Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Nehéz emészthető mennyiségű szóba önteni olyasmit, ami ki tudja hány életet ölel fel. Az életem nem most kezdődött. Emberi gondolkodással fel sem fogható, emberi léptékkel meg sem számolható, mikorra datálható a létezésem kezdete. Néha még én magam is nehezen fogom fel. Nehéz ennyi mindent megemészteni és fejben tartani, pedig talán még soha nem volt rá akkor szükség, mint most, ezekben az időkben. Még soha nem volt ekkora tétje annak, hogy fel tudjuk idézni a múltat. Sosem tekintettünk erre kivételes dologként, nem láttuk, mekkora veszteség lehet ennek a képességnek a hiánya.
Pedig most első kézből nézhetem végig, milyen az, amikor valamelyikünk lassan elveszíti az emlékeit és velük együtt önmagát is.
Én sem emlékszem már minden egyes szóra, de azért fel tudom idézni a pillanatokat, amikor Skírnir felbukkant apám udvarában. Néha Neki is mesélek róla, csak hogy ne felejthesse el, egykoron micsoda véletlenek vezettek oda, hogy most itt tartunk; hogy ne felejthesse el, egykoron mi mindenre volt képes miattam. Értem. Nem akartam a felesége lenni. Nem akartam senki felesége lenni, de főleg nem egy istené. Ázok, vánok, nekem egyre ment. Apámtól azt tanultam, hogy jobb, ha nem ártjuk bele magunkat a dolgaikba, ehhez akartam tartani magamat, azt azonban nem tudtam, hogy egyikük nemcsak szemet vetett rám, de nagyon sok mindent kész volt feláldozni annak érdekében, hogy maga mellett tudjon engem.
Nem hagytam magam. Nem volt szükségem az ajándékaikra, nem kellettek az almák, nem kellett gyűrű, nem kellett az arany. Nem hatott meg az sem, amikor a fejem levágásával kezdett fenyegetőzni. Nem akartam hogy egyetlen férfi is korlátok közé szorítson, főleg nem egy isten – egyébként is ott volt apám, aki ha megtudta volna, mivel fenyegetőzik Skírnir, birokra kelt volna vele. Akkor még nem értettem, Skírnir miért volt annyira odáig a kardtól, amit birtokolt. Miután világossá vált, hogy hajthatatlan vagyok, másik fenyegetésre váltott: többé már nem az életem elvételét, hanem a tönkretételét helyezte kilátásba. Azt mondta, átkot bocsájt rám, amivel megkeseríti és pokollá teszi az életemet, amivel magamra irányítom istenek és óriások haragját; azt mondta, mindenki gyűlölni fog, kivetnek majd maguk közül, hogy szánalmasan, sírva, gyászolva, könnyek között vergődni legyek csak képes.
Végül kilenc éjszakát kértem. Megígértem, hogy kilenc éjszaka múltán találkozom Freyrrel és a felesége leszek. A kilencedik éjszakán sem voltam biztosabb a dolgomban, de álltam a szavam és elmentem Barri szigetére. Tisztán emlékszem, hogy nem akartam hinni a szememnek. Skírnir fenyegetőzései után nem a jóság és a fény megtestesülésére számítottam, pedig ez volt Ő. A közelében sem volt annak, amit a szolgálója viselkedése előrevetített, és ha azt is hittem, hogy a húga szerelmi bűbájt bocsájtott rám, ez a bűbáj már időtlen idők óta kitart, ha valaha is létezett.
Ugyanezt érzem most is, amikor a nyugtalansága felébreszt. Felé fordulok, aztán felülök az ágyban, szemeim az ismerős, szépen metszett vonásokat kutatják, amelyeket mintha csak kifaragtak volna. Keresem tekintetének viharos kékjét, miközben ujjaim belesimítanak a hajába, bejárják szoborszerű vonásait, megsimítják vékony ajkait.
Holnap talán már rád sem emlékszem majd.
A sóhaj a torkomon akad, mégis erős maradok – annak mutatom magam. Nem mondok semmit, csak magamhoz vonom őt, átölelem, visszadőlök vele a párnákra, hátha el tudom űzni a fejéből a félelemeket, a sötét gondolatokat. Úgy őrzöm őt, mint a legdrágább kincset, mint ahogy a rám bízott kardot is, amit sem isten, sem ember, sem óriás, sem más lény nem találhat meg, amíg én nem akarom. Nem akartam istennővé válni, nem azért mentem bele a frigyünkbe, hogy azzá emelkedjek, de most először éreztem igazán azt, hogy megéri a hatalom; megéri a föld istennőjének lenni, nem egyszerű kőóriásnak, mert így elrejthettem azt a kíváncsi szemek és kezek elől.
Elég volt egyszer ráébrednem, mi volt a következménye annak, hogy a kardját adta értem; nem volt kérdés, hogy vissza fogjuk szerezni. Nem volt kérdés, hogy megőrzöm neki és vigyázok rá, amikor az átok elkezdett elhatalmasodni rajta és megkért erre. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy arcomat a hajába rejtve megkérdezem magamtól, hogy vajon mire számíthatunk még. Vajon eljön az az idő, amikor már csak Synként ismer majd fel? Amikor csak így leszek a felesége?
Tényleg ki lehet törölni nyomtalanul több életnyi emléket és érzést? A létezést?