“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

​Elszántan küzdök a célomért, ami az, hogy eltereljem a figyelmét és még fel is vidítsam, hogy megfeledkezzen mindenről, amit az álmaiban látott, és mibe kis híján visszaesett az előbb. Amikor felemlegetem Britneyt, kitör belőle a nevetés, én pedig egy elégedett, boldog vigyorral​ figyelem, ahogy felderül ettől az arca és csillogni kezdenek a szemei. Megkérdezném, melyik számot képzelte el hozzám, de inkább mégsem teszem, mert még a végén elénekeltetné velem. Az ő kedvéért még el is énekelném, ha kell...
Miután biztosítjuk egymást a kölcsönös támogatásról, arról, hogy bármi legyen is, itt vagyunk a másiknak, én kerülök egy kicsit kellemetlen helyzetbe. Nem úgy, mint ő, nekem nincsenek rohamaim, amibe bele tudnék esni, egyszerűen csak a gondolat, hogy megosszam vele, amit az álmaimban látok és érzek elviselhetetlen, és még csak meg sem tudnám mondani, miért. Tudom, hogy meghallgatna. Tudom, hogy kibírná. Tudom, hogy nem ítélne el, hiszen a lényeget már most is tudja. Egyszerűen... én nem akarom, hogy elképzelje. Ránézni és képtelen vagyok, mert félek, hogy mindent kiolvasna a szemeimből, de amikor a kezei közé veszi az arcomat, csak egy fél pillanatig érzek feszültséget, mert ahelyett, hogy arra késztetne, hogy ránézzek, egyszerűen csak az ölelésébe von, szorosan magához húz, és elrejt, pontosan úgy, ahogy vágytam rá. Köré fonom a karomat, szorosan bújok hozzá, arcomat a mellkasába fúrom, reszketeg sóhajtással engedve ki magamból a feszültséget és a félelmet, helyet adva a szerelemnek és a békének, amit csak ő tud elhozni nekem. Ezzel a reakcióval csak újra a tökéletességét bizonyította nekem, mert az ölelésében ismét érzem, hogy könnyedén meg tudok majd gyógyulni.
Amikor már képes vagyok kibontakozni az óvó karok közül - de szigorúan csak annyira, hogy láthassam az arcát -, a napirend felől érdeklődöm, és bár nagyon is értem a huncutságát - meg azt is, hogy ez csak félig volt vicc -, egy kicsit még visszautalok... az előzőkre. Csak hogy figyelmeztessem, nem azért, mert félnék. A szavai, a törődése ismét megnyugtatóan hatnak rám, annyira, hogy ahogy az államra simít, rá is emelem a pillantásomat. Figyelem a világ legszebb kék szemeit, a bátorító mosolyát, hallgatom a hangját, a végtelen törődését bizonyító kedves szavait, és úgy érzem, ismét túlcsordulok a mély érzéseimmel.
– Én vagyok a világ legszerencsésebb nője, amiért vagy nekem. Szeretlek. Köszönöm... – vallom meg neki halkan ezeket az érzéseket, bár még mindig úgy érzem, hogy mindezzel a töredékét sem tudom lefedni mindannak, amit iránta érzek. Újra a karjaiba bújok, élvezem az ölelését, a teste melegét és az illatát. Amikor a válaszában azt mondja, velem jó lenni, elmosolyodom, mert értem, miért fogalmazott máshogy, és azt hiszem, neki van igaza. Ő a lényeg, nem a kabin. Mindig is Ő volt a lényeg.
Még megbeszéljük azt is, hogy egy kicsit én is tanulhatnék Skyggével, hogy elfogadjon engem is és nekem is teljesítse az alap parancsokat, amit jó ötletnek tartok és örülök is neki. Eddig nem idegenkedtem tőle, de azt hiszem, az éjszaka során összemelegedtünk annyira, hogy az egy jó alapot adjon a közös tanulásnak is. Minden további ötletét díjazom, és élni is szándékozok velük, de csak azután, hogy egy kicsit még kiélveztem ezeket a nyugodt, békés pillanatokat a karjaiban. Van időnk. Nem kell sietnünk sehova. Amint úgy érzem, hogy most egy kicsit meg tudok lenni az ölelése nélkül, kibontakozom a karjaiból, majd az ágyban felülve kérdezek rá, hogyan indítsuk a napot. A futás kérdésére rámosolygok és bólintok egyet.
– Jól hangzik – adok hangot is az egyetértésemnek. Odahajolok hozzá, lopok még egy finom csókot mosolygó ajkairól, mert nem tudok ellenállni a gondolatnak, de aztán felkelek, mert félő, hogy még a végén sosem jutunk ki az ágyból. Én vizet töltök, míg Axel kiengedi Skyggét, de az öltözését egyelőre ellustálkodom. Axel pólója így is elég hosszan leér rajtam, és mivel reggelizni fogunk, úgy vélem, Skyggét jobban fogja érdekelni a kunyizás, mint hogy a póló alá próbálja csempészni az orrát.
Miután Axel felöltözött, neki is odanyújtom a poharát, mosolyogva ölelem át egy pillanatra a derekát, mikor megköszöni és megcsókolja a homlokom, aztán a reggelihez újratöltöm mindkét poharat. Reggeli gyanánt elkezdünk közösen összerakni két szendvicset, és valóban nem kell sok idő ahhoz, hogy megjelenjen mellettünk két nagyra nyílt szempár és egy kíváncsian - és éhesen - szimatoló orr. Axel tudomásomra hozza, hogy nincs kegyelem, nincs engedékenység a kunyerálás hatására, de Skygge sem őt szuggerálja hatalmas szemekkel, hanem engem.
– ​Te jó ég...​ – n​yögök fel, tüntetőleg elfordítom a tekintetem a nagy, csillogó, könyörgő szemekről, de még így is érzem őket magamon. Nem akarok véteni a szabályok ellen, de azért Skygge kicsit sem könnyíti meg a dolgomat. – Nagyon hatásosan csinálja. Nem a te kutyád véletlenül? – ​mormolom, a szemem sarkából újra Skyggére pillantva, majd gyorsan vissza a tányérra. Amikor Axel néz így rám, már bőven nem szoktam tudni ellenállni.
Figyelem, ahogy Axel elindul két tányérral a kezében, majd megtorpan és halkan elneveti magát. Az ajkamba harapok, mosolyogva, kissé bűnbánatosan, de azért vidáman tekintek rá, amikor visszafordul.
– Hoppá? – próbálkozom az aranyosabb arcommal. Azért örülök, hogy nem haragszik nagyon, amikor visszatér, mosolyogva csókolom meg a vállát, majd neki is jó étvágyat kívánva középre tolom a tányért a felvágott zöldségekkel, hogy mindketten kényelmesen elérjük, miközben enni kezdünk. Persze ennek hármunk közül megint csak ketten örülönk, Skygge időközben már teljesen átköltözött az én oldalamra, hogy még véletlenül se legyen Axel közelében, miközben tovább szuggerál. Még toporog is egy kicsit a földön, az orrával megböki a combom, én pedig halkan elnevetem magam a pszichológiai hadviselésre.
– Sajnálom. Ne engem utálj, engem meg tudnál győzni ezzel a nézéssel – magyarázom neki sajnálkozva, de nincs bűnbeesés, Axel kérése világos volt.
Miután befejeztük a reggelit, és mielőtt még Skygge elkönyvelhetne engem szívtelen dögnek, leguggolok hozzá, alaposan megvakargatom a fejét, és közben suttogok neki valamit arról, hogy majd ha egyszer Axel nem figyel... Persze ha az említett erre is felfigyel, akkor a világ legártatlanabb mosolyával nézek rá. Ha újra Axelre bízhatom a mosogatást, az arcára csókolva köszönöm meg neki, én pedig hasznossá teszem magam és addig felöltözök. A leggings és a sportmelltartó fölé odakészítek egy lazább, hosszú ujjú felsőt is, ami a reggeli hidegtől véd, de nem lesz túl meleg a futáshoz. Mielőtt még felvenném, végül úgy döntök, hogy gyorsan lecserélem az ágyneműt, legalább mehet a mosógép, amíg mi futunk. Miután ez megvan, még összekötöm a hajamat egy futáshoz alkalmas lófarokba, aztán a felsőmet is magamra húzva csatlakozok a fiúkhoz; ha esetleg közben már kimentek, akkor a kabin előtt.
– Részemről mehetünk – mosolygok Axelre, megsimítva a hátát egy kicsit.

chasing cars || coded by eirik

Értékelem, hogy ennyire igyekszik elterelni a figyelmemet és felvidítani. Jól megy neki egyébként, minden szavát iszom, és minden szavára rá kontrázok, hogy ne csak nekem, de neki is jó kedve legyen. A jég viszont akkor törik meg, amikor Britneyt kezdi emlegetni. Egyszerűen annyira váratlanul ér a vicc, hogy feltör belőlem a nevetés, mert valahogy az Oops I dit it again valahogy nem illik hozzá. Tény, hogy a döbbenetet elérte volna nálam az is, és annyira kidobott volna mindenféle hangulatból ezzel, hogy még azzal is vissza tudott volna húzni a roham széléről, de örülök, hogy inkább egy altatódalt választott.
Ezután végül komolyabb témák felé evezünk azzal, hogy kijelenti itt lesz nekem mindig, bármin menjek keresztül, s visszafordítva a kijelentést ugyan ezt közlöm vele. Látom rajta, hogy kellemetlen neki erre gondolnia, izmai finoman, védekezően feszülnek meg a karjaim között, de nem akarom beszéltetni. Csak jelzem, hogy itt vagyok, hogy tudom, milyen, és pont ezért majd akkor mesél, amikor akar. Hátha ő nem olyan fafejű, mint én... A legrosszabb, hogy elfordítja a szemeit, mintha félne tőlem, én pedig halkan sóhajtva fogom két kezembe arcát, de ahelyett, hogy arra kényszeríteném, hogy rám nézzem, úgy húzom közelebb magamhoz, a mellkasomhoz, hogy most ő tudjon elbújni a világ elől. Óvó karjaimba zárva rejtem el úgy, hogy alig látszódjon, még akkor is, ha nincs itt rajtunk kívül senki, aki láthatná - hacsak nem Skygge. Amikor ismét rám pillant, a napi pontokat kérdezi, én pedig egy kicsit huncutul viccelődök vele, amire még is kicsit komolyan válaszol.
- Nem baj. Itt te irányítasz, Aviva. Ha nem akarod, nem csináljuk, ha akarod úgy csináljuk, ahogy neked jó. - nyugtatom meg újra, csak most simítok állára, hogy a finom érintéssel kérjem, hogy rám emelje a pillantását. Bátorító, halvány mosolyt engedek rá.
- Nem időre megy semmi. Nem kell azonnal megváltanod a világot. Gyógyulsz... szépen, lassan. Lépésekben haladunk, oké? Minden rendben lesz, akkor sem haragudnék rád soha, ha közben gondolnád meg magad, jó? Nekem te vagy a legfontosabb, ezt jól jegyezd meg. - adok csókot a homlokára, aztán magamhoz ölelem.
- Jó újra veled lenni. - válaszolok kis mosollyal. Nem itt, hanem vele lenni. Tőlem a Pokolban is lehetnénk, amíg mellette vagyok, mindegy hol van ez. A következőekben még eszembe jut, hogy miket kéne csinálni. Például megtanítani Skyggének, hogy Aviva a falka része, s mint olyan, alfa nőstény mellettem, úgy hogy rá is hallgatnia kell. Okos kutya egyébként, szóval nem hiszem, hogy sokat kellene ezen küzdenünk. Felhozok még néhány lazulós példát is, ő pedig sorba akarja az összeset. Elmosolyodom egy kicsit és bólintok, hogy akkor így lesz. Egy ideig még enyelgünk - immár hárman - az ágyon, de úgy tűnik, amíg Skygge csak a lábunknál játszik óriásgombócot, addig kevéssé zavarja Avivát, mert nem szól, hogy küldjem le az ágyról, sőt. Mosolyogva nézi, ami jó, örülök, ha kedvelik egymást. Magamhoz ölelve simogatom a fejét, haját, aztán a kérdésre felpillantok rá, ahogy felül.
- Úgy szoktuk, hogy reggelizünk, edzünk, aztán munka, de ebből ezutóbbi szerencsére elmarad. ... Futunk egyet? - kérdezem végül őt fürkészve, kis mosollyal. Vannak programok, amik régen is alapok voltak nekem. A reggeli edzést nem akarom elhagyni, főleg ha az MJK-hoz kerülök, Skygge igényli a rohangálást, szóval csak az a kérdés, hogy Viva csatlakozik-e. Ha igen, akkor örömteli, kis mosoly kerül az arcomra. Felkelek vele, Skygge leszáll az ágyról, megrázza magát, és már megy is az ajtóhoz. Mielőtt felöltöznék, egyszerűen csak kiengedem, hogy elvégezhesse a dolgát. Visszalépve a hálóba magamra kapom a laza edzős dolgaim, hogy indulásra kész legyek reggeli után is, oda lépve Vivához veszem el a poharat, és szomjasan meg is iszom az egészet.
- Köszönöm, cicus. - csókolok a homlokára, aztán segítek neki reggelit csinálni. Persze az illatokra megjelenik a pultnál egy éhenkórász szempár.
- Ne adj neki. - mondom Vivának nyugodtan. Skygge végig nyalja az orrát és akkora tányér szemekkel néz fel Vivára - mert tudja, hogy engem nem hat meg -, hogy azt a Csizmás kandúr is megirigyelhetné.
- Először mi eszünk, aztán ő. - jelentem ki határozottan, és viszek a tányérok közül kettőt a..... megállok a mozdulatban, mert nincs hová vinni. A kanapéra inkább nem ülnék le, mert akkor Skygge felmagasságába kerülnének a tányérok. Magamon halkan nevetve teszem vissza a tányérokat a pultra.
- Jó étvágyat. - simítom meg Aviva felkarját, aztán neki is állok a szendvicsnek, amit csináltunk.

“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

Egyáltalán nem jó érzés megtapasztalni, hogy ennyire visszaesett, de az nem kérdés, hogy segítek neki, ahogy csak tudok. Már attól összeszorul a mellkasom, hogy alig tudom kihozni az álomból - igazából nem is én hozom vissza, hanem Skygge -, de amikor aztán kis híján vissza is esik egy rohamba, azt különösen nehéz végigkísérni. Még ha nem is tudom hirtelen, miről beszéljek, cselekszem; még ha ostobaságnak tűnik is, énekelni kezdek. Az ölelésemben tartom, simogatom, próbálom őt minden lehetséges módon komfortosabb helyzetbe terelni mentálisan, és amikor érzem, hogy lassan ellazul a kezeim között, én is kezdek megnyugodni. Egy kicsit áthelyezkedik, a homlokunk összeér, aztán néhány pillanatra az ajkunk is, mielőtt elmerülnék már nyugodtabbnak tűnő kék szemeinek mélységeiben. Próbálom egy kicsit felvidítani azzal, hogy felemlegetem, mi lett volna a feltétele annak, hogy egyszer majd énekeljek neki, és amikor megjelenik egy halvány mosoly az ajkain, örülök annak, hogy sikerrel járok. A válaszára szívesen mondanám azt, hogy legközelebb inkább kérjen meg, és inkább énekelek neki, mint hogy ezt megismételjük, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát, ezért inkább csak felveszem a viccelődés fonalát.
– Micsoda elszántság egy kis éneklésért – jegyzem meg egy kis mosollyal, végigsimítva az arcán, élvezve bőre érzését az ujjbegyeim alatt. Elmondom neki azt is, mi volt az, amit énekeltem, és miért, szavaira pedig feltöltődik a mosolyom azzal a fajta szeretettel, ami az anyámhoz kötött.
– Gondoltam ez hatásosabb lehet. Ha Britneyt kezdtem volna el énekelni, legfeljebb megdöbbentettelek volna vele – viccelődök egy kicsit tovább, hogy fenntartsam a felvidítása és a figyelemelterelés vonalát. Puhán csókolom meg az ajkait, hogy aztán egy kicsit komolyabbra vegyem a hangomat és biztosítsam arról, nem számít, mennyire súlyos éppen a baj, én itt vagyok és leszek is neki. Szeretném elmondani azt is, hogy nem kell beszélnie róla, nem kell erőltetnie, míg könnyebben ki nem ejti a szavakat, de az ő pillantása is komollyá válik, és amikor az arcomra simítva megszólal, már tudom, hogy nem csak az ő problémáiról beszélgetünk. Nyelek egyet, de nem szakítom meg a szemkontaktust, mert el tudom nyomni magamban azokat a gondolatokat, amiktől már nem lennék képes ránézni.
– Tudom. Köszönöm – suttogom neki komolyan, élvezve a finom simításokat magamon. Aztán újra megszólal, és ezen a ponton már megtelik a tekintetem némi félelemmel, mert tartok tőle, hogy rá fog kérdezni, melyik része az, ami még velem van, és ez nem olyasmi, amit szavakba akarnék önteni. Amiről beszélni akarnék... vele. Nem azért, mert ne akarnék mindent megosztani vele, de hogyan beszéljek a történtekről éppen vele? Nem akarom, hogy elképzeljen ott. Nem akarom, hogy elképzelje, mi történt. Nem akarom, hogy részleteiben tudja, mit tett velem az a rohadék. Nem akarom, hogy úgy lásson a lelki szemei előtt. Végül mégsem mond vagy kérdez mást, én pedig nyelek egyet, homlokomat finoman, ragaszkodón nyomom jobban az övének, és egy kicsit becsukom a szemem, míg belé kapaszkodom, mert szükségem van rá, de most nem tudom állni a pillantását. Félek, hogy kiolvassa a szememből a képeket.
Mikor összeszedem magam, inkább el is terelem a szót a bajainkról, arra kérdezve rá, mi legyen a napi terv. Ezzel már egy egészen élettel teli, huncut mosolyt sikerül előcsalnom belőle, a válaszán pedig halkan elnevetem magam... nem mintha nem tudnám, hogy ez egyébként annyira nem áll messze a valóságtól. Talán ezért is engem meg magamnak, hogy egy kicsit még újra megkomolyodjak, de közben belesimulok a kedves érintésekbe a hajamon.
– Lehet, hogy az elején megint... nehezebb lesz – mondom halkan, a szemei helyett kinézve magamnak egy pontot az állán, hogy azt figyeljem. Nincs a hangomban félelmem, igazából aggódni sem aggódom, mert tegnap is szépen átküzdöttük magunkat a kezdeti nehézségeken, utána pedig szinte teljesen el tudtuk engedni magunkat, de nem tudom, mire számíthatunk ma. Lehet, hogy az éjszaka és az álmaim után megint kelleni fog egy kis idő, míg teljesen ki tudom zárni a fejemből az oda nem illő képeket, hogy aztán csak Axel töltse majd ki a gondolataimat.
Amikor azt mondja, hogy gyakorolhatnánk Skyggével, úgy értve, hogy én is, elmosolyodva bólintok, majd vele együtt nevetek a fenéktisztogatás gondolatára. Lepillantok a lábunkhoz - ahol Skygge még mindig vígan sunnyog, ha már nem szólt rá senki -, és ahogy eszembe jut a hajnali támogatása, a mosolyom is ellágyul egy kicsit.
– Benne vagyok. Szerintem amúgy is kezd megkedvelni – somolygok a kutyára, majd visszafordulva a gazdájára is. A további ötletekre boldog mosollyal simítok végig az arcán, a haján, szemeimmel a látványát, ujjbegyeimmel az érzését raktározva el mélyen magamban. A gondolat, hogy tényleg azt csinálhatjuk, amihez csak kedvünk szottyan, együtt, még mindig hihetetlen... pedig igaz.
– Akkor ebben a sorrendben – felelem boldogan. Lopok még egy csókot az ajkairól, aztán közelebb fészkelem magam hozzá, a fejemet befúrom az álla alá, hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni még egy kicsit így, az ágyon fekve. Elégedett szusszanással bújok hozzá, magamba szívom az illatát, a jelenlétét, a teste melegét, lehunyt szemekkel hagyom, hogy átjárjon az érzést és szinte érzem, hogy tovább gyógyul a lelkem.
– Jó, hogy itt vagy – mormolom a mellkasába, bár azt hiszem, már tegnap is mondtam valami ilyesmit. Nem baj. Egy kicsit még élvezem ezeket a pillanatokat, csak hosszú percek, de lehet, hogy csak negyed óra után vagyok hajlandó kibontakozni az öleléséből, majd egy hosszabb csók után felülni az ágyon.
– Éhes vagy? Vagy először menjünk el sétálni Skyggével? Ő szokott reggel enni? – kezdem el sorolni a hirtelen felötlő kérdéseimet, ösztönösen többesszámban beszélve a sétáról is. Nincs más dolgom, mint Axellel lenni egész nap, szóval ha nem bánják, nem akarok kimaradni ebből az időtöltésből sem. Tényleg szeretném, ha Skyggével összeszoknánk, ha engem is megszeretne és elfogadna amolyan number two-nak. Közben fel is kelek az ágyról, hogy elkezdjek felöltözni, azon morfondírozva, hogy vajon a rémálom-gyár miatt érdemes-e kimosni az ágyneműt, vagy úgyis teleizzadjuk még... ilyen meg olyan okokból. A döntés meghozatala előtt mindenesetre még kimegyek a konyhába - már felöltözve - és mindkettőnknek töltök egy-egy pohár vizet, mert az akkor is kell, ha a reggelit megelőzi majd a séta. Skygge vizes táljába is belepillantok, de még majdnem tele van, szóval most csak a gazdáját szolgálom ki vízzel, ha ő is kijött.

chasing cars || coded by eirik

Ahogy mondtam már: egyszerre tudnám megszokni és nem megszokni ezt az egészet. Az, hogy miket álmodok, és hogy miért nem bírok tükörbe nézni - ez az oldala - teljesen megszokható lenne. Azonban ott a másik oldal a küzdelem a fojtogató sötétséggel, a Bárka és a társaim hangjai amely jó ideje nem csak reggelente, de nap közben is megjelenik, amikor úgy tartja kedve... Ez pedig nem egy olyan dolog, amihez nem tud az ember hozzá szokni..ez a csigalépcső vezet a mélybe. De kibírtam. Kibírtam addig, ameddig ide nem értem. Avivához. Ő az, aki bennem tartja a lelket, és ha nem is hiszem még el elsőre, hogy mellettem van reggel, mert minden álmomba bele szövöm őt, idővel biztosan felfogja majd az agyam, hogy a hangok és az érintések nem az álom részei. Amint eljön ez a pillanat, minden újra olyan lesz, mint régen...
Most egyelőre egy felfokozott állapotban vagyok a roham miatt, emiatt pedig nem is lenne nehéz visszaesnem a gondolataim terhétől. Mielőtt még azonban ez megtörténne, megkérem Avivát, hogy terelje el a figyelmemet. Beszéljen hozzám, énekeljen, bármi. Ő az utóbbit választja. Magához ölel, elrejt a világ elől a nyakánál, aztán halkan énekelni kezd. Persze semmit nem értek a dal szövegéből, de nem is ez a lényeg. Érzem a hang zengését arcomon, ahogy az a nyakához simul, közelről hallgatom a halk dallamot, és szorosan átölelve lassan, de megnyugszom. Amikor már nincs veszélye annak, hogy visszazuhannék a rohamba, még magánál tart és simogat, amitől nem mondom, hogy újra álomba tudnék szenderedni, de közel ennyire nyugtat meg. Amikor át helyezkedem, rövid csókot váltunk, ő simogat, a szavaira pedig halványan elmosolyodom
- Igen, ezt..csak azért csináltam, hogy kicsaljam belőled józanul a hangokat. - igyekszem kicsit elviccelni a dolgot, hogy tompítsam az imént történtek élét. A dal történetére tenyeremmel simítom végig a hátát újabb és újabb mozdulatokkal.
- Anyukád tudott valamit. - mondom úgy, mintha maga a dal lenne megnyugtató, pedig tudom, hogy a kellemes dallam, ha el is terelte a figyelmem, megnyugtatni Aviva jelenléte nyugtatott meg. Bár ez mindig így van, nem igaz? Mindig olyan dolognak tulajdonítjuk a trófeát, amely valójában csak egy eszköz, és nem annak kellene megkapnia, hanem annak, aki használja. Ismét egy apró csókot kapok az ajkamra, amit puhán viszonozok, aztán Aviva következő szavaira komolyan figyelni kezdem. Felemelve felül lévő kezem a derekáról megsimogatom az arcát.
- Tudom. Én is szeretlek téged, és én is minden erőmmel igyekszem a támaszod lenni. - mondom halkan, arcát és fejét simogatva.
- Tudom, milyen... - mondom, de nem is akarom feszegetni ezt a témát addig, amíg nem akarja. Nálam is, mint látható volt, csak attól képes lennék összetörni, hogy megpróbálom felidézni, elmondani ezt az egészet. A kérdésére egy apró pajkos mosolyt engedek arcomra.
- Már az órákon át tartó szex-sessionökön, és összebújásokon kívül? - viccelődök - félig -, aztán ismét a haját kezdem simogatni, meg a fejét.
- Arra gondoltam, hogy megtaníthatnánk Skyggenek, hogy az alap parancsokat tőled is elfogadja. - mondom az arcát fürkészve.
- Így át tudnál menni a fürdőből a hálóba anélkül, hogy másodszorra is tisztává varázsolnák a fenekedet. - nevetek halkan a gondolatra.
- Sétálhatunk is egyet akár, vagy csak csendben összebújva olvashatunk... Ami csak jól esik. - mosolygom rá halványan, gyönyörű szemeit figyelve.

“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

Összetörik és vérzik érte a szívem. Sosem szerettem ezt, ezeket a reggeleket és ébredéseket, a rohamokat, soha nem esett jól látni a szemeiben azokat a sötét árnyékokat, mindig is azt akartam, hogy egyszer, valahogyan, akár valami csoda hatására végérvényesen eltüntessem ezt onnan. Nem volt tippem a hogyanra, de most, a saját szemeimmel látva a jelenlegi állapotot, biztossá válik, hogy ez csak sokkal rosszabb lett. Rosszul érzem magam, mert tudom, hogy ebben nekem is vastagon benne van a felelősségem, de most nem merülök el ebben a mocsárban; nem azért, mert megígértem neki, hanem mert esélyt sem adok magamnak rá. Sokkal jobban leköt, hogy a helyzetre reagáljak. Megijeszt a szituáció intenzitása, az, hogy most ébredt fel, de mintha máris vissza tudna esni, csak mert mintha megpróbált volna beszélni róla, de amikor belém kapaszkodik, ott vagyok neki, szilárdan. Magamhoz ölelem, helyezkedek egy kicsit, szorosan tartom, hagyom, hogy szó szerint elbújjon. Egyik kezemmel a tarkójára simítok, hogy elrejtsem, míg másikkal kitartóan ölelem. A kérése felkészületlenül ér, hirtelen nem is tudom, miről kezdjek el hadoválni neki, de aztán azt mondja, hogy felőle énekelhetek is, és akármilyen ostobán hangzik is, végül ezt teszem. Eszembe jut az altatódal, amit gyerekkoromban annyit hallottam, ami mindig meg tudott nyugtatni, és bár tudom, hogy Axel nem érti az anyanyelvemet, ezt éneklem el neki. A hangzását akkor is érteni fogja. Simogatom a haját, fejemet az övére hajtva énekelek neki, míg azt nem érzem, hogy görcsös tartása ellazul a karjaimban. Még ezután is hagyok neki egy kis időt, megcsókolom a halántékát, majd visszahajtom oda a fejem. Pár perc múlva húzódom csak el annyira, hogy láthassam és megsimíthassam az arcát. Aprón, halványan mosolyodom el a megerősítésre és a tenyerembe adott csókra, fellélegzem egy kicsit. Legalább erre még jó vagyok. A mosolyom egy kicsit élettel telibbé válik a szavaira, de mielőtt válaszolnék, igazodom ahhoz, ahogy ő helyezkedik. A homlokunk finoman ér össze, én pedig egyik kezem felvezetem magunk között, hogy tovább simíthassam az arcát, az álla vonalát, míg másik kezem a hátára simul.
– Egyszer mintha azt mondtam volna, le kell majd itatnod hozzá – szólalok meg, hátha legalább egy leheletnyi vidámságot tudok csempészni a gondolatai közé.
– Ez egy altatódal. Hirtelen nem jutott eszembe semmi más – vallom be aztán egy halvány mosollyal. – Az anyám gyakran énekelte ezt nekünk gyerekkorunkban, ha zaklatottak vagy betegek voltunk. Emlékszem, engem mindig megnyugtatott, szóval gondoltam... – Zavart mosollyal vonom meg kissé a vállam. Örülök, hogy nála is hatásos volt. Egy kicsit közelebb viszem hozzá az arcom, ajkaim puhán az övéhez érnek egy apró csókra, mielőtt visszahelyezkednék, a szemeit fürkészve.
– Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezem suttogva. – Nem számít, ha nehézségeken mész keresztül. Itt vagyok és itt is leszek, és ugyanúgy szeretlek. – Újra megcsókolom kezemmel az arcára simítok, aztán már terelem is el a témát, mert nem akarom, hogy belemenjünk ebbe és esetleg visszaessen. Csak szeretném, ha tudná ezt.
– Mit csináljunk ma, ha már így kisajátítottuk egymást? – kérdezem inkább mosolyogva, hogy eltereljem a figyelmét az előző percekről.

chasing cars || coded by eirik

Gyűlölöm ezt az egészet. Korábban is gyűlöltem, utáltam magamat, amiért a rohamok rabja vagyok. Csak Aviva lágy szavai tudtak meggyőzni arról, hogy nem érdemes ezért utálni magamat. Az ő selymes hangja segített át mindenen, és hála neki elfogadtam, hogy ez már örökké velem lesz, és a sírba is így fekszek majd egyszer. Viszont ez az önutálat visszaköszön, most hogy nekem kellene ott lennem, hogy át segítsem őt a nehéz perceken, mint ahogy ő is ott volt és ott van nekem. És nem tudok... Nem tudok a támasza lenni nem tudom segíteni, nem tudom felkelteni, nem tudom megnyugtatni, nem tudom elsimítani a ráncokat a homlokáról. Csak kapok két pofont az elmém horrorisztikus játékaitól, hogy utána meggyötört és fáradt szemeibe nézhessek, szembesülve a gyengeségemmel és azzal, hogy sosem leszek elég jó mellé. Sosem voltam. Tudom, hogy nem adja jelét annak, hogy zavarná, hogy ezeket a gondolatokat nem adom át - azokkal együtt, hogy megvédeni sem tudtam amikor igazán szüksége lett volna rá, pedig minden adott volt hozzá, - még is mögé képzelem a megbántottságot. Nyugtatni kezd, hogy időt akar adni, nem akarja erőltetni. Csak egyszer próbálom meg az előbbi gondolataim összefoglalni neki: Gyűlölöm magamat. Még sem megy. Ez a két egyszerű szó olyan teherként fojtogat, míg végig gondolom újra, hogy a fegyvert kellett volna használnom az öklöm helyett, hogyha nem lennének itt, biztosan sikerülne egy újabb nagyszerű rohamba hajszolnom magamat: ugyan is már az alkohol sincs, ami tompítson. Csak a tetteim súlya. Aviva rám szól, én pedig oltalmat keresve szorítom magamhoz. Amikor feljebb csúszik, az arcom pedig a nyakával egy vonalba ér, azonnal oda is fúrom az arcomat és megkérem, hogy beszéljen, vagy meséljen, vagy énekeljen, vagy bármi, csak halljam őt rendesen. Közben Skygge is igyekszik a maga technikáival elterelni a figyelmem, de az éles fogak a talpamban valahogy kevésbé kellemesek, mint a dallam, amit aztán kapok. Aviva hangjának zengése, az, hogy felismerhető a hangja, a szavak - még akkor is, ha nem értem őket -, sokat segítenek. Soha nem hallottam őt énekelni. Se részegen, se józanul, se rádió hallgatás közben, soha. A kellemes újdonság egyre biztosabban oldja fel a szorongást, míg behunyt szemmel, nyakáhot és hajába bújva élvezem azt az áldást, amit ad nekem. A heves szívverésem lelassul, a légzésem mély és nyugodt lesz, és hiába lazulnak el a váll és hát izmaim, továbbra is úgy ölelem magamhoz, mint korábban. Ezen csak akkor lazítok, amikor hátrébb fészkelődik, hogy arcomra simítva rám nézhessen.
- Igen... - mondom csendesen, őt figyelve. Kezemmel vállára simítok, majd az arcom érintő tenyerébe csókolok.
- Még soha nem énekeltél nekem. - motyogom, és ránézve gyengén, de szerelmesen mosolyodom el.
- Miről szólt? - kérdem halkan, s annyira kúszok feljebb, hogy a fejünk egy szintben legyen, és össze tudjam érinteni a homlokunkat, aztán úgy is hagyjam.

“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

Csúfos dolog az élettől mindaz, amin keresztül kell mennünk; neki is és nekem is. Egy párhuzamos valóságban, ahol minden felhőtlen, idilli és rózsaszín, most biztosan kinevetnénk ezt a reggeli képet: ahogy egymás mellett fekszünk az ágyon, végre újra egymás karjaiban, visszatérve a közös útra, az elköteleződés gyűrűjével az ujjamon, és mégis mindketten úgy nézünk ki, mint két lestrapált, kimerült szerencsétlen. Már ahhoz sem vagyok elég, hogy egyedül visszahozzam őt a rohamból, de Skygge segít ezen... bár attól, hogy felébredt, azt hiszem, még nincs teljesen jelen. Kell neki egy kis idő, mialatt még bocsánatot is kér, amit még mindig nem értek.
Amikor megszólal, a kérdése persze nem ezt érinti, hanem az én hogylétemet, és úgy-ahogy meg is válaszolom ezt, az az egyszerű, halk "nem" pedig elárulja, hogy pontosan érti. Egy pillanatra lehunyom a szemem, a tenyerébe hajtom az arcom, míg megsimogat, hogy kiélvezhessem ezt a finom érintést, de aztán én is felteszek egy kérdést - ismét előre sejtve a választ is. Amikor a szemeiben felvillan a félelem, rögtön meg is bánom, hogy megkérdeztem, a szavaira pedig megrázom a fejem.
– Nem gondolom, hogy miattam van. – Egyik kezem a kézfejére simítom, hogy nyugtatón bele tudjak csókolni a tenyerébe, mielőtt visszafektetném oda az arcomat. – Csak szeretnék neked időt adni. Nem akarom erőltetni, amíg nem állsz készen, hogy beszélj róla – folytatom határozottan, hogy tudja, nem csak az ő megnyugtatása végett mondom ezt, de egyben lágyan is, hogy valóban meg is nyugtassam vele kicsit. Mégis, ahogy a szemei kékjét figyelem, szinte látom, ahogy elkezd... elveszni. Halvány ráncba szalad a homlokom, feszültebben kezdem figyelni, mert szinte érzem, hogy baj lesz. A hangja majdnem megremeg, a légzése pedig természetellenessé válik.
– Axel...? – szólítom meg hangosabban. Skygge is felugat, de addigra már csak azt érzem, hogy Axel szinte elbújik a hajamban. Látom és érzem, hogy kirázza a hideg, karjaimat újra köré fonom, szorosan, ujjaimat szétterítve simítom tenyereimet a hátára és kezdem el simogatni, miközben szorosan ölelem.
– Mi a baj? Hogyan segítsek? – kérdezgetem. Csak azért nem vagyok kétségbeesett, mert nem hagyok magamnak esélyt az érzés megélésére, minden idegszálammal Axelre fókuszálok. Még az sem érdekel, hogy Skygge felugrott az ágyra, bár azt nem engedem, hogy szó szerint ránk másszon. Hallgatom Axel halk kérését, és bár hirtelen fogalmam sincs, mit mondjak vagy csináljak, mindenekelőtt áthelyezkedek egy kicsit az ágyon. Feljebb tornázom magam, úgy ölelem magamhoz, hogy el tudjon bújni a nyakamhoz, a hajamban, fejemet az övére hajtom. Megcsókolom a halántékát, szorosan tartom, és miközben megnyugtatóan simogatni kezdem a hátát, jobb ötlet híján dúdolni kezdek. Nem jut eszembe más, mint az a kedves altatódal, amit anya énekelt nekünk mindig gyerekkorunkban, amiből Axel nyilván nem fog érteni egyetlen árva mukkot sem, de tényleg nincs ennél jobb ötletem. Halkan, de nem túl halkan - mert azt kérte, hogy ne suttogjak - éneklem el neki a dalocskát, közben folyamatosan ölelve és simogatva őt, és ha kell, újra elkezdem. Addig nem hagyom abba, míg úgy nem érzem, hogy már ismét nyugodtabb, az én érzékeimet sem borzolja az érezhető feszültség, és Skygge sem nyugtalan már.
Ha viszont eljön ez a pont is csak egy kicsit engedem el, csak annyira, hogy az arcára tudjam simítani a tenyerem, hogy lássam az arcát, a szemeit.
– Jobb már...? – kérdezem lágyan, kissé aggódva fürkészve a tekintetét, hüvelykujjammal az arcát simogatva.

chasing cars || coded by eirik

Egyszerre tudok és nem tudok hozzá szokni a reggelekhez. Mint mellkasomon ülő démon, nyomó érzéssel, a torkomban gombóccal, levegő nélkül, csurom vizesen ébredek. Habár már a második alkalom, hogy rájövök, a hangok nem képzelgések, hanem Viva tényleg mellettem van, még is időre van szükségem, és részben Skyggere, hogy a szemeim kinyitva ezzel szembesüljek is. Azzal, hogy már nem álom, hogy mellettem van, én pedig nem a dohos lyukban ébredek, hanem a kabinban. Az egész olyan szürreálisnak tűnik hirtelen az álmok és a roham után, hogy az agyam alig hiszi el, hogy ez a valóság, és nem csak egy újabb kép, amibe azért ringatom magam, hogy ne őrüljek meg teljesen, ekkor mormolom még bocsánataim a nőnek, mielőtt még szertefoszlana a kép, és én ismét abban a lyukban lennék. De nem kerülök oda vissza, és ő sem tűnik el. Aviva suttogása és érintései is meggyőznek a valóságról, Skygge nyalogatása is, főleg mert utóbbival nem szoktam álmodni. Minden gondolatom, álmom a nő körül forog, mintha csak megszállottja lennék. Amikor körém fonja kezeit, lábait, szorosan ölelem vissza, és igyekszem túl tenni magam a roham örvényén. Igyekszem az illatába és látványába temetkezni, arra gondolok, hogy már túl léptünk azon a szakaszon és minden rendben, hogy a feleségem lesz és együtt elköltözünk északra... Aztán ez a gondolatmenet ismét az abszurditást súrolja az elmémben, hiszen egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, és nehéz elhinni, hogy lehet valami ennyire tökéletes. Aztán ahogy egymást figyelve félszegen válaszol, rájövök, hogy nem is annyira felhőtlen ez az egész, mint amilyennek hangzik.
- Nem... - mondom halkan, egy kezemmel elengedve hátát simogatom meg az arcát egy együttérző tekintettel. Ha valaki, én tudom, hogy min megy át, és nincsenek illúzióim, tudom, hogy borzalmas lehet. Csak azt sajnálom, hogy a saját gyengeségem miatt nem tudok segíteni neki éjjel. Abban reménykedem, hogy Skygge rá is oda figyel, ha már engem is segít. Aztán ez az együttérző pillantás hirtelen félelemmel lesz teli, amikor felteszi a kérdést. Fel sem fogtam eddig igazán, hogy mennyi látszódhat abból, ami zajlik bennem. Próbálom nap mint nap mélyre ásni mindazt, ami miatt történt minden, de az éjszakák alatt nem tudom a kontrollt gyakorolni.
- Kérlek, ne gondold, hogy miattad. - fogom kezembe arcát és a kétségbeesést leplezve kapkodom szemeim az ő gyönyörű tekintete között. Nem akarom, hogy magát hibáztassa olyasmiért, amelyhez csak annyiban van köze, hogy a körülmények áldozata. Már a gondolat, hogy mi ez egyáltalán el tudna indítani bennem egy lavinát és kis híján meg is teszi. Mert egyikből jön a másik, indul a ténnyel, aztán jön az ok, az önhibáztatás, majd kilyukadunk ott, hogy mit basztam el, és mi lett VOLNA, ha a kulcsfontosságú pillanatban az érzelmeim helyett az eszemre hallgatok. Olyan rettentően mély bűntudat gyötör amiatt az egy elszúrt mozdulat miatt, hogy lefekhetne a Bárka mellé a tengerfenékre. Talán ezért szövöm össze a kettőt... Mind a két esetben bűnösnek érzem magam. Egyszer azért, mert élek, egyszer azért, mert életben hagytam mást. Ezek olyan gyomok, amelyeknek a gyökerei már olyan mélyen bele szőtték a gyökerüket a testembe és lelkembe, hogy ha csak megpróbálom őket kihúzni, konkrétan fáj. Épp ezért, amikor szóra nyitva a szám legalább egy kicsit beavassam őt, a gúzsba szorító érzéstől szinte remegni kezd a hangom.
- Én... Én nem... - motyogom halkan inkább felületesen lélegezve, mint zihálva. Az ujjam bizseregni kezd, a mögöttem elhangzó ugatásra összerezzenek. A legrosszabb értelemben ráz ki a hideg, arcomat úgy fúrom Aviva hajába, igyekezve a jelenlétével nyugtatni magamat. Skygge felugrik a lábunknál az ágyra, de őszintén szólva most épp nem foglalkoztat az ágy tisztasága, amennyire izzadtam éjjel, úgy is ki kell mosni. Inkább arra koncentrálok, hogy a nő a karjaimban van, hiába kaparja meg egyszer a lábam, vagy harap utána Skygge. Csak felhúzom azokat, mint valami laza magzatpózzal kapaszkodom a valóságba és a nőbe.
- Igen... Beszélnél hozzám egy kicsit..? Bármit... Tőlem recept is lehet, vagy mese... Vagy énekelhetsz is, csak ne suttogj... - mormogom halkan a kérést, hevesen dobogó szívvel ölelve magamhoz, mélyen magamba szívva az illatát.

“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

Amilyen boldogságot jelent számomra, hogy újra visszakaptam Őt, ezúttal - remélem - végérvényesen, amilyen jól esik a karjaiba bújni, a teste melegével a bőrömön, szívdobbanásainak hangjával a fülemben elaludni, annyira nehéz az éjszaka is. Nyilván érthető a dolog, ha az ember több mint két hónapja hordoz magával valami súlyosat, amit egyszerűen csak elfojt és mélyen magába zár, az alól nem fog felszabadítani a boldogság sem - még ha egy naiv részem szerette volna is. Sokkal kényelmesebb lett volna, ha egyszerűen csak eltűnik ez az egész, gombnyomásra, mintha soha nem is történt volna meg. Ha Axel jelenléte egyszerűen csak el tudná űzni a sötét fellegeket ilyen értelemen is. Ez viszont nem ilyen egyszerű, én is tudom, és ironikus módon éppen rajta tapasztaltam ki már annak idején. Akkor sem tudtuk, hol fekszik pontosan a gyógyír.
Örülök annak, hogy őt nem ébresztem fel, és - bár ez a része kellemes meglepetés - annak is, hogy engem viszont valaki igen, ez a valaki pedig nem is tágít mellőlem, míg át nem küzdöm magam az utóhatásokon is. Skygge néma, de kitartó jelenléte furcsamód megnyugtató hatással van rám, bár egyébként sem tudna rávenni semmi, hogy a kanapén töltsem az éjszaka hátralevő részét. Csak addig van szükségem erre, míg elhomályosulnak a fejemben a képek, míg nem érzem már magamon a kezeit, míg eltompulnak bennem azok a gyűlöletes és fájdalmas ingerek, amik miatt mintha újra ott lennék. Nem akarom ezt Axel mellett átélni. Nem akarom, hogy lásson, amikor félig ott vagyok. Nem akarom, hogy az Ő érintései vegyüljenek az emlékeimet kísértő érintésekkel. El akarom zárni őket egymástól, mielőtt még beszennyezi a fejemben Őt is, elérve a célját.
Amikor már úgy érzem, hogy képes vagyok visszamenni, még egyszer megköszönöm Skyggének, hogy mellettem volt. Apró, halovány mosolyt csal az arcomra, hogy szinte visszakísér az én oldalamra, és miután visszafeküdtem, csak pár másodperces fáziskéséssel hallom, hogy visszamegy a gazdája mellé, hogy lefeküdjön mellé a földre. Axel mellé fészkelem magam, őt figyelem, a látványával és meleg bőréről lopott apró érintésekkel küzdöm fel magam a negatív tartományból. Nem tudom, mennyi időt töltök ezzel, de nem is igazán számít. Egy idő után elkezdem észrevenni a feszültség jeleit az arcát; ez még nem olyan, mint a rohamok, de határozottan távol áll a nyugalomtól is. Összeszorul a szívem, de tudom, hogy nem tudok segíteni rajta olyan értelemben, hogy szebb képeket varázsoljak az álmaiba. Egyelőre nem ébresztem fel, bár ebben Skyggére is támaszkodok egy kicsit, mert nem tudom, mennyire megszokott és általános ez - amíg azt látom, hogy készenlétben van, nem lépek közbe.
A roham jeleit viszont már én magam is észlelem. Az átmenet igazából nem is nagyon vehető észre, mert előbb látom a nedvesség csillanását az arcán és a testén, minthogy érezhetővé válna az izmainak első görcsös megfeszülése. A nevét suttogom, ujjaimmal gyengéd simításokkal törlöm le a nedvességet az arcáról. Skygge is talpon van már, feszülten figyel, de még egy kicsit kivár, míg én kitartóan simogatom Axelt, megnyugtatóan suttogva neki. Hüvelykujjam finoman simítja le a könnyeket a szeme alól, tenyerem a halántékáról, a verejtéket a homlokáról, de most mintha... nem lennék elég hatásos. Nem tudom visszahozni őt, amitől félelem kúszik fel a gerincemen, de mielőtt még eluralkodhatna rajtam az érzés, Skygge ugatása töri meg a reggel viszonylagos csendjét, és ez már képes kiragadni őt a rohamból. Félelemmel és aggodalommal figyelem a felnyíló fáradt, elkínzott szemeket de szinte egy pillanatig sem tart ez. Nem néz rám, ráadásul újra bocsánatot kér.
– Kérlek, ne kérj bocsánatot – suttogom halkan. Semmi oka rá, ha valakinek, hát inkább nekem kellene megtennem, hiszen miattam került ebbe a helyzetbe, én voltam a gyökérok. Hagyom, hogy egy kicsit elbújjon előlem a tenyerei mögé, de addig is gyengéden simogatom a karját, míg végül rám nem pillant és magához nem ölel. Szorosan fonom köré a karomat, de még a lábamat is, arcomat a mellkasához simítom, gyengéd csókot hintve el rajta. Felpillantok, amikor megdicséri Skyggét, egy apró, halvány mosollyal nézek rá, felidézve az éjszakai segítségét. Ezután felnézek Axelre, vele együtt, ő viszont egyikünkre sem néz hosszú ideig, és amikor végül mégis a szemeimbe pillant, aggodalommal fürkészem kék íriszeit.
– Ha azt mondanám, hogy igen, elhinnéd? – kérdezek vissza félszegen, egy alig látható kis mosollyal a szám sarkában. Nem tartom valószínűnek, hogy így volna, de nem is igazán akaródzik mélyebben belemenni ebbe. Szerintem egyébként is sejti, miről lehet szó... én viszont nem igazán értem még mindig ezt az új állapotot. A bocsánatkérést, a könnyeket. Felemelem az egyik kezem, mutatóujjammal könnyed, finom simítással rajzolom körbe az arcát a homlokától az álláig.
– Nem fogsz beszélni róla, ugye? – kérdezem halkan. Nem vagyok sértett vagy megbántott, ez inkább csak amolyan ténymegállapítás, és akkor sem változik a dolog, ha igazolja a sejtésemet akár szavakkal, akár azzal, hogy nem válaszol. Szusszanok egyet, de továbbra sem látom értelmét az erőltetésnek, ezért csak visszahajtom a fejem a mellkasára, arcomat a bőrére simítva, belélegezve az illatát.
– Itt maradhatunk egy kicsit? – suttogom halkan. Tudom, hogy Skyggének is ki kell majd mennie elintézni a dolgát, de még szeretnék nyerni egy kis időt, amíg csak Axel ölelését és jelenlétét élvezem, míg úgy nem érzem, hogy ő is megnyugodott már az álom és a roham utóhatásaiból. Ha maradunk, még csak nem is beszélgetek, ha ő nem akar, csendben is tudom élvezni ezeket a pillanatokat, míg csak a szívverését és a lélegzetvételeit hallgatom, miközben a mellkasát, az oldalát simogatom finoman, és néha elszórok egy-egy csókot is a mellkasán, vagy a vállán, ahol épp kényelmesen elérem.

chasing cars || coded by eirik

A fintorán ismét nevetek egy kicsit, a kérdésére meg kissé megemelve a szemöldököm vonok vállat, mint akik egy rajtuk kívül eső titokról beszélnek. Bár nem tudnám tagadni, hogy de, igen csak jól nagyon megnézném magamnak úgy Vivát. Szigorúan házi keretek között!
Miután eltakarítottunk és letusoltunk, aludni térünk. Az alvással sok problémám volt korábban, de most még is úgy alszom el egy csapásra, mint korábban, szinte észre sem veszem, hogy lehunyom a szemeim és már egy másik világban vagyok. A kellemes, meleg kabinból és a valóságból átkerülök az elmém harcmezejére. Szó szerint. Nem alszok túl mélyen, de annyira igen, hogy az agyam vetíteni kezdjen. Sok mindenről álmodom, a vízről, a keleti és nyugati tisztogatásról, és persze megjelenik az önhibáztatás is. Újabb éjszaka, amelyben a karjaim közt hal meg, mert hagytam az érzelmeket eluralkodni magamon. Újabb verejték és könnyáztatta álom, hogy utána jöjjön a pánik és a halálok sikolya. Talán a korábbi álmok miatt nehéz. Talán nem hiszem el, hogy tényleg itt van, talán csak túl erős a zaj az elmémben, hogy azzal a lendülettel és gyorsasággal hozzon vissza, mint régen. Az érintések és a suttogások mellé beékelődő ugatás viszont megteszi a hatását. Habár átaludtam az éjszakát Viva mellett, olyan kialvatlan nyúzottsággal kelek, mintha hónapok óta nem aludtam volna. Nem áll messze az igazságtól a dolog.
- Bocsáss meg. - mindemellett az is szokatlan, hogy itt van, újabb halk bocsánatkéréssel  temetem egy pillanatra tenyereimbe az arcomat, aztán ezzel a lendülettel meg is törlöm azt. Igyekszem visszatérni a valóság talajára az álmok és a roham okozta emlékekből. Vivára pillantok magam mellett, és látom rajta is ugyan azt a fáradtságot - a szokásos aggodalom mellett -, mint amit én is érzek. Szótlanul ölelem magamhoz apró, törékeny testét, igyekezve leküzdeni a gombócot a torkomban, amely szinte oda nőtt az álom óta. Skygge nyalintása éri a vállam, én pedig felkézzel nyúlok oda, hogy megsimogassam, de a másik kezemmel nem vagyok hajlandó elengedni Avivát.
- Jó fiú. - nyugtatom meg, mintha nem látna. Leengedem a kezem a matracra, és habár én érzem mindenki figyelő szemeit, én inkább Viva egy fekete tincsét kezdem figyelni, amely kellemesen hullámos lett a nedvesség miatt. Hogy ez a a saját, vagy az jó verejtéke volt, nem tudom, de nincsenek tévképzeteim, tudom hogy rémálmai lehetnek. Az összes jel erre utal, ismerem már jól ezeket.
- Jól vagy? - kérdezem halkan, most először nézve csak Viva szemeibe.

“If I lay here, if I just lay here, would you lie with me and just forget the world?
 

Axel && Aviva

A Tarzan-vonal egészen addig kifejezetten csábítónak tűnik, míg csak a közte és Axel között vonható párhuzamot ecseteljük, de aztán eljön az a rész, hogy nekem viszont Jane-nel kellene azonosulnom, és a fűzőnél egy kicsit besokallok. Persze nem feledkezem meg a tényről, hogy most csak viccelődünk - ezért is túlzom el látványosan a grimaszomat a fűző gondolatára.
– Eww. A legkevésbé sem az én stílusom. – A teljesség kedvéért még meg is borzongok egy kicsit, aztán széles mosollyal rápillantok a szemem sarkából. – Mondjuk lefogadom, hogy neked tetszene a fűzős dekoltázs...
Elfogyasztjuk a vacsorát a kanapén, aztán - szerencsére - nem sajnáljuk az időt még egy kis összebújásra sem. Kiélvezem, hogy újra a karjaiban lehetek, érezhetem magam körül biztonságot adó ölelését, miközben a teste melege és az illata ölel körbe. Külön örömmel tölt el, amikor felhozza, hogy szívesen kisajátítana a két hétből mondjuk úgy másfélre, mert ez olyasmi, ami az én fejemben is megfogalmazódott, és boldogan megyek bele egy efféle egyezségbe. Úgy érzem, bőven ránk is fér, minden szempontból. Be kell pótolnunk az elveszett időt, újra, igazán rá kell találnunk egymásra és önmagunkra, és el kell kezdenünk begyógyítani a saját sebeinket, nem is beszélve a másikéiról. Ennek az újrakezdésnek tényleg olyan alapot kell adnunk, amin nem lehet majd fogást találni.
A kanapéról felkelve rendet teszünk a konyhában, én beengedem Skyggét, Axel pedig még a kandallóba is begyújt - tudom, hogy miattam -, mielőtt elmennénk fürdeni. A kutya csalódott és értetlen arckifejezését látva rákérdezek, hogy tényleg mindenhova együtt mentek-e, a válasz pedig valahogy nem lep meg. Egy apró, halványabb mosollyal bólintok értőn, mert a válasza egyszerre vicces és aranyos, ugyanakkor hordoz olyan jelentéseket, amelyekkel most nem akarom megfertőzni a közös fürdést. Ugyan egy gyorsabb zuhanyban egyeztünk ki, ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnénk ki a pillanatokat, élünk is a lehetőséggel, hogy megfürdessük egymást, alaposan, finom érintésekkel. Miután szép tiszta lettem és minden mással is végeztem, előremegyek felöltözni a hálóba - némi Skygge-féle gyorsasági ösztönzéssel -, és bár kissé zavarba jövök az odakészített pólótól, nem kérdés, hogy felveszem azt magamra. Az előző kérdéssel összefüggésben azért eszembe jut valami, egy mindenképp lefektetendő alapszabály, de úgy tűnik, Axelnek sincs kifogása ez ellen. Skyggének mondjuk lehet, hogy lesz majd, de hát...
– Akkor jó – mosolyodom el. Befekszünk a takaró alá, és abból ítélve, hogy Axelnek rá kell szólnia, Skygge bizony valóban bepróbálkozhatott, de ezúttal nem jön fel hívatlanul az ágyra. Ahogy Axel az ölelésébe zár és szorosan magához von, én már préselődök is az oldalához, odabújva, szinte köré fonódva, hogy ne létezzen olyan négyzetcentiméter a testemen, ami hozzáérhetne valahol, de nem teszi. A nyakához bújok, megcsókolom ott a puha, illatos bőrt, hallgatom a szívverése hangját, halk suttogását. Újra finoman megpuszilom, ujjaim gyengéden kezdik simogatni a bőrét, miközben engedem, hogy a fáradtság ólmos súlyai lassan lehúzzanak a mélybe.

A szívverésem hangos dobbanásai visszhangot vernek a fülemben. Furcsa, sötét köd ül az elmémen, mintha épp egy súlyos, mély álomból ébresztettek volna fel, vagy talán fel sem ébresztett senki, csak én kezdek magamhoz térni, visszatérni a kábaság sűrűjéből, mégis nehéz megkapaszkodni a valóságban. Könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Nem fogok fel semmit a valóságból, de azt sem fogom fel, hogy nem vagyok erre képes.
Begyűrűzik egy kép a gondolataimba. Axelt látom magam előtt. A karjaimban tartom a kabin padlóján térdelve, miközben ő könnyes, megtört szemekkel könyörög a maradásomért, én mégsem azt teszem, amire kér.
Axel. Axel. Axel.
Nem értem, miért ismétlődik a neve egyre torzabb, egyre hátborzongatóbb módon a fejemben, míg el nem jut az agyamig, hogy valaki róla beszél. A hang átkos, tiltakozik ellene a testem, a lelkem, az elmém.
– Mit gondolsz, mit szólna most hozzád a te hősszerelmes Rómeód, hm? Mire gondolna, ha így látna téged, Aviva?
Tompa, ellenkező nyögés tör fel a torkomból. Megemelem az egyik kezem, valami megcsörren, lüktető fájdalom járja át a testem több ponton is; sajog a csuklóm, a vállam, a felkarom, az egész felsőtestem. Nem fogom fel, hogy a kezem mozgása elnagyolt és koordinálatlan, csak azt érzem, hogy nem ér célt, ellenben vasmarok fog rá az alkaromra, ujjak mélyednek fájón a húsomba, a fájdalomtól lüktető csuklóm pedig fémes csattanással landol a kemény, hideg, durva felületen.
Elégedett mormogás. Halk sóhajok, míg durva anyag és valami kemény dörzsölődik a combjaimhoz. Megkönnyebbülést, amikor a kontaktus megszűnik. Öv csilingelése. Cipzár hangja.
– Fel kellene vennem videóra és elküldeni neki, nem gondolod? Elküldjük Axelnek, Aviva? Szeretnéd?
Nyilalló, szúró fájdalom a testemben. Torz, hangos nyögés. Visszataszító lihegés az arcomon, a fülemben. A három benyomás egymást váltja, összeolvad, szétválik. Axel. Axel. Axel. A bőröm fájón dörzsölődik az érdes felületen, míg az ujjak el nem engedik a karjaimat, hogy a nyakamra fonódjanak.
– Gondolj csak rá nyugodtan. Gondolj Axelre.
Nem kapok levegőt. Pánik. Fémes csörömpölés. A kezeim nagyon nehezen találnak célt, mire ujjaimmal be tudok azonosítani két kart. A körmeim véresre marják a bőrt, miközben próbálom megszüntetni a nyomást a torkomon. Elégedett nyögést hallok, a nyomás tovább fokozódik.
– Nyisd ki a szemed, Aviva! Nézz rám! Hadd lássam azokat a gyönyörű szemeidet!
Undorító, nyálas érzés a számon. Levegőért kapkodok, de ösztönösen harapok erőből. Vér fémes ízét érzem, fájdalmas szisszenést hallok, mégis az én testem fájdalma erősödik, miközben a lihegés fokozódik. A fejem kissé felemelkedik a földről, hogy aztán a koponyám erősebben csattanjon rajta.
– Ezt mindenképpen látnia kell Axelnek. Axel is szereti a szemeidet, Aviva?
Axel. Axel. Axel.
Nem kapok levegőt. Pánik.

Hirtelen pattannak fel a szemeim. Először nem tudom hová tenni a hideg, nedves érzést a tenyerem alatt, aminek hatására a karom odébb mozdul az ágyon. Hang nélkül zihálok, a szívem a fülemben dobog, hideg veríték borítja be a testem. Újra érzem azt a furcsa érzést, de csak hosszú másodpercek múltán fogom fel, hogy hol vagyok. A meleg tenyér a hasamon először rémülettel tölt el, de mielőtt még teljesen pánikba esnék, elkezdek visszatérni a valóság talajára. A szemem követi a tenyérhez tartozó ismerős kar vonalát, fel a szintén ismerősen gömbölyödő vállakig, majd onnan továbbvándorol a békésen alvó, nyugodt, imádott arcra.
Axel.
A megkönnyebbülés erőteljesen hullámban indul el bennem, de eszembe jut az álom, és ez gyorsan felborítja az egészet, míg úgy nem érzem, hogy felfordul a gyomrom. A szívverésem újra hevessé válik, de mielőtt még tetőzhetne a pánik, valami hideg és nedves ér a tenyeremhez, a karom pedig odébb lökődik a matracon. A másik irányba pillantok, hogy a tekintetem két okosan csillogó szempárt találjon meg a sötétben.
Skygge.
Nyelek egyet. A kezem ösztönösen mozdul a kutya feje felé, hálás mozdulattal simítom meg azt, de még mindig rosszul vagyok. Elviselhetetlennek tűnik, hogy itt próbáljam meg kiheverni az álom szokásos utóhatásait, a bőrömön érződő érintés, a halk szuszogás a fejemnél olyan kedvesek számomra, hogy legszívesebben lenyúznám a saját bőrömet, amiért ez összekeverednek az emlékeimmel. Axelre pillantok, a légzése viszont továbbra is egyenletes, ezért a lehető legóvatosabban, hangtalanul kisiklok a tenyere alól, majd felkelek az ágyról is.
A kanapéra roskadok le a nappaliban, a térdeimre könyökölök, arcomat a tenyereimbe rejtve. Az érzések, az emlékek úgy fojtogatnak, mint Uzi ujjai az álomban. Próbálom visszanyelni a keserű epét a számból, a légzésem bár halk, szaggatottá válik. Szokatlan intenzitással élem meg az egészet, mert bár az élmény mindennapos, ez az első alkalom, hogy a szavai célt értek. Hogy az egész összefonódott Axellel. Forró nedvesség nyer utat az ujjaim között, csorog le a tenyeremen és a kézfejemen, majd le az alkaromra.
Összerezzenek, amikor egy nyalintás állítja meg az útjukat. Elhúzom a kezeimet az arcom elől, hogy egyenesen Skyggével találjam szemben magam, aki fegyelmezetten és nyugodtan ül előttem, szemeivel engem figyelve. Kis híján felcsuklok, de legalább annyira ura vagyok a helyzetnek, hogy ne adjak ki hangokat. Nagyot nyelve simítok újra végig a fején, halk suttogással köszönve meg neki, amiért itt van és figyel rám. Oldalra dőlök a kanapén, felhúzom a térdeimet, magzatpózban húzom össze magam minél kisebbre, míg elmúlnak az érzések, a hangok, az emlékek. Hűvös nedvesség böki meg a homlokom, és amikor rájövök, hogy Skygge nem fog tágítani mellőlem, engedek egy kicsit a görcsös tartásomon, így a kanapé mellé ülve le tudja támasztani a fejét a térdeim és az én fejem közé. Önkéntelenül is simogatni kezdem a fejét, a szemeimet sem csukom be, inkább azt figyelem, hogyan csillan meg a holdfény a fényes szőrén és a szemein, így nem a képeket kell viszontlátnom a szemhéjaim hátulján.

Nem tudom, mennyi idő telik el így, de amikor már érzem, hogy nem kötnek gúzsba az emlékek és az érzések, és biztosan nem leszek rosszul sem, Skyggével a sarkamban visszamegyek a hálószobába. Visszafekszem a takaró alá, Axel mellé, óvatosan, de ha esetleg mégis mocorogni látnám, a haja gyengéd simogatásával igyekszem rábírni, hogy aludjon tovább nyugodtan. Én már nem fogok tudni és nem is mernék visszaaludni, de nem is érzem, hogy baj lenne. Axelt figyelem, békésen alvó arcának látványából gyűjtök erőt, abból építem fel magam újra, ahogy nyugodtan alszik mellettem - újra. Még nem tudom, hogyan fogom kivitelezni, de nem fogom hagyni, hogy Uzi elérje a célját és akár csak egy kicsit is közénk ékelje magát az emlékeimmel.
De amíg ezen gondolkozom, legalább láthatom őt, és felkészülhetek arra, hogy amikor ő is felébred, már ne csak Skygge legyen a támasza, hanem én is itt legyek és segíteni tudjak neki, úgy, mint régen is. Mint ahogy mindig kellett volna. Mint ahogy mindig fogok, ameddig csak szüksége van rá.

chasing cars || coded by eirik

A viking Tarzanos képzelgés mindkettőnket megnevettet.
- Rendben, de akkor neked azonosulnod kell Jane-nel és fűzőt hordani. - vigyorodom el kissé. Ha már hülyeségeket képzelgünk, akkor azt tegyük kereken!
A vacsora után még enyelgünk egy kicsit. Kiélvezem, hogy az után, hogy az ölembe húztam, szorosan hozzám bújik. Teste súlya, ölelő karja, szuszogása a nyakamnál mint olyan dolog, amely megadja nekem ezt a békés otthon-hangulatot. Azért itt is jó kedvünk van, nekem legalábbis biztosan. A vacsoráról beszélve elmosolyodom, hogy jó nagy adagot készített, bár abban nem vagyok biztos, hogy olyan nagy az, ha itt maradunk... Rá fogok járni, ő pedig rá fog jönni, hogy lakat kell a hűtőre. A programokról beszélve megrázom a fejem.
- Hisz épp most mondtam, hogy kisajátítalak magamnak és semmi mást nem akarok. - jelentem ki határozottan. Nem vicceltem, amikor ezt mondtam, komolyan szükségem van arra, hogy testileg, lelkileg és mentálisan is megnyugodjak. Az elmúlt időszakban a határokat feszegettem mindennel, és habár már nem érzem úgy magam, mint akit minden tekintetben a végkimerülés kerülget, az biztos, hogy egyáltalán nem érzem magamat ebből a szempontból jól, sőt. Kicsit úgy érzem magam, mint egy rongy, amire lyukakat szakítottak, aztán most került a varrónő keze alá. Ennek a varrónőnek meg időbe telik, ameddig minden lyukat befoltoz.
Miután elmosogattam, begyújtottam, bemegyek Skygge és Viva után a fürdőbe, előbbit kiterelve onnan, utóbbira rá pillantva a kérdésére, miután becsuktam az ajtót.
- Mindenhová. Ha a wcn kell jeleznie, akkor ott kell jeleznie. - mondom egy alig látható kis mosollyal, aztán elkezdem őt vetkőztetni - imádom ezt a részt. Meg azt is, amikor megmoshatom minden porcikáját. Így miután ő is végzett az én ruháimmal, már fürdünk is. Először én habosítom és öblítem le őt, aztán ő engem. Élvezek minden adott és minden kapott érintést, aztán kiszállunk, és megtörülközünk. Mivel én voltam később lecsapva, ezért ő hamarabb szárítkozik meg, épp ezért korábban is jut ki innen, be a hálóba. Halkan elnevetem magam, ahogy látom az ajtóból a menekülést Skygge elől, aki viszont már majdnem játékosan ugrana utána, ha nem szólnék rá.
Miután magam is megtörülköztem, utána megyek, Skygge a sarkamban. Felveszek egy alsó nadrágot, megmosolygom, hogy Viva milyen aranyos a pólómban, a szavaira meg halkan elnevetem magamat.
- Nem szándékozok kicsi a rakást játszani. - fekszem be mellé, Skygge pedig felteszi az ágy szélére a fejét, de rá szólok, ő pedig egy nagy sóhajjal fekszik le mellém a földre. Magamhoz ölelem és szorosan magamhoz húzom Vivát, fejére csókot adok.
- Örülök, hogy itt találtalak. - suttogom neki, aztán már be is hunyom a szemem, azzal a biztonságérzettel, hogy ő is, és Skygge is itt van mellettem, ő pedig nem csak rám, de Vivára is figyelni fog. Helyettem is.

“almost like there's somethin' supernatural about it, you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be
 

Axel && Aviva

Egy ártatlan, elsősorban az ő kényelmét célzó kérdésből végül egyenesen Tarzanig jutunk, de látva a szemeiben megcsillanó vidámságot, eszemben sincs gátat szabni ennek. Már csak azért sem, mert ahogy a szavai nyomán elképzelem Tarzan-viseletben... nos, igen, tényleg nem lenne ellenvetésem, ez tény. Mondjuk ahogy folytatja, és elképzelem őt rasztákkal, majd indákon hintázva, aztán meg Tarzan-szerkóban szörfözve, a mosolyomból lassan vigyor, majd egyenesen nevetés lesz.
– Oké, ezzel most megfogtál. Jöhet a viking szörfös Tarzan, a rasztához nem ragaszkodom, de ágyékkötőn kívül más nem lehet rajtad! – kacsintok rá vidáman.
Örülök annak, hogy sikerült neki kedves meglepetést nyújtanom az étellel, annak is, hogy nem szégyell repetázni, aztán pedig annak is, hogy evés után még adunk magunknak egy kis időt a kanapén összebújva. Megmosolygom a mozdulatot, amikor a kényelem érdekében inkább az ölébe húz, de már segítek is rá a mozdulatra, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek, befészkelve magam a tökéletes helyre a karjaiban, elveszve az ölelésében, az illatában, a jelenlétében. Azt azért elmondom neki, hogy minden vasárnap ezt kérve gyorsan ráunna a menüre, a válaszán pedig kuncogok egy kicsit.
– Azért most egy pár napig kiélvezheted – csókolok finoman a nyakára, de csak kedveskedve és puhán, semmilyen egyéb üzenetet nem akarok most közvetíteni.
Elmosolyodom a kisajátítással kapcsolatos meglátására, és én is megingatom egy kicsit a fejem.
– Igen, igazából úgy értettem, hogy ezt mint egyetlen létfenntartási opciót húztam le a listáról. Minden más egyébként is felejtős lett volna, hacsak te nem ragaszkodsz hozzá – teszem azért hozzá, mert nem akarom, hogy azt higgye, akkor is önző lettem volna, ha neki más tervei vannak. Így viszont... azt hiszem, minden adott néhány tökéletes, békés naphoz és egy kis feltöltődéshez. Minden értelemben. Szerintem mindkettőnkre ráfér.
Egy kicsit még kihasználom a pihenőidőt a kanapén, az arcára simítva invitálom finom és hosszú csókra az ajkait, és bár még mindig nem tudom elérni azt a szintet, amikor elégnek érződik, végül elengedem, mert mindkettőnkben érezni némi érthető kimerültséget. Amikor rábólint a tervemre, még egyszer az ajkaira puszilok, aztán kimászok az öléből, hogy közös erővel rendet tegyünk a konyhában. Mivel én kicsit hamarabb végzek, a megerősítése után a bejárati ajtóhoz lépve beengedem Skyggét, majd be is zárok utána. Mivel lelkesen körbeszagolja és körbenyalja a kezem, mosolyogva vakargatom meg egy kicsit a füle tövét, és csak azért nem guggolok le hozzá, hogy alaposan átgyúrjam egy kicsit, mert úgy sejtem, annak gyorsan alapos előfürdetés lenne a vége, ha rajta múlik. Így is csak két lépésig jutok, mielőtt lebukna a lábaimhoz, hogy hosszú, selymes nyelvével alaposan áttisztogassa a lábujjaimat, én pedig nem tudom nem elnevetni magam a csiklandozó érzésre, de nem hagyom sokáig élvezkedni, eltolom a fejét a lábamtól, aztán megyek tovább a fürdő felé, míg ő körbeszagol odabent, Axel pedig a kandallóba gyújt be. Még a küszöb előtt megtorpanva megkérdezem tőle, hogy milyen fürdési módot preferálna, a választására pedig mosolyogva bólintok. Skygge persze úgy jön be utánam, mintha a gazdája helyett őt invitáltam volna fürdeni, és amikor Axel is megérkezik - póló nélkül -, majd kitereli onnan, nem tudom nem látni a kutya szemein az őszinte demostmiért? kifejezést.
– Vécére is együtt jártatok? – pillantok Axelre egy vidám kis mosollyal, miközben én is megszabadulok a pólómtól. Ezen kívül csak a nadrágom és a bugyi van, de így is megmosolygom, amikor odalép hozzám, hogy készségesen segítsen megszabadulni tőlük, és még csak nem is ellenkezek, inkább én is segítek neki a további ruhadarabok levételében. Alapvetően nincs is igazából bajom azzal, ha Skygge mindenhol velünk szeretne lenni - jó, például a mostani fürdésnél tényleg nyugisabb így, de ezt Axel is tudja -, egyetlen szabály jut eszembe, amit talán fel kell állítani, mert fogalmam sincs, ezzel kapcsolatban hogy álltak eddig a dolgaik.
– Az ágyban csak ketten alszunk – jelentem ki felvont szemöldökkel, amolyan remélem, ezt mindketten tudjátok üzenettel. Bejöhet a hálóba, aludhat az ágynál, de így is elég borzalmasak és nyugtalanok az éjszakáim, ami kevés alvás kijár nekem, nem szeretném azzal tölteni, hogy félúton felriadok, ha Skygge épp engem tisztel meg a mázsás testsúlyával, vagy mondjuk belenyal a fülembe. Arról nem is beszélve, hogy az ágyban sok olyan egyéb tevékenységet is terveznék a gazdájával, amit mondjuk minél kevesebb kutyaszőr, kutyanyál és sáros tappancsnyom közepette művel az ember.
Közben amint megszabadultunk a ruháinktól, én még összekötöm a hajam, aztán beállunk a kádba, hogy lezuhanyozzunk - vagy inkább jó szokásunkhoz híven megfürdessük egymást. Mosolyogva hagyom, hogy megkezdje a műveletet, élvezem, ahogy tenyerei és ujjai bejárják a bőrömet, az alapos tisztogatás közben finoman simítva minden területet. Még mindig nem szégyellem a hegeimet, igazából sosem érdekeltek, őt pedig tudom, hogy nem zavarja; egyetlen kivétel volt ez alól, de a bal combom belső fele már olyan sima és selymes, mintha soha nem is lett volna ott semmi. Mondjuk azt nem tudom, arról speciel tudott-e Axel, de az biztos, hogy nem is fogom tőle megkérdezni. Miután végzett, én következem, és bizony az ő fürdetését is olyan alaposan kiélvezem, mint a sajátomat. A bőre ismerős érintése a kezeim alatt feltölt élettel, ujjaim néha elidőznek egy-egy új hegen, hogy ismerkedjenek az érintésükkel - nem azért, mert zavarnának, csak feltérképezem őt újra. A hátán is körberajzolok egy-két vonalat a hatalmas tetováláson, aztán mosolyogva meg is csókolom a lapockáját, amikor eszembe jut a jelentése és a jelentősége.
Fürdés után megtörölközök, emlékezve Axel korábbi figyelmeztetésére, aztán még magam köré tekert törölközővel intézek el minden mást is, mint a fésülködés és a mosakodás, hogy aztán már tényleg csak be kelljen zuhanni az ágyba. A gondolat egyszerre borzasztóan csábító és rántja görcsbe a gyomromat, mert egyre jobban érzem, milyen fáradt vagyok, ugyanakkor rettegek a gondolattól, hogy az éjszakámat - az álmaimat - kvázi megosszam Axellel, és Axelt az álmaimmal. Szeretném őket vastag fallal elválasztani egymástól, de tudom, hogy lehetetlen.
Ahogy mindennel megvagyok, felkészülök az útra a fürdő és a háló között, igyekszem megúszni bármiféle találkozást Skyggével, mielőtt mehetnék újra fürdeni, és hogy nyugodtan fel tudjak venni valami az alváshoz, egy kicsit bizony még kizárom a hálószobából. Épp csak körbefuttatom odabent a szemem, de máris meglátom a takarón Axel pólóját. Tiszta póló, összehajtva, és valahogy úgy érzem, nem magának készítette oda. Érzem, hogy egy kicsit újra zavarba jövök, de most egy kicsit jó értelemben is, apró, már-már szégyellős mosollyal pillantok rá, mert jól esik, hogy szerinte ezek szerint nincs kivetnivaló abban, amire rászoktam nélküle. Nem is ellenkezek az ötlet ellen, még akkor sem, ha már itt van, és nem szorulok rá a pólóira; felhúzok egy bugyit, aztán belebújok a pólóba is. Persze rám olyan nagy, hogy az ujja a könyökhajlatomig lóg, az alja pedig a combjaim közepét verdesi, de épp ezért imádtam, olyan volt, mint az ölelésében elveszni... vagy legalábbis annak az olcsó kínai verziója. Most már viszont az ölelését is megkaphatom.
Beveszem magam a takaró alá, innentől már az sem baj, ha Skygge bejön - amíg az ágyra nem jön fel -, és ha kell, ezt szóban is jelzem Axelnek. Nekem annyi a lényeg, hogy ő is befeküdjön az ágyba, mert akkor azonnal elkezdem odapozicionálni magam hozzá, az oldalához bújva, félig ráfekve, kezeimmel ölelve, szinte köré fonódva, mintha attól félnék, hogy máskülönben éjszaka elillan majd a takaró alól. Egy kicsit talán tényleg tartok tőle. Az arcomat elrejtem a szokásos helyére, a nyakához, hogy minél töményebben érezhessem az illatát, és el is szórok ott egy apró csókot.
– Örülök, hogy itt vagy – mormolom a puha bőrre lehunyt szemekkel. Mintha ismét a helyére került volna a kirakós darabja, még ha nehéz is elhinnem, hogy nem álmodom. Pedig a gyűrű az ujjamon, a szívverése a fülem alatt, a szuszogása, a teste melege nagyon is valóságosnak érződik.

gravity || coded by eirik

A szagos téma egészen szórakoztat, főleg ahogy elkezdi a Tarzanos dolgot.
- Valld be, hogy élveznéd, ha félmeztelenül járkálnék egy szál ágyékkötőben. A rasztához túl rövid a hajam, de minden mást szolgáltatni tudnék! - tárom ki a karjaimat somolyogva, mintha épp a legjobb üzletet ajánlanám fel.
- Mondjuk indákon hintázni nem tudok, de elvihetlek szörfözni. - nevetek halkan, mert azért egy szörfös északi Tarzant elég vicces elképzelni.
A vacsoránál kellemesebb meglepetést egyébként ha akarna se tudna adni. Elérzékenyülök tőle, bár visszatartom az érzéseimet és csókokkal, szavakkal köszönöm meg neki a kedvességét. A vallomása csak rá tesz erre, egyszerűen nem tudom elég mélyen érezni ezt a szerelmet, vagy is olyan, mint egy feneketlen katlan, amelyet egyszer próbáltam sikertelenül befedni valamivel, hogy ne lássam, akkor sem sikerült. Az ilyen pillanatok miatt nem tudok elszakadni tőle. Az ilyen kedves gesztusok, a gyengédség és a gondoskodás...
Evés után összebújva ülünk kicsit a kanapén. Legjobb lenne, ha égne a kandallóban a tűz, de így is tökéletes a pillanat. Amikor másodjára fúrja arcát a nyakamhoz, akkor azért szabad kezemmel lenyúlok, és felhúzva lábait az ölembe ültetem keresztben. Így kényelmesen nekem tud dőlni, én pedig át tudom ölelni, nem csak karolni. Amikor azt mondja, hogy megunnám a menüt, megrázom a fejem.
- Alábecsülsz engem, csak azért nem mondtam azt, hogy mindennap ezt kérek, mert te viszont tuti megunnád három nap után. - mosolygok kicsit. A kisajátításra térve megingatom a fejemet.
- Az, hogy itt vacsorázunk nem feltétlenül hordozza magában, hogy nem mozdulunk ki. De örülök, hogy te se terveztél semmit. - mondom megnyugodva, hogy nem köptem bele semmilyen edzésbe, vagy apai találkozóba. Ezután finom csókokba bonyolódunk, és én szerintem hajnalig képes lennék ezt csinálni, de végül elhúzza az ajkait. Csak az ágy említésére érzem úgy, mintha a szervezetem felsóhajtana, hogy "végre", mire kis mosollyal bólintok a tervre. Elengedem őt az ölemből, megyek és elmosogatok. A puszira, érintésre kicsit magam elé mosolygom, a kérdésre hátra pillantok a vállam felett.
- Igen, kérlek. - felelem a kérdésre, és nem is igazán akarok magyarázkodni érte. Skygge mindig is tetővel aludt a feje felett, nem hiszem, hogy a kinthez szoktatást egy kerítés nélküli, hegyi kabinnál kellene elkezdeni. Miután befejeztem a mosogatást, Skygge már lelkesen trappol be és szagnyalássza meg Viva kezét - meg ha nem vigyáz, a lábujjait is -, aztán ismét körbe jár. Én a kandallót gyújtom be, hogy az éjszakai hideg elviselhető lehessen majd az én testem melegével Vivának. A kérdésre felnézek rá, behajtom az üveget, hogy Skygge ne tudja a kíváncsi képét a lángokba tartani.
- Szerintem megteszi a zuhany is. - azt már nem teszem hozzá, hogy kimerültnek érzem magam, mert nem akarom magunkat sürgetni. Már felé indulva, lépteim közben húzom le magamról a pólót, és terelem be Vivát - ki meg Skygget. Látom rajta az értetlenséget, de majd hozzá fog szokni. Bent a szennyesbe dobom a fekete felsőt, aztán ha maradt még nekem valami, szívesen segítek a jegyesemnek vetkőzni. Amint csupaszok vagyunk, beállunk a kádba, és én ahogy korábban is, most is finoman, de bőre minden részét kiélvezve mosdatom meg.

“almost like there's somethin' supernatural about it, you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be
 

Axel && Aviva

Igyekszem megnyugtatni, hogy kizárólag a saját kényelme miatt kérdeztem a fürdést, nem azért, mert oroszlánszagot éreznék, és persze hozzáfűzök egy kis megjegyzést arról, hogy sosem zavarna, ha izzadt. Több dolgot is tudok ehhez társítani, és ha nem is a hálószobai cselekvésekre gondolok éppen, hanem arra, amikor mondjuk edzés közben izzadt éppen, még mindig nem érzem, hogy panaszra lenne okom. A válaszán - vagy inkább visszakérdezésén - halkan elnevetem magam.
– Azt mondják, az az igazi vonzalom jele, ha a másik testének természetes kipárolgásait is vonzónak találod... – vonok vállat mosolyogva, de aztán figyelmeztetően felemelem a jobb mutatóujjam. – De azért nem fogunk Tarzanosat játszani! – figyelmeztetem vidáman. Sajnos egyébként is pont beférnék a hóna alá.
Miután visszarendezte a nappali egyetlen megmaradt berendezési tárgyát - és lebuktam a pólójával -, leültetem a kanapéra, hogy aztán odavigyem a vacsorát. Örülök annak, hogy felismeri, mit főztem, a reakciója pedig szavak nélkül is annyira őszinte és olyan sokat elmond, hogy a szívem hevesebben dobban tőle, a mellkasom pedig megtelik azzal az ismerős melegséggel. Boldog vagyok ettől, és attól is, hogy eszembe jutott a boltban ez a kis apróság, mert így tényleg úgy érzem, hogy kedveskedni tudtam neki ezzel - márpedig a cél ez volt. Gyönyörködöm egy kicsit beszédesen csillogó szemeiben, szerelmes mosolyában, élvezem a finom csókokat, amiket kapok, aztán ahogy enni kezdünk, egyetlen dolgot fogadok meg magamban: ez egy tökéletes nyitánya egy újabb újrakezdésnek, de ezúttal jobban fogom csinálni. Nem fogom elrontani. Nem fogom még egyszer elveszíteni.
Örömmel nézem, ahogy eszik, és természetesen nem sajnálom tőle a repetát sem, egyébként sem sajnáltam az adagot, hogy egy darabig ne legyen gondunk a főtt kajára sem. Én ugyan megteltem egy tányérral is, de hát nem meglepő, hogy ő kétszer annyit eszik, mint én, ha termetre is majdnem hasonló arányokkal rendelkezünk. Egyébként is öröm nézni, ahogy eszik, bár amikor rajtakap, hogy nézem, és rám mosolyog, kuncogva hajolok a vállához, apró puszit nyomva rá, ha már lebuktam a bámészkodásban. Csak azt nem hagyom neki, hogy máris mosogatni menjen, az még ráér, én pedig élvezni akarom még egy kicsit ezeket a pillanatokat. Odabújok hozzá a kanapén, és ahogy a fejem a vállára hajtva elveszek az ölelésében, még a szememet is lehunyom egy pillanatra, hogy befogadjam ezt az érzést. Még mindig hihetetlennek tűnik a gondolat, hogy itt van, hogy ma reggel még ugyanazzal az ürességgel a szívemben ébredtem fel, most pedig... mintha újra életre kelnék. Megcsókolom a vállát, aztán kinyitva a szemem kis mosollyal idézek fel egy másik nosztalgikus ételt, még Indonéziából. Halkan elnevetem magam a szavain, épp csak a fejemet döntöm kicsit hátrébb a karjára, hogy fel tudjak rá pillantani, ennél messzebbre nem vagyok hajlandó távolodni.
– Gyorsan megunnád – vetem ellen egy kis mosollyal, míg a profilját tanulmányozom elmélyülten, aztán egy elégedett szusszanással hajtom vissza a fejem, arcom a nyakához fúrva, lehunyt szemekkel szívva magamba az illatát és a teste melegét. Figyelek rá, amikor újra beszélni kezd, és ahogy felvázolja előttem az aljas kisajátítás tervét, lassan a nyakába mosolygom az örömöm. Nyomok aztán egy apró csókot is a puha bőrre, mielőtt megszólalnék.
– Hmm... szerinted miért szavaztam meg mára egy bevásárlást és vettem mindent úgy, hogy legalább egy hétig ne legyen gondunk semmire? – Hamiskás, boldog mosollyal emelem fel újra a fejem, az eddig mellkasát simogató kezemet most az arcára simítva, hüvelykujjammal végigrajzolva az állkapcsa vonalát. – Így sem vagyok teljesen biztos benne, hogy elégnek fogok érezni másfél hetet az elmúlt időszak bepótlására, de mindent el fogok követni ennek érdekében. Most egy darabig az enyém vagy, és kész. Nem vitatéma – jelentem ki határozottan, nem szégyellve a kis önzőségemet, kis mosollyal figyelve az arcát, a szemeit. Odahajolok hozzá, ajkaimat az övéire simítom, hogy hosszú, lágy csókot válthassak vele, mert ez is olyasmi, amivel képtelen vagyok betelni. Végül csak azért engedem el, mert látom rajta és magamon is érzem a fáradtságot, és úgy vagyok vele, hogy ezt akár az ágyban is tudjuk folytatni.
– Mit szólnál, ha elpakolnánk a konyhában, aztán fürdés után befeküdnénk az ágyba? – kérdezem mosolyogva, hüvelykujjammal az arcát cirógatva. Ha benne van, még egy puszit lopok az ajkairól, aztán kibontakozom az öleléséből, hogy a konyhába menjek. Most már hagyom mosogatni, én addig elpakolom a maradékokat és beteszek mindent a hűtőbe, rendet csinálok a pulton.
– Beengedjem Skyggét? – lépek aztán a háta mögé, csókot nyomva a lapockájára, és ha igent mond, az ajtóhoz lépve behívom a házba a másik nagyfiút. Nem zavar, hogy bent van, és mivel Axellel eddig is így éltek együtt, nem is akarnám máshogyan csinálni. Majd mi is összeszokunk, csak ne akarjon fürdés után újra megfürdetni. Ha már fürdés, előremegyek a fürdőszobába, hogy odakészítsem a törölközőinket is, de a küszöbön még megtorpanok.
– Kád vagy zuhany? – pillantok Axelre egy kis mosollyal. Nekem igazából minden, szívesen áztatom vele magam, de ha gyorsan akarunk fürdeni, aztán az ágyban összebújni, nekem az is jó.

gravity || coded by eirik

Visszatérve rákérdez a fürdésre, de szerencsére nem azért, mert elviselhetetlen lennék. Azon kicsit mosolyogni kezdek, amikor azt mondja, hogy az izzadság sose zavarja.
- Na, az a fajta vagyok, akinek illatos, vagy mi? - viccelődök. Tudom, hogy nem erről van szó - Viva esetében legalább is biztos -, de azért vicces bele gondolni. Mondjuk valamikor nagyon régen láttam valami műsort ahol tesztelték, hogy milyen izzadt illatok imponálnak a nőknek, de már nem is emlékszem az eredményre, csak hogy a tesztoszteronnal volt kapcsolatban. Kicsit pakolgatok én is, az érzékenyen érint, hogy Aviva a pólómat használta hálóingnek, és nem csak azért, mert egyrészt jól esik, hogy soha nem szűnt meg szeretni, de intő jel is valamennyire, hogy tényleg nem tudunk egymás nélkül élni, ami nem túl jó jel, főleg ha az élet stílust vesszük..az övét már nem, de az enyém azóta se változott, csak visszatért legális keretek közé. Igyekszem a gondolataimat inkább a világos oldalára terelni ennek a dolognak, és arra gondolni, hogy Viva tiszta szerelemből aludt a pólómban. Arról nem beszélve, hogy rettentő cukin nézhet ki benne, úgy hogy az ágyon hagyok egy tisztát, hogy este abban alhasson. Kint megigazítom a kanapét, aztán leülve megkapom a vacsorát, én pedig teljesen elérzékenyülök tőle. Ilyennel meglepni... Visszafojtva mindent, csak a szemeim beszélnek meg a hallgatás, és az, ahogy magamhoz húzva csókolgatom fejét, ajkát. Amikor erre csak azt válaszolja, hogy szeret, szerelmesen rá mosolygok, egy utolsó csókot adok neki, aztán elkezdünk enni. Nem beszélek közben, ahhoz túl jól esik, és túl lelkesen eszem, hogy mellette még másképp is járjon a szám. Amikor befejeztem az adagot, nem szégyellek repetát kérni belőle, de csak ha marad majd Vivának is, mert.. előle azért nem akarom felfalni az egészet. Amikor megkapom a második tányérral, ő már nem eszik, de hát férfi gyomor feneketlen, szóval nem szégyellve eszem meg a második adagot is. Nem zavartatom magam, ha nézne is csak halványan rá mosolyognék, hogy jelezzem, továbbra is nagyob finom. Már ha nem látszódna abból, ahogy eszek. Miután befejeztem, felkelnék, hogy a mosogatóba tegyem a tányérom és el is mossam, de Viva megállít ebben, úgy hogy csak tovább csücsülve figyelem, ahogy aztán visszalép hozzám. Hátra dőlök a kanapén, lábaim kényelmesen kinyújtva karolom át, ahogy mellém ül és hozzám bújik. Ezzel tényleg kerek az érzés... Halványan elmosolyodom, aztán lepillantok rá a szavaira.
- Készülj fel, mert ha azt megtanulod, minden vasárnap ezt a menüt akarom majd! - válaszolom, miközben átkarolt vállát kezdem el simogatni.
- Egyébként.. nem tudom, mi volt a terved mondjuk holnapra, vagy a hétre, de én kifejezetten örülnék, ha egy ideig rajtad kívül nem kellene mással találkoznom. Az utolsó napokat tölthetnénk a családokkal, meglátogatva mindenkit mielőtt felköltözünk északra, de bevallom, önző módon ki akarlak sajátítani a következő másfél hétben. - vallom be halkan mormogva, fejemet az övére hajtva. Kicsit kimerültnek érzem magam. Fel akarok töltődni, csendre és nyugalomra vágyom, rá és arra az érzésre, amit most is érzek ahogy hozzám bújik. Semmi másra nincs szükségem, csak egy kis.. pihenésre. És rá.

“almost like there's somethin' supernatural about it, you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be
 

Axel && Aviva

A kéjes perceket vidám pillanatok követik, nevetve ölelem magamhoz, miközben játékosan harapdálni kezd, ugyanúgy megfeledkezve mindenről, mint amikor máshogyan veszi el az eszem. Most egy kicsit gondtalannak és tényleg felhőtlenül boldognak érzem magam, a mellkasom kellemes melegség járja át, a szívem pedig egészen más okokból dobban hevesebben. A nekrofília említésére újra elnevetem magam, aztán rosszalló ciccenéssel rázom meg kicsit a fejem, de a mosolyom levakarhatatlan, miközben vidáman csillogó szemeit figyelem. Csak ezután tudjuk elengedni egymást, bár én egy kicsit még az ágyon maradok, hogy kedvemre nézelődhessek, míg ő öltözik. Még csak nem is próbálom leplezni, de ő sem tesz úgy, mintha zavarná. Utána már én is erőt veszek magamon, hogy felöltözzek, elpakolva a szettet is, aztán az ajtóban állva figyelem mosolyogva, hogyan tűnnek el a fák között Skyggével.

Mire visszaérnek, én már mindennel megvagyok, így gond nélkül zsebelhetem be az üdvözlő csókomat az ajtóban, pont úgy, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta, hogy utoljára ilyesmit csináltunk. Amikor úgy dönt, hogy ideje eltüntetni az ideiglenes tábori ágyamat a földről, nincs ellenvetésem, de ahogy kiesik a kupacból a pólója, érzem, hogy zavarba jövök. Nem is tudom, miért, talán csak szégyellem egy kicsit, hogy ennyire egyértelműen képtelen vagyok nélküle... létezni. Korábban is többször mondta már, hogy ne köré építsem az életem, és ez egy egyértelmű bizonyíték arra, hogy azóta sem tanultam meg a leckét. Érzem magamon a tekintetét, de hálás vagyok, hogy nem mond semmit. Mire visszajön, hogy a kanapét is a helyére tegye, már meg is feledkezem erről, inkább odalépek hozzá, hogy megkérdezzem, akar-e fürdeni. Nevetve rázom meg a fejem a válaszát hallva.
– Ártatlan kérdés volt. Hidd el, vagyok olyan egyenes, hogy megmondanám, ha zavar valami – somolygok rá, aztán egy kis huncutsággal a szememben közelebb hajolok hozzá. – Az mondjuk sosem zavar, ha izzadt vagy – teszem hozzá, majd rákcsintok, és a konyha felé veszem az irányt, mert fürdés hiányában igazából nincs akadálya az evésnek. Hátrapillantok a vállam felett, kiadva a parancsot, hogy üljön le a formás hátsó felére, aztán szedek mindkettőnknek, és a tányérokkal a kezemben csatlakozom hozzá. Egy kis izgalommal figyelem a reakcióját, míg leülök, kíváncsian várom, hogy felismeri-e a nosztalgikus célzást, és amikor megáll a villa a kezében, úgy érzem, igen. Látom, hogy nyel egyet, aztán ahogy sóhajtva értem nyúl, én már simulok is bele a karjába, a finom, sokatmondó csókjaiba. Megköszöni, mintha meg kellene köszönnie bármit is, míg én egy gyengéd mosollyal figyelem a szemeit, mert bár uralkodik az érzésein, azok a csodaszép íriszek mégis mindent elmondanak nekem, amit tudnom kell.
– Szeretlek – felelem egyszerűen, mosolyogva, arcomat egy kis, ragaszkodó mozdulattal simítva az övének, mielőtt elhúzódna. A mosolyom ott marad a szám sarkában, látva, milyen lelkesen kezd enni - ezúttal is -, de nem akarom zavarba hozni azzal, hogy nézem, úgyhogy inkább én is enni kezdek. Egyébként is érzem már, hogy rám is rám fér, elég sok... energiát égettünk már el ma, lelkileg és testileg is sok mindent megéltünk, szóval nem árt a pótlás.
Nekem elég az az egy tányér, de - többek között a múltkori tapasztalatokból kiindulva - amikor befejezte, azért nem mulasztom el megkérdezni, ő szeretne-e repetát. Ha a válasza igen, akkor boldogan szedek neki még, bár ekkor már nehéz fenntartani, hogy ne őt nézzem evés közben... de azért igyekszem. Ha ő is úgy érzi, hogy eléggé megtelt a hasa, kiviszem a tányérját, de ha eszébe is jut, azt egyelőre nem hagyom, hogy máris menjen mosogatni, mert még visszatelepszem mellé a kanapéra és az oldalához kucorodva bújok oda hozzá, míg egy kicsit leülepszik a kaja. A fejem a vállára hajtom, ujjaimmal pedig a mellkasát simogatom finoman.
– Egyszer megtanulok csokiszuflét csinálni, és akkor teljes lesz a nosztalgia – szólalok meg magam elé mosolyogva, megtörve egy kicsit az egyébként békés és kellemes csendet.

gravity || coded by eirik

Nem tudom, hogy tud ilyen tökéletes lenni, de nem panaszkodom. Élvezem minden pillanatát a kényeztetésének is, meg az utána lévő bújásnak is. A szuszogása a mellkasomon megborzongat, ahogy a bőrének érintése is, ahogy hozzám simul. A több perces, lassú, de érzelmekkel telített csók kellemes levezető az előbbiek után, sokáig nem is akarom elengedni, és ő se akar távolabb kerülni. A kérdésre játékkal válaszolok, csilingelő nevetését hallva már megérte ismét egy kicsit bolondos lenni, nem mintha én nem élvezném, hogy a puha bőrét harapdálhatom. A szavakra bele somolygok a bőrébe.
- Neeem, annyira fel nem falnálak, különben nekrofillá kell válnom később. - nézek rá úgy, mint aki komolyan gondolja a gondolatait, aztán csak sikerül kissé elmosolyodnom a dolgon.
Felkelve én kezdek öltözni először, és Aviva még csak nem is leplezi, hogy néz, sőt, épp csak popcornt nem szerez magának az előadáshoz. Miután felöltöztem és az övemmel foglalkozom, ő is felkel, hogy az felöltözzön. Figyelem minden egyes mozzanatát, azt, hogy leveszi a csinos csipkét, és hogy most felvesz egy bugyit, mire egy picit lebiggyesztem az ajkam. Nem baj, majd... Majd! Kisétálva a házból Skygge pórázával és játékát felkapva, még kis mosollyal hátra pillantok az ajtóban álló nőre, aztán elnyel minket az erdő.

Jól megfuttatom a kutyát, láthatóan élvezi ezt is, meg az új környezetet is. Lelkesen rohangál, csermelyből iszik, madarat ugat meg, nálam is hosszabb ágat talál és rohan vele, fennakadva a fákban. Én a kirándulást élvezem, a csendet, a nyugalmat, a zöldet. Az utóbbi időszakban csak városokban jártam, és ezért kifejezetten üdítő, hogy most nem csak testileg, és lelkileg, de szellemileg is feltöltődhetek egy kicsit. Nem találkozunk túrázókkal, így a pórázra sincs különösebb szükség. Visszatérve a házhoz vágok néhány hasábot, aztán belépve Viva üdvözöl egy csókkal. Leteszem a fát a kandalló mellé. Örömmel hallom, amikor azt mondja, hogy pár perc, mert szerintem egész nap nem ettem - de valószínűleg ő sem. Elkezdek pakolni, kezdve az ő furcsa kuckójával, amiből furcsa mód egy pólóm esik ki. Meglepve állok meg és nyúlnék utána, de Viva úgy repül rá, mintha valami olyasmit találtam volna, amelyet szégyelnie kell. Figyelem a vörös arcát, ahogy elmegy, hogy a szennyesbe tegye a felsőt. Kettős érzések rohamoznak meg. Egyszerre tölt meg melegséggel, sajnálattal és szégyennel a dolog. Oké, ez már hármas. Arra gondolok, hogy már nem kell többé a ruháimra hagyatkoznia, ha érezni akar engem, még is a gesztus annyira aranyos, hogy a hálóban amikor a rendezett helyre szintén elrendezem a dolgokat, egy tiszta pólóm leteszem az ágyra, mint valami várakozó pizsamát.
Ezután a kanapét állítom vissza az eredeti állapotába, amikor pedig mellém lép, kissé rá mosolygok.
- Úgy 15-20 fok van, nem igen izzadtam meg. De ha ez egy jelzés, hogy jobb lenne, ha elmennék fürdeni, akkor hallgatok a szép szóra. - viccelődök mosolyogva, bár tényleg komolyan gondolom, hogyha inkább kellemesebben érzi magát mellettem egy zuhany után, akkor lecsapom magamat.
Ha nem szükséges, akkor csak leülök kérése szerint, aztán kíváncsian várok és figyelek. Amikor oda jön a tányérokkal, elveszem a felém nyújtottat és habár az első gondolatom az, hogy ezt most mind gyorsan megeszem, már a villát megfogva is megakadok a mozdulatban. Az étel olyan, amit legutóbb is vagy kétszer repetáztam, mert olyan jó volt a hozzá kapcsolódó érzésekkel és esetével együtt. Különös nosztalgia kerít hatalmába és én próbálok nem elérzékenyülni. Nyelek egyet, és mélyet sóhajtva nyúlok Viváért, hogy magamhoz húzva egy csókot adjak a fejére, majd ajkára.
- Köszönöm. - suttogom, hogy még véletlenül se tudjon a hangom elcsuklani. Az érzelmeimen uralkodva simítom meg az arcát, aztán egy kis mosolyt megengedve, elkezdek enni. Olyan lelkesen, mint rég.

“almost like there's somethin' supernatural about it, you can fight it, but there's no way around this gravity, like it's meant to be
 

Axel && Aviva

Élvezettel és elégedettséggel figyelem, ahogy a lelkességem gyümölcse beérik. Minden egyes mozzanatot elraktározok: a zihálását, a sóhajait, elnyílt ajkait, ködös szemeit, a verejtéktől csillogó, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasát, megfeszülő, majd megremegő testét a kezeim alatt, az ízét, az érzést, ahogy a hajamba markol és ahogy lüktetve elélvez... Szomjazva iszom magamba a nüansznyi részleteket is, most, hogy végre újra átélhetem, érezhetem és láthatom ezt. Ugyanezt érzem akkor is, amikor felhúz magához, én pedig szorosan a testéhez simulok, lényegében félig ráfekszem, egyetlen apró milliméternyi helyet sem hagyva, ahol nem érhetek hozzá, nem érezhetem a teste melegét, forró bőrét az enyémen. Hallgatom a hangját, a szíve dobbanásait, és nagyon hosszú idő után megint az érzem, hogy a helyemen vagyok. Hosszú, szenvedélyes, de ezúttal nem túlfűtött, inkább lassú tűzzel égő csókra invitálom puha ajkait, és - bár nem is számítottam rá - örülök, hogy ő sem akarja gyorsan megszakítani ezt az édes érzést. Közelebb fészkelődöm hozzá, a lábammal is magamhoz ölelem, szabad kezem kettőnk között felkúszik a mellkasán, hogy ujjaim elérjék és finoman simítsák az állát, újra és újra végigrajzolva állkapcsa markáns vonalát. Élvezem a simogatását, szinte az egész testem jólesően libabőrös lesz tőle, miközben addig csókoljuk egymást, míg bírjuk szusszal... bár azt hiszem, ez is olyasmi, amibe szívesen fulladnék bele. Halk kuncogással húzódom aztán el és játékosan az állára harapok, amikor belemarkol a fenekembe, de a feltett kérdésem ártatlan, még ha az ő megjelenő mosolya nem is erről árulkodik. Felvonom a szemöldökömet, aztán ahogy maga alá fordítja elkezd harapdálni, mintha csak fel akarna falni, vidám nevetéssel ölelem magamhoz.
– Végülis így senkinek nem kell főzni, mert te jól laksz, nekem meg nem lesz miért aggódnom – vonom le a következtetést mosolyogva, miközben fejemet hátrébb billentve kínálom fel neki a nyakam, hogy nyugodtan faljon csak fel, ha úgy tartja kedve. Amikor felemeli a fejét, visszahelyezkedek a fejemmel is, hogy rá tudjak nézni, csillogó szemekkel, szerelmes mosollyal figyelve az ő mosolyát. A nyugodt alvás említésére érzem, hogy egy kicsit összeugrik a gyomrom, de nem hagyom, hogy ez elrontsa a pillanatot, vagy épp az előző perceket. Fenntartom a mosolyomat, bólintok, majd a haján végigsimítva viszonzom a finom csókot, aztán hagyom felkelni.
Én egyelőre nem megyek utána, inkább kihasználom a lehetőséget a bámészkodásra. Felkönyökölök az ágyon és leplezetlenül kezdem bámulni, egy elégedett kis mosollyal a szám sarkában méregetve minden egyes porcikáját, míg felöltözik. Épp csak a számat nem nyalom meg közben. Csak akkor mozdulok meg, amikor már az övet húzza át a nadrágjából; lemászok az ágyról, odalépve hozzá lopok magamnak egy csókot ugyanazzal az elégedett kis mosolyommal, aztán én is nekiállok összeszedni a ruháimat. Megszabadulok a szettemtől - ezúttal a nagy részét könnyedén el tudom tenni későbbre, mert jobban megúszta, mint a legutóbb -, és most már húzok fel bugyit is a nadrág alá. Kuncogva pillantok hátra rá a vállam felett, amikor a fenekembe markol, és míg ő kimegy, felveszem a pólómat is, mielőtt követném. Nem megyek rögtön a konyhába, megállok a nyitott ajtóban, vállam az ajtófélfának támaszkodva figyelem a párosukat Skyggével, a mosolyomat pedig azt hiszem erővel sem lehetne eltüntetni a szám sarkából. Figyelem, ahogy Axel hátrapillant rám, a mosolya és szemeinek csillogása újra és újra beragyogja a lelkem. Ahogy eltűnnek az ösvényen, megfordulva megyek vissza a házba, akaratlanul is arra gondolok, hogy igen, le tudnék így élni egy életet, a tekintem pedig a bal kézfejemre vándorol. Felgyorsuló szívveréssel, álmodozó mosollyal sóhajtok egyet, és mielőtt nekilátnék a főzésnek, előtúrom a telefont, amit Móditól kaptam, hogy mindig el tudjanak érni apával. Írok neki egy sms-t, hogy ha lesz egy kis ideje rám, mindenképpen fussunk össze, mert beszélnünk kell valami fontosról. Úgy sejtem, ezzel kicsit ráhozom majd a frászt, pedig csak arról van szó, hogy minden valószínűséggel kelleni fog nekem egy tanú.

Már szinte mindennel készen vagyok, a hálóban is rendet raktam magunk után, amikor nagyon halványan, szinte bátortalan csiklandozásként, de megérzem őt. Diadalittas vigyor kúszik az arcomra, amikor világossá válik, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült áttörnöm az önkéntelenül is felhúzott gátakat, mert tudom, hogy innen már egyébként is csak jobb és könnyebb lesz majd. Mivel a kajának már csak pihennie kell egy kicsit, nyugodt szívvel hagyom hátra az edényeket, hogy amint meghallom először a mancsok koppanását, majd nem sokkal később a határozott lépteket odakint, elinduljak az ajtó felé. Az ismerős érzés és pillanat, ahogy hazajön és én üdvözlöm őt itthon, melegséggel tölti meg a szívemet, akárcsak az, amikor a frissen vágott fahasábokat a kandallóhoz viszi. Mosolyogva figyelem, mert tudom, hogy elsősorban nem maga miatt teszi ezt.
– Igen, már csak pár perc – bólintok, de nem mondok, hogy addig megteríthetjük az asztalt, mert ugye... nincs asztal. Mintha csak hasonló gondolatok járnának a fejében, követem a pillantását a padlón összehajtott ágynemű irányába, de nem mondok semmit, amikor lehajol érte, hogy eltüntesse azt; most már nem lenne okom idekint aludni. Csak akkor érzem, hogy elönt némi zavar, amikor a következő lépésénél valami kicsúszik a kötegből, és a földön landol az ő pólója. Amiben aludtam. Az arcom egy-két fokkal melegebbnek érződik, amikor gyorsan odalépek és felkapom a ruhadarabot a földről.
– Ezt majd visszakapod – hadarom nem nézve rá, inkább gyorsan elsüllyesztve a pólót a szennyesben. A kanapé visszarendezését már gond nélkül tudja véghez vinni, és bár asztalunk még nem lesz, legalább le tudunk majd ülni az evéshez.
– Akarsz fürdeni egyet, vagy előbb együnk? – lépek oda hozzá, mosolyogva simítva végig a hátán. Nem tudom, magát mennyire futtatta meg, de ha szükségét érzi egy fürdésnek, én meg tudom várni, addig megnézem, Skygge hogy áll odakint azzal a hatalmas csonttal.
Igazából nem is mondok neki semmit a másik - kevésbé letaglózó, de azért kedves - meglepetésemről, amíg készen nem állunk az evésre. Leparancsolom a kanapéra, míg szedek mindkettőnknek, így csak akkor láthatja meg az ismerős ételt, amikor a két tányérral odasétálok a kanapéhoz, és az egyiket felé nyújtom. Kis mosollyal az arcomon figyelem, hogy felismeri-e, amit annak idején együtt csináltunk. Miután először jött vissza hozzám.

gravity || coded by eirik

Teljesen kikészülök a kezei alatt. Olyan tökéletesen játszik rajtam, hogy azt könyvbe kellene foglalni. Nem tudom, hogy képes elérni nálam, hogy ennyire elvegye az eszemet, de megteszi, és én rendkívül élvezem ezt. Azt, hogy magától is lelkes és kitartó, de nem kell erőszakosnak lennem, hogy azt tegye, amire vágyom, egyszerűen csak a jelzések elegek neki és már hevesebbé is válik. Azonban nem csak a mozdulatai lesznek gyorsabbak, erősebben szív rám minden alkalommal, én pedig nem tudom visszafogni a testem erős reakcióit erre. Hevesen zihálok, megfeszülök körmei alatt, hajában a erősebben szorul a kezem, és a kéjtől finom verejték ül rám. Amikor át lendít a csúcson, magamra nyomon őt, ajkai pedig engedelmesen simulnak a tövemre. A látvány és forró szájának szűköse erősít az érzésen, zihálva, néma nyögéssel figyelem őt ködös pillantással, míg torkára lüktetek. Elengedem, figyelem miként nyel és nyalja körbe az ajkát, én pedig már ettől a látványtól is felsóhajtok. Kielégült szuszogással húzom magamhoz, egész testem bizsereg, de így is élvezem, ahogy félig rám fekszik. Simogatni kezdem a hátát, bevallom neki, hogy majdnem elvesztettem a fogadást, mire ő csak a nyakamra mormog. Aztán a szerelmemet is bevallom neki, ő pedig felemelve a fejét válaszol nekem. A tarkómat fogva húz közelebb egy csókra, én pedig a derekánál fogva szorítom magamhoz, míg engedelmesen megemelve magam csókolom vissza őt szenvedélyesen, szerelmesen. Örülök, hogy nem húzza el ajkait. Élvezem az édességüket, forró testét az enyémen. Az orromon át jól esőt szusszanva húzom közelebb magamhoz, és csókolom őt, míg csak ki nem fáradunk. Meg csak azért nem kívánom újra, mert épp az imént vitt el, és most nem tudnék újabb körbe kezdeni, de ez nem jelenti, hogy ne élvezhetném a bőre érintését... Úgy hogy kezeim mint egy macskát, újra és újra végig simítják a hátát, aztán az utolsó simítással leérek a fenekéig és bele markolok. A kérdésére egy pajkos kis mosolyt engedek felé a szám szegletében.
- Addig tudok várni, míg elkészül. Vagy nem..? - mondom, aztán úgy csinálok, mint aki elgondolkodik, és meggondolja magát. Hirtelen átfordulok, játékosan kezdem harapdálni, felfalni őt, mintha csak nem bírnám ki. Aztán felemelve a fejem és halvány, de szeretetteljes mosollyal nézek le rá, és oda hajolva adok neki egy apró csókot.
- Rád bízom a dolgot. Skygget megfuttatom addig, meg magamat is, hogy este már mindenki nyugodtan aludjon, oké? - kérdezem csodás arcát fürkészve, aztán ha bele egyezik, még egy apró csókot adok az ajkára, és felkelek róla. Nem a terep nadrágot veszem vissza, de még csak nem is azt a pólóm. Friss ruhákat veszek fel, farmert, fekete felsőt, zoknikat, csak az övemet húzom át a másik nadrágból. Ha közben Viva is öltözik, fél szemmel figyelem, ezzel a csipke csodával még mindig nem tudok csak úgy betelni, de azt hiszem ez látszik rajtam... Főleg, mert ha elég közel van, akkor néha azért oda nyúlok, hogy újra érinthessem. A végén azért még a fenekére markolok mielőtt kisétálok, kezemben Skygge pórázával és treatjeivel, amit a zsebemből halásztam ki. Kilépve nyitva hagyom az ajtót, hogy szellőzzünk, meg egyébként sem kell már tartani semmitől. A kutya még mindig azt a csontot rágja lelkesen, de amikor füttyentek, már ugrik is, felkapom a verandáról az egyik játékot, mire lelkesen szaladgálni kezd előre és vissza, mint valami veszett nyúl. Hátra pillantok még a házra, ha pedig Viva ott van az ajtóban, akkor kis mosollyal biccentek neki, aztán a lelkesen ugató Skyggevel elindulunk az egyik ösvényen.

Körülbelül másfél óra alatt érünk vissza, Skygge lelkesen szalad a verandára és lihegve fekszik le, majd kezdi rágni ismét a csontját, amint mellé dobta a kötelet. A nap már leáldozóban, így ahelyett, hogy először bemennék, felkészülve arra, hogy Viva fázni fog éjjel, hátul még vágok néhány hasábot a fejszével, mielőtt bemennék. Belépve jó illatok szállnak, ha Viva netán elém lép, adok neki egy csókot oda hajolva, aztán a hasábokat a kandalló mellé teszem.
- Kész a vacsi? - kérdezem, aztán tekintetem arra a sarokra viszem, amelyet eddig használt... Halkan szusszanok, felkarolom a dolgait és egyszerűen beviszem a hálóba. Ott alszunk, és kész. Azt se értem, hogy tudott eddig a földön aludni. A kanapét is visszafordítom, középen megfogja és megemelve fordítom és teszem vissza a kandalló elé.