Iris & Dimitriy

Ha nincs az a szerelem, amit egyébként Én ébresztettem benne, ami egészen megváltoztatta, valószínűleg a tegnapi nap sem úgy alakult volna, olyan kellemesen, mint ahogy és most meg sem fordulna a fejemben, hogy egyáltalán meg akarjam jobban ismerni, engedni, hogy a közelembe férkőzzön. De Ő már nem az a Dimitriy, akit én ismerek és a legkevésbé sem érzem már azt, hogy óvakodnom kellene Tőle. Szeretném még jobban megismerni és azt hittem, hogy a tegnapi randi, a csókunk, ezt elég nyilvánvalóvá tette, mégis emlékeztetnen kell rá és még jó, hogy a vodka ad is ehhez kellő bátorságot, mielőtt elindulnék lefeküdni.
Nem jutok azonban a lépcső aljánál tovább, mert megjelenik, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy miről beszéltem, hogy mire gondoltam tiszta lap címszóval, és mielőtt bármit is mondhatnék, egy forró csókkal vet véget még a kusza gondolataimnak is. Egyedül, csak az vetődik fel bennem, hogy talán nem kellene viszonoznom a csókját, nem kellene még jobban összezavarni mindent, mégis úgy karolom át nyakát, úgy simítok végig a hátán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Igazság szerint, annak is kellene lennie, számára az is, nekem mégis olyan új és idegen mindaz, amit képes kiváltani belőlem, ez a forróság, ami meglódítja rögtön a véremet, hogy képtelen vagyok nem átadni magam csókjának és az érzésnek, ahogy testünk egymáshoz simul. Már nem  a vodkától ég az arcom, vagy az elhangzott monológomtól, hanem Tőle, az érintésétől és a csókjától, ami milliónyi érzelemről árulkodik. Érzelmekről, melyeket irántam érez, akár emlékszem rá, hogyan alakultak ki, akár nem.
Nem szívesen szakítom félbe a csókunkat, mégis elhúzódom picit, mielőtt még teljesen megrészegítene a vágy, de semmivel sem könnyebb ellenállnom, hiába is teszek fel egy vicces, incselkedő kérdést a jó éjt puszija kapcsán. Édesen, gyengéden cirógatja bőrömet orra hegyével, lágy csókokat hint arcomra, miközben folyamatosan arról duruzsol, miként szokott még este búcsúzni tőlem vagy épp reggel üdvözölni. Nyelnem kell egy nagyot, ahogy fenekemre markol, teljesen kiszárad a torkom a vágytól, ami csak még többet akar, mindenhol érezni akarja érintését és csókjait és én is érinteni akarom, érezni, ahogy teste az enyémhez simul. Kezem hátáról mellkasára barangol, másikkal hajába túrok gyengéden, majd lehunyom egy pillanatra szemeimet és próbálom rendbe szedni a gondolataimat, nyugtatni zakatoló szívemet és a már most tempósabbá vált légzésemet.
Nevetséges, hogy már számtalanszor voltam vele, mégis ódzkodom attól, hogy felcsaljam magammal a szobámba, mert bármi is volt a múltban, akkor is még, csak most kezdem Őt megismerni. -Mondanám, hogy emlékeztess rá, de...- súgom halkan ajkaiba, mosolyogva zavaromban, de nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg újra, hogy ne préseljem testem egészen az övéhez, mintha nem tudnám, hogy minél tovább élvezem ki ezt a pillanatot, annál nehezebb lesz végül elhúzódni tőle. -Még csak egyszer randiztunk.- sutyorgom tovább vigyorogva két puszi között, amit még ajkaira hintek, majd arcom nyakához fúrom és magamba szívom az illatát. Soha nem gondoltam volna, hogy lehetnek Vele ilyen gyengéd, romantikus pillanataim is a vitákon, a gúnyolódáson és a nyers vágyon túl. -És most már egyértelműen érzem a vodkát is.- kuncogok halkan, végül egy iszonyú nehéz sóhajt követően elhúzódok tőle, hogy felpillanthassak rá, két kezem arcára simítom és elmosolyodok. -Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de nem akarok elsietni semmit.- magyarázok, az arcomra kúszó vigyor pedig egyértelműen a zavaromról árulkodhat, de tényleg úgy gondolom, bármennyire is kívánom ebben a pillanatban, hogy előbb hagyni kell ülepedni kicsit mindazt, ami történt, amit Neki fel kell dolgoznia.

Iris & Dimitriy

Teljesen ledöbbenek a gyűrű láttán és, ha ez nem lenne már így is épp elég erre a napra, kiderül, hogy nem csak meg akarta vele kérni a kezemet. Meg is kérte és az, amilyen átható pillantással nézegeti azt az apró ékszert, egyértelműen elárulja, hogy igen-t is mondtam. Nehezen állom meg, hogy ne pillantsak a kézfejemre, a gyűrűsujjamra, ahol pár nappal ezelőtt még ott díszelgett az az ékszer, amit Ő ajánlott fel, és mielőtt még tényleg elkezdeném a kézfejemet bámulni, inkább a hajamba túrok feszülten.
Én pedig levettem azt a gyűrűt és ennyi, bár tekintve, hogy mi történt, hogy miként vesztek el az emlékeim, nem csodálom, hogy nem bírtam magamon hagyni és valahol örülök is, hogy nem így tettem, mert tegnap reggel igen furcsán pislogtam volna, ha a nap sugarai arról a gyönyörű ékszerről csillantak volna a szemembe.
Azonban mindezek ellenére sem tudom végül megállni, hogy a korábbi szavaira, a hosszú monológjára ne reagáljak, hogy ne mondjam el neki, miféle tiszta lapra is gondoltam az imént, hogy mennyire nem akarok innen elsétálni, ha csak nem kéri ezt tőlem és, hogy nem a ma megtudott dolgok miatt vágytam tegnap a csókjára. Ha nem is él bennem az a szerelem, amit a korábbi Iris érzett, azért azt nem lehet mondani, hogy tényleg szörnyetegnek vagy vadállatnak látnám, mint ahogy Ő gondolta. Főleg ezt a mostani Dimitriyt, aki annyira más, annyival emberibb és kedvesebb, mint az, akit én ismertem meg.
Kezdem azonban érezni a vodka jótékony hatását, valószínűleg ezért ez a hirtelen szóáradat is, na nem, mintha arról lennék amúgy is híres, hogy képes lennék befogni a számat, amikor épp nyomja valami a lelkemet, de a szónoklatom után, már úgy érzem, hogy ideje távoznom. Sietve jó éjszakát kívánok, de miközben a lépcső felé lépkedek, a szememet forgatom a cseppet sem ide illő szavaimon, mert hát hogy is kívánhat valaki jó éjszakát egy olyan embernek, aki konkrétan most vesztette el a nőt, akit tényleg feleségül akart venni? Nem egy szerződés, egy kötelesség,  hanem tényleg az őszinte, tiszta érzelmek miatt, amikre talán, még Ő sem gondolta soha, hogy képes rájuk.
A lépcsőkorlátra fogok, bár annyira azért nem hatott még a vodka, hogy kapaszkodnom kelljen, de mielőtt még komolyabban meglódulhatnék, meghallom a közeledő lépteit. Megtorpanok, értetlenül pillantok felé, de kíváncsian várom, miféle véleményt akar a szavaimhoz fűzni, Ő azonban finoman karomra fog és még attól a két, nehezen megtett lépcsőfoktól is megfoszt, miközben tekintetemet fogva tartja övéivel.
Némán bámulok rá, ahogy maga elé húz, ahogy azt mondja, hogy nem is hagyná, hogy elmenjek, hangja hallatán libabőrössé válik az egész testem és, még mielőtt bármit is képes lennék kinyögni, mohó ajkait az enyémre tapasztja, hogy egy, a tegnapihoz hasonló forró csókkal fojtsa belém a szavakat.
Pillanatok alatt úrrá lesz rajtam a tegnap érzett forróság, és bár egy részem azt súgja, hogy a mai nap után hagyni kellene picit elülni a dolgokat, ennek érdekében pedig le kellene állítanom, nem szabadna még jobban összezavarni mindent egy újabb csókkal, mégsem teszem. Helyette hozzá simulok, kezem nyakára csúszik, másikkal átkarolom és viszonzom édes, izgató csókját, de nem bírom megállni, hogy ne élvezzem ki a pillanatot, hogy ne simítsak végig újra a hátán, amit valószínűleg már kismilliószor megtettem, de nekem mégis teljesen új élmény. -Mindig ilyen jó éjt puszit szoktál osztogatni?- szakadok el tőle végül egy picit, de nem túl messzire húzódok, homlokom homlokához szorítva vigyorgok rá, miközben tenyerem arcára simul és egy hosszú pillanat erejéig elveszek tekintetében.

Iris & Dimitriy

Nem tervezem, hogy ma este lerészegedjek Vele, itt a nappaliban, de azért megnyugtat, hogy bőven van még készleten a vodkából, mert ha fejre nem is akarok tőle állni, azért némi jótékony búfelejtést vagy zsibbadást szeretnék elérni. Túl sok volt ez a mai nap, az egész napos őrlődés és hiába vártam, hogy majd rendbe tesz mindent Dimitriy, amikor majd hazaér, semmivel sem lett könnyebb. Sőt. Mindaz, amiről eddig tudomást szereztem, csak még jobban szorítja a mellkasomat, hogy nem csak, hogy elfelejtettem pár hónapot az életemből, de pár olyan hónapot sikerült elfelejteni, amelyekre egyébként szívesen emlékeznék. Szeretném tudni, miként alakult át köztünk a kezdeti ridegség, a dacosság és az ellenszenv egy olyan szerelemmé, aminek nem tudott gátat szabni még a világaink közti ellentét sem, hogy egyébként mennyire nincs meg bennem a bűnözésre való hajlam és, hogy számára mindez viszont természetes. Szeretnék emlékezni arra a Dimitriyre, aki végül kitárta előttem a szívét és beengedett, olyan mélyre, hogy most szó szerint szenved attól, hogy talán mindez elveszett alig pár nap alatt.
Pedig, ha csak abból indulok ki, miként kerültek szóba tegnap azok a kedvelt nasik, milyen mohó csókkal forrt ajkaimra tánc közben vagy, hogy most miféle utalást tesz a ruháimmal kapcsolatban, nagyot kell nyelnem a gondolattól, hogy milyen tüzes, szenvedélyes szerelem lehetett ez. Soha nem voltam egy szent, de mindig volt egy kevés gátlásosság, amit nehezen tudtam leküzdeni, most mégis az az érzésem, hogy Vele nem igazán akadályozhatott ilyesmi, ez pedig iszonyúan zavarba ejtő. El is pillantok róla, pedig nem is méricskél engem folyamatosan, szinte háttal ül nekem a zongoránál és, csak néha fordítja felém tekintetét, mégis úgy érzem, hogy tökéletesen tudja, milyen hatást ért el nálam szavaival. Hogy a fenébe ne tudná? Hiszen, sokkal jobban ismer, mint én Őt.
Hátra dőlök végül a kanapén, hangosan töprengek is picit, miközben szó szerint fojtogat a gondolat, hogy az Én emlékeimmel együtt, majd Ő is elvész. Ez az oldala, amit minden bizonnyal egyedül nekem volt hajlandó feltárni, egyszerűen eltűnik majd, mert az érzelmeim nélkül épp olyan, mintha egy virág hervadna el esővíz nélkül és nem tudok tenni ellene semmit. Nem tudok kikényszeríteni magamból egy olyan szerelmet, amit hónapok alatt ébresztett bennem és ezt mindenképpen fel kell dolgoznia, de ez azért nem kell egyben azt jelentse, hogy mostantól majd újra el akarnék zárkózni előle, mint az elején. Ugyanakkor azt is megértem, ha mindez túl fájdalmas lenne számára, mégis felvetem a tiszta lap lehetőségét, mintha csak kitépnénk az eddigi lapokat abból a kibaszott naplóból, hogy újat kezdjünk.
Elhallgatnak az eddigi kesze-kusza dallamok, hiszen találomra ütögette eddig a zongora billentyűit és egy régi fogadalmáról kezd beszélni, miként is engedett volna el, ha menni akartam volna, én pedig hátáról inkább a poharamra pillantok, tagadhatatlanul azon töprengve, hogy vajon az lenne-e most a megoldás, ha elmennék, de ahogy újra megszólal és folytatja a gondolatmenetet, ismét felé pillantok. Iszonyú érzés látni rajta a fájdalmat, mégis az arcát fürkészem, miközben lényegében kiadja az utamat, vagy legalábbis tudatja velem, hogy ha én el akarok menni, akár el is mehetek, vagy őszintén szólva, már fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel az egésszel a tudtomra adni. Kénytelen vagyok újabb kortyot nyelni a poharamból, mert most, csak még jobban összezavart és lényegében, hiába is ajánlottam fel egy tiszta lapot, amiről majd idővel kiderül, hogy miféle sorok kerülnek majd rá, most nagyon úgy fest, hogy Ő ebből nem kér.
Végül ismét Barcelonát hozza szóba, kutatni kezd a zsebében, nekem pedig elszorul a torkom, mikor a tenyerében meglátom a gyűrűt, amit minden bizonnyal az én ujjamra szeretett volna húzni és nyelek egy nagyot. -Meg akartad kérni a kezem?- kérdezem halkan, erőtlenül, majd megköszörülöm a torkom, mintha ezzel eltüntethetném a döbbenetemet, végül pedig sóhajtok egy nagyot, felállok a helyemről és valamivel odébb sétálva, hátat fordítva neki próbálom összegezni, mire is jutottunk most. Hajamba túrok -ma már ki tudja, hányadjára-, miközben a maradék vodkámat is lehúzom, mostanra már talán kezdem is érezni, miként zsibbasztja az agyamat, amin valószínűleg segített az is, hogy felálltam a kanapéról, végül ismét felé fordulok és sóhajtok egy hatalmasat. -Én nem azt mondtam, hogy bármilyen szerelmet is ki akarnék kényszeríteni magamból, pusztán sajnálatból, mert erre egyébként sem lennék képes és Téged sem akarnálak félrevezetni.- kezdek végül bele halkan.-És azt sem mondtam, hogy el akarnék menni innen, mert egyrészt még mindig köt az a szerződés és a házasságunk, másrészt pedig egyedül Te segíthetsz kideríteni, hogy miért történt ez velem.- folytatom széttárt karokkal, tanácstalan arccal, ahogy lassacskán válaszolok mindenre, amit az elmúlt percekben említett, végül pedig nyelek egy nagyot, a kezére pillantok, akár látszik még benne a az a gyűrű, akár nem, végül újra felkutatom tekintetét. - Én tiszta lapról beszéltem, hogy talán...- kezdek bele, de már abban sem vagyok biztos, hogy ez egyáltalán jó ötlet volt, hiszen bármennyire is akarnék új kezdetet, én könnyen beszélek, én mindent elfelejtettem. Ő viszont minden áldott nap ugyanazt a nőt látná bennem, akit szeret és ez valószínűleg kibaszottul fájdalmas lenne neki, azt pedig nem kérhetem tőle, hogy ezt a terhet elviselje.-Tegnap randiztam valakivel és végül Én akartam, hogy megcsókoljon. Nem sajnálatból, nem egy elfelejtett nő naplója meg élményei miatt, hanem mert tetszett az a pasas. Ezt azért jobb, ha tudod.- zárom le végül a mondandómat, mert végtére is ez az, ami a lényeg, hogy akár visszatérnek az emlékeim, akár nem, megkedveltem azt az új Dimitriy-t, akivel a tegnapi napot töltöttem, de végtére is nem számít ez sem, mert egy olyan szerelem miatt viselkedett velem úgy, ahogy, amire én már nem emlékszem.
Az üres poharat végül leteszem a dohányzóasztalra, majd végig simítok a szőnyegen elbóbiskolt kis szörnyetegen és ahogy felegyenesedek, újra felé pillantok. -Ha Te azt mondod, hogy könnyebb lenne neked, ha elmennék, azt elfogadom, elmegyek, de egyébként nem szándékozom lelépni.- jegyzem még meg, majd az ajtó felé fordulok, de mielőtt még elindulnék, visszasandítok rá.-Maximum, csak aludni.- mutatok is a lépcső irányába, mint amúgy nem lenne egyértelmű, hogy arra akarok haladni, végül némi kellemes zsibbadással a fejemben meg is indítom lépteimet.

Iris & Dimitriy

Nem tudom, hogy jó vagy rossz jelnek vegyem-e a zavarbaejtő megjegyzését, de inkább úgy sejtem, hogy csak igyekszik valahogy oldani a közénk telepedő feszültséget vagy...őszintén szólva fogalmam sincs, hogy most mi zajlik le benne, miközben én a saját őrületemmel küzdök, de talán számolnom kell azzal is, hogy végleg el akarja temetni az emlékeiben élő nőt és visszatérni oda, ahonnan indultunk. Pedig, egyáltalán nem fűlene a fogam ahhoz, hogy a tegnapi nap után újra a szobámban rostokolljak, kerülgessem, mint az elején, de kénytelen vagyok belátni, hogy az az arca, amit tegnap megmutatott, szintén nem miattam volt látható. Talán, ha most tudatosítja magában, hogy az az Iris, akit szeretett, már nincs vagy legalábbis, elég jól eltűnt, újra visszatér a régi Dimitriy. -Persze. Oké.- bólintok nagyot nyelve, mert végül bármivel is áll majd elő, ha már tudni fogja, hogy mit akar, tiszteletben fogom tartani a döntését, ezt már most tudom, mégis aggodalom költözik belém, ha belegondolok, milyen lesz újra úgy élni ebben a házban, mint...a legelején. Még akkor is, ha az az én emlékeim szerint, most annyira nem is távoli.
Jót mosolygok a rosszallása láttán, ahogy a poharamat elé tartom, mint egy rakoncátlan gyerek, de végül csak finoman vállat vonok szavaira. -Egész nap pörgött az agyam. Örülnék, ha a vodka végre elnémítaná.- sóhajtom halkan a megjegyzésére, de azt már nem is említem inkább, hogy most már majd a döntése kapcsán fogok a leginkább agyalni, meg azon, hogy mi lenne a legjobb megoldás a jelenlegi helyzetben. Talán, már a holnapi vizsgálatra is jobb lenne, ha inkább egyedül mennék, vagyis Kirillel, Neki pedig adnánk pár napot, hogy tényleg alaposan megeméssze ezt az egészet.
Inkább a napló felől kérdezem végül, de nem lep meg, hogy sok mindenre nem jutott. Amilyen állapotban távozott a konyhából, csodálom, hogy egyáltalán volt ereje kinyitni azt a füzetet, amit még az általa szeretett nő írt. Valószínűleg nem is sokat dobott a hangulatán. -Semmi baj.- nyugtatom halkan, hiszen mégsem várható el tőle, hogy most hirtelen előrukkoljon valami megoldással egy olyan problémával kapcsolatban, ami igazából teljesen érthetetlen. Talán, holnap okosabbak leszünk, vagy leszek...már magam sem tudom, hogy számíthatok-e még rá, mert ez az ajánlat még az előtt hangzott el, hogy ripityára törtem volna a szívét.
Csendben figyelem, ahogy felegyenesedik és inkább a zongoránál foglal helyet, pár billentyűt lenyomva meg is szólaltatja a hangszert, de én inkább a vonásait fürkészem, mintha bármit is leolvashatnék róla azzal kapcsolatban, hogy mi jár épp a fejében. Megkönnyíti a dolgomat, mikor végül tovább beszél arról a napról, mosolyt csalva az én ajkaimra is szavaival, még akkor is, ha tisztán érzem belőlük a fájdalmat. -Miért nem lep meg, hogy az első dolgom az volt, hogy ruhát vegyek?- mosolyodok el, de ahogy eszembe jut, hogy az a nő is én voltam, bármennyire is hat idegennek mindaz, amit megtudok róla, újabb adag vodkát öntök magamba, mert olyan érzésem van, mintha csupán egy mesét, egy elképzelt történetet hallgatnék saját magamról. Pedig, én mindezeket átéltem, ott voltam, de akkor miért nem emlékszem? Hogy a fenébe tűnhettek el ilyen egyszerűen ezek a csodálatos pillanatok a fejemből?
Megmasszírozom az orrnyergemet, mintha ezzel elcsitíthatnám ezeket az újra és újra felbukkanó, kínzó gondolatokat, amikre még a vodka sem tud igazán hatni, -vagy lehet, hogy ahhoz még nem sikerült eleget magamba öntenem-, de végül összeszedem magam valamennyire és egy nagy sóhajt követően felé pillantok. -Remélem, holnapra nem fog megint minden köddé válni...- sóhajtom végül halkan, miközben a kanapé háttámlájának dőlök, rá is hajtom a fejem és pár pillanatig, csak a plafont bámulom elgondolkodva.
Nem akarom a mai vagy a tegnapi napot és Őt sem  elfelejteni még ennél is jobban és, miközben ez megfogalmazódik bennem, újra felé pillantok. Talán, mostanra már azt kívánja, bár Ő is elfelejthetne engem, pedig én ismerni akarom ezt az oldalát, a tegnapi pasast, aki nem rejtőzött a rideg maszkja mögé.-Szerinted tudnánk új, tiszta lappal kezdeni?- kérdezem végül halkan, nagyot nyelve, mert tudom, hogy egyáltalán nem lenne fair tőlem, ha arra kérném, hogy őrizze meg a mostani énjét nekem, amikor épp én világítottam rá, hogy ez nem is igazán nekem szól, de félek attól, hogy az emlékeimmel együtt végül, majd ez a Dimitriy is eltűnik a süllyesztőben a tegnapi nappal együtt, amikor még fogalmam sem volt arról, miféle mély érzelmek lapulnak benne irántam. A régi Iris iránt. A pokolba az egésszel...

Iris & Dimitriy

Merem állítani, hogy egyrészt, jelenleg Maflás az, aki a legjobban érzi magát a bőrében, másrészt pedig az is biztos, hogy ő itta hármunk közül a legkevesebb vodkát annak érdekében, hogy enyhítse a szerelmi bánatát vagy épp az én esetemben ezt a megannyi, össze-vissza cikázó gondolatot. Jelen pillanatban egészen irigy vagyok a kutyakölyökre, amiért más dolga sincs, mint enni, aludni és játszani, miközben mit sem sejt arról, mennyire a feje tetejére állt itt minden. Vajon, neki is feltűnik, hogy nem ugyanaz vagyok, mint akihez haza hozták? Á, ez tiszta hülyeség.
Nem akarom Dimitriy-nek még jobban megnehezíteni ezt az egyébként is pocsék napját, de miután elárul pár részletet Maflás érkezéséről, nehezen tudom csak megállni, hogy ne kérdezősködjek tovább, miután pedig egyértelműen engedélyt ad arra, hogy kíváncsiskodjak, már nem is igazán tudom, hogy mit kellene kérdeznem, mit akarok igazán tudni, hallani Tőle.
A legfontosabb, amivel elő is hozakodok neki, hogy milyen kényelmetlen számomra az, hogy Vele ellentétben én igen komoly hátrányban vagyok, mert Ő emlékszik rám, rengeteg mindent tud rólam, hiszen az már nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg szó szerint együtt éltünk az elmúlt hetekben, mint egy pár, én viszont még mindig csak annyit tudok róla, amit tegnap vagy épp az első estén megtudtam, az pedig nem valami sok. Megfogalmazni azonban én se tudom, hogy konkrétan mit szeretnék hallani. Mi mindent tud meg egyik ember a másikról, miközben együtt töltik a napjaikat? Hogy mi csak mosolyt az ajkaira? Mi bosszantja fel? Melyik napszakot kedveli a legjobban? Miként szokott kikapcsolódni? Hogy issza a kávét? Ezek mind olyan felesleges dolgoknak tűnnek, mégis ez a sok apróság az, ami közelebb hoz két embert. Lefogadom, hogy Ő például, már tudja, hogy mivel lehet a legjobban kiborítani vagy, hogy melyik dalt éneklem a legszívesebben tusolás közben. És ami a legborzasztóbb, hogy azt is tudja, miféle hangokat képes kicsalni belőlem, ha eluralkodik rajtam a vágy vagy épp a beteljesülés. Hiszen, látott már meztelenül, és erre van is képe rávilágítani, bár jobbára csak egy szégyenlős mosolyt csal ajkaimra ezzel.
Aztán ismét komolyabbá válik, miközben előre dől picit és térdein támaszkodik meg, én pedig kesernyés mosollyal bólintok.-Igen, tudom.- válaszolom halkan, és magam sem tudom eldönteni, hogy melyikünk sorsa lehet jelen pillanatban nehezebb: az enyém, akinek fogalma sincs arról, hogy mit művelt az elmúlt hónapokban vagy épp az Övé, aki viszont pontosan emlékszik mindenre és most mégis úgy kell itt ülnie mellettem, mintha mind meg sem történt volna.
Csendben hallgatom, ahogy beszélni kezd és, bár nem feltétlenül indokolt, de mosolyt csal ajkaimra az, ahogy a kapcsolatunk elejét leírja, mert tekintve, hogy mit csináltunk eddig is -leszámítva a tegnapi napot- egy pillanatig sem tudok kételkedni a szavaiban. Mikor azonban elharapja, félbe hagyja az utolsó mondatot, nyelek egy nagyot, lepillantok az ujjaim között tartogatott üres pohárra, majd újra vissza rá. -Most nem fogok bújkálni előled.- közlöm halkan, apró mosollyal ajkaim szegletében, majd az poharamat felé nyújtom és elvigyorodok, amiért van képem vodkát kuncsorogni tőle.-Hacsak nem épp Te kéred majd, hogy inkább maradjak a szobámban, amikor itthon vagy.- jegyzem meg, ahogy a vigyorom keserédessé válik picit, mert azt is megérteném, ha nem akarná magát kínozni azzal, hogy minden nap lát, de mégsem azt látja, akit szeretne. Nem hozakodok elő vele de, ha azt mondaná, hogy könnyebb lenne neki, ha egy időre eltűnnék innen, ha egy darabig nem is látna, megtenném.
Pár pillanatig csendben ülök mellette, ha pedig volt olyan rende és megosztotta velem a vodkáját, kortyolok is belőle párat, újabb és újabb grimaszokat vágva az erős, maró íztől, míg végül egy hatalmas sóhajt követően, inkább felhagyok a múlt vájkálásával és a jelenre próbálok koncentrálni.-Na és, találtál valamit a naplóban végül?- kérdezem kíváncsian, de még nekem is feltűnik, hogy nem a sajátomként említem azt a füzetet, bár ez valószínűleg azért van, mert nem is érzem a magaménak. -Vagy próbáld meg Te felidézni, mi történt Barcelonában az első napunkon, hátha mégis eszedbe jut valami.- vetem fel végül halkan, kissé tanácstalanul, mert minden újabb próbálkozásnál félek, hogy megint olyasmibe tenyerelek bele, ami Neki fájdalmat okozhat, nekem viszont halvány sejtésem sincs róla. Épp eleget kínoztam ma már és nem akarom ennél is jobban kiidegelni, így még az is eszembe jut, hogy talán inkább a vacsora felé kellene valahogy terelgetnem, de kétlem, hogy több étvágya lenne most, mint nekem.

Iris & Dimitriy

Képtelen lennék most egyszerűen felsétálni a szobámba és lefeküdni aludni, mikor a gondolataim folyamatosan zakatolnak, tépelődök, őrlöm magam amiatt, amire fény derült, ami kiderült Rólunk vagy épp, amilyen nyersen közöltem Vele mindazt, amit egyébként tudom, hogy Ő is pontosan jól tud. Attól, hogy kiderült, hogy a szó szoros értelmében is házasokként éltünk az utóbbi időkben, hogy nászúton voltunk Spanyolországban, hogy olyan elképesztően más lett, még nem fognak bennem hirtelen megjelenni azok az érzelmek, amiket korábban minden bizonnyal éreztem iránta. És ezen nem segítene az sem, ha elolvasnám azt a naplót, pedig megöl a kíváncsiság, hogy megtudjak mindent, de furcsa mód félek is egyben. Nem, hogy nem került semmi a helyére, inkább csak még zavarosabb lett minden és ezen lehet, hogy még a vodka sem segít, hiába is kortyolgatom olyan bőszen Maflás társaságában.   Maximum, csak a fejemben kószáló gondolatokat tudja elcsitítani egy picit, hogy végül tényleg képes legyek aludni egy keveset.
Valahol mélyen szentül hiszem, hogy Dimitriy-t ma már nem fogom látni, de végül mégis megjelenik a nappali ajtajában és, ha nem is olyan nyitott és közvetlen, mint korábban volt, azért annak örülök, hogy még képes szóba állni velem. Nem, mintha tehetnék arról, ami történt, hogy az emlékeim köddé váltak, abban viszont biztos vagyok, hogy fájdalmas számára minden pillanat, valahányszor csak eszébe jut, hogy én nem az az Iris vagyok, mint akit annyira látni szeretne. Nekem is fáj, akárhányszor csak visszhangzik bennem a korábbi mondata, ahogy a konyhában halkan közölte velem, hogy pokolian hiányzol. Nem is lep meg, hogy ugyanazon okból kifolyólag nem sétált még fel az emeletre, bár erre csak egy keserédes mosollyal reagálok, mert nincs szükség sem kérdésre, sem megjegyzésre; tökéletesen megértem. Igazság szerint, Ő most gyászol, vagy fene se tudja, hogy egyáltalán visszafordítható-e ez az egész, de valószínűleg jobb, ha inkább arra készülünk fel, hogy ez már így marad. Ez nem egy kibaszott tündérmese.
Elvigyorodok, ahogy megválaszolja a Maflással kapcsolatos kérdésemet, valamiért nem is igazán lep meg, hogy még a kapcsolatunk ellenére sem álltam volna elő azzal, hogy "akarok egy kutyát", de közben nem kerüli el a figyelmemet, milyen édesen fogja azt az apró jószágot. Talán, neki sem ártott egy ilyen kis szeretetbomba az otthonába, csak Ő maga sem tudott erről, most pedig egész jótékony hatással lehet rá is a kutya, amit főként azért hozott haza, hogy Én ne legyek magányos, ha Ő épp nincs itthon. A sors kegyetlen fintora lehet, hogy most talán, majd inkább az Ő magányát oldja ez a kis fenevad, nem pedig az enyémet. -Mázlija volt, hogy rátaláltál.- jegyzem meg halkan, mosolyogva, miközben tekintetem folyamatosan Dimitriy arcát kutatja, az ismerős idegenét, akit szimplán már az is jótettre sarkallt, hogy eszébe jutottam. Vagyis, hogy az az Iris eszébe jutott, aki valami csoda folytán képes volt megszelídíteni Őt. Fel nem fogom, hogy sikerült neki, de baromi hálás vagyok -magamnak?-, amiért most láthatom a remekművét.
Ahogy a kutyát kezdi figyelni, én is így teszek, mosolyt csal ajkaimra, ahogy a kis bolhazsák önfeledten játszik, de aztán újra Dimitriy felé sandítok elgondolkodva és próbálom kitalálni, hogyan tudnék a lehető legkevesebb fájdalmat okozva megtudni Tőle még pár dolgot. Valószínűleg, elég nyilvánvaló lehet, hogy mi jár a fejemben, mert amikor újra rám néz, szabad utat ad a kérdéseimnek. Csak tudnám mit és hogyan fogalmazzak meg. -Én csak...- nyögöm tanácstalanul, vonva egyet vállamon, miközben a kezemben lévő pohárra pillantok és mielőtt még bármit is mondanék, felhajtom a tartalmát.-Borzasztóan fura, hogy Te valószínűleg mindent tudsz rólam, miközben én...- sóhajtom halkan, tekintetét kutatva.-Olyan, mintha kiradírozták volna az agyamat. Alig tudok rólad valamit.- fejezem be végül tanácstalanul, összezavarodva, mert tudni szeretnék dolgokat, de fogalmam sincs, hogyan kellene neki kezdenem. Azt mégsem kérdezhetem meg Tőle, hogy "hogyan jöttünk össze?" vagy hasonló baromságok, pedig nagyon érdekelne, hogyan találtam rá arra az érző szívre, ami most igyekszik mindent újra magába zárni, mielőtt még több fájdalmat okoznék neki akaratlanul is.

Iris & Dimitriy

Váratlanul ér a vallomása és, bár tudom, hogy neki sem könnyű ez az egész, hogy pokolian hiányzik neki a nő, akit szeret, de épp ez a lényeg jelenleg, hogy az a nő nem én vagyok. Nem akarom hiú ábrándokba kergetni azzal, hogy megpróbálom a régi Iris helyét átvenni és őszintén szólva, a színészi képességeimet nézve nem is menne, hogy megpróbáljak a helyébe lépni, akárhányszor is olvasnám el azt a naplót. Valami kétségtelenül elindult köztünk tegnap, de én még mindig ott tartok, hogy csupán ismerkedem ezzel a férfival, Dimitriy új, figyelmes és kedves oldalával, de ez még édes kevés ahhoz, hogy az egykori Iris helyét átvegyem.
Épp ezért nem is bánom, hogy magamra hagy a konyhában, mert nekem bőven van mit átgondolni, Neki pedig meg kell emésztenie azt, amit az imént kíméletlenül az arcába vágtam, ehhez pedig nem is csodálom, hogy szüksége van némi vodkára is. Igazság szerint, nekem is az az egyetlen társaságom, miközben a nappali felé indulok, egészen addig, míg Maflás fel nem figyel az érkezésemre és, mint valami apró kis gyógyító buzgómócsing, rögtön mosolyt csal ajkaimra a figyelmével.
Fogalmam sincs, hogy miként került ide, hogy mióta része a különös kis családunknak vagy, hogy egyáltalán tényleg úgy érkezett-e, ahogy Dimitriy mondta, de őszintén örülök most, hogy itt van, mert azok után, amit Dimitriynek mondtam, tőle nem sok kedvességre számítok már ma este. Már, ha egyáltalán előkerül még, pedig jó lett volna azért még letisztázni, hogy amit mondtam, azt mindenféle kegyetlenség nélkül mondtam. Nem összetörni akartam a szívét, csak elkerülni, hogy olyasvalakit lásson bennem, aki nem vagyok, hogy ne támasszon velem szemben mindenféle elvárásokat, csak mert megtudtam, hogy a régi én és Ő, már nászúton is jártak.
A vodkát kortyolgatva és Maflással szórakozva, a gondolataim akaratlanul is Barcelona felé terelődnek, hogy milyen lehetett, hogy miként tölthettük ott az időt és valahányszor eszembe jut, hogy Dimitriy valószínűleg, már minden létező porcikámat látta és ismeri, pír szökik az arcomra. Hiszen, nekem Ő még mindig olyan idegen és ismeretlen, már a fedetlen felsőteste láttán is zavarba jöttem, miközben mi már...
Felé kapom tekintetem, ahogy meghallom a hangját és egy félénk vállvonással jelzem, mennyire téves volt a gondolata a hol létemmel kapcsolatban. -Jár az agyam. Úgysem tudnék még aludni.- válaszolom halkan, aprócska mosollyal ajkaimon, miközben elhúzom a kezem Maflásról, aki egyébként is Dimitriy felé indul és mosolyogva figyelem, ahogy a karjaiba veszi. Pár pillanatra összeakad tekintetünk, picit meg is nyugszom, hogy talán annyira nem gyűlölt meg az iménti szavaim miatt, végül megköszörülöm a torkom és újra a kutyára sandítok. -Őt én akartam, vagy tényleg úgy érkezett, ahogy mondtad?- kérdezem végül kíváncsian, hiszen számomra még az ilyen apróbb események is rejtélyek és épp emiatt tudnék kismillió dolgot kérdezni Tőle, de nem akarom halálra traktálni azzal, hogy mesedélutánt tartson. -Mindig is szerettem volna kutyát.- sóhajtom halkan, gyermeki mosollyal ajkaimon, miközben tekintetem újra Dimitriy-re vezetem a kis vakarcsról. Annyi mindent szeretnék tudni, de nem egy nyomorult naplóból, nem az egykori Iris szavait olvasva, hanem Tőle, de igyekszem visszafogni magam, mert tudom, hogy fájdalmas lenne neki mindent felidézni.

Iris & Dimitriy

Bármerre is indulok el ezzel az őrülettel kapcsolatban, abban már most biztos vagyok, hogy az első utam egy orvoshoz fog vezetni, hogy legalább azt a lehetőséget kizárhassam, hogy valami komoly neurológiai bajom van, bár még én sem hiszem igazán, hogy erről van szó. Most mégis, talán még örülnék is valahol, ha kiderülne, hogy igen, mert az legalább egy ésszerű magyarázat lenne az állapotomra, mert ha ott esetleg azt mondják, hogy minden rendben, akkor...fogalmam sincs, hogy merre tapogatózzak. -Az jó lenne.- lehelem halkan, szelíd mosollyal ajkaimon, mert bármennyire is különös még számomra is, de megnyugtatna a jelenléte, bármilyen vizsgálatot is hajtanak majd végre rajtam, ha kerítek egy megbízható dokit. Bár, ehhez szükségem lesz az apám befolyására, de ez a legkevesebb azok után, hogy hozzáadott egy idegenhez, nem?
A vodka minden esetre jó ötletnek tűnik, akármi is vár rám holnap és úgy érzem, talán neki sem árthat egy pohárral, kicsit közelebb is merészkedek most már hozzá, ahogy valamennyire elcsitulnak a fejemben a gondolatok, de amikor Barcelonáról kérdezem és ő elő áll azzal, hogy az lényegében egy nászút volt, nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Zavarba hoz a tény, hogy még egy ilyen jelentős dolgot is képes voltam elfelejteni, de igazából azok után, hogy itt áll előttem a férfi, akit minden bizonnyal kibaszottul szerettem és Rá, a szerelmünkre sem emlékszem, már nem is kellene, hogy ez meglepjen. Mégis letaglóz újra és újra az, hogy mennyi mindenről maradtam le és, hogy mennyire megváltozott minden.
Talán, hirtelen nem is úgy reagálok, mint kellene, mert még az az aprócska mosoly is úgy tűnik el az arcáról, mintha soha nem is lett volna ott, ráadásul a válasza is elég...szúrósra sikeredik, de inkább, csak nyelek egy nagyot és bólintok. Még mindig nehéz elhinnem, hogy már nem ugyanaz a férfi áll előttem, mint azon az estén, amikor az apja emberei visszarángattak ide, pedig már tegnap bizonyította és teszi ezt ma is, mióta csak megérkezett. Semmi gúny, semmi szúrós tekintet, mert most is úgy néz rám, olyan átható pillantással, hogy attól a szívem is összefacsarodik.
Aztán újra megszólal, megtöri a csendet, de megint nem tudom, hogy miként reagálhatnék, hogy mit kellene mondanom, csak a zavart érzem és a tanácstalanságot. Az az Iris, aki hiányzik neki, akit nászútra vitt, valószínűleg kinevetné, amiért bohócságokat beszél és a karjaiba omlana, forrón csókolná, mint ahogy én is tettem tegnap, de én...nem én hiányzom neki és egy részem -teljesen abszurd módon- jogtalannak érezné, hogy ezt a magaménak valljam. Ha azonban szigorúan vesszük ezt az egészet, már a tegnapi nap sem nekem szólt, az sem miattam történt, nem én nyertem el a szerelmét, bármennyire is kedvelem ezt a Dimitriyt és ez a gondolat teljesen összezavar. Talán, még jobban, mint az egész napos vívódásom. De Vele is tudatnom kell ezt, neki is látnia kell, hogy nem én vagyok az, amire vágyik, akit szeret, hanem az az Iris, aki valahol a nászúton vagy az után elveszett. Tiszta őrület ez az egész és bármennyire is próbálom finoman a tudtára adni, tudom, hogy mindenképpen fájdalmat okozok ezzel.
Hiába a gyengéd ölelés és a hátamra simuló tenyere, amitől egy röpke pillanatra egészen megnyugszom, mintha ma először végre biztonságos helyen érezném magam, kibontakozik végül és anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám, inkább a dolgozó szobájába robog én pedig kieresztek tüdőmből egy fájdalmas sóhajt. Egy darabig bámulok utána, bár végül már, csak az ajtókeretet nézem, mert Ő már réges-rég eltűnt, úgy érzem, talán jobban, mint a régi Iris, majd felhajtom a maradék vodkámat. Rögtön utána újra is töltöm a poharamat, azzal a kezemben pedig a nappali felé indulok a fojtogató érzés társaságában, hogy vérig sértette Dimitriyt, hogy fájdalmat okoztam neki, de bármennyire is érzem magam most szarul, neki is be kell látnia, hogy én nem olyan vagyok, mint az az Iris, nem rám vágyik, vagy legalábbis nem ebben a formában.
Maflásnak bezzeg tök mindegy, Ő így is boldogan csóválja a farkát, amint megpillant, de azért a játék csócsálásával nem hagy fel egy másodpercre sem, azzal a szájában kuporodik a lábamhoz, ahogy leülök. -Te sem most érkeztél, igaz?- vigyorgok le rá a fejét simogatva, majd ráfogok a játékra és picit úgy teszek, mintha el akarnám venni tőle, mire még lelkesebben kezdi húzni és morogni, keserédes mosolyt csalva ezzel ajkaimra.

Iris & Dimitriy

Szeretném tudni, hogy mi minden történt az elmúlt hónapokban. Másra se vártam egész nap csak, hogy Dimitriy haza érjen végre és elmondhasson mindent, de most, amikor itt a lehetőség, hogy a saját soraimat olvassam, valahogy mégis úgy érzem, hogy nem állok rá készen. Hiába tudom, hogy én írtam azt a naplót, valahogy mégis illetlennek érezném, hogy egy olyan nő gondolatairól és érzéseiről olvassak, aki nem én vagyok és, aki nem úgy látta az előttem álló férfit, mint amilyennek most én látom. Nem akarom, hogy mindent a feje tetejére állítson bennem -még ennél is jobban- az, amit Ő átélt, ahogy beleszeretett, ahogy lassan lebontogatta Dimitriy-ről a páncélt, míg végül azzá nem vált, aki most itt áll előttem, mert azok akkor sem az én érzéseim és emlékeim lennének, bármennyire is szeretném. Csak egy könyv lenne, amit elolvasok.
Egy apró, rövid mosollyal veszem tudomásul, hogy bár bizonyára lett volna rá alkalma, mégsem lapozta fel Ő sem azt a naplót, bár már amikor feltettem a kérdést is, egy részem biztos volt benne, hogy ez a férfi nem is tenne olyat. Talán, még a régi Dimitriy is tiszteletben tartotta volna valakinek a magánéletét, ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy talán akadna benne valami, ami segíthet, így ha nincs is teljesen jogom hozzá, de engedélyt adok rá, hogy megtegye helyettem. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy haladhassunk valamerre, már ha egyáltalán van benne olyasmi, ami segítséget nyújthat, hogy merre induljunk.
Egy pillanatra zavarba jövök, mikor rávilágít, hogy egész végig velem volt, mert tudom, hogy bármi miatt is voltunk ott, az már nem egy megjátszott házasság miatt volt, hanem...mert együtt voltunk, egy párként, és ebbe még mindig nagyon fura belegondolni. -Hát pedig, ha nem történt velem semmi, akkor sajnos számolnunk kell azzal, hogy talán valami agytumorom van vagy ilyesmi. Bár nem vagyok orvos...- vonok vállat, hiszen tényleg csak sötétben tapogatózom, de tény, hogy az ilyesmi különös dolgokat tud okozni és produkálni. Lehet, hogy egy daganat lappang a háttérben, ami épp most kezdett zűrt kavarni a fejemben minden előjel nélkül.
Végül a nappaliba megyek, hogy magamhoz vegyem a vodkát és töltsek mindkettőnknek, mert szerintem a mai nap után ráfér mindkettőnkre egy kis ital, na nem, mintha az annyira segítene de...talán egy egész picit ellazíthat mindkettőnket, bár különös módon, mostanra már egészen megnyugodtam. Ez pedig kétségtelenül annak köszönhető, hogy Dimitriy érezhetően teljes vállszélességgel mellettem van, ami pokolian jól esik. Akkor is, ha nem feltétlenül nekem szól, nem ennek a nőnek, aki most mellette áll.
Kortyolok egy nagyot a maró italból, de nem igazán tudom, hogy ettől akad-e el a lélegzetem, vagy inkább attól, amit Dimitriy elárul még pluszba a korábbi információk mellé, de én inkább az utóbbira tippelek, mert teljesen ledöbbenek attól, hogy az a barcelonai út, a nászútunk volt. Nem is igazán jutok szóhoz pár pillanatig, csak tekintetét fürkészem némán azon töprengve, hogy vajon hogy a fenébe bírja ezt az egészet ép ésszel elviselni. -Nem az a nő vagyok, akit nászútra vittél...- szólalok meg végül halkan, de nyelek egy nagyot, mielőtt folytatnám. -De sosem tudnék ezen nevetni. Még akkor sem, ha számomra ez az egész teljesen hihetetlen.- sóhajtok gondterhelten, miközben mellkasomat mégis valami kellemes melegség járja át a gondolattól, hogy még erre is képes volt miattam.
Milliónyi érzelem látszódhat az arcomon, ahogy felém fordul és kutakodó tekintetével rám néz, mégsem fordítom el a fejemet, mert én is kihasználom az alkalmat arra, hogy ezt a Dimitriyt, akit én csak tegnap ismertem meg, tanulmányozzam kicsit. Ha csak fele olyan édes volt velem az elmúlt hetekben, vagy hónapokban, vagy tudja a fene, mióta tartott ez köztünk, nem tudok csodálkozni azon, ha bele szerettem és megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon most, meddig tartana?
De emlékeztetnem kell magamat arra, amikor azt mondja, hogy pokolian hiányzok neki, hogy az a nő nem én vagyok, bármennyire is rossz érzéssel tölt el mindez, miközben az én ajkaimon is az övéhez hasonló keserédes mosoly jelenik meg.-Nem én hiányzom neked, Dimitriy...- sóhajtom halkan, nagyot nyelve, de a lehető leggyengédebben közlöm ezt vele, miközben tekintetem tovább kutatja Övéit. -És nem én vagyok az, akit valójában szeretsz, de...- akadok el egy pillanatra, miközben kicsit közelebb is lépek hozzá a mellkasára szegezve pillantásomat, majd újra felnézek rá. -Hidd el, nagyon szeretnék az a nő lenni.- súgom végül halkan, gyengéd mosollyal arcomon, mert bár én csak a tegnapi napból tudok merítkezni, csak az az emlékem van erről a férfiról, de már ezzel is közelebb érzem Őt, mint korábban. Nem is bírom megállni, hogy végül ne szüntessem meg a köztünk lévő távolságot, hogy gyengéden átkaroljam a derekát -ha engedi- és hosszan, gyengéden magamhoz öleljem.

Iris & Dimitriy

Talán elvetem egy picit a sulykot, mikor azt feltételezem, hogy neki ez így teljesen jó, akár maradhatok emlékek nélkül is, de ez csak akkor tudatosul bennem igazán, amikor azt mondja, hogy szeret. Vagyis nem engem, nem ezt az emlékek nélküli énemet, hanem azt, aki képes volt belőle érzelmeket előcsalogatni. Azt, aki végig járta vele azt a -minden bizonnyal- rögös utat, ami végül szerelmet ébresztett egy olyan szívben is, ami hosszú évek óta jégbe volt zárva. Aki Őt is viszont szerette és már azelőtt képes volt valószínűleg erre, vagy valamiként felfigyelt Dimitriy jól elrejtett, gyengédebb oldalára, hogy így viselkedett volna, mint velem tegnap. Mert gyanítom, nem ez volt előbb, nem Ő kezdett kedveskedni és rántottát készíteni, hanem én közeledtem valamiként hozzá, de végtére is, a lényeg most úgyis az, hogy valamiként vissza kell ezt csinálni. Vagy inkább, hogy egyáltalán vissza lehet-e, mert még igazából ezt sem tudja egyikünk se, mint ahogy azt sem, hogy az újonnan szerzett élmények megmaradnak-e, bár ez egész eddig meg sem fordult a fejemben, míg Ő fel nem veti lehetőségként.
Hirtelen pillantok fel rá, mert valahogy engem is megrémiszt a gondolat, hogy mindazt, amit tegnap átéltünk együtt, azt a rengeteg kedves, figyelmes pillanatot egyszerűen elfelejtsem és újra azzal a szemmel nézzek rá, ami tényleg csak egy kegyetlen bűnözőnek látta Őt. Mondjuk, akkor talán, még az is volt.-Bízzunk benne, hogy nem fogom de, ha mégis, akkor dugj be egy elmegyógyintézetbe, kérlek.- sóhajtom fáradtan, mert míg nekem ez mind újdonság és ugyanúgy lenne akkor is, ha valamiként megint törlődnének az emlékeim, számára ez újabb és újabb kín, én pedig nem akarom, hogy tényleg minden áldott nap végig kelljen ezt csinálnia.
Épp emiatt nem kérem most sem azt Tőle, hogy mindenről részletesen számoljon be, hogy idézzen fel minden egyes pillanatot, mert a fájdalom, amit hirtelen rám zúdít, ráébreszt, hogy ez neki sem könnyű, talán Ő szenvedi meg csak igazán az egészet, mert a nő, akit szeret és aki viszont szerette, most egyáltalán nem úgy néz vissza rá, mint kellene. Bele se merek gondolni, hogy érezném magam a helyében, akár most, ebben a pillanatban is, ahogy végül mégis halkan beszélni kezd az elmúlt pár napról.
Nagyot nyelek, mikor elárulja, hogy titkolni próbáltam eleinte ezt az egészet és, hogy valami napló miatt tudtam egy darabig úgy tenni, mintha minden rendben lenne, ami persze azonnal felkelti a kíváncsiságomat, de mégis, amikor rákérdez, hogy akarom-e látni, hirtelen nem tudom, hogy mit feleljek. Elnézve, miként tördeli a kezét az a férfi, akiről nekem csak olyan emlékeim vannak, ahol mindig magabiztos és határozott volt és belegondolva, hogy amiatt a napló miatt képes voltam megjátszani magam napokig... nem vagyok biztos benne, hogy valóban látnom kellene. Pedig, majd' megöl a kíváncsiság, hogy tudjam, mi vezetett el hozzá és, hogy mi mindennek köszönhetően vált Ő ilyenné, ugyanakkor könnyen lehet, hogy az csak még jobban összezavarna mindent. Elgondolkodva pillantok felé, tekintetem arcát fürkészi és a meggyötört, fájdalmas pillantását, miközben a válaszon töprengek, de végül határozottan megrázom a fejemet. -Nem, én...azt hiszem, arra még nem állok készen és talán jobb is, ha nem keverjük most ide azt az Irist és az Ő emlékeit.- sóhajtom végül halkan, majd felállok újra és az ablakhoz sétálok, mintha az ezáltal nyert idő alatt akarnék kitalálni valami zseniális megoldást, pedig a mai nap alkalmával most először érzem úgy, hogy végre nem kavarognak össze-vissza a gondolataim, mert most lecövekeltek egyetlen tény köré: valami Barcelonában kellett történjen.-Te olvastad?- kérdezem végül, ahogy ismét felé fordulok, de mindezt mindenféle rosszallás vagy gyanakvás nélkül teszem, mert ekkor már egész más helyen járnak a gondolataim.-Elolvashatnád az utolsó pár napot, hátha...- nyelek egy nagyot, mert azért mégis csak egy naplóról van szó, amit a korábbi énem valószínűleg féltve őrizgetett, de cseszhetem a naplóját, ha nem emlékszem semmire belőle.-Hátha említek benne valamit, ami segíthetne, hogy mi történt, de persze megértem, ha nem akarod. Akkor elolvasom én.- nyelek egy nagyot, de őszintén szólva annak ellenére, mennyire tudni akartam mindent, most inkább félelmet érzek attól, hogy mi minden zúdulna rám, azt pedig a legkevésbé sem akarnám, hogy olyasmik miatt nézzek Rá más szemmel, amiket nem éltem át. Nem utolsó sorban pedig, számolni kell azzal is, hogy talán azok az emlékek, már soha nem térnek vissza.-Azt hiszem, ma este is jól esne egy vodka.- sóhajtom végül fáradtan és meg se várva a válaszát a nappali felé indulok, hogy a tegnap megdézsmált üveget magamhoz véve térjek vissza mellé, a konyhapulthoz és töltsek Neki is és magamnak is egy jó nagy pohárral.-Szóval elvittél Barcelonába...- jegyzem meg halkan, ahogy felé nyújtom a poharat és talán, még egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, ami a mai napon, még szintén nem nagyon fordult elő, csak reggel. Akkor is miatta jelent meg.