Csak vigyorogtam a rám aggatott, pimasz jelző hallatán, miután lopott egy keveset a sajtból, és nem is voltam hajlandó levenni róla a szemeimet, még akkor sem, mikor végre ismét leült az asztalhoz. Pedig nem ártott volna ismét figyelmet szentelni a vacsorának, és minél előbb eltüntetni a tányér tartalmát, ehhez képest inkább egy újabb játék vette kezdetét kettőnk között, ami a nemlétező szeretőire épült. Még szóról szóra vissza tudtam idézni, hogy mit mondtam neki, mikor beköltözött ide, már rögtön az elején leszögezve, hogy nem érdekel, hogy kivel és mit csinál, és az elején talán még komolyan is gondoltam, bár akkor még abban is biztos voltam, hogy a Riviérán eltöltött ideje alatt sem unatkozott ilyen tekintetben, Ő pedig sokáig hagyta is, hogy ebben a hitben éldegéljem a napjaimat. Olyan sokáig próbáltam tartani magam a nemtörődömséghez, annyiszor vágtam a képébe, hogy azt rángat az ágyába, akit csak akar, de valahol mélyen mindig is arra vágytam, hogy én legyek az, még ha ez akkoriban nem is mutatott túl a szimpla testi vágyon. Szavaimmal ellentétben biztosan nehezen viseltem volna, ha a tudomásomra jut, hogy kivételesen szót fogadott, de erre azóta sem tudtam példát hozni. Talán mert amennyire tőlem elvárta, hogy ne alázzam meg, Ő sem akart engem kitenni ennek, pedig... aligha érdemeltem ki. Akkoriban legalábbis.
Az nem érhette váratlanul, hogy minden pimaszkodására méltó választ kapott, de hiába éreztem nyeregben magamat, legalább annyira kezdett el fojtogatni a vágy, mint Őt, és bár próbáltam a legapróbb jelét is elrejteni, de volt, amit nem lehet. A tekintetem szinte felfalta, ahogy újra és újra végigkutatta arcvonásait, és ugyan csak a szemeimmel voltam rá képes jelenleg, de pillantásommal gyengéden cirógattam végig nyakát, majd a dekoltázsát, egészen addig a pontig, ami még kilátszódott az asztal alól. Magam sem tudom, honnan volt bennem elég erő, hogy ne kezdjek feszengeni, Ő már meg is tette azzal, ahogy átvetette egyik lábát a másikon, főleg miután a tudtára adtam, mennyire imádom a belőle kibukó hangokat. Aljasnak aljas volt, de egy pillanatát sem bántam meg, elvégre ebben a játékban ismét nem lehetett nyertest hirdetni. Én legalább annyira szenvedtem meg ezeket a forró, vágyódó pillanatokat, tiszteletben tartva az általa felrajzolt határokat, mert ellenkező esetben már régen felültettem volna erre a kibaszott asztalra, lesöpörve minden mást, a tányéroktól kezdve a poharakon át mindent. A gondolattól össze is rándult a gyomrom, hirtelen már kicsit sem volt érdekes a tányéromon lévő spagetti, az éhségem Őt kívánta, Őt akartam vacsorára, és Őt akartam desszertre, és a picsába, rajta kívül semmi másra nem is volt szükségem. - Egyre kevésbé érdekel, hogy mi van a tányéromon - jegyeztem meg lassan, szinte suttogva, ekkor azonban ismét a bor után nyúltam és belekortyoltam, de ez aligha adta meg az édes enyhülést. Arra egyedül Ő lett volna képes, viszont bármit is produkált a teste, bármit is véltem látni rajta, ugyanúgy ott volt benne a masszív elhatározás is. Nem fogja hagyni, hogy legyőzzem, és ezért egyszerre imádtam és gyűlöltem egyazon pillanatban.
Nem bírtam ki, hogy ne harapjak a saját ajkamra, így remélve egy kis tompítást, mintha ez a fájdalom valaha is csillapította volna az iránta érzett lüktető vágyat, és most is nyilvánvalóvá vált, hogy hamvában holt ötlet volt. - Én nem tudok arról, hogy lett volna - vontam meg lassan a vállamat, de ez még garanciaként is elment, tekintve, hogy ha bárki is megkörnyékezte volna, azt Kirill gondolkodás nélkül elmondta volna. - Hűséges feleség vagy, mióta csak ismerlek - jelent meg egy pimasz vigyor ajkaim körül, az utolsókat is kikortyolva a pohárból, majd sóhajtottam egyet, de továbbra sem vettem le róla a szemeimet. Nem tudom, mi vezérelte a mozdulataimat, de lassan kitoltam magam alól a széket, és odasétáltam mellé, egyik karommal a háta mögött támaszkodtam meg a széke támlájában, másik kezemmel pedig az asztal lapján, így zárva egy szűkös börtönbe, majd úgy hajoltam közelebb az arcához, hogy a lélegzetem lehetőleg csiklandozza a nyakát. - És szívesen elmesélném, hogy egy hétköznapi estén ezek után mi várna rád, de - fújtam ki lassan a levegőt, orrom hegyével finoman végigborzolva a haját. - Lehet, hogy nem is érdekelne - tettem hozzá suttogva, érezve, hogyan szorul el egyre inkább a torkom, miközben a forróság csak nőtt és nőtt, a lüktetés pedig átterjedt minden kibaszott porcikámra. Bűntudatot kellett volna éreznem az ellene folytatott hadjáratom miatt, de a vágy ezúttal erősebbnek bizonyult holmi bűnbánatnál, és amúgy is, hát a pokolban a helyem, ha tényleg bűn vágyni arra a nőre, akit még most, mindezek ellenére is úgy szerettem, mintha nem történt volna semmi.

Voltak elképzeléseim, hogy mi fog kisülni abból a közös mosogatásból, már az eddigiek alapján, mert bár folyamatosan emlékeztetett arra, hogy nem léphetek át egy bizonyos határt, de a kilátásba helyezett mosogatás kapcsán szinte biztos voltam abban, hogy ha tényleg velem együtt akarja majd eltüntetni a mai közös projektünk nyomait, hát nemcsak a tányérok lesznek nedvesek. Még ha be is kell érnem annyival, hogy Őt és a ruháját fröcskölöm le egy kis vízzel, a többiről pedig jobb híján maximum elképzeléseim lehetnének.
Azzal indítottam, hogy egy hálás pillantást követően leeszegettem a sajtot a tészta tetejéről, szemem sarkából látva, hogyan csóválja a fejét, de ez csak arra késztetett, hogy még szélesebben vigyorogjak. Ritkán szoktam bohóckodni evés közben, de az elmúlt napok után már inkább ezt választottam ahelyett, hogy magamba roskadva, némán üljek vele szemben, úgy rágcsálva a tésztát, mintha a fogamat húznák közben. Így is meg kellett küzdenem egy belső hanggal, a saját démonommal, ami ostorozott volna bárkit, aki szembejön vele, és ez az esetek többségében éppen Iris lett volna. Ő lett volna az utolsó, akire haragudnék, nem is akartam rajta kitölteni a dühömet, mert nem tehetett semmiről, és már így is sikerként könyveltem el, hogy eltelt pár nap, de még egyszer sem bukott ki belőlem olyasmi, amivel megbántottam volna. - Talán ismer olyat, akivel már történt ehhez hasonló - köszörültem meg a torkomat, utalva apám rejtélyes és szerteágazó kapcsolataira. - Vagy akad valaki, aki segítséget nyújthat. Nem tudom - bukott ki belőlem a bizonytalanságom végül, egy pillanatra át is suhant arcomon valami kellemetlen feszültség, mert ez volt az egyedüli, amiben biztos voltam. Hogy kibaszottul nem tudtam és nem értettem semmit ebből az egészből, pedig fenekestül felfordult az életem, és még logikus magyarázatot sem találtunk rá. Nehezen viseltem, ha kirántották alólam a szőnyeget, és bármennyire is akartam azt hinni, hogy csak egy véletlen az egész, de miután kiderült, hogy biztosan nem az egészsége a ludas, nem tudtam másra gondolni, minthogy valaki könyékig benne volt ebben az egészben. Muszáj volt hibáztatnom valakit, máskülönben magamat fogom, és annak meginnánk a levét mindketten.
Most viszont annyi maradt a kezemben, hogy egy lazának tűnő mozdulattal lezárjam a témát, jelezve, hogy nem akarok erről tovább beszélni. Ki tudja, talán hosszú ideig ez lesz az utolsó békés esténk, mert most már tényleg ideje van cselekedni, és ha valamit előre tudtam vetíteni, hát az az, hogy nem lesz sétagalopp. Hogy elvonjam a saját- és az Ő figyelmét is, a tésztával kezdtem pimaszkodni, úgy szippantva fel, hogy mindenhová csapódott a szósz, én pedig szemtelenül megvontam a vállaimat, nyelvemmel és ujjammal próbálva eltüntetni magamról a nyomokat. - Ez most fenyegetés akart lenni? - kérdeztem vigyorogva, ahogy arról beszélt, hogy ha így folytatom, a jövőben Ő fog engem etetni, de nem kellett kétszer kérnem, mert már reszelte is a sajtot a tésztámra, és ahogy megállt mellettem, körmeimmel a saját tenyerembe kellett vájnom, hogy ne akarjam kezemet a fenekére simítani. A gondolatból végül Ő maga rángatott ki azzal, hogy először letakarított az arcomról némi maradék szószt, amit nekem ezek szerint nem sikerült az imént, majd kiszolgálva magát, beleevett a sajtomba. Ahogy tekintetem végigsimított alakján, nehezemre esett minden szót megérteni, ami elhagyta ajkait, de végül sikerült értelmeznem őket. - Nem tudom őket hibáztatni érte, abból a spagettiből én is szívesen ennék - mondtam, de egy pillanatra se lestem a tányérom tartalma felé, inkázz azt néztem, ahogy visszaül a székére, kihasználva azt a pár másodpercet, hogy a fenekén legeltessem a szemeimet, ajkam sarkában egy perverz vigyorral, ha már a spagettijéről beszélgettünk. Amit nyilván nemcsak a nemlétező pasijai akartak volna megkósolni, vagy épp repetázni belőle. Már a puszta gondolatától kiszáradt a torkom, mert vele ellentétben én pontosan tudtam, milyen hatást gyakorol rám az ilyesmi, és nem is kellett hozzám érnie, hogy elöntsön valami pokoli forróság, már pusztán az emléktől, hogy hogyan is tudnám reggelig gyötörni, el sem mozdulva a lábai közül. - Ráadásul én is szeretek repetázni - fojtottam gondolataimat a vörösborba, hátha ez kicsit segít a kiszáradó torkomnak, de még így sem jutott rendes, szobahőmérsékletű oxigén a tüdőmbe. Muszáj lett volna lehűtenem magam, de nem kérhettem, hogy borítson rám egy lábasnyi hidegvizet. - Bár van némi különbség közted és a spagetti között - csúsztattam vissza a poharat az asztalra, de nem nyúltam újra a villa után, helyette hátradőltem, pislogás nélkül kapva el tekintetét. - A spagettivel ellentétben Te még hosszú, hosszú órák után is forró vagy. És azok a hangok... - sóhajtottam fel mélázva, ajkam szélében egy pimasz vigyorfélével, kicsit sem rejtve véka alá, hogy zavarba akarom hozni.

Ahhoz képest, hogy két nappal ezelőtt még egy pofonnal jutalmazott a pimasz próbálkozásomért, most egy pillanatra sem éreztem rajta, hogy ellenére lenne, ami történik. Talán nem is volt annyira váratlan, ahogy a nyakához értem, gyengéden cirógatva Őt ajkaimmal, hisz ott pattogott közöttünk a levegő, és annyira már Ő is ismert, hogy tudja, nem hagyok ki egy ilyen lehetőséget. Mégsem tolt el, nem menekült előlem, ahogy annak idején mindig is tette, de még volt ereje küzdeni ellenem, és ezzel még mindig barátkoznom kellett. Mióta nyílt lapokkal játszottunk, neki is be kellett látnia, hogy nem egyszerűen az ágyamba akarom rángatni, hogy egyszer megkapjam, és utána büszkén verjem a mellkasom, közben behúzva egy pipát a neve mellé. Ennél már jóval többre vágytam, ezt pedig már abból is kikövetkeztethette, hogy nem akartam Őt elkerülni, minden létező alkalmat megragadtam, hogy vele legyek, és ugyan tény, hogy meg akartam kapni, minden porcikám érte lüktetett azóta is, de nemcsak egyszer és nemcsak azért, hogy trófeaként feltegyem a polcom tetejére. Most is lángolt bennem az a forró tűz, szinte égette az ereimet, ahányszor csak végignéztem rajta, és ismét el kellett mondanom egy néma köszönetet azért, amiért neki ezúttal is több ereje volt, mint nekem, és nem hagyta, hogy elsiessem ezt az egészet.
Miután megterítettem, és a borral kezdtem foglalkozni, megjelent mellettem Ő is, ezúttal már azzal a szándékkal, hogy letegye az ételt az asztalra, és bár végig többesszámban beszélt, de a munka javarésze inkább Őt dicsérte. Tényleg nem így terveztem ezt a napot, még reggel is arra számítottam, hogy pokoli lesz az egész, és amint végzünk az orvosnál, másra sem fogok vágyni, csak hogy minél távolabb kerüljek Tőle. Féltem tőle, hogy ismét idegennek fogom látni, hogy a tekintete többé nem telik meg azzal a gyengéd melegséggel és szerelemmel, amivel az elmúlt hetekben rám nézett, és ennek fényében ismét előre vetítettem egy alkoholmámorban úszó éjszakát, ahol egyedül a vodka izzaszt majd meg, nem pedig Ő. Mintha kitépték volna a szívem egy darabját, ha nem az egészet, mert bárhogy is próbáltam tartani magam, már régen neki adtam mindent magamból, miközben szépen, fokozatosan kiolvasztott a jégburkomból. A szívemet most is ott tartotta az ujjai között, és egyedül rajta állt, hogy mit fog vele csinálni, szilánkosra zúzza-e, vagy tényleg ad neki egy új, tiszta lapot. - Szóval én fogok mosogatni - húztam el a számat fintorogva, komisz csillogással a tekintetemben, miután szóvá tette, hogy még hasznomat veszi, és bár nyilván nem erre gondolt, de nem is én lettem volna, ha nem vetítek magunk elé valami egész mást. Ahogy megállt mellettem, csak nehezen álltam meg, hogy ne emeljem meg a kezemet, csak hogy gyengéden a fenekére simítsak, miközben rendesen megpakolta a tányéromat, és nem is tudtam, végül mi adta meg a kellő erőt ahhoz, hogy képes legyen viselkedni. Talán az éhség, ami ezúttal már legalább annyira szorongatta a gyomromat, mint a vágy. - Én minden nap megtisztelve érzem magam - vontam egyet vállamon széles vigyorgással, majd egy hálás pillantást vetettem rá, ezúttal már szándékosan odébb söpörve az állandó szemtelenkedést, mert szerettem volna, ha számára is egyértelmű, mennyire örülök ennek. Még ha egyikünk sem volt hozzászokva az ilyesmihez, de inkább nem gondoltam bele, hogy mi mindent műveltünk volna ma, ha az orvos után szétváltak volna útjaink. - Lehet, hogy megtartalak - jegyeztem meg aztán az első pár falatot követően, ahogy lassan visszatért belém az imént száműzött, pimaszkodó énem, de utána szándékosan arra koncentráltam, hogy leegyem az olvadó sajtot a szósz tetejéről. Úgy festhettem, mint valami kelekótya, komisz kisfiú, a vigyorom nemkülönben, és ahogy a sajt eltűnt, ismét minden figyelmemet a spagetti maradék részére fordítottam.
Kérdésével zökkentett ki két falat között, fel is emeltem a fejemet, ezzel egyúttal magamhoz véve a bort, hogy leöblögessem az ízeket, majd egy sóhaj kíséretében előre dőltem. - Talán ideje, hogy nagyobb... szóval, nagyobb figyelmet szenteljünk ennek a dolognak - intettem körbe mutatóujjammal, utalva a körülöttünk kialakult helyzetre. - Tegnap megkértem az apámat, hogy segítsen - tettem hozzá, bár Ő nem is sejthette, hogy ehhez a lépéshez mennyire meg kellett emberelnem magam. Elvégre még mindig nehezteltem az apámra, és hiába is alakult végül jól ez a házasság kettőnk között, nem voltam hajlandó megbocsátani azért, hogy lényegében áruba bocsátott minket. Így, ezek tükrében hatalmas előrelépésnek tűnt, hogy felkerestem Őt. - Neki vannak elég komoly kapcsolatai, és... ki tudja - vontam meg a vállamat, ezzel is jelezve, hogy amúgy nem ettől vártam a megváltást. Főleg, hogy az apámnak teljesen mindegy, vannak-e emlékei vagy nincsenek.
Inkább legyintettem, ezúttal én jelezve a kezemmel, hogy zárjuk le ezt a témát, és hogy nyomatékosítsam mindezt, játékosan a villám köré csavartam egy jó nagy adagnyi tésztát, és ahogy a számhoz emeltem, viccesen szívni kezdtem, ennek köszönhetően pedig mindenhová jutott a szószból egy méteres körzetünkön belül. Erre mondta volna az anyám, hogy nem játszunk az étellel, de ahogy tekintetem megtelt játékos csillogással, ajkam pedig széles mosolyra nyílt, láthatta rajtam, hogy bármi hasonlóval is próbálkozna, hát nem hatna meg vele. - Elfogyott a sajtom - biggyesztettem le ajkaimat, ujjammal megérintve a szám egyik felét, ahová az iménti mutatvány miatt ragadt egy kis szósz, de nem sokáig, szinte azonnal lenyaltam a kezemről. - Netán alig várod, hogy a házon kívül láss? - cukkoltam Őt tovább, visszautalva az iménti, holnapra vonatkozó kérdésére. - Azért még ne hívd fel a pasijaidat, hogy holnap szabad a terep.

Képes voltam teljesen megfeledkezni magamról a közelében, mert a hatás, amit gyakorolt rám, olyan folyamatokat indított el bennem, amire előtte szinte még soha nem volt példa. Pedig előtte is tudtam, milyen vágyni valakire, vagy éppen kibaszottul kívánni egy nőt, de Ő bármit is művelt velem, nem tudtam nem élvezni minden percét. Még ezt is, ezt a kínzó, alattomos kis játékot, amivel egymás agyát húztuk, miközben tudtam, hogy jelenleg ez a maximum, amit kaphatok tőle. Szinte éreztem ujjaim alatt azt a láthatatlan falat, amit maga köré emelt, miután eltűntek az emlékei, és amit először is csak darabról darabra, apránként tudtam áttörni. Talán Ő is ezt érezte, mikor az én jégpáncélomat olvasztgatta, és azon sem lepődtem volna meg, ha néha egyenesen reménytelennek titulálta volna, megkérdőjelezve azt, hogy képes vagyok-e bármire azon túl, amit magamból mutatok. De kettőnk közül most egyedül Őt ölelte körül valami, amivel védeni próbálta magát, talán éppen tőlem, én pedig itt voltam mellette védtelenül, a jégpáncélom nélkül, mert már képtelen lennék arra, hogy ismét körbevonjam magam vele, bármennyire is súgta azt az ösztönöm, hogy ez akár még csúnyán is végződhet.
Már akkor is nehéz volt uralkodnom magamon, mikor elővarázsolta a tányérokat, ismét érezve, hogy mennyire kegyetlen ez a kettőnk közötti vonzalom, és mennyire nincs tekintettel egyikünkre sem. A szívem már egyenesen a fülemben dobolt, méghozzá olyan ütemben, hogy pár centiméterre voltam attól, hogy kiugorjon a torkomon. A fájdalom, amit saját harapásommal okoztam, némileg csillapította a lüktetést, de ismét az visszhangzott a fejemben, amit egyszer Ő maga mondott. Hogy akasztják a hóhért, és hiába kezdtem én ezt a kíméletlen játékot, legalább annyira szenvedtem tőle, mint Ő. Mert éreztem rajta, nem tudta, talán nem is akarta elrejteni előlem, és miután a poharakért hajolt, csak hogy bevesse az imént megszerzett rutint, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne simítsam végig ajkaimat a nyakán, gyengéd csókokkal hintve tele a bőrét, nyelvemmel újra és újra finoman érintve Őt. Már ennyi is elég volt, hogy tetőtől talpig végigjárjon valami kellemes bizsergés, amit csak fokozott, hogy engedte érezni, mennyire nincs ellenére, amit éppen csináltam vele, egyik kezét a vállamon, míg másikat a kezemen éreztem közben, de csak akkor tisztult kicsit a kép, mikor megszólalt. A köd szinte teljesen rátelepedett az agyamra, alig találtam vissza, de egy apró kis sóhajt követően képes voltam elhajolni a nyakából. - Sajnálom, főnök. Rúgasson ki - pimaszkodtam tovább, még utoljára gyengéden végigfuttatva ujjaimat azon a vonalon, ahol az imént apró csókokkal borítottam nyakát, és míg Ő ismét a szósszal kezdett foglalatoskodni, én magamhoz vettem a két poharat és a tányérokat, mellé pakolva az evőeszközöket is.
Ezekkel együtt indultam meg az asztal felé, és bár én a legkevésbé sem neveztem volna rutinosnak magamat, de nagyjából előkészítettem mindent, már csak a korábban beharangozott vörösbor hiányzott, amit ki tudja, hogy mikor, talán jó pár nappal ezelőtt a hűtőben hagytunk. - Inkább kibontom én - jegyeztem meg vigyorogva, ahogy eszembe jutott, hogy mennyit ügyetlenkedett a dugóhúzóval, és amint megvoltam a mutatvánnyal, mindkettőnk poharába töltöttem, aztán letettem a konyhapultra. Még így, hogy lekötöttem magamat sem bírtam ki, hogy ne nézzem Őt, még ha javarészt háttal is állt, majd egy kis sóhajjal kihúztam a széket, és ledobtam magam rá, azon gondolkodva, hogy vajon meddig kellene a hidegvíz alatt állnom, csak hogy valamelyest lehűtsem magamat azok után, amit az imént kiváltott belőlem.

Az elmúlt napokban elég nyilvánvalóvá tette, hogy bármihez is szoktam hozzá, Ő nem áll készen arra, hogy bármilyen határt is átlépjen velem, ennek ellenére igyekeztem kiforgatni minden létező szót, ami elhagyta ajkait, magamban jól mulatva azon, ahogy reagál ezekre a pajzán, kétértelmű mondatokra. Ezzel még nem szegtem törvényt, és mi több, nem is léptem át velük a fizikai határait, ráadásul abban is biztos voltam, hogy nem ezektől gondolja majd meg magát. - A fantáziádra bízom - jegyeztem meg vigyorogva, hagyva kicsit a sötétben tapogatózni, bár talán nem is kellett sokat gondolkodnia ahhoz, hogy rájöjjön, vajon mely testrészem nyűgözte le jobban. Nem mintha tudtam volna segítséget nyújtani benne, elvégre még nekem sem volt egyértelmű, hogy mit soroljak az első helyre. Ezerszer mondta, hogy mennyire odáig van a számért, de hogy az első helyezettet nem-e kissé lentebb kellett volna keresni... erre nem vettem volna mérget.
A kívánt hatás végül elmaradt, mert hiába dorgált meg játékosan, egy centit sem mozdultam, ugyanúgy a pultot támasztottam, elég egyértelműen a tudtára hozva, hogy ennél komolyabb szándékaim jelenleg nincsenek is, már ami a tészta leszűrését vagy épp a tálalást illeti, és bár megfordult a fejemben, hogy ennyire nem kéne magára hagynom ebben a közös projektben, de nem hervadt le a mosolya, és továbbra is pimaszkodott, így arra jutottam, hogy amúgy kicsit sem veszi zokon, ha inkább kihúzom magam a feladatok alól. - Ha nem ismernélek annyira, most mondanám, hogy teszteld le, mennyire is tudsz terhelni, de csak hozzám vágnád a szűrőt - sóhajtottam drámaian, pedig ezt is tudtam volna tovább fűzni, elvégre ha valamire, hát a terhelhetőségemre soha egyetlen panasza sem lehetett, de ezt a kis pimaszságot már inkább visszaszívtam. Amúgy sem biztos, hogy meghallotta volna, mert belekezdett a tészta leszűrésébe, én pedig még erősebben tenyereltem a pultra, egy sejtelmes, komisz kis vigyorral a szám sarkában, mert ahogy felém fordult, már Ő is tudta, amit én. Itt csak szó szerint a testemen keresztül juthat át, bár megtehette volna, hogy legyint egyet, és azt mondja, hogy akkor mindenki úgy eszik, ahogy akar és azzal, amivel akar, de mégis vállalta a kihívást.
Odaállt elém, tekintete ráfüggött az enyémre, mellei finoman a mellkasomhoz simultak, a sóhajt pedig, ami eleinte ki akart bukni belőlem emiatt, sikeresen visszafogtam. Ha megkért volna rá, sem tudtam volna abbahagyni a szemtelen vigyorgást, játékosan beleharapva saját ajkamba, miközben a vállamba kapaszkodott, és bár kínzóan közel került hozzám az ajka, egy pillanat múlva, már-már incselkedve el is fordult, elém tárva a nyakát. Ez már megint kétélű fegyvernek bizonyult, nemcsak az Ő dolgát nehezítettem meg, de a sajátomat is, hogy ne akarjam rögtön végigcsókolni a finom bőrét, a lágy illata pedig kicsit sem segített, hogy képes legyek kontrollálni magam. Nem szóltam egy szót sem, csak erősebben haraptam a számat, továbbra is fojtogatva azt a hatalmas sóhajt, ami ott toporzékolt a torkomban, közelségétől pedig azonnal száguldozni kezdett a vér az ereimben. Szinte élet-halál harcot vívtam magammal, hogy ne nyúljak utána, jó pár pillanatra megkapaszkodva a pult szélében, mintha ez visszatartó erőt jelentett volna, és csak épp annyira húztam el a fejemet, hogy végül ki tudja venni a tányérokat. - Ügyes - mondtam elismerően, mellé biccentve egyet, és arra számítottam, hogy a poharakat már tényleg rám akarja majd bízni, ehelyett viszont amint letette a tányérokat, ismét megállt előttem, csak hogy a másik oldal felől kezdjen matatni, hasonló mutatványokat mutatva be. Ujjaimon végigfutott valami finom bizsergés, ugyanezt éreztem a bőröm minden pontján és a gyomrom körül is, a nyakát pedig szinte ismét az orrom alá tolta, én pedig ekkor már nem tudtam mibe kapaszkodni. Nem voltam rá képes, a vérem ekkor már ezer fogon lángolt, lüktetett, szinte átszúrva a bőrömet, és még az sem tudott visszatartani, hogy ezzel nagy eséllyel elszúrom ezt a közös vacsorát is. Nem is néztem oda, hogy megkaparintotta-e egyáltalán a poharakat,és ha igen, hogy ezek után elejti-e, kezem már gyengéden a nyakára talált, lassú, komótos mozdulattal lökve odébb a hajtincseit, csak hogy utána ajkaimmal ízlelhessem meg finom bőrét, gyengéden becézgetve nyelvemmel.

Cukkoló szavait hallva csak felsóhajtottam, miközben megforgattam a szemeimet, mert úgy beszélt, mintha amúgy bármelyikhez, amit említett, különleges, született tehetség kellett volna, pedig inkább voltam akadályozó tényező, mint tényleges segítség, de nem úgy tűnt, mintha ez egy kicsit sem zavarná. Néha már azt a hatást keltette, hogy azért csinálja, mert egyrészt Ő sem akar egyedül lenni, másrészt talán... azt sem akarta, hogy én egyedül legyek. Pedig még tisztán emlékeztem arra, hogy milyen kilátásokkal indultunk el reggel, abban sem voltam biztos, hogy az orvos után egyáltalán haza akarok-e majd jönni, képes leszek-e belépni a házba, nem még közösen főzőcskézni, mintha minden rendben lenne. Pedig valójában semmi nem volt rendben, mégis, ahogy lekötöttük egymás figyelmét ezzel az egésszel, egy időre volt lehetőségem elfelejteni mindazt, amiben napok óta éltünk. Ha most nem a konyhában segédkeztem volna neki, hanem inkább a magányt választom, ezer százalék, hogy megfojtottak volna a saját gondolataim, miután a kétségbeesés legmélyebb bugyrait végigjártam.
Egyre jobban mardosott az éhség, és bár a türelmetlenségem valószínűleg nem hatotta meg a rotyogó szószt, a tészáról nem is beszélve, ennek ellenére mégis felém tartotta a fakanalat, rajta egy kevés szósszal, amit előtte jól megfujkált. Csak pimaszkodásnak szántam az arcomon átsuhanó félelmet, mintha egy pillanatra is lett volna okom megijedni a főztjétől, igaz, magamban valahol szurkoltam azért, hogy inkább elszúrja az egészet, mert legalább nem azzal akarja majd tölteni az idejét, hogy új ízekkel kísérletezik. Az ízek viszont ez ellen beszéltek, mert hiába nem csinált soha még csak hasonlót sem, a szósz, amit összedobott, kibaszottul jól sikerült, ezt pedig nem is voltam rest megosztani vele. Amit persze nem is hitt el először. - Szerinted hazudnék én neked? - kérdeztem vissza lekonyult ajkakkal, miután az utolsó cseppig eltüntettem, amit a kanállal nekem szánt, és csak hogy meggyőződjön róla Ő maga is, ezúttal a saját szájához emelte a kanalat. - Persze. Így könnyű - forgattam meg a szemeimet grimaszolva, de lelki szemeim előtt még mindig ott időzött az a széles, boldog mosolya, ami akkor rajzolódott ajkai köré, mikor meghallotta a véleményemet, attól a mosolytól pedig valószínűleg minden maradék jégburok is leolvadt a szívemről.
Utána a tésztával tett egy próbát, én pedig tétován biccentettem egyet, javarészt már azon agyalva, hogy vajon hol fogom megtalálni a szűrőt, de ezt a terhet is levette a vállamról azzal, hogy keresgélni kezdte. - Mert olyan elképesztő tehetséggel tudtam megnyitni a csapot - vontam meg a vállamat büszkén, széles vigyorral, utalva a tészta sikerére, bár ha valamihez, hát ehhez biztos nem kellett nagy tehetség. Csak víz és tészta, nagyjából ez volt a maximum, amit rám tudott bízni a konyhában. - Én mindig mondtam, hogy ezek a kezek aranyat érnek - mondtam szemtelenkedve, saját ujjaimat méricskélve. - Bár nálad nem ezek voltak az első helyen - tettem hozzá, tovább folytatva a pimaszkodást, közben kitartóan bámultam Őt, de még szavai ellenére sem nyúltam a tésztaszűrő után, amit időközben sikerült előkerítenie. - Hát, én inkább csak bámulnám , ahogy... keményen dolgozol - vontam meg lassan a vállamat, ártatlan, sunyi grimasszal ajkaim körül, ahogy továbbra is a pultba támaszkodva meresztettem rá a szemeimet, tényleg komolyan gondolva, hogy nem szándékozom arrébb mozdulni a szekrény elől, pluszban még büszkén ki is húztam magam. Ami leginkább akkor fog neki gondot okozni, mikor elő akarja majd venni a tányérokat, mert tőlem nem fog tudni hozzájuk férni, és hacsak nem dönt úgy, hogy akkor együnk a lábasból, hát kíváncsi voltam, hogy kerül ki engem. - Tökéletesen megy majd mellé egy kis vörösbor - szimatoltam ismét a levegőbe, de a világ hét csodájáért se lettem volna képes levakarni arcomról azt a komisz kis vigyort.

Csak egy vállvonással reagáltam, ajkam szélében egy csalafinta vigyorral, mert bár kettőnk közül tényleg Ő vitte a hátán ezt az egész spagetti főzést, de szavaimmal ellentétben kicsit sem unatkoztam. Annyival több időm volt Őt lesni, amit valószínűleg észre sem vett, de nekem már ennyi is jól tudott esni, még ha egy rövid kis simogatással meg is törtem a helyzet nyugalmát. Más körülmények között az én szerepem abból állt volna egy ilyen főzőcskézésnél, hogy leülök az asztalhoz, vagy megtámaszkodom a konyhapult végénél, és onnan néztem volna, ahogy összedobja a vacsoránkat. Bár magamat ismerve, ezer százalék, hogy nem lett volna lehetősége befejezni, mert már félúton elrángattam volna a tűzhely mellől, csak hogy újabb gyöngyszemmel gyarapítsam a konyhapulthoz fűződő emlékeinket. Ez történne, ha Ő tényleg az az Iris lenne, akit még egy héttel ezelőtt nászútra vittem, de aki most mellettem ténykedett, az elmúlt napokban egyszer sem volt rest tudatni, hogy ne is álmodozzak ilyesmiről. És hiába engedte, hogy megérintsem, hiába éreztem a forróságát ujjaim alatt, ahogy végigcirógattam a nyakát, pokoli nyomorúságot éreznék, ha egy újabb elutasítás miatt az a spagetti a kukában kötne ki. Ezen csak a stratégiaváltás segítene, meg kellett volna várnom, hogy Ő jöjjön hozzám, Ő akarja, hogy megérintsem és hogy arra a nyamvadt pultra ültessem, és hogy Ő adja meg az egyértelmű zöld jelzést, ahogy tette ezt a táncunk közben is. Viszont ismertem magam annyira, hogy tudjam, nem bírnám ki a kósza, lopott érintések nélkül, és ha már erről is le kellene mondanom, biztosan beleőrülnék. Bár, talán már így is beleőrültem, iszonyúan megkínzott a hiánya, és ez is akkor gyötört meg igazán, mikor éjszaka a párnára hajtottam a fejem, és nem volt ott, hogy odafészkelődjön a karjaim közé.
- Remélem, ez nem azt jelenti, hogy legközelebb valami bonyolultabb fogást akarsz majd összedobni - húztam el a számat, de hangomból kiérezhette, hogy ez inkább jókedvű csipkelődés, semmint tényleges fintorgás. - Abban az esetben le kell mondanod a szorgalmas, keményen dolgozó kuktádról - tettem hozzá széttárt karokkal, hol Őt, hol a vízben elmerülő tésztát bámulva, de reméltem, hogy azzal tisztában van, mennyire nem tudom, mit kell ezen figyelni, de úgy tűnt, hogy ura a helyzetnek, nem mintha készültem volna elkezdeni stresszelni egy adag főtt tészta miatt. Meg is támaszkodtam a pultban, jólesően szippantva be az egyre intenzívebb illatokat, ez pedig szinte azonnal felébresztette az éhes szörnyeteget a gyomromban.
Már azon gondolkodtam, hogy ideje lesz előkészíteni az evőeszközöket a tányérokkal és poharakkal, mikor felém fordult a fakanállal, de ahelyett, hogy előbb Ő kóstolta volna meg, rögtön engem invitált meg rá, miután kicsit kihűtötte a falatnyi kóstolót. - Ettől most félnem kellene, igaz? - kérdeztem, némileg rájátszva valami kellemetlen félelemre, de pár másodperc múlva kibukott belőlem egy halk nevetés, és inkább kinyitottam a számat, hogy be tudjam kapni a kanalat. Épp kellemes volt a szósz hőmérséklete, rögtön kiéreztem belőle az ízek többségét, és ahhoz képest, hogy nem jósoltam túl sok sikert ehhez a projekthez, kénytelen voltam beismerni, hogy ezt egész ügyesen összehozta. - Nem tudom, hogy ez a kezdők szerencséje-e - kezdtem bele, miután alaposan megízleltem a szószt, huncut vigyorral a szám sarkában. - De ez valami isteni - tettem hozzá némi hatásszünet után, majd ismét kitátottam a számat, hogy azt a kevés maradékot is lenyalogassam a fakanálról, hümmögve nyalva le ajkaimról azt a keveset, ami véletlenül oda jutott.

Voltak olyan pillanatok, mikor egyenesen átoknak gondoltam az emlékeimet és minden érzést, amit hozzájuk tudtam kapcsolni. Valahol iszonyúan igazságtalan volt, hogy ez az egész csak az egyikünket érintette, ráadásul pont Őt, pont most, mikor már minden jel arra utalt, hogy sínre került kettőnk kapcsolata. Számos lépést kellett megtennünk egymás felé, hol engedni és lazítani saját magunk elvárásain és szabályain, de most mintha ezt hazudtolta volna meg ez az egész. Néha szerettem volna vele együtt elfelejteni mindent, ha már arra kárhoztattak, hogy elveszítse mindazt, ami hozzám kötötte, de valahol az agyam hátsó szegletében dobolni kezdett egy gondolat, hogy mi van, ha ez nem véletlen. Egy olyan bűnözőnek, mint én, minden utcasarkon voltak ellenségei, de vajon tényleg húzódhatott ilyesmi a háttérben?
Inkább szaműztem ezt a gondolatot, még épp azelőtt, hogy előléptettem volna főnökké, és amit látni véltem az arcán ennek hatására, túlságosan ismerős volt. Valószínűleg sose gondolta volna, hogy átadom neki az irányítást, még ha nem is a szó hagyományos értelmében, mert arról csak nagy küzdelem árán tudtam volna lemondani. Viszont ezúttal előnyben volt, nem mintha én nem kérhettem volna telefonos segítséget, keresve valami hasonló receptet, de hagyni akartam, hadd ízlelje meg, milyen is ez. - Hát, ha te mondod - jegyeztem meg pimaszkodva, miközben elnyújtottam egy nagyobb sóhajt. Pedig pontosan ez az irányításmánia volt az, ami miatt féltettem kettőnk kapcsolatát, mert bármennyire is állt jól szerinte, talán létezett az a pont, amire azt mondja, hogy ez már sok.
A hűtő után egyből odasétáltam mellé, ujjaim pedig, mintha csak valami játékra akarnám invitálni, elkalandoztak nyaka finom bőrén, és bár nagyon nehezen álltam meg a felsője feszes anyagának szegélyénél, mégis így láttam jobbnak. Hiába forrósodott fel a bőre érintésem nyomán, amire azonnal reagált az én testem is, nem léptem tovább, pedig minden vágyam az volt, hogy kockáztassak, és rájöjjek, meddig is mehetek el, hol van most az a kibaszott határ, amit húzott kettőnk közé, de ehelyett gondterhesen sóhajtottam egyet, érezve, hogyan szárad ki az én torkom is. Szinte idáig hallottam, hogyan kezd szaporábban verni a szíve, és ahogy végre rám nézett, egy pillanatra oldalra fordulva, már igazán leplezni sem próbálta, hogy tényleg jól érzem. Egyszerre éreztem elégtételt és bűntudatot az aljasságom miatt, de Ő kihasználta a maradék lélekjelenlétét, és inkább a szószos üveg felé kezdett terelgetni. - Végre valamiben a hasznomat is veszed. Még ha csak az erős kezeimről is van szó - mondtam halkan, továbbra sem spórolva a szemtelenkedéssel, még ha a hangom ekkor még egyértelműen árulkodott arról a pokoli frusztrációról, amit az okozott, hogy megpróbáljam magam távol tartani tőle.
Az üvegről lekerült a teteje, de Ő ekkor már ismét igyekezett kialakítani egy biztos távolságot tőlem, amiben nem segítettem neki sokat, mert szinte a keze alá dugtam a szószt, és csak ezután fordultam a lassan felforrt víz felé. Nyúltam is a tészta után, hogy azt is felbontsam, bár előtte még szórtam egy adag sót a vízbe, és csak utána borítottam bele a csomag tartalmát. - Eddig nem tűnik atomfizikának - jegyeztem meg elégedett sóhajjal, mintha én akkora részt vállaltam volna ebben az egészben, közben már azt vizslatva, ahogy a szószt készíti. - Már most isteni illata van - szimatoltam a levegőbe, ismét megtámasztva magam a pultban, érezve, hogyan kordul meg a gyomrom. Azon se lepődtem volna meg, ha Ő maga is hallotta volna, bár szinte tegnap dél óta semmit nem ettem. A vacsora kimaradt, ahogy a reggeli is, és az az automatás keksz nem számított nagy lakomának, miközben vártam rá rendelőben. - Mikor lesz kész? - kérdeztem komisz, türelmetlen vigyorgással, egyik kezemmel csípőmre markolva.

Amikor néhány nappal ezelőtt könnyek között, szinte reszketve közölte velem ezt az egészet, mondhatni, az új felállást, nem ilyen képek jelentek meg a lelki szemeim előtt. Ott, abban a pillanatban még egyikünk sem tudta, hogy mi lesz a következő, ami eltűnik, hogy egyáltalán folytatódik-e a felejtés, és ha igen, mi lesz velünk a későbbiek folyamán, de szinte azonnal beleéltem magam abba, hogy ismét ránk telepszik majd a jeges idegenkedés, és bár az én emlékeim nem koptak, de jogosnak gondoltam a magam részéről azt a félelmet, hogy nem vártam tőle semmi jót. Sem kedvességet, sem törődést, éppen ellenkezőleg, csak míg annak idején kicsit sem érdekelt, hogy mit mond vagy mit csinál, ezúttal már más volt a helyzet. Nem lettem volna képes visszataposni vagy visszabántani, még ha erről az Iris-ról talán könnyebben le is pörgött volna - érzelmi kötöttségek híján.
Ahhoz képest itt álltunk egymás mellett, Ő a hagymát darabolja, míg én a spagetti kifőzéséhez keresgélek elég nagy lábast, és bár egy pillanat erejéig szerettem volna megkeresni tekintetét, csak hogy lássam, milyen hatást váltottak ki belőle az iménti szavaim, inkább leküzdöttem a késztetést. - Vagy ilyesmi - bólintottam egyet vigyorogva, de inkább nem kockáztattam meg a közénk telepedő nyugalmat és békét további pajzán megjegyzésekkel, azt részletezve, hogy egészen pontosan mire is használtuk ezt a pultot, vagy épp az asztalt. Én anélkül is tökéletesen emlékeztem minden pillanatra, és csak a saját életemet nehezítettem volna meg, ha újra és újra felidézem magamban, milyen más volt akkoriban minden. Hogy bármikor csókolhattam vagy megérinthettem Őt, sőt, inkább az volt egy kisebb csoda, mikor hajlandó voltam levenni róla a kezeimet. Most viszont minden apró érintésnek meg kellett találnom a maga helyét és idejét, a csókról pedig... arra már inkább nem is akartam gondolni. Egy halk nevetést viszont még így, ennek ellenére sem tudtam visszatartani, mikor elkezdte törölgetni a szemeit, vélhetően a hagyma miatt, bizonyos szinten hálás is voltam neki, hogy nem bízta rám ezt a projektet, mert tőlem még viccesebb lett volna a könnyezés. Talán nem is fejlődtek ki a könnyzacskóim.
Kezdtem magamat feleslegesen érezni, mert míg Ő tovább foglalatoskodott a hagymával, én már odatettem a vizet, a többi alapanyag kapcsán pedig azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák őket, így egy szemtelen kis vigyorral átengedtem neki az irányítást, Ő pedig ostoba lett volna nem meglovagolni az így kapott hatalmat. Már, amíg nem veti el a súlykot, de arra sajnos nem emlékezhetett, hogy milyen is az, mikor visszaveszem azt a bizonyos gyeplőt. - Csak óvatosan, közel vagy a tűzhöz - jegyeztem meg, szándékosan kétértelműen fogalmazva, mikor pimaszkodva, látványosan fogadta az új rangját, a következő instrukciója miatt pedig már indultam is a hűtőhöz, csak hogy kutakodni kezdjek a hús után. - Nem mondanám - válaszoltam, egy pillanatra kilesve a hűtőajtó mögül, de ekkor ismét megvillantottam egy szemtelenkedő vigyort. - Szerintem szereted, ha én vagyok a főnök. Vagyis, még nem panaszkodtál - folytattam tovább,  újra behajolva a hűtőbe, majd elővettem a húst, amit kért, odatéve a keze ügyébe, mert azt nem tudtam megsaccolni, hogy a recept mely részénél lesz rá szüksége. Majd Ő... tudja, gondolom, mert már pakolta is odébb, én pedig becsukva a hűtőajtót, visszaálltam a jobbjára, némileg közelebb húzódva hozzá, mint ahogy azt a helyzet indokolta volna. - De amikor megkapod az irányítást, mindig iszonyúan szemtelenné válsz - vettem nagy levegőt, ekkor viszont már nem voltam képes legyőzni a késztetést. Felemeltem kezemet, hogy ujjaimmal gyengéden végigsimítsak nyaka bőrén, egészen le, amíg a ruhája engedte, ennél tovább pedig egyelőre nem is merészkedtem. - És most mi következik, főnök? - kérdeztem suttogva, hisz ott álltam mellette, és jólesett erre fogni azt, hogy időközben némileg fogyatkozni kezdett a hangom.

Csak egy szándékosan lassú vállvonással reagáltam, sejtelmes kis vigyorral a szám sarkában, mikor visszakérdezett. A szó hagyományos értelmében soha nem kellett félnie tőlem, mert már azelőtt be volt biztosítva a testi épsége, hogy egyáltalán bármi közünk lett volna egymáshoz, bár csak ezen a ponton tudatosult bennem, hogy az amnéziája miatt nem emlékezhet arra sem, hogy az a bizonyos szerződés milyen egyéb kitételeket tartalmazott. Pedig bennem még élt az emléke, mikor szándékosan próbált provokálni, miután beszélt az apámmal, de bárhonnan is néztem, ez ma már nem oszt és nem szoroz semmit. Az pedig, hogy szerettem rajta méltó revansot venni, egy egész más lapra tartozott, és általában olyasmi volt, amit kicsit sem bánt, még ha néha tényleg túlzásba vittem a kegyetlen időhúzást. Akárcsak Ő... de talán emlékek híján is volt sejtése arról, hogy tőlem maximum egyetlen dolog miatt félhet, és az nem olyasmi, amit ne tudna kibaszottul élvezni. Csak még nem vagyunk annyira jóban.
Végignéztem a konyhapultra halmozott alapanyagokon, megdörzsölve az államat, mintha legalább valami isteni sugallatra várnék, mit is kell velük kezdeni. Az alapokkal talán még el is boldogultam volna, mert aki evett már spagettit, nagyjából el tudta képzelni, de ki tudja, talán a gyakorlat ennél mégis összetettebb. Ismét megkerestem tekintetét, míg el nem kezdte a telefonját böngészni valami recept után, majd ahogy megjegyezte, hogy annyira nem tűnik nehéznek és ebből akár szokást is teremthetnénk, ismét a pult felé fordultam. - Előbb lássuk, mi sül ki ebből - jegyeztem meg elgondolkodva, bár valahol már most ostoroztam magam az ötletért. Vagy már késő volt inkább megrendelni valahonnan azt a spagettit?
Inkább erőt vettem magamon és sóhajtottam egy hatalmasat, közben kicsit arrébb állva, hogy ne akadályozzam semmiben, de ahogy végiggondoltam szavait, szinte egyből csóválni kezdtem a fejemet. - Nincs más dolgom. És amúgy is, a négy falat éjszaka is tudom bámulni - vigyorodtam el végül, közben figyelve, hogy nekilát a hagymának. Eddig tényleg nem tűnt egy nagy mutatványnak, bár úgy, hogy én csak álltam, azt bámulva, hogy Ő mit csinál, és nem fogtam hozzá semmihez, nem is tudtam volna túlbonyolítani. Soha nem éreztem magaménak a konyhát, az esetek többségében még a kávémat sem itt kortyolgattam el, de ahogy ezt Ő is szóvá tette, egy sunyi kis vigyorgással az egyik szekrényhez léptem. - Pedig a konyhapult alég gyakori használatban volt - jegyeztem meg, már úgy vigyorogva, hogy Ő ne lássa, mert lehajolva az edények között kezdtem kotorászni, de ennek az volt a hátránya, hogy én sem láttam az Ő arckifejezését. Pedig bizonyára minden pénzt megért volna, legalábbis addig a pontig, míg amíg le nem teremt ezért a megjegyzésekért, mondván, hogy ne célozgassak állandóan olyasmire, ami... valószínűleg neki is tetszene. - Ugye nem fogsz sírni a hagymától? - kérdeztem aztán, váratlanul témát váltva, előkerítve egy nagyobb edényt a tésztához, amit elkezdtem teletölteni vízzel, és aztán a főzőlapra tettem, majd ismét Iris-ra néztem. Még mindig hihetetlennek tűnt a helyzet hétköznapisága, pedig kicsit sem erre számítottam reggel. Fejben már készítettem magam egy újabb adag vodkára és egy alkoholmámoros alvásra, de egyetlen forgatókönyvben sem szerepelt, hogy a hazaérkezésünk után spagettit fogunk főzni. Méghozzá együtt. - Leszek a kuktád - álltam meg mellette ismét, fél kézzel megtámaszkodva a pultban, bár hogy ebből hagyományt csináljunk... nem, még akkor sem, ha valami csoda folytán nem gyújtjuk fel a konyhát. - Szóval, mit csináljak, főnök? - kérdeztem sunyi vigyorgással, folyamatosan Őt bámulva.