és még hely is van a parkolóban. Mosolygok egy kicsit azon, ahogy megszemléli az épületet, de nem hazudtam neki, tényleg nem egy sikátorbeli kuruzslóhoz jöttünk.
– Oké – nevetem el magam az instrukción. Kiszállunk, megkerülöm az autót, aztán a kezét szorongatva megyek vele a rendelő ajtajához. Odabent tisztaság és nyugodt, kellemes légkör uralkodik, ami remélem, Axel utolsó kétségeit is elűzi, miközben célirányosan a recepciós pulthoz lépek vele.
A pult mögött ülő nő már ismerős, egy ideje már itt dolgozik, ami egyszerre jó és rossz. Az ő szemeiben is csillan némi felismerés, de nem feledkezem meg arról, amiről Axellel beszélgettünk. Nem is bemutatkozom, hanem a vizsgálatot és az időpontot nevezem meg, mire a nő néhány kattintás és némi pötyögés után elmosolyodik.
- Á, igen, reggel beszéltünk telefonon. Sofia Larsen, igaz? - néz vissza rám, az irataimban levő nevet mondva, amire az időpontot is írta, én pedig a szemem sarkából Axelre pillantok. Az ismerősség kifizetődik, mert nem kér tőlem semmilyen okmányt, de...
– Igazság szerint szeretném átíratni a nevet a vizsgálatra – szólalok meg nyugodtan. Látom, hogy meglepődik, a tekintete Axelre ugrik, majd vissza rám, de nem mond semmit. – Probléma lenne az Aviva Ben-Haim nevet szerepeltetni a rendszerben? – árulom el azt a bizonyos változtatást is, és bár némi bizonytalanságot még mindig látok rajta, valószínűleg győzhet benne az arra vonatkozó tudat, hogy ez úgyis csak a vizsgálati lapon fog végül szerepelni.
- Betűzné, kérem? - fordul vissza a monitor felé, én pedig némi megnyugvással teljesítem a kérését, még ha szokatlan és nagyon furcsa is "hivatalos" keretek között a saját nevemet használni. Miután beírta a nevet, a nő újra ránk mosolyog. - Meg is vagyunk. Foglaljanak helyet, a doktor úr szólítani fogja önöket!
– Köszönjük – mosolyodom el én is, a váróban elhelyezett bőrfotelek és -kanapék felé véve az irányt. Az órára pillantok és mosolyogva állapítom meg, hogy Axel számításai tökéletesek voltak, időben érkeztünk.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Elnevetem magam a fantasztikusan lehetetlen ötleten, miszerint ha fiunk lesz, akkor majd Kevinnek nevezzük el. Hát persze, mi sem természetesebb. Szélesen mosolyogva rázom meg a fejem.
– Mélységesen egyetértek – nyugtatom meg vidáman, hogy ettől nem kell tartania. Jól esik ez a vidámság, a tudat, hogy - még ha nem is jutottunk dűlőre a fiúneveket illetően - minden rendben van, és igazából ha lány lesz, már tudjuk is a nevét. Nem mintha nem lenne furcsa belegondolni ebbe, hiszen még ahhoz a gondolathoz sem szoktam hozzá, hogy szülők leszünk...
A hegytetőre érve aztán alaposan eltereljük a saját és egymás figyelmét, először romantikus pillanatokkal és olyan irányú nosztalgiával, aztán egészen más dolgokat emlegetve fel. Én megpróbáltam magam visszafogni, Axel viszont nem, így hát nem leplezem előtte a reakciómat, és az előzőleg visszaszívott szavaimat is kimondom hangosan - nem mintha zavarná.
– Jól van, majd szeretném ezt látni is. Meg érezni – teszem hozzá somolyogva, és bár hagyom, hogy ő a visszatérő Skyggével foglalkozzon, és kicsit megharapdálom az ajkamat, beleélve magam a gondolataimba, ahol az a mindenhol fogdosás már meg is történik. Még csak túl messzire sem kell mennem a fantáziámban; a legegyszerűbb módokon is imádom magamon érezni a kezeit.
Alaposan lefárasztjuk a kutyát, addig játszunk vele, míg ő maga nem fejezi ki, hogy most már elég volt, amikor pedig ez megtörténik, elindulunk visszafelé. Könnyedén simulok Axelhez, míg elkezdünk arról beszélgetni, vajon Skygge hogyan bírja majd egyedül. Én sem tudom biztosan, mi lenne a helyzet legjobb kezelése, még azt is felhozom, hogy talán a rendelőig elvihetnénk magunkkal, és akkor a kocsiban kevesebbet kellene várnia, de Axel meglátása nagyon is logikus.
– Jogos – mosolyodom el halványan. – Rendben, akkor legyen így. Ha valamivel jó hosszú ideig le tudja kötni magát, nem lehet nagy baj – vonom meg egy kicsit a vállam. Választása sem nagyon van, most tényleg kénytelen lesz kibírni, és hát... csakugyan jobb is lesz, ha elkezd hozzászokni. Érzek Axel felől némi feszültséget ezután, de nehéz megfogni a forrását, még ha valamiért úgy is érzem, ez most nem kifejezetten Skyggéről szól. Felpillantok rá a szemem sarkából, de ha ő nem szólal meg, én sem kérdezek rá, csak egy kicsit szorosabban ölelem, a fejemet pedig odahajtom a vállához.
Visszaérünk a kabinhoz, ahol még megvárjuk, hogy Skygge minden dolgát elvégezze odakint, mielőtt bemennénk. Leveszem a bakancsom és a pulóvereimet, aztán követem Axelt a fürdőbe és én is nekiállok alaposan megmosni a kezem. Boldogan mosolygok az orrom alatt, amikor nem megy ki, hanem mögém áll és átölel hátulról. Könnyedén dőlök neki finoman, élvezve a közelségét és a teste melegét, aztán fel is pillantok... és még éppen elkapom azt a kis mosolyt a tükörben. Az én mosolyomba is költözik némi pajkosság, mert azt hiszem, tudom, mire gondol, de ellenállok a késztetésnek, hogy hozzádörgöljem a fenekemet, mert ha elkezdem húzogatni az oroszlán bajszát, biztosan lekéssük a vizsgálatot. Inkább vidáman odanyomom egy kicsit az arcom a puszihoz, aztán megtörlöm a kezem, míg ő kimegy, hogy tegyen a tűzre.
Egy kicsit felfrissítem az arcomat is, és közben azon gondolkozom, hogy vajon kell-e... nőgyógyászhoz öltözni. Egyáltalán milyen vizsgálatok vannak ilyenkor? A terhes nőknek a hasát szokták ultrahangozni, szóval... De lesz másik vizsgálat is? Fogalmam sincs, hogy zajlik az ilyesmi, és reggel minden eszemben volt, csak az nem, hogy megkérdezzem. Most már mindegy. Azzal az elhatározással megyek ki, hogy összehozok egy kettő az egyben megoldást, aztán kuncogni kezdek, amikor kiderül, hogy Axel is majdnem hasonló gondolatmeneten lehet túl.
– Tökéletes vagy – mosolyodom el. Odasétálok hozzá, megengedek magamnak egy hosszú ölelést, és lopok tőle egy csókot is közben. – És az öltözéked is jó lesz – teszem hozzá utána somolyogva, mielőtt elengedném. Én azért bemegyek a hálóba, de csak annyit csinálok, hogy a sima pólót lecserélem egy vastagabb és hosszított, télies felsőre, ami leér a fenekem alá is, ha úgy adódik... de egyébként mi lesz, ha úgy adódik? Egy pillanatra megállok a szoba közepén és homlokráncolva arra gondolok, hogy Axel ott áll mellettem, miközben a nőgyógyász teszi a dolgát. Azért ez elég... érdekes lenne. És én...?
Ebbe bele sem gondoltam.
Kiráz a hideg, ezért inkább meg is rázom a fejem, kiűzve onnan a gondolatot. Hasi ultrahang. Hasi. Nem lesz baj. Megtörlöm a tenyereimet a felsőmben, ezzel egyben az ujjaimban meginduló remegést is visszafogva, aztán kimegyek a hálóból. Amikor meglátom Skyggét, aki mintha félúton lett volna a hálószoba felé és most engem néz félrebillentett fejjel, legszívesebben odasziszegném neki, hogy áruló, de azért nem engedtem annyira belelovallni magam a dologba, így nincs is baj. Mosolyogva lépek oda Axelhez, aztán az órára pillantok.
– Én kész vagyok, ha te is – mondom, most már egy egészen más fajta izgalommal a hangomban és a szívemben.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Nem állt szándékomban felhozni az emlékeit Leon nevének emlegetésével, de a mosolya megnyugtat, hogy nem is vette rossz néven a dolgot. Mindenesetre megpróbálom gyorsan elterelni a témát, biztos ami biztos, és örülök, hogy a szavaimmal sikerül meg is nevettetnem. Az ötletén aztán én is kuncogni kezdek.
– Jó. Ha előáll a bőség zavara, az egyikünk mond egy véletlenszerű számot, a másik meg vakon rábök egy névre és az lesz. Szerencsés esetben nem egy újabb női nevet találunk majd meg így – fűzöm tovább az ötletet egy vidám nevetéssel.
A hegytetőre érve aztán végleg búcsút intünk az akár csak kis feszültséget is hozó gondolatoknak. A jó emlékeknek hódolunk, vagy épp azoknak a közös rosszaknak, amelyek így vagy úgy, de átvészeltünk, együtt, hogy a végén ide juttasson minket. A nosztalgikus érzéseket vallomásokkal és hosszú csókokkal pecsételjük meg, és én boldogan veszek el minden érzésben és érintésben. Egészen addig, míg Skygge meg nem jelenik a színen, figyelmet követelve magának is. Nem ellenkezek, átadom neki a helyet a figyelem középpontjában, hiszen megérdemli, de azért előtte még megnevettetem egy kicsit Axelt. Egy kis játékos hadakozás, majd egy vicces átverés után a bot végre elrepül, Skygge rohan, én pedig igyekszem visszafogni az elmémbe toluló mocskos gondolatokat... de ezzel úgy tűnik, egyedül vagyok. Axel úgy csapja le a labdát, mint én korábban a lovaglással, én viszont vagyok olyan gátlástalan, hogy még azt az apró sóhajt sem leplezem, ami előtör belőlem, ahogy ránézek. A tekintetemből is egyértelmű lehet, hogy ismét nosztalgiázok; elég magam elé képzelni a tegnap estét és mindazt, ami a mocsokhoz vezetett, a látványát... és megint nem fázom, sőt.
– Én meg csak arra gondoltam, hogy attól függ, hová akarsz nyúlni... – szusszanok fel, csalafinta mosollyal adva végül hangot a saját gondolataimnak is.
Szerencsére Skygge azért fenntartja azt a figyelmet, amit kiharcolt magának, mielőtt még nagyon elkalandoznánk. Rá is fér az alapos lefárasztás, a játékba pedig egy idő után engem is bevon, de nem is bánom. Egy kicsit én is szórakozok vele, bár látom Axelen, hogy amikor először dobom oda neki a botot, valamit nagyon mulatságosnak talál rajta, magyarázatot végül nem kapok rá, úgyhogy csak mosolygok a vidámságán. Egészen addig játszunk így, míg Skygge azt nem mondja, hogy elég - vagyis csak egyértelműen kifejezi azzal, hogy biztos távolban ledobja magát egy fa tövében, és inkább rágcsálni kezdi a botot ahelyett, hogy utána rohangálna.
Jobb híján mindketten a nadrágunkba töröljük a kezeinket, míg én visszasétálok Axelhez, felmosolyogva rá a puszi után. A küldetés teljesítésével el is indulunk visszafelé, és míg Skygge előremegy, én fel is vetem a vele kapcsolatos aggodalmamat - amivel látszólag sikerül meglepnem egy kicsit Axelt.
– Igen, valószínűleg – értek egyet vele, magam is elgondolkozva, miközben automatikusan odasimulok az oldalához és átölelem a derekánál. Ezen még nem is igazán gondolkodtam, pedig valóban számolnunk kell vele, hogy én még a terápiás kutya jelzőt sem tudom majd ráaggatni. Még ha egy kicsit az is, számomra is, nekem nincs semmilyen papírom, amivel ezt alá tudnám támasztani. A tanácstalanságát látva kuncogok egy kicsit, a kérdésére én sem tudok hirtelen őszintébb választ annál, mint hogy megvonom a vállam.
– Hát... sosem volt kutyánk, szóval nem vagyok biztos benne, hogy hogy megy ez, de gondolom az sokat fog segíteni, hogy most azért alaposan elfárad. Így talán kevesebb energiája lesz szétkapni a kabint – mosolyodom el. – Az valószínűleg nem könnyít a helyzeten, hogy eddig jóformán a vécére is veled járt, de tényleg nem árt elkezdeni a hozzászoktatást. Esetleg adhatunk neki valamit, amit rágcsálhat a berendezés helyett...? – vetem fel.
– Vagy most ne hagyjuk még teljesen magára, csak a kocsiban várjon meg minket? Ott kevesebb ideig lenne egyedül. Bár ez lehet, hogy még rosszabb, mert felspanolhatja magát a kirándulás gondolatával és az autót könnyebben és gyorsabban szét lehet szedni belülről – cáfolom meg aztán saját magamat rögtön. Nem, határozottan nem lenne jó arra visszaérni a kocsihoz, hogy Skygge közben apró cafatokra tépte szét az üléseket.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Az ajkamba harapva igyekszem visszafogni a kuncogást, miközben a reakcióját figyelem. Nem néz rám, de én így is mindent látok az arcán és a szemein, amit tudnom kell: valószínűleg váratlanul csaptam le a labdát, de annál hatásosabb voltam vele. Amikor már a torkát is megköszörüli, kitör belőlem egy halk, elégedett kis kuncogás, de aztán persze kamatostul visszakapom az egészet a méz emlegetésével... Megérdemelten, ezt én is aláírom, ahogy azt is, hogy a hátára vevős művelet tökéletes megoldás arra, hogy elkerüljük a kis célozgatások beérését valami egészen mássá.
Séta közben Skygge is bepróbálkozik némi kutyás ismerkedéssel, ami önmagában is vicces, de a vidámságomat Axel is tovább fokozza. Azon újra elnevetem magam, hogy majd ő harapja meg a kutyát, ha bepróbálkozik nálam, de eszemben sincs megkérdőjelezni a szavait. Inkább csak kuncogva, játékosan a nyakába puszilok, megköszönve neki a hősiességét.
A hálószobában való meghatódásom felemlegetése visszahozza témának a nevek kérdését. A reakcióm tisztázásával egyetemben azt hiszem a lánynevet meg is találtuk, a fiúnév azonban rejtélyesebbnek ígérkezik. Igazából nekem is eszembe jut valami, amit kicsit félve vetek fel, és amikor látom a nyakán, hogy kirázza a hideg, meg is bánom egy kicsit.
– Persze – vágom is rá gyorsan, mert nem akarom, hogy azt higgye, győzködni akarom, és azt sem, hogy a kelleténél mélyebbre merüljön az emlékeiben, ha épp azt indítottam volna el. Annak azért örülök, hogy rám mosolyog, mert ebből biztosan tudhatom, hogy nem érintette nagyon rosszul a dolog. Visszamosolygok rá és bólintok, majd kicsit közelebb hajolok, hogy újra kihasználhassam oldalra fordított fejét és megcsókolhassam az arcát.
– Akkor azt hiszem, hivatalosan is reménykedhetünk, hogy lány legyen – terelem inkább el a szót és remélhetőleg a gondolatait is egy kis vidámsággal. Hiszen ő egyébként is azt mondta, inkább azt szeretne, és nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre név terén is csak ott van biztos találatunk.
A hegytetőre érve, a kilátásban gyönyörködve csakugyan nincs már semmi nyoma negatív érzéseknek, sőt, inkább a nosztalgia az, ami elcsábít mindkettőnket. Szavak nélkül is tudom, hogy ugyanarra gondolunk, ugyanazokat az emlékeket idézzük fel, ugyanazokkal az érzésekkel. Hihetetlen, hogy mennyi minden megéltünk valójában milyen kevés idő alatt a történésekhez képest, de nem bánom. Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék, sok hibámat kijavítanám, de összességében nem is kívánhatnák ennél tökéletesebbet. Nála tökéletesebbet. Persze ha mindig tudtam volna, hogy ennyire lehet valakit szeretni, soha nem tudtam volna függetleníteni magam az érzéstől, és valószínűleg a bárkán sem csak annyiban maradtunk volna, amennyiben. A gondolataink egyező  irányára mi sem lehetne jobb bizonyíték, mint hogy kijelenti, hogy meg akar csókolni, aztán ennek érdekében cselekszik is. Persze nekem sem kell kétszer mondani, vele együtt mozdulok, hogy aztán félúton találkozzunk, és amikor a hosszúra nyúló, forró csókot csak azért szakítja meg, hogy még könnyebbé tegye a helyzetet, boldogan alkalmazkodok. Ezúttal szemből emel az ölébe, én pedig újra köré fonódom, de most inkább dolgozik bennem a szerelem, mint a korábbi játszadozásunk emléke, ezért mondhatni biztonságban van. Gyönyörködöm a mosolyában, a látványában, a szemei csillogásában, végtelenedjére is lángra lobbanok érte, és ezt meg is vallom neki. Hiába, még mindig úgy érzem, hogy nem mondtam elégszer, és ugyanúgy érint a válasza is, mintha ő is először mondaná. Ajkunk újra összeforr, hosszan, ragaszkodón és szerelmesen. Nem is nagyon akaródzik megszakítani ezt a pillanatot, de aztán Skygge felhívja magára a figyelmet, ráadásul elég ellenállhatatlan módon.
– De csak most az egyszer, nagyfiú – incselkedek egy kicsit mindkettőjükkel, miközben elengedem a lábaimmal Axel derekát, hogy le tudjon tenni a földre. Amint biztosan állok a lábaimon, még mosolyogva végigsimítom a mellkasát azzal a mozdulattal, amivel elengedem a nyakát is, de aztán hagyom, hadd tegyen az árnyéka kedvére is. Mosolyogva figyelem Skygge makacskodását, aztán elnevetem magam, amikor bedől a trükknek, bár őt ez láthatóan nem zavarja különösebben.
– Mert őfelsége csak tiszta kezeket érdemel? – mosolyodom el Axel szavain, míg a kutya elszáguld mellettünk a másik irányba. Mintha nem lettünk volna már nyakig véresek együtt... és ezen a ponton visszanyelek egy megjegyzést arról, hogy attól függ, hova akar nyúlni. A szemeimben megcsillanó pajkosság mondjuk árulkodó lehet, de hangosan nem mondom ki ezt, még a végén felmerülne a vád, hogy mégsem hagyom őt Skyggével foglalkozni.
Mosolyogva figyelem őket, és amikor néha Skygge gondol egyet és inkább nekem hozza oda a botot, én is beszállok a játékba - egyszer-kétszer gonoszkodva is vele egy kicsit, és ahelyett, hogy neki dobnám el, csak távolabb sétálok és Axelnek passzolom oda, hogy aztán Skyggének még többet kelljen futnia. Amikor viszont a kutya már inkább oda se hozza senkinek a botot, csak lógó nyelvvel, lihegve kiterül biztos távolságban tőlünk, kuncogva visszasétálok Axel mellé.
– Azt hiszem, a lefárasztási hadművelet sikeres volt – jegyzem meg mosolyogva. Ha ő is így látja, el is indulhatunk visszafelé lassan, bár az én gondolataim visszatérnek Skyggéhez.
– Szerinted így már meg tud várni majd minket? Nem hiszem, hogy a rendelőbe beengednék – osztom meg Axellel is a korábbi aggodalmamat.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Valószínűleg vissza kellene fognom magam. Valószínűleg mindkettőnknek vissza kellene fognia magát, de mint ahogy soha, úgy most sem tesszük. Oké, az mindenképpen haladás, hogy egyszer megkísérlem megakasztani a gondolatok folyamát, de hiába: ezután meg a bőrszerkó kérdése kerül elő. Cukkolom őt egy kicsit, mert szinte látom forogni az agytekervényeit és elszabadulni a fantáziáját... szóval miután felszólítottam arra, hogy koncentráljon, rá is kérdezek, kedvére való lenne-e a dolog. A válaszával pedig olyan magasra dobja a labdát, hogy hirtelen nem is tudom, ő tudatában van-e ennek.
– Jöhet. Szeretek lovagolni... – közlöm az egyértelműt egy sokat sejtető mosollyal. Még csak aggódnom sem kell, hogy biztosan tudja-e ezt, ugyanis elég friss emlékei lehetnek róla.
Ezután a megjegyzés után viszont talán meg is érdemlem a méz felemlegetését, a képzeletbeli győzelmet pedig neki adom azzal, hogy a hátára kap, ezzel valószínűleg megakadályozva, hogy túl messzire vigyük a témát. Vagy a sétát a séta fogalmától...
– Jól van, oké, elfogadom, hogy semmi hasznom – kuncogok egy kicsit, amikor megtorpedózza az utolsó ötletemet is arra vonatkozóan, hogy igazából tök jó neki is, ha a hátán vagyok. Azért megérdemli a puszit az arcára, amiért királyi bánásmódban részesít. Nem sokkal később pedig a kutyája is csatlakozik ehhez, csak ő királyi bánásmód helyett a kutya-féle ismerkedést választja. Elnevetem magam, ahogy Axel utánaszól.
– Így már biztos nem próbálkozik be többet – húzom egy kicsit tovább a viccet, hogy fenntarthassuk a vidám hangulatot.
Ezt részemről az sem zavarja meg, amikor felemlegeti, hogy elérzékenyültem egy kicsit készülődés közben. Megnyugtatom, hogy nincs semmi baj, sőt, az ötletét egyenesen tökéletesnek érzem, és mosolygok egy kicsit azon, ahogy beledönti a fejét az oda adott csókba. Mivel úgy tűnik, nyertünk magunknak egy lánynevet, én át is evezek a fiúnevek talajára, az ötletbörze után rákérdezve a bűvös A-betűkre is, még ha én abba csak véletlenül is esek bele. Kis mosollyal biccentek a válaszára, aztán óvatosan előhozakodok valamivel, ami befészkelte magát a fejembe, részben az ő ötlete nyomán.
– Tudom, miről beszélsz – kuncogok egy kicsit, amikor majdnem ugyanazt válaszolja, amit én is mondtam neki a hálóban, de hát ez nem is meglepő. Egyikünk sem számolt ilyesmivel. Szusszanok egyet, az államat a vállára helyezem, de nem nehezedek rá nagyon, csak látni szeretném az arcát, mikor megszólalok.
– Én csak... szóval az jutott eszembe, hogy a Leon is nagyon szép név – mondom finoman. Nem tudom, hogy őt ez hogyan érinti, hogy ő is szívesen állítana-e ilyesféle emléket, de mindenképpen fel akartam vetni.
A hegytetőre érve megállunk, a város és a tenger látványában gyönyörködve, Axel szavai pedig akaratlanul is némi nosztalgiára sarkallják a gondolataimat. Halk sóhaja elárulja, hogy pontosan érti, mire gondolok, helyeslésére egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz. Elgondolkozom azon, mi minden történt, ujjaim megérintik azt a helyet a pólóján keresztül, ahonnan ki kellett vennem a golyót. Milyen fontos volt az a pillanat... Még most is emlékszem, mennyire féltem, aztán pedig milyen hevesen vert a szívem, pedig csak átöleltük egymást a fürdőszobájukban. És akkor még azt hittem, elmenekülhetek ez elől.
Kijelentése halk, de annál boldogabb kis nevetést csal ki belőlem. Készséggel közreműködök a műveletben, ahogy letesz a földre, talpaim könnyedén visszatalálnak az egyensúlyomhoz, és ahogy ő megfordul, már nyúlik is a nyakáért, ahogy ő a derekamért. Még lábujjhegyre is állok, hogy minél hamarabb találkozhassunk, ajkaim ugyanazzal az elszánt ragaszkodással forrnak az övéire, ahogy az övéi keresik az enyémeket. Lehunyom a szemem, átölelem a nyakát, és a csók közben hagyom, hogy minden érzés átjárjon, amit az imént felidéztem. Életem legjobb döntése volt, amikor hagytam, hogy segítsen azon az estén.
Érzem, amikor belemosolyog a csókba, de nem kell sokáig azon tűnődnöm, mi jutott eszébe. Ahogy kicsit berogyasztja a térdeit, már én is mosolygok, megerősítem az ölelésemet a nyaka körül, hogy aztán minél könnyedebben tudjon ezúttal szemből felemelni. Ugyanúgy köré fonom a lábaimat is, a kérdésére pedig sokat sejtetően elmosolyodom.
– Talán be tudom érni ezzel a kilátással is – simítok végig egyik kezemmel a haján, majd az arcán. Hüvelykujjam megérinti a hegeket a szeme körül, ugyanazzal a szerelemmel, amellyel az előbb még a másik heget érintettem a pólóján keresztül. Már egyik emlék sem fáj igazán, inkább annak bizonyítékaiként tekintek ezekre, hogy mi mindenre képes lenne értem.
– Tudom, hogy már nagyon unalmas állandóan ezt ismételgetni, de borzasztóan szeretlek – nézek bele a tisztán ragyogó kék szemekbe, mielőtt az arcára simítva ismét az ajkaiért hajolnék. Hosszan csókolom, kiélvezve minden érzést és az ajkai ízét és puhaságát, az orromba szökő illatát. Csak akkor húzódom el tőle, mikor vidám csaholást hallok közeledni, és lepillantva már látom is, ahogy Skygge a nedves földön kissé csúszva megérkezik mellénk, a szájában egy vaskos fadarabbal. Reménykedve, a bot mellett oldalra kilógó nyelvvel mered ránk, én pedig elnevetem magam a látványon.
– Azt hiszem, valaki más is figyelemre vágyik – jegyzem meg somolyogva. Mondjuk tekintve, hogy hamarosan kocsikázás lesz a program, mert be kell mennünk a városba, meg is érdemelne egy kis játékot. Azt nem is tudom, hogy a vizsgálat idejére mit tudunk vele csinálni, a rendelőbe egészen biztosan nem fogják beengedni.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Nem is mi lennénk, ha nem a ruháktól való megszabadulással akarnánk felmelegíteni egymást, és persze Axel éppen annak kimondásával folytatja a gondolatmenetet, ami az én fejemben is megfogalmazódott. Sokatmondó pillantással mosolyodom el, és ismét az ajkamba harapok.
– Azt mindjárt gondoltam – bólogatok, de erős vagyok, és hiába csábít a hangja és a mosolya egyaránt, nem kérdezek rá a részletekre. Sétálni jöttünk, emlékeztetem magam, márpedig ha ebbe belemegyünk, annak nem séta lesz a vége. De persze hiába ez a visszafogottság, ha Xena emlegetésekor is a bőrruhákhoz lyukadunk ki. Elnevetem magam a nyilvánvalóan elkalandozó kérdésen, aztán vigyorogva közelebb hajolok hozzá.
– Koncentrálj, Axel! – susogom neki egyértelműen cukkoló célzattal, aztán még ennél is több ártatlansággal pislogok rá. – Szeretnéd, ha bőrszerkót hordanék? – kérdezem ugyanazzal az ártatlansággal. Oké, tudom, veszélyes vizekre evezek ezzel a kérdéssel, de azzal vigasztalom magam, hogy esetleg a bálna-hasonlattal ezt is el lehet majd még idejében vágni... de persze mindez már késő bánat, mert ő viszi be a kegyelemdöfést a méz emlegetésével, és én teljesen elveszek az emlékeimben. A meglehetősen forró emlékeimben, aminek köszönhetően máris nem érzem a hideget annyira. Végül is, hatásos.
Azért valahol örülök, hogy nem feszítjük tovább a húrt, mert a vizsgálat előtt talán nem ez lenne a legszerencsésebb elfoglaltság. Axel tökéletes figyelem-elterelőnek bizonyul most is azzal, hogy a hátára kap, mint egy hátizsákot, hogy aztán a válaszával újra megnevettessen utána.
– De hegynek fölfelé megyünk! – próbálkozok mosolyogva megmagyarázni, miért vagyok mégis hasznos kiegészítő. Persze én is tudom az igazságot, és amikor ennek hangot is ad, kuncogva mászok kicsit előrébb a vállán, hogy az oldalra fordított arcára tudjak csókolni. Közben Skygge is felfedezi az új pozíciómat, Axel kérdésére pedig elvigyorodok.
– Kettőt találhatsz, hol szaglászott – felelem könnyedén. Tipikus kutya, és tényleg le sem tagadhatnák egymást, de ugyanúgy menthetetlenül a szívemhez is nőttek mindketten.
Séta közben bocsánatot kér azért, hogy könnyeket csalt a szemembe anya nevének felvetésével, de gyorsan megnyugtatom, hogy erre semmi szükség. Mosolyogva köszönöm inkább meg neki, hogy annyira figyelmes, hogy ez eszébe jutott, és adok neki egy puszit is a fejére, aztán rákérdezek a fiúnevekre. Azzal sem árt számolni, hiszen még nem tudunk semmi biztosat. Axel hirtelen annyi nevet sorol fel, hogy majdnem követni sem tudom, de mosolyogva hallgatom az ötleteket.
– És... szeretnéd követni az A-betűs hagyományt? – kérdezem kíváncsian. Oké, én véletlenül illek ebbe bele, de az nyilvánvaló, hogy ő és Aaron nem véletlenül kapták ennek megfelelően a nevüket. A Yana persze elrontaná a sort, de ha csak a fiúkra nézzük, úgy működhet. Engem nem zavarna, ha ő szeretné, legalább csökkennének a lehetőségeink... bár eszembe jut még valami más is. – Vagy esetleg, ha nem korlátozódunk ilyen eredetű nevekbe, lenne olyan, amit szeretnél...? – Ezt már egy kicsit óvatosabban, tapogatózva kérdezem. Nem tudom, ki merjem-e mondani, amire gondoltam, de ha ő felvetette az anyám nevét...
Felérünk a hegytetőre, ahol Skygge akaratán kívül is szórakoztat minket egy kicsit azzal, hogy fel-felugrik a magas fűben, eltűnve, majd újra előbukkanva, mint egy nagyra nőtt nyúl. A szél nem is zavar, mert tökéletes ellenszerem van rá: épp a hátán cipel. Axel arra a pontra sétál, ahonnan beláthatjuk a várost és a tengert, és nem kell gondolkoznom azon, mire gondol, amikor megszólal. Elmosolyodva nézek rá, aztán kényelmesen letámasztom az államat a vállára úgy, hogy ne állítsam bele nagyon a csontomat az övébe.
– Mintha egy egész élet eltelt volna azóta, amikor még fogalmunk sem volt erről az egészről – szusszanok fel egy kis, nosztalgikus mosollyal. Az az elátkozottnak tűnő, majd ezt az egész csodát elindító este, az első közös éjszakánk, Fenrir, Axel meglövése... Az az emlék még mindig rossz érzésekkel tölt el, ujjaim automatikusan találják és simítják végig azt a pontot a pólóján, ahol a heg rejtőzik alatta. Felsóhajtva, de mégis mosolyogva nyomok egy csókot a nyakába, és bújok oda a fejéhez a sajátommal, kicsit szorosabban fogva őt magamhoz.
– Nem tudom, hányszor fogsz még megmenteni, de örülök minden egyes alkalomnak – suttogom szerelmesen és ragaszkodón, remélve, hogy most ő is csak azt érti ez alatt, amit én: nem azt, hogy újra elmennék, vagy veszélybe kerülnék, hanem ahogy a puszta jelenlétével mindig a felszín felett tart, ha kell, és ahogy minden nap megment saját magamtól azzal, hogy értelmet adott az életemnek. Valódi értelmet.

Axel & Aviva

and if you fall down too far
and I can't see you through these marks
and your eyes are covered in scars
and my head's filling with tar
don't worry, we'll find another way out

Először én esek kétségbe és kezdek kis híján pánikolni - ismét -, viszont ahogy Axel igyekszik jobb belátásra és tiszta gondolkodásra bírni, kis híján ő esik bele ebbe a csapdába. Szerencsére még azelőtt vége is szakad a dolognak, hogy igazán elkezdődhetne, és ezért nem is vagyok rest én is mindent megtenni. Magamra vonom a figyelmét, és azt hiszem, végre kezdjük úgy érteni egymást, ahogy eddig is kellett volna.
– Biztos – mosolyodom el halványan, de bizonytalanság nélkül. Igaza van. Ha nem is lesz könnyű, muszáj leszek erőt venni magamon, mert egyszer túl kell lépnem a saját árnyékomon - nem csak magam miatt, hanem miattuk is. Egyszer el kell kezdenem, és ha mégsem lenne alaptalan a félelmem, annak valóban még most ki kell derülnie. Ezt neki is elmondom, a mosolyától pedig minden lehetséges szempontból megkönnyebbülök. Újra megfogadom, hogy nem megyek innen sehová, magamhoz ölelem, minden lehetséges módon mutatva neki, hogy nincs mitől félnie. Elbújok az illatában, erőt nyerek belőle, ujjaimmal finoman a hajába túrva sóhajtok fel én is, de a jó értelemben.
Nem lesz baj, gondolom épp ugyanabban a pillanatban, amikor ő megszólal. Bizakodó, gyengéd mosollyal nézek rá, majd hunyom le a szemeimet a finom csók erejéig, amit ugyanolyan odaadással viszonzok. Most már nem lehet baj.

Hamarosan elindulunk sétálni, és persze az én sok rétegnyi ruhám meg is kapja a méltó cukkolását. Hiába vágok vissza, őt sem kell félteni, a felemlegetett gondolattól pedig kissé az ajkamba harapva mérem végig, mintha csak magam elé képzelném a látványt.
– Akkor fogok csak igazán fázni, mert kedvem lesz nekem is ledobni egy-két réteget – mosolygok rá szemtelenül. Persze, ahogy őt ismerem, lenne egy-két jól működő módszere a felmelegítésemre... ééés tulajdonképpen már ettől a gondolattól is mintha melegebb lenne. Majdnem elnevetem magam, így a táv-melegítés funkciót sem lesz nehéz kifejlesztenünk.
Xena emlegetésére aztán tényleg elnevetem magam - végre valaki, akiről tudom, kicsoda! -, aztán megrázom a fejem.
– De azt a bőrszoknyás hacukát csak otthon vagyok hajlandó hordani, különben be fog fagyni a hátsó felem – közlöm vele vigyorogva. Mondjuk lehet, hogy ki sem engedne az utcára olyanban...
Frigg emlegetése együtt jár néhány kellemetlen emlék felhozásával is, de nincs mitől tartanom. Hiába várom, hogy Axel hozzátegyen valamit a szavaihoz, nem teszi, aztán éppen úgy mosolyog rám és szorítja vissza finoman a kezem, mint aki pontosan tudja, mire gondoltam. A mellkasomat szinte forróság önti el, nem is melegség. Közelebb húzódva csókolok a felkarjára, és egy átszellemült mosollyal az arcomon hagyom, hogy átjárjon ez az érzés.
Megmásszuk a hegyoldalt, és amikor Axel gálánsan felkínálja nekem az egyik zsebét melegítésre, én telhetetlenül és arcátlanul sajátítom ki mindkét zsebét, és őt magát is. A nevetése simogatja a szívemet, megtoldom a dolgot egy kis megjegyzéssel is... de aztán ebből majdnem én jövök ki rosszul. Alig pár másodperc kell, hogy belegondoljak a mézhez köthető emlékekbe - most már sokszorosan is többesszámban -, az arcom pedig úgy piruljon ki, mintha nem is a hidegben sétálgatnánk.
– Ez övön aluli volt – sóhajtok egy kicsit. Szó szerint. Szinte észre sem veszem, hogy megálltunk, csak akkor ocsúdok fel, mikor a kezeimet a nyakához rendezi, ő pedig leguggol.
– Mit csinálsz...? – nézek rá homlokráncolva, de aztán már meg is kapom a választ azzal, hogy a következő mozdulatával úgy emelkedik fel, hogy engem a hátára kapjon. Elnevetem magam, de automatikusan átmegyek kismajomba, kezeimet a nyaka köré kulcsolva - szigorúan úgy, hogy ne fojtsam meg közben -, lábaimat pedig a dereka köré.
– Na ez aztán az igazi bánásmód. Vagy csak pótolod az edzést? – mosolygok vidáman. Persze az, hogy a kezeimet bedugja a pulóvere alá, már meg is adja a választ, amit amúgy is tudtam. Levakarhatatlan mosollyal bújok oda a fejéhez az enyémmel, élvezve, ahogy a teste melegíti az enyémet mindenhol, ahol érintkezünk: a háta a felsőtestemet, a tenyerei a combjaimat, a mellkasa pedig a kezeimet. Egy kicsit le is hunyom a szemem, arra gondolok, hogy szívesen itt ragadnék örökre, de aztán megérzem Skygge jelenlétét a fenekem alatt, még ha csak egy pillanatra is.
– Le sem tagadhatnád, hogy a te kutyád – nézek nevetve a tovaszaladó fekete árny után. A fejemet újra az övének döntöm, mosolyogva élvezem a kiemelt helyemet, és ezt az egész idillt. A szavaira a mosolyom egy kicsit réveteggé válik, de most már nem érzékenyülök el.
– Ne sajnáld – rázom meg a fejem, ujjaimmal megsimogatva őt a pólóján keresztül. – Semmi rosszat nem tettél, és azok nem... rossz könnyek voltak, vagy hogy mondjam. A jó értelemben hatottál meg. Annyira elvakultan akarok mindig elhatárolódni a régi életemtől, hogy nekem egyszerűen... eszembe sem jutott. Gyönyörű ötlet volt, Axel. Köszönöm – súgom oda neki, és nyomok is egy hosszú csókot a füle mögé, mielőtt odamosolyognék egy kicsit. – Ha tényleg kislány lesz, ez egy tökéletes név lenne neki... – duruzsolom aztán. El sem hiszem, hogy tényleg erről beszélünk, pedig... pedig. Mondjuk ha belegondolok, nem tudom, ennek mekkora esélye van tudományos szempontból. Ők ketten vannak fiúk, nekem is fiútestvérem van. Oké, Aegirnek akad néhány lánya is, de ki tudja, ez honnan öröklődik? Hát, remélem nem Aegirtől, mert nincs az az isten, hogy tizenegy gyerekem legyen....
– És ha fiú lesz? – vetem fel. – Elő azokkal a norvég, germán, skandináv, vagy akármilyen névötletekkel! – adom ki a parancsot mosolyogva.