Az egész színjáték akkor lépett új szintre, mikor kiderült, hogy Damien is Oslo utcáit járja, és bár elég nagy volt ez a város hármunknak, de ki ne tudta volna, hogy mi következik ilyenkor a hollywood-i filmekben? Mikor drámai aláfestő zenével, a semmiből ott teremve megjelenik a régóta halottnak hitt bátyj, a hangulat hirtelen tetőfokára hág, és a film műfajától függően vagy könnyes egymás nyakába borulás következik vagy valami idegesítő drámai fordulat. Az élet túl kiszámítható, és ennek a filmnek mintha már láttam volna egyszer az előzetesét. Akárhányszor előállítottak valakit a rendőrségen valami drogügylet kapcsán, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy ez akár Damien is lehet, és bár ez a csavar pont passzolt volna egy kibaszott filmbe, csak kár, hogy ez volt a mi életünk. Az állandó titkolózás, amit miatta vállaltam, igaz, az elején a legkevésbé sem érdekelt volna, ha Isla megutál, amiért részt vettem ebben a hazug mesében, de azóta változtak a körülmények, vagy, inkább mi változtunk.
Alaposan végigmértem, mintha csak azt akartam volna feltérképezni, hogy mi minden változott meg az elmúlt tíz évben, már azon kívül, hogy mindketten a hátunk mögött hagytuk a kölyökképünket, ajkam szélében egy megbúvó mosollyal, ahogy kritizálni kezdte a képességeimet. Csak vállat vontam, közben széttárva karjaimat, ügyet sem vetve az egyelőre még visszafogott ugratásra, bár azt azért Ő is tudta, hogy úgysem hagynám szó nélkül a kis megjegyzését.  - Akkor a sapkádról már ne is beszéljünk - vigyorodtam el lassan, miután a mellkasára szorított, én pedig hátba veregettem, pedig tegnap még akár fogadtam is volna arra, hogy erre soha nem kerül majd sor. Olyan volt, mint egy árnyék, önmaga csúf utánzata, és már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán valahol ott lapul-e még benne az a Damien, aki engem talált a legmegbízhatóbbnak arra, hogy vigyázzak a húgára. Ekkora pancsert.
Elválva tőle, alaposan szemügyre vettem az előbb említett darabot, majd rosszallóan megcsóváltam a fejemet. - Elég rossz a taktikád, ha az a cél, hogy kerüld a feltűnést. Ez a sapka legalább hatvan éve kiment a divatból - fintorodtam el, de nem bírtam sokáig, egy mosoly újra utat tört magának, tekintetemmel pedig először a falakat fürkésztem, majd a felettünk elhúzó metró hangja felé fordultam. - Ennél hangosabb helyet nem is válaszhattál volna. Nagyi teaházában már nem volt szabad asztal?

Hellerud Metróállomás.
Nem vittem túlzásba az üzenet tartalmát, nem pazaroltam az időt a felesleges karakterekre, bár ha valaki, hát Dante talán megérdemelte volna; úgy nyomtam rá a Küldés gombra, mintha az a feszültség, amit magamban éreztem napok óta, átvette volna felettem az irányítást, ez a burjánzó feszültség pedig egy igencsak fajsúlyos döntést hozott meg helyettem. Minden okkal történt az életemben, méghozzá a maga idejében, mert mindent centire pontosan számoltam ki, és ennek része az is, hogy nem kerestem fel, de még azt is nehezemre esett volna felidézni, hogy mikor álltunk utoljára szemtől szemben.
Az viszont, hogy lebuktam a húgom előtt, átrendezte az erőviszonyokat.
Jacksont pedig nem ránthattam magammal.
A hideg falnak támaszkodtam, szándékosan egy eldugott pontot választva az állomáson, további instrukciókat pötyögve neki menet közben, hogy mikor és melyik ajtón kell folytatnia az útját; választhattam volna egyszerűbb megoldást, mert volt a városban egy-két olyan hely, ahol teljes nyugalomban tudtunk volna lefolytatni egy diskurzust, de már a saját árnyékomban sem bíztam meg igazán. Így nem is akartam olyan helyet választani, ahol jártam már, főleg nem olyat, ahol megláthatnak minket együtt, mert az felborítaná az egész kicseszett kártyaváramat; magammal rántva mindent és mindenkit, aki részt vett ebben a színjátékban. Köztük Jackson-t.
Az egyik eldugott zsebembe csúsztattam vissza a telefont, mikor megláttam a közeledő alakját, és nem is próbáltam meg visszatartani egy félig megkönnyebbült, félig gondterhes sóhajt; ezerszer elképzeltem már, milyen lesz a viszontlátás öröme, vagy éppen keserűsége, mert amit a húgommal tettem, valamilyen szinten az ő életét is befolyásolta, talán a szó szoros értelmében meg is keserítette, ennek ellenére soha nem panaszkodott a rá kirótt feladat súlya miatt. Éppen egy ilyen barátra volt szükségem, akire nyugodt szívvel bízhattam a titkomat és mindenek előtt: a húgomat.
A felettünk elrobogó metró fémes hangja egy pillanatra megsüketített, de még így is hallottam a nekem intézett szavakat, mire lassacskán ugyan, de egy mosoly rajzolódott a szám köré. - Elég amatőr húzás követni pár névtelen üzenetet, nem? - A hangom nem árulkodott dorgálásról, inkább tűnt úgy, mintha húzni próbálnám egy olyan barát agyát, akit tényleg ezer éve nem láttam. Nem is igazán vártam választ, helyette elrugaszkodtam a faltól és megálltam vele szemben; az elmúlt évek talán keményebben edzettek meg, és mikor azt mondtam, hogy az életemben minden centiről centire ki van számolva, hát nem túloztam. Ennek ellenére mégsem tudtam uralkodni a feltörekvő ösztönön, hogy odalépjek hozzá, és egy hatalmas öleléssel üdvözöljem; elvégre úgy éltem az elmúlt években, hogy nem számoltam ennek lehetőségével.
- Örülök, hogy újra látlak.

Mindig is voltak gondjaim az időbeosztással, már ha manapság így hívják a mérhetetlen lustaságot, és az állandó szőnyeg alá söpörgetést, már ami az adminisztrációt illeti. Kibaszott papírmunka, őrületes tehetséggel tologattam magam előtt, legalább úgy, mintha ez lett volna az elvárás, bár vitathatatlan, hogy ha erre osztogattak volna kitüntetéseket, én zsinórban harmadjára kapnám meg a kapitányság legjobb zsernyákja címet. Mondjuk ettől még ugyanúgy időpazarlás az egész,  hasznos órák elfecsérlése, amíg ezeket az átkozott nyomtatványokat és jegyzőkönyveket töltögetem. Isla tudta, hogy mennyire utálom ezt csinálni, én inkább a dolgok gyakorlati részét kedveltem, semmint itt robotolni, úgy körmölni mint valami gép, közben bízva abban, hogy még a munkaidő végére eljutok a stóc végére. Mert ha valami, hát a munkaidő vége az szent és sérthetetlen.
Isla ma nem jött be, így félre kellett dobnom a lélekmelegítő napi poénjaimat, amiket amúgy imádott. Volna. Ha a humora megütötte volna az én humorom szintjét, de nem hagyott ki alkalmat arra, hogy emlékeztessen, hogy Ő már régen kinőtte a tizenkét évesek szintjét. Mindegy, én próbálkoztam. A jelenlétének hiánya mégis keserédes tapasztalat volt, mert hozzászoktam, hogy mindent együtt csinálunk - és ez neki kicsit sem tetszett. Ilyen volt a karma, valamiért nagyon büntetni akarta Őt az a magasztos jó isten. De állítólag alapos oka volt arra, hogy elkalandozzon, még ha engem ezúttal itt is hagyott. Hát igen. Ha itt lett volna, valószínűleg alaposan kiröhög, mikor meglátja, hogy milyen firkálmányokat értek én jegyzőkönyv alatt. A külalakom hagyott némi kívánalmat maga után, és feleslegesen tudtam, hogy hivatalos papírt töltök, egyszerűen nem érdekelt.
Felsóhajtottam, de a telefonom jelzésére úgy kaptam fel a fejem, mintha éppen megszabadítottak volna életem fő büntetésétől. Kézbe vettem, hogy megnyissam a rejtett számról kapott üzenetet, de nem állt benne más, csak egy helyszín. Hellerud metróállomás. Nem állt gócba tőle a gyomrom, gyakran kaptam névtelen füleseket, vagy ehhez hasonló üzeneteket, mégis, ez a helyszín magáért beszélt.
Autóba pattantam, előtte magamhoz véve a kabátomat és a fegyveremet, és habár általában bíztam a saját ösztöneimben és magamban, hiába hittem, hogy tudom, mi és legfőképp, hogy ki áll az üzenet mögött, hagytam egy cetlit Isla asztalán a címmel, amit kaptam. Ha történt volna velem valami, máris tudná, merre induljon el, de nem volt ekkora szerencséje. Elég gyér volt a forgalom, így viszonylag gyorsan elértem a célt, tempós léptekkel indulva el lefelé, még a mozgólépcsőn sem állva meg, de ekkor újabb üzenetet jelzett a telefon, ami egyértelmű instrukciókat adott, merre tovább. Ekkor már ösztönösen jött némi feszültség, ami rátelepedett minden végtagomra, mert benne volt a pakliban, hogy becsapnak a megérzéseim, és valójában ez az egész egy hatalmas csapda. És bármit is csináltam vagy mondtam, soha nem akartam az lenni, aki végül a Rousseau testvérek vesztét okozza.
Követtem a további utasításokat, meg sem állva az ajtóig, ami nagy betűkkel hirdette, hogy Tilos a belépés, de csak egy újabb folyosóra vezetett a bejárat, a természetellenes fény bántotta a szemeimet, ez viszont nem riasztott el attól, hogy folytassam utamat, egészen addig, míg meg nem láttam egy falnak támaszkodó alakot, miközben hallottam, hogyan zúg el valahol a fejünk felett egy metrószerelvény. Idejét sem tudtam, mikor álltam vele utoljára szemtől szemben, jó pár pillanatig nem is nagyon jöttem rá, mit kellene mondanom vagy tennem a legjobb barátommal, aki mindenkivel elhitette, hogy meghalt. - Szóval a holtak mégis beszélnek - jegyeztem meg egy félig megkönnyebbült, félig pedig hitetlen sóhaj kíséretében. Ezer üzenetet váltottunk az elmúlt tizenakárhány évben, de most, hogy újra itt állt velem szemben, újra eluralkodott rajtam valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit akkor érez az ember, amikor viszontlátja a legfőbb bizalmasát. A legjobb barátját.