Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

- We're all in our private traps, clamped in them, and none of us can ever get out.
- Sometimes, we deliberately step into those traps.
- I was born into mine. I don't mind it anymore.
- Oh, but you should. You should mind it.
- Oh, I do, but I say I don't.


Döntött a bíróság Jamie Sullivan (21) feltételes szabadon bocsátásáról. A képen látható, immáron nagykorúnak számító lány – aki a köztudatban csak az „őrült bébiszitter” néven híresült el – szabadulása általános közfelháborodást váltott ki, noha a lapunk számára anonim módon eljuttatott szabadlábra helyezési feltételek között olyan kitételek is szerepelnek, melyek alapján nem időzhet tizenhat éven aluli gyermekek közelében, és még csak munkát sem végezhet tizenkét évnél fiatalabb gyermekekkel. Az egyéb feltételek főleg az igazságügyi pszichiáter klinikai felügyeletére, illetve a pártfogó tiszti tevékenységekre vonatkoznak.
Jamie Sullivant nyolc évvel ezelőtt, tizenhárom éves korában ítélték el, miután különös kegyetlenséggel meggyilkolta a felügyeletére bízott mindössze hároméves kisfiút, Ethan Spencert.

Részletes cikkünkért lapozzon a 6. oldalra.

Adele rezzenéstelen arccal, nyugodt mozdulattal helyezte a dohányzóasztal üveglapjára a kivágott újságcikket, de az ujjai megremegtek, amikor elengedte a kissé már megsárgult papírt. Ez lett volna az egyetlen dolog, ami elárulja, felgyorsult szívverését ugyanis nem hallhatta senki, ahogy görcsbe ránduló gyomra is láthatatlan maradt mindenki számára.
Valaki az irodája ajtaja alatt csúsztatta át a cetlit.
Szüksége volt néhány másodpercre, mire bízni tudott a térdei stabilitásában, de akkor rögtön felállt, és határozott léptekkel az asztalához ment. A legfelső fiókból előhúzott egy öngyújtót. Csak második próbálkozásra sikerült begyújtania a lángot, ahogy az a mozdulat is idegesnek tűnt kissé, ahogy a papírdarabot a láng fölé tartotta. Amint a papír lángra kapott, beleejtette az asztalán álló dísztálba, és addig nézte, míg teljesen el nem égett.
Amikor nem sokkal később kisétált az irodájából, nyoma sem volt rajta a kis fecni emlékének. Mosolygott az emberekre, tűsarkai kopogása határozott lépteket tükrözött, és senki nem furcsállta, amikor a biztonsági igazgató irodája felé vette az irányt.




Gyűlölte ezt az egész szarságot. Dühösen bámulta a kisfiú hátát, és rohadtul idegesítette minden egyes kis hang, ami elhagyta a torkát, miközben a mesét nézte és kurva boldog és gondtalan volt emiatt. Egy hülye mesétől. Kibaszott Ethan.
Kinyitotta a nappali ablakát és beállt a résbe, hogy rágyújtson egy cigire, amit az anyja pasijától lopott, mint mindig. A világért sem akarta volna, hogy a füst szaga beleivódjon a kurva drága bútorokba; persze Spencerék úgyis a nagyobbik fiukat hibáztatták volna, mert a tizenkét évesek nem cigiznek. Pedig Edgar Spencer volt az egyetlen normális ember abban a házban. Sokáig ő is egy elkényeztetett kis pöcsnek hitte, de aztán egyszer hozott füvet és azt mondta: „picsába ezzel a kis szarossal”, felmentve őt a felvigyázás alól, és azóta nagyon megkedvelte.
Kényelmetlenül fészkelődött kicsit, a combjai hátulja még mindig égett a nadrágszíj okozta hurkáktól. Vodkára vágyott. Meg arra a tablettára, amit az anyja szedett, és neki is adtak, mielőtt Mr. Spencert beengedték a házukba.
Felvigyázás, így csúfolták ezt az egész szartengert. Néha mondjuk tényleg vigyázott Ethanra, hogy a látszat meglegyen, de kurva kíváncsi lett volna, mit szólt volna egy ügyvéd, vagy a franc tudja ki foglalkozik ilyen dolgokkal, ha meglátja, miért kellett mindig lemennie Mr. Spencer után a pincébe.
Csak a száját, Spencer, jó?, visszhangzott a fejében a nevelőapja hangja. Még csak tizenegy, az anyja nem enged mást.
Hát a kurva anyádat neked is, Xander.
Ethan felkuncogott valamin, a hang már megint idegesítően boldognak és gondtalannak tűnt. Fogadni mert volna, hogy Ethan egész élete ilyen: boldog és gondtalan. Őt biztos elviszi az anyja a játszótérre, és nem hagyja majd otthon étlen-szomjan három napra. Biztos fogja a puha kis kezét, és szeretettel duruzsol neki, nem nevezi kis szemétnek és nem panaszkodik állandóan a gyámügynek, hogy milyen kezelhetetlen és problémás.
Jamie idegesen szívott bele a cigijébe.
Kibaszott Ethan.




Adele kinyitotta a szemeit, de a pupillái nehézkesen akartak fókuszálni. Szaggatott beszélgetés hangjai jutottak el hozzá, de csupán mondatfoszlányokat tudott kivenni belőle. Ő Crawford özvegye. A Crawford-vállalat vezetője? Adele Crawford. Baszki! Adele felnyögött, mire a feje bal oldalán az idegesítő csipogás, amiről addig azt sem tudta, hogy zavarja, felgyorsult. Kezeket érzett a vállán és a karján, ideges hangok igyekezték megnyugtatni.
- Hall minket, Adele?
Újra felnyögött, megpróbált megmozdulni, de olyan éles fájdalom hasított a mellkasába, hogy hirtelen képtelen volt levegőt venni. Újrakezdődött az ideges nyugtatgatás, miközben lázasan erőltette az agyát, próbálta gondolkodásra bírni. Emlékezésre. Emlékezett a sikeres munkavacsorára, megkötötte az üzletet, amit akart. Emlékezett, ahogy elbúcsúztak a befektetővel. Emlékezett a sofőrje számára a kijelzőn, ami jelezte, hogy megérkezett. Emlékezett, ahogy kisétált. Ahogy a sofőr kinyitotta a kocsiajtót, ő pedig lelépett a járdáról...
Nem emlékezett fájdalomra. Emlékezett a sofőr halálra vált arcára, a mozdulatra, ahogy utána nyúlt, de későn. Emlékezett, ahogy a világ furcsán oldalra billent. Emlékezett a túl sok arcra, akik fölé hajoltak, és a rongyra, amit valaki a mellkasára szorított. A rongy fehér volt, de mikor legközelebb felemelték, vörös folyadéktól csöpögött.
Rájött, hogy beszélnek hozzá. Egy fehér köpenyes férfi igyekezett magára vonni a figyelmét, miközben éppen azt ecsetelte már-már izgatottan, hogy hogyan mentette meg a saját életét. Azt mondta, őrangyalok vigyázhatnak rá. Ha nem lépett volna le a járdáról, a golyó egyenesen a szívébe fúródott volna és szörnyethal, de így gellert kapott a bordáján és bár végzett némi pusztítást odabent, itt van és magánál van.
Golyó.
Kezdte elveszíteni a kapcsolatot a világgal, kérdésekkel próbálták a felszínen tartani, de nem volt kedve válaszolni. Hallgatta őket és hagyta, hogy álomba ringassák; hagyni akarta, de aztán az egyik kérdés úgy fúródott elméje jótékony delíriumába, mint egy éles kés.
- A születési neve Adelasia Rossi?
Nem, akarta mondani.
Meg akarta kérni őket, hogy hívják fel Aishát, mert erről tudnia kell, de aztán rájött, hogy amikor Washingtonba költözött, Aishának is búcsút kellett intenie, az új pártfogó tisztje pedig egy savanyú vénember lett, akinek legfeljebb a szemöldöke fog megrándulni egy kicsit, ha a fülébe jutnak a történtek.




A gép simán landolt az Oslo–Gardermoeni nemzetközi repülőtéren. Adele ezúttal nem a vállalati magángépet használta, egy menetrend szerinti járat első osztályán utazott, mert fogalma sem volt, mennyi ideig marad első körben a városban. Talán nagyon sokáig. Talán már másnap vissza akar majd menni... nem, ez biztos volt, csak épp választása nem akadt. Túl sok volt a jel. A pártfogó tisztje persze őrült képzelgésnek tartott mindent, amit felhozott, de a támadás és az azt követő üzenetek már elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy engedélyezzék számára az ország elhagyását. Természetesen itt is felügyelet alatt lesz majd, de ehhez már régen hozzászokott.
Nagy levegőt vett, kézipoggyászát könnyedén maga után húzva kezdte meg a leszállást. Mosolyogva vett búcsút a stewardessektől, és miközben az útlevél-ellenőrző pultok felé tartott, igyekezett meggyőzni magát arról, hogy itt jó helye lesz. Norvégia elég félreeső ahhoz, hogy ne keressék itt, de ha mégis, az ügyének se legyen akkora híre, mint otthon. Talán.
Egyelőre viszont még azt sem tudta biztosan, hogy az oslói leányvállalat beindítása sikeres lesz-e majd, úgyhogy egyelőre nem tervezett túl hosszú távra.