Axel & Aviva

I was with you through the trenches,
through the fight
How it killed me just to see you hurt inside
Sometimes pain is the only way we come to life
Introspection liberates and frees the mind

Elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan fogom tartani magam a kocsiban, hogy hogyan nem foglm a tudtára adni, hogy baj van, aztán ugyanolyan szépen teszem is tönkre ezt a tervet, mint ahogyan megalkottam a fejemben. Egész jól indul a dolog, tudok viccelődni, tudunk nevetni és mosolyogni, még egy kis megjegyzést is sikerül bevinnem, de aztán öntudatlanul is kihagyom a ziccereket. Ez talán még nem is lenne akkora baj - bár túl jól ismer már engem ahhoz, hogy ne legyen minimum fura -, viszont minél közelebb érünk a kabinhoz, annál jobban elhatalmasodik rajtam egy mélyről jövő idegesség. Ez végül abban csúcsosodik ki, hogy bezárkózom a fürdőbe, kétségek között hagyva őt, de akkor még tudom azzal vigasztalni magam, hogy mire kijövök, minden rendben lesz.
De nem így van.
Már csak az az egyetlen magyarázat marad arra, hogy az életem nem fog újra összeomlani, hogy rossz a teszt, de én voltam olyan ütnivaló bolond, hogy nem vettem másikat, szóval már indulok is még egyért. Vagy még százért. Indulnék, Axel viszont megállít, megpróbálja kiszedni belőlem, mi a bajom, de nincs az az isten ezen a világon, akinek a kedvéért megtenném. Azt mondta egy teszt, hogy terhes vagyok, szóval megyek és veszek még párat, ami megmutatja, hogy mégsem? Nagyon jól hangzik. Borzalmas érzés válaszok nélkül hagyni őt, próbálom a tudtára adni, hogy egyébként minden rendben, de azt nem hagyom, hogy velem jöjjön. Nem jöhet velem, nem tudhatja meg, mert... mert nem. Borzasztóan szégyellem magam a saját hülyeségem miatt, a kétségbeesésem mellett is, de talán jobb is, hogy leköt a saját érzelmi viharom. Ha tudnám, mibe taszítom Őt, valószínűleg össze is törnék; nekem egyszerűen el sem jut az agyamig a kísérteties hasonlóság. Ahhoz túl zaklatott vagyok.
A történelem viszont már csak azért sem ismétli meg önmagát, mert ezúttal nagyon is visszajövök, még ha valószínűleg az istenek vigyázták is az utamat, annyira nem voltam képben. Felmarkolom a szerzeményeimet, bár Axel ismét megpróbál megállítani. Összeugrik a gyomrom, érzem az erős cigarettaszagot is, de nem áll össze a fejemben a kép, csak azt látom magam előtt, hogy túl kell esnem ezen. Csak látnom kell egy negatív tesztet és minden rendben lesz. Ezért kérek tőle még egy kis időt és húzom ki a kezem az ujjai közül, majd tűnök el újra a mosdóban. Hallom, hogy követ, de szerencsére még időben bezárom az ajtót, amikor viszont meghallom a hangját, sokadjára is összeszorul a mellkasom. Nyelek egyet, de nem válaszolok és nem is engedem be, inkább nekivetkőzök, hogy minél hamarabb túllegyek a dolgon. Csak akkor torpanok meg a mozdulatok közben, amikor önmagában kezdi keresni a hibát.
– Nem csináltál semmit, Axel. Nincs semmi baj. Mindjárt végzek, oké? Csak adj nekem egy kis időt... – szólok ki neki feszülten. Ennél többet viszont egyelőre nem adhatok neki, még akkor sem, ha a torkomban egyre nő a gombóc, amiért azt hiszi, hogy nem akarok vele menni. Nem akarom ezt a fürdőszoba ajtón keresztül megbeszélni vele, de látnom kell, hogy negatív a teszt, mert ha nem az, akkor ő lesz az, aki nem akar majd velem lenni, és ez a félelem egyelőre sokkal fojtogatóbb.
Egy kicsit megkönnyebbülök, amikor feladja. Addigra már elkészítettem mindent, és a víz is leért, szóval már csak az üvegbe pisilés művészetét kell elsajátítanom, bár nem bírom ki, és az első tesztet rögtön meg is csinálom. Direkt azr veszem előre, ami értékelések alapján a legmegbízhatóbb... aztán várok. Most már stopperrel tudom mérni az időt, öt percig fel-alá járkálok, a kezeimet tördelve, majd amint lejárt az idő, szinte odaugrok...
Két csík. Leforrázva bámulom az újabb pozitív eredményt. Nem. Nem lehetek terhes. Nyilván én vagyok az a szerencsétlen, aki a legjobból is a hibásat vette... Kapkodva bontom fel az újabb dobozt, ami még más típusú is; ez majd jó lesz. Ennek jónak kell lennie.

Nem tudom, mikor veszítem el az időérzékemet. Egy idő után már nem számolom, hányadik tesztet csinálom éppen, egyszerűen csak belekerülök egy spirálba, amiben egyre intenzívebben kísértenek a dupla csíkok és a pregnant feliratok. Nem tudom, hányadik teszt után adom fel a próbálkozást és fogadom el a megmásíthatatlant.
Terhes vagyok.
A felismerés letaglóz és szinte fojtogatni kezd, megannyi kétségbeejtő gondolat lesz úrrá rajtam, és hirtelen azt sem tudom, melyik felé kapjak először. Mereven bámulom a műanyag-rengeteget a mosdókagylóban és a környékén, a szekrény tetején, a lehajtott vécéúlőkén. Lassan hátrálok a falhoz, majd engedem magam lecsúszni a csempe mentén, leülve a padlóra. Felhúzom a térdeimet, mindkét kezemmel beletúrok a hajamba, és mély, reszketeg lélegzetet veszek. Fogalmam sincs, mit tegyek és mondjak, hogyan adjam ezt elő...
Hirtelen meghallom Axel hangját odakintről - ismét -, és összerezzenek. A hangja most már határozottan csattan, de én sem megmozdulni, sem megszólalni nem vagyok képes. Összébb húzom magam, az ujjaim egy kicsit már beletépnek a hajamba, lehunyom a szemeimet, de nem lelek megnyugvásra. Pánik és kétségbeesés fojtogat, épp ezért ha akarnám sem tudnám megállítani. Ha be akarja engedi magát, meg tudja tennj - és ha megteszi, nem nézek rögtön rá, mert nem tudok.
– Sajnálom – szólalok meg halk, remegő hangon. Egy kicsit engedek a hajam szorításán, így feljebb tudom emelni a fejem, de csak a a padlót fixírozom tompán magam elé meredve.
– Elbasztam, Axel – suttogom nagyot nyelve. – Én... én elbasztam – ismétlem meg magam, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Egy felelőtlen idióta vagyok, és ennek meg is lett a maga következménye.
– Sajnálom... – suttogom újra a bocsánatkéresemet is. Mindenért. Mert kétségek közé és aggodalomba taszítottam, mert felelőtlen voltam, mert ennek most megisszuk  levét... és mert akaratomon kívül valami olyasmit adtam neki, amit soha nem akart. Amiről pontosan tudom, hogy nem akarta. És én sem. Most mégis itt vagyunk, és én előre rettegek, hogy mit fog mondani.

Axel & Aviva

I was with you through the trenches,
through the fight
How it killed me just to see you hurt inside
Sometimes pain is the only way we come to life
Introspection liberates and frees the mind

Oké, valószínűleg nálam sem teljesem igaz, hogy soha nem jutott eszembe az a kis malőr a bugyimmal, de az biztos, hogy most, a bázisnál várakozva egyáltalán nem azon járt az eszem. Sajnos egy nagyobb lélegzetvételű malőr jobban leköti a gondolataimat, de ezt ugye nem köthetem Axel orrára, ami miatt extrán feszült vagyok. Megígértem, hogy nem lesznek titkok és hazugságok, de nem akarom, hogy rájöjjön, milyen felelőtlen hülye voltam. Azzal vigasztalom magam, hogy csak a negatív tesztig kell kibírnom, aztán minden rendben lesz - még ha hullámzóan nehéz is nem idegeskednem. Kezdetben mondjuk sokat segít, hogy Axel láthatóan jókedvű, és ezt egy kicsit magamra is rá tudom ragasztani. Vagy legalábbis próbálom. Az ezredes tyúkos hasonlatán mindenesetre nem nehéz halkan elnevetnem magam, de aztán ingatni kezdem a fejem.
– Azért ahhoz nekem is lenne egy-két szavam. Nekem még szükségem lenne a fejedre. Is – jelentem ki mosolyogva. Ha teljesen jelen lennék, valószínűleg már most feltűnne, hogy ez elég gyengécske kis célzás volt hozzám és az általa feldobott magas labdákhoz képest, de az a baj, hogy én jelenleg már ennyinek is örülök. Inkább gyorsan rákérdezek a kezében tartott vastagnak tűnő mappára, hátha azzal majd el tudja terelni a figyelmemet; a válaszára valóban kíváncsian pillantok a papírokra, majd vissza az útra.
– Akkor nekem is lesz olvasnivalóm – jegyzem meg egy kis mosollyal, elsősorban a képzési tervre és a szabadidejére célozva. Persze, a társai is érdekelnek, de a legfontosabb mégis az, hogy az eszembe véssem, mikor láthatom... és mikor nem. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de tartom magam az ígéretemhez: végig fogjuk csinálni. Az ő rövid időre tett megjegyzésére is ennek fényében reagálok, és még csak fel sem tűnik, hogy kihagytam egy újabb lehetőséget egy kis játszadozásra. Szerencsére ekkor még neki sem tűnik fel semmi, amit sikerül is fenntartanom, mert a kérdésére vicceskedő választ adok, ezzel megmosolyogtatva őt.
– Ó, ne aggódj, egy egész sífelszerelés van a zacskókban – kacsintok rá, de ezen a ponton már nagyon kell koncentrálnom arra, hogy ne essek ki a szerepemből.
Ahogy egyre közelebb érünk, úgy veszít az erejéből a pozitív mantrázás, a helyét inkább átveszik azok a gondolatok, amik azt próbálják sugallni, hogy mi van, ha mégis. Pedig egyáltalán nem akarok erre gondolni, de persze működik a pszichológia; minél kevésbé akarok, annál jobban gondolok rájuk. Igazából csak azt veszem észre, amikor Skygge lélegzete hirtelen túl közel érződik az arcomhoz, és el is szégyellem magam, amiért valószínűleg mégis kiszagolta a dolgot. Megpróbálok rámosolyogni, hogy megnyugtassam - mégis miért nyugtatna meg egy kutyát a mosolygás? -, de ez a szerencsétlenkedés csak még feszültebbé tesz. Axel megjegyzése már el sem jut az agyamig, csak azt kezdem el érezni, hogy ő is figyel, és ettől megint még rosszabbul érzem magam. Nem akarom, hogy aggódjon, de azt sem akarom, hogy feleslegesen aggódjon, mert ugye ha elmondanám neki, akkor nyilván feleslegesen aggódna, amíg ki nem derül, hogy vaklárma volt az egész. Annyira zavarodottá válok a végére a saját szerencsétlenségemtől, hogy majdnem ott hagyom a csomagokat a kocsiban, és bár visszamegyek értük, a lelki szemeim előtt már csak a fürdőszoba képe lebeg. Ezért mentem is ki magam gyorsan, magyarázat nélkül, kabátban tűnve el a mosdóban, szinte szegény Skygge orrára csukva az ajtót. Nem felejtem el ráfordítani a kulcsot is belülről, biztos, ami biztos.
Az idegességtől kissé remegő ujjakkal veszem le a kabátom és bányászom ki belőle a dobozt. Feltépem az oldalát, kiveszem belőle a becsomagolt kis kütyüt, meg a használati utasítást is, de őszintén? Nem igazán olvasom végig. Mit kell csinálni? Meddig kell várni? Mit kell látni? Amint megvan a válasz ezekre a kérdésekre egy gyors átfutást követően, már fel is tépem a kis zacskót, aztán munkához látok, hogy minél hamarabb túlessek ezen az egész hajcihőn. Megteszem, amit meg kell tennem, de ahogy félreteszem a mosdókagylóra a tesztet, rájövök, hogy a telefonom a kocsiban maradt. Kurva jó. Még egyszer megnézem, mennyit kell várni, aztán fejben kezdem számolni a másodperceket, közben fel-alá járkálva a kis helyiségben, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Most nem jutnak eszembe a forró fürdőszobai emlékek, igazából ezen a ponton a fejem már inkább üresen zsong, míg számolom vissza az időt, legyőzve a késztetést, hogy tízmásodpercenként ránézzek a tesztre. Nem bízom a véletlenre, a biztos időt számolom végig, és amikor letelt, izzadó tenyérrel, a torkomban dobogó szívvel lépek oda a mosdókagylóhoz. Két csík. Az jó, nem? Nem, az a rossz... Mi a francot írt az a kurva papír?! A használati utasításért nyúlok, leverem azt a szekrényről, káromkodva nyúlok utána, aztán türelmetlenül az eredményeket ábrázoló piktogramokat kezdem keresni rajta. Két csík...
Pozitív.
Nem.
A tesztre nézek, aztán a papírra. A papírt a teszt mellé teszem. Megdörzsölöm a szemem, de még mindig kettőt látok a teszten is. Kétségbeesés kezd felkúszni a torkomon, de aztán gyorsan rázni kezdem a fejem. Nem. Nyilvánvalóan rossz a teszt. Miért csak egy tesztet vettél, te szerencsétlen idióta?! Zihálni kezdek, de pár másodpercnyi néma bámulást követően cselekedni kezdek. A tesztet visszaejtem a kis tasakba, a tasakon és a papír visszagyömöszölöm a dobozba, a dobozt pedig visszagyűröm a kabátzsebembe. Felkapom a kabátomat, feltépném az ajtót, de aztán - mivel nem sikerült - elfordítom a kulcsot a zárban, és ezúttal már tényleg kijutok rajta. Szinte se nem látva, se nem hallva indulok el kifelé, így sikerül szó szerint nekigyalogolnom a hirtelen az ajtóban felbukkanó Axelnek. Mondjuk így legalább nem mentem ki cipő nélkül...
Most már nem tudom leplezni az űzöttségemet, ahogy ránézek, de amint meglátom a szemeit, még jobban összeugrik a gyomrom. Aggódik. Nem akarom, hogy aggódjon.
– Elfelejtettem valamit – szólalok meg nagy nehezen. – Vissza kell mennem a városba... Sietek. Gyorsan visszaérek. – Kibontakozom a kezei közül, akkor is, ha csak nehézkesen hagyja, és gyorsan belebújok a bakancsaimba. Még egyszer rápillantok, de a szívem csak jobban összeszorul, mert ezt akartam elkerülni. Megfogadom, hogy most már akkor is elmondom neki, ha végre negatív lesz a teszt, csak... csak előbb tudjam bizonyítani neki, hogy vaklárma volt. Odalépek hozzá, a kezeim közé fogom az arcát, majd lábujjhegyre állva adok egy csókot az ajkaira.
– Minden rendben. Sietek vissza – ígérem meg neki, még ha nem is lehetek a legmeggyőzőbb. Ha akar sem engedem, hogy velem jöjjön, egyedül kell visszamennem, úgyhogy akárhogyan is, de egyedül szállok be a kocsiba.
Valószínűleg jobb is így, ugyanis ezúttal tényleg jobbára az ösztönöm vezeti helyettem az autót. Soha nem tennék ilyet, de amellett, hogy nem tartom be a sebességkorlátozást, fél szemmel egészen a városig a telefonomat nézem. Fórumokat böngészek, keresem a kapaszkodót, hogy mennyire megbízhatóak a tesztek, az a konkrét márka. Hány tesztet kell csinálni, hogy biztos legyen az eredmény. Módszerek minél több teszt egyidejű elvégzésére (azért mégsem feneketlen kút a húgyhólyag). A legmegbízhatóbb terhességi tesztek. Drogériák Oslóban.
Tényleg nagyon gyors vagyok, ugyanis három üzletet járok meg fél óra alatt úgy, hogy a végére bár csak egy zacskó van a kezemben, abból kisebb terhességi teszt kiskereskedést indíthatnék. Még egy boltot ejtek útba visszafelé menet, veszek egy másfél literes ásványvizet egy kisboltban, aztán elindulok vissza a kabinhoz. A felállás ugyanaz, mint idefelé jövet, csak gazdagabb vagyok két tucat terhességi teszttel, és nem csak a fórumokat böngészem tovább, de az üveget ki is ürítem az út alatt. Szerintem csak azért nem döntök rekordot, mert amikor Aaron miatt száguldottunk a város felé, még ennél is gyorsabbak voltunk, de egyébként... hát, gyorsan a kabinhoz érek.
Az üres üveggel és a zacskóval a kezemben lépek be a kabinba, bár utóbbit úgy fogom, hogy ne látszódjon, mik vannak benne. Ezúttal nem engedem, hogy Axel huzamosabb időre megállítson, mert tele van a fejem mindennel; ha meg is próbálja, csak megrázom a fejem.
– Adj nekem fél órát – pillantok fel rá, aztán már el is lépek mellette, ugyanúgy masírozva és zárkózva be a fürdőszobába, mint az előző körben is. A zacskó tartalmát a padlóra terítem, úgy nézek a doboz-tömegre, mint aki csatába indul, aztán megmarkolom az üres üveget.
Akkor bizonyítsuk be, hogy semmi ok az aggodalomra.

Axel & Aviva

I was with you through the trenches,
through the fight
How it killed me just to see you hurt inside
Sometimes pain is the only way we come to life
Introspection liberates and frees the mind

A gondolataim úgy zsizsegnek, mint egy nyughatatlan hangyaboly, és ez roppant idegesítő, főleg, amikor az ember közben arról próbálja győzködni magát, hogy minden oké. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy fenn tudjam tartani ennek a látszatát is, mert nem akarom, hogy Axel megneszeljen valamit is. Csak túl akarok lenni ezen és meg akarok nyugodni, anélkül, hogy ő tudatában lenne annak, hogy mindez egyáltalán megtörtént. Én is nagyon dühös vagyok magamra, amiért ilyen felelőtlen hülyeként viselkedtem, mint valami éretlen, komolytalan tinédzser, nem is akarom tudni, ő mennyire akadna ki, ha megtudná.
Nem sokat segít a helyzeten, hogy a bázisig is szinte teleportálok a kocsival, de ezen még könnyebben túl tudok lendülni; az ösztönöm akkor is dolgozik, ha én csak félig vagyok jelen. Aztán ahogy pár perc múlva felbukkan a páratlan páros is a kocsinál, legalább a mosolyomat nem kell erőltetnem. Axel látványa egyszerre tölt el megnyugvással és egy újabb adag szorongással, de igyekszem előbbire koncentrálni - már csak azért is, mert Skygge utóbbit szó szerint ki fogja szimatolni, ha nem vigyázok. A gazdája éles szemeiről nem is beszélve. Egy viccel indítok inkább, és Axel nevetésének hangja megmelengeti egy kicsit a szívemet, miközben sebességbe teszem az autót. Aztán belekezd valamibe, hogy nem dicsérték meg... én pedig bár azt hiszem, a költözés eltolására gondol, ő egy nem is olyan régi emléket emleget fel, mire kissé eltátott szájjal kapom felé a fejem. A bugyiról teljesen megfeledkeztem.
– Basszus, tényleg! Mit mondtak? – nevetem el magam csak félig zavartan. Legalább ez olyasmi, amivel könnyű lesz elterelni a figyelmemet, még ha nekem most eszembe sem jutott volna.
Mielőtt kikanyarodnék a bázisra vezető útról, megkérdezem, vissza kell-e még mennünk valamiért a városba, de szerencsére nem. Én csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nekem sincs már dolgom ott, és igyekszem elrejteni a megkönnyebbülésemet, hogy a hegyek felé vehetem az irányt. Még ha egy kicsit görcsbe is ugrik a gyomrom a gondolattól, hogy közeledik a pillanat.
– Az micsoda? – sandítok a kezében tartott mappára. Remélem, hogy a kérdés nem hordozza túl kétségbeesetten magában a tereld el a figyelmem, kérlek faktort, pedig... nagyon erősen motivál a lehetőség. Ha válaszol, igyekszem rá figyelni, hogy tényleg működjön a figyelemelterelés, de a gondolataim folyamatosan vissza-visszatérnek a problémáim gyökereihez, ahogy minden perccel egyre közelebb kerülünk a kabinhoz. Mindeközben pedig nagyon igyekszem azon is, hogy ne látszódjon rajtam a gondterheltség - mindez a koncentráció pedig oda vezet, hogy észre sem veszem, amikor lehet, hogy épp lebuktatom magam.
– Nem baj. Majd megpróbáljuk minél jobban kihasználni azt a kis időt is, hogy berendezkedjünk és kicsit megszokjuk az új környezetet – felelem, azzal az egyértelmű céllal, hogy megnyugtassam: nincs ezzel baj. Épp csak az nem esik le, hogy alighanem a kapcsolatunkban először nem csaptam le egy nagyon magas labdát, és nem reagáltam valamilyen kétértelmű megjegyzéssel az ő incselkedésére. Mert egyszerűen fel sem fogtam.
– Igen – bólintok a kérdésére. Még eggyel többet is, mint kellett volna, teszem hozzá gondolatban, de aztán magamra varázsolok egy mosolyt. – Kifosztottam minden üzletet, és telepakoltam a csomagtartót télikabátokkal, bélelt zoknikkal és tundrabugyikkal – viccelődök inkább ismét, mert ez az előbb is egész jól bejött. Addig sem rám figyel, és addig sem veszi észre, hogy már szinte izzadni kezd a tenyerem, ahogy egyre közelebb érünk a kabinhoz. Miért vagyok egyáltalán ennyire ideges?
Pedig ez csak egyre rosszabb lesz. Mire rákanyarodok a kabinhoz vezető földútra, már egyáltalán nem tudok koncentrálni, csak a vezetésre, és amikor leállítom az autót, majdnem meg is feledkezem arról, hogy tényleg vettem néhány meleg ruhát, amik tényleg a csomagtartóban vannak. Amennyire leplezni akartam, annyira látszódhat a dekoncentráltságom, mert elindulok a ház felé, és félúton fordulok vissza, hogy kivegyem a csomagtartóból a dolgokat, a kabinba bemenve pedig csak ledobom őket a fal mellé, miközben lerúgom magamról a bakancsaimat.
– Mindjárt jövök – pillantok rá Axelre, mielőtt minden magyarázat nélkül sietve a fürdőszoba felé venném az irányt, mint akinek nagyon kell pisilnie, vagy ilyesmi. Kabátban.

Axel & Aviva

I was with you through the trenches,
through the fight
How it killed me just to see you hurt inside
Sometimes pain is the only way we come to life
Introspection liberates and frees the mind

Őszinte tanácstalansággal állok a drogéria nagy nehezen megtalált polca előtt. Épp csak a tarkómat nem vakarom zavaromban, és minden tehetségemre szükség van ahhoz, hogy az ötlettelenségem ne üljön ki az arcomra is. Ennél már csak a torkomon fel-felszökni akaró kétségbeesés mutat erősebb késztetést, de visszafogom magam. Nem lesz gáz. Nem hagyom, hogy újra letaglózzanak azok az érzések, amik a telefonhívás végeztével elfogtak, igyekszem a pozitív gondolkodásra sarkallni magam. Mások évekig is próbálkoznak, nektek sem fog csak úgy összejönni. Persze mások közel sem biztos, hogy annyit és annyiszor gyűrik össze a lepedőt, mint mi ketten, és akkor ott van az a sok furcsaság is, ami most összeállhatna egy kerek...
Elég legyen!
Feszülten fújtatok egyet, mint egy felbőszített nagymacska, mire a mellettem épp egy dobozért leguggoló nő már-már riadtan kapja felém a fejét, aztán inkább gyorsan felegyenesedik és elhúzza a közelből a vele levő fickót is. Ők persze összemosolyognak a távozáskor. Elmorgok az orrom alatt néhány káromkodást, aztán odanyúlok és leveszek a polcról én is egy olyan dobozt, amit ők vettek. Biztosan jobban értenek hozzá. Úgy méregetem a cuccot, mintha arra számítanék, hogy mindjárt nekem támad, olvasom, hogy mi minden van ráírva - persze minden azzal a pozitív üzenettel, hogy majd ez is pozitív lesz.
Ha-ha. Nem.
Inkább arra koncentrálok, hogy meggyőző a pontossága és a gyorsasága, szóval rámarkolok a dobozra és a pénztárhoz masírozok vele. A kasszában ülő lány bántóan kedvesen mosolyog rám, miután a dobozra pillantott, de ezúttal sok minden kiülhet az arcomra, mert inkább csak nyel egyet és gyorsan elhadarja, mennyivel tartozom. Támad némi lelkiismeret-furdalásom - mióta van nekem lelkiismeretem? -, egy kicsit sajnálom, hogy őt nem tudom csak úgy kinyomni, mint a hívást, mielőtt némileg rajta vezetném le a feszültségemet, de hát...
Még mindig a fülemben cseng az asszisztens hangja. Csak egy gyors műveletnek kellett volna lennie; felhívtam a magánrendelőt, ahová mindig is jártam, ahol az orvos nem kérdezett semmit, amíg fizettem, mert egyelőre nem voltam abban a helyzetben, hogy nyugodt szívvel mutogassam az irataimat. Csak időpontot kellett volna egyeztetnünk, hogy megkapjam az injekciót a következő három hónapra, mielőtt elköltözünk és ott keresek egy B opciót. Már azt is megbeszéltük, melyik nap menjek, ennyinek kellett volna történnie, de aztán mint derült égből a villámcsapás, rávilágított, mekkora hülye vagyok. Ó, és a doktor úr kérni fog egy negatív terhességi tesztet, a biztonság kedvéért. Először persze nem értettem, hiszen soha nem kellett még, de amikor emlékeztetett, hogy a legutóbbi időponton nem jelentem meg, akkor minden világossá vált. Igen, épp nem értem rá megjelenni, mert még csak nem is ebben az országban voltam, utána pedig valahogy nem tűnt indokoltnak a dolog. Miért pazaroltam volna ilyesmire az időmet és a pénzemet, ha egyszer nem volt rá szükség? Kinek kell fogamzásgátló, ha élete szerelme elhagyta, ő pedig ha akarna sem tudná elviselni mások érintését egy korábban elszenvedett trauma miatt?
És ki lenne olyan hülye, hogy ezt elfelejti, amikor élete szerelme végül visszatér hozzá?
Még mindig kedvem lenne istenesen fejbe verni, vagy még inkább agyonverni magam, amiért ekkora idióta vagyok. Miközben a kocsi felé megyek, újfent arról győzködöm magam, hogy úgysem lesz baj, mert nem lehet baj, de a másik vállamon ott ül a kisördög, aki szívesen sugdosná a fülembe az ellenérveket, ha hagynám. De nem hagyom. Egyszerűen nem lehetek terhes. Nem baszhatok el mindent most, amikor végre kezdünk egyenesbe jönni...
Hosszú sóhajjal ülök be a kocsiba, a hajamba túrva méregetem a dobozt a kezemben, aztán újra megerősítem a döntésemet. Lehúzom a kabátom cipzárját és elrejtem a dobozt a kabátom belső zsebében, biztonságosan a bélés alá dugva. Miközben beindítom az autót és kisorolok a forgalomba, újra mantrázni kezdek magamnak, hátha attól majd megnyugszom, mire odaérek a bázishoz.
Axelnek nem kell tudnia erről a kis malőrről. A teszt negatív lesz, és ő sosem fogja megtudni, hogy egyáltalán szükség volt rá.
Ezúttal valahogy túl rövidnek tűnik az út a bázishoz, pedig ahogy az órára pillantok, látom, hogy nem teleportáltam, és még a megbeszélt időben is érkeztem; épp csak nem sikerült meggyőznöm magam, hogy minden rendben van. Nem állítom le a motort, mert ma elég hideg van - vagy csak fázósabb lettem? -, inkább arra használom az időt, amíg Axelt várom, hogy nyugalmat erőltessek magamra végre. Nem akarom, hogy kérdezősködni kezdjen, mert nem akarok neki hazudni, márpedig ő mindig látja rajtam, ha valami nincs rendben.
Amikor meglátom a kocsi felé közeledő mozgást, oldalra pillantok, és igazából azon nem is kell küzdenem, hogy elmosolyodjak, amikor megpillantom őket, mert ez valahogy ösztönös. A gyomrom ugyan görcsbe rándul, de minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ez ne üljön ki az arcomra is.
– Már attól féltem, Nilsen kadét lesz az – próbálom meg egy kis viccelődéssel elterelni magamról a figyelmet azon nyomban, hogy beszállt mellém és Skygge is elfoglalta a helyét hátul. Miközben odahajolok hozzá egy csókért, a doboz árulóként éget a kabátomból, mert megígértem, hogy nem lesznek titkok, de nem akarom, hogy a hülyeségem miatt feleslegesen fájjon a feje.
– Sikerült minden elintézni? Be kell még mennünk valahova hazafelé? – kérdezem visszaülve a helyemre. Igyekszem nem túl sietősnek tűnni... pedig szeretnék minél hamarabb túlesni ezen a kis kellemetlenségen.