Ahogy megemlítette, hogy akár rögtön az elején is kezdhetnénk, megjelent egy rafinált kis mosoly az ajkaimon, mert ahogy megcsillant a tekintetén a pince halovány fénye, azzal egyúttal el is árulta magát; nehéz is lenne kiverni a fejemből azt a bizonyos első találkozást, az ártalmatlan, gyermeki csevejt, és utána a jeges hidegzuhanyt, mikor mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy épp kivel bonyolódtunk beszélgetésbe. Mikor utoljára felfigyeltem rá a bátyja miatt, még jóval fiatalabb és esetlenebb volt, de egyelőre sejtésem sincs, hogy mikor bújt elő a bábjából, és vált gyönyörű pillangóvá, mert ez kicsit sem volt mérvadó jelenleg. Ellentétes oldalon álltunk, ő soha nem fordított volna hátat a bátyjának vagy épp az apjának, így még akkor, azon az estén átformáltam őt a fejemben, hogy még véletlenül se jusson eszembe nagybetűs nőként tekinteni rá. Talán nem tisztem megítélni ezt a lányt; elvégre nem ismerem. Más kérdés, hogy a terveim között szerepelt-e ennél több, ennél mélyebb indíték az ittlétére. Annyi biztos, hogy a lopott pillantásokat senki nem veheti el tőlem. Élénken élt az emlékezetemben az első találkozás apropója, annak keserű szájíze, és az, mikor utána nem sokkal megtudtam, hogy milyen szerepet tölt be a családja életében. Ha az apja helyében lennék, soha nem engedném, hogy a lányomat valaha is veszély fenyegesse. De úgy tűnt, náluk más szokások uralkodtak. Yelena nem tűnt egy félős kislánynak, ezt már az embereimmel szemben is bebizonyította, ők pedig élve a saját vérük hajtásával, nem voltak restek demonstrálni, jelenleg ki is a főnök. Minden helyzetben ezt vártam el tőlük; és nem tehettem csak úgy kivételt. Sem vele, sem mással. Amúgy sem adott okot arra, hogy kivételezzek vele. - Ti, nők, igénylitek, hogy beszélgessenek veletek, nem? - Mindkét szemöldököm a homlokomra szaladt, bár még így sem tudtam levetkőzni azt a sunyi kis gesztust, ami ott bujkált folyamatosan az ajkaim környékén, így jelezve felé, hogy mondjon vagy tegyen bármit, ezúttal nem ő van nyeregben. - Vagy most fel akarsz bosszantani? Mert ahhoz kicsit több kell. - Egyszerűen adtam a tudtára, hogy bármit is forral vagy bármi is jár jelenleg a fejében, nem lesz olyan egyszerű, és ha az embereim agyán túl is jár, a folyosó végén úgyis én várok majd rá, és rángatom ide vissza, akár a hajánál fogva is. Talán egész életében ezt a rendeltetést hordozta magában; fegyverré kellett válnia a tulajdon bátyja ellen, még ha nem is tűnt olyan egyszerűnek ez a menet, de egyelőre távol álltam attól, hogy visszahúzzam az agarakat.
Szemmel tartottam, ahogy minimálisra csökkentette kettőnk között a távolságot, a kezeim határozottan simultak a csípőm két oldalára, miközben félre billentettem a fejem, de a szavait hallva csak egyszerűen csóválni kezdtem azt. - Épp eleget fognak tenni akkor, mikor megjelennek itt, csak hogy végre hazavigyék az eltévedt báránykát. - Úgy mértem végig, mintha tényleg egy finom falat lenne, de nem mozdultam, nem akartam örömet szolgáltatni azzal, hogy hátrálni kezdek. - A kérdés még mindig az, hogy ez mikor történik meg. És hogy a bátyád milyen gyorsan rakja össze, hogy vajon hol lehetsz. - Megforgattam a szemeimet, javarészt a tüskének köszönhetően, ami mindannyiszor szurkálni kezdett, mikor eszembe jutott a testvére. - Azon már régen túl vagyunk, hogy zsigerből gyűlöljük egymást a múlt miatt, de annyi ideje lett volna megtanulni, hogy mely embereimmel ne húzzon ujjat. Ő pedig... megöli az egyik legfontosabbat. - Lemondó sóhaj bukott elő belőlem, kiterítve elé egy-két kártyalapot a vaskos pakliból, majd a matrac felé intettem a fejemmel. - Kényelmesebb lenne ott, nem?

Amúgy sem terveztem csak úgy háttérbe vonulni, és úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne az egészhez; tudatni akartam vele, hogy ez az egész az én művem, és akármennyire is próbált óvatos maradni, hát vannak olyan óvatlan pillanatok az életben, hogy arra még a legjobbak sem készülhetnek fel. Márpedig ő egy volt a legjobbak közül, nem véletlenül élvezte annyira az apja bizalmát, még ha a köreikben nem is volt nagy hagyománya nőket tenni fontos pozíciókba. Úgy tűnt, a jó öreg Smolensky változtatni akart ezen az idejét múlt hagyományon; én pedig szívesen meghallgattam volna a másik testvért, ő vajon hogyan vélekedik a húga felemelkedéséről. Hogy éket akarok-e verni a két testvér közé? Van egy olyan megérzésem, hogy ahhoz rám nincs is szükség, megoldják majd ők maguk, mert mindketten olyan erős és karakán jellemmel rendelkeznek, hogy amúgy sem viselik el a másik dudást abban a kicseszett csárdában. Végig asszisztálhatnám az egészet; várhatnám a híreket, amik idővel bizonyosan megérkeznének, én mégsem voltam hajlandó kimaradni ebből. Meg kellett mutatnom, hogy ugyanúgy pályán vagyok, és hogy Dimitriy minden döntésének meglesz a maga következménye. Ma még a húga, holnap talán már a felesége, de nem hagyok állva egyetlen bábut sem a méltán hírhedt Smolensky-féle sakktáblán. - Mert ha szépen kértelek volna, velem jöttél volna? - Úgy kérdeztem vissza, mintha előre bekészítettem volna minden replikát, pedig valahol mélyen, a gyomrom körül olyan izgalom és feszültség bontakozott, hogy azt nehéz volt elrejteni. Mióta csak megpillantottam ezt a tüzes tekintetet, kísértett álmomban, és egyetlen éjszakára sem tudtam szabadulni tőlük, pedig egy leckét mindig fontosnak tartottam az életünkben; ne cimborálj az ellenséggel. Én egykoron megtettem, a magam oldalára akartam állítani a mérges kígyó porontyát, de az apja helyett végül engem árult el, és ezt nem szabadna figyelmen kívül hagyni a húga kapcsán se. Egy alomból származtak, ez bőven elég ahhoz, hogy ott marjon belém, ahol épp elér. - Innen nem jutsz ki, hiába erőlködsz. - Követtem az alakját, ahogy hátat fordított nekem, de még így is ki tudtam következtetni, hogy a lehetőségeit méricskéli, bár még ő se gondolhatja komolyan, hogy nem készültem fel minden eshetőségre.
A gúnyolódó kérdésekre csak nagyot sóhajtottam, hátráltam egy lépést, majd még egyet, hogy a falnak tudjak dőlni, így lestem őt tovább, de az elégedettséget akkor se tudtam volna levetkőzni, ha a képembe állítja a nyugtatós tűt. - Nem akarlak videóra venni. És nem akarlak kivégezni. - Megforgattam a szemeim, bár valahol még sértett is, hogy egyáltalán eszébe jutott az ilyesmi. Nekem a bátyja kellett, őt akartam móresre tanítani, és a bosszú akkor a legédesebb, ha hidegen tálalják. - Egyelőre csak várunk. - Rántottam egyet a vállaimon, de hiába közeledett közben felém, egyetlen centit sem mozdultam. Nem féltem tőle, és itt nem is tudott mihez nyúlni. - Szerinted mennyi idő, míg észreveszik, hogy eltűntél? Órák? Napok? - Csak tippelgettem, a napokat még én is túlzásnak gondoltam, de ki tudja, milyen viszonyt ápolt az utóbbi időben a hőn szeretett családjával.

Nem álltak tőlem távol a radikális megoldások, bár ritkán ébredtem olyan elhatározásra, hogy ma elraboltatok egy Smolensky-t; ráadásul még nem is azt, akire valójában fűlött a fogam, pedig Dimitriy épp annyira érdemelte volna meg a pincém vendégszeretetét, mint a hőn dédelgetett húga. Kénytelen voltam azonban magamból kiindulni, és beismerni, hogy a saját fájdalmunk csupán másodlagos, sokkal nagyobb eredményeket érhetünk el, ha valaki olyat sodrunk veszélybe, aki igazán fontos a másiknak. Fontosabbat pedig jelenleg keresve sem találtam volna; pedig őszintén, szívből sajnáltam ezt az elmérgesedő viszonyt, főleg ezt a felesleges vérontást, aminek tulajdonképpen tétje sem volt. Emberek, a mi embereink, mégis mindegyik pótolható, és ebbe a darázsfészekbe nyúlt most be az idősebbik testvér. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezt csak úgy megússza, és következmények nélkül hagyom az egyik legjobb emberem halálát, de Dimitriy-re nincsenek hatással a kishalak. A hozzá hasonló nagy halakat egész máshogy kell hálóba csalni, az elégedettség pedig, ami megtöltötte a mellkasom, szinte szünet nélküli széles mosolyt eredményezett. Nehéz utazás állt előttünk, épp csak készültem rálépni az ösvényre, amin eddig még egyikünk sem járt, de nem vagyok hajlandó megfutamodni. Most vagy soha.
A már-már rikácsoló ordibálás viszont könnyebben olvasztotta a mosolyom, mint ahogy arra számítottam, még szinte időm sem volt kihasználni az édes elégedettséget, amit az embereim jelentése okozott; nem, a legújabb vendégünk hangot adott a nemtetszésének, így egy legyintéssel jeleztem a megbízott emberemet, hogy hagyja, majd én elintézem. Ránézek erre a szőke démonra, aki legalább annyira veszélyes, mint a bátyja, épp ezért figyeltettem a legjobb embereimmel. Nem hagyhattam, hogy kicsússzon a kezeim közül, és most, hogy már a vendégszeretetemet élvezte, még annyira sem akartam hallani a szökése lehetőségéről. Itt marad, én pedig élvezettel fogom végignézni, ahogy a családja kétségbeesett kutatást indít utána. Még ha el is kellett fojtanom magamban azt az idegennek ható szimpátiát, már-már vonzalmat, amit ez a rideg ciklon képes volt életre hívni bennem. A kiabálásából kiindulva pedig szinte biztossá vált, hogy ő sem a kettőnk között bontakozó szikráról szeretne társalogni. Még hogy én... gyáva.
Kívülről oldottam a zárat, gondolkodás nélkül léptem be a szűkös, ablaktalan kis helyiségbe, de azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudott a fenekén maradni; valahogy két lábra küzdötte magát, de mozdulatai alapján még nyilvánvaló volt, hogy küzd a nyugtató hatása ellen. - Nem nyerte el a tetszésedet ez a kis szoba? - Úgy tettem fel a kérdést, mintha nem is én hozattam volna ide az akarata ellenére, hanem önként táncolt volna ebbe a fogságba, de ahelyett, hogy a kis helyiséget méricskéltem volna, szigorúan szemmel tartottam. Bármelyik pillanatban lehet egy óvatlan mozdulata, még ha a kezeit jelenleg nem is tudja használni. - Nem egy Four Seasons, de a célnak megteszi. - Vontam meg a vállamat egy elégedett kis mosoly társaságában, de nem tudtam nem élvezni azt a bizonyos nyerő pozíciót, amit jelenleg én uraltam, ő pedig kénytelen volt beérni azzal, amit én osztottam ki neki.