Mindaz, amit az este folyamán egymással műveltünk, beérni látszott, főleg mikor becsukódott a lift ajtaja, és végre tényleg kettesben maradunk. Nem voltak fürkésző szempárok körülöttünk, nem kellett kínosan ügyelnie arra, hogy megfeleljen azoknak a társadalmi normáknak, amiktől én inkább lekapartam volna a saját arcbőrömet, semmint hogy megfeleljek nekik. Ebben a kérdésben mégis Őt helyeztem előtérbe, és ezért állítottam le magamat az étteremben, mert eszembe sem jutott volna, hogy kínos helyzetbe hozzam, főleg nem tönkretenni egy olyan estét, amire még hosszú évek múltán is emlékezni akarok. Pedig én és a nosztalgia nem jártunk kéz a kézben, mégis, egyre több olyan élményben volt részem mellette, amire csak egyszerűen emlékezni akartam.
A szűk tér fojtogató levegője azonnal rám telepedett, nehezemre esett levegőt venni, olyan forrónak tűnt az oxigén, és ahogy szemtelen kérdésemre kaptam egy szemtelen választ, csak egy kis sejtelmes vigyor ült ki a szám szélére. Tudta Ő nagyon jól, hogy veszélyes vizekre evezett, és mindaz, amivel ma húzta az agyamat vagy épp próbára tette a józan eszemet, méltó revansért kiáltott. Még soha nem maradtam adósa semmiben, főleg nem egy ilyen tökéletes este után, ami megérdemelte a méltó befejezést, és csak csorbát ejtenék a saját nevemen, ha következmények nélkül hagynám a szándékos pimaszkodását. Tudta, hogy nagyon is édes lesz a bosszú, legalább olyan édes, mint az a finom édesség vagy az eper, ha nem édesebb.
Nem válaszoltam, helyette kinyújtottam felé karomat, hogy magamhoz vonjam, kezem nem engedte, hogy a ruhája visszahulljon, így kalandozva el az anyag alatt. Egyre merészebbnek éreztem saját mozdulataimat, izmaim szinte teljesen megfeszültek, ahogy szándékosan nekem dörgölőzött, és szinte égtem a vágytól, csak hogy a hozzám simuló melleit ajkaimmal is birtokba vehessem. Bármennyire is tűnt kíméletlennek a hergelése, főleg mikor ágyékomnak feszült, minden kibaszott pillanatát élveztem, és ahogy elmerült a csókomban, nyelve pedig táncot járt az enyémmel, már tudtam, hogy itt az ideje feltenni a pontot arra a bizonyos i-re. Ujjaim combjai közé kalandoztak, az pedig, ami ott várt rám, végleg elvette minden maradék kis eszemet is. Annyira akartam Őt, hogy szinte már fájt ez az őrjöngő vágy, amit testem produkált, feszítette az ereimet és izmaimat, mégis elváltam tőle, mintha csak engedélyt akartam volna kérni, hogy tovább rántsam ruháját, és míg homloka az enyémnek dőlt, próbáltam nyelni egyet, csak hogy felfogjam a szavak jelentését. - A kamerák... - sóhajtottam fel lemondóan, orromat végighúzva arcélén, gyengéd, mégis lázas csókokat hintve bőrére. Ez a rövid megjegyzés valószínűleg elárulta neki, hogy helyes a sejtése, az ilyen szállodákban minden létező helyre kamerákat pakoltak, már a szobák kivételével, nekem pedig újra nagyot kellett nyelnem, hogy képes legyek megállítani a kezemet. - A picsába. Pedig imádom, hogy máris ilyen nedves vagy - suttogtam fülébe, gyengéden ráharapva a fülcimpájába, közben hallgatva, hogyan halad újabb és újabb emeleteket a lift, de mintha órák teltek volna el, míg felértünk a saját szintünkre.
Elengedtem a ruháját, majd Őt is, intve, hogy ahogy a beszállásnál, úgy most is Ő lépjen ki előbb, de ahelyett, hogy tisztes távolságot tartottam volna mögötte, szinte teljesen Rá tapadtam, miközben eljutottunk az ajtóig. Már nyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a kis kártyát az ajtó nyitásához, de nem mutattam szándékot arra, hogy én magam nyissam ki vele az ajtót, helyette ismét átkaroltam a hasánál, így húztam vissza mellkasomboz, ujjaim között úgy tartva a kis kártyát, hogy ki tudja venni kezemből, miközben ajkaim rátaláltak nyaka bőrére, nyelvemmel becézgetve tovább.

Annak ellenére, hogy Ő hozakodott elő vele, máris ezernyi gondolat suhant át az agyamon az eper kapcsán, és ha eszembe jutott, hogy a legutóbbi alkalom során honnan és milyen körülmények között tüntettem el az édes gyümölcsöt némi tejszín kíséretében, újra ugyanott tartottam, ahol nemrég. Rá akartam vetni magam, nem is törődve azzal, hogy ki látja és hogy mit gondolnak rólunk, viszont már nem gondolhattam csak magamra, mert az, hogy tönkreteszem a saját híremet... nagy ügy, mindenki tudta már, hogy mire számíthat tőlem. De eszembe sem jutna ártani a hírének, vagy az imázsának azzal, hogy a saját hevességem miatt nekiesek nyílt terepen. Bármennyire is kecsegtetett a gondolat, ezúttal szőnyeg alá kellett söpörnöm ezt a kínzó, maró érzést, ismét bebizonyítva, hogy ha róla van szó, nagy nehezen, de tudok viselkedni és uralkodni magamon. Legalábbis addig a pontig, míg kettesben nem maradunk, elbújva a világ elől.
- Akkor marad ez - válaszoltam, ezúttal szándékosan kimaradva a nyálas megnyilvánulásokból, még mielőtt teljesen kiábrándulna belőlem. Nem akartam a szemében egy kis pipogya lenni, a férfi szerepére vágytam, bár ha megkérdeztem volna, minden bizonnyal azt mondta volna, hogy neki ezzel együtt is az vagyok, ami: férfi. A célkitűzésem ellenére viszont már közöltem vele az imént, hogy volt bennem félelem, és nem feltétlenül csak azért, mert benne volt a pakliban, hogy netán nemet mond. Nem akartam neki csalódást okozni egy gyenge választással, a legjobbat akartam neki, és amilyen csodálattal az ujját fürkészte, egyértelmű volt, hogy sikert arattam.
Ebben legalábbis, mert amint ránk csukódott a lift ajtaja, és megálltam mellette, újra a szemeim elé kúszott a kép, hogyan is festhet a ruha alatt a bizonyos bugyi nélkül. Mintha nem láttam volna ezerszer, de újra és újra rájöttem, hogy a látványa is olyan, mint Ő maga. Nem tudok betelni vele. - Véletlen? - kérdeztem vissza sejtelmes, sunyi kis vigyorral a szám sarkában. - Hogy lehet véletlenül szót fogadni? - fordítottam felé fejemet, de annak ellenére, hogy a kezem már nyúlni akart utána, elég jol álltam a strapát. Legalábbis addig a pontig, míg el nem kezdte felfelé húzni saját ruháját, tekintem pedig szintén rögtön követte a mozdulatot. Egész este ez ellen küzdöttem, most pedig egyetlen apró mozdulatsorral törte fel bennem a gátat, mintegy jelezve, hogy tényleg nincs ott semmi, ami akadályt képezhetne. Nem mintha a bugyija valaha is megállított volna bármiben... Okkal voltam egy egész fiókkal adósa.
Alig észlelhetően nyeltem egyet, kezem pedig lassan indult el, gyengéden a dereka köré fogva, hogy mellkasomhoz húzzam testét, gondoskodva arról, hogy a felhúzott ruhája ne hulljon vissza a térde pereméig. Mellei nekem feszültek, ezzel még tovább borzolva a kedélyeket, szabad kezemmel szintén a ruha peremére fogva, hogy ezúttal én folytassam az imént elkezdett játékot, de kicsit sem szerénykedtem. Még le sem néztem, de már tudtam, hogy a szoknya alatt nem takarja semmi, ez pedig mintha megnyomta volna agyamban a kapcsolót. Miközben ujjaim hasa alját érintették, tekintetem felfalta szemeit, de nem kellett több öt másodpercnél, hogy úgy tapadjak rá ajkaira, mintha nem ismernék holnapot. Nyelvem könyörgött a bebocsátásért, ujjam még tovább kalandozott, csak hogy bevégezze azt a kis kalandot, amit az étteremben már elterveztem neki, gyengéden combjai közé fészkelve, az ott érzett forróság hatására pedig mohón ajkai közé morrantam. - Már csak... pár emelet - szakadtam el ajkaitól, szinte küzdve minden lélegzetvételnyi oxigénért, miközben egyre csábítóbbá vált itt helyben magamévá tenni, a lift tükörfalához prèselve.

Mindkettőnknek egyszerűbb dolga lett volna ebben a házasságban, ha nem találtuk volna már az elején vonzónak egymást, mert lehettem akármekkora jéghegy, Ő pedig viselkedhetett úgy, mint egy kicseszett primadonna, túl kellemes látványt nyújtott a szemeimnek. - Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha egy bányarémet kell feleségül vennem... - sóhajtottam fel mélázva, mint aki elképzelte és látja maga előtt azt a bizonyos bányarémet, de az az igazság, hogy azóta már kicsit sem bántam, hogy így alakult. Talán ez volt a sors bosszúja azért, amiért nem hittem benne, leckeként az utamba sodort egy gyönyörű, fiatal nőt, aki mindenében eltért attól, amit megszoktam, amit képviseltem, és akinek egy szerződés miatt minden joga megvolt dacolni velem. Mondjuk a vonzalom csak az első lépés volt kettőnk hosszú, rögös útján, ami végül elvezetett ehhez az őrjítő szerelemhez. Nem tudtam volna megmondani, vajon létezik-e olyan erő, ami képes ezt szétszakítani, még ha a félelem azóta is folyamatosan dolgozott bennem, hogy valójában én leszek a boldogságunk akadályozója. Én, az életem, és mindaz, amit nap mint nap teszek, mert a másik felem, a rideg és kegyetlen maffiózó nem az a férfi, akibe beleszeretett. Nem véletlenül próbáltam kizárni az üzleti ügyeimből.
A desszert már ott illatozott előttünk az asztalon, a pincér pedig magunkra hagyott a számla rendezése után, és ugyan kiadhattam volna az egyértelmű ukázt, hogy hová is vezessen a következő utunk, de ehelyett a kezébe adtam a döntést, és ugyan nem mutattam, de mélyen csalódott lettem volna, ha egy ilyen intenzív, hosszú játszadozás után Ő még inkább a partot barangolta volna be. Valószínűleg nem is bírtam volna ki, hogy ne essek neki az első olyan részen, ahol már a kutya sem látott volna bennünket, de válasza hallatán elégedetten elmosolyodtam, szinte ezzel adva tudtára, hogy ebben a válaszban reménykedtem. Mondjuk amikor hozzátette, hogy szívesen enne epret, akaratlanul is végigsuhant rajtam a múltkori esténk emléke, amikor lábai között falatoztam a gyümölcsöt, és a hirtelen forróság, ami elöntött a gondolattól, valószínűleg ki is ült arcomra, főleg mert ismét beharaptam ajkamat. - Oké, eper rendel. Addig döntsd el, akarsz-e mellé még valamit - tettem hozzá, közben én is kilökve magam alól a széket, rögtön nyúlva a felém kínált keze után, gyengéden szorítva rá ujjaira. A hő, ami az előbb elöntötte testemet, úgy tűnt, már nem akar távozni, valami kisebb csoda eredménye volt, hogy nem izzadtam le a forróságtól, ez pedig csak intenzívebb lett a lift szűkös helyének gondolatától. - Tegnap délelőtt - válaszoltam gyengéd mosollyal kérdésére, szabad kezemet zsebre vágva, miközben vártuk a liftet, majd egy halk sóhaj után folytattam. - Örülök, hogy ennyire tetszik. Féltem, hogy... nem is tudom - jelent meg egy kínos, zavaros mosoly az ajkam sarkában. Még soha senkit nem akartam így meglepni, és neki a legjobbat akartam, de a gyűrűk armadája előtt állva rájöttem, hogy kicsit sem ismerem az ízlését ékszerek terén. - Bár, szerintem ki tudnánk cserélni, ha valami szebbet vagy nagyobbat akarsz - tettem hozzá, mintha erre egy kicsi esélyt is láttam volna, de nem tűnt elégedetlennek. Egy elégedetlen nő nem tudott volna ilyen melegséggel nézni valamire, ami amúgy nem tetszik neki.
Végül megérkezett a lift, kezemmel jeleztem, hogy lépjen be előttem, majd ahogy én is követtem a mozdulatot, már nyomtam is az emelet gombját, az ajtó pedig lassan, de ránk csukódott, hordárok és más vendégek nélkül. - Mondj egy jó okot, hogy miért ne itt nézzem meg, tényleg nincs-e rajtad bugyi - jegyeztem meg halkan, hangom szinte rögtön berekedt, de nem néztem rá, helyette azt figyeltem, hogy milyen lassan haladunk az emeletekkel. Piszkosul ki akartam bírni a lakosztályunkig, csak hogy ott szabadítsam meg ettől a felesleges gönctől, de a gondolat, hogy végre, hosszú idő után tényleg kettesben vagyunk, már a legvadabb fantáziákat hozta elő.

- Az én kezemnél csak a tiéd biztosabb - jegyeztem meg, és habár igyekeztem fenntartani a hangom komolyságát, szemeim pofátlan csillogása nyilván elárulta, mire is gondolok pontosan. Nem mondtam viszont újdonságot, Ő maga is tisztában volt vele, mennyire odáig vagyok érte, és mindazért, amit művelt velem, legyen szó akár a testi örömekről, akár arról a kifogyhatatlan szerelemről, amit iránta éreztem, és amit Ő is folyamatosan éreztetett velem. Tényleg, úgy tűnt, soha nem fogok egészen betelni vele, és nem is akartam, viszont mindent meg akartam élni, és ki akartam használni, mert ki tudja, mennyi időt szántak nekünk. Azért még mindig nem volt egy életbiztosítás a családnevem, és még talán fel sem fogta, mit vesz a nyakába, ha tényleg fel akarja venni a nevemet.
Összeszorítottam ajkaimat, csak hogy ne bukjon ki belőlem egy kis sóhaj attól a kis fantáziaképtől, ami borzolni kezdte a gondolataimat. Bármennyire is gyűlöltem a jelenlétét az elején, eszembe sem jutott volna visszautasítani, ha felkínálja a lehetőséget, vagy netán egyszer élt volna azzal, hogy az éjszaka közepén rám rontja az ajtót. Lett volna különbség, mert érzelem aligha húzódott volna a cselekedeteink mögött, de ha valamit, hát azt biztosra tudtam, hogy nem okoztam volna csalódást neki. Bár attól függ, csalódásnak számít-e az, hogy miután végeztünk egymással, ugyanúgy külön akartam volna aludni tőle, mint ahogy az a legelső alkalommal ténylegesen történt. - Hát, igen. Majdnem sértésnek vettem, hogy soha nem másztál rám csak úgy random, miközben éppen utáltál - vigyorodtam el, lényegében megerősítve abban, hogy ha lehetőséget adott volna rá, hát úgy és annyiszor tettem volna magamévá, ahányszor nem szégyelltem volna. És elég kevés dolog miatt szégyenkeztem.
Ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy az idő múlása még inkább lelassult, ezt pedig nem is bírtam ki szó nélkül, Ő pedig rögtön kárpótlásról beszélt, de ahogy utána kiejtette száján a menyasszony szót, már nem tudtam volna nem észrevenni azt a gyengéd, szeretetteljes csillogást, ami ott időzött tekintetében, ahogy hol rám, hol az újdonsült gyűrűjében gyönyörködött. Én pedig jó szokásomhoz híven inkább Őt fürkésztem, elveszve szépségében, és abban a burkolt ígéretben, ami szinte szétfeszítette az izmaimat. Főleg miután ismét beharapta ajkát, nekem pedig nehéz volt útját állnom annak, hogy ne hajoljak rögtön oda, csak hogy én is belemélyesszem fogaimat a szájába, gyengéden ízlelve meg édes ajkait. Ma este a pincér tűnt a legnagyobb barátomnak, érzéke volt ahhoz, hogy mindig a legrosszabbkor - vagy inkább legjobbkor? - jelenjen meg, és miután elmondtam neki, milyen desszertet szeretnénk, még hozzátettem, hogy ezzel egyúttal kérjük majd a számlát is. - Talán - vigyorodtam el. - Mondjuk kicsit furcsa lesz nem rólad lenyalni - tettem hozzá, közben rászorítva ujjaira, miután megkereste a kezemet, és mikor odahajolt hozzám egy lágy csókra, szabad kezemmel arcára simítottam, így tartva még tovább foglyul ebben a csókban. - Nélküled nem lenne csodálatos - vágtam rá válaszként, kivéve részemet a nyálas megnyilvánulásokból, majd ahogy újra a gyűrűt kezdte fürkészni, egy halk sóhajt engedtem meg magamnak. Ő a gyűrűt csodálta, én pedig Őt, és bármit is tett vagy mondott volna, nagyon meg kellett volna küzdenie azért, hogy ne így tekintsek rá. Üres szavaknak tűntek, amikor először mondtam ki őket, de tényleg, Ő volt minden. Minden, amire csak szükségem lehet ebben a kibaszott életben. Végül a becsomagolt desszert korábban megérkezett, mint arra eddig számítottam, és miközben elrendeztem a számlát, orromat már meg is csapta a kellemes, édes illat, amit a forró édesség árasztott magából. - Akkor... - néztem felé, miután a pincér ekkor már végérvényesen magunkra hagyott. - Tengerparti séta, vagy szálloda? Nekem mindegy, hol esszük meg - vontam fel pimaszul a szemöldökömet.

Ugyan kézbe fogtam a villát, de egyelőre nem estem neki az ételnek, kíváncsi voltam a véleményére, és míg hátradőlve Őt fürkésztem, akaratlanul is eluralkodott rajtam valami kellemes békesség, amit egyre gyakrabban éreztem mellette. Hiába az aljas játszadozás és az állandó kontrázás, ez az este más volt, mint az összes többi, és ennek oka ott időzött a gyűrűsujján. Magam sem tudtam volna meghatározni, mikor döntöttem úgy, hogy meglépem ezt, és hogy egyáltalán miért akartam újra feleségül venni azok után, hogy annyira világosan kifejeztem az ellenállásomat eziránt. Néha még mindig meglepődtem azon, hogy már nem én voltam a legfontosabb saját magamnak, hogy az önzőség többé már nem létezett, ha róla volt szó, bár, ez talán nem fedte a valóságot. Önző voltam, mert mindenét magamnak akartam, és ki tudja, mire lennék képes, ha egyszer azt érezném, hogy valami vagy valaki veszélyt jelent rá.
Azon viszont nem tudtam nem vigyorogni, hogy felvázolta jövőbéli terveit, mégpedig hogy szándékában áll neki is elkészíteni ugyanezt az ételt, és én leszek a kísérleti nyúl, akinek meg kell majd kóstolnia. És már előre tudtam, hogy ha nem akarom megsérteni, netán kivívni egy hosszú mosolyszünetet, hát bármilyen borzalmas is lesz az a kreálmány, csak jót mondhatok majd róla. Még szerencse, hogy én jobban színészkedem, mint Ő, és ugyan még soha nem főzött nekem semmit, de... annyira szörnyen csak nem sikerülhet, nem? - Bébi, mikor láttál valaha reszkető kezekkel? - kérdeztem vissza, szemtelenül megnyomva az általa utált kis jelzőt, amitől egyszerűen nem tudtam, vagy inkább nem akartam szabadulni, és miközben újabb falatot kaptam be a kajából, sejtelmesen elvigyorodtam. - Korhatáros példát nem ér felhozni - tettem aztán hozzá, majd újra hátradőltem, letéve a villámat, és újra kézbe fogva a pezsgőt. Átlátott a szitán, érezte kérdésemben a kettős jelentést, amitől csak még pimaszabbá vált a mosolyom, de még akkor sem eresztettem pillantását, mikor belekortyoltam a poharamba. - Hát, ha belegondolok abba, hogy mennyire nem tudtalak elviselni, mikor csak kötelességként tekintettem rád... - jelent meg pimasz él a hangomban, bár talán tompíthattam volna szavaim súlyán, de ezerszer átrágtuk már magunkat azon, mennyire kibaszottul gyűlöltük az egészet. A kényszer elég csúnya dacot váltott ki belőlem, belőle nemkevésbé, ez pedig ugyanúgy hozzátartozott kettőnk kapcsolatához, mint az, hogy most éppen a kontinens másik felében ültünk egy tengerparti étteremben, miután kapott tőlem egy igazi gyűrűt. Ezek voltunk mi, és ki tudja, mi alakult volna másképp, ha akkoriban nem gyűlölettel és daccal, holmi kötelességtudatból léteztünk volna egymás mellett.
Az utolsó korty pezsgőt húztam le, e mögé rejtve egy perverz vigyort, miután felemlegette, hogy azért van egy olyan kötelességem is, amit rendszerint elég jól teljesítek, de miután letettem az üres pezsgőspoharat, már nem nyúltam újra a villa után. Szinte dió méretűre zsugorodott a gyomrom attól a számos mézesmadzagtól, amit elhúzott az orrom előtt, és étvágyam szinte egy kicsi sem maradt. Már, ami az ételt illette. - Ez életem leghosszabb előjátéka - sóhajtottam fel komótosan, tekintetemmel ezúttal az égboltot fürkészve, mintha ez kicsit is tompítana bármin, de amíg itt éreztem az illatát az orromban, csinálhattam volna bármit, hatástalan lett volna. Amikor azonban ismét megállt mellettünk a pincér, hogy elvigye a többnyire üres tányérokat, még a desszert felől érdeklődött. Lopva Iris-ra néztem, de még mielőtt megszólalt volna, ismét elkalózkodtam előle a lehetőséget. - Hagyjuk a fagyit - intéztem ezt a pár szót a feleségemre nézve, de a továbbiakat már a pincér felé fordulva mondtam. - Legyen inkább churros, nutellás mártogatóssal. Elvitelre - tettem aztán hozzá, majd miután elvonult, egy sóhaj kíséretében megtámaszkodtam könyökömmel az asztalon. - Tudom-tudom. Borzasztó alak vagyok - jelent meg arcomon egy sunyi vigyor.

Minden megmaradt energiámat és erőmet összeszedtem, hogy tényleg képes legyek elvonatkoztatni közelségétől és attól a forróságtól, amit nem is olyan régen kezeim alatt éreztem, amikor szemérmetlenül a combjai közé fészkeltem ujjaimmal. Ugyan messze voltam a tűztől, még időben észrevettem, hogy minden bizonnyal kényelmetlenül érintené, ha itt helyben szemétkednék vele néhány masszírozó mozdulattal, de maga a gondolat, az elképzelés ugyanúgy bennem élt, és kellett egy-két mély levegő, hogy el tudjak vonatkoztatni tőle. - Ebben nem kételkedem - vigyorodtam el incselkedve, mikor szavakkal is a tudtomra hozta, hogy minden, amit látok - és amit nem -, az enyém, egyedül én érinthetem, csak én csókolhatom, és csak én okozhatok neki olyan mámorító pillanatokat, hogy néha alig talál vissza hozzám a gyönyör világából. Ugyanígy voltam ezzel én is, kapaszkodnom kellett valamibe, hogy ne vesszek el teljesen, mégis, a féltékenység egy olyan vesszőparipánk volt, amivel én személy szerint még nem tudtam szembenézni, főleg nem elengedni. Kezelni pedig... inkább nem is akartam megtapasztalni, hogy arra képes vagyok-e, mert nem szerettem volna szembe találni magam Iris megvető, ijedt pillantásával, miután laposra verek egy lazán flörtölgető bájgúnárt.
Már éppen lehűlt a vérem, kezdtem magam ismét nyeregben érezni, mikor elhintettem egy pimaszkodó megjegyzést, de már hozzászokhattam volna, hogy az utóbbi időben szeretett visszakontrázni, és ennek általában a lehűtött bőröm látta kárát. Így volt ez most is, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a besötétedett égbolt, Ő, ahogyan mellettem sétál, még mindig bugyi nélkül... meg kellett köszörülnöm a torkomat, miután ilyen nyíltan keringőre hívott, ismét egy nagy kortyot sajátítva ki a pohárból, de nem maradtam adósa. Ha már Ő játszott az érzékeimmel, én is viszonoztam a gesztust, igaz, nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk is kezdte, vagy hogy melyikünknek kellett volna befejezni. Magamat ismerve, úgysem lennék képes visszafogni a nyelvemet, ha incselkedésről van szó. Kettőnk közül még mindig én voltam az erkölcstelenebb, és nem is rettentem vissza attól, hogy újra és újra bizonyítsam, mennyire komolyan űzöm ezt a mesterséget.
Hamarosan elénk került a vacsora, mire hátradőltem, tekintetemmel alaposan szemügyre véve először a tányér tartalmát, majd Iris arckifejezését, és úgy tűnt, hogy a látvány máris elnyerte a tetszését. - Hát, a norvég konyha nem ilyen színes - jegyeztem meg mosolyogva, miközben kézbe vettem a villát, de megvártam, hogy előbb Ő kóstoljon bele, csak azt követően vettem számba az első falatot, nem sokáig várva azzal a helytelenkedő fejcsóválással, amit jóleső hümmögése váltott ki belőlem. Mintha elfelejtette volna, kivel van dolga, és hogy mindaz, amit most csinál, elfelejtődne, mire kettesben maradunk, pedig ha valamit, hát azt már csak megjegyezte, hogy tökéletes a memóriám. És szeretem a revansokat. - Tényleg finom - bólogattam, szándékosan figyelmen kívül hagyva a pimaszkodó nyöszörgését, amit az ételt ízlelgetve produkált, még ha szám szélében meg is jelent egy sunyi kis vigyor, tovább folytatva az újabb és újabb falattal. - Nem tudom eldönteni, hogy ezt fenyegetésnek szántad-e - szegtem meg végül saját ígéretemet, már ami arra vonatkozott, hogy nem ingerlem Őt tovább, miközben kellemesen hátradőltem, tekintetem pedig pislogás nélkül követte mozdulatait, majd elkaptam pillantását. - És mondd csak, milyen kötelességeim vannak még? - kérdeztem, beharapva alsó ajkamat, mint aki tényleg kíváncsian várja a választ, miközben megfogtam a pezsgős poharat.

Arcomon továbbra is az az ártatlan kifejezés ült, még azután is, hogy visszavonulót fújtam, és kezem minden alattomos szándék nélkül helyezkedett vissza a térdére. Eleinte nem is akartam válaszolni a megjegyzésére, mondván, hogy már amúgy is a tűréshatárom szélén táncoltam, ezzel pedig valószínűleg nem voltam egyedül, de aztán egy kis sóhaj kíséretében mégis előtörtek a szavak. - Nem az volt a cél, hogy rám mássz - közöltem vele ártatlan pislogással, bár eddig is sejthette, hogy a kezem tervezett célállomása nem a combja belső fele lett volna az eredeti elképzeléseim szerint, de jobbnak tűnt még azelőtt kihátrálni a helyzetből, mielőtt Ő mondta volna ki, hogy állj, és talán még igazat is adtam volna neki abban, hogy túl messzire mentem, de a könnyű megbékélés ellenére is mindez rányomta volna a bélyegét a közös esténkre. Lesz még elég alkalmam letesztelni, meddig és mennyire tud csendben maradni.
Jobbnak láttam elengedni a témát, egy ideig az evésre koncentrálva, bár nem sokat segített abban, hogy teljesen elvonja a figyelmemet, mert nem sokkal utána már jött is a fürdőruha-fürdés témája, és kicsit sem segített a hűvös temperamentumom megtartásában az, hogy eszembe jutott az a kis alsó, ami a szállodában egyszer már a kezem ügyébe akadt. Annak ellenére, hogy nem aggattam rá pozitív jelzőket, magamban már ezerszer elképzeltem a szinte semmi anyagban, és nagyjából ugyanennyiszer elevenedett meg előttem, hogy miként is fogom eltüntetni róla, ettől pedig ismét száradni kezdett a torkom. Aztán megint eszembe jutott, hogy nemcsak én fogom látni abban a fürdőruhában, és abból kiindulva, hogy rám milyen hatást gyakorolt már pusztán az elképzelés, nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy mások milyen nyálcsorgatva fogják csodálni az én feleségemet. - Másoknak is tetszeni fog - jegyeztem meg, de még azelőtt folytattam, hogy mondhatott volna bármit. - De megpróbálok viselkedni - sóhajtottam fel egy pimasz mosoly társaságában, célozva arra, hogy ha netán valaki legeltetné rajta a szemét, nem azzal kezdem, hogy betöröm az illető orrát. Mintha ezer éve történt volna, hogy megpróbáltam átjátszani valaki más kezére azon a hülye osztálytalálkozón, mondván, hogy azzal mindkettőnknek könnyebb lesz. Ő a sajátjai között lesz, én pedig... ott, ahol mindig is voltam. - Akkor szerintem a bazilika témáját megbeszéltük - kacsintottam rá pimaszkodva, miután reagált az imént tett fenyegetésemre, nem hagyva ki a mondanivalójából a bikinis csajokat, nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy benne is ott lakozik az a zöldszemű szörnyeteg. Elég volt csak Irina-ra gondolnom, akit a legutóbbi találkozásuk során elmondása szerint helyreigazított, és azóta is bántam, hogy ennek nem voltam fültanúja.
Eltoltam magam elől a tányért, miközben próbáltam a lehető legvisszafogottabb módszerekkel ellenállni a bennem tomboló vágynak, bár annak a fagyinak is akkor vettem volna igazi hasznát, ha inkább jéghidegen végigkeni rajtam. Vagy, még úgy sem. - Sétálhatunk - biccentettem lassan. - Amíg emberek lesznek körülöttünk, nem kell félned semmitől - tettem hozzá csalafinta ábrázattal, bár birizgálta a fantáziámat a lebukás veszélyének izgalma, de rá kellett jönnöm, hogy ezekkel a gondolatokkal csak saját magam kínzom, és csak még lassabban telik tőlük az idő. Mintha ezer év várna még rám, míg végre tényleg elkaphatom. Nem szóltam semmit, míg a pincér újra nem töltötte a poharakat, majd elvitte az üres tányérokat, jelezve, hogy hamarosan megérkezik majd a főétel is, tengeri kütyük nélkül Iris legnagyobb örömére, de közben már szinte reflexszerűen nyúltam a pohár után, épp úgy, ahogy Ő is tette, a koccintást követően pedig szinte rögtön kortyoltam is belőle egyet, csak utána utánozva le a mozdulatát, amivel közelebb hajolt hozzám, és sejtelmes szavakat suttogott, mielőtt gyengéd csókkal forrott volna ajkaimra. - Csak magad alatt vágod a fát - suttogtam válaszként, továbbra sem egyenesedve ki, így közvetlen közelről fürkészhettem tekintetét. - Túl sok olyan hely van abban a lakosztályban, ahol elkaphatnálak. Talán nem is lenne elég egyetlen bezárt nap - tettem hozzá elmélkedő hanglejtéssel, de ahogy ismét előkerült a pincérünk, és letette elénk az ezúttal már meleg vacsoránkat, inkább visszahajoltam, mielőtt a feleségem illata teljesen elvette volna a nehezen összekapart eszemet. - Kíváncsi vagyok, ehhez mit fogsz szólni - böktem orrommal a tányérja irányába.

Nem csináltam konkrét útitervet, és ami a várost illeti, hajlandó voltam teljes egészében Rá bízni magamat, hagyni akartam dönteni, hogy hová akar menni és mit akar megnézni, de azt csak remélni tudtam, hogy nem táblázza be az egész utazásunkat lényegtelen programokkal. Bár, ha kérdezte volna a véleményemet, valószínűleg úgyis arra jutnék, hogy el sem akarom hagyni azt a kibaszott szállodai szobát. Furcsa dolog ez a... kompromisszum. Vagy mi. Egészen addig nem is éreztem szokatlannak, amíg valamilyen módon, de továbbra is az én kezemben maradt az irányítás, ezzel pedig egyszer az őrületbe fogom kergetni.
Ahogy azzal is, ahogy kezem szemtelenül tovább kalandozott térdéről, végigkarcolva körmeimmel combja belső felét, és talán már az első pillanatban intő jelnek kellett volna lennie a furcsa zavarnak, amivel körülnézett, de csak jóval később tudatosult bennem, hogy ezúttal ha komolyan kéri, ha nem, de le kell állítanom magam. Már csak azért is, mert ugyan engem hidegen hagyott a közönség és az erkölcstelenség, de Ő valószínűleg másképp vélekedett ezekről, és a saját nyelvembe kellett harapnom ugyan, de lassan visszacsúsztattam kezemet a térdére, gyengéden simítva rá tenyeremet, miközben egy kis sóhaj kíséretében megkóstoltam a szervírozott előételt. - Borzasztó vagyok? - kérdeztem aztán vissza két falat között, tekintetemmel újra Őt kutatva, de csak pimaszul megvontam a vállaimat. - Hát, ez a legszebb jelző, amit életemben kaptam - vigyorodtam el végül, de nem ragoztam tovább. Volt benne igazság, és sejthette Ő is, hogy az én világomban nem bókokkal dobálózunk, ennél jóval keményebb jelzőkkel illettük egymást, már amikor szavakra fecséreltük az időt. Azt bizonyára magától is tudta, hogy nem vagyok a szavak embere, ezerszer bizonyítottam már be, és kritikus helyzetekben főleg nem hittem a szavak meggyőző erejében. Milyen szép világban éltünk volna, ha két mondat elég lenne a szar helyzetek megoldásához.
Végül elhúztam kezemet a lábáról, csak hogy a kenyér után tudjak nyúlni, úgy kóstolva a következő falatot, ahogyan nem is olyan régen elé tartottam egy adagnyit, jóleső sóhajtással összegezve, hogy ezúttal sem okozott csalódást a választásom. - Hát, ha már annyi fürdőruhát hoztál... - húztam el ajkaimat játékos grimasszal, de szinte rögtön eszembe jutott az a kis semmi anyag, amit a bőröndjéből halásztam elő, és amit ezek képesek voltak bikinialsónak nevezni. Viszont nem akartam én lenni a féltékenykedő, agresszív férj-jelölt, aki megmondja a feleségének, mit vehet fel a tengerben fürdőzéshez, úgyhogy próbáltam rövidre zárni a gondolatmenetet, ignorálva azt a lehetőséget, hogy hány kóbor tekintetet fog magára vonzani ezekkel az adottságokkal. Engem már régen az ujjai köré csavart vele, imádtam minden porcikáját, főleg alattam érezni, és szinte nem tudtam olyan helyzetet elképzelni, hogy ne akarjam érinteni a fedetlenül maradt bőrfelületeket. - Nem elég hideg ez a kaja - köszörültem meg torkom, majd nyeltem is egyet, legalább úgy, mintha egy újabb falattal küzdöttem volna meg, de nem bírtam ki, hogy ne suhanjon át arcomon egy újabb grimasz, mikor ezúttal Ő hozta fel a bazilikát. Szavai súlyát elvette az arcomra lehelt csók, de szinte rögtön utána megcsóváltam a fejemet. - Ha sokáig húzod az agyamat, bezárlak a lakosztályunkba - emeltem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat, ajkam sarkában szemtelen somolygással. - És nélküled megyek a partra - tettem hozzá fenyegetően, valódi szándék nélkül, lassan eltolva magam elől a szinte teljesen kiürült tányért. - Annyit beszéltünk az édességekről, hogy megkívántam a fagyit - szélesedett ki a vigyorom, meg sem lepődve azon, hogy valószínűleg bármi, ami jeges, vagy legalább hideg, simán lecsúszott volna a torkomon egy ilyen intenzív hőhullám után.

A nyelvem hegyén volt egy pimaszkodó megjegyzés arra a bizonyos harmadik randira vonatkozóan, de még időben útját álltam, inkább megtartva magamnak. Egyelőre úgy tűnt, hogy talán sikerül kiegyenlítetünk a mérleg nyelvét a randevúkra vonatkozóan, nem mintha nem az lett volna az első randink végső célkitűzése,, hogy minél távolabb taszítsam az életemtől és ezáltal magamtól. Nem is tudtam volna összehasonlítani az elsőt ezzel a másodikkal, és valahol mélyen bíztam benne, hogy az éppen csak felemlegetett harmadikra nem kell újabb hónapokat várnunk. Nem mintha amúgy nem tudtuk volna kellemesen eltölteni a közös időnket, ehhez nem kellett őket randinak nevezni.
Pár másodpercig csak figyeltem az ételt, amit letettek elénk, majd gondolva egyet, kirúgtam magam alól a széket, csak hogy átüljek mellé, majd szinte rögtön nyúltam is a kenyér után, hogy egy kis darabkáját belemártsam a vacsorába, majd a szájához emeltem, megvárva, míg eltünteti ujjaim közül a kis falatot. A másik kezem közben szinte önálló életre kelt, gyengéden a térdére simítottam, közben arcát figyelve, hogyan is reagál az új ízkavalkádra, de szinte azonnal megjelent a meglepetés szemeiben, ahogy megérezte magán a tenyeremet. El sem tudtam volna rejteni azt a sunyiskodó kis vigyort, bár ismét kifelejtettem a képletből, hogy ez nemcsak számára, de nekem is kínzás. Érezni a kezem alatt, hogyan éled fel teste, hogyan válik libabőrössé minden porcikája, miután alig érezhetően, de megfeszült az érintéstől, arca pedig zavarról árulkodott, és nem is bírta ki, hogy ne nézzen körbe, vajon ki lát minket. - Ha ez ízlik, minden specialitásukat imádni fogod - jegyeztem meg, kicsit kiszakadva abból a szándékosan gerjesztett szituációból, amibe mindketten belemélyedtünk az elmúlt pár másodpercben. - Holnap úgyis te döntöd el, hová akarunk majd menni - vigyorodtam el, felvonva a szemöldökömet, bár a legtetszetősebb forgatókönyv kétség kívül az lett volna, ha hét lakat alá zárja a szállodai szobánkat, és inkább velem foglalkozik, nem hülye templomokkal meg régi épületekkel. Bármilyen szép is volt ez a város, nem ért Iris nyomába, és inkább Őt fedeztem volna fel újra és újra. Minden kibaszott pillanatban, mikor csak lehetőségem nyílik rá.
Kezem nem állt le, tovább merészkedett, megrándult a szám széle, mikor szándékosan próbált ellenállni lábai összeszorításával, mégis, végül Ő maga engedett ebből, hagyva, hogy ujjaim tovább vándoroljanak combja belső felén. És ha eszembe jutott, hogy alig választ el valami teste legforróbb pontjától, ráadásul úgy, hogy nemrég kihangsúlyozta, nincs rajta bugyi... ezen a ponton már tényleg nemcsak neki volt kínzás ez a kis pimaszkodás. Bár egészen más indíttatásból kezdtem bele, nemcsak játszani és húzni akartam vele, de ahogy lopva ismét az étterem többi vendégét kezdte fürkészni, mintha attól félne, hogy mindenki azt figyeli, éppen mi zajlik le benne, elindult bennem egy gondolat, hogy talán kezdem elvetni a sulykot. Bennem mondjuk nem dolgozott szégyenérzet, ezt már Ő is tudta, de eszembe sem jutott volna elvárni tőle, hogy az én mintámat kövesse, már ha az erkölcsökről van szó. Nem is tudtam pislogni, tekintetem arcát vizslatta szünet nélkül, ahogy megváltozott a légzése, ismét megjelentek a vörös pírfoltok arcán, és újra nagyot nyelt, én pedig valószínűleg azért nem követtem a példáját, mert egyelőre nem tudtam betelni azzal a forrósággal, ami szinte hívogatott a combjai között. - De mit? - kérdeztem vissza, mikor csak annyit suttogott, hogy ne csináljam ezt, és ujjaim ugyan megtorpantak, de egyelőre kitartottak ott, ahová ennyi idő alatt elértek. A szavak alapján visszavonulót kellett volna fújnom, de teste minden más reakciója kiáltott a folytatásért, és ugyan jól tartottam magam, még egy kis ördögi vigyor is a szám sarkába kúszott, viszont mégis felütötte fejét a kétely, hogy biztos jó utat jelöltem-e ki magamnak a lábai között. - Pedig, kezdett érdekelni, hogy mik azok a dolgok, amiket meg szoktál kívánni - vált újfent ártatlanná a pislogásom, közben finomítva mozdulataimon, ismét egyszerűen a combjára helyezve tenyeremet, és egy kis sóhajjal próbáltam száműzni fejemből a piszkosabbnál piszkosabb gondolatokat. Legalább annyira feszültem be ettől a kis közjátéktól, mint Ő, figyelemelterelésként pedig áthúztam a terítéket magam elé, az étellel együtt, csak hogy továbbra se kelljen eleresztenem, közben pedig szabad kezembe vettem a kanalat, és ezúttal én is megkóstoljam a rendelt ételt. - Ez tényleg nem rossz - bólogattam utána, hagyva magamnak pár pillanatot, hogy kiérezzem belőle az ízeket, majd újra megkerestem Iris tekintetét. - Szóval, holnap milyen templomot vagy bazilikát akarsz velem megnézetni? - vált gondterhessé a sóhajom, hangomban azonban ott bujkált a játékosság. Tulajdonképpen a világ végére is elrángathatott volna, oda is utána mentem volna, ezzel mondjuk már amúgy is fenyegettem meg, mikor a múltkori hatalmas veszekedésünk után éppen el akart szökni, még ha nem is jutott távolabb, csak a városmenti hotelig.

Még magam is meglepődtem, hogy mennyire háttérbe szorult minden más, ami körülvett minket. Hiába a gyönyörű, tengerre néző kilátás, a naplemente vagy az éppen feltűnő csillagok, semmi nem tudta elvonni a figyelmemet róla, hosszú pillanatokon keresztül, szinte pislogás nélkül fürkésztem tekintetét, bár ebben már nem volt semmi szándékosság. Még ha figyelmeztetett is nemrég, hogy kezdek nyálas lenni, de ez nem volt elegendő motiváció ahhoz, hogy kizökkenjek ebből a furcsa transzból, legalábbis addig, míg a pincérünk vissza nem jött, majd a rendelésünk felvétele után újra kettesben maradtunk. - Meglepne, ha olyan típus lennél, aki szívesen tölt órákat a konyhában, csak hogy finom vacsorával várja otthon a férjét - fűztem még hozzá az iménti gondolathoz, hogy amúgy kevés olyan étel szerepelt a képzeletbeli listán, amit nem ennék meg. - Mondjuk, a kezdeti viszonyunkat ismerve amúgy sem hiszem, hogy mertem volna enni a főztödből - vigyorodtam el szemtelenül egy halk nevetés kíséretében, mert talán megölni soha nem akart, de ki tudja, milyen revansot tudott volna kieszelni egy adag sült hús képe mögé rejtve. Valamiért ironikus volt az egész elképzelés, mert míg attól nem féltem, hogy a képembe szegeznek egy fegyvert, akkoriban komolyan eszembe jutott, hogy képes lenne megmérgezni, vagy legalábbis igencsak kellemetlen pillanatokat okozni.
A félreértelmezhetetlen megjegyzéseket viszont nem tudtam csak úgy elengedni a fülem mellett, és ugyan ez egy kétélű fegyver volt, minden pillanatát élveztem. Leginkább azért, mert tudtam, hogy csak még édesebb lesz ezután megkapni azt, amire egész nap vágytam, és ugyan kínlódtam a vágytól, néha érezve, hogyan feszül meg testem attól, ahogyan rám néz, vagy épp végighúzza nyelvét ajkán, de többnyire meg tudtam küzdeni az erős ösztön ellen. - Van, amikor nem kell gondolkodni - tettem még hozzá felvont szemöldökkel, újfent befogva a számat egy korty pezsgővel, de már aligha tudtam szabadulni a képektől, amiket az elmém elém vetített. Bármit is csináltam, a légzésem nem volt hajlandó együttműködni velem, testem minden pontja felforrt, a hirtelen rám törő forróság pedig csak azt eredményezte, hogy még inkább melegem lett.
Az egyre égetőbb szituációból végül maga a pincér mentett ki, mikor letette elénk a rendelt előételt, de mielőtt nekifogtam volna, egy lassabb, komótos mozdulattal leküldtem a megmaradó pezsgőt, üresen helyezve vissza a poharat az asztalra. - Egyszer-kétszer. De nem nagy szám - vigyorodtam el, utalva arra, hogy kóstoltam-e már ilyesmit. De ha már eljöttünk idáig, hülyeség lett volna sült krumplival és egy szelet sült hússal jól lakni. Kézbe is fogtam a kanalat, de tekintetem közben a mellénk lerakott kenyérre tévedt, és rögtön ki is húztam magam. - Várj, megmutatom, hogyan az igazi - álltam fel ismét az asztaltól, csak hogy átülhessek a mellette szabad helyre, közben egy kicsit sem zavartatva magam, majd ahogy ismét szék került a hátsóm alá, megfogtam egy kisebb forma kenyeret, és belemártottam a sűrű, levesszerű ételbe, utána pedig már emeltem is a szájához. - Kóstold meg így - fűztem hozzá, de ekkor már többnyire tudatosult bennem, hogy az így kialakított közelség másra is lehetőséget ad, már azon túl, hogy én etethessem Őt. Le is tettem másik kezemből a kanalat, ujjaim gyengéden a térdére simultak a terítő takarása alatt, játékos évődéssel húzva végig bőrén a körmeimet, de nem maradtam sokáig tétlen, ahogy feljebb toltam a kezemet, megérintve a ruhája alsó szegélyét. Nem mintha ez akadályt jelentett volna, és ugyan ismét érezni kezdtem a bennem feltörekvő ingert, de próbáltam közömbös arcot vágni, mintha nem éppen a feleségem ruhája alatt matattam volna. - Szóval, azt már tudom, hogy tengeri herkentyűk nem - törtem meg a kettőnk között beálló csendet, bár én a magam részéről még mindig képtelen voltam rendesen levegőt venni, még ha a csibészes kis vigyorom lassan utat is tört magának. - A tejszínhab, eper és nutella szentháromság után majdnem bátran kijelenteném, hogy inkább édesszájú vagy - fűztem tovább a gondolatot, de a kezem továbbra sem tétlenkedett, gyengéd határozottsággal markoltam combjára, arra ösztönözve, hogy kissé szétnyissa lábait, és ha nem volt ellenvetése, ujjaim már már kalandoztak is tovább, gyengéden simítva combja belső felét.