“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Axel bizonytalansága engem is kivet egy kicsit az előző könnyed hangulatból, legalábbis olyan értelemben, hogy megértem, miért lesz bizonytalan, és ettől majdnem emlékezni kezdek. Igyekszem azért megnyugtatni, hogy ezzel a résszel nincs probléma, de azt hiszem, a feszültségem egyértelmű és érezhető, pedig nem akartam elrontani a hangulatot. Érzem magamon a tekintetét, de én most még nem tudok ránézni, csak hallgatom, ahogy beszélni kezd. Annál a résznél, hogy én büntetem meg őt, még csak felvonom a szemöldökömet, aztán jön az ostor meg a domina ruha, ahol már rápillantok egy apró, hitetlen mosollyal, de még ez sem elég. A pelusnál már halkan kuncogok, aztán még képes bevetni a tojásokat is, és ezen a ponton nyíltan kitör belőlem a nevetés. Nem akartam elképzelni, amint Axel pelusba csomagolva térdel előttem, miközben én latexben csapkodom egy ostorral, míg azt nem kiabálja, hogy TOJÁS!, de most azért sikerült.
– Nem vagy normális – közlöm vele még mindig kacagva, a szemem sarkához nyúlva szabad kezemmel, hogy kitöröljem onnan a könnyeket, mielőtt még elhomályosodik előttem az út.
Amikor szóba kerül az apám, már nincs ennyire jó kedvünk, főleg, hogy rákérdez arra is, neheztel-e rá. Szeretném azt mondani neki, hogy nem, de nem akarok hazudni. Úgy gondolom, én sem épp a legfényesebb csillagként ragyogok a családja égiszén - kivéve talán Aaront, aki furcsamód épp ezt az időszakot választott arra, hogy tegyen felém egy lépést.
– Nem megbékítened kell, csak... megvilágítani a másik oldalt. Sosem feketítettelek be előtte. Egyszerűen csak... nem sokkal azután kaptuk a hírt, hogy felébredt, miután visszahoztatok, és... szóval elég frissen látott mindent, emiatt pedig nem feltétlenül tudta megérteni az indokaidat – magyarázom halkan.
Ezután a családjától eljutunk odáig, hogy milyen módszerekkel tartom majd vissza, ha újra távolságot akarna állítani közénk, aztán ő valamiért már meg is akar halni, épp csak azt nem értem, pontosan hogyan. Elsőre tényleg nem értem, amit mond, szóval másodjára már jobban figyelek. Snusnu. Még mindig nem mond semmit a dolog, tanácstalanul pillantok rá, ő pedig nevetve magyarázni kezd. Persze amikor kikerekíti, hogy ez tulajdonképpen a szex általi végkimerülést jelenti, akkor már én is elégedetten vigyorgok, a szemeim pedig felcsillannak, mert ha megölni nem is tudnám, ezzel szívesen kísérleteznék... de aztán még van folytatása is, mert hogy mégsem annyira csak a szexről van szó, hanem egy elég speciális helyzetről. Olyanról, aminek a gondolatától hirtelen egy kicsit melegem lesz, és ezen kicsit sem segít, amikor az ülésemet átkarolva közelebb hajol hozzám. Kissé kínlódva szusszanok fel, ahogy csábítóan odamormolja nekem a kérdést, és nem, nem szabadna felé fordulnom, mégis rápillantok, egyenesen a sokat ígérő szemeibe. Már a JLTV hátsó ülésén is majdnem megőrültem a gondolattól, hát most sincs ez másképp, pedig... pedig nem épp az álmodozásra kéne koncentrálnom, ha már vezetek. Frusztrált kis nyöszörgéssel helyezkedek kicsit az ülésen, és tüntetőleg előre bámulok.
– Nincs rajtam bugyi, Axel. Nem játszhatsz velem most ilyeneket – emlékeztetem, csak azért, hogy aztán közös emlékeztetőt kapjunk annak a bizonyos bugyinak a pontos helyzetéről. Mert hogy az bizony a járgányban maradt, pedig csak viccnek szántam, amikor azt javasoltam, rejtsük el a kesztyűtartóban. Ez azt jelenti, hogy Axelből mégiscsak legenda lesz - a büntetés mellett -, meg is említem Nilsen kadétot meg az autogramot, mire ő halkan nevetve felhozza, hogy inkább arra kellene figyelnie, kit próbál levadászni. Sokatmondó mosollyal nézek rá, szerencsére ez a vad tudja, kihez tartozik.
Eljutunk végül a szupermarketbe is, még ha döccenős is számomra az indítás. A magunk dolgai mellett rákérdezek Skygge igényeire is, aztán szétválunk, hogy ő is mindent megkaphasson. Amikor Axel utánam szól, jelezve, hogy sokat eszik a kutya, látványosan felvonom a szemöldököm, Skygge hatalmas termetére nézve, majd vissza rá.
– Tényleg?! – hitetlenkedek egy kicsit mosolyogva, mielőtt elindulnék a húspult felé. Persze nem spórolok neki sem, miközben a saját meglepetésemhez is megveszem a hozzávalókat. Hamarosan megjön a két fiú is, Skygge persze rögtön kiszagolja, hogy finomság került a kosárba, de úgysem fogja elérni, ami őt igazán érdekelné.
A cigi említése egy kicsit talán lehangol, főleg, amikor eszembe jut, hogy annak idején még a dührohamát követően sem élt ezzel a régi szenvedélyével, de nem szólok miatta. Beállunk a sorba a pénztárnál, én pedig mosolyogva simulok oda Axel oldalához, amikor magához karol. Átölelem a derekát, arcomat pedig a vállára fektetem, élvezve ezt a kis békét - egészen addig, míg a keze el nem indul lefelé. Becsúsztatja a tenyerét a farzsebembe, és szinte érzem, hogy az ujjaival kitapintja a fehérnemű szegélyének hiányát. Sokatmondó pillantással nézek fel rá, felvonva a szemöldökömet is.
– Keresel valamit? – mormolom kettőnk közé halkan, huncut mosollyal.
A pénztárnál aztán csapatmunkával pakolunk fel, és részben le, amíg Axelnek nem kell a fizetéssel foglalkoznia. Én addig is szemmel tartom a lányt a kasszában, mert túl feltűnően nézegeti Axelt az én ízlésemhez képest, de ellenállok a kísértésnek, hogy különböző verbális és nonverbális módon megjelöljem a területemet. Inkább arra koncentrálok, hogy gyorsan végezzük, aztán zacskóstól-tápostól-kutyástól mehessünk kifelé. Miután bent vannak a megvásárolt dolgok a csomagtartóban, Skygge pedig szájkosár- és pórázmentesen hátul, Axel is beszáll mellém. Rámosolygok, viszonzom a finom kis csókot, aztán bekötöm magam és indítok... de megint nem sikerül el is indulni, mert megállít a kérdése. Halkan elnevetem magam, de aztán eszembe jut, hogy most visszavághatnék az előbbi snusnu akciója miatt.
– Nem, azt hiszem, a latex nem az én stílusom, egyébként is jobban tetszett az a snusnu-féle büntetés. Ha azt akarom, hogy behódolj nekem, egyszerűbb, ha egyáltalán nem veszek fel ruhát. Vaaaaagy... – gondolkozom el látványosan, egy nagyon sunyi mosollyal az arcomon hajolva közelebb hozzá. – Beszerezhetnék inkább olyasmi falatnyi csipkecsodákat, amikkel egyszer már kikészítettelek. Mit szólsz? Beugorjunk egy fehérnemű boltba? Tartok neked divatbemutatót és kiválaszthatod, melyik szett tetszik a legjobban – duruzsolom neki. Persze nem gondolom - teljesen - komolyan; abban biztos lehet, hogy lesz még ilyen, de de kötve hiszem, hogy képes lenne ép ésszel végignézni egy ilyesféle divatbemutatót. Egyébként is itt van Skygge, és ő valószínűleg kevésbé díjazná. Csak azt várom meg, hogy láthassam az arckifejezésén, a szemein, hogy milyen hatással van ez rá, hogy még mindig olyan hatással vagyok-e rá, mint akkor, abban a fehérnemű-szettben, és ha látom, hogy igen, akkor egy elégedett mosollyal csókolok puhán az ajkaira, majd húzódok vissza a helyemre, ezúttal ténylegesen is elindulva. Hazafelé, hacsak nem fordult ki teljesen önmagából és kéri mégis azt a fehérneműboltot.

gravity || coded by eirik

Le kell szoknom arról, hogy megkérdőjelezzem a dolgokat. Fél napja vagyunk együtt, igen, de ő láthatóan már könnyebben venné a dolgokat, ha én nem emlékeztetném őt folyamatosan. Most is, az előbb még dorombolva válaszolt játékosan, aztán meglátva a bizonytalanságom, már ő is feszültebb lett. Francba velem, meg a túl gondolásaimmal! Halkan sóhajtva hallgatom a feszült választ. Azt hiszem, most rajtam a sor, hogy enyhítsek a helyzeten, és eltereljem a figyelmét.
- Akkor jó. De ha esetleg te akarnál megbüntetni engem, én abban is benne vagyok. Megállhatunk visszafelé egy "nemesebb" üzletnél, kapnál ostort, amit használhatsz rajtam, meg egy szexi domina szerkót... Csak ne takarításra használd a hatalmad, meg ne kényszeríts pelusba és jók leszünk. A safe word legyen tojás... - tudom, hogy rohadtul semmi értelme az egésznek, főleg hogy egyáltalán nem a domina típus, de remélem, hogy az elé vetített képek és emlékek megteszik majd a hatásukat. A tojás emlegetésétől rendkívül sokat várok, ha a pelus után ettől sem kezd el legalább vigyorogni, akkor menet közben kiugrom a kocsiból!
Persze az apjánál nem fogom tudni ilyen banális baromságokkal elviccelni a hangulatot, és amikor azt mondja, hogy neheztel rám. Jó, tény, hogy az én oldalamról sem voltak boldogok a többiek, hogy milyen állapotba kerültem, de én inkább azt próbáltam kiemelni nekik, hogy Aviva értük adta be a derekát, hiszen Uzi őket fenyegette. Nem akartam nekik okot adni sem utálatra, sem ítélkezésre. Persze az, hogy nem voltunk együtt, azért több dolgot árult el, mint amiről én magam beszéltem, de... Nem baj. Tudom, hogy nem ostobák, és néha igen átlátszó tudok lenni én is.
- Majd akkor igyekszem megbékíteni, amikor elmegyek az áldását kérni a kérésre. - mondom végül, és elgondolkodom, hogy Tyr inkább borozós, vagy inkább sörözős fajta lehet? Elsőre bort mondanék, de akkor elég hivatalos környezetben találkoztunk. Sok dolgot köszönhetek neki, még azóta is, hogy haza hozatott Indonéziából.
A családomon át eljutunk az öcsém beszólásaiig, és a különböző fájdalmas büntetésekig, de aztán felhozok egy olyan dolgot, amiről úgy sejtem nem fogja érteni, és jól is gondolom. Amikor visszakérdez, halkan elnevetem magamat.
- Snusnu. Egy animációs sorozatban ez egy halálos ítélet volt az amazonok földjén... Végkimerülésig hajszolták a halálra ítéltet... Szexszel. - vigyorodom el az orrom alatt.
- Manapság már a fulladással szokták összekötni. A hölgynek helyet kell foglalnia az "áldozat" arcán, és gyakorlatilag az élvezetbe "fulladnak bele". Minden férfi álma, a mellbe fulladás mellett. - magyarázom vigyorogva figyelve őt, hogy mit szól ehhez.
- Mondd csak... - karolom át az ülését közelebb hajolva hozzá. Persze érzem Skygge selymes nyelvét végig szántani a hátra rakott kezemen, de most ignorálom, csak látatlanul vakargatom meg, ugyan is incselkedni kezdek Avivával.
- ...Nem akarsz este rám ülni? Ígérem addig nem patkolok el, amíg rendesen, alaposan ki nem használom a helyzetet, és nem hallak sikongatni... - kérdezem visszafojtott vigyorral az arcomon, sokat ígérő tekintettel. Persze, teljesen nem akarom elvonni a figyelmét - még is csak vezet -, de miért ne szívhatnám én is az ő vérét egy kicsit?
Különben is, ha ma így halok meg, azok után, hogy a JLTV-ben maradt a bugyija, szerintem építenek nekem egy piramist, amibe eltemethetnek, mint az istenként tisztelt fáraókat régen. Nilsen kadét említésre egy apró nevetés szökik ki belőlem.
- Nilsen kadétnak először azt kell megtanulnia, hogyan mérje fel a terepet, és mi alapján választja ki a megfelelő vadat. Majd kap erre vonatkozóan tanácsokat az autogramm mellé. - nevetek halkan.
A boltba érve érzem Avivát a karomban megfeszülni, amikor a biztonsági őr rá kérdez, hogy rendben van-e minden, de ez olyan dolog, amit idővel el fog hagyni. Meg fog nyugodni, bízni kezd a biztonságban, amelyet végre magáénak tudhat. Bent csak azért engedem el, mert így is sokan vagyunk és pakolgatunk. Nekem kellenek fürdőszobai dolgok, aztán a kaja, majd Skygge dolgai. Ekkor válunk ketté.
- Sokat eszik! - figyelmeztetem előre kis mosollyal, miközben elindulok a kutyával az állatos polcok irányába. Ott kiválaszt magának egy kötelet meg egy - rohadt idegesítő - sípolós rágós játékot, én meg hónom alá kapok egy 20 kilós prémium tápot, aztán visszacsatlakozunk Vivához, egy kicsit keresve csak. Persze a fekete orr azonnal körbe járja a kosarat, megjelenik a rózsaszín nyelv is, Skygge is tudja, hogy a hölgyeményem a húspultnál járt. Amikor rá kérdez, hogy nekem kell-e még valami - rajta kívül -, akkor csak a bagót hozom fel, amitől látom halványodni egy kicsit a mosolyát, de azért valamennyire megtartja azt. Én nem hibáztatom igazából ezért, mindig is dohányoztam,  a vele való együttlét, ő szoktatott le, meg az, hogy nagyobb bajom is volt annál, de én kisebb jelentőséget tudok ennek a káros szenvedélynek. Az ivás az más, azt tényleg hozzá tudom kötni, akkor azt vártam, hogy majd egyszer csak bele fulladok az alkoholba, de a cigi más... Másnak érzem legalább is. A rákba nem lehet gyorsan bele halni. Vagy legalábbis nem olyan gyorsan, mint az alkoholba.
A kasszánál lassan halad a sor, így van lehetőségem ismét magamhoz karolni Avivát, és azon kezem ujjaival finoman cirógatni a derekát. Akaratlanul is eszembe jut a tény, hogy nincs rajta alul fehérnemű, ezért a kezem észrevétlenül kúszik lejjebb, csak hogy a farzsebébe csússzon, és ellenőrizzem, mintha tényleg nem hinném el, hogy már pedig ott hagytuk. Akkor engedem el, amikor segítek a szalagra felpakolni, de a lepakolást már rá bízom, hogy a végén fizetni tudjak. Neki - még - nincs munkája, amilye van, azzal spóroljon, egyébként meg bármire szüksége van, azt úgy is megkapja tőlem. A tenyeremen akarom őt hordozni, minden tekintetben. Kiválasztom a cigarettát is, ignorálom a kiscsajt a kasszában, egyébként is azzal vagyok elfoglalva, hogy Skygge hosszú nyelvét távol tartsam a szalagra kirakott csirkemelltől. Miután fizettem, meg ragadom a tápot, azzal a kezemmel a csuklóm köré tekerem a pórázt, a másik kezembe zacskókat fogok, és megyünk tovább. Bepakolunk hátra, amíg Viva beül a volán mögé, én beparancsolom Skygget a hátsó ülésre, leveszem róla a pórázt és a szájkosarat, amit néhány heves puszival meg is hálál, majd én is beülök. Avivára pillantva elmosolyodom és megrázom a fejemet.
- Nincs más. Mehetünk. - simogatom meg a kezét, aztán oda hajolva csókot lopok tőle. Bekötöm magamat, aztán kezére simítva elindulhatunk.
- Akkor.... Akarsz ostort és domina ruhát? - kérdezem viccelődve.

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Természetesen nem kell csalódnom a válaszában. Nyílt kihívást kínáltam neki, ő pedig ennek megfelelően reagál, és igen, amikor a szemem sarkából rápillantok, látom az arcán azt a szemtelen mosolyát, miközben arról kérdez, hogy nekem is parancsolgasson-e. Felmerül bennem néhány kellemes emlék, és érzem is a gerincem mentén végigkúszni a kellemes, izgatott bizsergést.
– Tudod, hogy szeretem, ha parancsolgatsz – felelem szinte dorombolva, és - mivel közben vezetek - csak ekkor nézek rá újra. Rögtön kiszúrom, hogy az arckifejezése azóta megváltozott, és most már inkább bizonytalanul néz rám, mint aki nem biztos abban, hogy nem lépett-e át ezzel egy bizonyos határt. Visszakapom a tekintetem az útra és nyelek egyet, aztán pislogok néhányat, hogy még véletlenül se költözzenek a fejembe képek, amik mondjuk épp az ellenkezőjét bizonyítanák ennek - mivel alig voltam magamnál, parancsolgatásra sem volt szükség -, de nem akarom, hogy elrontsák a napot, a pillanatot.
– Ezzel nincs baj – válaszolom meg végül a kimondatlan kérdést tömören és kissé feszültebb hangon, még mindig szigorúan az utat figyelve, de azért őszintén. Szégyellem magam, hogy ez a dolog még az ilyen könnyed pillanatokban is képes beékelni magát közénk, hogy nem tudom olyan egyszerűen kisöpörni a fejemből és túltenni magam rajta, pedig már nagyon sok idő eltelt azóta. Mondjuk ez nem olyasmi, amiről bárkivel is beszélgettem volna. Még Módival sem, akármennyire is megszerettem, vannak dolgok, amikkel kapcsolatban előtte sem tudok megnyílni.
Rákérdez az apám hogylétére, és jól is esik az érdeklődése, nem tagadom meg tőle a választ sem. Igyekszem neki nagyjából elmagyarázni, hogy mi mehet végbe a fejében, bár nem egyszerű, ha magunk sem értjük pontosan. A sóhajtással egybekötött kérdésére apró, értő mosollyal pillantok rá.
– Nem fogok hazudni, neheztel rád, amiért fájdalmat okoztál nekem, de ugyanolya értő és bölcs, mint volt, nem változott meg. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjátok tudni beszélni, és ha megismeri a te oldaladat is, meg fogja érteni. Akkor is meg tudtam győzni, amikor megkértem rá, hogy segítsen elsimítani a dolgaidat – magyarázom neki türelmesen. Az apám nem hirtelen haragú és ok nélkül nem is haragtartó ember, hanem megfontolt és a józan észérvek mentén gondolkodik. Az biztos, hogy le kell ülniük egymással és megbeszélni ezt, ha nem akarunk a jövőben súrlódásokat - márpedig én nem szeretnék -, de nem hiszem, hogy különösebb nehézségekbe ütköznének. Soha nem feketítettem be szándékosan Axelt előtte, nem tettem volna ilyet a harag fázisában sem, csak a tényeket mondtam el - nem szépítve a saját hibáimon sem -, apám pedig nem örült annak, hogy magamra hagyott, ezzel ráadásul még több fájdalmat okozva. De épp ezért kellene megismernie Axel oldalát is.
Aztán felmerül az ő apja is, jobban mondva az, hogy Aegir milyen érdekes módját választotta a családi összetartás erősítésének, ami egyszerre döbbent és nevettet meg kissé. Azt azért kifejezem, hogy nem feltétlenül tudok azonosulni ezzel a taktikával, amiben egyet is értünk. Ez jó jel, na nem mintha azt tervezném, hogy adunk okot a közös gyereknevelési elvek kialakítására. Ezután sikerül egy kicsit kellemetlenebb témákat is érintenünk, de miután megbeszéltük, igyekszem némi viccelődéssel elvennem a dolog élét, és szerencsére Axel nevetése a bizonyíték arra, hogy ez sikerül is. Szóba hozzuk Aaron furcsa hasonlatait, aztán ő vigyorogva visszakérdez, én viszont értetlenül, zavart mosollyal meredek rá.
– Hogy micsoda? Szu-mi? – kérdezek vissza. Fogalmam sincs, miről beszél, mondjuk nem is volt szó arról, hogy bármi általi halála is legyen, de azért jó lenne, ha ezt megmagyarázná.
Hasonló taktikát alkalmazok akkor is, miután túlestünk a lakás meglátogatásán is. El akarom terelni a figyelmét, fel akarom vidítani, azt akarom, hogy ne a régi időkre gondoljon, hanem arra, ami most már előttünk áll. Még akkor is, ha a széttépett fehérneművel kapcsolatban ez rövidtávú előremutatás - bár, a felismerése nyomán kiderül, hogy neki talán hosszabb távú is lesz. Először csak döbbenten meredek rá és kérdezek vissza, de ahogy bólogatni kezd és biztossá válik, hogy a bugyi tényleg a JLTV-ben maradt, mindketten elnevetjük magunkat. Magam elé képzelem az arcokat, amikor megtalálják, a nyilvánvalóan meginduló szóbeszédeket, amitől legendává válik majd, bár az azért nekem is eszembe jut már a szemem sarkát törölgetve, hogy ennek bizony büntetés-szaga is van. Elhúzom a számat a fugatisztítás ötletére és együttérző mosollyal pillantok rá.
– De legalább Nilsen kadét legközelebb lehet, hogy autogramot kér tőled. Meg talán csajozási tippeket is – fűzöm hozzá vidáman.
Elmegyünk egy közeli szupermarkethez, aztán Skyggével kapcsolatban kölcsönösen próbáljuk megnyugtatni egymást. Én azért, hogy ne higgye, hogy zavar a kutya jelenléte. Miután Skygge megkapja magára a díszletet, hárman megyünk be, bár a biztonsági őr ki is jön a posztjáról. A mozzanat először ösztönösen feszültséggel tölt el, de aztán világossá válik, hogy nem minket néz problémának, hanem Axel egyenruhája és a kutya miatt hiszi azt, hogy valami történt. Oké, ehhez még hozzá kell majd szoknom. Végül gond nélkül bejutunk és elkezdjük lezavarni a vásárlást. Nem mondom, hogy jól érzem magam a kíváncsi pillantások kereszttüzében, de bízom abban, amit Axel értem tett az elmúlt egy hónapban, ezért nem aggódom, csak szokatlan és kényelmetlen a dolog. Ahhoz vagyok hozzászokva, hogy elvegyülök a tömegben, eltűnök az emberek között, beleolvadok az árnyékokba, nem azt, hogy alaposan megnéznek maguknak. Azért nem zavartatom magam nagyon, igyekszem természetesen viselkedni, miközben közösen összeszedjük a dolgokat. Rákérdezek arra is, hogy Skyggének kell-e valami, a válaszon pedig elmosolyodom.
– Oké, akkor ti válasszatok játékot, én meg addig megszerzek neki pár finomságot, mielőtt még azt hiszi, diétára akarom fogni – simítok végig Skygge fején mosolyogva. Nyomok egy csókot Axel állára is, aztán megyek a dolgomra, és tulajdonképpen út közben jut eszembe az ötlet, amit jó lenne megvalósítani, mert nosztalgia is egyben, és már elsőre is nagyon jól sült el. Talán másodjára is sikere lesz. Teszek is ennek érdekében, összeszedem a hozzávalókat Skygge csontjai mellett. Így keresem meg őket újra - hacsak nem találnak meg ők engem előbb -, és mivel én mindennel megvagyok, megkérdezem Axelt, ő még kér-e valamit. Mondjuk nem teljesen így sikerül megfogalmaznom a kérdést, ennek megfelelően meg is jelenik az arcán egy huncut mosoly, miközben én gyorsan helyesbítek. Persze nem tudja megjegyzés nélkül hagyni a megfogalmazásom, sokatmondó pillantással nézek hosszabban a szemébe a visszakérdezés hallatán, bár számomra a cigi említése azért kijózanító egy kissé. Nem azért, mert zavar, hanem mert minduntalan eszembe jut, amikor annak idején vidáman megállapította, hogy szándékolatlanul, de leszoktattam a cigiről, most pedig ott tartunk, hogy visszaszoktattam... de megígértem neki, hogy nem fojtom bele magam az önutálatba, szóval itt meg is állítom a gondolatmenetet.
– Hát, azt mindenképp rád hagyom – jegyzem meg egy halvány mosollyal, aztán a pénztárak felé intek a fejemmel. – Én mindenesetre megvagyok mindennel, szóval részemről mehetünk – teszem hozzá. Ha neki sem jut eszébe továbbra sem más, akkor meg is célozhatunk egy pénztárt, és miután felpakoltunk a szalagra, már van lehetősége válogatni, aztán hozzácsapni a kívánt fajtát és mennyiséget a bevásárláshoz. Persze a pénztár mögött ülő lány is kíváncsibban szemlél minket, mint szeretném, sőt, Axelt is többször méri végig, mint szeretném, ami miatt legszívesebben az arcába nyomnám a bal kezem gyűrűsujján díszelgő ékszert, de visszafogom magam. Inkább azzal foglalkozom, hogy zacskókba pakoljunk mindent, aztán fizessünk - ha Axel nem ragaszkodik a fizetéshez, megteszem én, Joe-nak hála azért nem vagyok megszorulva a történtek és a remete-élet ellenére sem. Megfogok annyi zacskót, hogy Axelnek maradjon egy szabad keze Skyggéhez is, aztán kimegyünk és bepakolunk a csomagtartóba. Miután ez is megvan, beülök a kormány mögé, és ha Axel és Skygge is a helyükön vannak, mosolyogva rápillantok.
– Eszedbe jutott még valami, vagy mehetünk haza? – kérdezem, miközben magam is érzem, hogy a haza szóra eláraszt a kellemes, nyugalmas otthon-érzés gondolata.

gravity || coded by eirik

Kezdődik. Mindig így kezdődik. Először csak egy utalás. Aztán csipkelődés. Aztán játékos háború, majd a végén ígéretek. Most már az utolsó előtti lépésnél tartunk, amikor játékosan szívjuk egymás vérét, de az utolsó kérdése átlépi ezt a határt, és kezdünk átmenni az ígéretek földjére.
- Szeretnéd, hogy neked is parancsokat osztogassak? - megint? A kérdést azzal a sunyi mosollyal teszem fel, mint aki már tervez, bár aztán rájövök, hogy nem biztos, hogy olyan jó ötlet ez... Még mindig nem tudom pontosan, hogy mi történt ott, a mocsok kezei alatt, de nem is akarom felhozni. Nem akarom, hogy újra átélje a traumáit. Én is, mikor tudtam róla beszélni? Fél év után? És még akkor sem mindenkinek. Most, kevesebb, mint egy év elteltével sikerült az öcsém előtt jobban megnyílnom, és olyan dolgokról mesélni, amiről korábban soha. Tudom, hogy ez milyen. Éppen ezért meghagyom Avivának a dolgot, hogy akkor meséljen, amikor akar, és arról, amiről akar. Persze a bizonytalanságot hagyom magamra kiülni, mert tényleg nem tudom, hogy jó ötlet-e. Nem csak azért, mert ez magával vonzotta anno azt a durvaságot, amit kerülnék, hanem mert ha ehhez hasonló emlékei is vannak, az többszörösen is bukta. Ebből a tekintetből jó, hogy az imént kérdésként tettem fel neki a dolgot, nem pedig  utólag kapkodom a fejemet, hogy ez talán rossz ötlet volt.
A kocsis témát lezárjuk annyiban, hogy nem lesz egyszerű menet, Aviva megértően sóhajt és szorítja meg a kezemet, miután biccentett. Ezután az apja felől érdeklődöm, mert legutóbb, amikor mesélt róla, nem volt jól, de már akkor is szerettem volna, ha sikerül róla pozitívan gondolkodni, és habár nem telt el túl sok idő - egy isten számára biztosan -, azért két hónap talán még nekik is elég lehet arra, hogy bizonyos dolgokra fény derüljön, vagy sem. Az legutóbb nem hangzott el, hogy mire emlékszik, így ezeket az apró dolgokat is örömmel hallom.
- Mennyire utál engem..? - kérdezem halk sóhajjal, ugyan is szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy jelenleg nem én vagyok a család leghíresebb és legkedveltebb tagja. Sőt... Nekem - tudtommal - nincs gyerekem, de azért a családomhoz való ragaszkodás miatt el tudom képzelni, hogy mit tennék, ha valaki így merné bántani a fiam, vagy lányom. Már attól is képes lennék életre kelteni a hátamon feszítő szörnyeteget, ha valaki az öcsémet fenyegeti, nem hogy a véremet. Módival is volt összetűzésünk, noha azon gyorsan túl tudtunk lenni a közös cél: Aviva miatt.
Aegir is felmerül témaként, látom Viván a döbbenetet és pár pillanatig csendben is marad, ez pedig beszédesebb, mint a vigyor a fején. A megjegyzésére nagyokat bólogatok.
- Ne is mondd... - sóhajtok, de a szám sarkában azért ott egy mosoly. Annak is örülök, hogy szerelmesen pillantott rám a hazatérés üzenetére: ahogy egyszer már mondtam neki, számomra az otthon ott van, ahol ő van.
A kellemetlen témákat később viccelődéssel ütjük el, közösen nevetve lépjük át őket.
- Nem lehetne, hogy ütés és rúgás helyett Snusnu általi halálom legyen? - kérdezem halvány vigyorral a fejemen, de főleg azért is, mert nem tudom, hogy tudja-e mi az, mennyire nézett sorozatot (Futuramat), vagy memeket a neten. Ha rá gondolok, szerintem nagyon keveset.
Aztán ismét nehéz percek várnak ránk az átmeneti szállásom miatt, de ezt el tudjuk nyomni miután a kocsinál megszeretgetjük egymást, aztán beülve elindulunk, és szóba jön a ruhám által, hogy nincs rajta bugyi. És hogy az hol van. A kérdésére beharapom az alsó ajkam és lassan elkezdek bólogatni, a következő pillanatban pedig kitör belőlünk a nevetés. Ezúttal én sem tudom visszafogni, gyakorlatilag könnyesre nevetem magamat.
- Aaaaaah, fogkefével fogok fugát tisztítani... - mondom egy mély sóhajjal, még egy kicsit mosolyogva. Mondjuk nagyobb az esélye annak, hogy valami rohadt szigorú testedzést fogok büntetésül kapni, de inkább legyen az, mint a négykézláb sikálás.
A szupermarkethez érve aztán Viva Skyggere kérdez. Igyekszem a nem túl egyértelmű szavaimmal megnyugtatni, hogy habár biztonságban érzem magamat mellette, a kutyát nem jó ötlet ennyiszer egyedül hagyni. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy alá rendelném az állatnak, vagy ilyesmi, de ő már mosolyogva rázza is a fejét, és Skygge fülét vakarva elmondja, hogy őt nem zavarja, ha jön, sőt. Avivának hozzá kell majd így szoknia, hogy talán a wc az egyetlen, ahová nem jött velem a kutya, de ott is azért az ajtó elé ült. Hálásan rámosolygok egy kicsit Avivára, aztán kiszállunk a kocsiból. Előveszem az eszközöket. Persze Skygge egyből abbahagyja a farka csóválását, amint meglátja a szájkosarat, de annyira azért nincs lehangolva. A nyakörvre teszem a pórázt, aztán kiugrik. Paranccsal tartom a lábam közelében, aztán adok Vivának egy csókot a feje tetejére, és bemegyek vele a boltba. Jól esik ez az érzés, még ha szükségem nem is volna arra, hogy vezessen, jól esik így sétálni vele. Persze a biztonsági őr kijön a posztjáról a kutya és az én jelenlétemre, mire biccentek.
- Probléma van, uram?
- Csak vásárolni jöttünk. - mondom, ő pedig valamennyire megnyugodva enged tovább minket. Oda bent követem őt, ha kér valamit hozom, kerülgetjük az embereket, - habár a feltűnést azt nehéz -, aztán Avivához lépve Skygge igényeire kérdez.
- Ha meg van minden, veszek majd egy nagy száraz kutyatápot. Szokott kapni még marhalábszár csontot, meg csontos húsokat. - mondom elgondolkodva.
- Igazából egy-két rágós játék sem ártana. - jut még eszembe. Ezeket itt is meg tudjuk venni, sőt, az utóbbiaknál hagyom, hogy ő válassza ki, mit akar, amivel persze rögtön belopja magát egy kisgyerek szívébe és innentől kezdve csak a könyörgést hallom, hogy ő is ilyen kutyát akar. Anyuci persze nincs elragadtatva. Mikor Viva rákérdez, hogy én kívánok-e valamit, egy hamiskás mosoly kúszik a fejemre, de ő egyből javít is a fogalmazáson, mire halkan elnevetem magamat.
- Szóval rajtad kívül..? Majd vennék cigarettát, de ennyi. - van még a zsebemben, de ha nem akarok csak ezért lejárkálni a hegyről, akkor jobb, ha van nálam több is. Igyekszem majd a láncdohányosságot visszafogni, egészen jól megy, ha a mai napot nézem.

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Tényleg magamra vethetek, amiért belementem a játékba, vagy inkább folytattam, és ezzel együtt kihívtam magam ellen a sorsot. Sokatmondó mosollyal tekintek rá, amikor a félájultságomra való tekintettel megbocsátaná nekem a hiányos emlékezetem, de mielőtt még lehetőségem nyílna valami hathatós visszavágásra, folytatja... és felemlegeti azt a bizonyos büntetést. Mélyen felszusszanok, az ajkaimat beharapva szakítom el róla a pillantásomat, mert ezzel nyilván az elevenembe talál. Egy kicsit még az ülésen is fészkelődnöm kell, hogy elnyomjam a kezdődő bizsergést a testemben, aztán élesen, mosollyal az ajkaimon nézek rá a szemem sarkából.
– Jól van... meglátjuk, engem is meg tudsz-e úgy izzasztani, mint Nilsen kadétot – teszem nyilvánvalóvá a kihívást, miközben végre elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy ténylegesen is elinduljunk.
Út közben szóba kerül az is, hogy a Fordot visszaszerezhetné közös használatra, és akkor nem kellene az apám kölcsön-autójára támaszkodni. Először nem értem, mi lehet az ismerősével, ami miatt körülményes lenne tőle visszaszerezni - ha még nála van -, de ez gyorsan magyarázatot nyer. Ő még nem tudja. Nehéz sóhajjal pillantok rá, de biccentek egyet, mert nagyon is értem, miért teszi ez nehézzé a dolgokat. Finoman megszorítom a kezét is, amit éppen gond nélkül tudok fogni vezetés közben a szabad kezemmel. Amikor az apám hogylétéről kérdez, halványan, némi szomorúsággal ugyan, de elmosolyodom.
– Még mindig nem túl rózsás a helyzet. Hadilábon áll az emlékekkel, de nem olyan, mintha teljesen kiesett volna neki az élete, inkább csak... mintha vastag homály fedné, vagy nem is tudom. Emlékszik érzésekre, és azt is érzi, ha valakit ismer a múltból, de nem tudja ezeket hová tenni, mert nincsenek pontos emlékei. Zavaros az egész, de igyekszünk ott lenni neki, én is és az ikrek is. Vannak jobb és rosszabb napok is, de a legrosszabb talán végignézni ezt a küzdést benne. Szerintem ő viseli a legrosszabbul, és ezen nagyon nehéz segíteni. – Igyekszem körülírni az apám állapotát, hogy ő is értse, de nem tudom, mennyire sikerül, hiszen tényleg zavaros és nehezen érthető az egész szituáció, főleg, hogy senki nem tudja, mi történt pontosan és hogy lehetne ezen segíteni. A reményt persze nem adjuk fel, és ameddig emlékszik ránk - és többször jut eszébe nadrágot venni, mint ahányszor nem -, addig nagy baj nem lehet. Talán.
Ha már apák, szóba kerül az övé is, bár nem igazán értem, Aegir hogyan foglalta le őket, és ezt miért ilyen rosszallóan mondta. Amikor megválaszolja a kérdést, akkor viszont mindjárt világossá válik, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy döbbenten pislogjak rá, vagy inkább elnevessem magam. Persze amikor kiemeli, hogy haza csak egyszer ért, az elér egyenesen a szívemig, egy szerelmes mosollyal pillantok rá, megszorítva kicsit az ujjait, de aztán újra az apja akciójára térnek vissza a gondolataim és halkan elnevetem magam.
– Hát, az apádnak is érdekes taktikái vannak, ha gyereknevelésről van szó – rázom meg a fejem egy hitetlen kis mosollyal. Persze a gyerekneveléssel, mint olyannal, már bőven elkésett, de ha harmincöt évnyi lemaradást is ilyen stratégiával akar behozni, az azért felvet néhány kérdést. Mindenesetre elhatározom, hogy később erről majd részletesebben is kifaggatom, mert most már kíváncsi vagyok, mivel telt az a három napos összeszoktatás.
Előtte viszont muszáj tőle útbaigazítást kérnem, amivel ki is lyukadunk egy kissé kényelmetlenebb terepre, de miután megbeszéltük, igyekszem egy kis viccelődéssel elsimítani a dolgot, mert nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát. Szerencsére sikerrel járok, a nevetése hangja megmelengeti a szívemet, aztán én is vele nevetek, mikor elmondja a másik lehetőséget.
– Jól van, akkor majd választhatsz, ezt megengedem – kacsintok rá. Figyelem, ahogy mosolyogva megcsókolja a kézfejem, és én is ellágyuló mosollyal pillantok rá. Szeretem, amikor szavak nélkül is megértjük egymást, és ez is egy olyan pillanat.
Az persze egyikünknek sem könnyű, amikor elmegyünk az átmeneti, régi lakhelyére. Rajta is látom az emlékek miatti szorongást, és magamon is érzem, hogy egyáltalán nem könnyű befogadni a látványt és mindazt, amit ez sugall, de arra koncentrálok, amit ígértem neki. Nem akarok hülyén reagálni, nem akarom, hogy úgy érezze, be kell zárkóznia előttem, mert nem bírok el a teherrel. Szeretnék újra az az Aviva lenni, aki régen is voltam számára, akire támaszkodhat, bármiről legyen is szó. Most, hogy itt van, egyébként sem tudnék többé összetörni, amíg itt is marad. A lehető leghamarabb távozunk is onnan, én pedig a kocsi mögött állva még magamhoz ölelem, aztán a szavaimmal és a csókommal egyaránt próbálom ezeket a gondolatokat neki is átadni.
Beülünk az autóba, én megnyugtatom, hogy semmi bajom az öltözékével, aztán úgy vagyok vele, hogy még egy kicsit adhatunk a figyelemelterelésnek, úgyhogy odahajolok hozzá és félreérthetetlen megjegyzést teszek a fehérneműre, amit letépett rólam. Látom, hogy nyel egyet és az ölemre pillant, amitől egy elégedett kis mosoly költözik a szám sarkába, de aztán azt is észreveszem, hogy valamin mintha elgondolkozva. Felvonom a szemöldököm, mikor szóvá is teszi, hogy valamire rájött, és amikor ennek hangot is ad... a szemöldököm még feljebb költözik, a szemeim pedig kissé nagyobbra nyílnak.
– Ott maradt, igaz? – adok hangot én is a felfedezésnek. Egy darabig még eszemben volt, hogy zsebre tegyem indulás előtt a bugyit, de aztán elfelejtettem - és ezek szerint ő is. A döbbenetem aztán átcsap nevetésbe, mert hát most már egyébként sem tudunk mit csinálni. Legalább majd imába foglalják a nevét, még ha a parancsnoka lehet, hogy vele takaríttatja is ki a járgányt.
Végül egy közeli szupermarkethez viszem magunkat, ahol szerintem meg fogunk kapni mindent gond nélkül. Leparkolok, majd a hátul kuksoló Skyggére nézek, rákérdezve, hogy ő is jön-e, mert nem igazán ismerem még a közös szokásaikat. A rohamok említésére visszafordítom a figyelmem Axelre, és jól esik kihallanom a szavak mögül azt, hogy de veled is biztonságban érezném magam, ezért aprón el is mosolyodom. Aztán folytatja, félig mintha okokat keresne arra, hogy miért ne kelljen a kocsiban hagynia a kutyát, szóval gyorsan megrázom a fejem.
– Engem egyáltalán nem zavar, ha velünk jön, csak azért kérdeztem, mert még nem tudom a közös szokásaitokat. Már ő is veled együtt jár, és ehhez méltón fogok vele is bánni, elhiheted – nyugtatom meg mosolyogva, és mintha csak Skyggének is ezt ígérném meg, közben hátranyúlok hozzá, hogy alaposan megvakargassam a füle tövét. Eszemben sincs kitúrni őt az életünkből, sőt, annak örülnék, ha ő is megszeretne és elfogadna engem, mint valakit, aki a gazdájával együtt jár.
Kiszállok az autóból, aztán átsétálok az ő oldalukra, megvárom, míg Skygge megkapja a maga kis kiegészítőit, aztán a csókja után felmosolygok Axelre. Átölelem a derekát, a mellkasom megmelengeti az ismerős érzés, mert bár a szeme most már tökéletes, ez, hogy egymást átkarolva megyünk, a régi időkre emlékeztet. Bemegyünk a boltba, én pedig - kihasználva, hogy nekem még van szabad kezem - veszek egy kosarat. A fejemben már ott a lista a szükséges dolgokról, szóval célirányosan indulok meg.
– Skyggének kell valami egyébként? – kérdezem közben felpillantva Axelre. Abban még ki kell művelnem magam, hogy az ő igényei is maximálisan ki legyenek majd elégítve, szóval egyelőre kérdezek. Ha kell neki valami, akkor természetesen az(oka)t is útba ejtjük, míg én is összeszedem, ami kell. Mikor már majdnem minden megvan, eszembe jut valami, egy nagyon kellemes emlék, amiről úgy gondolom, kellemes lenne felidézni akár ma, akár valamelyik másik este, szóval az elméleti listát és a kosár tartalmát is kiegészítem a hozzávalókkal. Szerencsére a mézről tudom, hogy még bőven van a kabinban, így nem keltek feltűnést azzal, hogy azt is bele kellene pakolnom a kosárba. Ahogy mindennek megvagyok, mosolyogva Axelre pillantok.
– Szerintem minden megvan. Te nem kívántál meg valamit? – Ahogy kimondom a kérdést, rájövök, hogy ezt nem teljesen úgy tettem fel, ahogy kivételesen szerettem volna, úgyhogy gyorsan helyesbítek. – A boltból, úgy értem – fűzöm hozzá mosolyogva.

gravity || coded by eirik

Megint elkezdjük ezt a játékot. Látom rajta, hogy hatással van rá ez az incselkedés, élvezem, hogy már azzal is fel tudom húzni, hogy semmi konkrétat nem mondok, de neki még ez se elég, már a hatékonyságot kérdezi.
- Egyszerre bók és szomorú, ha nem emlékszel, de betudom a félájult állapotodnak. - folytatom a játékot sunyi kis mosollyal.
- Maximum megismételjük a büntetést, amit egyszer kaptál, és olyannyira tetszett, hogy előbb hajszoltattad magad beszédképtelenre, minthogy abba hagyjam. - kellemes emlék. Az is, hogy miután befejeztem vele a játszadozást, és megadtam neki, amit kért, nem csak félig volt ájult. Kevésszer láttam annyira kielégültnek, mint akkor. Nem, azután a cirka egy óra után már nem akart többet - emlékeim szerint -, amit azért nála nehéz elérni. A mai példa mutatja.
A Fordra térve megingatom a fejemet, amikor lehetőségként ajánlja ezt az autót.
- A Ford a tulajdonom. Érteket nem dobok csak úgy ki, főleg ha haszna van. Ha neked nem, anyámnak, vagy Aaronnak mindenképpen elhoznám. Nem kellemetlenség egyébként, csak szerintem azaz ismerősöm is megjárta azt a hullámvasútat, amit ti a halálommal, de szerintem ő még nem tudja, hogy élek... Nehéz beszélgetés lesz. - húzom el a számat halkan sóhajtva.
- De ha öcsiéknek még is kellene, akkor jó tudni, hogy apukád segítőkész. Még mindig. Jól van egyébként? - kérdezem a végét halkan, rá tekintve.
Amikor a saját apám kerül szóba megingatom a fejemet a kérdésére.
- Ez egyszerre nem, és igen. Osloba érkeztem, apám erőszakkal összeszedett minket és elvitt valami lakatlan szigetre "összeszokni"... Csak utána engedett vissza minket Osloba, úgy hogy technikailag kétszer értem vissza, gyakorlatilag viszont, haza csak egyszer értem. - mesélem el neki röviden a dolgot.
Halkan elnevetem magamat, amikor az öcsémet idézi, mert nagyon fura pont tőle hallani ezt. Mondjuk tőle komolyabban is veszek egy ilyen fenyegetést.
- Igen, a másik meg a "felrúglak a holdra". Az is nagy kedvenc. - nevetek halkan. Vannak furcsa, és néha vicces szövegei, annak ellenére, hogy milyen puffancs egyébként. Örülök, hogy a kellemetlen témát egy ilyen vicces semmiséggel. Rá mosolygom halványan, felemelve a kezét csókot adok rá, amíg nem használja éppen valamire.
A házhoz érve már nem érzem ezt a felhőtlen vidámságot, sőt, a környék is, és a lakás is nyomorult érzéseket kelt bennem, amiket nem szívesen élek át, de ami kell innen, az kell. Aviva csendben tűr, látom rajta is az aggodalmat és diszkomfortot, de aztán kivezet ebből a mocsokból, és én megkönnyebbülést érzek minden téren. Szinte kimenekülünk a lakásból, mindketten fellélegezve lépünk ki a kapun, de mielőtt beülnénk a kocsiba, magához ölel, és a mellkasomba fúrja az arcát. Olyan ragaszkodó ez a mozdulat, mint mikor a homlokunkat szoktunk össze érinteni, emiatt kellemes melegséggel tölt el, de az is, hogy ilyen jól viselte, és a végén inkább támasz volt. Meg is köszönöm neki a dolgot, ő pedig rám mosolyog, és mielőtt megcsókolnám finoman és szerelmesen.
A kocsiba ülve aztán rá kérdezek, hogy nem bánja-e, ha ilyen öltözetben masírozok mellette. A szavaira kissé elmosolyodom, főleg ahogy szexinek nevezi, csak azért, mert rajtam van. Aztán közelebb hajol és én érdeklődöen fürkészem a csintalanul csillogó szemeit, várva, mivel rukkol majd elő. A kérdésére nyelek egyet, és akaratlanul is az ölére pillantok, aztán vissza rá. Eddig eszembe sem jutott a dolog, de most már ezen kezdek kattogni, aztán rájövök, hogy bajban vagyok.
- Egyáltalán nem zavar. Annál könnyebb dolgom lesz este. Viszont tudod mire jöttem rá..? Hogy egy kibaszott legenda leszek a bázison... - sóhajtok fel, aztán elnevetem magamat. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy értesítsem Aaront, anyát meg apát a lánykérés sikerességéről, hogy ott felejtettem a fehérneműt.
Megérkezve a szupermarkethez Skyygere irányul a kérdés, én pedig hátra nézek rá, Aviva megfogalmazásán kissé elmosolyodva.
- Általában velem szokott jönni, mert.. igencsak kiszámíthatatlanok lettek a rohamok. - mondom elmerengve, kicsit halkabban.
- Pórázon, szájkosárral szoktam csak bevinni, hogy ne féljenek tőle az emberek. Mondjuk sokszor az sem segít. Viszont élénk kutya, félek elkezdené az autót felzabálni, ha megint itt hagynánk. - mondom én is kicsit viccelődve, de ezzel azért jelzem is, hogy mellette is biztonságban érezném magamat, de azzal, hogy a gazdája vagyok, felelősséget is kell vállalnom érte. Ha megelégedik a válasszal, akkor kiszállok, zsebemből előveszem a pórázt és a textil szájkosarat, aztán Viva feje tetejére csókolva, őt átkarolva indulok meg, egyik oldalamon vele, a másikon Skygge.

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Már attól éreztem, hogy egy kicsit melegem lett, amikor a szeme sarkából végigmért, szóval ha igazán meg akartam volna úszni a dolgokat, elintézhettem volna egy kis nevetéssel vagy somolygással... én mégis belementem a játékba, szóval most már késő bánat, amikor a hatékony játékokat hozza szóba.
– Mmm, tényleg? És mennyire hatékonyak ezek a játékok tapasztalataid szerint? – kérdezek vissza, tekintetemben huncutság csillan, ahogy rápillantok a szemem sarkából. Magam alatt vágom a fát, de túlságosan szeretek vele ilyen módon játszani ahhoz, hogy visszafogjam magam.
Felmerül, hogy esetleg a Fordot használjuk/használjam a jövőben, ami felvet néhány kérdést, és amikor szóba kerül az ismerőse, meg hogy nem feltétlenül lesz boldog, felvonom a szemöldököm.
– Ha kellemetlenségekkel jár, megtarthatjuk ezt – paskolom meg a kormányt. – Az apámnak van néhány autója, azért is adta oda, mert nem érzi meg a hiányát – teszem hozzá. Nem tudom, ki ez az ismerős, de nem akarok túl nyomulós lenni azzal, hogy minden apróságra rákérdezek. Majd elmondja, ha akarja, részemről az a fontos, hogy ha nincs Ford, akkor sem leszünk elveszve. Eszembe jut az is, hogy Aaron esetleg jogsit akarhat csinálni, a válaszára viszont értő mosollyal bólogatok. Csak az üti meg a fülem, hogy az apja lefoglalta őket.
– Aegir lefoglalt titeket? – kérdezek vissza meglepve. – Hogy érted? Nem most jöttél haza? – Nem vádló a kérdés, csak értetlen. Eszembe jut a pillanat, amikor három nappal ezelőtt éreztem a jelenlétét, de aztán el is tűnt - elég maradandó élmény, mert borzalmasan rosszul érintett a remény, nem véletlenül nyomtam meg az off gombot az ösztönömön -, de nem áll össze a fejemben, hogy ezek hogyan függhetnének össze.
Amikor már muszáj útbaigazítást kérnem tőle, meglepem a ténnyel, hogy nem ismerem a címet, ezért elmondom, hogy tartani szerettem volna magam ahhoz, amit kinyilvánított a kórházban - illetve, azt már megszegtem azzal is, hogy felkerestem a kikötőben, de pont ezért nem akartam elmenni a lakcíméig is. Nem szeretném viszont, ha ezt szemrehányásnak venné, mert nem annak számon. Megbeszéltük, nincsenek maradandó bántalmak, nem haragszom rá. Elmosolyodom a válaszán, és mivel épp megfog minket egy lámpa a városban, felé fordulok, hogy láthassam is rendesen, hosszabban egy pillanatnál. A zsigeri válaszom az lenne, hogy te se hagyd nekem, de ugye az én tetteim épp abból származtak, hogy nem hagyta volna, én meg választást nem hagytam neki... szóval ezt inkább ki sem mondom.
– Nem fogom engedni. Majd kiütlek a divatból is, ha eszedbe jut, vagy mit mondott az öcséd annak idején – idézem fel inkább Aaron furcsa hasonlatát, elviccelve egy kicsit a dolgot, mielőtt ránk telepedik a búskomorság.
Aztán persze mégis eljön ez a pillanat is, valamennyire. Látom és érzem a feszültségét, még mielőtt bemennénk egyáltalán az épületbe, egyértelmű, hogy az utolsó pillanatig bizonytalan, beengedjen-e vagy sem. Hálás vagyok azért, hogy végül bizalmat szavaz nekem, én pedig azzal az elhatározással megyek be a lakásba, hogy ha ő ezt megteszi értem, akkor itt a lehetőség a bizonyításra. És tartom is magam ehhez, még ha borzasztóan nehéz is. Nem is igazán a látvány az, ami földhöz vág; persze nem egyszerű a tudat, hogy mindez az Axel lakásán történtek emlékeit őrzi, de ezt el tudom nyomni a ténnyel, hogy itt van, jól van, életben van. A legnehezebb az, amit még ki lehet olvasni a berendezésből, vagy inkább annak hiányából, a csikkekből, az üvegekből. Megvisel a tudat, hogy mit tettem vele - és bár megígértem neki, hogy nem lesz önhibáztatás, a dolgoknak ezért a részéért tényleg az én elbaszott döntésem a felelős. Viszont igyekszem inkább úgy felfogni ezt, hogy ezért vezekelnem kell, hogy meg kell ezt javítanom, ha még maradt benne valami ebből, és ha ez megtörtént, majd talán megbocsátok magamnak is.
Bevallom neki, hogy jól nem vagyok, de arról sincs szó, amitől félt. Távozásra kér, én pedig nem vitatkozom, mivel összepakolt és én sem akarok tovább itt maradni, nem akarom őt itt tudni, finoman kihúzom magam után a lakásból. Végig az ujjait szorongatom, míg le nem érünk a kocsihoz, és miután bepakolt a csomagtartóba, kihasználom az alkalmat, hogy magamhoz is ölelhessem. A karjaiba simulok, ebbe az érzésbe kapaszkodok, hogy ez számít, erre kell koncentrálnom, ezt kell megerősítenem. Halványan elmosolyodom a szavaira.
– Én köszönöm, hogy hagysz bizonyítani – felelem halkan. Amikor az állam alá nyúl, felpillantok rá, kék szemeiben ott ül az emlékek árnyéka, de nem felhősítik el teljesen a tekintetét. Halvány, gyengéd mosollyal simítom az arcára a tenyerem, kicsit én is lábujjhegyre emelkedek, hogy hamarabb összeérhessen az ajkunk. Finoman, szerelmesen csókoljuk egymást, igyekszem átadni neki az érzést, hogy most már itt vagyok és leszek is, hogy nem ismétlem meg a múlt hibáit. Egyszer is bőven sok volt, nem akarom elveszíteni őt soha többé.
Miután elengedjük egymást, még megsimítom az arcát, de aztán már visszaülünk az autóba. Bekötöm magam, és míg Axel Skyggét jutalmazza meg, azon gondolkozom, hová menjünk. Valami nagyobb bolt kellene, ugye. A kérdése vonja magára a figyelmem, mosolyogva pillantok végig rajta.
– Nos, ha minden igaz, már nem kell kerülnöm a feltűnést, szóval engem egyáltalán nem zavar. Egyébként is szexi, pedig sosem voltam az a típus, akinek ez a zsánere – vonok vállat egy kis mosollyal, miközben beindítom a motort. – Lehet, hogy ennek van valami köze ahhoz, hogy rajtad van... – gondolkozok hangosan, somolyogva figyelve őt a szemem sarkából. Szeretném elterelni a figyelmét, visszaterelni a gondolatait a jó dolgokra. Mondjuk erre van egy másik ötletem is... szóval mielőtt még elindulnánk, egy kicsit közelebb hajolok hozzá.
– És téged nem zavar a tudat, hogy nincs rajtam bugyi? – kérdezem halkan, huncutul pillantva a szemeibe.
Gondolatban végül egy szupermarket mellett teszem le a voksom, ami a közelben van és elég nagy - hacsak nincs ellenvetése vagy jobb ötlete -, úgyhogy mikor végül elindulunk, arra veszem az irányt. Nem kell sokat mennünk hozzá, még parkolóhelyet is viszonylag gyorsan találok a közelben, szerencsére most még nem annyira aktív a város, mint majd egy-két óra múlva lesz. Leparkolok, gondolatban már a bevásárlólistát állítom össze, aztán kikötve magam Skyggére pillantok.
– Ő is jön, vagy ki szokta enni az összes halat a hűtőpultból, azért nőtt ekkorára? – kérdezem viccelődve, mosolyogva, szeretettel nézve a gazdájához méltó termettel bíró blökit a hátsó ülésen.

gravity || coded by eirik

Örülök, hogy egyáltalán semmilyen feszültséget nem érez a szexualitással kapcsolatban, és ilyen könnyedén tudunk vele viccelődni és ígérgetni. Elvigyorodik, amikor szándékosan félre értem amit mondott, és már magyarázkodik is.
- Vannak hatékony játékaim, amiket újra tudok alkalmazni bármikor. - mondom továbbra is ködösítve, de egy nosztalgikus, ravasz kis mosollyal a szám sarkában.
- Ki kell derítenem, hogy még mindig az ismerősömnél van-e, vagy lerakta-e valahová. Nem feltétlenül lesz boldog. - a Forddal kapcsolatban elmondom még, hogy miért is adnám neki szívesen, ő pedig úgy kérdez vissza az öcsémre, mintha beszélt volna vele.
- Tudom, hogy szeretné majd megcsinálni, de még nem beszéltünk róla. Én... Mással voltam elfoglalva, miután haza jöttem meg Aegir volt, aki lefoglalt minket. - csóválom meg rosszallóan a fejemet.
- De ha meg lesz a jogosítványa, inkább új autót vennék neki. Jobban felszereltet, mint a Fordom. Te profi sofőr vagy, de őt szívesebben bízom az elektronikus rendszerek védelmére. - persze az, hogy én mit szeretnék, az nem feltétlenül egyezik azzal, amit anya meg öcsi akar, de majd megbeszéljük. Jussunk el először a hídig, aztán majd átmegyünk rajta.
Arra meglepődöm, hogy nem tudja hol laktam, hiszen ha valaki, hát ő könnyen kideríthette volna. Amikor azt mondja, hogy meg akarta tartani a távolságot, amit én állítottam magunk közé, kicsit kellemetlenül érzem magam, és nem is tudom igazán, mit mondhatnék erre.
- Soha nem lesz ilyen, de ha megint meg akarnék hozni egy ilyen ostoba döntést, ne engedd nekem. - mondom halkan, miközben megsimogatja a kezem, én pedig finoman megszorítom az ujjait.
A házhoz érve a feszültségem fokozódik, az ajtó elé érve pedig tetőfokára hág. Teljesen bizonytalanul állva, egy percig nézve a kilincset vacilálok azon, hogy beengedjem-e Avivát. Végül is megadom neki a bizalmat, és beengedem. A pillantásom nekem rövid ideig kúszik csak a környezetre, ennyi is bőven elég, hogy felidézzem, mik történtek ide bent.
A hálószoba még rosszabb, mint a konyha. A sarokba, a lehető legkisebb és légvédettebb helyre szorított ágyon megannyi rémálom és roham ért utol, de keltem én már fel a földről is, ha éppen részegségemben nem értem volna el odáig. Összeszedem ami feltétlenül kell, aztán vállamra kapva a táskát Avivára nézek, aki továbbra is a lakást vizslatja, de látom rajta, hogy a legtöbb dolgot önmaga is össze tudja rakni. A kérdésemre nemmel felel, de igyekszik tartani magát a szavához. Halkan sóhajtok, és megkérem, hogy menjünk. Van valami szimbolikus abban, hogy megfogja a kezemet és ő vezet ki innen. Némán nézem apró de szilárd alakját, ahogy a kezemet szorítva szinte kihúz magával innen, és ez a gondolat, hogy ő az, aki a lakás által közvetített mentális állapotból ki tud menteni, halványan megmosolyogtat. Bezárom magunk után a helyet, aztán lemegyek vele a kocsihoz, némán. Amikor megölel oda lent és a mellkasomba fúrja arcát, visszaölelem és csókot adok a feje tetejére.
- Köszönöm. - egyértelműen megkönnyebbülés számomra, hogy a legrosszabbat látva is számíthatok rá. Nem vagyok már ennyire rosszul, nem vagyok az alkoholra szorulva, - noha a kezem már bizsereg egy cigi után -, de továbbra sem érzem magamat a réginek. Kell, hogy gyógyuljak, ebben pedig ő sokat tud segíteni. Kezemmel megemelem az állát, hogy szerelmes csókot adjak neki. Ezután, ha elengedjük egymást, visszaszállok az autóba. Skygge megkapja a jutalmát, amiért türelmes volt, bekötöm magamat, aztán rá pillantok.
- Nem zavar, ha egyenruhában kísérgetlek, ugye? - nézek rá, aztán magamra. Oda fent nem akartam átöltözni, mert csak rohadt gyorsan menni akartam onnan.

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Miután Axel rendet tett és én méltón megjutalmaztam érte - egyelőre csak egy hosszabb csókkal -, Skygge felfedezi magának a hátsó ülésen Ralph szagát, amivel mindkettőnket megmosolyogtat. Meg is jegyzem, hogy talán jobb lesz, ha ma nem sokkolom többet, mert a végén esélyem sem marad arra, hogy megszeressen, Axel viszont úgy érzem, egyáltalán nem arra gondol, amire én. A szavaira először csak elvigyorodom, de aztán rápillantva épp elkapom a pillanatot, amikor alaposan végigmérve szinte megígéri, hogy még ennél is jobb lesz, én pedig hirtelen nagyon örülök, hogy nem húztuk fel az ablakokat.
– Én csak arra a részre gondoltam, amikor kiderült, hogy osztoznia kell a gazdáján... de azért kíváncsian várom, mivel akarsz javítani – somolygok rá sokatmondóan, nem mintha szükség lenne rá, hiszen nem is olyan régen még így is kis híján félájultra dolgozott a hátsó ülésen. Közben elindulunk, én pedig a szemem sarkából mosolyogva tekintek a kartámaszon nyugvó kezére. Nem is vagyok rest minden adandó alkalmat kihasználni arra, hogy kézfejemet az övére fektessem, ujjaimmal finoman megfogta az övéit, újra felidézve egy kedves, régi szokást. Meglep, amikor felajánlja nekem a Fordot, de a magyarázata máris más megvilágításba helyezi a dolgokat, így értőn mosolyogva bólintok. Az már mindjárt érthetőbb, ha közös használatra lesz, csak nem nagyon fogunk külön mozogni, mármint amíg meg nem kezdődik a kiképzése, mert onnantól megint más okokból érthető a dolog.
– Oké, így már mindent értek. Aaron nem akar jogosítványt csináltatni? – teszek hozzá még egy kérdést. Az még egy lehetőség, ha esetleg neki akarja odaadni az autót, erről viszont már kevesebbet tudok. Mondjuk, azt speciel lehet, hogy elárulom ezzel a kérdéssel, hogy elég biztos forrásból tudom: nem olyan régen még biztosan nem volt folyamatban a jogsija.
– Hol van most az autó? – pillantok rá, amikor azt mondja, "el kell mennie érte", úgy gondolkozva el a kérdésen, mintha ez nem is lenne olyan egyszerű.
Egyértelműen sikerül meglepnem a ténnyel, hogy nem tudom, hova kell mennünk, ezért gyors magyarázatot fűzök hozzá. A válaszával igazolja a sejtésemet, miszerint azt hitte, ha akkor megtaláltam, tudok róla mindent, amire egy apró mosollyal reagálok.
– Tudom. Bizonyos határokat viszont tiszteletben akartam tartani – teszem hozzá, és hogy véletlenül se érezze ezt szemrehányásnak azért, mert a távolság mellett döntött akkor, hüvelykujjammal megsimogatom egy kicsit a kézfejét. Végül persze kilyukadunk a célunknál, és nem tudom nem kiszúrni a mellette lévő épületben a showbart, de - az egyébként jogos - magyarázatára csak elmosolyodom. Én sem gondoltam komolyan neheztelni emiatt, inkább vicces az egybeesés.
Amikor felteszi a kérdést, miszerint biztosan fel akarok-e menni, már kapásból rosszat sejtek, amit csak tetéz, hogy elég nyilvánvaló feszültséggel néz rám, de végül mégsem mondom ki azt, hogy itt maradok. Neki megadom a lehetőséget a kihátrálásra, és bár egy pillanatig azt hiszem, meg is fogja ezt lépni, végül nem visszakozik, csak Skyggét utasítja maradásra. Veszek egy mély levegőt, én is feszültnek érzem magam attól, hogy ő feszült - vagy talán csak kezd leomlani a tudatalatti gát, és ismét kezdek ráhangolódni az érzéseire -, de nem gondolom meg magam, követem befelé. Felmérek mindent a befelé tartó úton, de egyelőre nem látok semmit azon kívül, hogy nyilván nem a legtakarosabb épületben vagyunk. Végül aztán megállunk egy ajtó előtt a második emeleten, amit Axel ki is nyit a kulcsával, de hiába várom, a kilincset nem nyomja le. Tekintetem a kezéről az arcára siklik, de ő még a kilincset bámulja, mintha nem lenne biztos abban, hogy le akarja-e nyomni. Szeretném megkérdezni, hogy mi a baj, egyre jobban tartok tőle, hogy mitől akar ennyire megkímélni, de végül felnéz rám, és olyan súllyal mondja ki a nevem, hogy inkább csak nyelek egyet. A tekintetét viszont állom, és akkor is őt figyelem tovább, amikor ő már elfordítja a pillantását.
A szavaira megengedek magamnak egy halk, nehéz sóhajt, mert valami ilyesmitől féltem. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, máskülönben nem lenne ő sem ennyire bizonytalan, de nem akarok meghátrálni. Megígértem neki, hogy megpróbálok fejlődni, túllépni a saját árnyékomon, és ha ezt most egy lecke lehet erre, akkor én kész vagyok tanulni.
– Nem tudom megígérni, hogy nem fog rosszul érinteni, de a szavamat adom, hogy nem fogok kiborulni és bármi is van bent, nem fogom önostorozásra használni – ígérem meg neki halkan, de komolyan. Nem siettetem, ha esetleg mégis meggondolná magát, még azt is megérteném, de végül lenyomja a kilincset. Veszek egy mély levegőt, mielőtt belépnék, igyekszem tényleg felvértezni magam, hogy be tudjam tartani az ígéretem, aztán átlépem a küszöböt.
Az első dolog, ami megcsap, az a szinte falakba ivódott cigarettafüst szaga. Ennek az okát nem nehéz kitalálni, és látom is a megannyi csikket a hamutartóban. Ugyanígy könnyű kiszúrni a rengeteg üres üveget a földön, egy másik önpusztító szokás zálogait. Igazából nekem már ez sem esne feltétlenül jól, hiszen az én döntésem taszította bele ebbe az önpusztításba, de tudom, hogy nem fog ennyiben kimerülni a dolog, mert ettől nem akart volna annyira erősen védeni. Ő ellép mellettem, én viszont alaposabban megnézem a konyhát: a szúrás- és vágásnyomokat a pulton, a repedéseket, amiknek egyértelműen kiveheti epicentruma van, amiből könnyű kikalkulálni, mi okozhatta. A leszakadt szekrényajtót, az elszíneződött fugát. Összeszorítom a fogaimat, nyelek egyet, de tovább haladok, követve őt a másik szobába. Ahogy belépek, a szemeim rögtön a falra spriccelt vércsíkot szúrják ki; az elhelyezkedéséből és a szennyezés formájából ítélve egyértelműen artériás vérzés nyoma, és abból ítélve, hogy hiába próbálták letakarítani, elég ragaszkodó is. A padló és egy kitört ablak üvegének maradéka is vér nyomait őrzi, a ferdén álló, törött lábú szekrény oldalában golyó nyoma... ráadásul az egész helyiség olyan nyomasztó, hogy az egyébként is összeszoruló mellkasom mellett a gyomrom is apró borsószemmű szűkül. Az ágy elhelyezése, az ágynemű hiánya, az üresség mint az én régi önmagamra emlékeztet, csak egy olyan sötét iszonyattal kiegészülve, amit sosem akartam volna Axelhez társítani. Engem soha nem érdekelt semmi. Közömbös voltam az egész életem iránt. Ő viszont mindemellett még saját magát is pusztította, és igazából ez az, ami igazán fáj. Az apró fürdőre nem is fordítok több figyelmet, mert elég benéznem és megpillantanom a tükröt, amit egyetlen nyom tett teljesen tönkre, és az a nyom nem egy fej, hanem egy ököl nyoma. Nem nehéz kitalálni, hogy került oda.
Tartom magam az ígéretemhez, nem engedek a sötét gondolatoknak - mert bizony jönnének -, de a látvány még így is mázsás teherként ül a vállaimra, és egyáltalán nem könnyű megemészteni. Csak amikor megszólal fordítom a tekintetem a látványról rá, kék szemeinek menedékébe kapaszkodom, még ha rajta is látom és érzem a feszültséget, a kényelmetlenséget.
– Nem – vallom be az igazságot, mert kár lenne tagadni a nyilvánvalót, és nem is akarok neki hazudni. – De majd jól leszek. Az a fontos, hogy ennek már vége. Erre próbálok koncentrálni – teszem hozzá halkan. Nem akarom előadni neki, hogy nincs semmi baj, mert nem hinné el, de nem engedem, hogy teljesen lehúzzon ez az egész. Odalépek hozzá, megfogom a szabad kezét, hogy érezzem is a jelenlétét, a sóhajára viszont egyértelműen bólintok. Egy perccel sem akarok tovább maradni itt a kelleténél.
– Gyere – szólalok meg halkan. A szemem sarkából még egyszer a nyomasztó helyiségre pillantok, de aztán elfordítom a fejem és inkább erősebben fogva az ujjait indulok el kifelé. Az ajtón kiérve egy kicsit fellélegzem, bár tudom, hogy kelleni fog még egy kis idő, hogy ezt teljesen megemésszem. Megvárom, hogy bezárja az ajtót, aztán megsimogatom a karját - egyszerűen muszáj hozzáérnem -, mielőtt elindulnánk visszafelé. Én nem szólalok meg egyelőre, ha ő sem, csak csendesen emésztem a látottakat, míg leérve ki nem nyitom az autót, majd a csomagtartót is, hogy be tudjon pakolni. Amikor viszont ezzel is megvagyunk, még nem engedem beszállni az autóba, a kocsi hátuljánál állva ölelem magamhoz egy nagy szusszanással, szorosan, arcomat a mellkasába rejtve, mélyen magamba szívva az illatát. Próbálom tartani magam az ígéretemhez, tényleg igyekszem nem magam köré építeni ezt az egészet, de ettől még egyáltalán nem örülök neki, hogy keresztül kellett mennie ezen.

gravity || coded by eirik

Miután bebizonyosodott, hogy Avivát 20 percre se hagyhatom hátra anélkül, hogy valaki ne legyeskedne körülötte, elindulunk. A kadét megkapta a méltó büntetését, én megkaptam a hosszabb szerelmes csókomat, Skygge meg a hátsó üléseket, úgy hogy elégedettség és boldogság van. Aviva szavaira, míg elindulunk, meglepve nézek rá.
- Szóval olyan rossz volt a korábbi bemutató, hogy már reméled, hogy nem fogod őt újra sokkolni semmivel? - nézek rá játékos döbbenettel, mintha csak azt mondta volna, hogy nem akar velem többet szeretkezni.
- Akkor javítanom kell a teljesítményen. - pillantok végig rajta egy kicsit kis mosollyal a szám sarkában, mintha már is elkezdenék tervezgetni. Végül azért békén hagyom, csak a kezem teszem középre, hogy ha épp van rá lehetősége, megfoghassa a kezemet vezetés közben. Felajánlom neki a Fordot, ő pedig meglepve néz rám.
- Még van két szabad hetem, mint mondtam. Nem szándékozok egy tapodtat sem mozdulni sehová nélküled. Utána pedig felköltözünk Ramsundba, ami egy olyan kis település, hogy gyalog átérsz fél óra alatt az egyik feléről a másikra. Amíg a továbbképzésen vagyok, nekem egyébként sem kell jármű, de neked igen. - magyarázom meg a dolgot. Amíg vele vagyok, nem számít, ki vezet. Ha pedig külön vagyunk, neki fog kelleni, nekem nem.
- Csak még el kell mennem érte... - vakarom meg az államat gondolkodóan.
Hamarosan kiderül az is, hogy Aviva nem tudja, hol lakom, mert meg akart tartani egy olyan távolságot, amelyre nem számítottam, hogy valóban megteszi. Nem is igazán tudom, hogy mit válaszoljak a szavaira. Minden olyan elbaszottnak hangzik a fejemben erre.
- A kikötői találkozásunk után szinte biztosra vettem, hogy mindent tudsz. - mondom, aztán az utat mutatva elérkezünk a házhoz. Megmondom neki, hogy itt parkoljon le, szinte üres az utca, szóval ezzel nincs gond. Amikor meglátja a sztriptíz bárt és rám néz, megvonom a vállamat nem törődöm módon.
- Mi az? Nem benne, csak mellette lak..tam. - mondom végül, de mielőtt kiszállnánk, megkérdezem, hogy biztosan jönni akar-e. Látom rajta a nehéz gondolatokat átsuhanni, és habár most is az én kezembe helyezi a döntést, most azért válaszol. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán felhozni ezt lehetőségnek, de... oké.
- Marad. - fordulok hátra a kutyához. Nem szándékozok sok időt eltölteni oda bent, úgy hogy Skygge marad a kocsiban. Kiszállok, majd bevárva Vivát elindulok az épületbe. Kapukódos - lenne -, de tekintve, hogy nem működik, egyszerűen be lehet tolni az ajtót. A belső udvaros körfolyosós ház második emeletére sétálunk fel, mivel lift nincs. A folyosón haladva egyre nehezebb lesz a mellkasom, és enyhe feszültség is a vállaimra ül. Rossz emlékek kötnek ehhez a helyhez. Előveszem a kulcsot és elkezdem nyitni az ajtót, és habár a zár kattan, még is megállok a mozdulatban. Bámulom a kilincset és az ajtót, mintha csak félnék.
- Aviva... - engedem el a kilincset és felé fordulok. Nem tudom, hogy meggondoljam-e magam és megkérjem, hogy maradjon kint, vagy bízzak. Némán figyelem őt egy kicsit, aztán pislantva pillantok el a szemeiről valahová magam elé.
- Se nem szép, se nem kedves nem lesz a lakás állapota. Ez egy harctér volt. Többször is. Csak akkor gyere be, ha tudod tartani magad az adott szavadhoz, és nem kezded el ezt.. az... egész önhibáztatásos dolgot. - figyelmeztetem előre, megadva neki a bizalmat a szemeibe pillantva némi határozottságot magamra véve, aztán megemelve a fejem az ajtó felé fordítom azt és finoman belököm az ajtót. Előre engedem, ha úgy érzi, tudja tartani a szavát, és a figyelmeztetés ellenére belép. Ha bejön, követem, de én céltudatosan megyek a hálóba. A lakás apró, talán 20-25 négyzetméter ha van. Egy vékony, egyszemélyes konyha, egy háló és egy lyuknak nevezhető fürdő/mosdó. Ennyiből áll. Az ajtó a konyhába nyílik, sötét van ide bent, mert az összes redőny le van húzva. A helyre ráférne egy szellőztetés, mert egy hónapja nem voltam itt, ráadásul egyébként is cigaretta szaga terjeng oda bent - nem csak a hamutartóban hagyott rengeteg csikk miatt. Az alkohol szaga már elpárolgott, de a kuka mellett ott vannak az üvegek, de ezek csak a felszínes dolgok, amiket egyből észre vesz az ember. A másik az, hogy nincs szék a kis asztalnál a konyhában, ellenben alatta van a többkilós száraz kutya kaja. Az egyik felső szekrényről hiányzik az ajtó, láthatóan le lett róla tépve, a pult egyik felén repedés fut végig, mint akit nagy erővel rá vágtak, és egy-két helyen egy hegyes tárgy szúrás és vágás nyoma is van rajta. A fugák itt-ott barnák - Avivának nem kell majd bemutatnom az alvadt vért sem. A legrosszabb még is a háló. Átlépve a legszembetűnőbb az artériás spriccnyom a falon, amely keresztbe fut a falon. Az egyik oldalon még látni, hogy talán megpróbálták lemosni, de a sikertelenség a próbálkozás megvonását jelentette. A szoba apró, egy állószekrény van benne, kissé oldalra van dőlve, az egyik lába eltört, az oldalán egyetlen golyó ütötte nyom. Az egyik ablak kitörve, annak keretében maradt szilánkos üvegén és tövében ismét vérzés jelei, de az a hajópadló réseiben is megült már a feketére száradva.  Az "ágy" - egy sima fa keret egy matraccal - az ablakoktól a lehető legtávolabb, a sarokban van, amit így csak egy irányból lehet megközelíteni. Se paplan, se párna nincs rajta. Emellett a szemközti fal tövében van Skygge táljai, amiket most fel is veszek a kezembe. Azok mellett van a fürdő, amely viszonylag épnek mondható, ha a törött tükröt a mosdó felett nem vesszük. Kiöntöm a poshadt vizet a csapba, lerázom a vízcseppeket, aztán a megviselt szekrényhez lépek. Kiveszem belőle a táskámat, bele pakolom a kevéske ruhám, ami van, meg a tálakat. Amint ez meg van, Avivára nézek, fürkészem őt.
- Jól vagy? - kérdezem halkan. Aztán sóhajtok.
- Menjünk innen... - mormogom az orrom alatt.

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Igazából őszinte reakció volt, amikor a szememet forgattam a felvetésére. Nem gondoltam volna, hogy az az idő, míg leadja a JLTV-t és visszajön, elég lesz arra, hogy ilyesmi történjen, főleg, hogy egy kocsiban ülök éppen, szóval... miért is kelteném fel bárki érdeklődését és hogyan? Mégis, alig tíz perce várakozok, amikor beigazolódik, hogy ez mégsem akkora lehetetlenség. A srác egyébként aranyos, csak nagyon fiatal, nagyon bénán indít, és hát... nem Axel, szóval eleve behozhatatlan hátrányból indul. Türelmesen fogadom kitartó udvarlást, és ugyan van egy megjegyzése, ami akár célt is érhetne - ha Axeltől hallanám -, az idegenekkel való flörtöléstől már csak az idegenektől származó szexuális megjegyzések a rosszabbak. Mégsem nekem kell letörnöm a szarvát, mert mielőtt megtehetném, megjelenik a háta mögött Axel, és a maga sajátos, hadnagyos módján intézi el a dolgot. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy kicsit oldalra dőljek, így ugyanis ráláthatok Axel arcára - túl magas, így a kocsi oldalánál állva csak a nyakát látom az ablakból, ha normálisan ülök -, hogy megnézhessem magamnak a szigorú arckifejezését. Nem titok, hogy különösen örömömet szoktam lenni abban, amikor parancsokat osztogat, még ha nem is ilyen módon is körülmények között, szóval... Igen, ennyit megérdemlek, és amikor még a szeme sarkából rám is néz azokkal a kék szemekkel, kis híján felsóhajtok. Szegény Nilsen kadét, vele akarta felvenni a versenyt? Lehetetlen küldetés.
Miután a srác lerótta a büntetését, Axel és Skygge is elfoglalják a helyüket a kocsiban, én pedig bezsebelem a csókomat, talán a kelleténél két pillanattal hosszabbra is nyújtva, de hát gyűrű van az ujjamon, megtehetem, nem? Halkan elnevetem magam a válaszán, nehéz elképzelni Axelt, amint tejfölösszájú fiatalként bénán flörtölve próbálja felszedni a csajokat, de hát mindenki elkezdte valahol. Közben eszembe jut az is, hogy talán Ralph is utazhatott már ebben a kocsiban, de mire felhívom erre Axel figyelmét, Skygge már úgy tűnik, rá is jött. Elnevetem magam a mutatványon a hátsó ülésen, Axel szavaira pedig vigyorogva bólogatok.
– Ígérem, több dologgal már nem sokkolom ma... remélem – jegyzem meg mosolyogva, miközben kitolatok a parkolóból. Először kiderült, hogy osztoznia kell a gazdáján, most pedig még ez is. Az ajánlatára meglepve pillantok rá.
– Hogyhogy? Neked nem fog kelleni? – kérdezem értetlenül. Mondjuk, ha már itt tartunk... nem is tudom, most miért nem azzal jött a kabinhoz. Közben elindulok vissza, a városba vezető főút felé, és szólok neki, hogy navigálnia kell majd, amivel látom, hogy meglepem egy kicsit.
– Nem akartam kéretlenül turkálni az életedben – jegyzem meg halkabban, szelíden. – Azt muszáj volt kiderítenem, hogy hol dolgozol, mert beszélni akartam veled, de... a lakhelyed az más. Az intim – magyarázom. A kórházban kinyilvánította, hogy nem kér belőlem, én pedig tiszteletben akartam tartani ezeket a határokat, és abba nem fért volna benne, hogy kiderítsem a címét.
Egy nem túl fényes környékre irányít végül, ami önmagában a legkevésbé sem zavar engem, de amiatt egy kicsit összeugrik a gyomrom, hogy belegondolok: lényegében én üldöztem őt egy ilyen helyre. Igyekszem nem elkezdeni emészteni magam emiatt, próbálok visszaemlékezni arra, amit ő is kért tőlem nemrég a hegyen, hogy ne magamat hibáztassam mindenért, de azért ez még egy kicsit gyakorolnom kell majd. Az azért feltűnik, miközben leparkolok az út szélén, hogy az épület szomszédságában a Paradise Showbar bújik meg, ami ha nincs is nyitva, a nevéből és a külsőségekből azért ki lehet találni, miféle hely lehet. Sokatmondóan felvont szemöldökkel pillantok rá, miután leállítottam a motort, de hangosan nem kérdezem meg, hogy komolyan?!
Kérdez helyette ő, de olyat és úgy, hogy összeszorul a mellkasom. Emlékeztet egy kicsit a bázis előtt feltett kérdésre, és újra eszembe ötlik, hogy egy részemnek nem esik jól ez a fajta elzárkózás, de most megint nem tudom, hogy mit csináljak. Ez most más, itt csak kettőnkről van szó, nem arról, hogy rá nézve lesznek-e következményei, ha most felmegyek vele, viszont azt látom rajta, hogy ő nagyon nem szeretné, ha követném őt a lakásba.
– Fel akarok. De ha azt mondod, hogy te nem szeretnéd, hogy menjek, akkor megvárlak a kocsiban – felelem végül a szemeit figyelve. Ez megint nem a legegyenesebb válasz, de nem is csak visszakérdeztem; közöltem, hogy én felmennék, de egyben el tudom fogadni azt, ha ő nem vállalja ezt. És tényleg el tudom fogadni, mert ha azt mondja, hogy egyedül intézné a dolgot, akkor csak bólintok, és hagyom, hogy kiszálljon a kocsiból. Ha viszont hajlandó vállalni, hogy felmenjek vele, akkor felhúzom az ablakokat és kiszállva én is követem.

gravity || coded by eirik

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

A hegyen megkezdett vidám hangulat és játszadozás hosszútávon fennmarad. Miután átültem a Range Roverbe és lekövettem őt a város széléig, a piros lámpánál mellé sorolok, hogy aztán jó szokásunkhoz híven húzzuk egy kicsit egymás agyát. Persze most kicsit biztonságosabb a dolog, hiszen külön autóban ülünk és mindketten vezetünk, így nincsenek közben sunyi érintések, közel hajolások, vagy egymás fülébe suttogások. A szavakkal így is tudunk játszani, és mire a lámpa zöldre vált, már egy elégedett mosollyal az arcomon indulok el, majd sorolok be mögé újra. Követem őt a bázishoz, aztán amikor megáll, mellé gurulok. Az előző játszadozás ide vagy oda, most kicsit komolyabbra veszem a dolgot, így a kérdésére nem válaszolok egyértelműen, inkább visszakérdezek, hogy ő szeretné-e, ha bemennék. Úgy érzem, van különbség aközött, hogy szeretné, és aközött, ha mehetek, ha én akarok, és én most nem utóbbitól teszem függővé a dolgot, mert fogalmam sincs, jelentene-e ez bármit is ránézve. Hiszen még tizenkét órája sem vagyok a menyasszonya, az utóbbi két hónapban pedig egyáltalán nem is voltam részese az életének, szóval... én megértem, ha ez így fura lenne. Ő sem mondja azt, hogy menjek, és bár egy kis részem talán szerette volna azt hallani, épp azért kérdeztem vissza, mert megértem, szóval egy kis mosollyal biccentek. Amikor folytatja, csak látványosan megforgatom a szemeimet és egy lemondó sóhajjal megrázom a fejem, mintha csak azt mondanám, mégis ki a franc akarna itt rám nyomulni? Inkább sebességbe teszem az autót és megállok a parkolóban, aztán a visszapillantóból, majd az ablakból figyelem, ahogy a sorompóhoz megy, majd nem sokkal később be is hajt.
Nyugodtan, a gondolataimba merülve várakozok. A lehúzott ablakokon kellemesen jár a levegő, így azt is hallom, hogy nyugalom és csend honol, még a bázisról sem szűrődnek ki feltűnő hangok, míg én merengve játszadozom a gyűrűvel az ujjamon. Furcsa érzés, mert nem szoktam ékszert hordani, de nagyon jó is egyben. Körülbelül tíz perc múltán egy kisbusz kanyarodik be a parkolóba, nem sokkal mellettem állva meg. Már a színéből is meg tudom állapítani, hogy a sereg rendszeresített járműve lehet, ezért épp csak odapillantok, hogy lássam, mi történik. A kiszálló fiatal, egyenruhába öltözött, hangos és izgága utasok egyértelművé teszik, hogy talán újoncokról vagy növendékekről lehet szó, ezért nem is adózom nekik több figyelemmel, újra előrefordulok, majd a fejemet az ülés támlájának döntve várok tovább. Fél füllel hallgatom csak a kinti eseményeket, hallom a kuncogást, a nevetéseket, és azt is, mintha valakit fel akarna spanolni a csapat, de nem figyelek oda arra, mit mondanak - egészen addig, míg meg nem jelenik valaki az anyósülés oldali ablaknál. Felvont szemöldökkel fordulok a fiatal srác irányába, aki jó, ha csak tíz évvel lehet fiatalabb nálam, és aki egyben az érkezése pillanatában szövegelni kezd.
– Szia. A haverjaim azt mondták, mindenképp kérdezzelek meg, hogy... Whoa – akad el a szava, amikor találkozik a tekintetünk, hogy aztán pár pillanatig csak bámuljon.
– Segíthetek valamiben? – kérdezem türelmesen, mire pislog kettőt, majd megrázza a fejét. Olyan vigyor költözik az arcára, amiről tudom, hogy nem sok jót jelent, de visszafogom a lemondó sóhajomat, amikor lezserül az ablakra könyököl és megpróbál csábítóan rám nézni. Jóképű kölyök, jó a kiállása és szép zöld szemei vannak, de akkor is csak egy kölyök, és egyébként is nagyon nehéz dolga van, ha Axel nyomába akar érni. Mert azt ugye nem lehet.
– Szóval az egyik haverom nagyon zavarban van, de szeretné elkérni a számodat. Csak hogy tudja, min keresztül érhet el engem holnap reggel. – Nem akarok hinni a fülemnek, hogy mindezt még képes volt megspékelni egy ilyen béna szöveggel. Azt mondjuk a javára írom, hogy kis híján kitör belőlem a nevetés, de hogy a telefonszámomnak nem került a közelébe, az egészen biztos.
– Inkább menj vissza a haverjaidhoz és kímélj meg mindkettőnket a kellemetlenségtől – rázom meg a fejem, és bár most már sóhajtok is mellé egy aprót, azért még mindig türelmes vagyok. Ő viszont hajthatatlan. Lelkesen mosolyog, áthelyezkedik egy kicsit, még mindig az ablakra támaszkodva, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy felhúzzam azt a karjai alatt.
– Jaj, ne haragudj, most komolyan! Egyébként mi járatban vagy itt? – méreget kíváncsian.
– A vőlegényemet várom, hamarosan itt lesz – osztom meg vele az igazságot, mire elneveti magát, mintha csak a nehezen kaphatót játszanám.
– Szeretnél bejönni a bázisra? – kacsint rám inkább, egy kicsit beljebb hajolva a kocsiban. – Biztos vagyok benne, hogy le tudom boltolni az őrrel, hogy bejöhess velem – súgja bizalmasan.
– Kösz, de kihagynám. Kényelmetlenül érezném magam, amikor nem sikerül – sóhajtok fel, de továbbra sem veszi a lapot. Lelkesen vonja feljebb a szemöldökét, letámasztva a tenyereit az ajtóra.
– Akkor jössz? Jártál már ilyen helyen? Körbevezetlek. – Ismét behajol az autóba, és ezúttal olyan arckifejezést vesz magára, mintha tényleg a bugyimat akarná levarázsolni rólam - mert ő nem tudja, hogy már nincs rajtam. – Ha egy kicsit elvonulunk, még a fegyveremet is a kezedbe adom – duruzsolja. A tetőkárpitra emelem a pillantásom, és még egy kicsi türelemért fohászkodom.
– Tényleg nem akarsz visszamenni a haverjaidhoz? – kérdezem még finoman. Talán ez lehet a baj, mert nem fúj visszavonulót, csak vigyorogva visszakönyököl az ablakra.
– Hova valósi vagy? Nagyon különleges szépség vagy, igazi egzotikumnak tűnsz, pedig tisztán beszéled a nyelvet. Ez az eredeti szemszíned? Rohadtul gyönyörű. Nem is láttam még ilyet. – Stratégiát váltva kezd el most bókokkal körbeudvarolni, én pedig újra türelmet kérek az istenektől, és esküszöm, csak egyszer sóhajtok nagyot. Amikor megunom a szövegelését, ismét felé fordulok, de mielőtt még szóra nyitnám a számat, megpillantom azt a bizonyos vőlegényt hátulról felé közeledni, ezért inkább nem csinálok semmit. Látom, hogy Axel a homlokát ráncolva méregeti a srácot, de nem hiszem, hogy aggasztania kellene az ígéretének, amivel búcsúzott, hiszen a fiú még csak a kocsiajtót sem próbálta meg kinyitni, teljesen ártalmatlan. Inkább továbbképzés kellene neki csajozásból.
Elfojtom a mosolyomat, amikor csak akkor döbben rá Axel jelenlétére, amikor ő rádörren. Látom, hogy azok a bizonyos haverok is résen vannak a háttérben, most már nagyjából mindenki erre néz, kíváncsian figyelve a kibontakozó jelenetet, bár páran épp Skyggét szeretgetik. Axel igazi kiképző őrmester módjára kéri számot Nilsen kadétot, én pedig csendben, egy kis mosollyal a szám sarkában figyelek. Csak akkor tartom közelebb a bal kezem - ami eddig a kormány alsó részén nyugodott, tehát eddig is láthatta -, amikor Axel utasítására egy pillantást akar vetni a gyűrűre. Aprón megvonom a vállam, én elmondtam neki az igazat, csak nem vette kellően komolyan. A kiképző őrmesteri kép ezután csak fokozódik, az ítélet ugyanis ötven fekvő, és még a nevetgélő haverjait is meginvitálja, hogy csatlakozzon, akinek ennyire jó kedve van, de persze most már senki nem szolidáris vele. Becsületére legyen szólva a srácnak, hogy már negyvennél is alig hallom a hangját, de nem adja fel, elmegy ötvenig - bár lennének tippjeim, az utolsó tíz mennyire lehetett szabályos -, és csak azután kel fel, valószínűleg olyan helyekről is izzadva, amiről nem is tudta, hogy lehetséges. A fejemet ingatva figyelem, ahogy visszamegy a haverjaihoz, akik már nyíltabban mernek röhögni rajta; nem tudom, hogy csak fogadás volt-e vagy tényleg bátorították.
Axel behívja, majd beengedi hátra Skyggét, aztán beül mellém, a szavaira pedig halkan elnevetem magam.
– Nem ártott volna neki egy kis csajozási kiképzés, mielőtt próbálkozik – felelem elnéző mosollyal, aztán odahajolok hozzá, bezsebelve a csókomat, amiért egyébként én jó kislány voltam.
– Mehetünk? – kérdezem aztán mosolyogva, és ha minden rendben van, beindítom az autót. Még hátrapillantok a középső tükörben Skyggére, inkább kíváncsiságból, mint más okból.
– Az apámtól kaptam kölcsön az autót, és szerintem az ő kutyája is utazott már benne, szóval lehet, hogy Skygge szagot fog majd – osztom meg Axellel is a gondolatot egy kis mosollyal. Kitolatok a parkolóból, aztán irányba állok arra, merről jöttünk, mert egyelőre egyértelmű, merre kell innen kifelé menni, ezen kívül viszont... nos, fogalmam sincs, hol élt Axel eddig.
– Te vagy a navigációs tiszt – sandítok rá a szemem sarkából, csak hogy ezt ő is biztosan tudja. Talán azt hiheti, hogy mindennel is tisztában vagyok, pedig nem.

gravity || coded by eirik

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

A viccelődő bókjával eléri, hogy kiszélesedjen a mosoly az arcomon, és mivel időközben már eljutottam arra a pontra, hogy a cipőmért hajoljak, kihasználom a lehetőséget és megcsókolom az arcát, mielőtt lehajolnék a másik ülés alá. Természetesen ezt is a fenekem bánja - én mondjuk nem bánom -, aztán oda-vissza dobáljuk egymásra a felelősséget, míg ki nem jelenti, hogy őt nem zavarja. Ezen én is elnevetem magam, mert az lepett volna csak meg igazán, ha zavarná őt bármi. Valószínűleg az sem zavarta volna különösebben, ha fel sem öltözök.
Ezzel a vidámsággal telve szállok ki, majd a kocsi szellőztetése és a vásárlás egyeztetése után visszaülünk, hogy elindulhassunk. A kabinnál kiszállok, átülök a Range Roverbe, aztán azzal szegődök a nyomába és kísérem le a hegyről, útban a város felé. Amennyire a forgalmi helyzetek engedik, végig a nyomában maradok, csak a többsávos úton sorolok inkább mellé egy piros lámpánál - ő pedig ki is használja a lehetőséget egy kis játékra, amibe örömmel belemegyek. Egyébként is imádom, amikor flörtöl velem, és még ha régen rá is voltunk kényszerítve bizonyos szerepjátszásokra, ezt most tényleg csak a móka kedvéért adjuk elő.
Alaposan megnézem magamnak én is őt, meg a járgányt is, de azért inkább őt, a kérdésére pedig egyértelműen kétértelmű ajánlattal hozakodok elő. Folytatja a játékot, a mosolya és az a kihívó tekintet már önmagában is izgalmas, de a szavaival teszi még inkább azzá.
– Mmm, szóval te ilyen nagykutya vagy, hogy még oda is be tudnál vinni? – méricskélem végig újra az ablakban könyökölő valóját, arcomra egy buja mosolyt engedve.
– Feltétlenül. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan izgalmas dolgot tudsz majd mutatni, amibe beleülnék – pillantok a szemeibe rákacsintva. – Mutasd az utat, a nyomodban leszek! – ígérem meg mosolyogva az eredeti tervet is. Mire visszahúzódik az autóba az elégedett kis mosolyával és én is előrefordulok, a lámpán már fel is villan a sárga, szóval indulhatunk tovább. Visszasorolok mögé, hogy követni tudjam, aztán még körülbelül tíz percet megyünk, mire odaérünk. A bázis vonalai persze már messzebbről is kivehetőek, de követem, amíg ő meg nem áll, és onnan már látom a külső parkolót is, ahol le tudom tenni az autót. Mivel nem ment rögtön a sorompóhoz, hanem félreállt, mellégurulok, lehúzva az ablakot hajolok kicsit át. A kérdésre a bázisra pillantok, majd vissza rá.
– Szeretnéd, hogy bemenjek veled? – kérdezek vissza mosolyogva, de azért kicsit komolyabban, már nem az előző játszadozás vonalán. Én szívesen bekísérem, de fogalmam sincs, itt ki mit és mennyit tud róla, vagy egyáltalán mennyit akar, hogy tudjanak róla. Ha most megjelenik egy nővel az oldalán, az egyértelműen kérdéseket és szóbeszédet fog maga után vonni, ami engem mondjuk akkor sem érdekel, ha itt helyben bámulnak meg minket, de nem is az én munkahelyemről van szó. Éppen ezért, ha azt mondja, szeretné, hogy menjek, akkor boldogan megyek, de ha nem kéri így kifejezetten, akkor nem erőltetem rá magam, hiszen nincs szükség arra, hogy hordozzon magával, mint valami fáklyát.
Akármi is a válasza, a Range Roverrel leparkolok odakint, aztán pedig a válaszától függően vagy lehúzom az ablakokat és megvárom a kocsiban, vagy kiszállok, majd az autót bezárva, mosolyogva visszaülök mellé az anyósülésre.

gravity || coded by eirik

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Jó érzés, hogy ismét a régi hangulat köszönt vissza, a forró percekből ugyanis megint könnyed, vidám pillanatokba és viccelődésbe váltunk át. Kezdve azzal, hogy - nyilvánvalóan - kihasználja a kínálkozó lehetőséget, aztán pontosabban is megszemlélhetjük a fehérneműm sorsát. Nem csinálok ebből gondot - igazából kifejezetten szexinek találom a gondolatot -, inkább viccet csinálok belőle, amikor felvetem, hogy mi lenne, ha ez a kocsiban felejtődne. A telefonszámos ötletet megvétózza, rávilágítva a buktatójára, én pedig megadóan tartom fel a kezeimet egy széles mosollyal.
– Igazad van, nem követnél el ekkora hibát – rázom meg a fejem kuncogva. Öltözés után szükségeltetik még egy mutatvány, amit ki tud használni - és ki is használ -, a felelősséget természetesen rám hárítva.
– Én csak próbálom összeszedni a ruháimat – vonok vállat ártatlanul, a szám sarkában bujkáló mosollyal, mint aki nyilván nem tehet semmiről, csak a dolgok alakulásának ártatlan áldozata. Szeretem, amikor játszik velem, amikor mosolyog, amikor ez a boldog vidámság csillog a szemeiben, bőven elfér ezért egy kis fenékcsapkodás.
Végül aztán felöltözve kiszállunk az autóból, nyitva hagyva egy kicsit az ajtókat. Míg kiszellőzik a pára odabentről, én ismét a karjai ölelését élvezhetem, elégedett mosollyal, boldogan simulok oda hozzá, magamba szívva az illatát, a kérdésére pedig felpillantva rá és elgondolkozva egy kicsit. A vásárlás mellett voksolok, arra való tekintettel, hogy ha egy kicsit feltankolunk dolgokkal, ebben a két hétben nem nagyon kell majd kimozdulnunk, legalábbis ilyen értelemben biztosan nem. A nagyobb bolt javaslatára egy kis mosollyal bólintok egyetértésem jeléül, és közben eszembe jut az is, hogy... ez lesz az első olyan közös boltlátogatásunk, ahol nem kell sem a hátunk mögé néznünk, sem megjátszanunk magunkat. Ez a gondolat egyszerre tölt el egy kis izgalommal és azzal a fajta megnyugvással, amiről nem igazán hittem el soha, hogy én majd megtapasztalhatom. És ezt (is) neki köszönhetem.
A pára távozásával mi beszállunk a helyére, beterelve Skyggét is, bezárva az ajtókat, aztán elindulva vissza a kabinhoz. Út közben néha érzem magamon a tekintetét, de nem zavar, én is rá-rásandítok, csak azért, mert megtehetem, és mert még mindig nem tudok betelni a látványával. Imádom azt a kis mosolyt, ami mintha odaragadt volna a szája sarkába, bár azt hiszem, erről én is tudnék mesélni... de kit érdekel? A házhoz érve még váltok vele egy finom csókot, aztán - kis időre - búcsút veszek tőle. A szavai megmosolyogtatnak, a kezem már a kilincsen van és félig nyitva az ajtó, de inkább visszahajolok hozzá.
– Nem lesz semmi, de rendben – mormolom megnyugtatóan mosolyogva, egy apró puszit lopva még az ajkairól, de aztán már tényleg kiszállok. Odabent felmarkolom a Ranger Rover kulcsát, aztán bezárok és én is bevetem magam a másik kormány mögé. Megfordulok, követem végig a hegyi úton, még mindig folyamatosan az orrom alatt bazsalyogva, közben többször is a napfényben megcsillanó gyűrűre pillantva az ujjamon. Megmosolygom út közben, hogy még most is mennyire vigyáz rám; csak akkor kanyarodik ki a főútra, mikor tisztán látszik, hogy én is ki fogok férni mögötte, nem hagy lemaradni - mondjuk magamtól nem is teszem, csak ha muszáj valami miatt -, és ha valaki a két autó közé tévedne, segít neki, hogy minél hamarabb megelőzhesse, én pedig újra felzárkózom mögé. Amikor elérjük a város szélét, a hegyi út többsávossá válik, én pedig - a gyér forgalomnak köszönhetően - kapok az alkalmon, hogy a pirosnál ne mögötte álljak meg, hanem mellé soroljak be. A szemem sarkából figyelem, és amikor meghallom, hogy túráztatni kezdi a motort, incselkedő mosollyal nézek ki oldalra látványosan. Nála már le van húzva az ablak, azon könyököl kifelé, és a szemkontaktust felvéve - azzal az imádnivalóan játékos tekintetével - nyomom meg én a gombot, hogy lehúzhassam az ablakot. Kiszélesedik a mosolyom, ahogy az autót is megnézve bókol egyet, az ismerkedős kérdés hallatán pedig rajtam a sor, hogy alaposan megnézzem magamnak - őt is és a járgányt is.
– Az attól függ – felelem vontatottan, egy csábító kis félmosollyal méregetve incselkedő arckifejezését. – Megmutatod, mit tud a gép? Már ha civilek is beleülhetnek egyáltalán... – Visszatérek a kis játékhoz, ami nem is olyan rég a hátsó üléshez vezetett minket, átültetve az ismerkedős hangulatba, és szemem sem rebben, amikor kétértelműen fogalmazok meg... úgy nagyjából mindent.
– Ha hatásos bemutatót tudsz tartani, utána elvihetsz vacsorázni – kacsintok rá aztán, még mindig játékosan méregetve őt, csak fél szememmel adózva néha a lámpának, hogy azért arról ne maradjunk le, ha vált.

gravity || coded by eirik

“you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be, and no, I've never been the type to be grounded, now I know I can't keep livin' without your gravity
 

Axel && Aviva

Kétség sem fér hozzá, hogy minden egyes pillanatot élvezek vele, és most nem csak a szenvedélyes percekre gondolok. Szeretem azt, ahogy a karjaiba vesz, ahogy hozzábújhatok, a szemei csillogását, a mosolyát, a nevetése hangját, és szeretem vele a vidám, könnyed pillanatokat is, mint például akkor, amikor szemügyre vesszük, mit is műveltünk a járgány belterében. Különleges díszletet adtunk neki a ruháinkkal, és én vidáman adózok a látványnak, mielőtt nekiállnék összevadászni a szétdobált és itt-ott fennakadt ruhadarabokat. Ez persze azzal is jár, hogy felemelkedek Axel öléből és egyben előrehajolok a két első ülés között - szinte szó szerint az orra előtt -, amivel kapcsolatban persze az lenne a legmeglepőbb, ha nem csapna le a kínálkozó lehetőségre. Az orrom alatt somolygok mindentudóan, miközben az ujjai mindkét oldalon belemarkolnak a fenekembe, az érintés persze hatással van rám, a finom borzongás elindul a testemben, de az a szerencséje, hogy még mindig kellemes zsibbadást érzek az előző orgazmusok után, és a kielégültség nem engedi igazán előtérbe a vágyat. Persze mikor összeszedem a pólóját és az ingét, hiába nyújtom őket hátrafelé, ahelyett, hogy elvenné, a fogait érzem a fenekem húsába mélyedni. Elnevetem magam, kellemesen kiráz a hideg, de azért én csak hozzávágom a ruháit, ha már hiába kalimpálok vele, mert ő inkább a fenekemmel foglalkozik.
– Hát persze – értek vele egyet vidáman, aztán egy halk, vidám áú kíséretében állok neki összeszedni a saját cuccaimat is, mert még ő csíp bele az én fenekembe. Azért sikerrel járok, de ahogy visszahuppanok - ezúttal már mellé, az ülésre -, kiesik a ruhagombolyagból egy kis meglepetés, aminek sok hasznát már nem fogom venni. Nem mintha bánnám, és rajta sem látom nyomát sem megbánásnak. Inkább felvetem, hogy mi lenne, ha a kesztyűtartóban felejtenénk, a válaszán pedig elnevetem magam, miközben egyelőre ledobom a bugyit a lábamhoz, hogy fel tudjak öltözni.
– Csak szólj, csempészünk mellé cetlin valami telefonszámot is – mosolygok tovább. Persze nem a sajátomra gondolok - és nem csak azért, mert olyanom épp nincs -, inkább valami olyanra, amivel jól meg lehetne viccelni azokat, akik felhívják. Gyorsan magamra kapom a dolgokat, és mire rájövök, hogy a cipőm és a zoknim is a másik oldalon lesz, már ő is végzett az ing begombolásával, szóval egyszerűen áthajolok rajta, hogy a másik ülés alá tudjak nyúlni. Persze a tenyere már csattan is a fenekemen, én pedig halkan elnevetem magam.
– Nagyon jó dolgod van neked itt most – jegyzem meg somolyogva, a szemem sarkából sandítva rá, miközben visszamászok a helyemre, hogy a cipőmet is fel tudjam venni. Ezután viszont már nem húzom tovább az időt, hogy haladni is tudjunk, csak egy csókot lopok tőle, aztán kiszállok, és a megbeszélteknek megfelelően nyitva hagyom az ajtókat, hogy áthúzza a hideg egy kicsit az autót, eltüntetve a párát az ablakokról és a meleget odabentről. Jól esik a kinti levegő még nekem is, mivel már megszáradtam, nem fázok, de legalább felfrissít egy kicsit a hűvös. Ettől persze ugyanolyan jól esik, ahogy Axel hozzám lépve magához húz, és ugyanolyan készséggel simulok a karjaiba. A kérdése után egy kicsit elmerengek, végiggondolva, hogy állnak a készletek a házban.
– Egy bevásárlás nem ártana – bólintok végül. – Nincsenek teljesen kifosztva a készletek, de egy emberre van tervezve és nem valami... változatos, szóval az a biztos, ha kipótoljuk pár dologgal még a maradék időre – teszem hozzá. Végülis két hetet még biztosan itt vagyunk, és talán kedvezőbb is, ha ezután egy darabig nem kell majd kimozdulnunk. Több szempontból is...
Mivel a pára is felszívódott már az autóból, igazából indulhatunk is. Mosolyogva viszonzom a kis csókot, kapok egy finom puszit a homlokomra is, de aztán beszállunk. Én becsukom a hátsó ajtót, míg Skygge beugrik Axel oldalán, aztán beszállok az anyósülésre - ezúttal elsőre is én -, hogy indulhassunk. Gyorsan megtesszük az utat lefelé, ahol Axel már nem is állítja le a motort, érthető módon. Áthajolok hozzá, lopok egy kis csókot az ajkairól, aztán rámosolygok.
– Hozom a kulcsot. Menj elöl, én meg követlek – mondom, mielőtt kiszállnék, elvégre ő tudja, hova kell mennünk. Bemegyek a kabinba a Range Rover kulcsáért, aztán bezárok, beülök a terepjáróba és indítok. Megvárom, míg Axel elindul kifelé a JLTV-vel a fák között vezető úton, így én is meg tudok fordulni és irányba állni, aztán nincs más dolgom, mint követni a nagy dögöt, amit egyébként is nehéz lenne szem elől téveszteni. Út közben azon kapom magam, hogy mintha folyamatosan ott ülne a szám sarkában egy bárgyú, buta kis mosoly, és amikor épp lehetőségem van rá, újra és újra a kormányon pihenő bal kezem gyűrűsujjára siklik a pillantásom, hogy aztán - ahányszor meglátom a rajta csillogó gyűrűt - még jobban akarjak mosolyogni. Furcsa, mert sosem vágytam a házasság intézményére, most mégis úgy érzem magam, mint aki egész életében ezt várta, most pedig már előre izgul miatta. Pedig szerintem még azt sem fogtam fel igazán, hogy Axel itt van, hogy újra visszatért hozzám, és hogy most már egészen biztosan nem fogjuk még egyszer elengedni egymást.

gravity || coded by eirik