Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Végre minden értelemben olyan az egész, mint régen. Nem hibáztattam, amiért eddig mindig visszafogta magát egy kicsit, hiszen pontosan tudtam, miért teszi, és nem is akartam volna erőltetni, de talán most számára is megerősítő jelleggel hat majd, hogy nem okoz nekem kellemetlenséget, sőt. Mintha még intenzívebben venné el az eszem, esélyem sincs semmi másra koncentrálni vagy gondolni rajta és a testemet újra és újra végigborzongató kéjen kívül. Élvezem, amit tesz velem, és élvezem minden pillanatát az ő élvezetének is; talán ezért sem úszom meg még egy orgazmus nélkül. Hiába érződik úgy, hogy mindent kisajtolt belőlem, amire még képes lehettem ma, amikor érzem, hogyan közeledik ő is a csúcs felé, hogyan mar belém erősebben, hogyan zihál hevesebben, egyszerűen nem tudok megállni én sem. A nyögése hangja, az élvezete tudata visz el még egyszer, az utolsó utáni kört is kicsalva belőlem is. A kérdésére sem tudok azon nyomban reagálni, de amikor végül kinyitom a szemem és rápillantok, ő csak nagyon vidámnak és elégedettnek tűnik emiatt. A nevetése hangja és a rekedtsége az én mosolyomat is kiszélesíti, és nagyjából semmi nem tud megakadályozni abban, hogy odakucorodjak mellé; még az ólmos fáradtság sem.
– Mm-hmm – helyeselek lustán a gondolatra, hogy majd holnap ráérünk lezuhanyozni. A nyakához fészkelem magam, hogy minél erősebben érezzem az illatát, és amikor simogatni kezd, belemosolygok egy kicsit a puha bőrbe, miközben jólesőn kiráz a hideg a finom érintésekre. Ránk húzza a takarót is, én pedig elégedett szusszanással fészkelem be magam a legjobb helyre: a takaró alá, szorosan Axelhez bújva, a karjaival magam körül.
Még halkan mormolok neki olyasmiket, hogy szeretem, hogy reggel itt leszek, és előtte, utána vagy közben jó éjszakát is kívánok neki, de abban sem vagyok biztos, hogy hallja-e még - vagy hogy mindez mennyire sikerül értelmesre, mert utána szinte rögtön el is alszom.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Meg kell jegyeznem a jövőre nézve, hogy hogyan is jutottunk el pontosan idáig. Most már az a bizonyos tekercs is teljesen új értelmet nyert, és én többszörösen is hálás lehetek neki, ugyanis mintha most először történne meg igazán a visszatérése óta, hogy Axel is elengedi magát. Nem érzek benne visszafogottságot, és én nem vagyok rest megmutatni neki, hogy mennyire nem bánom; a nyögéseim, a testem minden reakciója, az egymás után elért orgazmusok mind azt igazolják, hogy nem kell tartania ettől. Nem vagyok még tökéletesen jól, de olyan, mintha lenne egy íratlan szabály arra vonatkozóan, hogy ha ő ér hozzám, akkor eltűnjön minden más. Olyankor nem létezik a külvilág, nem léteznek mások sem, csak mi ketten vagyunk, és én úgy tudom átadni magam ennek, mint régen is - vagy talán egy kicsit még jobban is, ugyanis a testem mintha újabban sokkal érzékenyebben reagálna.
Ennek köszönhető az is, hogy rövid úton máris kétszer a csúcsra hajszol, és amikor ezek után sem hagy nekem sok nyugtot, én ugyanolyan hálásan fogadok minden érzést es ingert. Elveszek sötét szemeinek pillantásában, aztán hagyom, hogy birtokba vegye a testem minden részét ezen az estén. Minden ingert hevesen és többszörösen élek meg, élvezem, hogy már nincs benne kontroll, megborzongok a hajamba markoló ujjak érzésétől, a csípőmet maró ujjaitól, amikről tudom, hogy nyomot hagynak majd, de alig várom, hogy láthassam őket. Hevesen és vadul mozdul bennem, pont úgy, ahogy mindketten szeretjük, amikor pedig érzem, hogy megint nem fogom sokáig bírni, eszembe jut még valami. Ránézek, sötéten csillogó szemei fürkésznek egy kicsit, aztán - bár lelassított - szerencsére ahelyett, hogy megállítana, elégedetten elvigyorodik. A fülembe morgott dicséret hallatán elégedett hümmögést hallatok, a kezem pedig folytatja az útját lefelé, miközben az újra felgyorsuló lökései lassan teljesen elveszik az eszem.
Nem is kell sok idő ahhoz, hogy újra elélvezzek, az ujjaimnak nem kellett sokat rásegitenie az érzésre. Megfeszülő, remegő testtel, hangos nyögésekkel adom át magam újra a gyönyörnek, és mivel ő ismét nem áll meg, szinte ott is maradok ebben a mámoros ködben lebegve. A látásom teljesen elmosódik, összefolyik a szemeim előtt a világ, a testem érzékenysége kicsit sem hagy alább, sőt, ahogy érzem a mozdulatain és hallom a zihálásán, hogy ő is közeledik a csúcshoz, csak még hevesebb borzongás fut végig a gerincemen. Az ujjaim nem állnak meg, ahogy ő sem, bár fogalmam sincs, van-e még bennem annyi erő, hogy újra elélvezzek... de aztán abban a pillanatban, ahogy a hajamba markolva hátrafeszíti a fejem és egy erőteljes lökéssel a testembe merül, szinte a nyögésével egyidőben rándul össze az én testem is újra. Az egyébként is túlérzékeny testemre lecsapó heves orgazmus szinte teljesen kivet a világból, hosszan remegek még néhány elhaló nyögéssel, miközben ő is levezeti az érzést még pár lökéssel, aztán csak erősen zihálva, lehunyt szemekkel vagyok képes feküdni egy kicsit. A kérdése is egy kicsit késve jut el hozzám, de amikor felfogom, kinyitom az egyik szemem.
– Nem... – mormolom rekedt hangon, de azzal az elégedettséggel a szám sarkába költöző mosolyban, amit csak egy nagyon szerencsés, többszörösen is maximálisan kielégült nő arcán megjelenhet. A válaszom ellenére valahogy mégis ráveszem magam arra, hogy megmozduljak, lustán és lassan, nagy szusszanással helyezkedek egy kicsit, hogy oda tudjak bújni az oldalához. Nem érdekel, hogy mindketten izzadtak vagyunk és összeragadunk; majd megszáradunk így is.
– Lehet, hogy ma már csak aludni leszek képes – vallom be egy kis mosollyal, arcommal a nyakához férkőzve. Magamba szívom az illatát, orrommal megsimítom ott a finom bőrt, aztán egy csókot is nyomok oda, mielőtt lehunynám a szemem. Szuszogva próbálom újra rendezni a légzésem, de tényleg nagyon érzem magamon, hogy most rendesen kifárasztott.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Még ha a sushiroll egy könnyed játszadozást indított is el, nem annyira meglepő módon képesek vagyunk ebből valami egészen mást kikanyarítani. Valami kevésbé játszadozósat. Nincs ebben semmi meglepő; eddig is tudtuk magunkról és egymásról is, hogy megőrülünk a másikért, eddig is játszi könnyedséggel voltunk képesek megkívánni egymást - talán inkább az lett volna a csoda, ha annyi kétértelmű megjegyzés és direkt szókimondás után ne estünk volna végül egymásnak.
A takaróba szorulva izgalmas volt a kezdet, de messze nem elég, és az intenzitás hiányát ő unja meg előbb. Én már csak a következményeknek örülök heves, kéjes örömmel, ugyanis nehéz eldönteni, hogy csak ennyire fel van ajzva, vagy az előző frusztráltságát is beleviszi a mozdulataiba, de az biztos, hogy heves, mély, erőteljes mozdulatai kezdetben még a lélegzetemet is megakasztják. Hogy panaszkodom-e? A legkevésbé sem. A hátába marva élvezem a vadságát, és amint újra képes vagyok levegőt venni, heves nyögéseimmel is a tudtára adom, hogy mennyire nincs okom panaszra. Minden mást kizár a fejemből ő és az általa okozott kéj, képes lennék már ettől elélvezni, de más tervei vannak - amikhez szívesen alkalmazkodom.
Hamarosan már a hasamon találom magam, és szerencsére nem várat sokáig az érzéssel, hogy újra elmerüljön a testemben. A tempót is gyorsan újra felveszi, de még ez sem elég neki; amikor megérzem az ujjait a fenekemnél és hátranézek rá, sötétkéknek tűnnek a szemei a vágytól, pillantása fogvatartja az enyém, és már ettől látványosan megborzongok. Nem is tudom aztán nyitva tartani a szemem, először egy, aztán még egy ujját adja hozzá az érzéshez, és én az ingerek alatt nem is bírom sokáig, mielőtt a kéj lecsapna rám, hevesen, mámorosan. Aztán szinte abba sem marad. Hiába hiszem, hogy csak elnyújtani akarja az extázist, hiába ejtem ki a nevét kéjes sikolyként, nem áll meg és még csak nem is lassít, kitartóan mozgatja tovább a farkát és az ujjait tökéletes és heves ritmusban, míg bele nem taszít egy újabb orgazmusba. Még mindig nem tudom, mi okozza, hogy ennyire érzékenyen reagálok újabban mindenre, de nincs is időm ezen gondolkozni - ő nyilvánvalóan élvezi és ki is használja ezt, én pedig nem az a típus vagyok, aki panaszkodna egy ilyen bánásmód miatt. Még akkor sem, ha továbbra sem áll meg, újabb heves remegésbe és erőteljes vonaglásokba taszítva a testem, hangos nyögéseket csalva elő a torkomból. Az utolsó pillanatig nem vagyok biztos benne, hogy meg fog-e állni, de amikor végül megteszi, én már csak hevesen zihálni, és halkan nyögdécselve reszketni vagyok képes.
Kényszerítem a szemeimet, hogy kinyíljanak, ujjaim vakon is kitapintják az övéit, ahogy mellém támaszkodik, miközben kellemesen kiráz a hideg a simításától, a szavaitól, a fülemre morgástól, és attól az érzéstől, ahogy a fenekemhez dörzsöli magát. Túl lassan jár az agyam ahhoz, hogy rögtön válaszolni tudjak neki, és mire szólásra nyitom a szám, azon már csak egy hangos, elakadó nyögés jut ki, mert ő addigra cselekszik, és épp a fenekembe hatol.
– Axel... – zihálom, nyöszörgöm a nevét újra; úgy tűnik, a szókincsem beszűkült erre az egy szóra. Újra le kell hunynom a szemeimet, ujjaim belekapaszkodnak a karjába a fejem mögött, körmeim belevájnak a bőrébe, de a testem épp csak annyira feszül meg, ami még élvezetet nyújt. Az ujjai előző játszadozása és a megfelelő mennyiségű kenőanyag  biztosítja, hogy ne érezzek fájdalmat, csak egy kis feszítést érzek, de az pont arra jó, hogy a kéjjel elkeveredve elvegye az eszemet. Amikor meghallom azt az elégedett, izgató hangot, újra kinyitom a szemeimet, és ahogy ujjai kisöprik a hajam az arcomból, tekintetem találkozik az övével. Kéjes, ködös pillantásom árulkodik arról, amit tett és tesz velem, zihálva, halk nyögéssel nézem vágytól sötét szemeit, ahogy mélyen belém csúszik. Ujjai a hajamba markolnak, én pedig nyögve reszketek meg, megborzongva az érzéstől, ahogy egészen rám engedi a testét. Eszembe jut a tükör, hogy most is úgy veszhetek el alatta, a gondolattól pedig újabb remegés fut végig rajtam, de nincs esélyem ezzel húzni az agyát, mert mozogni kezd, én pedig nem vagyok képes tovább gondolkodni. A tempó és a hevesség ugyanaz marad, ami eleinte fokozza egy kicsit a feszítést, de nem sokáig. Azt nem tudom, hogy a testem szokja-e meg hamarabb az érzést, vagy csak a kéj hatása lesz erőteljesebb, de az biztos, hogy mire a csípőmre fogva még vadabb mozgásba kezd, én ugyanabba az állapotba kerülök, mint az előbb: hangosan zihálva és heves nyögésekkel reszketek és vonaglok alatta, minden egyes hanggal és rezdüléssel a tudtára adva, mit művel velem éppen. Elveszítem az időérzékemet, csak a kéj összpontosul a fejemben és a testem bizonyos pontjain, és amikor újra azt érzem, hogy hamarosan végem van, eszembe jut valami, amiről tudom, hogy imádja. Kinyitom a szemem - mikor csuktam be megint egyáltalán? -, és miközben a szabad oldalunkon lévő kezem lassan elindul lefelé a takarón, megkeresem a pillantását, mintha csak engedélyt kérnék. Ha nem állít meg, akkor a kezem sem áll meg addig, míg a hasam alatt el nem ér a lábaim közé, hogy egyszerre tegyem magamnak intenzívebbé az élményt, és neki a látványt és a tudatot. Még csak nem is kell arra használnom az ujjaimat, hogy a testembe merítsem őket; ha hagyja, hogy kedvemre tevékenykedjek, lényegében már annyitól elveszítem a maradék valóságot is, hogy simogatni kezdem magam. Onnantól pedig már tényleg csak másodpercek választanak el egy újabb heves és hangos, intenzív orgazmustól.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Látom rajta, hogy élvezi, amit tesz velem; mintha pont azért figyelne ennyire azzal a kis mosollyal a szája sarkában, hogy lássa, hogy reagálok a szavaira, elképzelek-e mindent, amit láttatni akart velem. Márpedig én nagyon sok mindent elképzelek... Ő pedig elégedetten mosolyog, és még arra sem rest emlékeztetni, hogy a gyakorlat még ennél is jobb.
– Feltétlenül ragaszkodom a gyakorlati bemutatóhoz. Ebből is – közlöm vele, mert bár lassan listát kell írnom, hány bemutatóval tartozik nekem, de nem is baj. Az ilyesmit pláne könnyedén meg fogom jegyezni, arra a mérget vehet. Mondjuk neki sincs gondja a memóriájával, legalábbis az a kis sóhaj erre enged következtetni. Persze később hiába figyelmeztetem, hogy jobb lesz, ha vigyáz magára, még a büntetés gondolatát is mintha csábítónak tartaná. Nem mintha nem lenne jogos a kimondatlan feltételezése, miszerint neki egészen más bosszút szánnék. A pimaszságára csak sokatmondóan elvigyorodom, majd közelebb hajolok hozzá, bogy lecsókoljam az ajkairól a szemtelenségét.
Nem sokkal később a csókok már egészen máshova vezetnek és jóval sürgetőbbé is válnak. Azt nehéz lenne megmondani, melyikünk lesz türelmetlenebb, mert engem teljesen kikészít már a játszadozásával is, de amikor eljutok arra a pontra, hogy nem bírom tovább így, ő félig már a folytatáson ügyködik. Amikor végre megérzem a farkát a testemben, ha akarnám sem tudnám visszafogni a reakcióimat, amik magukban hordozzák ezt a navégre érzést is, aztán közös erővel kezdjük kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet - bár a szorosan körénk tekert takaró ebben speciel nem segít. Hiába vágyjuk mindketten az érzést, hogy teljesen magamba tudjam fogadni, nem tudom megvalósítani ehhez a tökéletes szöget; fel kellene ülnöm hozzá, de azt nem tudok. A csípőm mozdulataival tudok csak rásegíteni arra, amink van, na meg azzal a heves, hosszú csókkal, amit ő is sürgetően és vadul viszonoz. Zihálva csókoljuk egymást, nem törődve a légszomjjal, annál jobban érezhető viszont a frusztrációja, amiért sokadjára sem tud elég mélyre húzni magán, és én sem tudok befejezni a mozdulatot a szűkös hely miatt. Bosszús kitörésére halk, rekedt hangon, buján nevetek fel, de nincs sok időm a vidámságra, mert már helyezkedni is kezd. Ha eddig nem lett volna egyértelmű a türelmetlensége, most mindenképp figyelemreméltó, milyen gyorsan rázza le magunkról a takarót annyira, hogy rendesen mozogni tudjon, miután fordított rajtunk. Ezen sincs viszont sok időm ámulni, ugyanis amint megszerezte a mozgás szabadságát, azonnal pótolni kezd mindent, ami eddig hiányzott: olyan hevesen és mélyen kezd el magáévá tenni, hogy eleinte még a nyögések is elhalnak a torkomban. Szinte levegőt sem tudok venni, csak ívbe feszülő testtel kapaszkodok belé, mígnem hosszan, hangosan törnek ki belőlem az addig bennem rekedt kéjes nyögések. A körmeim belevájnak a hátába és a vállába, lábaimat feljebb húzom és hevesen munkálkodó csípője köré fonom, hogy ne akadályozzam a mozgásban, de még intenzívebbé tegyek minden érzést. Érzem, hogy már ettől nagyon gyorsan el fogok tudni menni, csak ezért frusztrál egy kicsit, amikor lassan megáll, de nagyon is jól tudom, hogy még nem végeztünk. Hagyom, hogy kedvére pakoljon az ágyon, rá is segítek a mozdulatra, hogy hamarabb a hasamon legyek, aztán amennyire csak a póz és a hajlékonyságom engedi, széles, számára kényelmes terpeszt csinálok. A hajamat oldalra dobva nézek rá hátra a vállam felett kéjtől ködös szemekkel, feljebb húzom neki a fenekemet, amennyire szeretné, a hátamat csábító, feszes ívbe hajlítva. Tudom, hogy ez a kedvence, és nyilván nem véletlenül, hát akkor hagyom őt élvezkedni... bár amint újra a testembe merül, nekem sem nagyon hagy lehetőséget másra. A kezeim ezúttal a lepedőbe marnak, miközben ő újra felveszi az előző tempót, így még intenzívebben érzek minden egyes mély lökést, és ennek megfelelően kezd egyre hevesebben reszketni és lüktetni a testem is. A nyögéseim már ettől szabálytalanná válnak, de aztán jön a ráadás: amikor megérzem az ujjait a fenekemnél, élesebben szívom be a levegőt, újra hátranézek rá, a szemeimen mélyül a köd, és az ajkamat is vágytól telve harapom be egy kicsit. Amikor az első ujja elmerül a testemben, lehunyt szemekkel nyögök fel hosszan, a második ujját pedig egy újabb kéjes, elnyújtott, nyögésbe fúló káromkodás követi. Nem hagy időt pihenni, az ujjai is rövidesen felveszi a csípője tempóját, én pedig nem is bírom tovább visszafogni azt, ami már kétszer majdnem bekövetkezett. Hevesen remeg és feszül meg az egész testem, a torkomból hangos nyögés szakad fel, hevesen lüktetek és szorulok köré két fronton is, miközben a gyönyör végigvág rajtam. Az extázis persze nehezen akar elülni, főleg, hogy elnyújtja nekem az érzést...
Aztán rájövök, hogy nem csak elnyújtja.
– Axel...! – A neve egy elfúló, kéjes nyögés és kiáltás keverékének hat leginkább. Világossá válik, hogy nem is fog megállni, nekem viszont túl érzékeny a testem ahhoz, hogy sokáig elbírjon ezzel az irammal, ezekkel az ingerekkel, az előző heves orgazmus után. Tehetetlenül vonaglok meg minden egyes mozdulatára, kezeim a lepedőt marják a gyönyörteljes kínban, mígnem a látásom már teljesen össze nem mosódik előttem, hogy aztán újra elélvezzek, hevesen reszketve és lüktetve alatta.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Persze egy pillanatig sem gondoltam komolyan azt a részt, hogy neki szoknyát kellene hordania, ellenben szándékosan fordítom vissza ellene a kérdés másik részét... mert - nyilvánvalóan - mindketten tudjuk, mire gondol még, de akkor már mondja is ki konkrétan. Azt már meg sem említem, hogy be is mutathatná. Már a mosolyától kellemesen, várakozásteljesen borzongok meg, a szemeim csillogva figyelik őt, várva a választ, ami biztos vagyok benne, hogy megfelelő mélységű lesz majd. És nem is kell csalódnom. Miközben beszél és részletesen elmondja, milyen előnyei lehetnének még a szoknyának, az ajkaim először csak elnyílnak egy kicsit - na jó, ez már annál a résznél megtörténik, amikor azt ecseteli, hogy hogyan dugna meg hátulról, miután lejjebb tolta a nadrágomat -, de aztán, ahogy tovább beszél, egyre inkább beleélem magam az előttem felderengő izgató képekbe. Különböző helyzetekben a konyhapulton, az asztalon, a kanapén, vagy egyszerűen csak a falnál, mindössze ennyi akadállyal... Halkan, vágyakozva szusszanok fel, az ajkamat beharapva ficergek egy kicsit, mert a gondolataim ösztönösen elindítottak egyéb folyamatokat is a lábaim között.
– Mmm-hmm... – mormolom elnyújtott hangon. – Azt hiszem, újra kell értékelnem a szoknyákról alkotott véleményemet. Nagyon meggyőző érveid vannak – ismerem be aztán, sokatmondóan pillantva azokba a csábító kék szemekbe.
Innentől talán már nem is lenne nehéz kitalálni, hova fogunk végül kilyukadni, de nem esünk rögtön egymásnak. Beiktatunk néhány kitérőt, például arról is, hogy ameddig csak azt akarja megállapítani, hogy nem is lehetne nálam jobb nője, addig ránézhet másokra is, de nem állok jót magamért, ha valaki mégis be akarna próbálkozni nála. Mondjuk sem a vigyora, sem a szavai nem azt mutatják, hogy ez a gondolat különösebben bántaná.
– Azért vigyázz, mert ha szándékosan rendezed úgy a dolgokat, kénytelen leszek rajtad is bosszút állni – állok elő egy újabb fenyegetéssel, bár a mosolyom és az, hogy eközben az állára simítom az ujjaim, hüvelykujjammal pedig épp úgy simítom meg az ajkait, mintha azon a csókon járna az eszem, talán kevésbé hatnak fenyegetően. Pedig emlékszem még arra a snusnura is, ha nagyon bosszúra vágynék.
Végül talán nem is olyan meglepő, hogy kis híján tényleg oda jutunk. Persze régóta ebbe az irányba mutattak már az incselkedéseink és a tetteink is, de amikor a vacsorát emlegetve a kezei a fenekemről lejjebb térnek az ölemre, aztán szó szerint letépi rólam a bugyit is, akkor már nem csak incselkedés az egész. Az érintései feltüzelnek és felforralják a vérem, ujjai hol simogatnak, hol elmerülnek a testemben, és ez az őrjítő játék gyorsan eléri, hogy ne tudjak gondolkozni. Amikor az érzékeny bőrömre dörmög, már a szavak sem jutnak el a fejembe, nemhogy emlékezzek arra, egyáltalán mire válaszolt. Csak a zihálásom és a nyögéseim jutnak ki a torkomból, különösen, ahogy ujjai játék mellett ajkai és nyelve a mellbimbómmal kezdenek játszani. Minden erősebb szívásnál vagy mozdulatánál élvezettel marok bele jobban a fejbőrébe, míg el nem jutok arra a pontra, amikor már őrjítő, hogy csak ennyi.
Egy hosszú, heves csókot követően megadom neki a választás lehetőségét, bár nekem már túl ködösek a gondolataim, és igazából tőle sem kapok konkrét választ - legalábbis nem szóban. Annál sokatmondóbb viszont az érzés, amikor ujjai elengednek, majd megérzem a farkát a tökéletes helyen. Vágyakozó nyöszörgéssel marok a takaróba a támaszkodó kezemmel, és ahogy másik kezével lejjebb tolja a csípőmet, lehunyt szemekkel, hátradöntött fejjel segítek rá a mozdulatra, magamba fogadva őt, lüktetve, halkan, hosszan felnyögve fogadva az érzést. Kicsúszik az ajkaim között egy halk, élvezkedő sóhajba fojtott káromkodás, érzem, hogy mintha olajat öntöttünk volna az egyébként is forrongó véremre ezzel. A takaró még mindig túl szorosan ölel körbe minket ahhoz, hogy kényelmesen meg tudjam lovagolni, de azt hiszem, túlságosan akarjuk egymást ahhoz, hogy ebből gondot csináljunk. Két kézzel a fenekembe marva kezd el mozgatni magán, jobbára az előző mozdulatot lemásolva, én pedig igyekszem rásegíteni ezekre a heves, követelőző mozdulatokra a támaszkodó kezemmel, erősebben tolva vissza magam minden alkalommal, hogy minél mélyebben érezhessem őt. Nem fogom vissza a hangomat sem, szabadon nyögdécselek minden egyes mozdulatra, hangosabban vagy épp elnyújtva a hangot, amikor épp jó mélyen magamba fogadom. Ezeknél az alkalmaknál néha meg is állok egy kicsit, hogy amennyire csak a takaró engedi, a csípőm köröző mozdulataival egy kicsit mindkettőnknek rá tudjak segíteni az érzésre. Kéjes nyögéseim közben aztán lepillantok rá, a hajamat az egyik oldalra dobva, hogy ne lógjon bele mindenhol az arcába, és szabadon tudjam inni magamba a látványát is. Kezemmel, amelyik nem a mozgásra segít rá, a mellkasára simítok, majd onnan fel az arcára, zihálva, vágyakozva simítom meg az ajkait, aztán engedelmeskedem is a vágynak, és a tarkójára csúsztatott ujjaimmal magamhoz vonom egy heves, éhes csókra. Nyögéseim elvesznek az ajkain, de közben lehajolok hozzá, hogy ne neki kelljen tartania a fejét, ugyanis nem engedem el egyhamar akkor sem, ha alig van levegőnk. Olyan hosszan élvezem ki ajkai ízét, nyelvünk heves táncát, ameddig csak bírom, miközben a testem egyre erőteljesebben lüktet körülötte.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Imádom azt, hogy ilyen könnyedén tudunk egymással játszadozni. Amíg őt nem zavarja, hogy sosem tudok betelni vele - semmilyen értelemben -, addig engem sem zavar, hogy olyan könnyedén reagál pimaszul vagy épp huncutul bármire, amit mondok, sőt. Élvezem, hogy tökéletesen lecsapja a magas labdákat és ő is ad nekem néhányat, és azt is, hogy amikor megnyalom az ajkaimat, ő is pontosan ennek megfelelő üzenettel a szemeiben nézi végig a mozdulatot. Aztán a kis viccelődésünk is hasonló utcába fut, bár először még el kell képzelnem őt szoknyában, amin vidáman elnevetem magam.
– Nem, azt hiszem, a szoknya nem a te stílusod – nyugtatom meg szélesen mosolyogva, miután úgy tettem, mint aki komolyan fontolóra veszi a lehetőséget. A szoknya pedig ezután egészen más irányba tereli a gondolatait... és így az enyémeket is. A mosolyom sokatmondóvá váltotik, élvezettel szusszanok fel, ahogy ujjai a fenekembe markolnak, de nem tudok csendben maradni.
– A fenekemet elég könnyű úgy is megmarkolnod, ha becsúsztatod a tenyered a nadrág dereka alatt... Biztos, hogy erre gondoltál? – állítom kihívás elé, mintha meg kellene győznie arról, hogy ez valamiért tényleg kifizetődő lehet.
Ha már egyébként is olyan engedékeny vagyok a kocsma kérdésében, bár amikor a nők nézegetésére azt mondja, hogy "azt nem lehet", akkor magasra kúszik a szemöldököm. A magyarázat már sokkal inkább ínyemre van, boldog, halk kuncogással fogadom a pusziáradatot a bókok mellé. Én nem igazán látom magam ilyennek, de addig jó, ameddig ő így gondolja.
– Rendben, ilyen céllal hajlandó vagyok kivételt tenni. De ha valamelyikük félreérti az üzenetet, nem vállalok felelősséget a következményekért – figyelmeztetem csak félig komolytalanul. Viccelődünk, de nagyon komolyan veszem - és fogom is venni -, hogy ő bizony az enyém.
A játék viszont - még ha kitérőkkel is, de - folytatódik. Megteremtem a csapdát saját magamnak, amikor bevallom neki, hogy - most még - képes lehet majd meglepni engem, amikor épp olyan helyzetben vagyunk, és előre félek, mi mindenhez vezet majd mindez, de aztán újra szóba kerül a vacsora... most már vele összefüggésben. Rajta a sor, hogy megnyalja az ajkait, nekem pedig csupán ettől és a szavaitól bizsergés fut végig a gerincemen, egyenesen az ölem felé. Innentől már szinte egyenes út vezet a végjáték felé, még ha néha próbálom is meggyőzni magam arról, hogy fogjam vissza magam egy kicsit. Elég nehéz, és nem is nagyon sikerül, főleg, hogy a teljesítményéről beszélünk, meg az én boldogságomról, miközben a tenyerei a fenekemet fogják, a testünk pedig végre szorosan összesimul. Ezt még egy csókkal is tetézem - egyszerűen muszáj -, ami igazán hosszúra nyúlik, de eszemben sincs gyorsan véget vetni neki. Élvezem a forró érintést, nyelvünk játékát, ajkai selymes ízét, és az érzést, ahogy még a mellem is a mellkasának feszül a közelségtől.
A feltett kérdésemet én félig ártatlannak szánom ugyan, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem borzongok meg a felvillanó mosolyára és tekintetére. Ráadásul megint a vacsoráról beszél és erősebben markol a fenekembe, amitől kellemesen kiráz a hideg.
– Úgy sejtem, most nem a levesre... gondolsz. – Egy kicsit megakadok a mondat végén, az utolsó szó pedig már félig sóhajtva nyer utat magának, az ujjai ugyanis lejjebb vándoroltak, és addigra már sokkal érzékenyebb részekre kalandoztak. Pontosan tudom, mit tapinthatott ki ott - és a bugyi bizony nem csak a régebbi pillanatok emlékeit hordozza. Aztán érzem, hogy erősebben kapaszkodik a fehérneműbe, és nem nehéz kitalálni, mit akar; sokatmondóan el is mosolyodom.
– Ugye tudod, milyen következményekkel jár, ha tönkreteszel egy bugyit? – emlékeztetem arra a rendkívül fenyegető veszélyre, hogy még a végén veszek helyette egy olyan szettet. – Gondolod, hogy megbirkóznál a... – Ezúttal már nem sikerül befejeznem a kérdést, mert a fehérnemű hősi halált hal, nekem pedig a "következményekkel" szó hal el a torkomban, ahogy az ujjai azon nyomban megtalálják az utat a pozícióm miatt széttárt lábaim közé. Elfúló hangon nyögök fel és mozdítom a csípőm ösztönösen az ujjai ellen, hogy minél többet nyerhessek az érzésből, a kérdése nem is jut el hozzám rögtön, mert azzal vagyok elfoglalva, jogy az ujjai érintését élvezzem.
– Véletlenül tudom, hogy... a séf ajánlatában szerepel valami finom... mézes desszert – rakok össze egy értelmes mondatot nagy nehezen. Nincs könnyű dolgom pedig, ahogy játszani kezd velem, az agyam egyre inkább kikapcsol, a mondat végére már lehunyt szemekkel döntöm hátrébb a fejem is, kiélvezve a hol izgatóan simogató, hol a testembe hatoló ujjait. Elfúló lélegzettel, halk nyögésekkel hagyom, hogy kedvére játszadozzon, én is érzem, hogy már ennyitől is egyre nedvesebb vagyok, de nem hiszem, hogy ezen bármelyikünk is meglepődne. Amikor feljebb tol magán, nem ellenkezek, és milyen jól teszem... Elhaló hangon nyögök fel, ahogy ajkai és nyelve megtalálja az egyik mellbimbómat, még jobban hátrahajtom a fejem, ezzel együtt ívbe hajlítva a testem is, hogy könnyebben hozzám férjen, és míg egyik kezemmel tovább támaszkodok, a másikkal a tarkójára marok. Halkan zihálva, fel-felnyögve, mély sóhajokkal élvezem az őrjítő játékot, míg el nem érek arra a pontra, amikor a bőröm már szinte viszket az alatta forrongó vérem miatt; épp csak azt nehéz eldöntenem, mit akarok következő lépésnek. Az előbb még világosan láttam magam előtt, de az új helyzetem miatt nehéz nem arra gondolnom, hogy lényegében alig egy kis erőfeszítésbe, néhány finom mozdulatba kerülne, hogy érezhessem őt. A tarkójánál fogva húzom vissza a fejét, hogy aztán az ajkaira hajoljak, most már sokkal hevesebben, vágyakozva csókolva meg, mielőtt szuszogva az ajkaira suttognék. Ha én nem is tudok dönteni... egyébként is ő akart vacsorázni.
– Hogyan kívánod a desszertedet? – adom meg neki a választás lehetőségét rekedt suttogással.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Igazából nem tudom megmondani, melyikünk memóriájának lehet igaza; az is lehet, hogy valóban beszélt nekem erről, csak én épp abban a fázisban voltam, ahol nem jutott el hozzám minden információ, mert egy kicsit még dolgozott bennem a sokk. Persze akárhogyan is volt, a lényegen nem változtat: most már tudom, és még azt is megígéri, hogy kapok erről majd előzetes bemutatót is, innentől kezdve pedig garantáltan nem tudom majd elfelejteni. Nem is én lennék, ha nem utalnék vissza egy bizonyos bemutatóra, és nem is ő lenne, ha nem értené azonnal a célzást, úgy nézve rám, hogy csoda, hogy a kis mormogása közben nem olvad le rólam a bugyi.
– Biztos vagyok benne – nyalom meg egy kicsit az ajkaimat a gondolatra, sokatmondóan felcsillanó szemekkel. Tudom, hogy ilyenkor telhetetlennek tűnök, de azt is tudom, hogy ez őt a legkevésbé sem zavarja, sőt...
Miután újra sushitekerccsé avanzsáltam - ezúttal szerencsére vele együtt -, ő pedig azt mondja, ez lenne neki a tökéletes gyógyír, nem kérdés, hogy rögtön azzal kezdek viccelődni, hogy tehetném ezt neki lehetővé. Még akkor is, ha nyilván csak vicc az egész, örömmel fűzöm tovább és tovább, mert a nevetése hangja az egyik legkobb dolog, amit csak hallhatok. Amikor közelebb hajol, bizalmas kis mosollyal kezdek bólogatni mintegy ígéret gyanánt, de azért valamit még meg kell osztanom vele.
– Úgy tudom, miután a feleséged leszek, már nem lehet önálló véleményed majd, szóval... – közlöm vele vidáman, megvonva a vállamat is, hogy onnantól kezdve az én vélemenyem lesz az övé is.
A viccelődésen túl azért sikerül előállnunk egy tervvel is, ami remélhetőleg hasznosítható és hasznos is lesz, amikor egyáltalán lesz lehetőségünk alkalmazni. Ezzel egyidőben viszont fény derül az én... hiányosságaimra is, ami persze magával vonja azt is, hogy megemlítse: már megint fegyvert fogtam rá. Azt azért megígérem neki, hogy ha jól fog viselkedni, nem kell ettől tartania.
– Valami olyasmi. Kocsmába mehetsz, amíg időben hazaérsz, és meg sem próbálsz más nőkre nézni – igazítom ki vidáman.
Pedig az igazi játék csak ezt követően jön, ugyanis rávilágít, hogy így meg is tud majd lepni, ha akar... és én túl későn jövök rá a csapdára. Ugyanilyen lelkességgel adom viszont elő a szerencsétlen áldozatot, közben persze fel is kínálva neki magam, vidáman kacagva, míg ő morogva harapdálja a nyakam, mintha csak elkapta volna a prédáját. Amikor viszont ráébredek, hogy mit csinált velem, hogy tényleg odáig jutottam, hogy most hevesen dobogó szívvel, izgatottan várom a saját esküvőmet, akkor muszáj számon kérnem rajta mindezt. Persze így is sikerül elterelnie a figyelmemet a nyakam csókolgatásával, olyannyira, hogy csak akkor ébredek rá, mit mondtam, amikor ahhoz méltó választ ad. A hangsúlyánál már csak a vigyora egyértelműbb, és nem is tudok nem hasonló üzenettel visszamosolyogni rá.
– Talán ezúttal neked kéne vacsoráznod – vonom fel a szemöldököm kihívóan. Így már egészen más értelmet nyer a képességeinek bemutatása is, bár sosem korlátoznám a kreativitása kiteljesítésében...
– Mmm, jó tudni, hogy a kettő nem zárja ki egymást – dorombolom elégedetten, mielőtt a hátára csúsztatott kezeim segítségével fordítanék a helyzetünkön. Először nem is kapcsolok, mire gondol a válaszában, de a teljesítmény szó és az a kis zavar a mosolyában felvilágosít, mit akar a megfeleléshez kapcsolni. Mindentudó mosollyal hajolok egy kicsit közelebb, élvezve magamon a kezeit, és az enyémnek simuló bőrét magam alatt.
– Tökéletesen teljesítettél – mormolom mosolyogva, egyik kezemmel a feje mellett támaszkodva meg, másikkal pedig az arcára simítva. – Jó érzés tudni, milyen hatással vagyok rád – teszem hozzá felcsillanó szemekkel. Innentől még egyértelműbb az asszony boldogsága, de azért értem, miért kérdezi meg, és nem is tagadom meg tőle a választ.
– Nagyon is – pillantok a kék szemekbe azzal a boldogsággal, hüvelykujjammal megsimítva az állát, majd az ajkait, de a következő szavaira elnevetem magam.
– Nem panaszkodom. Őfelsége Tökéletesen elégedett a szolgálataiddal – jelentem ki határozottan a kis csók után, de ha már megkóstolhattam az ajkait, ezúttal én hajolok lejjebb hozzájuk újra.
– Persze sosem késő egy kicsit még hozzátenni... – súgom az ajkaira, mielőtt megcsókolnám, ezúttal nem is engedve gyorsan megszabadulni őt a csókból. Kiélvezem az ajkai ízét, szabad kezem ujjai közben az arcát, a haját simítják, az orrom megtelik az illatával, míg a testünk továbbra is szorosan összesimul. Nem mondom, hogy ne lenne kedvem ténylegesen hitvesi szolgálatra fogni, de talán tényleg túl telhetetlen vagyok, szóval egy kicsit visszafogom magam. Elengedem, mosolyogva pillantok rá újra, szerelmesen iszom magamba a vonásait, szemei csillogását.
– Kíván valamit az uraság még ma este, vagy megelégszik azzal, ha őfelsége nemsokára álomba simogatja? – kérdezem mosolyogva.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Halkan elnevetem magam azon az arckifejezésen, amit épp vág; mint egy rosszalkodó kisgyerek, aki nagyon is élvezi a rosszalkodása tárgyát. Persze én is jól emlékszem még, hogyan reagált a fehérnemű szettekre... szóval még az is lehet, hogy én titkon beszerzek majd neki újakat. Csak hogy ne unjon rá. Ezt viszont nyilván nem fogom vele előre közölni, szóval inkább rákérdezek a másik dologra, ami megütötte a fülemet. Egy kicsit elgondolkozom, de aztán megrázom a fejem egy kis mosollyal.
– Nem, nem rémlik ilyesmi. Egy kicsit le vagyok maradva, azt hiszem – teszem hozzá, de nincs a hangomban neheztelés vagy bármi ilyesmi, inkább félig vicces megjegyzés ez, mintsem szurkálódás. Azután pedig, hogy fel is ajánlkozik, pláne nem jutna eszembe ilyesmi, inkább az ajkamba harapva nézek rá felcsillanó szemekkel.
– Újabb képesség-bemutató? Benne vagyok – felelem somolyogva. Ha jól emlékszem, a kölcsönzött járgányába is valami hasonló alappal csábított be, és annak is elég... izgalmas vége lett. Az előzőek után pedig ezt sem tudom ártatlanul felfogni.
Csak hogy ne hazudtoljuk meg magunkat, szerzünk egymásnak néhány kellemesen érzelmes pillanatot is, és persze megint licitálunk egy kicsit, hogy kinek a jóléte a fontosabb. Aztán ő újabb tekercset készít belőlünk és a takaróból, én pedig nevetve élvezem a mutatványt, meg persze az eredményt, főleg, amikor közli, hogy ez bizony rövid úton meg tudná gyógyítani őt. Fel is ajánlom a szolgálataimat, hogy szerzek neki erről orvosi papírt, aztán áterőszakolom a dolgot a felettesein is mint egy tank. Mosolyogva hallgatom a nevetését, aztán ez a mosoly ki is szélesedik a válaszait hallva.
– Szerencsére engem nem érdekel senki más véleménye – jelentem ki, lehunyt szemekkel, mosolyogva élvezve a finom, lágy csókokat az arcomon és a homlokomon. Halkan kuncogva simítok végig a fején, amikor egy aranyos, ragaszkodó mozdulattal az enyémhez is simítja az arcát, a fejem kissé oldalra fordítva szórok el ezúttal én csókokat az ő arcán, legyen az épp a szakálla vagy a bőre, amit az ajkaim érintenek.
Ezután már csak-csak eszembe jut valami használható is, amit közös erővel egy szerintem egész jó és működőképesnek tűnő ötletté kovácsolunk. Nem olyan tökéletes, mintha mellettem lenne és úgy tudnám felébreszteni, de talán a legközelebb áll hozzá, ha táv-megoldásokban kell gondopkodnunk. Fel tudom ébreszteni, mielőtt túl mélyre süllyedne a rohamban, és legalább a hangomat hallhatná, ha megérinteni nem is tudom. Még énekelni is hajlandó lennék neki minden reggel, ha attól jobban érezné magát. A képességem határai - amik épp átalakulóban vannak - azért igényelnek némi magyarázatot, de amikor erre is azt mondja, hogy bár tudna segíteni, elmosolyodva rázom meg a fejem.
– Segítesz – jelentem ki határozottan, de gyengéd hangon. – Most már minden egyes pillanattal csak segítesz – emelem fel a fejem egy kicsit, hogy puhán az ajkaira tudjak csókolni. Amióta újra velem van, egyre csak erősödöm, és azt hiszem, ez a kapocs is ezért látszik megerősödni, napról napra jobban. A következő kérdésére viszont elnevetem magam, miközben megrázom a fejemet.
– Csak ha megérdemled – mosolygok rá huncut módon. Nem mintha valaha megérdemelne ilyesmit, de azért tudja csak, hogy kivel van dolga még mindig. A következő kérdése már sokkal inkább rám nézve fenyegető viszont, bár ezt a "meglepni" kifejezésből még nem szűröm le azonnal.
– Hát, valószínűleg i... Neeeem! – javítom ki magam aztán gyorsan, mert meglátom azt a széles vigyort az arcára költözni. Elnevetem magam, ahogy a nyakamra támad, próbálom előadni a szegény áldozatot, de valószínűbb, hogy nem hisz nekem, ha egyszer közben úgy fordítom a fejem, hogy minél jobban hozzám férjen.
– Rettegek! – kontrázok rá a dologra árulkodóan vidám hangon.
Még tovább húzzuk egy kicsit a viccelődést azon a vonalon, hogy mi lesz, ha nem is ő veszi fel a telefont. Persze nagyvonalúan felajánlom mind a színészi, mind a fenéken billentési képességeimet, de azért nehéz überelni a pillanatot, amikor kijelenti, hogy csak én létezhetek számára ilyen értelemben. Magamhoz ölelem, bár érzem, hogy nem engedi rám a súlyát; a lényeg, hogy most egészen közel érzem magamhoz. Bevallom neki, amit már egyszer megbeszéltünk, hogy nem akarok többet várni a szükségesnél, a válaszától pedig még inkább szárnyra kap a szívem. Ahogy mosolyogva, hevesen dobogó szívvel, szinte kislányosan izgulva gondolok arra, hogy hamarosan a férjem lesz, ráébredek arra is, hogy mennyire kiforgatott magamból, hogy ide jutottam, amin elnevetem magam, de aztán - nyilván - számon is kérem rajta mindezt. Persze a mosolyát látva nehéz koncentrálnom, de azért csak közlöm vele, hogy ezt jóvá kell tennie... ééés ekkor válik csak igazán nehézzé a koncentráció, mert attól a mosolytól még félre is ver a szívem.
– Most nyilván arra gondolsz, hogy ágyba kell hoznod nekem a vacsorát... – mormolom, miközben lehunyom a szemeimet, hogy élvezhessem a csókjait. Kellemesen kiráz a hideg, annyira elmerülök az érzésben, hogy jgazából le sem esik, hogy eleve a vacsora juttatott ide minket most. Amikor felemeli a fejét, én is kinyitom a szemeimet, a kérdésre pedig lassan elmosolyodom.
– Előre hoznád a képesség-bemutatót? – pillantok a szemei csábító kékjébe, míg egyik kezemet átbújtatom a karja alatt, hogy ujjaimmal kellemesen végigsimíthassak az oldalán, a hátán. – Talán meggyőzhető vagyok... de persze csak ha jól teljesítesz – vonom fel a szemöldököm játékos kihívással; mintha ő tudna nem jól teljesíteni. Megkapaszkodom benne, aztán, ha hagyja, fordítok magunkon még egyet, hogy továbbra is a takaró csapdájában legyünk, de már én legyek felül - és én már zavartalanul rá is fekszem, hogy minél többet érezhessek belole.
– Azt mondják, ha boldog az asszony, boldog az élet is, vagy mi – somolygok rá, megsimítva az arcát. Nem mintha most nem néznék ki boldognak, ami azt illeti, de túlságosan szeretek vele játszadozni ahhoz, hogy kihagyjam az ilyeneket.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Ismertetem vele a nagyon is valószínűsíthető problémát, miszerint észak plusz tengerpart egyenlő nagyon sok réteg ruha rajtam, de ő olyan egyszerűen söpri le ezt a problémát, hogy rögtön elnevetem magam. Persze, jogos, nem is értem, mit aggasztottam itt magamat azon, hogy majd sokat vesződik a vetkőztetésemmel. Ezután viszont rögtön úgy csillannak fel a szemei, hogy kihívón felvonom a szemöldököm, várva, mi jutott eszébe, és amikor elmondja, ehhez társul egy csábító mosoly is.
– Álmodozunk, hm? – simítom végig az arcát a mutatóujjammal mosolyogva, de azért nem kerüli el a figyelmem az sem, hogy ezek szerint nem csak abban vagyok lemaradva, ahogy képes volt végezni azzal a nyomorulttal.
– Szóval már ilyeneket is tudsz? – kérdezem szelídebb, kíváncsibb mosollyal, de ha igazolja a sejtésemet, újra kiszélesedik a mosolyom.
– Nos, ha meleg van és veled találkozok, akkor úgysem kell sok ruha... – mormolom sokatmondó, ígéretekkel teli pillantással. Tudja, hogy képes lennék rá.
Skygge kapcsán megint oda jutunk, ahova már olyan sokszor: egymást próbáljuk túllicitálni a féltésben és a gondoskodásban. Ő az én érdekeimet nézi, én pedig az övét, mert bár igaz minden, amit mond, én az ő javára mindenről lemondanék, ha kellene. Ezt viszont azt hiszem, ő is tudja, de akkor sem hagyná, ha megtehetné.
– Jól van. Ezekkel nem tudok vitatkozni – vallom be kis mosollyal. Ez nem változtat azon, hogy aggódok érte, viszont kétségtelen, hogy nekem is jobb lesz, ha nem teljesen egyedül kell megszoknom egy új életet. Azt nem tudom, milyen gyorsan leszek képes leszokni arról, hogy ne a fegyveremért nyúljak első mozdulattal indulás előtt, de... majd ebben is fejlődök idővel. Remélem.
Továbbra is aggasztanak viszont az ébredései, csakhogy egyelőre nem tudok semmivel előrukkolni azon kívül, hogy ha nem is lehetek mellette, ott lesz a tudat, hogy csak fizikailag nem tudok ott lenni. Mindenhogy máshogy ott vagyok és leszek is. Amikor pedig ezt kijavítja többes számra, érzem, hogy a szívem hatalmasat dobban, a mellkasomban pedig szétárad a melegség.
– Igen. Igazad van – suttogom szerelmes pillantással, tenyeremet az arcára simítva, ahogy közelebb hajol. Ragaszkodással viszonzom a finom csókot, megsimítva közben az arcát a hüvelykujjammal. Végül arra jutunk az ébredései kapcsán - vagyis inkább annak kapcsán, hogy erre hogyan, vagy hogyan ne készüljünk -, hogy neki kell majd éreznie, mit szeretne, amikor már berendezkedtünk, de mondjuk még van egy-két reggelünk együtt. Nehéz szívvel, de megtenném, hogy nem lépek közbe, ha ezt kérné... de aztán nincs is időm belegondolni ebbe, mert akcióba lép. Halkan nevetve kapaszkodom belé, amikor magához fogva újabb tekercset készít - ezúttal magát sem hagyva ki belőle. Szerencsére. Vidáman csillogó szemekkel nézek fel rá, kezeimmel finoman simítok le a nyakáról a vállaira.
– Akkor ezt bizony szigorúan receptre kell írni neked. Szerzek róla orvosi papírt, és azt fogom lengetni az elöljáróid orra előtt, amíg nem engedélyezik a cicasushirollt minden reggel. Szigorúan – ecsetelem neki mosolyogva, élvezve, hogy szorosan össze vagyunk tekeredve a takaró fogságában, meleg bőre az enyémhez simul, és engem is melegen tart. Én sem ellenkeznék, ha minden reggelünk így indulna.
Aztán végül mégis eszembe jut valami, hogy hasznosíthatnám a képességemet, vagy legalábbis azt a részét, ami kényszeresen rá van kapcsolódva. Persze felemlegeti a második fegyverrel való fenyegetésemet, és a mosolyából látom, hogy a válaszom neki is eszébe juttatja azt az estét. Utána egy kicsit bővebben is kifejtem neki, hogy honnan hová jutott ez a furcsa kapocs, a kérdésére pedig őszinte tanácstalansággal vonom meg a vállam.
– Egy kicsit olyan, mintha most még csak szükséghelyzetekben kapcsolna be teljesen. Például amikor visszajöttél és én majdnem... – Nem szívesen gondolok vissza arra, amikor csak őt kellett volna éreznem, és az a féreg kis híján beférkőzött a fejembe, de azt hiszem, tudja, mire gondolok. – Szóval akkor oldódott fel először, mintha érezte volna, hogy most minden lehetséges módon rád kell kapcsolódnom. Elkezdtem érezni, amit érzel, és onnan tudtam, hogy minden rendben van – simítok az arcára egy kis mosollyal. – Viszont ugyanez visszafelé is igaz. Reggelente is mindig megmutatja nekem, ha neked van szükséged rám – teszem hozzá, hogy értse, miért bízok ebben a lehetőségben. A megoldás pedig végül a telefonban mutatkozhat meg, engem pedig már a lehetőség is felvillanyoz, hogy ha csak ennyivel is, de tényleg segíthetek neki.
– Bármit, amit csak szeretnél – mosolygok rá, aztán arra is bólintok, hogy ő is megpróbál majd valahogy, akárhogy, de jelezni nekem. – Ha érzem és tudom, hogy jobban vagy, az nekem már tökéletes – simítok végig az arcán újra, mielőtt közös erővel egy kicsit viccesebb irányba terelnénk ezt a lehetőséget. Felnevetek az okfejtésére.
– Majd megígérem neki, hogy szétrúgom a segged miattam, értem – kontrázok rá vidáman, de amikor azt mondja, minden is én maradok, mindenkor, akkor a nevetésem szerelmes mosollyá szelídül.
– Remélem, a jövő idő gyorsan eltűnhet onnan – szusszanok álmodozó mosollyal, újra felsimítva a kezemet a nyakára, hogy magamhoz tudjam ölelni. A nyakához bújva szívom magamba az illatát, lopok néhány puha csókot a finom bőrről ott, aztán - érzékelve a hevesebb szívdobogásomat - hitetlenkedve nevetek magamon egy kicsit.
– Régen meg sem fordult a fejemben, hogy valaha bármiféle gyűrűt húzzanak az ujjamra, most meg alig várom, hogy a feleséged legyek. Teljesen felforgattad az én kényelmes kis életemet – jelentem ki tettetett elégedetlenséggel. Csak annyira engedem messzebbre, hogy rá tudjak nézni azzal a panaszos-vidám tekintettel, ami azt sugallja, hogy ha tudnám, most csípőre tenném a kezem is.
– Mégis hogyan tervezed ezt jóvá tenni? – kérem számon, tovább játszva a szerepet, de láthatóan alig tudom visszatartani a mosolygást. Hiába, előtte már az első alkalommal is nehezemre esett nem önmagamat adni.

Axel & Aviva

we are the lightning, we are the flame
talk sweet talk all over again
this is when our eyes meet
this is when our hearts beat
as one

Még mindig ugyanolyan hihetetlen és hihetetlenül megnyugtató, határtalanul boldog érzést nyújt elveszni az ölelésében, mintha csak most tért volna vissza hozzám. Befészkelem magam a karjai közé, aztán az orrom alatt mosolyogva bújok még közelebb hozzá, amikor ránk húzza a takarót - nyilván nem maga miatt, és nem csak azért, mert nem is éri át rendesen a takaró. Nem lenne okom panaszra - egyelőre -, a gondoskodása viszont önmagában is felmelegít, egyenesen a szívemtől indulva.
Ezen még az sem tud rontani, amikor felemlegeti, hogy az átképzése alatt valószínűleg több időt kell majd külön töltenünk, mint szeretnénk. Bár bevallom, hogy nekem is nehéz lesz nélküle, inkább felhívom a figyelmét a szökések lehetőségére, aztán elmosolyodom a nevetése hangján. A tengerpart említésén még inkább.
– Hol máshol várnálak, mint a tengerparton? – kérdezek vissza, megsimítva az orommal a nyakát. – Még ha a találkozásunk első fél óráját azzal is töltheted majd, hogy kicsomagolj az eszkimó-divatból – nevetem el magam halkan, mikor eszembe jut, hogy milyen rohadt hideg lesz majd a tenger mellett északon. Nem mintha nem érné meg. Érte minden megéri; ezért is tölt el fájdalommal a gondolat, hogy a reggelekkel egyedül kell majd megküzdenie. A szavai, a biztos tudat, hogy még Skygge sem lehet majd mellette, újabb mély sóhajt csalnak elő belőlem, de nem vitatkozom. Ha így kell lennie, akkor így kell lennie.
– Én pedig annak, ha legalább ő veled tudna lenni – szusszanok halkan, de nem vitatkozom. Elfogadom, és igyekszem majd minden más módon és helyzetben segíteni neki. Tudom, hogy ő is engem tart szem előtt, de nekem pedig ő a fontos - mint mindig.
Emiatt nem könnyű elfogadnom azt sem, hogy mintegy gyakorlásképp, az utolsó reggeleinken csak úgy hagyjam szenvedni. Felnézek rá, aggodalmasan fürkészem a szemeit még akkor is, ha ő szerelmesen tekint vissza rám, miközben elmondja azt, ami egyszerre tölt el jó és rossz érzésekkel.
– Most már mindig itt leszek veled, még ha ez azokban a pillanatokban sovány vigasz is – suttogom halkan, eddig a hátát simogató kezemet előre húzva, hogy tenyeremet a mellkasára simítsam a szíve felett. Ha nem is lehetek ott mellette fizikailag, tudnia kell majd, hogy vele vagyok. Nem tudok neki közvetlenül segíteni, de talán nem is lesz olyan szörnyű, mint eddig. Halkan felsóhajtok, amikor azt mondja, ő sem tudja eldönteni, melyik megoldás lenne jobb.
– Várjuk meg, hogy fogod érezni, amikor már ott vagyunk. Ha azt mondod, próbáljuk meg, akkor megpróbáljuk, de ha inkább nyugodtabbnak szeretnéd az utolsó reggeleket, akkor ott leszek. Rendben? – simítok végig az arcán. Azt szeretném, ami neki a legjobb, és ezt talán csak akkor fogja biztosan tudni. Csak azt bánom, hogy ez a még mindig kissé rejtélyes kapocs, ami összeköt vele - és újra működni látszik -, nem működik oda-vissza. Azzal már tudnék mit kezdeni. Ezt hangosan is kimondom, ő pedig mosolyogva kérdez vissza, a kis megjegyzésével engem is mosolyra fakasztva.
– Mert a fegyverrel való fenyegetőzés már elsőre is olyan jól ment – emlékszem vissza mosolyogva arra az estére Oslóban, amikor tulajdonképpen minden elkezdődött. Aztán bólintok egyet, újra megsimogatva az arcát, igazolva az egyébként a szavak mögött rejlő sejtését.
– Még mindig nem teljesen értem a működését, és azt hiszem, ezt akaratlanul bizonyítottam is – vallom be egy zavartabb mosollyal. – Amikor nem voltunk együtt, olyan volt, mintha kompenzálni akart volna a tudatalattim. Állandóan... keresett téged, mint valami elcseszett radar, míg a végén már szinte be tudtam volna lőni, hol vagy a városon belül. Innen tudtam azt is, amikor elmentél, de aztán épp hogy éreztelek visszajönni, és megint eltűntél... most már tudom mindennek az okát, de akkor elég rosszul érintett, szóval... kikapcsoltam. Fogalmam sincs, hogyan. Mintha megnyomtam volna a képzeletbeli off gombot, ezért nem tudtam, hogy te jössz. De most már újra kezd feloldódni ez a gát – mesélem el neki, a végén elmosolyogva, még mindig a szemeit fürkészve. Viszont ahogy erről beszélek, eszembe jut az is, amikor szinte vele ébredtem, érezve a rohamait, és ettől máris támad egy sokkal használhatóbbnak tűnő ötletem. Ezt vele is megosztom, még egy kis nevetést is elő tudok csalni belőle, de annak még jobban örülök, hogy nem söpri le az ötletet, hanem elgondolkozik rajta, tovább is gondolja. Az például jogos, hogy nem egyedül lesz, és persze az is, hogy nem mindig lesz erre lehetőség, de azért valamikor mégis működhet.
– Akkor némítva, minél közelebb a párnádhoz, akár alatta is. Azzal nem ébreszti fel a többieket a rezgés, de téged ki tud vetni a rohamból – fűzöm tovább a gondolatot, komolyan gondolkozva a lehetőségen. – Ha segít, hogy beszélek hozzád, felveheted. Meg sem kell szólalnod, hogy mások ne hallják, de te hallanál engem. Szerinted ez segíthetne? – figyelem a szemeit komolyan. Nagyon szeretnék neki segíteni, még ha csak ennyivel tudok is.
– Tudom, hogy nem lesz erre mindig lehetőség – sóhajtok fel gondterhelten. Nem szívesen gondolok bele, mi mindenen kell majd átmennie, de nekem nem kell bemutatnia, mivel járhat egy ilyen kiképzés. Amiatt nem is aggódom, hogy ne vészelné át, kizárólag a rohamai aggasztanak, és a rá gyakorolt hatásuk. – Csak akkor vetjük be, amikor lehetséges, mit szólsz? – simogatom meg az arcát. – Ha meg egyszer más veszi fel, úgyis tudni fogom. Majd eladom magam valami escortnak, akivel lekésted a találkozót előző este. Még az akcentusomat is kiválaszthatod. Lehetne mondjuk francia – teszem hozzá somolyogva, csak hogy én is adjak hozzá valami viccesebb és kevésbé véresen komoly dolgot.