Felfedhettem volna előtte az emlékek egészét, úgy adva át neki azokat, ahogy közben felidézek minden apró kis pillanatot, de titkon inkább az önzőséget választottam. Nem lettem volna képes csak úgy mesélni neki kettőnkről és a közös emlékeinkről, anélkül legalábbis, hogy ne fájt volna piszkosul, mert ha el is mondok mindent, Ő még nem fog ezekre emlékezni, én viszont  újra és újra átélem azokat a pillanatokat, amik talán már soha nem lesznek részesei az életének. Amik... talán már csak az enyémek. Nem is véletlenül kezdtem bele a szemtelenkedésbe, ez legalább tompította kicsit a bennem feléledő furcsa, bizarr érzést, bár a dorgáló mosolya nem tette feltétlenül egyértelművé, hogy Ő is ugyanennyire díjazza-e ezeket a kitérőket. Én szerettem zavarba hozni, de hogy Iris mennyire szeretett zavarban lenni, az már egy egész más lapra tartozott. - A bokádnak nem lett semmi komoly baja - ismételtem vissza a szavait drámai sóhajjal, ajkam sarkában a bújkáló kis vigyorommal, miközben rosszallóan megcsóváltam a fejemet, de annak ellenére, hogy készültem magamban lezárni ezt a témát, nem vettem volna mérget arra, hogy ez volt ma az utolsó ilyen jellegű pimaszkodásom.
Valamelyest lazultak arcizmaim, mikor ismét megszólalt, én pedig bólintottam egyet, ezzel fejezve ki, hogy jó nyomon jár, és nemcsak egyszeri alkalom volt, hogy berángatott a szobájába. Még szinte éreztem magamon a forró bőrét, ahogy először simult az enyémhez, ahogy először hallottam kitörni belőle azokat a nyögéseket, miközben teste megfeszült, majd reszketni kezdett a gyönyörtől, és bár nem tudom, mit gondolt vagy érzett, mikor fogtam magam, és kisétáltam, de bizonyára nem veregetett volna vállon érte. Talán az a harag és düh tört felszínre, mikor utána nemsokkal a nappali falához préselve tettem Őt magamévá, de valahol ott húzta meg a határt, mielőtt döntés elé állított volna. Én pedig, ha nehezen is, de meghoztam életem talán legjobbnak gondolt döntését, amit az elmúlt napokban némileg kétségbe vontam egy-egy elkeseredett pillanatban, de már nem akartam máshogy csinálni.
Addig nyomkodta a zongora billentyűit, hogy nekem is meghozta a kedvemet hozzá, de mielőtt helyet foglaltam volna, gondosan odébb hessegettem, mintha amúgy félnem kellett volna attól, hogy majd túl közel jön. Pedig, elég szilárdan határoztam el magam az iménti fiaskó után, inkább azt igyekeztem betartatni magammal. - Azt kell mondjam, hogy elég stabil lábakon állsz jelenleg. Nincs semmi esélyem - vontam meg vállaimat lassan, villantva felé egy játékos kis vigyort, miközben lenyomtam pár billentyűt, és fogalmam sincs, miért gondoltam jó ötletnek, de feltettem azt a kérdést, amit már az első itt töltött éjszakáján is. És amit Ő cselesen ki akart játszani, mondván, hogy nem mondta, hová kapom azt a csókot. Ami amúgy először egy puszi volt, de ezt már inkább nem is hánytorgattam fel. Ha ott nem nyúlok utána és rántom vissza, tényleg képes lett volna úgy elmenni aludni, hogy nem adja meg a méltó jutalmamat, pedig a mai napig úgy gondoltam, hogy kellőképp rászolgáltam egy olyan felejthetetlen pillanattal, amire mindig is emlékezni fog. Hacsak nem felejti el holnapra azt is, amikor megismert.
Szándékosan nem választottam új dalt, a zene lassan bejárta az egész helyiséget, én pedig, fogalmam sincs, hogy miért, elvégre semmi okom nem volt nagy optimizmust mutatni, de hosszú idő után először éreztem, hogy talán mégis rendben lesz. Vagyis... rendben leszünk. Valahogy, valamikor, és valahol, vissza fogunk találni egymáshoz, mert ennek még nincs vége, ezúttal azonban már tántoríthatatlan volt az elhatározásom. - Nem kell megcsókolnod - válaszoltam aztán, csak épp annyira emelve meg a hangom, hogy biztosan eljusson a füléig így, a zongora mellett állva. - Már akkor is megmondtam, bébi. Vagy mindent vagy semmit - pillantottam fel rá, hosszú másodpercekig fürkészve a tekintetét, miközben ajkaim köré lassacskán kiült egy meleg, finom mosoly.

Ugyan nem mondtam ki, és szavaimat is igyekeztem komolytalanná tenni némi humorizálással, de mindezek mögött én is úgy gondoltam, hogy rengeteg energiát ölt a páncélom megsemmisítésébe. Nem tudtam, hogy honnan szedte hozzá az erőt, amire igencsak szüksége lehetett, vagy hogy hol találta meg hozzá a kulcsot, főleg úgy, hogy ott gáncsoltam benne, ahol csak tudtam, pusztán azért, hogy bebizonyítsam, mennyire nincs szerethető és emberi oldalam. Annyira nem is volt nehéz küldetés, míg ezt én magam is képes voltam ezt hinni magamról, Ő pedig megrengette a biztosnak hitt világom alapjait, olyan érzelmeket csalogatva elő belőlem, amikről azt hittem, hogy tényleg csak a filmekben léteznek.
Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat, mikor visszaidézte szavaimat, én pedig ajkamba harapva, vigyorogva meg is vontam a vállamat. - Hát, nemcsak én tudok meglepetést okozni - válaszoltam, még ennyit fűzve a ragadozó vadállat oldalára, de az csak félig állta meg a helyét, hogy ez annyira meglepő lett volna, de amint eszembe jutott, hogy mennyire élveztem a szemérmetlen oldalának előcsalogatását, ismét görcs állt a gyomromba, így inkább jobbnak láttam lapozni. Fejben legalábbis mindenképp, mielőtt olyasmi kúszik a lelki szemeim elé, amire már nemcsak a gyomrom körüli izmok reagálnának ennyire hevesen.
Nem is tartottam magamban a részleteket, némileg több információt csepegtetve neki, hogy hogyan és mikor avatta fel velem az ágyát, de a pírfoltok, amik ismét ott díszelegtek az arcán, ismét előcsalogattak belőlem egy vigyort. - Ami azt illeti, nem. Sőt. A bokád ellenére eléggé... nyeregben érezted magad - bólogattam, egy ponton a szőnyeget bámulva, miközben ajkamba harapva próbáltam visszatartani egy még szélesebb vigyort. Azon már nyilván nem lepődött meg, hogy szerettem kétértelműen fogalmazni, és így hozni zavarba, ezen pedig a jelenlegi helyzetünk sem változtatott. Még mindig. Pedig azok után, hogy nemrég sikerült leállítania, méghozzá elég nyomós érvekkel, talán ezekből is le kellett volna faragnom, csak egy kicsit. A vigyoromba azonban némi keserédes él keveredett, mikor újabb kérdéssel gyarapította a listát, mire egy kis sóhajjal megráztam a fejemet. - Nem, nem voltunk együtt - válaszoltam őszintén, mert bár kiszínezhettem volna a történetet, de annak mi értelme lett volna? Nem azt akartam, hogy egy mesébe, egy színes álomvilágba szeressen bele, tudnia kellett, hogy min mentünk keresztül, még akkor is, ha esetenként ez az út rosszabb volt a pokolnál. - Szerintem akkor mindketten azt hittük, hogy csak egy egyszeri alkalom lesz, bár nagyon rutinosan próbáltál kerülni, miután... magadra hagytalak - köszörültem meg a torkomat, bár talán nem is várt tőlem mást annak idején. - De már akkor sem tudtalak kiverni a fejemből - nyújtottam el egy kisebb sóhajt, tekintetemmel követve Őt, ahogy elsétált a zongoráig, ujjait finoman végighúzva a billentyűkön. Egy ideig csak figyeltem, biztos távolságból nézve, hogy mit csinál, majd valami isteni sugallatnak köszönhetően mégis megindultam, ujjaimmal téve egy hessegető mozdulatot. - Menj arrébb, hogy odeférjek - mondtam vigyorogva, és ha tényleg odébb sétált, leültem a zongora elé. - Szóval - érintettem meg egy billentyűt, majd egy másikat, mintha ráhangolódni próbálnék, közben pedig muszáj volt felsóhajtanom. Mintha tényleg hónapokat repültünk volna vissza az időben, csak most egészen más gondolatok csapongtak a fejemben, eltávolodva attól a Dimitriy-től, aki az Ő emlékeiben nyomogatta ezeket a billentyűket. - És ezúttal mit kapok, ha játszom valamit? - kérdeztem incselkedő vigyorral, pár pillanatig tekintetét fürkészve, majd megráztam a fejemet, inkább elengedve a múltunk ezen apró kis kitekintőjét, egy olyan dallammal fojtva belé az esetleges szavakat, amit aznap este is hallott, és talán ideje lett volna valami mással levenni a lábáról, de ez már olyan volt, mintha a kettőnk közös dallama lenne.

Hiába teltek el hosszú hónapok, az érzést, ami akkor uralkodott rajtam, mikor kényszerből gyűrűt kellett húznom az ujjára, valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, és inkább az lepett volna meg, ha nem látta volna rajtam, mennyire gyűlölöm az egészet, Vele, az apjával és a saját apámmal együtt. Tényleg ölni tudtam volna, és jobb híján, a szemeimmel meg is tettem, de Őt sem kellett annyira félteni. Ha vonzónak is talált, legalább olyan jól rejtegette, mint én, de azon nyilván nem vesznénk össze, hogy abban a pillanatban inkább közelebb álltunk egymás kinyírásához, minthogy bármilyen vágyat is érezzünk egymás iránt. Bár, ahányszor csak eszembe jutott, hogy milyen érzés lett volna azt a dühöt valami egészen mássá alakítani, és feldúltan nekiesni valamelyik sarokban, elöntött egy kellemes izgatottság, de ezt a lehetőséget viszont rögtön kizárta azzal, hogy az első adandó alkalommal kereket oldott. - A hagyományos udvarlás már divatjamúlt - vigyorodtam el, megvonva a vállamat, mintha amúgy valaha is nagy figyelmet fordítottam volna ilyesmire. Én nem udvarolgattam vagy bókolgattam, mert bármit is akartam, azt ezek nélkül is megkaptam, ennek a kényelemnek pedig épp Ő vetett véget.
Úgy tűnt, csak el kellett hinteni egy aprócska megjegyzést a bokájáról, hogy végre beszélhessünk a közösen átélt pillanatokról, amiket eddig annyira kerülni próbált, és az iménti szavai alapján, javarészt miattam. Mostanra biztossá is vált, hogy ezzel egy szellemet szabadítottam ki a palackból, kifogyhatatlannak tűnt kérdések terén, és ez egészen addig nem is érintett kellemetlenül, míg rá nem kérdezett arra a bizonyos pillanatra. Csak azt tudtam, hogy mi volt az a pont, mikor már mertem magamból többet mutatni, de kicsit sem voltam biztos, hogy akkor, abban a pillanatban szeretett belém, mikor épp alkoholmámorban, valamilyen szinten magatehetetlenül feküdtem mellette, miközben mindkettőnket rabnak tituláltam.
Nem is igazán tudtam, hogy honnan jött a kérdés, amit végül megfogalmaztam, lényegében közölve vele, hogy már azelőtt az ágyába engedett, hogy egyáltalán bármi erősebb kötelék kialakult volna kettőnk között, de ha nem így történt volna, nagy eséllyel a folytatás is másként alakul. Láttam, ahogy arcán megjelent némi pír, ahogy arra számítottam is, ennek ellenére nem mozdultam, csak a pillantásommal követtem Őt, ahogy először felhajtotta a bort, majd ismét a terasz felé fordult, onnan csodálva a lemenő napot, de mielőtt megszólalt volna, újra egymásra talált tekintetünk. - Pedig derekasan küzdöttél ellene - vigyorodtam el, mintha tényleg egyedül az játszott volna szerepet ebben, hogy levettem a lábáról. Pedig nem történt volna közöttünk semmi, ha a körülmények nem játszanak össze ellenünk. Vagy inkább mellettünk?
Inkább csak sóhajtottam egyet, főleg miután folytatta, de kimondatlanul is tudtam, hogy nem a vágy hiánya vagy a közömbössége miatt utasított el már sokadjára, hanem miattam és a szerelem miatt, amit jelenleg csak én érzek. A legutóbbi után pedig már egyszerűbbnek tűnt tudomásul venni, mint újra és újra kosarat kapni, mintha szándékosan szaladtam volna ugyanannak a falnak egymás után többször, pedig a kelleténél jobban fájt az a bizonyos lepattanás. Nem is ártott szoktatnom magam a gondolathoz, hogy ez egy ideig így is marad. - Még soha senki nem törődött úgy az érzéseimmel, mint te - vigyorodtam el szemtelenül, a hanglejtésem pedig bizonyára számára is elárulta, hogy inkább elviccelni próbálom ezt, semmint újra melankóliába esni amiatt, hogy leállított. Végül inkább nyeltem egyet, de nem nyúltam újra a bor után, a maradékot lötyögtettem a pohárban, közben lassan, komótosan megvonva a vállamat, de ajkaim körül ott időzött az a csalafinta vigyor. - Hát, egyszer csak kitört belőled a ragadozó vadállat, és már ott is voltam az ágyadban - mondtam ártatlan pislogással, de a vigyoromból azért sejthette, hogy ez megközelítőleg sem igaz. Finomodtak is kicsit a vonásaim, közben pedig újra a bokájára néztem, majd vissza rá. - A baleseted után történt. Talán tetszett, hogy a két karomban vittelek fel a szobádba, vagy csak sok volt a fájdalomcsillapító, amit a Doktor adott, de - nevettem fel halkan, közben már ismét kortyolva egy keveset az alkoholból. - Kivételesen nem azon dolgoztál, hogy lerázz - rántottam meg aztán a vállamat, közben visszatéve a zongora tetejére a borospoharat, és két karomat összefontam a mellkasom előtt. Valami láthatatlanba kellett kapaszkodnom ismét, hogy ne merüljek el túlságosan az emlékekben, pedig bárhogy is végződött az az este, előtte minden kibaszott pillanatát élveztem, méghozzá Vele együtt, olyan szenvedéllyel és vággyal, amire előtte nem is számítottam. Talán ott, akkor váltam a függőjévé, de ez olyasmi volt, amiről nem is akartam lemondani, még ha a hiányától jelenleg már szinte fuldokoltam.

Még engem is furcsán érintett ez a nosztalgikus hangulat, mert bár vele ellentétben én vigyázva és féltve dédelgettem ezeket az emlékeket, még azokat is, amik miatt amúgy bűntudatot kellett volna éreznem, de újra felidézni ezeket olyasmi volt, amit nem feltétlenül terveztem megejteni a közeljövőben. Talán mert bíztam benne, hogy mire a végére érnénk, magától is emlékezni fog ezekre, és így nem is bántam annyira, hogy nem faggatózik lépten-nyomon. Míg ez neki egy idegen mesének hatott, nekem ez volt az életem, és már nem is csak az én életem, hanem kettőnké. Ennek ellenére nem terveztem kiteregetni mindent, voltak olyan momentumok, amiktől szándékosan kímélni akartam, legalábbis egyelőre, így nem is ragadtattam el magamat, nem mélyültem el a részletekben, éppen csak annyit osztottam meg, ami segített neki összepasszintani azt a bizonyos kirakóst, amit nemrég emlegetett. - Ha nem ijedtem volna meg, nem mentem volna oda azonnal - jegyeztem meg, csak hogy még tovább árnyaljam az eddig felfestett képet. Tény, hogy nem az ijedség volt a legmegfelelőbb jelző, mert míg az elkövetőkre kibaszottul dühös voltam, addig Iris-ért inkább aggódtam, és hiába tűnt volna jópofának azt mondani, hogy mégis csak egy olyan befektetés volt, amit az apám rám bízott, de ezt a poénos csipkelődést inkább megtartottam magamnak.
Láttam rajta, hogy emésztgeti az elhangzottakat, bár nehéz lehetett neki, mert olyan volt, mintha egy teljesen idegen nőről hallott volna meséket, de ahogy elindult a terasz felé, és megállt az ajtóban, nem tudtam visszafojtani egy halk, erőtlen kis sóhajt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy mégsem volt ez az egész annyira jó ötlet, az egész felzaklathatja, vagy ami rosszabb, összezavarja, és már így is nehéz volt rendet tenni mindkettőnk fejében. Nem még tovább bonyolítani azt, ami amúgy sem volt egyszerű. Ahelyett azonban, hogy megállásra késztetett volna, mondván, hogy neki ennyi nosztalgia bőven elég volt, inkább beszélni kezdett, bár eleinte szinte biztosra vettem, hogy csak képzelem a szavait. Főleg mikor azt közölte, hogy annyira nem lepődött meg saját magán és azon, hogy képes volt belém zúgni. Úgy tűnik, ezen annak idején csak én lepődtem meg. És még az a pár ember, aki tudta, hogy mekkora állat vagyok. - Egy párszor mintha már említetted volna, hogy tetszett a csomagolás - mondtam, cinkos vigyort villantva, amint felém fordult, bár ahogy a többire, úgy erre sem emlékezhetett. - Szerintem az esküvőnkön ez volt az első és utolsó erényem - vontam meg a vállamat, igaz, még kicsit szoknom kellett, hogy amiről most beszéltem, arról viszont még neki is maradtak emlékei. - A többi mind újkeletű szokás. Kellett hozzájuk egy akaratos, makacs és dacos hárpia - fintorodtam el egy kis pimasz grimasszal ajkaim körül, és ahogy kifogyott a poharam, újra töltöttem bele némi bort, de szinte azonnal ittam is belőle, leginkább a kérdése hallatán. - Ennél nehezebb kérdést keresve se találhattál volna - jegyeztem meg egy elnéző fejcsóválással, továbbra is őrizgetve azt a kis mosolyt, elvégre... bármit megadtam volna, csak hogy tudjam, mi volt az a döntő pillanat, amimkor először érezte. Mikor utána mentem a hotelba, már letagadni sem tudtam volna, hogy mennyire odáig vagyok érte, és hogy mennyire piszkosul szeretem, de már az osztálytalálkozója után is emiatt mentem utána. Még ha nem is voltam hajlandó nevén nevezni, de attól még ott volt. - Egyszer csúnyán megsérültem, és te láttad el a sebemet. Tudod, amit láttál lenn az edzőteremben - böktem a mellkasom felé, mert arra még tisztán emlékeztem, hogy jelentős figyelmet szentelt a legfrissebb vágásnak. És minden másnak is. - Aznap elveszítettem az egyik legjobb emberemet. A barátomat. Szóval, rendesen padlóra küldtek - vigyorodtam el, széttárva a karjaimat. - Azt hiszem, soha előtte nem hagytam, hogy annyira a maszkom alá láss, mint aznap este - sóhajtottam fel, majd újra magamhoz vettem a poharamat, és én is szembe fordultam vele, zsebre vágva az egyik kezemet. - Már én is gondoltam erre, de rájöttem, hogy nincsenek agysebész ellenségeim - húztam el ajkaimat. Ráadásul az egészben az hibádzott, hogy nem itt történt, hanem valószínűleg Spanyolországban. És ugyan ki követett volna odáig, csak hogy bosszút álljon?
Tettem felé egy-két lassú lépést, de még így is tisztes távolságban maradva, de ahogy újra rátaláltam tekintetére, már nagyjából sejtettem, hogy mi fog következni. - Nagyot csalódnál magadban, ha azt mondanám, hogy már a nagy érzelmek előtt is lefeküdtél velem? - kérdeztem kíváncsian.

A magam részéről is volt némi aljasság, mert ismertem Őt és tudtam, hogy ha megemlítek neki egy aprócska információt, tudni akarja majd az egész sztorit. Ez pedig ha mást nem is, de lehetőséget adott arra, hogy egyikünk se rossz szájízzel hajtsa álomra a fejét, ha már ma este is be kellett iktatnunk némi józanítást. Amit javarészt az én számlámra írhattunk, amiért nem voltam képes viselkedni, de ez már nem is számított újdonságnak. Az a része már inkább, hogy a végén leállított, de inkább útját álltam ennek a gondolatnak. Megvolt rá az oka, én pedig nem hibáztattam érte, főleg mert ez az egész szintén nem az Ő lelkén száradt. Tudtam, hogy milyen kételkedni a szerelem mindent legyőző erejében, ahogy vontam már kétségbe Őt is, mikor Kirill jelentette azt a bizonyos ebédet, amit egy nyomozóval töltött, de ezúttal nem volt okom kétségbe vonni. Ha szabadulni akart volna tőlem, nem így tette volna, és bizonyára nem bújt volna ki a felelősség alól. Vállalta volna, hogy többé nem akar engem, bár... ha meg is kopna idővel ez a szenvedély, nem hiszem, hogy valaha is képes lennék kiszeretni belőle.
Belekortyoltam a borba, így osztva meg egy-két plusz infót, amit hozzáköthetett a bokasérüléséhez, de első kérdését hallva inkább csak felsóhajtottam. - Nem tudom, nem tudtam megkérdezni őket, hogy mi volt a tervük - válaszoltam, és bár elpimaszkodtam a választ, de ez akkor és ott kicsit sem volt tréfás vagy mulatságos. - Azt a célt is szolgálhatta, hogy rád ijesszenek, vagy inkább... rám - tettem hozzá, hisz nem volt újdonság ilyen módszerekhez folyamodni a köreinkben, nem a gyilkosság volt az első, hanem valami, ami még utána lehetővé teszi, hogy a másik tanuljon az esetleges hibáiból. Csak ebben az volt a buktató, hogy Iris nem hibázott semmiben, és túl egyértemű volt, hogy az üzenet inkább szólt nekem, nem pedig neki.
Visszacsúsztattam a zongora tetejére a poharat, majd nyeltem egyet, közben rá is könyökölve a hangszerre egyik karommal, hol tekintetét, hol a zongora fényezését vizslatva, de annak ellenére, hogy miről is folyt a diskurzus, ismét átjárt valami kellemes melegség. Bármi is történt, még mindig itt volt velem, és beszélt hozzám. Nem választotta a menekülést, nem zárta magára a hálószobája ajtaját, mint régen. És ez valahol mélyen okot adott a reménykedésre. - Néhány karcolással megúsztad - biccentettem egyet, tekintetemmel már újra a halántékát fürkészve, és ezúttal már meg is emeltem a kezemet, hogy oda bökjek, miután jobbnak láttam mellőzni minden érintést. - Beverted a fejed, és volt egy kis heg a halántékodon, de azóta szépen eltűnt - húztam el a számat, valami furcsa, néma sajnálatot éreztetve vele, mert nem tudtam erről úgy beszélni, hogy közben ne lett volna egyértelmű, mennyire az én hibám volt az egész.
Ismét belekortyoltam a borba, mielőtt folytattam volna, de ezúttal ismét jól meg akartam válogatni a szavaimat, akárcsak két nappal ezelőtt, mikor tényleg fogalma sem volt az egészről. - Én hoztalak haza, miután Kirill felhívott. Itthon megvizsgált a mi doktorunk - billent oldalra a fejem, így figyelve a reakciókat, amik átfutottak az arcán. - Pár nap alatt kiheverted. A szigorú ágynyugalommal szerencsére ki tudtál békülni - vigyorodtam el egy vállvonás kíséretében, bár nem véletlenül füllentve egy kicsit. Talán abban reménykedtem, hogy felkiált, és emlékeztet, hogy ez nem is így történt, mert már a balesete után egy-két nappal puccos partikra rángattam magammal, és ahogy a baleset éjszakáját sem tudtam csak úgy elfelejteni, úgy azt sem, ami a nappaliban történt közöttünk, mikor hazaértünk arról a bizonyos partiról. Igen, talán... vigyázhattam volna jobban a bokájára.

Kettőnk közül valószínűleg én tudtam jobban, hogy mennyire múlandó az élet, és hogy mennyire nincs garancia arra, hogy minden este visszatérünk majd egymáshoz. Nem éltem álomvilágban, pontosan tudtam, hogy milyen következményei lehetnek egy elhibázott döntésemnek, talán épp ezért akartam megélni vele minden kibaszott pillanatot, legalább úgy, mintha utoljára tehetném. Én a haláltól féltem, de még csak nem is a sajátomtól, hanem hogy miattam neki esik majd bántódása, és jobbára bele sem akartam gondolni, hogy mi történne velem nélküle. Kínzóvá vált a ragaszkodás, amit iránta éreztem, függtem tőle és a szerelmétől, de azt még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy történhet olyasmi, ami rosszabb a halálnál. Pedig, most éppen az történt, itt állt előttem, és hiába kezdett oldódni az iménti fagyos hangulat, de továbbra sem változott semmi, a tekintetében nem jelent meg az a kellemes, meleg csillogás, amivel rám nézett még napokkal ezelőtt, és ennél ocsmányabb fintort a sorstól elképzelni sem tudtam volna. Mert itt volt, lélegzett, csak épp... nem szeretett, és hiába próbált kíméletes maradni, a tényeken nem változtatott némi kedvesség.
Szavak nélkül zavart el a mosogató mellől, csak hogy befejezhesse, amit én idétlenül elkezdtem, én pedig ugyan ott maradtam mellette, de ezúttal próbáltam nem jelét adni annak, hogy ismét be akarnék törni a komfortzónájába. Talán azt most egy darabig amúgy sem ártott elfelejteni, így inkább összefontam mellkasom előtt a karjaimat, lassan újra elvigyorodva, mert ismét nem cáfolt rá magára, mikor szinte azonnal visszakérdezett a bokája kapcsán. - Én mondtam, hogy történtek... balesetek - hintettem el egy újabb kis információt, szándékosan nem árulva el többet, mert mát ismertem annyira, hogy tudjam, mennyire fúrni fogja oldalát a kíváncsiság, és nem fogja kibírni, hogy ne akarjon többet megtudni. Ez pedig tökéletes apropó volt ahhoz, hogy elfogadja a rögtönzött invitálást, és míg Ő a poharakat ragadta meg, én az üveg után indultam, menet közben már a dugóval foglalva le magamat.
Megcsapott a kellemes, hűvös levegő, mikor kinyitotta a terasz ajtaját, bár még ekkor sem voltam hajlandó megtörni azt a bizonyos pár lépés távolságot közte és köztem, így ezt inkább a zongora mellett megállva figyeltem. - Borzasztóan kíváncsi vagy - ingattam meg a fejemet vigyorogva, szándékosan húzva az időt még egy kicsit, legalább addig, míg megtöltöttem mindkét poharat, majd le is tettem az üveget. - Bár már kezdett gyanússá válni, hogy semmit nem kérdezel, ami a köztes időben történt veled - kortyoltam bele a pohárba, miután sóhajtottam egy kicsit, bár voltaképpen nem hibáztattam azért, mert nem akart turkálni az elfeledett emlékek között. Vagy... csak rám akart tekintettel lenni, de ebbe inkább nem is fektettem több energiát. - Volt egy autóbaleseted. Oldalról belétek hajtott egy furgon - folytattam végül, szakítva a pimasz titkolózással, miközben egy halvány mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Bár egyikünk sem annyira naiv, hogy balesetnek nevezzen valamit, ami a Smolensky családban történik - vontam meg lassan, komótosan vállaimat, tekintetemmel már a halántékát figyelve, de az a heg végül is már régen eltűnt onnét. Nem is értem, miért kerestem. - Kirill volt veled, mikor ez történt. Mi akkoriban még nem voltunk elég... jóban - idéztem szándékosan az Ő szavait, egy élcelődő mosolyt küldve felé, arról viszont jobbnak tűnt nem beszámolni, hogy kettőnk viszonya akkor, azon az estén vett száznyolcvan fokos fordulatot, miután a sérült bokája miatt felcipeltem a szobájába. - Vagy ennél izgalmasabb sztorira számítottál? Fegyverekkel és lövöldözéssel? - vált élénkebbé a vigyorom, szándékosan cukkolva Őt, végül is... Ő fogadta meg, hogy nem fog velem incselkedni, nem pedig én.

Nem is próbáltam ehhez hasonló, fájdalmas momentum után kutatni az eddigi emlékeim között, túl nyilvánvaló volt, hogy ehhez hasonlót még soha, semmilyen körülmények között nem éltem meg, és egy ilyen érzést nem felejt el csak úgy az ember. Egy ilyen érzést, amit nem kért és nem hívott senki, ami először újra és újra lepattant arról a bizonyos téglafalról, és ami végül mégis lyukat ütött rajta. Pedig tényleg nem akartam engedni, és ha konkrét esetre nem is emlékezett, de én magam voltam kettőnk kapcsolatának legnagyobb ellensége. Én töröltem belé a lábamat minden alkalommal, ott bántottam, ahol csak értem, hátha így meggyűlöl vagy legalább viszolyog majd tőlem annyira, hogy ne akarjon belém többet látni, mint ami voltam. Ő azonban még mindezek ellenére sem tántorított, én pedig titkon csodáltam Őt ezért az erőért és hajthatatlanságért, mert megtehette volna, hogy legyint egyet, és összeszorított fogakkal kibírja a látszatházasságunk hónapjait, de... nem így döntött. Sem akkor, és ahogy most beszélt, hát egyértelmű volt, hogy most sem a könnyebbik utat akarja járni. A józanabbik felem azt súgta, hogy most jött el annak az ideje, hogy megszülessen ez a döntés, most kellett rájönnöm, hogy képes vagyok-e erre, minden fájdalommal és kínnal együtt, ami mentén ki tudja, mennyi rombolást fogok véghez vinni, vagy... csak megráztam a fejem a saját gondolatomra, mert nem akartam feladni. Így nem. - A gyengeségem beszélt belőlem - vallottam be halkan, válaszolva arra, hogy a mondanivalóm úgy csengett, mintha készülnék kiadni az útját, majd mielőtt bármi továbbit mondtam volna, kibukott belőlem egy hatalmas sóhaj. - Abból még nekem is akad egy-kettő - tettem hozzá, de nem részleteztem. A legnagyobb gyengeségem épp Ő volt, és jelen helyzetben nem vette volna ki jól magát, ha erről kezdeményeznék beszélgetést.
Helyette inkább ismét valami cselekvés mellett döntöttem, javarészt úgy sétálva el a mosogatóig, hogy megmaradjon közöttünk az a tisztes távolság, de ezt elég nehéz volt kivitelezni, miközben Ő is pakolászni és takarítani kezdett. Hátra is pillantottam rá, miközben letörölgette az asztalt, de a bűntudat, miszerint a kupi nagyobb részét az én idétlenkedésem okozta, valamiért elmaradt. Talán mert tényleg nem bántam meg egyetlen pillanatát sem, annak ellenére, hogy vegyült bele valami kellemetlen érzés is, de attól még... miért kéne megbánnom egy olyan pillanatot, amit egymással osztottunk meg, és amiben mindketten jól éreztük magunkat?
Már a poharakkal foglalatoskodtam, bár még én magam is éreztem, milyen hülyén áll a kezemben a mosogatószivacs, mikor odajött mellém, megszüntetve azt a gondosan kialakított távolságot kettőnk között, és nem is Ő lett volna, ha szó nélkül hagyja azokat a drámai pillanatokat, amik valószínűleg kikövezték az egymáshoz vezető utunkat. - Hát, volt mit kompenzálni a gyengéd pillanataimmal - húztam el egy pillanatra a számat, de nyilván Iris is sejtette, hogy nem volt sétagalopp kettőnk kapcsolata, és bármit is látott most belőle, voltak nagyon kemény, szívtelen és rideg pillanatok, javarészt miattam. Így mondhatni, tényleg volt mit egyensúlyoznom, mikor egy-egy drámai pillanatban előcsalta belőlem a gyengédebb oldalamat.
Végül egy pimasz csípőmozdulattal arrébb tessékelt, mire csak felsóhajtottam, leengedve a szivacsot, közben próbáltam palástolni a mosolyt, amit mozdulatával váltott ki, de nem mentem túl messze, alig pár lépést tettem oldalra, hogy azért elférjen tőlem. - Nem, a haldoklástól azért messze voltunk - mondtam, de ekkor már nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el, még ha továbbra sem akartam túlságosan belemenni a nosztalgiába. Nem voltam biztos benne, hogy szerencsés-e összezavarni ezekkel az emlékekkel, amik jelenleg csak bennem éltek. - Szerencsére az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a bokádnak már nincs semmi baja - fűztem hozzá mégis, egyetlen pillanat alatt döntve a dilemmáról, de nyilván Ő is tudta, hogy nem életbiztosítás beházasodni egy maffia-családba. - Lehet, hogy korai volt elrakni azt a bort - fordultam a hűtő felé, majd ismét megkerestem a tekintetét. - A nappaliban folytathatnánk. Már ha érdekel - intettem fejjel az ajtó irányába, bár még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy feltétlenül jó döntés-e a múltbéli emlékeket így, ebben a formában felidézni.

Túl hirtelen jött a józanító pofon, még ha ezúttal nem is szó szerint osztott ki egyet, de ahogy legutóbb, úgy valószínűleg most is kevésbé fájt volna a fájdalom fizikai része. Ez azonban ennél mélyebben gyökeredzett, ahová a tenyere ereje nem ért volna el, és miután felállt, hogy biztos távolságot teremtsen kettőnk között, kezdtem igazán rájönni, hogy ezeket a mélységeket talán még én magam sem ismerem. Pedig jó párszor kellett magamba néznem, míg eljutottam idáig, és fel tudtam vállalni ezt az arcomat is, mindezt csak Érte, és ugyan minden zsigeremből tiltakoztam az ellen, hogy bármiért is hibáztassam, mert ez az egész nem az Ő bűne, de ismét bebizonyosodott, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem. Szinte láttam magam előtt, hogyan hullik szét ez a lassan, gondosan felépített kártyavár, miután újabb és újabb lapot húzgálunk ki belőle, szinte kísértve a sorsot, hogy mikor omlik majd össze az egész.
Vissza is ültem a helyemre, ahol először a boros üveggel foglaltam le magam, legalábbis amíg kitöltöttem egy újabb kör italt, bár már nem tudom, kit akartam álltatni azzal, hogy ez ide elég lehet. Éreztem, hogyan ölt formát bennem ismét a bizonytalanság és az ebből fakadó kétségbeesés, de próbáltam megálljt parancsolni az arcizmaimnak, hogy ezúttal már véletlenül se árulhassák el, mi is zajlik le bennem. Bár, talán tudta anélkül is, hogy bármi az arcomra lett volna írva. Vagy nem, elvégre Ő semmit nem tudott rólam. Ettől a gondolattól pedig egyszerre rándult össze a gyomrom és a mellkasom.
Nem is szóltam semmit, még akkor sem, mikor pakolászni kezdett, jó ideig nem is tűnt úgy, hogy lenne bármi mondanivalóm, mert bármi is kívánkozott ki belőlem, az nem neki szólt volna, hanem annak az Irisnak, aki eddig a puszta létezésével is képes volt lecsitítani a bennem tomboló zivatarokat. De miért is mondanék neki bármit, mikor egyszerűen nincs itt és nem is hallja? Egyáltalán... jelenleg abban sem lehettem biztos, hogy előkerül még valaha, ezzel pedig már nem is Ő forgatta meg bennem a kést, hanem én saját magamban. De ehhez legalább már hozzászoktam. - Talán nincs minek kialakulnia - szólaltam meg nagy nehezen, továbbra is a kezemben tartott borospoharat bűvölve, mintha ahhoz beszélnék, de ez inkább annak szólt, hogy egyelőre tényleg nem volt elég erő bennem újra Őt fürkészni. - Talán kaptál egy új esélyt arra, hogy újrakezdhesd az életed - vontam meg lassan a vállaimat, és bár hangom megtelt némi közömbösséggel, de ez már inkább a saját kétségbeesésemet és fájdalmamat igyekezett leplezni. - Egy tiszta lapot - tettem hozzá, újra belekortyolva a borba, bár ahogy elképzeltem, milyen lenne az életem nélküle, valami láthatatlan erő olyan erősen markolt a szívemre, hogy azt hittem, porrá fogja zúzni. Talán az idő tényleg megoldotta volna, csak engednem kellene mindent a maga idejében megtörténni, sodródva az árral, ahogy először is történt, de nem ugyanott tartottunk. És amíg Ő sodródott, én inkább vergődtem a kételyben, hogy egyáltalán képes lesz-e ismét megszeretni. És egyáltalán akarom-e, hogy a helyzet okozta kényszerből szeressen meg. Mikor először megtörtént, nem volt tétje. Nem tartott senki pisztolyt a fejünkhöz - legalábbis, nem ezért -, csak jött minden magától. Ő pedig, az emlékei híján talán azt érezte kötelességének, hogy érezze azt, amit az amnéziája előtt érzett. - Ne is figyelj rám - sóhajtottam fel, miután lassan tisztulni kezdett előttem a kép, és nyeltem egy nagyot, téve egy kísérletet, hogy megkeressem Őt tekintetemmel. Bármennyire is diktálta a józan ész, hogy itt a kínálkozó lehetőség, amit valahol mindig is meg akartam adni neki, lehetőséget a menekülésre, de még mindig túl önző voltam lemondani róla. Nem voltam képes feladni ezt a küzdelmet, mert most éreztem igazán, hogy mennyire szükségem van rá. És addig nem voltam hajlandó túladni rajta, amíg Ő nem kéri...
Újra kihúztam magam a széken, mint aki hirtelen ébredt a melankóliából, ismét kikortyolva a maradék bort a poharamból, majd újra kitoltam magam alól a széket, csak hogy segítsek az elpakolásban, magamhoz véve a poharakat és a tányért, és a mosogatóhoz léptem velük. - Elég sok drámai helyzetben volt részünk - szólaltam meg ismét, közben megnyitva a vizet. - Biztos, hogy azokra is szükség van? Azok nélkül nem fog menni? - kérdeztem kíváncsian, utalva az előbbi szavaira, amikkel azt sugallta, hogy hagyni kell kialakulni, mert ha valami, hát azok a nehéz pillanatok biztosan közrejátszottak a kettőnk közötti kapocs kialakulásában. Hangomban viszont ezúttal már megbújt némi pimaszkodás, ezt pedig a szám sarkára kiülő halvány mosoly támasztotta alá.

Egyedül Ő volt képes meglátni bennem valamit, amit előtte annyi éven keresztül homály fedett, és aminek a létezéséről én sem akartam tudomást venni. Az utolsó lélegzetvételemig küzdeni akartam ellene, hogy ne tudjon a bőröm alá férkőzni, pusztán azért, mert tudtam, mennyire nem nekem való az az élet, amivel Ő és a világa kecsegtetett, és hogy mennyire nem tudnék magamon kívül mást is szeretni. Most mégis az arcába hajoltam, gyengéden cirógatva a levegővel, amit gyengéden kifújtam, olyan szavakat suttogva a fülébe, amiknek hallatán még normál, hétköznapi körülmények között is zavarba jönne, de ha Ő el is felejtett mindent, ami hozzám kötötte, úgy tűnt, hogy a teste nem volt ilyen szerencsés. Minden érintésemre reagált, forró bőre szinte életre kelt az ujjaim alatt, ahogy lassan végigsimítottam nyakán, elidőzve felsője alatt, csak hogy utána egy éles váltással combján kössek ki. Jelen pillanatban bármit feláldoztam és odadobtam volna, csak hogy újra lássam és újra érezzem az általam annyira szeretett nőt, a testem szinte hívta magához az Övét, lángolt érte, és ha nem is hallottam, de szinte biztos voltam abban, hogy még a szívünk is ugyanazt a heves ritmust dobolja.
A vérem azonban hirtelen lassabban cikázott az ereimben, mikor a másik irányba fordította a fejét, és mire egyáltalán felfogtam volna, hogy mi történik, már fel is állt, és odébb sétált, nekem pedig hirtelen nagyot kellett nyelnem, miközben ujjaim még pár pillanatig annak a széknek a támlájára martak, amin nemrég még ott ült. Sok mindent kilátásba helyeztem, legalábbis elméletben, de arra, hogy tényleg fel fog állni, ezzel lényegében a tudtomra hozva, hogy bármit is akarok ezzel elérni, hát nem fog rá sor kerülni, még én sem számítottam. Kellett is pár másodperc, hogy egyáltalán fel tudjam fogni a szavait, egyelőre nem is követtem tekintetemmel, csak álltam, ajkamba haraptam, úgy lesve az asztallapra, mintha valami igazán érdekeset látnék rajta, de... hirtelen nem is tudtam, mi tombolt bennem erősebben. Mintha ismét szíven ütött volna, és még csak nem is az egyértelmű elutasítással, amihez jószerével hozzászoktam az elmúlt napokban. Nem, a szavak, amiket nekem címzett, jobban fájtak, lassan fel is egyenesedtem egy mélyről feltörő, fáradt sóhaj kíséretében, és ugyan csak pár pillanatig, de megkerestem a tekintetét. - Persze, értem - bólintottam egyet, bár a szokotthoz képest jóval kevesebb erővel és határozottsággal, ami azt eredményezte, hogy még voltaképpen én sem hittem el, amit mondtam. Mármint... érteni értettem, bárcsak ne értettem volna, amiben segített volna, hogy annyira távolinak éreztem a hangját, mintha nem is ugyanabban a helyiségben álltunk volna. Mintha... ismét ott lenne az a fal, nemcsak körülötte, de körülöttem is, pedig az elmúlt napokban annyiszor elhittem, hogy ezek a téglák nem fognak újra visszakerülni a helyükre.
A saját székemhez sétáltam, hogy újra leüljek, tekintetemmel már a spagettit bűvölve, de nem éreztem ingert, hogy újra nekikezdjek. Pedig nem ártott volna némi normális kaját is magamhoz vennem, mégsem tudtam erre gondolni vagy újra a villa után nyúlni. - Sajnálom, hogy elragadtattam magam - tettem hozzá hosszú hatásszünet után, ismét megköszörülve a torkomat, és ugyan az étel nagy étvágyat nem hozott, de a majdnem teli üveg boros üveg még kecsegtetett némi jóval. - Nem fordul elő újra - folytattam, lényegében ismét megígérve, amit pár nappal ezelőtt egyszer már megtettem, bár ezúttal már valahonnan sokkal mélyebbről jött, ami túlmutatott holmi büszkeségen, mert akkor sem, és most sem az elutasítás ténye bántott. Inkább a józanító pofon, amit a szavak jelentettek, mert ahányszor a közelébe kerültem, megfeledkeztem arról, hogy Ő most nem az az Iris, aki az emlékeimben élt. Mert az én emlékeimben még mindig kurvára ott volt, én nem tudtam tőle szabadulni csak úgy, és ettől szorítani kezdett a torkom, miközben ismét egyre szűkebbnek éreztem a helyiséget, de ezúttal már nem a testünk forrósága miatt. Ebben a pillanatban én akartam megszökni előle, tőle, és kitépni magamból ezt az egészet, hogy többé ne fájjon ennyire.
Egy pár pillanatra lehunytam a szemeimet, majd sóhajtottam egy óriásit. Muszáj volt valami nyugalmat magamra erőltetnem, így lassan újra kinyíltak szemeim, és miután újra megtöltöttem a poharamat, egy kósza pillanatig ránéztem, majd hátradőltem a széken, egyik kezemmel a borral, másikban a villával, egy kis adag spagettit csavarva rá. - Egy ideig elég volt a fájdalomból - szólaltam meg újra, szinte teljesen megváltoztatva a hangszínemet, miközben ajkaim közé emeltem azt a kis adag tésztát, majd rögtön leöblítettem egy korty borral, és újra ránéztem. Próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, végre vissza akartam kapni egy keveset magamból, abból a Dimitriy-ből, aki nem szenved így, és aki képes elviselni a fájdalmat, legyen az bármekkora, de ehhez pont arra a falra lett volna szükségem, amit Iris bontott le körülöttem. - Azt sem tudom, hogy először hogy voltál képes megszeretni - bukott ki belőlem halkan, mintha csak azt ismertem volna be, hogy ötletem sem volt, hogy tehetnék ezért bármit, mikor azt sem tudtam, annak idején hogy sikerült.

Szavai hallatán vetettem egy pillantást a még félig megpakolt tányéromra, de ahogy újra megkerestem tekintetét, már képtelen voltam az éhségre, vagy holmi spagettire gondolni. Pedig nem is olyan régen még karnyújtásnyira voltam attól, hogy kilyukadjon a gyomrom, ezzel a vacsorával szinte megmentette az életemet, de hiába volt isteni finom, valami mást sokkal inkább kívántam a fogam alá. Ezen a ponton már muszáj voltam beismerni, hogy ismét vesztettem, mert nem voltam olyan erős, és nem voltam olyan kitartó, hogy ne akarjam újra és újra közel tudni magamhoz. Alig tudtam felidézni olyan pillanatot, mikor ne gyötört volna ez az alattomos sóvárgás, úgy uralkodva minden érzékem felett, mintha tényleg valami varázserővel rendelkezne, pedig már ideje lett volna beismerni, hogy ebben a küzdelemben mindig is Ő fog győzelmet aratni. Én nem tudok, és nem is akarok neki ellenállni, nekem rá volt szükségem, és nem arra a kibaszott győzelemre, amit amúgy életem minden más területén meg akartam szerezni.
Amikor kitoltam magam alól a széket, és átsétáltam mellé, egyik karommal mögötte, míg a másikkal előtte megtámaszkodva, már hajlandó voltam beismerni azt a bizonyos vereséget, de azon túl, amit jelenleg iránta éreztem, semmi más nem érdekelt. Pedig kapaszkodnom kellett volna valamibe, mondjuk abba a momentumba, mikor azt mondta, hogy még egyszerűen nem áll készen, és ha ismét elmondaná, legalább olyan erélyesen, ahogy a lopott csókot is kommentálta napokkal ezelőtt, talán képes lettem volna visszaülni és eltüntetni azt a kis maradékot, ami még ott időzött a tányéromon. A vérem ott dobolt a fülemben, szinte csodálkoztam, hogy még nem feszítette szét ereimet, egy-egy ponton erősebben markolva a széke támlájában, főleg mikor észrevettem ugráló tekintetét a szemeim és ajkaim között. Szinte késztetést éreztem arra, hogy leutánozzam, hol száját bámulva, mint valami feneketlen gyomrú fenevad, hol pedig íriszeit, amikben ezúttal már nemcsak a saját, vágytól csillogó tekintetemet véltem felfedezni. Ott lüktetett benne is, és bár igyekeztem hagyni neki egy kis menekülőutat, nem használta ki. Helyette belement az újabb játékba, mire ujjaim újra megfeszültek a fán, kiszáradó torokkal sóhajtva fel, mikor ajkai gyengéden az enyémhez simultak.
Az asztalon támaszkodó kezem lassan elvált a laptól, alsó ajkamba harapva érintettem meg a nyakát újra, gyengéden érintve bőrét ujjaim hegyével, de ezúttal nem álltam meg ott, ahol az előbb. Kulcscsontjánál csupán egy pillanatra torpantam meg, szemeimmel végig követve az ujjaim által megrajzolt utat, ami ekkor már a dekoltázsánál járt, csak akkor keresve meg ismét tekintetét, mikor pimasz módon a felsője alá merészkedtem, finoman érintve meg a két melle közötti területet, és mintha csak itt tudatosult volna bennem, hogy milyen forró a bőre, halkan, kínlódva felsóhajtottam. - Ettől a felsőtől már elbúcsúzhattál volna. És nemcsak attól - vigyorodtam el pár pillanatra, közben nyeltem egyet, hátha ez segít a kiszáradó torkomnak, de jelenleg esélytelennek tűnt bárminemű próbálkozás. - Éppen ezen az úton csókolnám végig minden porcikád - sóhajtottam fel ismét, utalva az érintésem által bejárt útvonalra, tekintetemmel dekoltázsát bűvölve, a hangom azonban már nem volt hajlandó együttműködni velem, majd lassan elhúztam róla a kezemet, csak hogy egy nagyobb irányváltást követően mutatóujjam végigcikázzon hasán, majd megállapodjon az egyik combján, és habár nem tudtam egyértelműsíteni az egymásra pakolt lábai miatt, hogy pontosan hol is érnének véget a csókjaim, valószínűleg tudta anélkül is, hogy cirógató ujjaim bejutottak volna a combjai közé. - Már nagyon hiányzol a számnak - mozdultak el ujjaim a combja belső felének irányába, egészen addig a pontig, míg a szorítása engedte. - És nemcsak a számnak - leheltem ajkaira finoman, de továbbra sem hajoltam oda, pedig... most talán jobban vágyott arra a csókra, mint én. - Mocskosul kívánlak - súgtam rekedten, homlokommal az övének dőlve, szinte küzdve a levegőért, amiből alig jutott, és ami teljesen felforrósodott körülöttünk. Ha csak rajtam múlott volna, már régen nem a széken üldögélne, hanem az emelet felé tartana velem, bár talán nem jutna túl azokon a nyamvadt lépcsőkön. - Bárcsak neked adhatnám az emlékeimet - bukott ki belőlem szinte reszketve, miközben ismét nyeltem egyet. - Akár csak egy percre, hogy újra érezd, amit én érzek - érintettem orromat az övéhez, továbbra is azzal büntetve, hogy nem hajoltam ajkaira, pedig talán belé kellett volna fojtanom minden szót és minden tiltakozást, amit érintéseim nyomán akarna mondani.