Nem láttam még Freydist ilyen idegesnek, ebben egészen biztos vagyok. Bizonytalannak többször is, elvégre az ereje és a képességei még nem forrtak ki, és talán csak szerencse, hogy én “találtam rá”, nem pedig valaki más, aki meggyőződéssel tanított volna neki teljesen felesleges ostobaságokat a lényeges dolgok helyett. Most azonban valami nyilvánvalóan aggasztotta és ez semmiképpen sem lehetett jó hír, bármiről is volt szó.

- Nem kérek semmit, köszönöm - válaszoltam egy apró mosollyal, miközben a lány elvette tőlem a kabátomat, én pedig beljebb sétáltam a lakásban. Nem különösebben szemléltem meg a teret, kevéssé szoktak érdekelni mások életének állandósult pontjai, így aztán a lehetőségek közül gyorsan a kanapé mellett döntöttem és kissé féloldalasan ültem le, hogy valamennyire láthassam Freydis arcát. A lábaimat keresztbe vetettem, hosszú ujjaimat összekulcsoltam és a térdemre támaszkodva vártam, míg belekezdett a mondandójába. Végül kissé felvontam a szemöldökömet, amikor az átkot említette… az én átkomat. Természetesen senki nem tudhatta, hogy én hoztam létre az istenekre oly kártékony varázslatot, és éppen ezért eleve óvatos voltam, ugyanakkor kétségtelen, hogy a nornák bármelyike rájöhetett a kapcsolatra, ha a megjelenő látomást tudta értelmezni. Már csak az a kérdés mennyire látott Freydis konkrétumokat.

- Miből gondolod, hogy az isteneket sújtó átokról szólt a látomásod, hmm? - kedves, megnyugtató mosolyra húztam az ajkaimat, miközben egyik szemöldökömet felhúztam kicsit. - Meséld el, pontosan mit is láttál, Freydis! - a hangom nyugodtnak tűnhetett, mert nem engedhettem meg, hogy ezen a ponton gyanút fogjon a lány, belül azonban düh tombolt, és az esélyeimet latolgattam: fiatal volt még, de nem ostoba a velem szemben ülő, így aztán, ha netán látott engem a víziójában, okosan kell majd felelnem neki, és talán még magam mellé is állíthatom a tervben, hiszen eddig is megbízott bennem. Talán. Talán mindkettőnknek szerencséje lesz ma. Talán…

“Most gods throw dice, but Fate plays chess, and you don't find out til too late that she's been playing with two queens all along.
 

Hildr && Freydis

Hogy nem tartom magamban azt, amit láttam, az kezdettől fogva nem volt kérdés, ahogy az sem, hogy kivel fogom először megosztani mind a látomás képeit, mind a melléjük társuló megérzéseket. Tudom, hogy mindez semmire nem bizonyíték, az egyetlen dolog, ami alátámasztja a sejtéseimet, az, hogy banális dolgokról nem látnánk jelenéseket... de muszáj tudnom, más hogyan vélekedik erről, mielőtt megnyomnám a vészcsengőt. Ebben pedig egyértelműen Hildrt látom, azt, akiben már az első pillanattól kezdve bízom, és aki erre a bizalomra újfent rászolgál, amikor az üzenetemre szinte nyomban reagál és nem is késlekedik azzal, hogy eljöjjön hozzám, ahogy kértem. Már ahogy megpillantom őt a lépcsőházban, úgy érzem, hogy egy egészen kicsit megnyugszom, mert innentől kezdve biztos lehetek benne, hogy nem csak az én vállamon nyugszik majd a teher és a döntés, hogy mihez kezdjünk ezzel, az ő szavában és tanácsaiban pedig mindig is megbíztam.
Hálásan mosolygok rá kedves szavai hallatán, miközben becsukom mögötte az ajtót. Tudom, hogy a halandók között is egészen izgalmas és komoly életet épített ki magának, így sokszor elfoglalt, már csak ezért is örülök, hogy mindennek ellenére időt szakított rám.
– Hát, üldözni éppen nem üldöznek, de sajnos nem is egyszerű dolog miatt kerestelek, attól tartok – sóhajtok fel. Elveszem tőle a kabátját, ha kell, és felakasztom a fogasra, aztán beljebb invitálom. – Megkínálhatlak valamivel? – kérdezem, nem feledkezve meg az udvariasságról, miközben az előszobából nyíló nappali felé mutatok, hogy nyugodtan helyezze kényelembe magát a kanapén vagy az egyik fotelban.
Ha kér valamit, akkor én először a konyhába lépek, hogy teljesítsem a kérését, csak azután csatlakozom hozzá a nappaliban. Én a magam részéről nem igazán érzem most úgy, hogy tudnék akár enni, akár inni, szóval csak leteszem magam a kanapéra, ha odaült, akkor mellé, ha az egyik fotelbe, akkor a hozzá közelebbik oldalon. A kezeimet az ölemben pihentetem, bár nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ismét tördelni kezdjem az ujjaimat, míg összeszedem a gondolataimat.
– Volt egy látomásom – vágok bele végül, felnézve rá, engedve, hogy lássa a bizonytalanságomat, ami miatt most itt van, és amiért nem riadóztattam azonnal mindenkit. – Nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, de... azt hiszem, az istenek között terjedő átokkal volt kapcsolatos – folytatom halkan, de még mindig őt figyelve, hogy lássam, ha már kapásból nevetségesnek tartja az ötletet, hogy ilyesmit láthattam volna.

de profundis || coded by eirik

Újabb és újabb áldozatokat találtunk, néhány hónap alatt pedig csinos kis lista gyűjt össze az elátkozottak neveiből, amelyeket az óriások királya vezetett, és amivel meg volt elégedve. Én magam is elégedett voltam, hiszen hiába is voltak oly sokan az istenek, előbb-utóbb az összes ma is élőt is elkapja az általam teremtett kórság, és akkor vége lesz, s felállhat egy új, jobb világrend, amiben végre elfoglalhatom a méltó helyemet. És ahol talán megérti majd a saját fajtám is, hogy miért tettem mindezt, hogy hová akartam a nornákat emelni, nem csak azt a hármat, akik olyannyira odavannak magukkal. És ebben akár a segítségemre is lehetne egyikük, aki olyan végtelen bizalommal van felém, mint évszázadokkal ezelőtt sokan mások is. Persze annak idején nem csupán szívjóságból segítettem Freydisnek, de mára már egészen megkedveltem - magamhoz képest -, és ezért is válaszoltam neki, amint tudtam, amikor felkeresett a mai napon.

Bár semmi konkrétat nem írt meg az üzenetében, éreztem, hogy valami sürgősről lehet szó. Lemondtam egy délutáni megbeszélésemet, és hívtam a sofőrömet, hogy vigyen el a fiatal norna lakásához. Ok nélkül ritkán keresett eddig, leszámítva az időről-időre történő üzenetváltásainkat, amelyekből mindketten általános, s részemről felületesen, tisztában voltunk a másik hogylétéről. A mostani azonban érezhetően eltért ettől, és ez kíváncsivá tett.

Kiszálltam az autóból, és elküldtem a sofőrt, mert fogalmam sem volt, meddig fog tartani ez a beszélgetés. Felcsengettem a megadott címen, ő pedig szinte azonnal nyitotta is az ajtót számomra. Néhány perc múlva pedig már szemben is találtam magam Freydisszel, aki az ajtóban várt, hogy aztán azonnal be is engedjen.

- Ugyan már, nem mondtam volna, hogy hívj bármikor, ha nem így volna - valószínűleg, akik nem ezt a kedvesebb arcomat ismerték, megdöbbentek volna a hozzáállásomon, mert nem szoktam ilyen nyájas lenni. Ugyanakkor a megfelelő ok mindent megmagyaráz… - Mi történt veled? Olyan vagy, mint akit üldöznek - kérdeztem végül, miután becsukódott az ajtó mögöttem, és Freydis beljebb vezetett a lakásban.

“Most gods throw dice, but Fate plays chess, and you don't find out til too late that she's been playing with two queens all along.
 

Hildr && Freydis

A kezeimet tördelve járkálok fel-alá a lakásban, aminek nem csak az érzete, de még az illata is új. Bár azt mondhatnám, hogy kizárólag jó dolgok űztek vissza ide, a fővárosba, de a legkevésbé sem lenne igaz. Akadnak ugyan jó dolgok is - olyanok, amik (akik) jöttek velem, és olyanok, amik (akik) itt vannak, csak nem kíváncsiak rám -, de a legfőbb mozgatórúgóm sajnos már nem ez. Nem így terveztem, de a látomás közbeszólt.
Még mindig kristálytisztán fel tudom idézni a jelenést. Hátborzongató érzés belegondolni, hogy mintha én magam lettem volna az a valaki a látomásban, aki a kezén viselte a karperecet, de közben nem ismertem fel a kart, mert nem hozzám tartozott. Egyébként sem találkoztam még személyesen a jégóriások királyával - de ettől még felismertem. És az a karperec? Borzasztóan zavart és nem hagyott nyugodni a tudat, hogy láttam a rúnákat rajta, ki tudtam venni őket, és közben... egyiket sem tudtam értelmezni. Mintha olyan nyelven íródtak volna, amikor szentül hittem, hogy beszélem, de ahogy oda jutottam, hogy le kellett volna őket fordítani, mégsem értettem. Rettenetesen összezavart az egész, a leghátborzongatóbb az egészben mégis az a biztos tudat, az a zsigeri megérzés, hogy mindennek ahhoz a rejtélyes átokhoz van köze, ami egyre nyíltabb titokként fertőzi meg lassanként az isteneket.
Nem akartam belefolyni ebbe. Még most sem akarok, de úgy tűnik, hogy elérkezett ahhoz a ponthoz a hosszú életem, amikor az eredeti rendeltetésem már nem elég feladat nekem. Valamiért nagyobb szerepet kellett kapnom ebben az egészben, de... ez nem olyasmi, amivel egyedül szembe mernék nézni. Értelmeznem kell, amit láttam. Elemeznem. Nem rohanhatok rögtön a főnornákhoz, hogy az átokhoz köze van egy karperecnek és Thrymnek, hiszen amit láttam, nem bizonyít semmit, és egyébként is, legfeljebb azért foglalkoznának ezzel, mert ha látomásom volt róla, akkor fontos lehet.
Nem.
Tudtam, hogy nem ez a megoldás, és egyetlen személy van még, akiben megbíznék egy ilyen jellegű tudással és sejtéssel. Ezért küldtem Hildrnek egy sürgősnek is ható üzenetet, amiben megkértem, hogy látogasson meg minél hamarabb, elküldve neki a címemet is. Annak idején ő volt az, aki megérezte a rendeltetésemet, aki felemelt maguk közé, a nővéreim közé; kiben másban bíznék meg, ha nem benne?
Így is alig tudom kivárni a pillanatot, hogy megérkezzen, de amikor megszólal a csengő, két lépéssel ott termek, és már nyomom is a gombot, hogy beengedjem őt. A lakás a földszinten van, nem kell sokat keresnie, már csak azért sem, mert az ajtóhoz lépve szélesre tárom azt, miközben igyekszem nem túl feszültnek tűnni.
– Köszönöm, hogy eljöttél – pillantok rá hálásan, ha odaér hozzám, és félre is állok az ajtóból, hogy beengedjem, mert amiről beszélnünk kell, az semmiképpen nem folyosóra való téma, de főleg nem a halandók fülének tervezték.

de profundis || coded by eirik