Kiskép : Rendeltetésem : Dúfa és Geirröðr fia vagyok play by : Shawn Mendes Posztok száma : 46 User neve : elyon Csoport : viharisten Pontgyűjtő : 43 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : állatorvos Előtörténet : his father is a jotun, but
I'm good at keepin' my distance I know that you're the feelin' I'm missing You know that I hate to admit it But everything means nothin' if I can't have you
Mivel tekintetem eléggé kipuhatolózza, hogy megsütötte-e magát a kávéval, amit mondok, már tényleg csak azért van, hogy ne álljak bambán előtte, amiért legszívesebben már pillantásommal tovább vetkőztetném őt, hiába mondja a józan eszem, hogy vegyek már vissza... nem olyan egyszerű az, mikor mióta ismerem, egy apró mosolyával elvarázsol, és ez ekkor sem hat másképp, ha évek óta nem találkoztunk, és ha bőven lenne mit megbeszélnünk. Sosem lesz közömbös számomra egy pillanatra sem, ebben teljesen biztos vagyok.. - Biztos kijön majd belőle valahogy, milyen anyag? Pamut, vagy kötött? Ha kicsit jobban műszálas akkor... - magyarázom mint akit köteleznek rá, de végül elhallgatok, lelövöm magam, inkább lehajtom valamennyire fejem, szemeim dörzsölöm, de azért hozzáteszem: akkor könnyebben kijön... - morgolódom végére, hát nem biztos, hogy jelen helyzetben a mosási gondokba kellene belelovalnom magam, de úgy ver a szívem, hogy csoda, hogy egyáltalán csöndben tudok maradni. Amúgy is, szerintem a 'kedvenc' szó jutott el hozzám igazán, kedvenc felsőt meg meg kell menteni, nem?! De aztán, hogy le is hajol felvenni azt az áldott inget, hát hab a tortán.. Vagy inkább azon a cseresznye... vagy a csokidara. Már mindennek a teteje! Az előbbi szóáradat helyett inkább még a levegő is bennakadna legszívesebben, noha arra még sikerül reagálnom, hogy visszahozza az inget, utána már.. nem sok kell, hogy inkább elinduljak felé. Egyszerűen vonz, még ha másra is próbálok gondolni, muszáj kapnom belőle, különben megőrülök, teste apró jelei beindították ezeket a gondolatokat, és már nem eresztenek. Ha egy pillanatra azt látnám, vagy érezném rajta, hogy gyűlöl, hozzá se szóljak, hozzá se érjek, ha nagyon fájna is, de hátrálnék, a világból kiszégyellném magam, de... de ez nincs így. Még azt is imádom, ahogy nevemet sóhajtja, élvezettel szívom be bódító illatát, hogy aztán alig pár pillanat alatt már bőrét csókoljam, érintsem, szeretgessem... Hamarosan pedig tarkómon érzem meg kis kezét, ujjai simítását, na meg jobbomon iránymutatását, ami egyáltalán nincs ellenemre, sőt . . ahogy öléhez érek, simítok is rajta erősebben, persze csak nadrágon át, egyelőre. Kérdésén nagyon halkan belenevetek a csókokba, mert tudom, mit jelent, mit jelentett, és azt is tudom, érteni fogja, amit felelek rá, miközben szeretgető kezeimet ezúttal inkább csak szorosan köré fonom; jobbom mellkasán fonódik át, míg balom valamivel lentebb, hogy magamhoz tudjam őt szorítani ahogy hozzám dörgölőzik. - De, és éppen zuhanyozni akartam. - válaszolom, mintha csak azt mondanám ezzel, igen, tartson velem, szeretném... ó hogyne szeretném.. Nyelek egy nagyot, kihúzom magam miközben elengedem őt, de azzal együtt fordítom is lágyan magam felé, majd ha már egészen velem szemben van, arcát két kezembe fogom, cirógatom, homlokomat pedig övének döntöm, orrommal néha piszézem, mintha minden porcikámmal bújni szeretnék hozzá. Hosszú másodpercekig tartom őt így, mert bár vágyom rá mindennél jobban, sokkal jobban szeretem közben, és sokkal jobban hiányzott is, ezt pedig szavak nélkül most így tudom csak kifejezni, még ha közelébe sincs az elégnek.. Ez után hajolok picit jobban, illetve emelem arcát, hogy puha ajkait csókolhassam meg végre, amikről annyit álmodoztam az elmúlt években, azt gondolva, hogy soha többet nem ízlelhetem őket.. úgyhogy nem sietem el az újbóli találkozást, kiélvezem minden pillanatát, ahogy újra és újra megcsókolom őt, az én drága istennőmet, mintha nem lenne holnap. Ha Ane nem gondolja máshogy, mert hát tudom én, hogy nem szeret várni, én most mégis váratom - csak valamennyi idő után engedem el arcát, hogy kezeit fogjam meg, remélem már nem szorongatja az inget, ekkor már mindenképp hagyja a francba, hiszen számhoz emelem mindkét mancsát, sűrű puszikkal illetem ujjait, kézfejét, ahol érem, mert szeretem és tisztelem őt, és ezt akarom, hogy tudja. Az utolsó érintésnél még kezeit számnál tartom, de szerelmes tekintetem már övét keresi, arcát fürkészi, gyönyörködök benne boldogan, és csak eztán teszem kis kezeit kulcscsontjaimra, amiből ismerős lehet neki, hogy felvenni szeretném éppen, szóval nem árt kapaszkodnia. Ha ez megvan, combjai alá nyúlok, hogy egyszerűen magamra kapjam őt, miközben tekintetét el sem engedem, megszereztem, enyém, nem adom... kezeim pedig fenekénél tartják őt. Újra csókját kérem, egészen a fürdőig kapni szeretnék belőle, csak néha pillantok ki az útra előttünk, majd nyitom az ajtót odaérve, de ekkor már érezhetően hevesebben csókolom őt, szinte sietve nyúltam a kilincsért, és ekképpen is teszem le magam elé már a kabin mellett állva. Félúton valahol sietős lett a helyzet... Ahogy földet érnek lábai, már tolom is a kabin üvegének, ajkait falva, majd arcát, nyakát csókolva, kezeim pedig már a farmer gombjával vesznek össze, majd a cipzárral, és már tolom is lentebb rajta a fehérneművel együtt egy finom, mégis határozott mozdulattal, csak annyira, hogy jobbom kényelmesen öléhez férjen. Már attól a csókba nyögök halkan, hogy érzem mennyire vágyakozik, balom újra arcát érinti ahogy csókolom őt, miközben érzékeny ölén simítok puhán párat, majd ha kell, még tolok picit ruháján, de muszáj annyira combjai közé furakodnom, hogy egy ujjam belé veszhessen, lassabb tempóval, de mélyen kényeztetve őt egy rövid ideig.
Kiskép : Rendeltetésem : Fulla és Samendill lánya vagyok play by : Madison Iseman Posztok száma : 41 User neve : Lucky Csoport : Isten Pontgyűjtő : 38 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Állatorvos Előtörténet : There's no use in chasin the Moon
Isane Akselsen —
Elküldésének ideje — Csüt. Jún. 09, 2022 12:40 am
Rune Akselsen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Rune & Isane
Amióta megérkeztem, szinte érzem, ahogy csikorognak az agyam fogaskerekei, míg próbálja feldolgozni, hogy minek is kell nekem ezt tennem és megjelenni a régi házunkban. Célom volt lebuktatni, ez igaz. Mégis ott kapart bennem a kíváncsiság, hosszú, vas körmeivel, hogy mégis mi van ebben az istenben, amiért ennyire szeretem? Mérhetetlen fájdalmat is érzek iránta, a csalódottság mellett, mégis itt van ez a szerelem. Mire fel? Mivel érdemelte ki? Néha azt kívánom, bár emlékeznék, viszont a negatív érzések mindig kivégzik az ötletet, pillanatok alatt. "Miért jöttél vissza? Miért most, hogy végre eldöntöttem, hogy végleg elfelejtelek?" - Ezeket a kérdéseket akartam neki feltenni.... mégis megtartottam őket magamnak, attól tartva, hogy ha nem leszek extra puha és óvatos, akkor megint...elmenekül. Az ég talán tudja, miért vágyok arra, hogy maradjon, mert én nem értek már semmit. - Nem, szerencsére nem volt vészes a találkozásom a kávéval, csak a szívem fáj a kedvenc felsőmért. - Olyan új volt, mégis olyan ismerősnek hatott ez az érzés. Rune az ajtóban áll, én pedig próbálom a humoros oldalamat megcsillogtatni előtte. Tudtam, hogy nem lett volna szabad ellágyulni, butaság engedni, hogy a feszültség semmissé legyen, mert akkor engedek neki, engedek a vágyaimnak, olyankor pedig nem gondolkozok tisztán. el kellett vonnom a tekintetem az övéből, meg kellett találnom az az inget, hogy azt megragadván tudjak a valóságba kapaszkodni. A valóság pedig az, hogy azért nem láttam már öt hosszú éve, mert megcsalt, aztán elhagyott. Míg lehajoltam az ingért, majd kiegyenesedtem, ennek kellett volna mantraként a gondolataimat uralnia, nem pedig annak, hogy érzem magamon a tekintetét, szinte ujjakként végigsiklani a testemen. Nem annak, hogy mennyire régóta szerettem volna a valóságban is érezni őt, nem csak az ábrándjaim tengerében. - Már hogyne hoznám vissza...tudod, hogy...- Szavaimnak megálljt parancsolt a férjem közeledése, s az ujjainak érintése a szabad bőrfelületen. Nem tagadhattam már ekkor le, sem előtte sem magam előtt, hogy mekkora hatással van rám. Ez a férfi több mint száz éven keresztül vált a lényem részévé, öt év édeskevés arra, hogy ezt mind kiirtsam magamból. -Rune...- Sóhajtom magam elé a levegőbe és cseppet sem találok magamban erőt ahhoz, hogy szégyelljem, mennyire nyilvánvalóan ki lehet hallani sóvárgásom a hangomból. Mindent hagytam neki, az ingét ugyan már úgy begyűrtem a markomban mintha valami haszontalan papírfecni lenne, de nem bírtam gátat szabni annak, ami tudtam, hogy éppen készül kibontakozni. fejem a mellkasának döntöttem, kissé oldalra döntve, hogy legyen neki elég helye, amíg a nyakam vonalát kényezteti. Annyira hiányzott ez, hogy gyomrom görcsbe rándult, az egész testemmel éreztem őt, ez mégsem volt elég. Jobbom megfogta a kezet, ami hasamat markolta és amíg bal kezemmel a tarkóját közelítettem meg, jobb kezem levezette az övét a melegséghez, amit farmer nadrágom rejtett, s készen álltam ott helyben megadni magam, csak erre az egy alkalomra. - Csak nem futni voltál Rune? - Kihasználva közelségét, a hátsóm jobbra-balra kezdett el hullámozni az ölén. Ritkán fogadok el nemleges választ és ez esetben már tudtam, hogy nem is fogok.
Kiskép : Rendeltetésem : Dúfa és Geirröðr fia vagyok play by : Shawn Mendes Posztok száma : 46 User neve : elyon Csoport : viharisten Pontgyűjtő : 43 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : állatorvos Előtörténet : his father is a jotun, but
I'm good at keepin' my distance I know that you're the feelin' I'm missing You know that I hate to admit it But everything means nothin' if I can't have you
Nem számítottam rá, hogy mikor legközelebb látom őt, éppen egy szál melltartóban fog állni a hálószobánkban - mármint ugye csak felső ruházatát nézve -, így mikor megtapad rajta pillantásom... azonnal össze is kuszál minden józan gondolatot bennem. Egyszerűen nem bírom nem megnézni őt, még ha gyorsan végigfuttatva is rajta tekintetem, bőre látványa annyi emléket elém vetít hirtelen, hogy alig bírok el velük, ezért is makogok össze-vissza, mint egy hülye kamasz aki először lát nőt életében. Pedig már sokadszor látom őt így... meg ígyebbül, is láttam már, és bár igaz, minden egyes alkalommal elvette az eszem régebben is, ennyi év elteltével még inkább megdobogtatja a szívem. Meg az eszem. A fantáziám. Végem... Szóval bár kilépek az ajtón, pár pillanat és már vissza is fordulok egy hülye kérdéssel, igazából csak muszáj hozzászólnom, mondanom neki valamit, akármit. Lassacskán az is eljut az agyamig, hogy ahogy beléptem, épp hátradobott egy inget, ezzel tetézve az elém táruló gyönyörű látványt, nem csoda, ha eddig csak most jutnak el a gondolataim! Ahogy ő válaszol, én alig észrevehetően, de egyre jobban mosolygok, mert már-már úgy érzem, mintha minden normális lenne éppen, melengeti lelkem minden hangja, ajkainak mozdulása, tekintete... el nem tudnám mondani, mennyire hiányzott. Minden porcikája.. öt év után először végre úgy érzem, jó helyen vagyok, még ha nem is olyan a kapcsolatunk, mint volt. Csodáló, szerelemmel teli tekintetem elengedi övét egy rövid időre, ismét bőrén táncol, mi közben libabőrössé vált, én pedig lassan, éppenhogy befordítom alsó ajkam fogammal, szinte már fájón ráharapva ahogy tudatosul bennem pillanatról pillanatra, hogy ez mit jelent. Vagyis mit jelentett... jelent? - Remélem nem sütötted meg magad. - emelem vissza szemeibe tekintetem, szavaim puhák, és bár sejtem a választ, muszáj mondanom valamit, megint. Na meg nyelnem is egyet ahogy elfordul, így, hogy nem lát, már "rossz érzés" nélkül legeltethetem rajta barna tekintetem, ahogy lehajol az ingért, még levegőért is hirtelen kapok orromon. - óh, jó, persze... Ahm. Nálad is maradhat, ha .. szeretnéd. - bólintok is hozzá, noha nem látja, talán inkább megszólalnom se kéne, mert legszívesebben azt mondanám, el se vigye, el se menjen, maradjon itt... akkor visszahozni sem kell. Legyen úgy minden, ahogy volt, legyen itt nekem, hagy legyek itt neki.. ettől pedig elönti mellkasom egy meleg érzés, ami kezet fog felgyorsult szívverésemmel, hogy itt áll előttem életem szerelme, az én istennőm, akihez annyira lökdösne minden porcikám, hogy megérintsem, hogy az már őrjítő kezd lenni. Pár hosszú másodperc után végül engedek is az érzésnek, noha lassan engedem el az eddig 'biztonságot nyújtó' ajtót, és lépek Ane mögé, hogy újabb pár tétova másodperc elteltével hozzá is érjek végre, ne csak az auráját taperoljam... mint aki nem mer hozzáérni. Jobbom derekára simul a lehető legpuhábban, míg balom hátára-vállára teszem, illetve csak ujjaim hegyével cirógatom forró bőrét, miközben minden pillanatban azt figyelem, megtehetem-e egyáltalán, vagy mindjárt elzavar, vagy... Tényleg elveszi az eszem. A közelsége, az illata, a bőre, mindene.. Ha enged, úgy cirógatásom egyre nagyobb területen érinti őt, közelebb is lépek picivel, hogy hátához simuljak, kezem is derekáról hasára kúszik, fejem puha hajára hajtom, tekintetem szerintem mondanom sem kell, merre kószál így fentről... A cirógatás pedig szintet lép, melltartója pántjába akasztom ujjam, hogy lassan simítsam le vállán, ahogy pedig teljesen szabaddá válik finom bőre, ráhajolok pár apró pusziért. Minden mozdulatom lassú, furán érződik de már-már ismerkedő, ahogy ajkaim válláról nyakára haladnak lágyan, kezem pedig, mi eddig cirógatta őt, előre simul vállához, kulcscsontjához, majd lefele halad, eleinte csak egy ujjammal lerajzolva melle vonalát középen, majd oldala irányába, míg végül egészen kezembe veszem a puha formát, lágyan masszírozva rajta egyelőre az anyagon keresztül csupán. Ezzel együtt persze hasánál is bőrére marnak ujjaim, még szemem is belehunyom az érzésbe, és az ölelésén is szorítok egy pillanatra, ahogy a puszik is csókká válnak, finom nyakát ízlelgetve néha nyelvemmel is, aprókat szusszantva minden egyes érintés nyomán. Annyira szeretem.. és bár évek teltek el külön, még mindig úgy vágyom rá, mintha egy pillanatot sem töltöttem volna el nélküle, ez sosem fog elmúlni, teljesen magához láncolt, szinte szomjazom a közelségét.. őt magát.
Kiskép : Rendeltetésem : Fulla és Samendill lánya vagyok play by : Madison Iseman Posztok száma : 41 User neve : Lucky Csoport : Isten Pontgyűjtő : 38 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Állatorvos Előtörténet : There's no use in chasin the Moon
Isane Akselsen —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 07, 2022 3:32 pm
Rune Akselsen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Rune & Isane
Amióta az eszemet tudom, mindig megpróbáltam egyensúlyozni a mérleg két vége között. Én igyekeznék úgy dönteni, hogy ne sérüljön végül senki, de végül általában addig addig tartom a súlyt, míg vagy elszakadnak a kötelek és mind a két oldalt elveszítem, vagy én fáradok meg és zuhanok a mélybe, elérve, hogy mindenkinek jó szar legyen. Így tudom, tisztában vagyok vele, hogy a legtisztább megoldás lenne, ha sikerülne elhatározásra jutnom. Mégsem sikerül. Ha keresztény lennék, mondanám, hogy "Ez az én keresztem", ezzel kell élnem...azonban azzal is csak feldühítem magam, mert nem akarok mindig belenyugodni. Elég elrettentő példa volt ehhez a nap, amikor Rune döntött helyettem s kilépett az életemből, a közös életünkből. Sokáig nem is értettem, hogy miért nem vált el egyszerűen, ha már nem jelentettem neki elég boldogságot, ha már mást keresett magának, ha már elege lett belőlem és nem látta az utat amerre haladhatnánk. Neki nem jelenthet előnyt, hogy egy félig óriás a párja. Szentül hiszem, hogy ő maga is legalább annyira szeretett engem valamikor, ahogyan én is őt... Ha nem is értem, miért de a fenébe is, szeretem. Lehet, a bosszúság, lehet szimpla figyelmetlenség aminek végeredménye egy csúnya folt lett a felsőmön, lehet a sors keze. Víz alatt hagyva a felsőm, felvonultam a lépcsőn, elhaladva egy bizonyos emlékfoszlány mellett, mikor egy vitát követően utánam jött fel és már a lépcső hetedik fokánál, a pingvines képünk mellett..enyhén szólva is kibékültünk. "Furcsa érzés, hogy tudomásom van ezekről a képekről, habár emlékeim nincsenek róluk." Ez és ilyen gondolatok terítik el az elmém, míg a hálóba lépek, el az esküvői fotónk mellett. Az ing anyaga puha, nyomokoban ugyan még lehetett rajta érezni az öblítő illatát, azonban Rune illata is átjárta ami nem meglepően kókuszos illatot von maga után. Mindig eszméletlenül édesnek, mégis férfiasnak találtam, hogy ő el tudja venni az eszem és szuper vonzó anélkül is, hogy túlerőltetné ezeket a túl maszkulin vonalakat. El tudta venni az eszem... "Ane..?" Még a hangját is hallottam, az illata mellé. Na várjunk.. Hatalmasat nyeltem, hogy leszuszakoljam azt a gombócot a torkomon és kimerjem nyitni a szemem, mintha csak a gyávaságom nyeltem volna le. Ott állt az ajtóban, ugyanolyan meglepetten mint én. Szemei lejjebb haladnak az én tekintetemből, mégsem éreztem cseppnyi zavartságot sem. Végtére is, több mint egy évszázada a férjem. Nem láthat semmi olyat, amit ne mutattam volna már meg neki megannyiszor. Mégis sokk hatása alatt voltam, vele együtt, csak míg ő hebegett-habogott, én el akartam rejteni a jelét annak, hogy épp el készültem tőle kobozni a felsőjét. Gyorsan, hátravetettem a kezemből a ruhadarabot, majd szidtam magam, mert az az ing így is, úgy is kelleni fog. - Rune..- Kirázott a hideg is a látványától és magától a ténytől, hogy mennyire rég neveztem a nevén, milyen rég volt már, hogy megszólítottam. ott állt az ajtóban, felidézve ismételten pár pikánsabb jelenetet a kapcsolatunkban és szégyen szemre, csak álltam és bámultam őt, nem is figyelve arra, hogy egyáltalán értelmes szavak hagyják-e el az ajkaim. - Leöntöttem magam. Kávéval és hát...- Esküszöm, hogy a szemei hipnotizálnak. Mindenhol libabőr jelent meg rajtam, tökéletes áruló jelei annak, hogy milyen érzéseket kelt fel bennem, azokkal a szép, szinte vágyakozónak tűnő szemekkel. Jaaa, lehet, ideje lenne mégiscsak magamra venni valamit. Szemeimmel az ing után kutattam, dehát amíg úgy is más érdekelt, nem is találtam meg egy könnyen. Megfordultam, aztán vettem észre, hogy végülis a lábaimnál hever a felső. - Vissza fogom hozni, tisztán. " Na és mit fogsz neki mondani, ha megkérdi, hogy miért vagy itt?" Felegyenesedtem, de nem mertem megfordulni, hiszen tudtam, ha megteszem, nem állom meg, hogy nem fussak oda hozzá és érintsem meg az összes olyan helyen, ahol éveken át szerettem volna.
Kiskép : Rendeltetésem : Dúfa és Geirröðr fia vagyok play by : Shawn Mendes Posztok száma : 46 User neve : elyon Csoport : viharisten Pontgyűjtő : 43 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : állatorvos Előtörténet : his father is a jotun, but
I'm good at keepin' my distance I know that you're the feelin' I'm missing You know that I hate to admit it But everything means nothin' if I can't have you
Érzem, vagyis éreztem, hogy jót tesz a beszélgetés nagyanyuval, hiába mondtam többet, mint eddig szerettem volna, és hiába tartottam egy kicsit attól, hogy amiatt ami történt, majd más véleménnyel lesz rólam.. a család az család. Mindig feldob velük lenni, és itt az ideje talán, hogy legalább ő, no meg legalább anyu tudja, mi is a helyzet a házasságomban. Utóbbihoz még össze kell szednem a bátorságom, deh.. ha valamit megteszel, legyél büszke rá, de legalábbis ne tagadd, nem? Hát büszke nem vagyok... nagyon nem, sőt. De ha tagadom sem válik semmissé, hiszen pont azt bántottam vele, aki a világom volt, és lenne is a mai napig szívem szerint.. Megígértem magamnak, hogy helyrehozom, akármi is kell hozzá, nem akarok már így éldegélni tovább, hogy minden gondolatom körülötte forog, egyre jobban, hiába mondják, hogy idővel múlik minden érzés. Ez nem... Arra is rá kellene vegyem magam, hogy a rendelő felé dugjam az orrom, ami bizonyára tökéletesen működik nélkülem is, Ane miatt, de egyszerűen még nem sikerült, látni is akarom, de tartok is a találkozástól, minden érzelem és gondolat olyan vegyesen kavarog bennem, mintha legalábbis nem a házhuszonöt éve feleségemről lenne szó... olyan hosszúnak tűnt ez az öt év. Ebben a házban meg főleg nehéz, mert bár imádom minden pontját, minden apró milliméterét, pont az hiányzik belőle, aki miatt megszerettem egykor, így viszont csak az emlékek sejlenek fel előttem lépten-nyomon, akárhová pillantok vagy akárhol állok meg egy szösszenetre, és ez kimerít. De akkor se akartam máshová menni... Ez, a mi otthonunk. Még ha most egyedül is járom nap mint nap.. Órákon át képes lennék bámulni a ruhái hűlt helyét, a szekrényt, amin az ékszeres doboza díszelgett, a dísztárgyakat, a növényeket, mindent, amit hozzá tudok kötni emlékképekkel, de még a kötött takarót is plüssként ölelgetem, mert emlékszek, ő akarta annyira, hogy ilyet vegyünk, mert mennyire szép... Éppen ezért nem is mindig egyszerű itthon lenni, így a reggeli futást is egyre korábbi időpontra datálom néha, vagy többször megyek, menekülök... majd visszatalálok. Ahogy most is, ma is, már vagy egy órája elindultam, mire végre hajlandó vagyok arra a járdára kanyarodni, ami hazavisz, noha az ajtóhoz érve azonnal megtorpanok. Nem lehet... vagy mégis? Idejönne? De... hát az csak feltűnt neki, hogy a cuccaim itt-ott hevernek, vagy.. nem kerülné csak azért a helyet, hogy ne találkozzunk véletlenül se? Pár végtelennek tűnő pillanatig azért vacillálok, mi lenne a jó döntés, a vezeték nélküli fülhallgatókat kezembe veszem, most már ne rejtsen el a zene a világ elől, majd balom a kilincsre nyomódik, és bár szívem majd kiugrik a helyéről - már nem igazán a futás miatt -, nem tétován lépek be, egyszerűen csak kíváncsian. Csukom magam mögött az ajtót, még neki is dőlök picit, tekintetem sehol se leli őt, a torkom meg már szorít is, hogy bizony a ház valamelyik pontján mindenképp szembe fog jönni... és még mindig, amennyire örülök, annyira tartok is az egésztől. Leveszem a cipőm, elindulok, leteszem a nappaliban lévő asztalra a fülhallgatót, a telefont, a kulcsaimat, a pulcsimból is kibújok, ami a kanapé karfájára kerül, majd úgy igazgatom a pólóm, a hajam, és tördelem az ujjaim, mintha legalábbis az számítana most a leginkább... mély levegő, kifúj, indulj tovább! Az egybenyitott térnek köszönhetően csak a fürdőszobáról kell meggyőződnöm, hogy nincs ott, de mire az ajtóhoz érnék, már fentről hallok neszezést, így fel is ballagok a lépcsőn, hogy a háló fele induljak először - mivel az van legközelebb a lépcsőhöz -. - Ane? - ejtem nevét puhán, valamivel hangosabban, igazából teljesen fölöslegesen, mert én tudom, hogy ő az, ő is érezheti, hogy én vagyok..... de mégis, mintha szólni szeretnék, hogy itt vagyok. Bentebb nyitom az ajtót, belépek tekintetemet körbehordozva a szobán, és amikor megállapodik rajta.... mármint .. hát először is arcán, de szemeimet vonzza bőrének látványa, így végig is szalad rajta pillantásom hirtelen, mielőtt torkomat megköszörülve, sűrű-apró pislogásokkal találnék vissza a kék szempárhoz. - bocsi, én ... ahm.. - nézek rá kissé még a látványa hatása alatt elvarázsolva szinte, még mindig az ajtót taperolva egyébként, majd egyik kezemmel mutatok is kifele rajta, előrejelelve, hogy kifelé készülök egyébként. - kint leszek, ha .. szóval kint leszek. - habogom össze, majd még bólintok is egyet egy 'igen' szócskával, miközben ténylegesen kifordulok az ajtón. Mi a franc, azért láttam már melltartóban párszor, jó, nem így, nem ennyi idő után, de ... De aztán visszafordulok, és vissza is lépek, hogy újra benézzek az ajtón. - Egyébként miért nincs rajtad felső? - bukik ki belőlem a kérdés, mintha legalábbis ez lenne a legfontosabb részlet az egész momentumban. - Mármint... nem baj, hogy nincs, mármint.. nem úgy értem, csak.. - te jó ég, maradjak már csöndben... inkább megdörzsölöm orrnyergem, és veszek egy nagy levegőt.
Kiskép : Rendeltetésem : Fulla és Samendill lánya vagyok play by : Madison Iseman Posztok száma : 41 User neve : Lucky Csoport : Isten Pontgyűjtő : 38 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Állatorvos Előtörténet : There's no use in chasin the Moon
Isane Akselsen —
Elküldésének ideje — Hétf. Jún. 06, 2022 12:08 am
Rune Akselsen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Rune & Isane
Már annyi év eltelt. Olyan sok hónap, nap és óra. Annyi keserves perc vezetett ahhoz, hogy úgy érezzem, most képes leszek túltenni magam Rune Akselsen-en, aki habár jelenleg is a hites férjem, de öt év elteltével, úgy érzem, már inkább egy emlék, amit dédelgetek még a szívemben mint házastárs. A szüleimnek van igaza abban, hogy ki kellene használnom ezt az átkot arra, hogy továbblépjek. Mi sem egyszerűbb, nem igaz? Felhasználni az összes megmaradt negatív emléket, hogy megutáljam véglegesen a férjem, könnyebb feladatnak tűnik, mint amilyen. Hiába foszlanak szét róla az emlékeim, ha azt érzem, hogy a szívem megszakad minden egyes pillanatban, mikor nincs velem. - Visszajött. Az ex-férjed Rune. - Anya felhorkanó hangját hallottam, míg pakolásztam a rendelőben. - Ha hiszed, ha nem..egyből egy bárba vezetett az útja. - Ez annyira nem meglepő, hiszen ha jól tudom, a mamájának van egy bárja a városban. - Igyekeztem úgy tenni, mintha nem hatna meg egy pillanatra sem az, hogy Rune..az én férjem, Rune...itt van megint, a közelemben. letettem az utolsó jutalomfalatot is a szekrénybe, leengedtem az összefogott hajam és átöltöztem az utcai ruházatomba, míg anya igyekezett meggyőzni, hogy Rune semmit sem változott és nyilván egy nővel fog távozni...A mi házunkba. A házba, ahol együtt éltünk, s oly sok boldog emléket teremthettünk. Nem vagyok büszke rá, dehát csak sikerült bogarat ültetnie a fülembe. Egész este forgolódtam az ágyamban, teljes döntésképtelenségben, hogy menjek-e vagy ne menjek. hajnali ötöt ütött az óra, mire talán sikerült agyilag annyira leépülni, hogy minden gátlást és önbecsülést félredobva keljek ki az ágyamból, öltözzek fel és induljak meg a régi otthonom felé. nem ismeretlen a járás, hiszen havonta legalább egyszer visszajárok kitakarítani. Még én magam sem tudom, hogy miért nem hagytam, hogy az enyészeté legyen és őszintén szólva, ebben a pillanatban, nem is akartam vele foglalkozni. A miértekkel. Taxival nem telt bele negyed órába, kiérni az utcánkba. Miután kifizettem a fuvart, nagylevegőt véve, igen határozottan robogtam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam remegő ujjaimmal a zárat és nemes egyszerűséggel belibbentem. Minden ugyanolyan volt, mint..mint amikor még együtt éltünk. A ruhái, az illata... Idejöttem, hogy majd én lebuktatom. Látni akartam egy másik nővel, ahogy az ágyunkban fekszik, mert tudtam, hogy ez a lőkés kellene a végleges döntésemhez. Női cipőknek, kabátnak..akármilyen ruhadarabnak semmi jele. "Mégis mit jelent ez? Akár a hálóban is levetkőzhettek..." Kilincs lenyomva, az ajtó kitárul...Semmi. Ha nem lett volna Rune holmija mindenfelé a lakásban, akkor azt is hihettem volna, hogy nem is jött vissza. "Miért nyugodtam meg most ennyire?" megráztam a fejem, elkergetve minden áruló gondolatot és sietős léptekkel mentem vissza a konyhába. A járást jobban ismerem, mint a tenyerem és ilyen korai órákban már csak egy finom, gőzölgő kávéra vágytam. A fekete hamarosan lefőtt, kiöntöttem egy bögrébe..és ekkor történt a gond. A szeme sarkából azt hittem, megláttam valamit, hirtelen megfordultam aminek lendületében sikeresen magamra borítottam a forró löttyöt. - Óh, azta rohadt... A kedvenc kötött pulcsim...Gyorsan kellett reagálnom. Azonnal lekaptam magamról és vizet engedtem rá, nehogy megszívja magát az anyag és többé ki sem jöjjön a folt. A következő dilemma az lett, hogy nem rendelkezek semmiféle ruházattal ebben a házban...Én nem, de más igen... "Csak kölcsön veszem..Észre sem fogja venni, de már vissza is hoztam." A szekrényből kivettem egy inget - emlékeim szerint egy gombjának hiányoznia kellett volna- s megtettem azt, ami miatt a szemeimet forgatnám szarkasztikusan, ha televízióban látnám: Az orromhoz emeltem az anyagot és elkalandoztam Rune illatával körbeölelve.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.