Iris & Dimitriy

Ledöbbenek, amikor kiderül, hogy egyszer már átestünk ezen, hogy egyszer már végig jártuk ugyanezt az utat és, hogy akkor összetörtem, de valamiként megmagyarázza, miért akart tegnap annyira mellettem lenni, már azon túl, hogy egyébként nagy eséllyel az elmúlt időt egyébként is gyakran együtt töltöttük. Iszonyú érzés, hogy semmit nem tudok felidézni az elmúlt hónapokból de, ha Dimitriy-re nézek, ha egy pillanatra elmélyedek a tekintetében, egyértelművé válik, hogy ez neki is legalább annyira nehéz, mint nekem. Talán, még jobban, hiszen neki van mibe kapaszkodni, ott él minden az elméjében, amin keresztül mentünk, míg az enyém egyszerűen...üres. -És ez tegnapelőtt volt, igaz?- kérdezem kíváncsian, de ennyit már sikerült a mai nap folyamán kilogikáznom, hogy dátum szerint hol hibádzik minden. Emlékszem, hogy aznap, mikor berontottam hozzá Kirill miatt, miféle megbeszélések voltak az irodában és a naptár segített abban, hogy rájöjjek, az már rohadtul nem most volt.
Dimitriy viszont alig mond valamit és ez kezd egyre jobban frusztrálni, mert valahol azt is megértem, hogy nem akar mindent a nyakamba zúdítani egyszerre, de az sem megoldás, ha tovább hagyja, hogy kétségek közt vergődjek. Az egész napot így töltöttem és úgy érzem, már nem bírom tovább.-Mielőtt kiborulok? Ezen már túl vagyok, nyugi.- nevetem el magam kínomban és valahol jól esik, hogy próbál még mindig óvni, mint ahogy tegnap tette is, de azzal nem jutunk előrébb, ha elbújok a probléma elől. Ez most nem olyan, mint amikor a szobámban rejtőzködtem előle, bár végül még azt is felvetem, hogy talán nem is akarja, hogy tudjam, mi minden történt, ezzel pedig láthatóan olyan helyre sikerül szúrnom, ami túlságosan fájdalmas.
Látom, ahogy ledöbben, ahogy megmerevednek izmai és bár utólag én is keménynek ítélem a feltételezést, hogy talán neki jobb is, ha nem emlékszem semmire, már késő visszaszívnom, amit mondtam. Záporozni kezdenek belőle a szavak, én pedig rezzenéstelen arccal figyelem minden egyes reakcióját, ahogy kirobban belőle a fájdalma. Még nyelni sem merek, pedig a kiszáradt torkom igényelné, inkább összepréselem ajkaimat szégyenemben, mert bár minden vágyam, hogy többet tudjak meg az elmúlt hónapokról, Őt viszont nem akartam bántani vagy fájdalmat okozni neki. A szavai viszont visszhangzanak bennem, miszerint az életénél is jobban szeret, mert nekem ez okozza most a legnagyobb döbbenetet, hiszen soha nem feltételeztem róla még azt se, hogy egyáltalán ismeri ezt a szót, nem még, hogy valaha is halljam Tőle, ráadásul rám vonatkozóan. -De hát, már most sem úgy nézek Rád, Dimitriy.- sóhajtom halkan, ahogy ismét vadállatként meg szörnyetegként utal magára, amit van egy olyan sejtésem, hogy talán én vághattam az arcába valamikor, ezért gondolja úgy, hogy most így látom, pedig a tegnapi nap után, már tudnia kellene, hogy nem ilyennek látom. Akkor is, ha nem emlékszem rá, hogy vált azzá a férfivá, aki most itt áll előttem és a fájdalmával próbál szembe nézni.
Lepillantok a kezeimre végül, a bocsánatkérése hallatán pedig keserédes mosoly jelenik meg ajkaimon egy kósza pillanatra, mert ez már megint olyasmi, ami teljesen idegennek hat Tőle. Bármit megadnék azért, hogy emlékezzek rá, mivel és hogyan értem el, hogy mára ilyenné váljon. -Semmi baj.- súgom halkan válaszul, majd újra felé pillantok, ahogy a konyhapultnak támaszkodva megáll, de bárhogy is kutatom, szándékosan kerüli a tekintetem, mintha ezzel el tudná rejteni, miféle kín ez számára, mit él át most miattam. El sem hiszem, hogy azt a jeges és durva szívet, amiről még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott dobog a mellkasában, képes voltam valahogy felolvasztani és, hogy én is beleszerettem közben, ezek után pedig, csak még inkább furdal a kíváncsiság, hogy mi minden történhetett köztünk, ami ezt eredményezte. Akkor is, ha most elveszett belőlem az érzés, ami benne viszont ott él továbbra is, most már felismerem a tekintetében, ahogy végül íriszeimre talál.
Pár pillanatig nem is töröm meg a csendet, nem fordítom el róla kíváncsi íriszeimet, de végül sóhajtok egy nagyot és újra lepillantok az ölemben pihenő kezeimre. -Nem akarok neked még több fájdalmat okozni, így nem is kérem, hogy szó szerint mindent idézz most fel. Szép lassan is jó lesz, de...- állok meg egy pillanatra, ahogy újra felnézek rá és megkeresem kékjeit.-Hogyan történt ez az egész? Egyik pillanatról a másikra ráébredtem, hogy baj van vagy... voltak előjelei? Akármi?- kérdezem végül tanácstalanul, mert elképzelni sem tudom, hogy zajlott mindez, milyen lehetett, amikor elé álltam ezzel. Már korábban megtörtént, vagy szép lassan, napról napra alakult így? Annyi kérdés van bennem és bármennyire is fáj neki vagy nekem, egyedül Ő tud válaszokat adni. -Ebben csakis rád számíthatok.- súgom végül halkan, tétován, bár bizonyára ezzel Ő maga is tisztában van, hiszen azt mondta, hogy megoldást akart találni, mielőtt elém áll ezzel.

Iris & Dimitriy

Azt hittem, ha Dimitriy megérkezik -és kész voltam egész éjjel itt ülni, hogy megvárjam-, majd fény derül mindenre, válaszokat kapok és talán egy kicsit jobban megértem, hogy mi történik, de most csak még zavarosabbá az egész, hogy a balesetet és hasonló lehetőségeket kizárta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs valami baj a fejemben, amiről esetleg még Ő sem tud, így az első, amire gondolni tudok most az, hogy keressek egy orvost. Vagy keressünk, mert ahogy elém sétál és egyértelműen jelzi, hogy velem együtt akar utána járni ennek, legalább már azt tudom, hogy nem egyedül kell csinálnom.
Nem, mintha érteném, miért akar segíteni, mert a régi Dimitriy-t valószínűleg hidegen hagyná, hogy mi bajom van, de aztán emlékeztetem magam arra, hogy milyen sok idő eltelt, hogy mennyit változott és, hogy ezek szerint elég sok minden történhetett. Más esetben nem hagynám és nem várnám el, hogy rám fecsérelje az idejét, de itt egész egyértelmű, hogy köztünk is történtek dolgok, hogy nem véletlenül látom az Ő arcán is azt, hogy küszködik emiatt az egész miatt és végül arra is fény derül, hogy vele voltam, amikor ez az őrület kezdetét vette.
Valahol iszonyatosan kiborít, hogy mindent úgy kell kiimádkozni belőle, hogy valamiért borzasztóan lassan osztogatja a félinformációkat, de egy részem tudja, hogy az se lenne jobb, ha hirtelen zúdítana rám mindent. És talán, az neki sem menne, mert legalább olyan pánik látszik az ő tekintetében is, mint amilyet én érzek magamban, mintha szó szerint rettegne ettől az egésztől és ez, csak még jobban megijeszt.
Nagyot nyelek, mikor megemlíti, hogy a Vele, a Velünk kapcsolatos emlékeim nagy része veszett el, arcáról mellkasára kúszik tekintetem és elgondolkodva bámulom is pár pillanatig, mert még mindig felfoghatatlan, hogy egyik napról a másikra, egyszerűen eltűnnek emlékek valaki fejéből. Emlékek olyan dolgokról, melyek előcsalogatták ezt a férfit, aki kedves, törődő és akármennyire is ijesztő ebbe belegondolni, de minden bizonnyal szeret. Mert ez most egészen nyilvánvalóvá válik és így utólag belegondolva, már tegnap is az lehetett volna, ha nem skatulyáztam volna be a múlt alapján. A közeledése, az a lopott csók... Az, hogy ilyesmit ébresztettem Benne, legalább annyira hihetetlen, mint ez az egész őrület.
Újra felpillantok rá, a tekintetét fürkészem, ahogy tovább beszél, de a tanácstalansága, a rémülete elszorítja a torkomat. Felidézem magam előtt azt a Dimitriyt, akire Én emlékszem, aki határozottan, vasmarokkal irányít egy csapat rosszfiút, most pedig itt áll előttem, és legalább annyira össze van törve, mint amennyire elmondása szerint én lehettem. -Ez...ez is megtörtént már? Beszéltünk erről?- kérdezem halkan, teljesen összezavarodva, de egyre nevetségesebb ez az egész, egyre frusztrálóbb, mert lassan már úgy érzem magam, mintha tényleg belecsöppentem volna egy brazil szappanoperába.
Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, elhátrálok tőle és frusztráltan a hajamba túrva kezdek fel-alá járkálni, miközben azt fontolgatom, hogy bevállaljam-e azt, amiben egyszer már elbuktam, ami miatt szerinte "összetörtem", vagy inkább tapogatózzak tovább a sötétben, de igazság szerint, már amikor töprengni kezdek is tudom, hogy mi a válasz. Mert ennél rosszabb nincs, hogy nem tudom, hogy nem emlékszek arra, amire Ő. -Akkor majd most igyekszem nem összetörni, de tudnom kell Dimitriy, hogy mi minden történt.- fordulok újra felé elszánt pillantással, kezeimet pedig összefűzöm magam előtt, de nem úgy, mint amikor valaki igyekszik ezzel elzárkózni vagy határozottabbnak tűnni. Inkább, a félelmemet igyekszem ezzel enyhíteni. -Ha nem tudom, hogy mi történt velem, soha nem jövök rá, hogy mi váltotta ezt ki.- vetem fel egy tanácstalan vállvonással. -Vagy szerinted hagyjam az egészet? Legyintsek egyet és éljem tovább így az életemet?- kérdezem tanácstalanul, bár valószínűleg Ő is tudja, hogy ezt úgy sem hagynám, ha nem Tőle, akkor mástól próbálnék megtudni valamit. Kirilltől. Akarkitől.
Újra sóhajtok egy nagyot, miközben visszasétálok az asztalhoz, a korábbi helyemhez és lerogyok a székre. Igyekszem egyben tartani magam és nem széthullani, nem kiakadni még ennél is jobban, de iszonyú nehéz úgy, hogy rajta is ugyanezt látom, hogy érezhetően felőrli ez az idegeit. -Vagy Neked jobb ez így? Ezt akarod?- kérdezem végül halkan, talán kissé szemrehányón.

Iris & Dimitriy

Abban bíztam, hogy majd Ő választ tud adni a kérdésemre, hogy tud valamit, ami megmagyarázza ezt az egészet, legyen bármilyen borzasztó is az igazság, de minden reményem szerte foszlik, mikor kiderül, hogy Ő sem tud többet. Arra pedig egyáltalán nincs okom, hogy azt feltételezzem, hogy hazudik, mert az arcán megjelenő érzelmek elárulják, mennyire tanácstalan Ő is, az viszont, már a kérdése miatt is egyértelmű, hogy gondosan ügyelt arra, hogy lehetőleg ne jöjjek rá, mi történt velem.
Egy részem pokolian felháborítónak tartja, hogy önkényesen hozott döntést olyasmiről, ami engem érint igazán, hogy az volt a terve, hogy ki tudja meddig eltitkolja mindezt előlem, de ahogy figyelem a gyötrődését és azt mondja, hogy engem akart védeni, egy egész picit megenyhülök. Borzasztó érzéssel tölt el, ha belegondolok, mennyi minden történhetett az alatt a temérdek idő alatt, akár még Velünk is, hiszen a változás, még ha valójában nem is olyan drasztikusan hirtelen történt, mégis megtörtént. Dimitriy mára már egész más lett és tényleg teljesen hülye lennék, ha nem fordulna meg a fejemben, hogy talán nem véletlenül közeledett felém és most sem véletlenül guggol mellettem, miközben lerí róla, hogy egyébként pokolian érzi magát ebben a helyzetben. És ki akarta deríteni, hogy miért történt ez velem, ez pedig, csak még jobban összezavar, miközben valahol iszonyatosan jól is esik. Soha nem gondoltam volna Róla, hogy mellettem állna, ha bármi gondom adódna, bár azzal sem számoltam, hogy egyszer majd, csak úgy kiesnek hónapok, hogy elveszítem az emlékeimet.
Túl sok ez így hirtelen. Ez a nap és a tény, hogy hiába is vártam, hogy ha megérkezik, majd valamivel okosabb leszek, most kiderült, hogy semmivel sem tud többet, mint én, ettől pedig ismét eltölt ez az ijesztő, fojtogató érzés, ami arra késztet, hogy inkább felálljak a székről, mintha attól bármi is jobb lenne. De nem jobb, és attól, ha itt ücsörgök vagy épp fel-alá járkálok, nem is lesz jobb, így máris a holnapi napot kezdem tervezgetni, hogy valamilyen módon megpróbáljak utána járni ennek az egésznek. Vagy csak túlpörögtem a rám telepedő pániktól, amit szavai és az, ahogy odalép hozzám és arcomra simítja tenyerét, valamelyest enyhít.-De akkor is tennem kell valamit. Vagy tennünk...- akadok el egy pillanatra, nyelek is egy nagyot, miközben igyekszem valamennyire felülkerekedni magamon és megnyugodni, majd lassan újra ráemelem tekintetem. Megőrjít a gondolat, hogy nem emlékszem dolgokra, amikre Ő viszont igen és amik minden bizonnyal fontosak lehettek, ha Ő ennyire másképp viszonyul hozzám. Olyasmik, amiket normál esetben, valószínűleg nem felejtene el csak úgy az ember, de velem mégis ez történt. Pár napja.
-Veled voltam épp?- kérdezem, ahogy elárulja pár szóban, miként is zajlott vagy épp nem zajlott ez, hiszen legalább már annyit biztosan tudhatok ezáltal, hogy nem ért semmi baj. Nem vert fejbe senki, nem szenvedtem autóbalesetet és nem is zuhantam le egy hegyről vagy ilyesmi. -Mi mindenre nem emlékszek, Dimitriy?- halkulok el, ahogy lassan sikerül valamennyire megnyugodnom, bár magam sem tudom, hogy ez az akaraterőmnek köszönhető-e, hogy próbálok is megnyugodni, vagy inkább annak, ahogy az arcomat cirógatja finoman. -Nem értem, hogy történhet ilyesmi...- súgom halkan, tanácstalanul, de már ahhoz sincs erőm, hogy sírjak vagy dühöngjek, annyira elfáradtam a mai naptól és attól, hogy egyszerűen nem tudom, mégis mit tehetnék, vagy tehetnénk, ha tényleg segíteni akar ebben.

Iris & Dimitriy

Sok mindenen járt ma az agyam, de azt valahogy nem képzeltem el előre, miként fogom Őt számon kérni, pedig most jól jönne valami terv, amikor megjelenik. Mégsem tudom, hogyan kezdjek bele, hogyan hozzam szóba ezt az egész őrületet, de amikor megkérdezi, hogy jól vagyok-e, már nem is kell tovább gondolkoznom ezen. Maguktól buknak ki belőlem a szavak, talán egy kicsit nyersen is, pedig ha Rá haragszok is, az csak amiatt van, mert nem szólt erről, mert titkolózott, de...igazából nem is tudom, hogy akkor jobban fogadtam volna-e a tényt, hogy egy csomó idő kiesett. Azt sem tudom, hogy mi történt ez idő alatt, nem-e játszottuk már el mindezt jó párszor, mert az is lehet, hogy már emiatt nem akart szólni erről. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi minden történhetett és, csak Rá számíthatok abban, hogy legalább elmondja, megpróbálja megértetni velem, mi a franc történik.
Látom rajta, miként tölti el a feszültség, szinte tapinthatóvá is válik, és bár tesz egy kósza próbálkozást arra, hogy megpróbáljon úgy tenni, mintha fogalma sem lenne az egészről, de gyorsan el is harapja a mondatot. Inkább az ablak felé fordul, én pedig csendben fürkészem alakját, türelmetlenül várom a válaszát, de nem siettetem, mert szemmel láthatóan olyasmiről lehet szó, amit még Ő sem igazán emésztett meg. Lehet, hogy tényleg valami balesetem volt? De hát, annak bizonyára lenne fizikai nyoma, már pedig nem fedeztem fel magamon semmi különös sérülést vagy bármit. Mondjuk, a fejemet nem tapogattam végig, de...
Nem tudom.
Még a lélegzetem is elakad, ahogy ezt mondja és, mintha nyomatékosítani akarná, mennyire tanácstalan Ő is, újra elismétli ugyanezt a rövid, de számomra annál elszomorítóbb szót, hiszen ha Ő nem tudja, akkor mégis kihez fordulhatnék? Kitől próbálhatnám meg megtudni, hogy mi ez az egész és, hogy mi történik velem? Felmerül bennem a gondolat, hogy talán csak hazudik, hogy valamit mindenképpen el akar előlem titkolni, de ahogy újra felém fordul és rám pillant, ezt a lehetőséget el is vetem. Nem mondom, hogy ismerem már, mint a rossz pénzt, de ilyen őszinte tanácstalanságot és zavart, még soha nem láttam az arcán, még tegnap sem, amikor felpofoztam, pedig az is eléggé összezavarta. De ez annál sokkal komolyabb.
Csendben figyelem, ahogy felém indul, majd leguggol mellém és onnan pillantva rám teszi fel a kérdést, ami lényegében ugyanúgy elhangzott az imént tőlem is, csak Ő most inkább arra kíváncsi valószínűleg, hogy mi okozta a kiborulásomat, mi vezetett rá arra, hogy valami nincs rendben. Mintha abban bízott volna, hogy nem jövök rá, hogy valami történt az elmémmel, ez pedig egy röpke pillanatig egész szúróssá teszi tekintetemet.-Megláttam a dátumot a tegnapi számlán és...- sóhajtok egyet, nyelek egy nagyot, a fejemet rázom, mert még kimondani is teljesen abszurd, hogy mire ébredtem rá, hogy konkrétan egy halom emlékem csak úgy köddé vált, de hát ezt Ő már úgyis tudja.-Miért nem emlékszem semmire?- súgom halkan, a fejemet csóválom ismét, mintha képtelen lennék elhinni ezt az egészet, de hát képtelen is vagyok, mert valahol mélyen reggel óta abban reménykedem, hogy valaki előugrik valahonnan egy kamerával és közli, hogy milyen frankón bedőltem ennek a poénnak. De hiába várom. -Mikor akartad ezt elmondani, Dimitriy?- folytatom aztán, de még mindig ugyanolyan halkan beszélek és, bár némi neheztelés kiérződik hangomból, azért mégse zúdítom rá a haragomat, bármi is volt az oka arra, hogy megpróbáljon abban a hitben hagyni, hogy minden rendben van. Ha sok mindenre nem is, a tegnapi napra emlékszem, hogy miként bánt velem, hogyan viselkedett egész nap és ez cseppet sem azt sugallja, hogy ártani akart volna bármivel is.-Hogy a francba történhet egyáltalán ilyesmi?-  lehelem végül alig hallhatóan, fájdalommal pillantva le rá, mert lát ilyesmit az ember filmekben vagy olvas róla könyvekben, de szent meggyőződése, hogy az ilyesmi mind kitaláció vagy minimum nagyon ritka orvosi eset, de ez... én is orvosi eset lennék? -Holnap el kell mennem egy... orvoshoz vagy pszichológushoz. Nem tudom, de... valamit tennem kell.- hadarom feszülten, már-már pánikolva és talán, most tényleg valami pánikroham környékez, ahogy újfent összeszorul a torkom és a tüdőm, fel is állok a székről és elindulok a másik irányba, hátha így könnyebben jutok levegőhöz, remegő kezemmel hajamba túrok, míg másikkal Dimitriy korábbi mozdulatához hasonlóan a csípőmre markolok és próbálok nagy sóhajokkal jutni valamire.

Iris & Dimitriy

Olyan érzésem van, mintha valaki elvett volna tőlem valamit, amiről igazán azt se tudom, hogy micsoda. Ha nem létezne az idő és a dátum fogalma, valószínűleg soha nem is vettem volna észre, hogy valami nem klappol, mert számomra minden olyan folyamatosnak tűnik, egyik napot követte a másik, nem tűnt fel semmi furcsaság azon túl, hogy Dimitriy állt hozzám másképp, de szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg nap, hetek vannak, melyekről nem tudnám megmondani, hogy mivel teltek. Rettegéssel tölt el, hogy a saját életem egy részlete rejtve van előlem. Ilyen lehet az, amikor egy átbulizott éjszaka után kénytelen az ember szégyenkezve, másoktól összeszedni az info morzsákat, hogy mit művelt az éjjel, csak ez most ezerszer rosszabb és egyedül Dimitriy-re támaszkodhatok, Benne reménykedhetek, hogy talán el is fog mindent mondani. De mi van, ha nem?
Hiszen, a tegnapi napot is végig velem töltötte, mellettem volt onnantól, hogy felébredtem egész odáig, hogy lefeküdtem aludni, mégsem kérdezett semmit és nem is közölt semmit, pedig többször is mondtam, mennyire más, mennyire megváltozott és, most nem tudom eldönteni, hogy meg akart óvni valamitől -mondjuk ettől a mai idegösszeomlástól- vagy inkább, csak előnyt akart kovácsolni a helyzetből. Mi minden történhetett, amire Ő emlékszik, de én nem? Igazság szerint, már önmagában ez is egy nagy előny számára, hiszen én leragadtam egy hónapokkal ezelőtti eseménynél...basszus. Hónapok.
Összerezzenek, ahogy megszólal alig pár méterre tőlem, tétován felé is pillantok, de valószínűleg már a tekintetem is elárulja, mennyire nem vagyok jól, ha csak felét árasztja abból a katyvaszból, ami jelenleg bennem munkálkodik. Dühös vagyok, zavarodott, rémült, tanácstalan és elkeseredett, de mivel elég gyorsan elkapom róla tekintetem és inkább újra az asztalra szegezem, talán nincs olyan sok ideje kiolvasni mindezeket. Mondjuk tekintve, hogy mi is a "munkája", nem lepne meg, ha még így is tökéletesen tudná, hogy mi van velem és ugye ne feledkezzünk meg arról a pár hónap előnyről, ami a kezében van.
Újra felidézem a tegnapi napot, a viselkedését, a ragaszkodását és talán, a mai nap először vetődik fel bennem a kérdés, hogy vajon Ő miként éli meg ezt az...akármit? És mióta tarthat ez vagy egyáltalán, hogy kezdődött? Talán, én is balesetet szenvedtem, mint az a nő abban a filmben és most újra élek egy bizonyos napot? De akkor, már a tegnapi napra se emlékeznék, mégis fel tudom magam előtt idézni minden pillanatát. -Ugyan, miért ne lennék jól?- kérdezek vissza  rekedten, kiszáradt torokkal, amit azzal próbálok orvosolni, hogy nyelek egy nagyot, de ezen a fojtogató érzésen úgysem segít ez se. -De talán, inkább mondd meg te, jól vagyok-e. Valószínűleg, te többet tudsz, mint én.- folytatom aztán halkan, színtelen hangon, miközben újra felé pillantok, de még mindig nem tudom eldönteni azt sem, hogy haragudnom kellene-e rá vagy sem. Nem tudom, hogy mi történt, hogy mi zajlott le, hogy Ő mit élt át közben, mert az is lehet, hogy már milliószor megtörtént valami, ezerszer elmagyarázta már, hogy mi van velem, csak épp nem emlékszem arra sem. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kellene gondoljak Róla, magamról, mindenről. -Miért nem emlékszem az elmúlt hónapokra?- bukik ki belőlem végül a kérdés, mert felesleges is lenne megjátszani magam, neki látni a vacsorának, mintha minden rendben lenne és igazság szerint, a mai nap után amúgy sem lenne már hozzá erőm. Tudnom kell, hogy mi a fene történik velem, legyen bármilyen rossz vagy ijesztő a választ, mert én ma már annyiféle választ kutattam, hogy ennél a tanácstalanságnál biztos, hogy a rideg valóság is jobb. -Mi történt, Dimitriy?- kérdezem egész halkan, szinte csak lehelem a szavakat, ahogy úrrá lesz rajtam a kétségbeesés és őszintén remélem, hogy nem fog mindenféle hazugságot összehordani nekem, de végtére is, ha azt tenné se feltétlenül tudnám meg, nem igaz?

Iris & Dimitriy

Amint kinyílt a szemem reggel, széles mosoly jelent meg ajkaimon a tegnap este emlékétől és mindattól, ami elkezdett kibontakozni közöttünk, amiről nem is gondoltam volna, hogy valaha lehetségessé válik. Még ajkaimon éreztem a csókját, testemen az érintését, ahogy finoman magához szorított, mintha soha nem is akarna elengedni és magam előtt láttam az édes vigyorát, amikor elbúcsúztam Tőle és lefeküdtem aludni, mielőtt még elszabadulna mindaz, ami mindkettőnkben tombolt. És rögtön ébredés után ott lüktetett bennem az érzés, hogy látni akarom Őt, pedig pár nappal ezelőtt még megnyugvással töltött el az, ha tudtam, hogy nincs itthon. Most inkább kínzóan hatott rám az üres ház és a gondolat, hogy estig nem is láthatom újra és még akkor is kérdéses, hogy emberi időben ér-e még haza, de ettől függetlenül már a vacsorát tervezgettem.
Egészen addig, míg a kezembe nem akadt a tegnap esti vacsora számlája és észre nem vettem rajta a dátumot, mert azóta csak az asztalom fölött görnyedve bámulok ki a fejemből és próbálok rájönni, hogy mi a fene folyik itt. Iszonyúan össze vagyok zavarodva, próbálom az elmúlt heteket, hónapokat felidézni, de nem megy. Már a munkahelyemet is felhívtam, hogy megkérdezzem őket arról a projektről, amin jelenleg dolgozom, aminek tervei fölött gubbasztok már, talán órák óta, de kiderült, hogy ezt már rég befejeztem. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak valami ócska vicc, vagy egyszerűen csak elment az eszem és annyira hülye vagyok, hogy még csak észre se vettem, de minél tovább keresgélek válaszok után, annál egyértelműbb, hogy valami nincs rendben.
Olykor megnyugszok pár pillanatra, belemélyedek a gondolataimba, de amint ez megtörténik, amint azon kezdek gondolkodni, hogy mégis mi minden történhetett, amire nem emlékszem, rám tör valami pánikroham-szerű érzés, a torkom elszorul, hogy még levegőt is alig tudok venni és a zakatoló szívem hangján túl nem hallok semmit, nem érzékelek semmit a külvilágból. Maflás rángat néha vissza a jelenbe, rám bámul a nagy bogár szemeivel és a kezemet nyalogatva hívja fel magára a figyelmet, amivel sikerül is rövid ideig megnyugtatnia, de még Róla is, csak az jut eszembe, hogy talán nem is tegnap került ide. Hogy már korábbról kellene emlékeznem rá, hiszen ha jobban belegondolok, már tányérja, edénye meg minden franc cucca meg volt tegnap. Kész agyrém ez az egész és Neki tudnia kell erről. Dimitriynek tudnia kell, hogy mi a fene folyik itt és, ha jobban belegondolok, talán ez magyarázat lehet a különös viselkedésére is, a hirtelen változásra, de ennek kapcsán meg rögtön felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon mi történhetett köztünk?
Este ettől függetlenül megrendelem a vacsorát, még akkor is, ha egyébként szemernyi étvágyam sincs és hét óra előtt tíz perccel, már az asztalnál ülök, de az asztallapra simult tenyereimmel, a merev tartásommal és a távolba révedő szemeimmel, valószínűleg úgy festhetek, mint akinek tényleg elmentek teljesen otthonról. És ez a legijesztőbb, hogy talán el is mentek és még, csak nem is szólt róla senki, a tegnap reggel kapcsán se tudok felidézni egyetlen olyan kérdést sem, ami arra engedne következtetni, hogy váratlanul érte volna Dimitriyt ez az egész. Ennek kellett, hogy legyen valami előzménye vagy igazából fogalmam sincs, hogy most mi van. Egyszerűen, csak bámulok magam elé és talán, ha idő közben megérkezik, még arra sem figyelek fel, annyira leköt az, hogy a tegnapi és a tegnapelőtti nap közötti különbségeket keresgessem, meg minden bizonnyal az azok közt eltelt időt és emlékeket. Egyértelmű, hogy onnantól maradt ki valami, hogy az irodájában csókolóztunk, hiszen az akkori és a mostani Dimitriy közti különbség is erre enged következtetni.
Iszonyúan elfáradtam az egész napos idegeskedéstől, agyalástól, a sírástól és a zavarodottságtól, ami most is ugyanúgy itt van bennem, mert semmivel sem jutottam előrébb és már, csak abban tudok reménykedni, hogy legalább Ő tudja a válaszokat, hogy tud valamit, hogy mi történik körülöttem, még akkor is, ha így félre vezetett. Még azt sem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá vagy inkább normálisan próbáljak tőle megtudni valamit, de még az a jó, hogy ma már kellőképpen kidühöngtem magam azzal, ahogy összetépkedtem a már felesleges terveket, melyek azóta is ott hevernek a padlón a rajzommal együtt. Mondjuk, azt nem téptem szét, de ettől még lehet nem ártana eltüntetnem a földről a szeméttel együtt, de mégis miért próbáljam meg titokban tartani, hogy elment az eszem, amikor már úgyis tudja?