Miután magam mögött hagytam a fürdőszobát, benne a teli töltött káddal, jó ideig azzal teltek a másodpercek, hogy próbáltam leolvasni valamit az arcáról. Pedig, ha Ő nem is emlékezett rá, én jól tudtam, hogy ez nem az erősségem, nem voltam sem látnok, sem pszichiáter, és tőlem jó ideig távol is állt minden, ami kapcsolatba hozható az érzelmekkel. Mégis, hosszú ideig azt hittem, hogy Őt már ismerem, és elég egyetlen pillantás, hogy tudjam, mikor mi gyötri. A kisírt, vörös szemek már önmagukban árulkodtak volna, de mintha bezárta volna magát előttem, és nem tudtam átlátni azon a vastag falon, ami annak idején mindkettőnket körbevett, és védett minket egymástól. Ha minden úgy alakult volna, ahogy az az első tervekben szerepelt, most csak legyintenem kellene rá, érzelmek és gondolatok nélkül, hagyni, hogy álomra hajtsa a fejét, és úgy dolgozza fel ezt az egészet, ahogy akarja. Nem lenne közöm hozzá, nem gyötörne bűntudat, amiért ez az egész az én házamban történt meg vele, mert nem jelentene többet annál, mint ami tényleg volt. Apám kibaszott befektetése, amit a gondjaimra bíztak, és aki most úgy nézett rám, hogy azzal egy pillanat alatt kitépte a szívemet és megforgatott benne egy kést.
Odébb léptem, mikor elindult a fürdő irányába, szavaimmal pedig egyértelműen jeleztem, hogy nincs maradási szándékom, emiatt már nem kellett külön aggódnia. Már ha aggódott volna egyáltalán, de azok után, ami történt, még azt sem tartottam volna kizártnak, hogy egy Igor-hoz hasonló bűnözővel egy fedél alatt sem akar tartózkodni, nemhogy egy szobában. Mert ez voltam én, ugyanaz az alom nevelt ki minket, és bárhogy próbáltam változtatni ezen Iris miatt, az a nő, aki előttem állt, még csak most kóstolt bele ebbe. Amikor viszont elhangzott egy sajnálom tőle, valószínűleg az arcomra is kiült némi értetlenség, mert rögtön folytatta, elmondva, hogy pontosan mit is sajnál, mire egy lassú, komótos sóhaj bukott ki belőlem. - Én is sajnálom - válaszoltam csak ennyit, de másra nem is lett volna lehetőségem, mert belépett a fürdőbe, ezúttal egyértelműen jelezve az ajtó becsukódásával, hogy az én szolgálatom itt véget ért. Egy ideig úgy vizslattam az ajtót, mintha még mindig ott állt volna, közben viszont elkapott egy furcsa, kellemetlen érzés. Mintha nem is a fürdőszobából zárt volna ki azzal az ajtóval, hanem ezzel egyúttal mindenhonnan, elsősorban pedig a szívéből, és... életemben először még a legádázabb ellenségemnek sem kívántam azt az érzést, ami egyszerre perzselte szét a szívemet, miközben újra egy jégréteget kezdett köré vonni. Nem tudom, mennyi ideig bűvöltem az ajtót, míg végül rászántam magam, hogy elhagyjam a szobát, de a sajátom helyett visszaindultam a nappali felé, hogy lefolytassak egy gyors eszmecserét Kirill-lel, addig sem gondolva arra, hogy talán ezt a csatát már amúgy is elveszítettem.

Annak ellenére, hogy láttam némi megnyugvást a tekintetében, még nem hullott le rólam az a nehéz ólomsúly, ami azóta nyomta a mellkasomat, hogy megpillantottam Igor autóját a feljárón. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, a lehetséges forgatókönyveket, hogy mi lesz majd Iris következő lépése, mit fog érezni ma éjjel, vagy mi jár majd a fejében, mikor reggel kinyílnak a szemei. Még azt sem tudtam, hogy én hol leszek mindeközben, de inkább készültem arra, hogy nem a szobájában, mert bár az ölelést Ő maga kérte, de nem hagyhattam ki a képletből, hogy Ő most nem az a nő, aki máskor az én karjaim között akar megnyugvásra lelni, és ez most nem is egy olyan alkalom volt, ahol el kellene kezdenem győzködni, hogy márpedig tudom, hogy neki is szüksége van rám. A legrosszabb az egészben az volt, hogy talán csak én gondolom így, és valójában nincs rám szüksége, mert amint megszabadul tőlem, lerázhatja magáról az életem általi gondokat, a veszélyt és az állandó félelmet. A rettegést, ahogy Ő mondta nem is olyan rég, és bárhogy is próbáltam kizökkenni, vagy másra gondolni, egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy tulajdonképpen semmi nem tartja mellettem. Ez pedig újra életre akarta hívni a másik énemet, hogy elkezdjen védekezni azoktól az érzésektől, amik ennek kapcsán bukkantak felszínre, de egy hatalmas sóhajjal próbáltam újra a palackba száműzni ezt a szellemet, miközben figyeltem, hogyan csordogál a víz, egyre inkább megtöltve a kádat. Amikor csak eszembe jutott, hogy milyen lenne az életem nélküle, még a szívem is kihagyott pár ütemet, mert hirtelen tudatosult bennem, mennyire elfelejtettem, milyen is az, amikor nem vár itt senki. Bár, az elmúlt pár nap mintha ízelítőt akart volna adni ebből, és talán nem ártott volna komolyan venni azt a megérzést, hogy ez az egész egy kibaszott üzenet, és mi soha nem élhetünk együtt boldogan. Addig nem, míg ebbe a világba tartozom.  
Elzártam a csapot, majd egy újabb sóhaj kíséretében felálltam, és visszaindultam a szobába, rögtön rátalálva az ágyon ülő alakjára, és a ruhákra, amiket minden bizonnyal időközben szedegetett össze magának a fürdés utánra. - Most már mehetsz - böktem fejemmel a fürdő irányába, szám sarkában egy halvány, keserédes mosollyal, miközben karjaim összefonódtak a mellkasom előtt, bár a tanácstalanságot ezúttal inkább az szülte, hogy én mit kezdjek magammal jelenleg, mert míg az világos volt, hogy Ő a fürdés után minden bizonnyal elalszik majd, én nem állhatok itt a sarokban, mint valami berozsdásodott páncélos katona, így következő lépésként már a szobája ajtaját kezdtem fürkészni. Valahol mélyen kibaszottul utáltam ezt az egészet, mert akaratlanul is eszembe jutott, hogy minden akadályon együtt gázoltunk át eddig, most pedig, habár alig pár méterre üldögélt tőlem, de mégis olyan volt, mintha Ő a világ egyik végében lenne, én pedig a másikban. És jelenleg bármit el tudtam képzelni, de azt nem, hogy egy helyiségben akarna maradni velem, miközben megpróbálja kiheverni ezt az egészet. - Ha szükséged lesz valamire, akkor tudod, hogy hol találsz - szólaltam meg végül, mutatóujjammal a szobaajtó felé bökve, téve egy kósza lépést az irányba.

Összegző szavaira csak bólintottam egyet, és ennél jobban nem is akartam belemenni Igor befolyásosságába, már az apám szempontjából. Nekem nem volt több egy felkapaszkodott senkiházi féregnél, de tiszteletben kellett tartanom az apám üzleti ügyeit, és bár a pillanat hevében valószínűleg nem érdekelt volna, de amúgy gondolnom kellett arra is, hogy mitévő lenne az apám, ha megölném az egyik legfőbb bizalmasát és partnerét. Egyre esélyesebbnek tartottam, hogy ez egyszer meg fog történni, mert ha legközelebb a szemeim elé kerül, nem lesz vele az őrangyala, hogy megvédje a haragomtól, mert ha valamit tudtam magamról, hát az az, hogy soha nem felejtek. Azt pedig, amit Ő akart tenni a feleségemmel, lényegében az egyetlen élőlénnyel, aki számított, és aki szintén számított rám, olyan indulatokkal hullámzott végig mellkasomon, hogy jobbnak tűnt elhessegetni, mielőtt ismét koccanásig feszül az állkapcsom. Száműztem Őt a fejemből, azzal együtt, ahogy legutóbb megmarkolta Őt, és ahogy most is szemtanúja voltam a próbálkozásának, és tényleg, talán egyetlen percen múlott az egész. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy Kirill is felkapta a fejét a veszélyre, talán meghallott valamit, és rögtön cselekedett, de... ez az én felelősségem lett volna. Biztosítanom kellett volna ezt az egész kibaszott házat, hogy ne érhesse bántódás, de eszembe sem jutott, hogy még itt is veszély leshet rá. Ez a veszély azonban aljas volt, mert gyanútlanul beengedték, és nyilván csak ezután mutatta ki a foga igazi fehérjét. - Ő úgy gondolja, hogy mindenki megvásárolható, és mindenkinek megvan az ára. Még neked is - mondtam csak ennyit, de inkább egy fejrázással odébb tessékeltem a gondolatokat. Nem akartam mélyebben belemenni abba, hogy milyen hagyományok és szokások uralkodtak az alvilág bugyraiban, azt főleg nem, hogy milyen szerepet töltöttek be a nők a hierarchiában, még ha annak kapcsán meg is értette volna, hogy mit gondolt az az átkozott csúszómászó féreg. Hogy miért gondolta, hogy megteheti. - Csak egy dolgot nem vett számításba - fűztem hozzá mégis, újra megkeresve tekintetét. - Az én feleségem nem eladó - bukott ki belőlem egy komótos sóhaj, és egy pillanatig ugyan eszembe jutott, hogy ideje lenne nyílt lapokkal játszani, elárulni, hogy nem csak az én világom tartogatott neki veszélyeket, de egy pillanat múlva már tudtam, hogy rossz ötlet lenne beavatni a munkahelyi zaklatója ügyébe. Annak már tényleg nem most volt itt az ideje.
Kinyújtottam felé a kezemet, mikor helyeselt a fürdéssel kapcsolatban, így ajánlva fel, hogy segítek kikelni az ágyból, de a folytatást hallva keserédes mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Hát, egyelőre te vagy a legfontosabb elintéznivalóm, minden más várhat - rántottam meg vállaimat, majd újra a fürdőszoba felé sandítottam. - Engedek neked vizet - kezdtem bele a gondolatmenetembe, miközben a lábaim már el is indultak, de mielőtt az ajtóhoz értem, hátrafordultam, megkeresve tekintetét. Bármi is történt az elmúlt pár percben, még mindig nem voltam biztos abban, hogy biztonságban érzi magát velem, vagy hogy mit is érez egyáltalán, fél-e tőlem vagy hibáztat-e ezért, így muszáj volt új szabályokhoz alkalmazkodnom. Legalább addig, míg a végére nem járok, hogy hányadán is állunk. - Előkészítem neked, és utána jöhetsz - pontosítottam végül, mielőtt még azt hitte volna, hogy szó szerint akarom értelmezni a fürdését, vagy, ahogy tegnap este mondtam, a fürdetését. Pedig most még azt is elfogadtam, ha azt mondja, hogy nem akar a fürdő közelében látni, miközben Ő a kádban ücsörög.
Egy kis résre nyitva hagytam az ajtót, majd belépve a kád mellé sétáltam, a szélére ültem, így keresve a megfelelő hőfokot, a víz mellé adva némi illatos tusfürdőt, de ahogy hallgattam a víz csobogását, ahogy egyre több és több gyűlt össze belőle a kád aljában, újra nagyot sóhajtottam. Olyan távolinak tűnt az egész napos izgatottság, amivel az estét és a vacsorát vártam, még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán nem egy álmot kergettem-e.

Bár jó pár alkalommal végigszántotta elmémet, hogy mi történt volna, ha néhány perccel később érkezem, de az Ő szájából hallani mindezt jóval kegyetlenebb és fájóbb volt. Már azt is megbántam, hogy egyáltalán munkára adtam ma a fejemet, mert ha itthon lettem volna, annak az átkozott féregnek esélye sem lett volna a közelébe férkőzni, nem még ismét kezet emelni rá, aminek nyomait ki tudja, mennyi ideig lesz kénytelen a karján viselni. Már a gondolattól felforrt az agyam, kedvem támadt rögtön útnak indulni, hogy a szart is kiverjem belőle, ezúttal azonban esélyt sem adva a menekülésére. Holtan akartam látni, minden kibaszott porcikám lázban égett, hogy eltüntessem a föld színéről, de miután Iris után eredtem, most pedig előtte álltam, karjaimat köré simítva, már tudtam, hogy jelenleg itt a helyem. Vele, mellette kellett lennem, még ha nem is emlékezett semmire, hogy nemcsak neki, de magamnak is bebizonyítsam, hogy miatta még erre is képes vagyok, pedig... még tisztán emlékeztem, hogy az első alkalommal Őt akartam hibáztatni Igor erőszakoskodása miatt. Mintha... tehetett volna bármiről, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy belássam, nem csinált semmi rosszat.
Nehezen engedtem el, csak hogy finoman az ágy felé ösztökéljem, és amint leült, már guggoltam is elé, hogy először az egyik, majd a másik cipőjét is lehúzzam a lábáról. Közben hol tekintetét fürkésztem, hol karját, amin nyomott hagyott a ma esti incidens, és ez ki is csalt belőlem egy fájdalmas, tanácstalan sóhajt. - Pár hónappal ezelőtt történt egy partin, mikor mi ketten még... annyira azért nem voltunk jóban - köszörültem meg torkomat, ekkor már inkább tekintetét fürkészve. - Vagyis, még épp küzdöttem ellened - vigyorodtam el erőtlenül, továbbra is lábát cirógatva, de a mosoly elég gyorsan le is kopott, mert nem tűnt helyénvalónak, hogy jelenleg bármin is mosolyogni próbáljak. - Igor-nak hívják. Az apám egyik legkomolyabb... üzlettársa - fordítottam szemeimet ezúttal már inkább a padlólapra., mintha kiszúrtam volna bármi érdekeset ott. Pedig ismét azon a partin éreztem magam, ahova dühösen, egymástól komoly távolságot tartva érkeztünk, és ahol én elmentem táncolni Irina-val, Ő pedig egyedül maradt. - Ha akkor nem állítasz meg, ott helyben megöltem volna, amiért rángatni próbált és... - Újra felsóhajtottam, nem folytatva tovább, bár a ma este után nem is kellett sokat agyalnia ahhoz, hogy vajon mi lehetett az akkori taperolás célja.
Lassan elengedtem a lábait, figyelve, hogyan húzza fel őket maga elé, de én továbbra is az ágy mellett guggoltam, ujjaimat összefonva a saját térdeimen. - Nem, nem öltem meg, csak... majdnem - sóhajtottam fel lemondóan, bár aligha volt jó válasz erre a kérdésre. Talán ha azt mondtam volna, hogy megöltem, olyan pánik uralkodott volna el rajta, ami ellen főleg nem lett volna eszközöm, így... valamelyest örültem, hogy Kirill tudott hatni a maradék kis józanságomra. - De tudnod kell, hogy mikor azt mondom, hogy érted bárkit gondolkodás nélkül megölnék, én nem... nem viccelek - húztam ki magam nagyjából, majd felegyenesedtem, és közelebb sétáltam az ágyhoz, de csak épp addig, hogy ujjaim közé vegyem a vékony kis takarót. - Nem akarsz fürdeni egyet? Vagy magadra is hagyhatlak, ha ezeket inkább egyedül intéznéd - tettem hozzá, továbbra is a takaróval a kezemben, amit kész voltam ráteríteni, ha mégis az alvás mellett döntene.

Mióta csak belépett az életembe, és elkezdődött kettőnk közös kis utazása, folyamatosan próbáltam ahhoz szoktatni magamat, hogy többé már nem lehetek csak úgy, következmények nélkül önző. Legalábbis vele semmiképp sem, mert neki egy olyan arcomat tartogattam, amit más nem láthatott, és ami általa jött létre, Ő pedig gondoskodott róla és szerette, amíg tehette. De most nem láttam magam előtt a nőt, aki megharcolt értem, vagy aki értette volna, hogy mi ez az egész, talán még abban sem volt teljesen biztos, hogy akar-e valaki más álmaiért küzdeni, vagy... inkább elengedné, de ha eddig volt is benne elhatározás, azt a ma este gyökerestül forgatta fel. És még csak nem is kapaszkodhattam abba, hogy mi történt volna, ha mindeközben dédelgetné az emlékeit rólam, és ott lángolna szívében az a gyengéd, törődő és szenvedélyes szerelem, ami szinte rabként láncolta hozzám. Vajon... abban az esetben is feltette volna magának a kérdést? Akkor is szembesített volna azzal, hogy nem tudja ezt így csinálni, és hogy nem akar rettegni? Akkor is... képes lett volna összepakolni mindent, egyetlen lépésével száműzve az életéből, elvetve mindazt, amire együtt képesek lennénk? Képes lenne kidobni az életéből, mint valami feleslegessé vált lomot, beletörődve, hogy ez a sorsunk? Örökké vágyni egy szerelemre, ami már nem lehet a miénk, és ami csak addig volt jó, míg nem csapott arcul minket a valóság?
Ki akartam jutni innét, itt akartam hagyni, egyszerűen hátat fordítani a kételynek és annak, ami napok óta nyomta a szívemet, és gyötörte a lelkemet. Kibaszottul hiányzott a nő, aki megosztotta velem a szívét, de talán az sem változtatott volna azon, ami most történt. Talán ugyanúgy nézett volna a szemembe, mint ez az Iris most, de bennem továbbra is csak egyféle szerelem létezett, és ha valamit már megtanultam, az az, hogy a szerelemben nem csak magam vagyok. Nemcsak magamat kell szolgálnom, neki is kapaszkodót kell nyújtanom, sőt, talán nekem éppen belé kellene kapaszkodnom, míg Ő ugyanúgy horgonyt lát bennem, együtt találva rá némi megnyugvásra, ami ha nem is sokáig, de tompítja a bennünk dolgozó feszültséget és félelmet.
Talán ezért indultam el végül felé, ahelyett, hogy az ajtót céloztam volna meg, először csak gyengéden simogatva meg arcát, letörölve némi nedvességet onnét, de közben éreztem, hogyan szakad meg a szívem, amiért így kell látnom, és hogy valójában ennek is én voltam az oka. Még ha nem is közvetlenül, de miattam jött az az átkozott kígyó, és miattam volt lehetősége rá emelni a kezét. Azt éreztem, amit akkor, mikor közölte, hogy van egy rajongója... akiről utána kiderült, hogy egy beteg fasz. Ugyanazok a képek jelentek meg lelki szemeim előtt, mint akkor, az ideg pedig újra és újra végigrázta a gyomromat. Nem is kellett kétszer mondania, hogy köré fonjam a karjaimat, így vonva a mellkasomra, egyik kezemmel szorosan tartva Őt, míg másikkal finoman a haját cirógattam, egy hatalmas nyeléssel véve észre, hogy egy-egy simogatás során néhány hajszál az ujjaim között maradt. Lehunyt szemmel ráztam meg a fejemet, már újra belegondolva, hogy mi mindent kellett átélnie abban a pár percben, míg egyedül volt Igor-ral, és míg a nyakamba temette arcát, odahajolva egy feszült csókot leheltem a halántékára, folyamatosan simogatva a hátát. - Sajnálom, hogy még így is késtem - suttogtam halkan fülébe, bár még így is messze voltam attól, hogy megnyugodjon a zakatoló szívem, de az övét is éreztem saját mellkasomon, szinte egy dobszóra vert mindkettőnké. - Gyere, ülj le - hátráltam vele együtt egy kicsit, míg a lábai az ágy szélének nem ütköztek, majd finoman nyomva rajta egyet, ülésre ösztönöztem. Nem álltam meg viszont ennyinél, újra leguggoltam, ekkor már lábai után nyúlva, hogy leszedjem róla a cipőket, tekintetem pedig lopva a karjára sandított, amin már most látszódott néhány erős ujjlenyomat. - Meg kellett volna ölnöm, mikor először bepróbálkozott - suttogtam halkan, finoman végigcirógatva lábfejét, majd újra felsóhajtottam. Messze voltam a megnyugvástól, de legalább nem lökte le magáról rögtön a kezeimet. - Hogyan segítsek? - kérdeztem tőle tétován, elvégre... fogalmam sem volt, hogy mit szeretne, egyáltalán hogy mit kell ilyenkor mondani vagy csinálni.

Úgy dobogott a szívem, hogy kis híján éreztem végigkúszni a torkomon, csak hogy szó szerint kiszakadjon belőlem végül. Annyira hadilábon álltam az érzésekkel és az ezekből fakadó gondolatokkal, hogy nem tudtam, mi lehetne a következő lépésem. Önző módon csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle, mert ha kisétál az életemből, nem marad semmim, és az, ami előtte volt, már többé nem tesz majd boldoggá. Kibaszottul szükségem volt Rá, épp annyira, amennyire gyűlöltem Őt az elején. És gyűlöltem azért, amit létrehozott bennem, amit kreált ebből a szörnyetegből, mert ha nem teszi, most nem állnánk kérdőn a helyzet előtt. Minden kristálytiszta volna, egyszerű és... érzéketlen. Amilyen én is voltam, míg felül nem írt bennem mindent, és ki nem alakította ezt az átkozott ragaszkodást, amit csak Ő tudott csillapítani. Ő volt az orvosság, a gyógyír, tényleg minden, amire szükségem lehetett ebben a kibaszott életben, és most el kellett volna fogadnom azt, hogy Ő nem akar rettegésben élni. Pedig... eddig azt hittem, nem kell félelemben töltenie a mindennapokat. Hogy lehetek én a védőbástyája, ami tántoríthatatlan és rendíthetetlen, de a rám nehezedő érzelmek és gondolatok miatt most még én is hátat fordítottam neki, szó szerint.
És nem is kellett sok idő ahhoz, hogy mindez kiszabaduljon a palackból. Feléledt a hangja, én pedig nem is emlékeztem arra, hogy beszélt-e valaha így velem, szólt-e ilyen vehemensen hozzám, mint most, de még csak hibáztatni sem tudtam érte. Tényleg kurvára önző voltam, mert míg Ő éppen megélte a jelent, én már a jövő miatt rettegtem, a gyomrom pedig már olyan apró volt, mint egy dinnyemag. Tombolni akartam, szétverni mindent, ami csak a kezem ügyébe akadna, mindezt azért, mert az az átkozott csúszómászó mérget fecskendezett kettőnk éppen bontakozó kapcsolatába, és... miért nem öltem meg, amikor volt rá alkalmam? - És bárcsak meg nem történtté tehetném! - fordultam vissza felé, a hangomba pedig hasonló vehemencia költözött, nem is nagyon válogatva meg, hogy éppen mi bukik ki belőlem. Az ingerültség miatt szinte kapkodtam a levegőt, éreztem, hogyan válik egyre forróbbá a szoba hőmérséklete, de ezúttal nem azért, mint amihez hozzászoktunk. Ahogy Ő távol akart kerülni ettől az egésztől, úgy én is távolabb akartam kerülni Tőle, az ösztön pedig, hogy itt és most tűnjek el innen, egyre intenzívebben markolt a gyomromra. Nem voltam képes a szemeibe nézni, nem akartam hallani, ahogy szipog, és végignézni, ahogy újra és újra letörölgeti a könnyeit... hogy azt csinálja, amit nekem kellene tennem, ez a felismerés pedig csak még nyúzottabbá tette az arcomat, és vele együtt az egész testemet. Azt akartam, hogy hagyja abba, de Ő csak beszélt tovább, barátokról, ismerősökről, akik ugyanolyan kurvának nézhetik majd, mint ahogy Igor tette, és ami ellen nem volt ellenszerem, mert az én világomban egy nő... nem azt jelentette, mint az övében. Pedig ha tudta volna, hogy érte bármit megtennék, és bárki ellen kiállnék... és csak ezután jött a felismerés, hogy magammal kell kezdenem. A múltam és én voltam a legnagyobb akadály, ami kettőnk között állt, az a Dimitriy, aki nyersen és közömbösen szólt hozzá azok után, hogy lázasan a fülébe suttogta, mennyire menthetetlenül szerelmes belé...
Feszülten a hajamba túrtam, közben ismét elindulva felé, hogy mikor megálljak előtte, kezem gyengéden az arcára simuljon, és hirtelen mindennek éreztem magam, csak erősnek határozottnak nem. - Ne haragudj rám, én nem... nem tudom, hogy mit tegyek - bukott ki belőlem zavarosan, abban sem voltam biztos, hogy van-e összefüggés a szavaim között, vagy csak gyors egymásutánban pakoltam őket. - Ha csak belegondolok, hogy bármelyikük hozzád ér. én... - Éreztem összekoccanni a fogaimat, miközben ujjaim finoman cirógatni próbálták bőrét, de lelkileg már felkészültem arra is, hogy a következő mozdulattal úgy tépi majd ki magát a kezem alól, mint odalenn Kirill-éből.

Talán nem is hitte volna, hogy milyen nagy jelentőséggel bírnak az éppen csak elsuttogott szavai, és hogy amit előrevetített velük, az számomra maga volt a megtestesített pokol. Nem is tudtam először, hogy mit kellene mondanom vagy tennem, már azon kívül, hogy bármit is gondolt, én sziklaszilárd meggyőződéssel hittem abban, hogy hozzám tartozik, és bármi is történik, a kettőnk közötti kötelék megmarad majd. De ahogy egyre többször köszönt vissza minden elhintett szó, és ahogy felfogtam a jelentésüket, azt, hogy nem akarja ezt, hogy nem tartozik ide... olyan volt, mintha már rögtön azt közölte volna, hogy összepakol és elmegy, mert ez nem az Ő élete, és még csak nem is az enyém. Régen éreztem utoljára, hogy ennyire kirántották alólam a szőnyeget, mozgott körülöttem minden, és hiába kutattam jó pár másodpercig szemeiben azt a kis fényt, amit reggel még látni véltem, de most mindent eltorzított a zokogása, és ugyan iszonyúan szerettem volna megérinteni az arcát, hogy letöröljem onnét a záporozó könnyeket, de egy belső hang a csuklómra markolt, megállítva a mozdulatban. Abban, hogy egyáltalán megpróbáljak bármit, amit normál esetben megtettem volna. Vigaszt nyújtani jöttem fel utána, remélve, hogy valahogy sikerül elérnem a békét benne, vagy csillapítani az eltorzult gondolatokat, ehelyett azonban szinte rögtön arcon csapott a valóság, méghozzá egyenesen az Ő szájából hallva. Mert... mégis, mi mást jelentene az, hogy nem akar rettegni és nem tud így élni? Mintha azt mondta volna, hogy nem tud velem élni, hogy nem tud mit kezdeni a világommal, és talán nem is kíváncsi rá többé, ez pedig olyan erős marokkal szorított a szívemre, hogy azt hittem, egyetlen mozdulattal ki is tépi belőlem. A kétségbeesés és a pánik hirtelen elkezdett háttérbe szorulni, és ami előtörni készült, már inkább emlékeztetett arra, ami előtte voltam. A szerelme előtt, amit kettőnk közül már amúgy is csak én éreztem, és ahogy a körülmények játszottak ellenünk, kezdett világossá válni, hogy ez az egész már a kezdetekkor halálra volt ítélve. Hogy már soha nem leszek elég jó, elég tiszta, vagy elég biztonságos a számára, az élet pedig, amit nyújtani tudtam neki, tele lesz vérrel, küzdelemmel, halállal és félelemmel, amit talán soha nem tud majd egyensúlyozni az a szerelem, amit ketten együtt raktunk össze. És amiből már csak nekem voltak tartalékaim, de jelenleg talán még hálát is adtam volna azért, hogy valaki kitépje belőlem, és ne kelljen végignéznem, ahogy a dolga végeztével kisétál az életemből. Mert mégis, mi mást jelentett volna ez az egész?
Felálltam mellőle, újra és újra ízlelgetve szavait, amik időközben elhagyták a száját, inkább kiszúrva egy semleges pontot a szoba egyik sarkában, miközben valami olyasmi történt, amire előtte még soha nem is volt példa. Iszonyúan marni kezdett a torkom, állkapcsom szinte pattanásig feszült, ahogy próbáltam ellenállni az ösztönös kitörésnek, amit szavai váltottak ki. Ha más nem is... ordítani tudtam volna, mégis némaságba burkolóztam, a hangok pedig, amik kegyetlen szavakat súgtak a fülembe, ekkor már kontroll nélkül harsogtak, semmivel nem tudtam gátat szabni nekik. - Igen, az a kibaszott szerződés még ide köt, de mi lesz utána? - tettem fel a költői kérdést, mintha az iménti szavai nem tették volna egyértelművé. Mintha... már nem tépte volna ki így is a szívemet, én pedig rákényszerítettem, hogy mondja ki újra, hogy el akar majd menni, hogy... többé már nem akarja a Mindent, amire nem is emlékezett.

Túl sok jóra nem számítottam azok után, hogy zokogva az emeletre rohant, méghozzá olyan vehemenciával, mintha szó szerint az élete múlott volna azon, hogy marad vagy sem. Inkább bele sem akartam gondolni abba, hogy mi történt volna pár perc késlekedés esetén, mert az indulat újra megrohamozta minden porcikámat, és azon kaptam magam, hogy ismét neki akarok esni annak a kibaszott féregnek, de úgy, hogy utána meg se mozduljon többé. Elképzelni sem tudtam, hogy honnan vette a bátorságot, főleg azok után, hogy legutóbb elég nyíltan a tudtára hoztam: Iris nem egy kibaszott escort, nem egy kurva, akit csak úgy kölcsönvehet bárki, akinek kedve támad hozzá, és ezzel voltaképpen emlékeztetett engem is a valódi életemre. Arra, hogy milyen volt az életem Iris előtt, hogy milyen nők vettek körül, és hogy értük valószínűleg a kisujjamat sem mozdítottam volna. Sokáig Iris miatt sem akartam, ott tiltakoztam ellene, ahol tudtam, nem riadva vissza a leggusztustalanabb fenyegetésektől sem, most mégis olyan aggodalom és pánik töltötte meg a mellkasomat, hogy ép ésszel fel sem tudtam fogni. Hasonlót éreztem akkor is, mikor közölte velem napokkal ezelőtt ezt az egész új élethelyzetet, de most egészen más apropó rázta meg Őt is és engem is. És még ötletem sem volt, hogy mit kellene tennem, hogyan kellene vigaszt nyújtanom valakinek, aki most szembesült először a valódi életemmel, és amivel úgy kellett megbirkóznia, hogy közben nem volt meg benne az a húzóerő, amit az emlékei jelentettek volna. Bármit is tettem a múltban, vagy bármi is történt a szeme láttára annak idején, soha nem éreztem annyira távol magamtól, mint most, mikor leguggoltam elé, és a térdére fektettem a tenyeremet. A könnyáztatta arca szinte megszólalt azelőtt, hogy szóra nyitotta volna ajkait, de engem hosszú pillanatokon át az kötött le, hogy tekintetét kutassam. És ismét... nem volt ott.
A dühöt lassacskán egy egészen más érzelem vette át bennem, főleg miután beszélni kezdett, hangja reszketett a sírástól, csak úgy, mint a teste, ezt nem is olyan régen én magam éreztem a tenyerem alatt, amikor a térdére szorítottam, de első reakcióként csak arra tellett tőlem is, hogy a fejemet csóváljam. - Nem, te hozzám tartozol - bukott ki belőlem szinte gondolkodás nélkül, miután ismét rám talált a tekintete, de amit látni engedett ez a kisírt, vörös szempár, az kicsit sem arról árulkodott, hogy helytállóak lennének a szavaim. Mert Ő tényleg nem tartozott hozzám, még nem, és hiába adott esélyt, hiába ajánlotta fel a tiszta lapot, akkor még nem vettük számításba, hogy az ajtón túl nem egy mese vár ránk. Sőt, most rá kellett jönnünk, hogy valójában az ajtón belül sem tölthet el minket nyugalom, de ennek az egésznek... tényleg nem szabadott volna megtörténnie. Ahogy pedig a felismerés egyre jobban szétterjedt a végtagjaimban, az agyamban és a mellkasomban, csak kegyetlenebbé vált az egész, mert ahogy mindig, most is volt egy részem, ami a szavai ellenére is kapaszkodni próbált valamibe, ami valójában már nem volt itt. Én pedig még csak nem is hibáztathattam, pedig iszonyú erő kellett saját magam visszatartásához, ahhoz, hogy ne élénküljön fel a hangom, és  ne kezdjek el úgy ordítani, hogy azzal beismerjem életem talán legsúlyosabb és legfájóbb vereségét. Túl egyértelműek voltak a szavak, még ha nem is akartam őket meghallani, és ha nem is mondta ki nyíltan, mire elhúztam a kezem, és kínzó lassússággal újra a fejemet kezdtem rázni, ekkor már nem is keresve a tekintetét. A pánik és a tehetetlenség lüktető érzése lassan átvette felettem az uralmat, újra és újra visszhangozva fejemben azokat a szavakat, amik épp csak elhagyták ajkait. Nem akar rettegni, nem tartozik ide, neki ez nem megy... az egyik énem, amit Ő hozott létre, most kapni akart utána, bebizonyítani, hogy téved, hogy kibaszottul tévúton jár, hogy bármi is történik, itt van a legjobb helyen mellettem, de közben épp ez sodorta veszélybe. És itt szólt közbe a másik hang, ami hosszú-hosszú idő után végre esélyt látott a szabadulásra, és tégláról téglára, ismét elkezdte felépíteni a falat körülöttem, amit épp az előttem zokogó nő bontott le. - Még szerencse, hogy téged nem is köt ide semmi - szólaltam meg hosszú másodpercekkel később, de valahol még engem is meglepett szavaim nyers ereje, miután olyan mélyre bújt az elmúlt napokban megvillantott énem, hogy talán akkor sem találtam volna meg, ha elkezdtem volna keresni. Pedig valahol még kapaszkodott, kétségbeesett harcot vívva magammal, csak hogy valahogy megpróbáljon vigaszt nyújtani Iris-nak, vagy meggyőzni arról, hogy tévedésben van. Éreztem magamban a szorítását, a dühöt, amit saját szavaim váltottak ki, de rá kellett jönnöm, hogy soha nem volt, és talán soha nem is lesz itt biztonságban. De tényleg képes lenne csak úgy itthagyni?

Nem hittem abban, hogy a múlt csak úgy egyszerűen képes megismételni önmagát, pedig most éppen ez történt, ráadásul a lehető legrosszabbkor. Már kezdtem azt érezni, hogy végre összeszedtük a széthullott darabjainkat, és bár még mindig volt mit tenni, de egyre közelebb kerültünk a megoldáshoz és egymáshoz. Már nem zárkózott el előlem úgy, mint régen, elhitte, amit mondtam, és nem látott aljas szándékot a tetteimben, most pedig... itt álltunk, szinte egymás mellett, mégis, már-már hallottam, hogyan nyílik meg alattunk a föld, és hogyan szakad ketté a világunk, és hogyan kerül át Ő a másik felére, míg én benne maradtam a sajátomban. Hatalmasnak tűnt az űr, ami ott tátongott kettőnk között, ezt pedig nem volt olyan egyszerű átugrani vagy áthidalni, ez pedig akkor vált egyértelművé, mikor lerázta magáról Kirill kezeit, és elindult az emelet irányába. Vitt magával mindent, ami eddig a reményemet táplálta, és bár már nem láttam a könnyáztatta szemeit, de nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, nemcsak az én világom hullott apró darabokra, de az övé is. Épp csak... esélyt adott valaminek, ami szinte rögtön kimutatta a foga fehérjét, és szembesítette azzal, amit annak idején nem akart elhinni nekem. De még a legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy Igor ilyen messzire megy, és eljön a házamba, talán nem ez volt a fő mozgatórugója, hogy a feleségemre tegye az undorító mancsát, de végül mégis ez lett belőle, ezt a dühöt pedig, amibe töménytelen mennyiségű undor vegyült, egyes egyedül Iris miatt tudtam félresodorni.
Nem érdekelt, hogy Kirill hogyan tünteti el innét ezt az alakot, nem is vártam meg, hogy reagáljon, de bíztam abban, hogy nem fog kesztyűs kézzel bánni vele azok után, amit tenni akart Iris-szal. Ha csak pár perccel később érkeztem volna, ha valaki feltartott volna, vagy egy hosszabb úton jöttem volna... nem is akartam belegondolni, hogy mi minden történhetett volna, mert már pusztán a gondolattól is összerándultak izmaim, fogaim pedig mereven koccantak össze, ahogy párosával szedtem felfelé a lépcsőket. Nem akartam azzal vigasztalni magamat, hogy Kirill itt volt, és ha én nem is, de Ő közbelépett volna, mert jelenleg ez volt a legsoványabb vigasz. Nekem kellett Őt megvédenem, vagyis, kellett volna, de szinte belém hasított a felismerés, hogy valójában saját magamtól is védenem kellene, mert ugyanolyan vagyok, mint a férfi, aki kis híján megerőszakolta az otthonunkban. A házban, ami eddig a menedéket jelentette, ahol nem érhette semmi, ahová nem értek el a való világunk problémái, ahol csak Ő volt és én, és most hirtelen ez a burok eltűnt, a valóság pedig olyan intenzíven vágott pofán, hogy azóta sem tudtam magamhoz térni belőle.
Csak a szipogását hallottam, miután engedély nélkül beléptem a helyiségbe, a szívem még mindig hevesen dobogott, miközben egyre közelebb és közelebb sétáltam az ágyon ülő alakja felé. Hatalmas sóhaj bukott ki belőlem, alkarommal simítva végig homlokomon, mintha a rajtam megjelenő verejtéket igyekeztem volna ilyen módon eltüntetni, majd lassan leguggoltam előtte, és bár elég tétován, de a térdére csúsztattam a tenyeremet, már ha engedte. Eddig abban a hitben éltem, hogy fájdalmat csak akkor érzünk igazán, ha fizikai nyoma is van, de ahogy könnyei gyors egymásutánban követték egymást, rá kellett jönnöm, hogy volt sokkal rosszabb a testi kínnál, a könnyei nemcsak Őt mardosták, de engem is, és jelenleg  bármit megtettem volna azért, hogy valahogy útját álljam a zuhatagnak. - Sajnálom - bukott ki belőlem hirtelen, le sem véve arcáról a szemeimet, mintha amúgy jólesett volna látni és végignézni a belső vívódását. Valami iszonyú érzés kezdett kibontatkozni a mellkasomban tekintete láttán, de egyelőre még próbáltam elhessegetni. - Ennek nem szabadott volna megtörténnie - ráztam meg fejemet hirtelen, nyelve közben egy hatalmasat, de magam sem tudtam, mit kellene mondanom. Nem kérdezhettem, hogy jól van-e, mert láttam rajta, hogy kicsit sincs jól, a legrosszabb pedig mind közül az volt, hogy én voltam a felelős érte.

Szinte egyetlen pillanat alatt vált köddé mindaz, ami egész nap tartotta bennem a lelket. Hallottam, hogyan törik ripityára minden közös tervünk a ma estére vonatkozóan, a vad és lüktető düh elvakított, és mást nem is láttam, csak azt, ahogy Igor a feleségemet szorongatja, minden további választási lehetőség nélkül, és valószínűleg egyedül az zökkentette ki kissé, hogy eltörtek a fején egy vázát.
Én azonban nem vázát akartam hozzá vágni, puszta kézzel képes lettem volna betörni a kibaszott koponyáját, csak hogy befejezzem azt, amit múltkor már meg kellett volna tennem, és ahogy akkor, úgy most sem érdekelt, hogy ki Ő vagy hogy mennyire nyalta be magát az apámnál. Bármilyen felelősséget hajlandó voltam vállalni azért, hogy kibelezzem ezt a férget, méghozzá a legocsmányabb, legaljasabb módon, hogy úgy távozzon el erről a világról, ahogy megérdemelte. Féreg módjára, elkaparva a föld alá úgy, hogy soha a büdös életben nem találják meg egyetlen darabkáját sem. Nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mi erősebb bennem, el sem jutott a tudatomig, hogy Iris minden ütést hall és lát, én pedig, ahelyett, hogy rögtön mellé ugrottam volna, tovább folytattam a begőzölt ütlegelést, és minden bizonnyal ha Kirill nem szakít félbe, az elsuttogott fenyegetésem után tovább gyötörtem volna ezt a semmirekellőt.
Tényleg úgy rángott karjaim között, mint egy kibaszott bábu, ami elveszítette az egyensúlyát, szinte már csak én tartottam, de tekintetemet lassan a hátam mögé vezettem, így találva rá Iris szemeire, amik ekkor már könnyektől vörösödtek, Ő maga pedig úgy reszketett, mint a nyárfalevél. A látványtól még a szívem is összeszorult, egyetlen pillanat erejéig tompítva bennem azt a mérhetetlen haragot, ami amúgy továbbra is uralta izmaimat, arcomon egy pillanatra átsuhant valami kétségbeesés, megfűszerezve egy jó adag bizonytalansággal, amit csak fokozott, hogy láttam, hogyan löki le magáról Kirill segítő kezeit. Majd már indult is, úgy szedve a lábait a lépcsőkön felfelé, mintha valaki parancsba adta volna neki, én pedig, jobb híján Kirill-re néztem, aki ezúttal már rám próbált hatni józan érvekkel, és azzal, hogy bármi is jár a fejemben, bármit is akarok csinálni ezzel a csúszómászóval, ne tegyem, mert nem lesz jó vége. De engem már nem is érdekelt, hogy jó vége lesz-e vagy sem, a bizonytalanság egyre nagyobb teret hódított a gyomromban, és már nem is tudtam arra gondolni, hogy puszta kézzel kivégezzem ezt a férget. Csak Iris-ra tudtam gondolni, így mikor ismét Igor felé pillantottam, még egy utolsót rántottam rajta. - Ne merészelj még egyszer a közelébe jönni. Most utoljára mondtam el, nincs több esélyed - engedtem el lendületből, de már nem is törődtem azzal, hogy hanyatt vágódik-e vagy sem. - Tüntesd el a házamból - haladtam el Kirill mellett, de nem álltam meg, nem néztem rá, rögtön kettesével kezdtem szelni a lépcsőfokokat, hogy utolérjem Iris-t. Ha nem lett volna itt, ha nem nézi végig, majd nem viharzik el, talán tényleg kíméletlenül folytattam volna, amibe belekezdtem, de az, amit láttam a tekintetében... már láttam egyszer. De most nem volt meg benne az az érzés, ami erőt adhatott volna neki ahhoz, hogy átvészelje ezt, bármennyire is fájt újra és újra szembesülni vele, de nem érezte ugyanazt a szerelmet, amibe kapaszkodni tudott volna úgy, mint mikor legutóbb hasonlót látott.  
Már én is remegtem, ahogy megálltam a szobája ajtaja előtt, tekintetembe aggodalom költözött, miközben nyeltem egy hatalmasat, és ahogy mindig, most is kopogás nélkül tessékeltem beljebb magam, szemeimmel rögtön Őt keresve.