Iris & Dimitriy

Ez lett volna az egyetlen ésszerű magyarázat az emlékeim elvesztésére, de most, hogy fény derült arra, hogy az ég világon semmi gond nincs a fejemben, már végképp tanácstalanul állok az egész előtt és van egy olyan érzésem, hogy Ő is. Innentől, már tényleg, csak a fantázia szab határt annak, hogy mi történhetett velem, bár azt a tündér földét meglátogatós dolgot, azért én mégis kizárnám a lehetőségek közül, mert hát...igazából fogalmam sincs, hogy miért. Tényleg nem tudom, hogy ki más okozhatott nálam ilyesmit, mi más tüntethetett el egy olyan erős érzelmet, amit minden bizonnyal iránta tápláltam, de talán nem is ma kellene minden létező problémát megoldanunk.
Próbálom is oldani a hangulatot, bár ha jobban belegondolok, ez innentől kezdve igazából Számára nehéz, mert velem ellentétben Ő olyasvalamiért küzd, olyasmit keres majd, amiről tudja, hogy milyen volt. Nekem, csak sejtéseim lehetnek arról, milyen lehetett a szerelme, a szerelmünk, amíg én is éreztem, míg el nem vette tőlünk valami vagy valaki, vagy...fogalmam sincs, hogy történhetett ez az egész. De most rajtam a sor, hogy próbáljam tartani benne a lelket, hogy ne vesszen el végül Ő is, ez az édes pasas, aki pár nap alatt többet tett értem, mint bárki, valaha.
Mondjuk lehet, hogy ezt nem épp a konyha szétbombázásával kellene kezdenem, ami nem is kifejezetten nyeri el a tetszését, így aztán el is engedem az ötletet. -Jó. Tényleg tetszik a konyha.- vonok vállat egy aprócska mosoly kíséretében, de miután beülünk az autóba, már nem bírom megállni, hogy ne éreztessem Vele, mennyire hálás vagyok, amiért itt van most velem, az óvatos, finom érintésre pedig egy gyengéd mosoly a válasza, amivel már most tudom, hogy sosem lennék képes betelni. Számomra, még mindig hihetetlen, hogy Ő még mindig ugyanaz a maffiózó, mint akihez hozzá mentem, és valahol mélyen kezdek egészen irigy lenni a régi önmagamra, amiért képes volt kiérdemelni ezt a szerelmet. -Nem tudom, hogy mi a férjek dolga, de ha most nem lettél volna itt, valószínűleg véghez vittem volna egy újabb szökést.- szélesedik ki a mosolyom, ahogy felemlegetem azt a korábbi próbálkozásomat, ami végül csúfos kudarcba fulladt és, amit Ő is olyan szívesen hoz szóba, de végül valamivel komolyabbra fordítom a szót, és megpróbálok némi lelki fröccsöt nyújtani neki. Kellenek az emlékeim és bármi is okozta az elvesztésüket, nem fogom csak úgy annyiban hagyni. -Imádom a spagettit...- sóhajtom ábrándos arccal, mosolyogva, mert ennél jobb menüt nehezen találhatott volna ki, bár ezt valószínűleg tökéletesen tudja, mert az már a közös ebédünk alkalmával kiderült, hogy nem csak én imádom az olasz konyhát. -Nem akarok akadékoskodni, de ez az egész az én ötletem volt, szóval az a minimum, hogy segítek.- kúszik pimasz mosoly ajkaimra, talán először azóta, hogy kisétáltam arról az átokverte helyről, de csak, hogy még tovább feszegessem a határaimat, egy laza kézmozdulattal jelzem is neki, hogy részemről a vita le van zárva. -Ha gondolod, elég, ha megállsz az egyik boltnál. Én gyorsan bemegyek és összeszedem a hozzávalókat.- ajánlom fel lelkesen, de valahol tényleg örülök, amiért a keserédes hírek ellenére sem azzal töltjük majd az időt, hogy a körmünket rágjuk tövig vagy épp, hogy sírunk, bár ez valószínűleg, inkább rám lehetne jellemző. -Maximum, majd lepihenek, ha elkészült a spagetti és jó alaposan belaktam belőle.- jegyzem meg végül némi csend után, mert arra azért nem vennék mérget, hogy egy laktatós adag után nem álmosodnék el, de addig is, inkább ébren tölteném az időt, Vele. Leszámítva azt a pár percet, amíg esetleg megjárom egyedül az útba eső boltot, hacsak történetesen nincs otthon minden hozzávaló a konyhában, bár akkor én is kezet csókolnék a ház asszonyának. -Azért, abban már most egyezzünk meg, hogy akkor is meg fogjuk enni, ha életünk legborzalmasabb spagettije lesz a mai, rendben?- vetem fel vigyorogva, ha közben haza érkezünk, ami lássuk be, nem is annyira jogtalan, ha számításba vesszük, hogy egyikünk sem a konyha ördöge, bár egyre többször jut eszembe, hogy talán ezen nem ártana tényleg változtatnom, ha már annyira szokássá akartam tenni az esti vacsorákat.

Iris & Dimitriy

Részben megkönnyebbülök attól, amit az orvos mond, hogy nem lát semmilyen rendellenességet, minden pont úgy néz ki, ahogy kell és, hogy a memóriazavaromat valószínűleg a fáradtság vagy valami lelki dolog okozza. Aztán megadja egy pszichológus számát, akivel beszélhetek, ha jobban utána szeretnék ennek járni, bőszen ajánlja is, mert hogy milyen jó szakember és talán, még órákig diskurálna konkrétan bármiről, én mégis, alig várom, hogy elszabaduljak onnan.
Mert, ha nem valami daganat vagy akármi okozza mindezt, akkor fogalmam sincs, hogy mi állhat a háttérben és hiába az öröm, amiért egészséges vagyok, ez a gondolat kellőképpen be is árnyékolja az egészet. Nem sokkal jutottunk ezzel előbbre, maximum egy rosszat már kizárhatunk a képzeletbeli listánkon az okok közül és konkrétan, most majd teljesen tanácstalanul állhatunk a probléma előtt, míg eddig legalább ebbe az egy lehetőségbe tudtam kapaszkodni. Valahol mélyen pedig rettegéssel tölt el, hogy ha nem ilyen eredetű a gond, akkor mégis mi a fene lehet?
Mikor kilepek a vizsgálóból, Dimitriy úgy pattan fel a helyéről, mintha katapultálnák éppen és, bár látom rajta a feszültséget és a kíváncsiságot, hogy vajon milyen hírekkel szolgálok majd, mégis inkább kifelé indulok. Kell a friss levegő, hogy végre megnyugodhassak valamennyire, magamba is szippantok egy jó nagy adagot, amint kiérünk az ajtón, majd a lehető legegyértelműbben közlöm vele, hogy nincs semmi bajom: rávilágítok arra, hogy a probléma még mindig fenn áll, sőt. Most már végképp tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi miatt tűnhettek el az emlékeim. -Jó, hát ennek én is örülök.- sóhajtom megkönnyebbülten és még egy mosolyt is magamra erőszakolok, mert azért jó dolog tudni, hogy egészséges vagyok, hogy nem vár rám kismillió kezelés vagy, még annál is rosszabb. -Igazából, ennél jobb hírt nem is közölhetett volna a doki.- szélesedik ki a mosolyom, ahogy egyre inkább tudatosul bennem, mennyivel könnyebb így a helyzet, mintha mondjuk azon kellene töprengni, hogy bevállaljak-e egy életveszélyes műtétet vagy sem.
Dimitriy végül maga felé fordít vállaimnál fogva, én pedig talán most először gondolkozok el azon, mennyire megkönnyebbülhetett Ő is és, hogy mennyit idegeskedhetett miattam, ennek a feszültségnek pedig, most egy hatalmas sóhajjal búcsút is int. -Menjünk.- kúszik gyengéd mosoly ajkaimra, miközben tekintetét kutatom és, bár tudom, hogy semmivel sem lett könnyebb ezzel a helyzetünk, azért valahol mégis jó, hogy nem az egészségem hiánya miatt veszítettem el az emlékeimet, Őt.
-Az attól függ.- vonok vállat tanácstalanul, miközben felvetődik bennem egy -talán - őrült gondolat, ami miatt meg is jelenik ajkaimon egy újabb mosoly.-Megpróbáljam felgyújtani a konyhát, vagy inkább rendeljük majd azt a vacsorát?- kérdezem, miközben a kocsi felé indulok, bár tudom, hogy ezzel most cseppet sem segítek a legnagyobb problémánkon, de legalább nem úgy távozunk innen, mint akikkel épp valami borzasztó hírt közöltek.
Miután beülök az autóba megvárom, míg Ő is beszáll, majd felé fordulok és gyengéd pillantásomat újra az arcára szegezem. -Fogalmad sincs, milyen sokat jelent, hogy eljöttél velem.- pislogok rá hálásan, ha pedig hagyja, kezem finoman a kézfejére csúsztatom és gyengéden megszorítom, majd pár pillanatnyi csend után sóhajtok egy nagyot és elengedem. Iszonyú furcsa belegondolni, hogy Ő mindezt értem teszi, de igazán nem is értem, hiszen Ő a régi Irisra vágyik, aki viszonozta az érzéseit, én meg...én meg csak egy üres hasonmás vagyok csupán, mégis mellettem marad és reménykedik, hogy sikerül ezt visszacsinálni, bármi is okozta. -Kitalálunk valamit, jó?- közlöm végül egy apró mosollyal és, ha csak nem döntött úgy, hogy konyhabútort akar cserélni és megkísérelhetek főzni valamit, hazafelé is vehetjük az irányt a bolt helyett.

Iris & Dimitriy

Talán soha életemben nem voltam még olyan feszült, mint most, amikor megáll az autó, de igyekszem elrejteni, felnőtt emberként viselkedni, pedig szívem szerint, inkább elszaladnék az ellenkező irányba. Az egyetlen, ami arra ösztönöz, hogy leküzdjem az ilyen és ehhez hasonló helyektől való félelmemet, az a remény, hogy itt majd talán válaszokat kaphatunk arra, mitől váltak köddé csak úgy az emlékeim. Egész idáig nem tudtam eldönteni, hogy miféle fejleménynek örülnék jobban, de most, ahogy az épület felé pillantok, szinte már teljesen biztos vagyok abban, hogy nem tudnám ezt sűrűn végig csinálni. Képtelen lennék kezelésekre meg vizsgálatokra járkálni, reménykedni, hogy meggyógyulok, de leginkább azt nem tudnám elviselni, hogy Dimitriy mindvégig mellettem legyen és arra fecsérelje el az idejét, hogy engem pátyolgasson.
De kár is most még ezen agyalnom, most inkább igyekszem összeszedett maradni és, miközben óvatosan megtudakolom, hogy a kocsiban szeretne-e várni inkább, vagy bejön velem az egyik hátborzongató, fehérre festett, fertőtlenítő szagú folyosóra, próbálok felülkerekedni a félelmemen. Mégis, talán még Ő is hallja, ahogy legördül az a bizonyos nagy kő a szívemről, mikor bólint és az ilyen helyeken található szórólapokat említi. -Bizonyára sok új ismeretet szerzel majd azokból a lapokból.- vigyorodok el és egy egész picit hálás is vagyok, amiért igyekszik nem halálosan komoly lenni, mert valószínűleg, ha látnám rajta, hogy halálra aggódja magát, csak még jobban befeszülnék. Nem, mintha magamból kiindulva nem lennék tisztában azzal, hogy pontosan azért próbál itt vigyorogni nekem, hogy az aggodalmát leplezze. Én is ezt tenném.
Az épület felé indulva, bármennyire is próbálom palástolni a félelmemet, nem tudom megállni, hogy ne nyúljak a kezéért, mintha ezzel a mozdulattal akarnám Őt és magamat is bíztatni picit és iszonyúan jól esik, hogy nem vonja ezt meg tőlem, nem teszi szóvá, nem is vonja kérdőre, hogy mire fel ez a nagy bizalmaskodás. Ad egy plusz löket bátorságot, mint ahogy az elsuttogott szavai is, melyekre csak tétován bólintok egyet és sóhajtok egy nagyot, ahogy belépünk az ajtón. Már a folyosó láttán is a frász kerülget, kicsit émelygek is az idegességtől, de tovább sétálok a megfelelő ajtóig, ahol aztán felé fordulok, mikor megköszörüli a torkát és halványan elmosolyodok a gyengéd érintésére. -Rendben.- súgom halkan, tekintetem gyorsan körbe is fut a cseppet sem szívet melengető helyen, ahol majd várakozni fog, végül a vacsorás megjegyzése hallatán halkan elnevetem magam, megfeledkezve egy pillanatra arról, mennyire iszonyatosan rettegek ettől az egésztől. -Igenis, uram.- válaszolom vigyorogva, de aztán pár pillanatra összekapcsolódik tekintetem az övével, némán tudatva vele, mennyire hálás vagyok, amiért itt van most velem, majd sóhajtok egy nagyot és az ajtó felé fordulok, hogy bekopogjak rajta.
A doki, aki egy rövid bemutatkozás után beterelget maga mellett a vizsgálóba, egész megnyugtató jelenségnek bizonyul, bár nem igazán tudom eldönteni, hogy ez úgy általában igaz lehet rá, vagy csak amiatt ilyen kedves és figyelmes, mert ismeri a Smolensky nevet, de igazából ez most cseppet sem érdekel. Röviden és tömören, egy egész picit elferdítve a valóságot elmesélem neki, hogy miért vagyok épp itt, hogy manapság túlságosan feledékeny vagyok és, hogy a megnyugvás kedvéért szeretném, ha megvizsgálna, Ő pedig nem is húzza túl sokáig az időt. A retinámat természetesen kiégeti egy aprócska lámpával, elvégez néhány egyensúllyal kapcsolatos tesztet, mint például, hogy álljak meg egy lábon csukott szemmel meg hasonló marhaságok, míg végül átkísér egy, a vizsgálóból nyíló terembe. A szívem úgy kalapál, ahogy egy sarokba szorított őzike szíve kalapálhat és még az öltözőben is megfordul a fejemben, hogy megpróbálok szó nélkül elslisszolni vagy ilyesmi, de itt most nincs helye a bohóckodásnak és a megfutamodásnak.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, míg a vizsgálatok végére érünk, míg az orvos közli velem az eredményeket és elköszönünk egymástól, de amikor kilépek az ajtón és megpillantom Dimitriyt, olyan érzésem van, mintha ezer éve nem láttam volna. A gondterhelt arcom, mondjuk valószínűleg nem hordozza magán ezt az üzenetet és a megkönnyebbülést, igazság szerint nem is tudom, hogy vajon mit szűrhet le róla első pillantásra, de csak pár mélyebb lélegzetet követően kezdem úgy érezni, hogy most már képes leszek megszólalni. -Tűnjünk el innen, jó?- kérem végül halkan és, talán a sírba kergetem azzal, hogy nem közlöm rögtön a vizsgálatok eredményét, de úgy érzem, ha egy percnél is tovább maradok ezen a borzalmas helyen, egyszerűen megfulladok és ezt sejtheti is a hatalmas lélegzetvételemből, mikor végre kilépünk az ajtón a friss levegőre. -Kezdhetünk gondolkozni, mi más történhetett ezen kívül, mert az ég világon semmi baja az agyamnak.- jelenik meg arcomon egy halovány mosoly, de rögtön utána átveszi helyét a gondterheltség is, mert ha ez nem adott választ a kérdésünkre, nem tudom, hogy mi fog.

Iris & Dimitriy

Kevés dolgot utálok annyira, mint orvoshoz vagy épp kórházba menni és hála az égnek, nincs is erre hetente szükségem, így aztán én se igazán vagyok tisztában azzal, miféle automaták találhatóak egy ilyen helyen, ezt pedig a tétova vállvonásom is elárulhatja neki. Az evést illetően azonban nem nyaggatom többet, hiszen felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy mennyire éhes és ez a próbálkozás is inkább figyelmesség volt részemről.
Gondoltam, ha már nekem csinált reggelit, ne csak álljon ott és nézze, ahogy eszek, így viszont nem marad le arról, ahogy letesztelem a nutellát, mint pirítósra tehető feltétet és, ha nem is túl komolyan, de ígéretet tesz, hogy ha megjövünk, meg fogja kóstolni. Ha pedig, erre nem is kerülne sor, már a vacsorán kezdek töprengni, ami tegnap nem túl jól sikeredett, hiába is terveztem el előtte való este, hogy valamiféle szokássá alakítjuk esti program gyanánt, így meg is tudakolom, hogy számíthatok-e rá a nap további részében vagy sem. Azt mondta, hogy békén hagy délután, aludhatok, de ez nem jelenti azt, hogy házon kívül is lenne majd. -Bármi is lesz, mára épp elég lesz ez az egy izgalom is, nem?- kérdezem gyengéd mosollyal, bár őszintén fogalmam sincs, hogy mi a terve, mit akar majd csinálni, ha kiderül az A vagy a B verzió, mert én még mindig csak odáig jutottam, hogy legalább kizárni ki tudjunk ma valamit. Ettől függetlenül iszonyúan félek, hogy valami betegségre derül fény, titkon talán inkább azt kívánom, hogy a fejemmel legyen minden rendben, mert akkor még mindig megmarad a kérdés, hogy mi történt velem, de legalább nem kell kezelésekre járkálnom, ami jócskán megváltoztatná az életemet. És csak az enyémet, mert azt soha nem várnám el tőle, hogy velem együtt kínlódjon, bár ezt elég lesz akkor megbeszélni, ha ezen lehetőség mellé kerül ma a pipa.
A reggelit végül egy gyengéd puszival köszönöm meg, az arcára húzódó vigyor láttán pedig én is elvigyorodok, de természetesen rögtön a hátsó szándékot keresi még ebben az ártatlan pusziban is, ha csak cukkolás gyanánt is. -Azt majd meglátjuk.- válaszolok pimaszul, de miután rögtönzök valami rendet a konyhában, erőt veszek magamon és rászánom magam az indulásra, bár sokat segít ebben az, hogy velem tart. Nélküle valószínűleg, még húznám egy picit az időt, mintha attól egyébként bármi is könnyebb lenne...
A kocsiban ülve ránézek, ahogy megszólal, tenyereimmel görcsösen a térdemet markolom, hogy ezzel próbáljam leküzdeni az ingert, hogy a kezeimet kezdjem tördelni idegességemben, de a kérdése egy egész picit kizökkent, mert a vizsgálat helyett, most azon kezdek agyalni, hogy szeretném-e, hogy végig bent legyen, már ha ez egyáltalán lehetséges. -Nekem, már az is elég, ha tudom, hogy odakint vársz.- szólalok meg végül halkan, mert azt semmiképp sem kérném tőle, hogy ott ácsorogjon fölöttem végig, bár talán az sem fair, hogy hagyom odakint toporogni. Valószínűleg, nem létezik olyan verzió, ahol ne idegeskednénk mind a ketten, de végül úgy döntök, hogy ha odaérünk és igazán befeszülök, majd kiderül, hogy mit szeretnék jobban. Utálom az ilyen vizsgálatokat, egyedül átélni meg pláne és talán, ha azt mondta volna, hogy annyira nem szívesen kísér el, nem is kértem volna Tőle, de örülök, hogy itt van.
Amikor megérkezünk, a szívem már olyan hevesen zakatol, hogy félő, lassan kiugrik a helyéről és bármennyire is próbálok nyugodtnak tűnni, biztos vagyok benne, hogy a tekintetem elárulja, mennyire be vagyok tojva. Kínomban Dimitriyre mosolygok, ahogy kiszállok a kocsiból, mintha ezzel akarnám tudatni Vele, hogy amúgy minden rendben, majd nyelek egy nagyot. -Itt leszek a kocsiban vagy odáig azért bejössz?- kérdezem lazán, vagy legalábbis remélem, hogy a hangom annak tűnik, ha pedig úgy dönt, hogy nem tart velem, remegő léptekkel megindulok az épület felé, ha viszont velem jön, nos...a lábaim, valószínűleg akkor is remegnek, csak legalább a kezéért tudok nyúlni, hogy azt szorongassam.

Iris & Dimitriy

Soha nem ettem még nutellás pirítóst, de már a lépcsőn lefelé menet tudom, hogy nem is most fogom ezt kipróbálni, mert magamat ismerve biztos, hogy nem tudnám megállni, hogy ne legyek olyan, mint egy rossz gyerek és ne egyek pár plusz falatot az ujjam segítségével, ez pedig Dimitriy jelenlétében életveszélyes mutatvány lenne. Csak halvány elképzeléseim vannak arról, mi mindent művelhettünk korábban, miként ízlelgettük az édes krémet és, mivel már a gondolattól is vér szökik az arcomba, esélytelen, hogy Dimitriy előtt álljak neki nyalakodni.
Szóval, marad a dzsem, abból is rögtön két íz, amit elém pakol a pultra, miközben a reggelivel kapcsolatos szokásaink felől érdeklődök. Tegnapelőtt rántottát készített nekem, ma pedig pirítóst kapok és kétségtelen, hogy hozzá tudnék ehhez szokni, bár nem feltétlenül arra a részre gondolok, hogy kiszolgáljon és reggelit csináljon nekem. Az elképzelés, hogy minden reggelt együtt indítsunk a konyhában, egész kellemes és, talán még én is megpróbálnám olykor meglepni valami finomsággal. Mármint reggelivel... -Akkor alaposan ki kell élveznem ezt a pirítóst.- vigyorgok rá, bár azért titkon reménykedek benne, hogy nem a mai az utolsó alkalom, amikor láthatom a konyhában tevékenykedni és lesznek még hasonló pillanataink, de ez is ugyanúgy a jövő zenéje, mint az, hogy mi lesz az orvosnál.
Nem esik nehezemre választani a két dzsem közül, mivel az egyiktől alapból feláll a hátamon a szőr, Ő pedig meg is szabadul tőle gyorsan, vissza teszi a szekrénybe a helyére, de őszintén meglep, amikor előhúzza helyette a nutellát egy sunyin vigyor kíséretében. Valami hasonló jelenik meg az én arcomon is, ahogy kutakodó pillantással követem mozdulatait, végül az üres bögrémtől megszabadulok és visszaülök a korábbi helyemre a választási lehetőségeim elé. -Pedig, neked sem ártana enni valamit. Elhúzódhat a dolog.- jegyzem meg kelletlenül, mikor azt mondja, hogy Ő nem éhes, hiszen a fene se tudja, miféle vizsgálatokon kell majd most átesnem annak érdekében, hogy kizárhassák a lehetőségét annak, hogy elment az eszem vagy épp, hogy fény derüljön ennek az ellenkezőjére. Hiába, hogy nem érzem magam betegnek, az itt már nem jelent semmit, hiszen Ő azt mondta, hogy az emlékezet vesztésemnek se volt előjele, erre most mégis...ez a helyzet.
Csendben figyelem az arcát, igyekezve minden apró reakciót leolvasni róla, miközben ártatlan arccal a nutella felé nyúlok és lecsavarom az üveg tetejét. Magamhoz veszem az egyik vajazó kést, a krémbe mártom és egy egész keveset a pirítós szélére juttatok, majd magam elé emelem a remekművet és vállat vonok. -Csak nem lehet olyan rossz.- morfondírozok, de aztán harapok egyet és kíváncsi ábrázattal várom az ízhatást, ami meglepően jó és ezt, az arcomra kiülő mosoly is elárulhatja. -Ezt neked is meg kellene kóstolnod.- vetem fel az ötletet, hiába is közölte már előre, hogy nem éhes, és ahogy felidézem magam előtt a tegnap estét, elég nehéz elhinnem, hogy nem akar azóta kilyukadni a gyomra. -Nem is vacsoráztál tegnap...- mártom újra a kést az üvegbe és, mivel már fény derült arra, hogy a nutella még ebben a formában is isteni finom, le is zárom a kísérletet és az üveget is, majd a maradék pirítóst megkenem egy kis dzsemmel. -Ma este itthon leszel?- kérdezem végül, mikor felmerül bennem a gondolat, hogy a tegnap tönkre vágott vacsorát, talán ma megpróbálhatnám helyre hozni, de azon túl, hogy elmegyünk az orvoshoz, nem igazán tudom, hogy van-e további programja és persze az is lehet, hogy olyasmit tudunk majd meg, ami miatt inkább tényleg befekszek majd az ágyba és ki se dugom onnan az orrom jó darabig.
Az egyik pirítóst közben lassan eltüntetem, Vele ellentétben az én gyomrom követel valami ételt, ha már este csak vodkát voltam hajlandó belepakolni, így aztán a második szeletet is alaposan megkenem és jóízűen elfalatozgatom, miközben az elő szedett lekvárt, vajat és nutellát is visszapakolászom a helyére. A hűtőből közben elő húzom a gyümölcslevet, töltök magamnak  egy keveset és, ha esetleg kér, akkor neki is, majd leöblítem vele a pirítóst. -Hát ez nagyon jól esett.- pillantok felé vigyorogva, miután rendet teszek gyorsan és ahogy kifelé indulok a konyhából, oda lépek hozzá és egy apró puszit nyomok az arcára. -Köszönöm a reggelit.- mosolygok fel rá, bár valószínűleg fogalma sincs arról, mennyire jól esik, hogy ilyen figyelmes és kedves annak ellenére is, hogy mindkettőnk világa a feje tetejére állt. -Induljunk?

Iris & Dimitriy

A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy próbáltam a véremben lüktető vágyat elnyomni, és megértetni magammal, miért nem lenne jó ötlet átsétálni hozzá. Sorakoztattam a pro-kontra érveket, míg végül lefoglaltam magam a kutatással, eltereltem a figyelmemet Róla, ami egyáltalán nem volt könnyű mutatvány tekintve, hogy tudtam, alig pár méter választ el Tőle, az érintéseitől és a csókjától. Még akkor is, ha számomra ez mind ismeretlen és idegen lenne, míg az Ő emlékeiben élénken él valószínűleg minden együttlétünk pillanata. Lehet, hogy ez az előny az, ami leginkább visszatart és a tény, hogy engem csak a testi vágy és a kíváncsiság vezetne hozzá, míg Ő érzelmeket táplál irántam.
Ennek ellenére tudom, hogy sosem sétálna be az ajtómon, ilyen téren nem jelent rám veszélyt, mégis úgy teszek, mintha a gondolat nem hagyna mostantól nyugodtan pihenni, Ő pedig előzékenyen felajánlja, hogy ha nyugtalan lennék, akár meg is látogathatnám. -Ez igazán figyelmes tőled.- vigyorgok rá újfent a fejemet csóválva, mintha csak egy csintalan gyereket bámulnék, miközben igyekszem nem elképzelni, milyen is lenne az, ha egyszer arra adnám a fejemet, hogy átsétáljak hozzá. Kétlem, hogy valaha képes lennék ilyesmire, de igazából volt idő, amikor azt gondoltam, hogy sosem lennék képes Őt a közelembe engedni, szóval... -Na ez egy jó kérdés.- jegyzem meg a dzsemmel kapcsolatban, kínos arccal el is nevetem magam, mert ha valaha tudtam is arról, hogy van-e itthon dzsem, sajnos...arra sem emlékszem, bár ez a legkevesebb, ami fejfájást okoz jelenleg. -Pedig, nem lehet olyan rossz.- vonok vállat én is hozzá hasonlóan, bár kétségtelen, hogy a nutella kapcsán egész más dolgok jutnak eszembe, mint pirítóst enni, de megköszörülöm a torkom és elhessegetem a fantáziám szülte képeket, helyette pedig, inkább követem az ajtó felé.
A biztonság kedvéért rákérdezek, nem-e okoz gondot, ha engem kísérget most orvoshoz ahelyett, hogy a dolgával foglalkozna, de elég egyértelműen a tudtomra adja, mennyire nem érdekli most más és ez...iszonyúan jól esik. Hálás pillantással nézek fel rá, mosolyogva bólintok  szavai hallatán és elindulok Vele lefelé a lépcsőn, majd a konyhába érve megállok egy pillanatra az ajtóban és, csak csendben figyelem, ahogy ténykedik. Ha valaki az elején azt mondta volna, hogy az a mogorva, rideg férfi, aki képes lett volna megölni a szemeivel, egyszer pirítóst fog nekem készíteni, kiröhögtem volna, de most mégis ajkamba harapva figyelem az idilli képet.
Neki lát felkutatni a dzsemet, én pedig kíváncsian várom az eredményt, miközben ledobom magam a konyhaszigethez a székre, a háziasszonyos megjegyzését pedig nem tudom nem magamra venni, még az emlékeim híján sem, így csak vállat vonva elvigyorodok.-Barackot, csak az eredeti formájában eszem, szóval mindenképpen eper.- válaszolom jókedvűen, ahogy sikeresen talál két üveg dzsemet, majd felállok a helyemről és, míg Ő a pirítóssal foglalkozik, én azért szervírozom magamnak azt a nyavalyás kávét, hogy valahogy túl éljem a délelőttöt.
Végül a bögrével a kezemben megállok, csípőmmel a pult szélének támaszkodok és jó ideig, csak csendben figyelem lágy mosollyal ajkaimon, azon merengve, hogy vajon ki ez a fickó Dimitriy testében. -Mindig te látsz el reggelivel vagy ez, valami új szokás?- kérdezem végül incselkedő mosollyal, hiszen még nekem is egyértelmű, hogy ez inkább a jelenlegi helyzetnek köszönhető, mégsem lepne meg, ha kiderülne, hogy máskor is csinált már ilyet. Tisztán érzem a régi Iris iránt, vagyis a részben irántam is táplált szerelmet, látom a tekintetében, valahányszor csak rám néz, még akkor is, ha nem emlékszem, miként alakult ez ki és, ha nem is viszonzom jelenleg, borzasztóan jól esik. -Jól áll neked a konyha.- jegyzem meg végül pimasz mosollyal ajkaimon, amit a bögrém mögé próbálok rejteni és kortyolok is egyet a kávémból.

Iris & Dimitriy

Szeretném a pimaszkodása hallatán azt mondani, hogy cseppet sem vágyom arra, hogy bármilyen gyengepontját is felfedezzem, de úgyis tudná, hogy hazudok, mert vele ellentétben én úgyse tudok ilyen ártatlan fejet vágni, mintha véletlenül se fordult volna meg a fejemben semmilyen piszkos gondolat Róla és a és az Ő gyengepontjairól. Tegnap se tudtam másra gondolni a csókunk közben és után is, csak hogy felfedezzem teste minden létező gyengepontját és most, mikor célozgatni kezd erre, majd leül mellém az ágyra, kénytelen vagyok gondoskodni arról, hogy valamivel távolabb kerüljek Tőle.
Pedig, ez az ágy, a szoba valószínűleg, jócskán tudna mesélni Rólunk, de ebbe nem akarok jobban belegondolni, mint amennyire már így is sikerült, mert a tegnap esti elhatározásom még érvényben van. Ő persze nem könnyíti meg a dolgom a megjegyzéseivel, nem titkolja egy pillanatig se, mire vágyik, bár erről már a mohó tekintete is árulkodik, amivel követi minden mozdulatomat, míg magamra kapom a köntöst és próbálom a zavaromat is alá rejteni a testemmel együtt. Mintha nem ismerné tökéletesen minden centiméterét.
-Abban, hogy nem akarom megkaparintani a nadrágodat, pedig szívesen hagynád.- vigyorgok a vetkőzős póker  kapcsán, de már menekülök is inkább a fürdőbe, mert már attól is felforrósodik a bőröm, hogy kihangsúlyozta azt az apróc "csak" szócskát. Nem csak nézné, ahogy vetkőzök, nekem pedig máris meglódul a fantáziám. Még jó, hogy a tükörben látott kép kellőképpen elvonja a figyelmemet, így sietősen arra koncentrálok inkább, hogy minél előbb rendbe szedjem magam.
Mikor visszasétálok a szobába, már újra képes vagyok pimaszkodni, amit amúgy túlságosan is élvezek, még ha én is iszom meg végül mindig a levét, mert Ő rögtön a bugyijaimat említi, én pedig a fejemet csóválva szemet forgatok. -Azt hiszem jobb, ha nem tudom, mi bajod a bugyijaimmal.- sóhajtom kelletlenül, majd ahogy újabbat ásítok, a saját hülyeségem miatt kezdek morogni, hiszen be is zárhattam volna este az ajtót és akkor most még boldogan szaladgálhatnék az álom világban.
Amikor azt mondja, hogy az ajtómat illetően van egy ötlete, már a mosolyából tudom, hogy ez már megint valami incselkedős megjegyzés lesz, amitől nagy eséllyel pír szökik majd az arcomra és ahogy homályosan utalgatni kezd saját magára, hogy talán Őt vártam, tényleg érzem, hogy felforrósodik az arcom. Vagyis, nem csak az arcom, mert ha tudná, hogy milyen nehéz volt rendre inteni magamat, miután este besétáltam ide, valószínűleg most nem ezen morfondíroznánk. -Ezek után biztos sokkal nyugodtabban fogok aludni.- vigyorodok el a pimasz szavai hallatán, de őszintén szólva, egyáltalán nem lep meg, hogy neki nem akadály egy nyamvadt ajtó, de ettől függetlenül nehezen tudom elképzelni, hogy sunyi módon beosonjon hozzám éjjel. Vagy, nem kellene ennyire jó fiúnak képzelnem, csak mert szerelmes?
Pedig, még pirítóssal is ajánlkozik, kis híján a gyomrom is megkordul, olyan éhes vagyok, de úgy tűnik, a dzsem még kérdéses. -Na és mitől függ, hogy kapok-e dzsemet?- biccentem kissé oldalra a fejem mosolyogva, mert itt már megint valami turpisságot sejtek és az az érzésem, hogy dzsem nélkül fogom enni az a pirítóst, ha nagyon nem bír magával.
Végül a laptopom felé fordul és, mintha pontosan tudna, hogy mit keresgélhettem egész éjjel, rá is kérdez, hogy találtam-e valami izgalmasat, bár éppenséggel, amíg öltöztem, akár Ő maga is olvasgathatott picit, miután kidobálta a bugyijaimat ugyebár. -Nem tudom. Csak még nagyobb káosz lett a fejemben.- sóhajtom fáradtan. -Nem ért fejsérülés, se trauma, nem hipnotizáltak és a tündérek földjén se jártam.- sorolok fel csak párat az érdekesebbnél érdekesebb esetek közül, végül megállok előtte és, talán ma reggel először pillantok rá igazán komoly arccal. -Biztosan el akarsz kísérni? - kérdezem tétován, tanácstalan arccal, de aztán gyorsan folytatom, mielőtt még azt hinné, hogy én nem akarom vagy ilyesmi. -Mármint, én örülök neki, csak...gondoltam hátha lenne amúgy dolgod.- vonok vállat finoman, de már attól is a tegnap este és az az ölelés jut eszembe, mielőtt elbúcsúztunk, hogy most valamivel közelebb álltam meg előtte, mint mondjuk amikor a szoba másik felébe menekültem. Sosem vallanám be neki, de eléggé be vagyok most rezelve és az, hogy velem jön, valamennyire megnyugtat.

Iris & Dimitriy

Nem számítottam rá, hogy ilyen ébresztésben lesz részem, arra meg végképp nem, hogy máris. Alig pár órája dőlhettem ki és, mivel egyáltalán nem beszéltünk meg semmi programot, úgy voltam vele, hogy nyugodtan alhatok, amíg csak szeretnék. Erre Ő berobog ide és lerángatja rólam a takarót, mint valami rossz kamaszról, mondván, hogy "dolgunk van". -Nahát, milyen házias vagy.- jegyzem meg a szemeimet forgatva, de az ajkam szegletében megbújó mosolyt képtelen vagyok elrejteni, még a kellemetlen ébresztés ellenére is.
Felhívom a figyelmét egy olyan egyszerű és praktikus dologra, mint a kopogás, de cseppet sem csodálkozok, amiért nem óhajt élni ezzel a lehetőséggel, mert hát mégis csak ő a nagy Dimitriy, hogy nézne már ki, ha kopogna? Főleg, a saját házában. Egyébként sem hiszem, hogy eddig szokása lett volna, bár csak a perverz vigyora láttán kapcsolok, hogy valószínűleg nem is nagyon  volt szüksége ilyesmire, hiszen Ő is itt éjszakázott velem. Akaratlanul is az ágyra pillantok, mintha épp elképzelném az Ő testét ugyanezen a matracon, de a csikizéses fenyegetés hallatán elszörnyedve felé pillantok. -Rohadtul nem fair, hogy ismered minden gyengepontomat.- sóhajtom kelletlenül, a hajamat igazgatva, ami valószínűleg úgy nézhet ki jelenleg, mint egy madárfészek, de aztán inkább megpróbálom újra kideríteni, mi okból szambázott be ide kora reggel és keltett fel, de a válasza hallatán nyelek egy nagyot és bólintok. Én találtam ki ezt az egész orvososdit, bár tényleg nem beszéltük meg, hogy korán reggel mennénk vagy épp este vagy fene tudja mikor, mégsem tudok neheztelni rá, amiért szem előtt tartotta ezt a fél kótyagosan elhintett haditervet.
Leül végül mellém az ágyra, én pedig azzal a lendülettel felállok inkább, mert már egyetlen szempillantás alatt is képes volt az agyam kismillió fantáziaképet elém vetíteni arról, mi tehetné valamivel édesebbé ezt az ébredést, és inkább a köntösömért megyek, hogy magamra kapjam. -Úgyis a fürdőben fogok felöltözni. Ne is álmodj vetkőző műsorról.- villantok felé egy pimasz vigyort, miközben a szekrény felé indulok és sietve összekapkodok valami elviselhetőnek nevezhető öltözéket. -Mire hazaérünk, kétlem, hogy álmos maradnék, de azért kedves tőled.- húzom el a számat kissé, így változtatva kelletlen grimasszá a mosolyomat, hiszen bármi is derül ma ki az orvosnál, valószínűleg mindenképp lesz min kattogjon újfent az agyam. Ha agydaganatom van, akkor azért, ha pedig nincs, akkor azért. Fogalmam sincs, hogy merre kellene tovább indulni, ha -szerencsére- nincs baj a fejemben, hiába bújtam egész éjszaka az enyémhez hasonló eseteket. -Mondjuk, ha már így rám rontottál, kávét is hozhattál volna.- sandítok felé megrovó pillantással, de ismét elvigyorodok, nem akarok már előre azon szomorkodni vagy idegeskedni, hogy vajon mi lesz, ha ez lesz vagy az lesz. Majd kitalálom, vagyis kitaláljuk.
A fürdőbe lépve igyekszem a lehető leggyorsabban rendbe szedni magam, egy kevés sminkkel a karikás szemeimet is elrejtem, majd a madárfészek eltüntetése után magamra kapom a ruhákat és valamivel vállalhatóbb állapotban lépek vissza a szobába. -Ugye nem turkáltál a cuccaim között?- kérdezem mosolyogva, gyanakvó pillantással, de tekintve, hogy milyen kapcsolatban voltunk az emlékeim elvesztése előtt, kétlem, hogy sok titkom lett volna Előtte. Leszámítva a naplómat, ami tegnap este óta eszembe se jutott, most viszont keserű ízt hagy a számban a gondolata is, mert még mindig nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. -Be kellett volna zárnom este az ajtót. Akkor most még vígan aludhatnék. - jegyzem meg elnyomva közben egy újabb ásítást, de a szavaim ellenére is hálás a rá vetülő pillantásom, mert nem gondoltam volna, hogy épp Ő akar majd ennyire orvoshoz vinni. Este még hülyeségnek tartotta ezt az ötletet.

Iris & Dimitriy

Borzasztó, hogy az ember agya mennyi hülyeséget össze tud hordani "álom" címszóval, mert míg az egyik pillanatban valami fura, idegen házban ténfergek, a másikban, már Maflás szalad felém egy doboz tejszínhabot tartva a pofájában, a harmadikban meg már Dimitriy zongorázik valami ismerős dallamot, ami tudom, hogy valószínűleg egész nap szólni fog a fejemben, ha egyszer felébredek. Mert az egyértelmű, hogy ez a katyvasz, csakis álom lehet, bár amikor azt mondja, hogy teljesen felesleges az a féltucat pálma meg egyéb zöld növény a nappaliba, azért egy pillanatra elgondolkozok azon, nem-e a valóságot látom.
A következő pillanatban aztán, már kocsiban ülök egy nővel, aki azt állítja, hogy sürgősen oda kell érnünk a szörnyeteg kastélyához, különben Csipkerózsika soha nem fog felébredni és megtalálni a naplóját, de miután az a Csipkerózsika meglehetősen jól hallhatónak tűnik a többi maszlaghoz képest, ráadásul Dimitriy hangján hallom, kezd gyanússá válni az egész. Nem, mintha eddig nem lett volna így is elég különös, de a takaró egyértelműen lekerül rólam, magával viszi az eddigi kellemes meleget is, aztán meg pár pillanat múlva, még a szemhéjaimon át is éles fény hasít a retinámba.
Az arcom elé kapom kezeimet, hogy valamicskét enyhítsek a szúrós fájdalmon, de már próbálom elválasztani egymástól a szemhéjaimat, már csak azért is, hogy lássam, mi a fene történik éppen, de ahogy Dimitriy alakja felsejlik a cseppet sem éles, elém táruló képben, rögtön tágra nyílnak a szemeim. -Dimitriy?!- nyöszörgöm felháborodottan, addig nyújtózkodva és helyezkedve, míg a takarót újra meg nem találom és rögtön vissza is rántom magamra, remélve, hogy a korábbi melegségből még jut egy kevés, amíg észhez térek. De reménytelen a helyzet. A takaró már kihűlt és most már, csak tovább sokkol a hideg anyag, ahogy hozzám ér.-Mi a fenét keresel a szobámban?- ülök fel végül egy fáradt sóhaj kíséretében, de amint észbe kapok, hogy csak egy vékonyka selyem hálóruha takarja előle a testem, sietve fentebb húzom azt a hideg takarót.
Tekintetemmel az órát kezdem bámulni, kócos tincseimet igyekszem kapkodva megigazítani, mintha ez bármit is segítene a kínos szituáción, végül morcos arccal újra Dimitriyre sandítok. -Alig egy pár órája aludtam el, szóval kifelé. Álmos vagyok.- motyogom kínlódva, mikor rádöbbenek, hogy a legutólsó időpont is, amire emlékszem és, ami után még jó darabig fenn voltam, iszonyú közelinek tűnik, de aztán felvetődik bennem a kérdés, ahogy lassan éledezni kezd az agyam is, hogy Dimitriy konkrétan tényleg a szobámban ácsorog és a kellemetlen ébresztést Neki köszönhetem. -Lehet, hogy eddig divat volt, hogy így ébressz fel, de legközelebb inkább kopogj, mint minden normális ember, oké?- puffogom halkan, majd lassan elkezdek kikászálódni a takaró alól, miután arra is rájövök, hogy ki is áll az ágyam felett és, hogy mennyire nem fog innen kisétálni, bárhogy is követelem vagy kérem, végül a ruhát gondosan magamra igazítva felállok és a köntösömért indulok.
Egy pillanatra megtorpanok, ahogy kellemetlen fájdalom hasít a koponyámba, de aztán tovább indulok a halántékomat nyomkodva, egyértelműen elárulva ezzel, hogy a tegnapi vodka jócskán megtette a hatását, majd magamra kanyarintom a pihe-puha köntöst és durcásan Dimitriy felé fordulok. -Elárulnád, hogy miért kellett ilyen aljas módon felébreszteni?- nyomok el egy ásítást, karjaimat összefonom magam előtt, a tükör felé pedig, inkább nem is nézek most, hogy miféle látványt nyújthatok, mert szent meggyőződésem, hogy ha eddig szerelmes is volt belém, hát az most simán köddé fog válni a gyűrött arcomat látva, ami egyedül csak akkor vidul fel egy picit, amikor rádöbbenek, hogy nem tűntek el a tegnap este emlékei, másképp ez a gondolat ugye meg se fogalmazódna bennem, de rögtön utána pír is szökik az arcomra, mikor felelevenedik előttem az a csók ott a lépcső aljában. Bezzeg Ő most is olyan szívdöglesztően néz ki, mint mindig...

Iris & Dimitriy

Iszonyú nagy erőre van szükségem ahhoz, hogy képes legyek elindulni felfelé a lépcsőn vagy, hogy mindezt ne úgy tegyem, hogy közben Őt is húzom magammal, de hiszem, érzem, hogy ez a helyes döntés, bármennyire is vágyom most rá. Ha kezdünk tiszta lapot, ha nem, a régi Iristól akkor is búcsút kell vennie -akár örökre, akár csak egy időre-, ez az új énem pedig, még nem tart ott, hogy mindenféle szégyenérzet vagy megbánás nélkül felcibálja Őt a szobájába. Még akkor sem, ha most már biztosan tudom, hogy nem egy újabb trófea lennék számára.
A szobába érve erős késztetést érzek arra, hogy bezárjam az ajtómat és még saját magam elől is elrejtsem, vagy inkább elhajítsam a kulcsot, mert hiába is lapulok háttal a hűs lapnak és próbálok pár mélyebb lélegzetvétellel lenyugodni, a testem még mindig lázban ég, csókját még mindig érzem ajkaimon és még jó pár percig harcolnom kell magammal, nehogy feltépjem az ajtót és átrobogjak hozzá, hogy enyhítsek ezen a kínzó vágyon, amit ébresztett bennem. Ráadásul, ezt már nem most sikerült előcsalogatnia belőlem, ez már akkor is jelen volt, amikor az irodája asztalán találtam magam majdnem ugyanilyen hévvel csókolva ajkait, mint az imént. Pedig, az még a régi Dimitriy volt, akinek az egész nem volt több egy hatalmi játéknál meg némi testi vágynál, mégis vonzott magához a benne szunnyadó szenvedély és a pimaszsága, ahogy a combjaim közé férkőzött. Minden porcikám emlékszik arra a csókra és a pillanatra, amikor Kirill kopogtatása kirángatott abból a kábult momentumból, mintha csak felébresztene egy mély álomból. Azóta is hálás vagyok, amiért így alakult, mert nem bírtam volna elviselni a szégyent, hogy hagytam, hogy lebeszélje a bugyit rólam a maffiózó, akihez hozzáadtak feleségül, mint valami boltban megvehető portékát, de valahol éget is a kíváncsiság, hogy mi lett volna, ha...?
Lehunyom szemeimet, ujjaimmal végig simítok ajkaimon, melyek apró mosolyra húzódnak az emléktől, miként csókolta őket alig pár perce, de aztán igyekszem tényleg arra koncentrálni, hogy aludjak, bár a félsz, hogy reggelre megint mindent elfelejtek, akár ezt a csókot is, ott lappang bennem. Igyekszem is húzni az időt, na nem, mintha a zakatoló gondolataimtól képes lennék rögtön elaludni, a tusolás pedig csak még jobban felébreszt, így végül inkább az ágyra helyezkedek a laptopommal és úgy döntök, hogy megpróbálok utána nézni az ilyen emlékezet vesztéses sztoriknak. Kismillió esetet találok az interneten a balesetek által okozott amnéziától kezdve egészen az enyémhez hasonlókig, én pedig, mivel még mindig nem érzek álmosságot, neki állok egyesével átbogarászni őket.
Hajnali négy körül, már a szemeimet törölgetem és egyre sűrűbben ásítozok, de még mindig akad pár olyan eset, amit mindenképpen el akarok olvasni, ráadásul a fáradtság, végre egész jótékonyan kezd hatni a libidómra is, mert már csak körülbelül három percenként jut eszembe, mennyivel kellemesebben is tölthetném az időmet jelenleg, ugyanakkor épp ez az, ami motivál is. Akarom az emlékeimet Róla, Rólunk, az együtt töltött időkről, akár jók voltak, akár rosszak, hogy úgy nézhessek rá, azzal a szemmel láthassam Őt, mint eddig. Emlékezni akarok minden könnycseppre -magamat ismerve, bizonyára voltak- és minden forró, fülledt éjszakára, a pillanatra, amikor a szerelmünk végre beteljesedett és arra is, amikor az ujjamra húzta azt a gyönyörű gyűrűt. Vissza akarom kapni az emlékeimet és velük együtt Őt is, de bármennyire is ösztönöz ez az elgondolás, bármilyen kitartóan is meresztem a szemeimet a képernyőre, az álmosság végül mégis erősebbnek bizonyul, mert valahol elvesztem a fonalat és mély álomba zuhanok, körülbelül azzal egy időben, hogy odakint elkezd pirkadni.