Általában nem bújtam ki a felelősség alól, vállaltam az elhibázott tetteim következményeit, még ha ezáltal szembesülnöm kellett az egyetlen olyan élőlény haragjával, aki még számított valamit. A kettőnk között fennálló sziklaszilárd, elválaszthatatlannak tűnő kötelék ellenére is voltak vitáink, kemény nézeteltéréseink, amiket valamennyire tompított és szépített az emlékezet, de valahol mélyen sosem fogadta el, hogy én egy másik utat választottam. Élhettem volna én is egy zöldellő erdő kellős közepén, hódolhattam volna a természetnek, tehettem volna szolgálatot neki, miközben megőrzöm a családunk által képviselt értékeket, az egyedül töltött idő pedig valószínűleg engem is bölcsebbé tett volna, de mindig is éreztem a zsigereimben, hogy nekem nem ezt a sorsot szánták az istenek. Már ha szántak egyáltalán bármilyet is, ismerve a legtöbbjükkel ápolt viszonyom körülményeit, és magát a tényt, hogy nem egyszer próbáltak lóvá tenni, ez pedig néhányuknak sikerült is. A bátyám pedig nem volt ostoba, tudta, hogy nem felejtettem el, de főleg nem bocsátottam meg semmit, ismert és tudta, hogy éppen egy végtelennek tűnő türelemjátékba kezdtem. Kivártam, mint valami illedelmes, jó diák, a megfelelő alkalom pedig nem is olyan régen szó szerint bekopogtatott az ajtómon. Ha a bátyám tudta volna, kivel és mibe kezdtem bele, minden bizonnyal foggal-körömmel küzdött volna azért, hogy lebeszéljen, mondván, hogy hiába minden sérelem, a bosszú nem adja majd meg azt a fajta elégtételt, amire számítok vagy amit várok. De valahol röhejes lett volna, ha épp Ő tart kiselőadást a bosszúról és annak pitiáner módszereiről, miután évszázadokat ölt bele a saját bosszúhadjáratába, nem ismerve sem kegyelmet, sem bölcsességet. Akár úgy is tekinthettem volna erre, hogy végre egyazon szinten álltunk, mégis, szükségem volt Rá.
Egészen más hangulat ölelte körbe üzletét, mint az enyémet, bár az ékszerek fényűző pompáját nehezen tudta volna felülmúlni az általa kovácsolt fegyverekkel, még ha néha hobbiból Ő maga is készített ékszereket. Nyikorgott a padlólap, ahogy beljebb tessékeltem saját magam, annak ellenére, hogy az ajtón éppen kinn lógott a "Zárva" tábla. Volt bennem annyi egoizmus, hogy úgy gondoljam, ez rám nem vonatkozik, ahogy előtte már jó párszor is tettem, de ahogy közelebb érve hozzá, tekintetem összefonódott az Övével, ismét átjárta testemet annak a kisfiúnak a szelleme, aki példaképként tekintett a nagy és erős bátyjára. Bármilyen utat is jártam be, juthattam bármilyen messzire, és vívhattam ki bármilyen tekintélyt, mellette én voltam a kisöcs, aki ezúttal tényleg rossz fát tett a tűzre, de még nem tudta felmérni, pontosan mekkora kárt okozott ezzel. Bár nem, a Hildr-nek tett szolgálataimat továbbra sem bántam. Másról volt szó. - Ott még maradt egy kis rozsda - böktem a kezében tartott, ezer évesnek tűnő tárgyra, miközben kényelmesen falnak döntöttem hátamat.