Könnyednek mutatja magát, mintha az ég világon semmi se történt volna, holott biztos vagyok benne, hogy érzi az elszabadulni kívánkozó dühömet. Ismer már annyira, hogy tudja semmi jót se ígér az ábrázatom, ahogy a tekintetem szikrákat szór felé. Talán egy másik alkalommal megbocsájtottam volna neki ezt a kis botlást, hiszen tudom van múltja az istennővel. Szavaim hallatán lehervad a mosoly az arcáról, hiszen eltűnik belőlem a jól ismert kedvesség. Térre van szükségem, hogy nyugodt maradhassak és ne essek neki rögtön. Valahol a lelkem mélyén bíztam benne, hogy megtudjuk beszélni felnőttek módjára ezt a helyzetet, de a bennem élő harcos ezt felül írta jelenleg. Hangja épp olyan könnyed mint azelőtt, mire felé fordítom tekintetem miközben az egyik szemöldököm a magasba szökik. - Ugyan kérlek, ne fáradozz a szavak csavarásával - ejtem ki könnyedén, mégis mérhetetlen gúnnyal az egészet. Itallal csillapítom a torkomat kaparó érzést, mely minduntalan rám tör az afférjai alkalmával. Nem könnyű a házasság és hűség istennőjének lenni egy csapodár férfi feleségeként, mintha önmagamat vetném meg. - Sokáig... ez egyértelművé teszi a tényt, hogy tudsz róla egy ideje, ha nem is harminc éve. Ne gyere nekem azzal, hogy nem avatkozol az életébe. A mi fiainkat se pátyolgattad soha! - a hangom megemelkedik, ahogy gyilkos pillantásom közepette kimondom a szörnyű igazságot. A kilenc birodalomban mindenki tudja Odin mennyire szar apa és sosem hatotta meg a gyermekeinek léte vagy akár halála. Nem kell messzire mennünk szeretett Baldur fiam látomásakor se ő kerekedett fel, hanem én, hogy megeskessem a világ összes teremtményét, hogy nem bántja őt. Én legalább megtettem a tőlem telhető legtöbbet, de ő... Megáll előttem és oldalra dönti a fejét úgy méreget. Kérdések záporoznak felém, miközben most ő mélyeszti pillantását az enyémbe. - Ugyan kérlek, ne dramatizáld túl a dolgot. Ha azt akarnám, hogy elpusztítsd az összes fattyad Thor se élne már. Az anyja mit sem tehet az egészről, ellenben te drága férjem megtanulhatnád visszafogni az éhséged - a férjem szócskát jól megnyomom és ujjaimmal megbököm a mellkasát, semmi kedvesség vagy játékosság sincs ebben a mozdulatban, inkább vádló a részemről. A provokációja célt ért, még dühösebbé váltam, haragom kifejezéseként a kezem lendül, hogy az arcán csattanjon egy hatalmas pofon képében. - Ne merészed ezt mondani. Nem tűrtem el az összes fattyad, mikor Asgard csarnokaiba hoztad? Nem neveltem őket vagy a kis alkud hozadékait? - a levegő perzselően meleggé vált, mintha a családi tűzhely lángokba borulna- Asgard királynője vagyok nem holmi útszéli lotyó- kezelem ökölbe szorulnak és a mellkasát éri a következő ütés. Az érzéseim felül kerekednek rajtam és a megítélő képességemen, hogy aztán a harcosnő képében jöjjön elő. Nem fogom annyiban hagyni a dolgot, meg kell leckéztetni, szívesen letépném a tökeit, hogy ne lehessen több gyermeke, de semmi értelme se lenne, hiszen kezében van a teremtő erő.
Olykor jobb, olykor rosszabb volt a fogadtatása a félrelépéseimnek, éppen úgy mint fordítva. Én is volt, hogy jobban és volt hogy kevésbé jól kezeltem, ha Frigg keresett mást, aki az ágyban melegítette. A tapasztalataim alapján sejtettem, most az utóbbi verzióra számíthattam, amin talán nem kellene meglepődnöm. Mégis próbáltam nem arra gondolni, milyen haragot fog elszabadítani a feleségem, ha éppen úgy tartja kedve, mert talán meg tudom lágyítani. Talán. Mert semmi sem garantálja, hogy “szerencsém” lesz. Persze elgondolkodtató, hogy egyáltalán szerencsének lehet-e nevezni azt a frusztráltságot, amelyet ilyen helyzetekben képes rám borítani a feleségem. És ez most is ott ül minden aprócska ráncban az arcán, ahogyan dühödt farkasszemet néz velem, amint letérdelek vele szemben. A félmosoly lassan tűnik el az arcomról a komoly hangját hallva, ami most kemény, nincs benne semmi kedvesség felém, az érintésében pedig még annyi sem, ahogy eltaszít, hogy teret nyerjen magának és elsétálhasson.
– Nem hazudtam neked az elmúlt harminc évben – válaszolom, nyugodt, kissé szenvtelen hangon, mert azért ebben van némi hazugság. Legalábbis a hazugság önmagáért való ténye miatt, de nem ebben az ügyben. – A fiúról nekem sem volt sokáig tudomásom. Azon felül pedig… A gyermek éli az életét, amibe nem avatkoztam bele soha – igazán kevéssé érdekeltek a mástól született utódaim, és azt hiszem a legtöbb gyermekem meg tudja erősíteni, hogy nem vagyok egy mintaapa.
Felkelek a földről, a fülhallgatót most ki is veszem a fülemből - az emberi technológia igazán izgalmas volt, így aztán rövid időn belül mindenféle ketyerét összeszedtem, hogy tanulmányozhassam őket. A dohányzóasztalra teszem a két apró szerkezetet, aztán a szőkeség felé indulok, hogy nem sokkal előtte megálljak, és oldalra döntött fejjel végig nézzek rajta. Ugyanolyan ragyogó volt, mint annak idején.
– Mit vársz tőlem? Pusztítsam el a fiút, akivel sosem találkoztam? Büntessem meg anyját, amiért elmondta a gyermeknek, kitől is származik? – kérdezem végül, most én fúrom a tekintetemet a feleségemébe. – Sosem tűrtél el semmit sem, úgyhogy nem hinném, hogy most kezdenéd el – provokáltam egy kicsit Frigget, pusztán azért, hogy tovább billenjünk ezen a passzív, sehová sem mutató részen. Innen kétfelé vezetett általában a szőke haragja, én pedig kíváncsi voltam, most melyik irányba mozdulunk el.
Vendég —
Mads & Nore
My words shoot to kill when I'm mad
Futni volt, hiszen ismerem a napirendjét legalábbis mindig azt hiszem, hogy ismerem eléggé. Tudok a kis szeszélyeiről, kikacsintgatásiról és azok eredményéről is, ami sosem tett boldoggá. Most sem jókedvemben ülök a fotelban, míg arra várok, hogy beljebb lépkedjen. Érzékeli a belőlem áradó feszültséget, mielőtt meglátna, ezt sosem tudtam eléggé titkolni és jelen esetben nem is akartam. Itt volt az ideje a szembesítésnek, ami a bál óta váratott magára, akkor jó pofát vágtam az egészhez, legalábbis ezt mutattam a külvilág felé, de most már nem megy, hogy újra ketten vagyunk. Elnézhetném neki ezt a botlást is és a lelkem egy része ezt is tenné, de a bennem élő harcost sérti az éveken át tartó hazugsága. A kérdésem hallatán féloldalas mosolyt villant, azt az őrültet, ami semmi jóval nem kecsegtet. Nem fogja feladni, ugyanakkor képes beismerni. Közelebb sétál hozzám, mire hajlandó vagyok rá emelni gyilkos pillantásom, nem volt szükség szavakra, hiszen az arcom annál beszédesebbnek bizonyult. Elém térdel, mint sok ciklussal ezelőtt, mikor feleségül kért. Ez a gesztus lehetne szép is, de köze nincs hozzá. Egy magasságba kerülünk, miközben várok ő beszívja, majd kifújja a nehéz leveőt, mintha ennyivel el lehetne hessegetni az egészet. - Annak, hogy megint összeszűrted a levet Skadival? Semmi a kilenc világon. Annak, hogy ez a légyott eredményezett még egy fattyat? Még kevésbé - kezdek bele komolyan, ahogy farkasszemet nézek vele - Ellenben az a tény, hogy lassan 30 éve hazudsz elég sokat számít - térek a lényegre, majd ellököm, hogy feltudjak kelni a fotelból és a tálaló szekrényhez lépve töltsek magamnak egy pohárka italt. Nem árthat nekünk az alkohol így akár az egész üveget megihatnám, mégis most az íze végett kortyolom. Talán csak húzni akarom az időt, hogy ez a hidegháborús helyzet végre igazi háborúvá növekedjen. - Mégis hogy gondoltad ezt? - teszem fel a kérdést, majd egy utolsót kortyolok, hogy aztán letegyem a poharat mielőtt összetörik - Meddig kell még tűrnöm ezt az egészet? - kissé feljebb emelem a hangom, míg elé lépkedek, egyetlen pillanatra se szűnik meg a haragom, sőt talán még jobban kiélesedett.
Különös a világ, ami most körbezár, mint egyetlen óriási szappanbuborék. Különös mennyi mindent kibír két lélek egymás mellett. Ez a gondolat sokszor megfordult már a fejemben az időtlenségben, ugyanakkor most, hogy a feleségemet is veszélyeztette a Feledés, gyakrabban gondoltam minderre. A sok megbocsájtott vagy észre nem vett tévedésre, mindkettőnk oldaláról. Futásból érek haza, a halandó testem izmai kényelmesen zsibognak a megerőltetéstől, a zene még szólt a fülemben, amikor az ajtót egy mozdulattal becsuktam magam mögött. Még egy percet sem töltöttem a lakásban, amit most otthonunkhan hívtunk Friggel, amikor már éreztem a kisülni készülő szikrákat a levegőben. A futócipőmet egy mozdulattal rúgtam le, hogy aztán a szobába belépve szembe találhassam magam vele és az éles kérdésével.
Mosoly kúszott az arcomra, féloldalas, amellyel félig be is ismertem már, hogy tudtam az emlegetett fiúról. Közelebb sétáltam a szőkéhez, aki valódi ciklon volt, hiszen amikor a szikrákból villámok váltak, olyan kíméletlenné vált, mintha csak vérbeli Áz istennő lett volna. Minden ilyen alkalommal tudtam, jól választottam egy és örök társamnak. De ez nem jelentette azt, hogy ne jött volna szóba más is… Letérdeltem a fotel előtt, ahol Lore ült, és gyilkos tekintettel figyelt engem. Mélyen szívtam be a levegőt, hogy aztán lassan fújjam ki, és közben szembenézzek a feleségemmel, akivel így éppen egy magasakká váltunk.
– Úgy gondolod, van bármi jelentősége mindennek? – kérdeztem, egyetlen szóval sem kívántam tagadni, hogy Skadival lett volna bármikor is afférom, vagy hogy ez az együttlét nem lett volna termékeny. Felesleges lett volna, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Lore tudott mindenről. Ilyenkor pedig csak rontottam volna a helyzeten, ha hazudni próbáltam volna, ezt korán megtanultam tőle. Éppen úgy, ahogyan a szeszélyességét is, amit olyan nagyon szerettem benne, és amire most is számítottam.
Vendég —
Mads & Nore
My words shoot to kill when I'm mad
Otthon ülök a kényelmes fotelemben egy nagyon hosszú és fárasztó nap után és másra se vágyom, mint az jó forró fürdőre és a puha ágyamra. Mégis szög egyenes a tartásom, kezeim a karfákon pihennek, míg lábaim ikszet formálnak. Várok. Őt várom, hogy végre hazatérjen és számot adjon mindarról, amit egészen eddig eltitkolt elölem, éveken keresztül. Forr bennem a harag, mégis rezzenéstelen arccal ülök és várok. Az ajtó nyílik, majd hangosan csukódik, hogy aztán mosollyal az arcán megérkezzen. A vihar előtti csend fogadja, az a fajta, amit évszázadok során elégszer tapasztalt már ahhoz, hogy tudja baj van. Fejem az ablak irányába néz, mintha itt se lenne, majd mielőtt bármit mondhatna kinyitom szépen ívelt ajkaimat. - Mióta tudod, hogy Skadi fattya a te fiad? - nem azt kérdezem, hogy tényleg az övé-e, hiszen ahhoz kétség sem fér. Az a kérdés, hogy mióta tartja titokban előttem a fia létét, de ezt jól tudja. Ismerjük már annyira egymást, hogy fél szavak vagy egy-egy tekintet elég legyen a ki nem mondott kérdésekhez. Végre rá emelem kék szemeim, melyekben ki nem mondott feszültség csillog. A házasságunk sosem volt egyszerűnek mondható, kívülről tökéletesnek és szeretetteljesnek tűnt, míg belül sokszor maga volt a pokol. Szeretem, ehhez kétség sem fér, de a mende-mondákkal ellentétben sosem viseltem némán az afférjait, ahogy a fattyait sem, amikor a házunkba hozta. Belül tomboltam, míg arcomról hűvösséget lehetett csak leolvasni, hogy egy pillanattal később ha kellett neki essek. Többször fajultak a veszekedéseink verekedésbe, hogy aztán a kibékülést az ágyban tegyük szentté. Végtelen kettősség uralkodik közöttünk, szeretjük és gyűlöljük egymást egyszerre, legalábbis én jelenleg így érzek iránta. Egyetlen rossz szó és robban a bomba, a megértő, kedves Frigg eltűnik és átveszi a helyét a harcos, akinek köszönheti a világ a harcos szüzeket. Odin teremtette a valkűröket, de a midgardi harcosokhoz semmi köze se volt, őket én képeztem ki legjobb tudásom szerint. Várom a válaszát. Talán most nem is létezik jó válasz, ami ne robbantana ki egy miniatűr háborút.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
●