“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Egyetlen fél pillanatot leszámítva minden simán megy, mert olyan türelmes és gyengéd velem, hogy tudom, amikor majd tisztább fejjel visszagondolok ezekre a pillanatokra, megint meg fognak dőlni azok a rekordok, hogy mennyire is vagyok képes szereti őt. Minden érintése óvatosan fedez fel, de amikor valamiről biztosan érzi, hogy nincs akadálya, felbátorodva mutatja meg nekem, hogy miért is őrültem meg érte mindig is - ebben az értelemben is. Felkorbácsolja a testemben a tüzet és a szenvedélyt, nem is hagy esélyt arra, hogy bármi mást lássak, érezzek vagy gondoljak azon kívül, mint amit most itt, egymással teszünk. Miután megszabadultunk a nadrágoktól is, az ölébe húz és hátradől, teljesen átadva nekem az irányítást, amit én ki is használok, az ajkait csókolom, nyelvem szenvedélyes csatát vív az övével, miközben érintéseit élvezem, és én is felfedezem az ő forró bőrének tapintását, az izmok játékát az ujjbegyeim alatt. Ez a pillanat csak akkor szakad meg egy kicsit, amikor elérkezik az a pont, hogy a csípőmet leengedjem az övére. Az érzés egy pillanatra kizökkent, de nem azért, mert kellemetlen lenne számomra őt érezni, hanem mert kéretlen képek akarnak felvillanni a szemeim előtt. Gyorsan ki is nyitom a szemem, el akarom űzni a gondolatokat, nem akarom, hogy a két érzés összekeveredjen egymással, és ő ismét segít, szemei foglyul ejtik az enyémeket és nem eresztenek. A hangja áttöri az emlékek vékony ködét, szuszogva nézem őt és kezdek lassan bólogatni, ujjaimmal újra és újra megsimítva az arcát, belélegezve az illatát, kapaszkodva a szemeibe, türelmesen, lágyan simogató ujjaiba. Tudom, hogy ha most visszakoznék, megértené, de nem akarok. Amint elmúlik a szívverésem szabálytalan ritmusa, ismét az ajkaira simítom az enyémeket, gyengéden, bocsánatkérőn kezdeményezek egy újabb csókot, lassan építve fel ismét az előző szenvedélyes pillanatok varázsát. Érzem, hogy ismét hozzám igazodik, nem türelmetlen, nem követel, csak az én hevességemre kezd el hasonlóan forró éhséggel válaszolni, de nekem ez is elég ahhoz, hogy hamarosan készen álljak egy újabb lépcsőfokra. Felülök a csípőjén, az előző pillanatról teljesen megfeledkezve ismerkedek meg újra az érzésével, és amikor a finoman dörzsölő mozdulatra halkan felnyög, érzem, hogy végigborzongok a gerincem mentén. Most már nem jut el a fejembe más hang, nem keveredik össze semmivel, csak őt hallom, és az ő mély sóhajai, halk nyögése és zihálása mind-mind zene a füleimnek, olyasmi, ami tovább táplálja a tüzet a testemben. Az érintésére is vágyom, ennek megfelelően helyezem el a kezeit magamon, halk nyögésekkel élvezve, ahogy ujjai játszani kezdenek a mellemmel, finoman belemarnak a fenekembe, miközben a csípőm mozgásával is tovább izgatom magunkat.  Érzem, hogy most már nagyon kívánom, de amikor elég biztonságosnak ítélem meg az érzéseket ahhoz, hogy lehunyjam a szemeimet és meg is csókoljam, megteszem. A csókunk éhségében érződik minden, az is, hogy számára ez már talán felér egy kínzással, de mégsem kér tőlem többet, mint amit most adni tudok, és erre a figyelmes szeretetre már szavakat sem találok.
Nem sokára érzem, hogy ennél is tovább mehetünk, tovább akarok menni, mert az én testem is lüktet a vágytól, minden értelemben vágyik rá, de én sem akarom most elsietni, az előző pillanatból tanulva. Érzem ugyan, hogy a fenekemet elengedte, de az ágy roppanása az én tudatomig nem jutott el, egyszerűen csak úgy reagálok erre, hogy a másik kezét kezdem lefelé vezetni magamon, ezzel és a szavaimmal is jelezve, hogy készen állok az érintésére. Helyezkedik egy kicsit, én pedig igyekszem segíteni neki, amikor megemeli a fenekemet, megtartom magam, hogy ne neki kelljen, és ahogy keze az ölemre siklik, mély sóhajjal nyílnak el az ajkaim. Egyik kezemet kinyújtva támasztom tovább mellette, így az arcunk egészen közel lehet egymáshoz, míg a másikkal benne kapaszkodom meg. Halkan nyöszörgöm az ajkaira a gyönyörömet, tenyerem és ujjaim végigsimítják a felsőtestét, a mellkasán át simítok fel a vállára, és amikor ujjaival egyre jobban érezhetően masszíroz a bugyin keresztül, felnyögve marok a bőrébe. A csípőm az ujjaival együtt mozdul, és minta csak érezné, hogy tovább is mehet, félrehúzza a fehérneműt. Megremegve nyögök fel hangosabban ujjai közvetlen érintésétől, a tarkójára fogva húzom magamhoz, ajkaimmal hevesen marok az övéire, még a mellette támaszkodó kezem is finoman reszket a vágytól. A mámor hangjait félig elnyeli a csókunk, de amikor úgy érzem, nem bírom tovább, hogy csak így ér hozzám, épp csak annyira húzom el az ajkaimat, hogy az övéire zihálhassak. Elengedem a tarkóját, újra a kezéért nyúlok, mély sóhajokkal simítom tenyeremet a kézfejére, és irányítom úgy a mozdulatait, hogy ha megfelelő szögbe hajlítja az ujját vagy ujjait, a következő mozdulatánál a testembe hatolhasson. Most már nyitva tartom a szemeimet, ködös, vágytól örvénylő szemekkel figyelem őt, de elmaradnak a kellemetlen pillanatok, ez nem juttat eszembe semmi olyasmit, amit nem kellene. A csípőm a kezével együtt mozdul, elengedem a kezét, rábízom magam, és ha érzem ujját a testembe merülni, ujjaim ezúttal az oldalába marnak bele, miközben megfeszülve nyögök fel a kéjtől. Arcomat az övéhez simítom, aztán a nyakához hajolok, ajkaimmal és nyelvemmel megízlelem a bőrét a füle alatt, a gyönyörömet a nyaka puha bőrére nyöszörgöm és zihálom, míg a csípőm együtt mozog a kezével. Nem tudom, meddig bírom ezt, talán percekig, talán addig sem, de amikor már úgy érzem, hogy majd' felrobbanok a lüktető, szűnni nem akaró intenzitással lángoló vágytól, felemelem a fejem, hogy újabb szenvedélyes csókot lopjak ajkairól, mielőtt tenyeremet az arcára simítva vonnám magamra egy kicsit a figyelmét.
– Érezni akarlak – suttogom az ajkaira karcos hangon, szemeimmel az övéit kutatva, hogy lássa a pillantásomon: biztos vagyok a dolgomban. Nem tudom, el fogja-e rontani valami a pillanatot, nem tudom, elsőre sikerülni fog-e vagy sikerülni fog-e egyáltalán, de meg akarom próbálni. A testem készen áll rá, akarja őt, és azt hiszem, az elmémet is meg fogjuk tudni edzeni, ha már eddig is olyan könnyedén ráhangolódott. Megpróbálom összekaparni az ösztönöm maradékát, mert bár most nincs energiám még ezzel is foglalkozni, legalább egy kicsit rá akarok kapcsolódni, mert ha érzem az ő érzéseit, azt, ahogyan kíván és szeret engem, amilyen türelemmel és törődéssel viseltetik irántam, ki fogok tudni zárni minden mást. Remélem. Ki akarok zárni minden mást. Meg akarom próbálni, mert minden porcikám vágyik rá és szeretném, ha beteljesülhetne ez a vágy - az enyém és az övé is.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Érzem és tudom is, hogy mennyire türelmes velem, amitől a szerelem is olyan tűzzel ég a szívemben, mint a vágy a testemben. Csak azt teszi meg, csak ott érint, ahol előzőleg így vagy úgy, de jóváhagyásomat adtam, csak akkor veszi le rólam a pólót, amikor jelt adok rá, és szinte érzem, hogy miközben ujjaival és ajkaival felfedezi a bőrömet, minden idegszálával rám koncentrál, a reakcióimat figyeli, hogy nem megy-e túl messzire. Nem láthat viszont rajtam semmi mást azon kívül, hogy mennyire élvezek minden pillanatot, újra és újra megborzongok a gyönyörteljes várakozástól, a bőröm forróvá és libabőrössé válik minden csók, minden finom érintés nyomán. Amikor már én sem bírom a bőre érintése nélkül, megszabadítom az egyenruha felső rétegeitől, feltárva magam előtt a felsőtestét, és ezt ki is használom, már ameddig engedi. Nem érzem kényelmetlennek, amikor a melltartót is leveszi rólam, sőt, bár az első érintések a mellemen elhozhatnák azokat a szörnyű pillanatképeket, én rá koncentrálok, tekintetem az övébe kapaszkodik, a vágytól csillogó kékségben merülök el, ujjbegyeim alatt érzem az ő bőrét, orromban az ő illatát. Minden lehetséges módon igyekszem a tudtára adni, hogy nincs ellenemre az érintése, és ahogy bátorodik, úgy változnak a torkomból feltörő hangok is sóhajokból halk nyögésekké. Amikor a mellbimbómhoz ér, a rajtam végigfutó mámoros borzongás a gerincem mentén haladva ér le az ölemhez, és ahogy ő magához ölel, úgy karolom át én is a testét. A bőrünk összesimul, ahol csak tud, ujjaim és tenyerem telhetetlenül érintik a vállát, a hátát, a tekintetem viszont az arcára fókuszál, már amikor látok is és nem csak nézek. Nem szabok gátat a nyögéseimnek, azért sem, mert tudom, hogy mindig szerette hallani a hangom, és azért sem, hogy megerősítsem abban, amit csinál. Csak akkor állítom meg ajkai és nyelve becézését, amikor már elviselhetetlennek érződik a vágy, magamhoz húzom, ajkunk forró szenvedéllyel forr össze. Szorosan simul össze a testünk, nem tudok eleget kapni abból az érzésből, ahogy forró bőre az enyémhez ér, és közben még jobban elveszi az eszemet azzal, hogy kezei tovább játszanak a mellemmel és simítják a hátam meztelen bőrét. Ettől én kitartom az eredeti elhatározásom mellett, még ha borzasztóan nehéz is koncentrálni, amikor így érint, ilyen heves vággyal csókol, és még az ajkaimra is sóhajt, amikor a csípőjéhez érek. Lassabban sikerül kibontanom azt az átkozott nadrágot, mint szeretném, de sikerül, ő pedig ekkor enged csak el, hogy megszabaduljon tőle. Újra leül az ágy szélére, én pedig előrelátóan segítek levenni a cipőimet, miközben újabb borzongás terjed a hasamtól végig a felsőtestemen csókja hatására. A csókok aztán folytatódnak, kezeimmel a haját, a vállát simítva figyelem, ahogy kigombolja a nadrágomat, és amikor felnéz rám, arcát a kezeim közé fogva hajolok le hozzá. Megcsókolom, ajkaimmal adom meg neki az engedélyt, de közben kezeimet átsimítom az övéire, hogy megadjam neki a kezdő mozdulatot is a nadrágom levételére. Érzek magamban némi türelmetlenséget, miközben segítek neki kibújtatni belőle a lábaimat, simítása hatására már a lábaim is libabőrössé válnak. Ahogy értem nyúl, felé lépek, lábaimmal feltérdelek az ágyra a csípője két oldalán, miközben ajkaim szenvedélyes vágyakozással találják meg az övéit. Hátradől, én pedig követem a mozdulatban, egyelőre négykézláb támaszkodva felette, bár egyik kezemmel közben felfedezőútra indulok a testén. A nyakától indulva simítok lefelé, először a karján, aztán a mellkasán, végigrajzolom a bordái vonalát, az oldalát, a hasát, és közben egyetlen pillanatra sem eresztem az ajkait.
Ez csak akkor változik meg, amikor lassan leengedem magam. A csípőmet az övére engedem, és egy pillanatra kizökkenek, élesebben szívom be a levegőt, de ahogy elengedem az ajkait és kinyitom a szemem, máris a tekintetét keresem, ujjaim az arcára simítanak, végigrajzolom az ismerős vonásokat, hagyom, hogy a vágytól csillogó kék szemek megnyugtassák a szabálytalanná vált szívverésemet - legalábbis annyira, hogy csak hevesen dobogjon. Nem mondok semmit, nem akarom még jobban elrontani a pillanatot, csak újra az ajkaira hajolok, egy kicsit puhábban, újra felépítve az előző pillanatot, és ha esetleg közben elengedett volna, én magam pakolom vissza a kezeit a testemre, hogy érezzem őt mindenhol. Ahogy az előző pillanat hatása elmúlik, lassan megszakítom a csókot, de csak azért, hogy felüljek a csípőjén. Halkan zihálva nézem őt, magam szívom alattam fekvő látványát, az ajkamba harapva vezetem rajta végig a tekintetem, és hagyom, hogy ez elűzzön a fejemből minden mást. Megfogom az egyik kezét és lassan felfelé vezetem a hasamon, egészen a mellemig, aztán elengedem, hagyom, hogy azt tegyen, amit szeretne, miközben én megmozdítom a csípőmet az övén. Halkan felnyögök az érzésre, az előző kizökkenésnek most nyoma sincs, csak az érzem, hogy az eddigi őrjítő feszültség most kap némi feloldozást, ahogy lassú, vágykeltő mozgással hozzádörzsölöm magam. Mély sóhajokkal folytatom, amit elkezdtem, ha magától nem tette meg eddig, most a másik kezéért nyúlva a csípőmre, majd kicsit hátrébb, a fenekemre csúsztatom a tenyerét. Újra lehajolok, egyik kezemmel az arcára simítok, másikkal megtámaszkodok a feje mellett, hogy meg tudjam csókolni azzal a heves vággyal, amit a csípőm mozgásával gerjesztek egyre inkább. Csak akkor szakadok el tőle ismét, amikor úgy érzem, hogy már ez sem elég, hogy még többet akarok; nem megyek messzire, csak az ajkaimat húzom el, hogy legyen esélyem az ajkaira suttogni. Újra az egyik kezéért nyúlok, amelyik épp közelebb van, majd azt finoman, de ahhoz elég határozottan, hogy tudja, tényleg ezt akarom, a hasamra, és onnan még lejjebb, a lábaim közé kezdem vezetni.
– Érints meg... – sóhajtom az ajkaira rekedt hangon.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Bízom benne. Tudom, hogy ez a kulcs mindenhez és ez lesz a kulcs ahhoz is, hogy most ne kelljen nemet mondanom neki, nemet mondanom arra, amire mindketten vágyunk. Nem akarok engedni a félelmeimnek és tudom, hogy ha valaki, ő képes lesz megálljt parancsolni nekik, még akkor is, ha egy ponton előtörnek majd. Szeretem őt, rábízom magam, mert tudom, hogy ő is szeret engem, és soha nem bántana. Soha nem érne hozzám úgy, ahogy nem akarom. Csak ezt kell tudatosítanom magamban, hogy róla van szó.
Ahogy velem a karjaiban feláll a földről, majd a hálószobába lépve nem az ágyra tesz le, hanem a lábaimra, hogy ő üljön le az ágy szélére, az is ezt bizonyítja. A szívem is megreszket egy kicsit arra, hogy a legapróbb részletre is figyelni akar, boldogan helyezem a kezébe a történéseket, akárcsak a kezemet, amit puhán végigcsókolva húz egyre közelebb magához. Kellemesen borzongok meg minden apró érintéstől, a bőröm lassan felforrósodik, amikor pedig már a nyakamhoz érnek az ajkai, egy sóhajt sem tudok elfojtani. Amikor felnéz rám, gondolkodás nélkül csókolom meg, átölelem, az arcára simítok, és miközben ajkai puhaságát, nyelvünk forró táncát élvezem, a kezei már bátrabban jutnak be a pólóm alá is. Nem durva, lassan és borzongatóan érint, amitől az egész testem libabőrössé válik, ujjai, tenyerei útja tovább forrósítja a bőrömet és borzolja az érzékeimet. Csak akkor veszi le rólam a pólómat, amikor jelzem neki, hogy nyugodtan megteheti, sőt, én is szeretném, és amikor a ruhadarab a földre kerül, ő pedig nem rest alaposan megszemlélni magának a látványt, érzem, hogy a szívverésem tovább fokozódik. Nem szégyellem a hegeimet, de tudom, hogy nem is zavarja őt, látom a szemeiben az elégedett, vággyal teli csillogást, ahogy engem néz, mielőtt az ajkaival is elkezdene feltérképezni. Ujjaimat puhán futtatom a hajába, már amennyire a rövid tincsek ezt engedik, és csak azért nem hunyom le a szemeimet, mert nem akarom szem elől téveszteni a látványt. Halk sóhajokkal figyelem és élvezem, ahogy a bőrömre, a melleimre, az oldalamra, a hasamra szór el csókokat, miközben a hátam a simításaitól marad folyamatosan libabőrös. Tenyerei lekúsznak a fenekemre is, én pedig belemosolygok a hajába, amikor eszembe jut, mennyire szereti. A szívem hevesen dobog, egyre biztosabban érzem azt a jól ismert bizsergést az alhasamnál, és ennek megfelelő szenvedéllyel kapok az ajkai után is, amikor felemeli a fejét. Nem leplezem az éhséget, ami fellobbant bennem, szeretném, hogy tudja, érezze, mennyire kívánom őt, és bár szinte érzem a csókján, hogy egy kicsit visszafogja magát, most nem szólok érte. Tudom, jól emlékszem, milyen hevesen tudtunk mindig egymásnak esni, és ugyan nagyon remélem, hogy a lehető leggyorsabban képes leszek erre ismét, most én sem akarok kockáztatni. Nem akarom, hogy az a heves láng bármi által is bemocskolódjon.
Csak akkor engedem el, amikor már én is sokkal többre vágyom. Érezni akarom a bőrét az ujjbegyeim alatt, én is érinteni akarom őt, vágyom azt a jól ismert érzést, ahogy forró bőre az enyémhez simul. Felállítom az ágyról, tekintetem egy pillanatra találkozik vágytól sötétlő kék szemeivel, pillantásom elidőzik az ajkain, ahol ugyanolyan mélyen és sűrűn veszi a levegőt, ahogy én is, de most - még - nem csábulok el. Előbb kigombolom az inget rajta, még ha borzasztóan nehéz is a gombok kibújtatására koncentrálnom, ha ő közben a nyakamat csókolja és a póló alól feltárt meztelen bőrt simítja. Amikor ajkaival a nyakamat járja be, és közben kezei ismét a fenekemre kúsznak, hogy aztán finoman bele is markoljon, halkan felnyögök és kis híján letépem az utolsó gombot az egyenruháról, amikor nem figyelek oda, de végül megússza, én pedig inkább gyorsan le is tolom azt a válláról. Nem elégszem viszont meg ennyivel, a pólójától is megszabadítom, és hozzá hasonlóan iszom magamba én is a látványát, amint a póló is a földre kerül. Tenyereim a csípőjére simulnak, lassan simítok velük felfelé, feltérképezve a bőre ismerős érintését, érzését az ujjbegyeim és a tenyerem alatt. Felidézem, hogyan szerette, ahogy a hegekre simítok, azt a nem túl óvatos és nem is túl durva simítást, de nincs sok időm kiélvezni, mert ahogy az ajkaimra hajol, elveszek a csókja heves szenvedélyében. Kezeimet a hátára csúsztatom, magamhoz ölelem, hogy a testünk is ismerős érzéssel simulhasson össze, az ezzel kapcsolatos mámoros elégedettségemet az ajkaira sóhajtom, míg vágyakozva csókolom.
Amikor a melltartó kapcsáért nyúlva elhúzza a fejét, vágytól ködös szemekkel pislogok fel rá, de a tekintetem összekapcsolódik az övével. Megborzongok a finom érintésre, ahogy szó szerint lesimogatja róla a fehérneműt, sűrű lélegzetvételekkel figyelem őt, míg meg nem érzem az érintését. Csak egyetlen rövid pillanatra rebben meg a szemem, a kellemetlen emlékeket gyorsan tovaűzi az, hogy az érintése puha és óvatos, nem követelőző és durva, és az is, hogy közben folyamatosan a tekintetébe kapaszkodom, így nem csak érzem, de tisztán látom is, hogy ő van itt velem. Végigsimítok a hátán, megnyalom az ajkaimat, a szemeimmel ösztönzöm a folytatásra. A lágy simításoktól újra libabőrös leszek, és ahogy finoman a markába fogja a mellemet, az ajkamba harapva szusszanok fel mélyen. Követem a pillantásommal a mozdulatot, ahogy lehajol, ismerős, várakozó bizsergés fut le a gerincem mentén ajkai érintésére. Újra a hajára simítok, érintésemmel, halk sóhajaimmal biztatom arra, hogy ne hagyja abba. Fejemet az övéhez döntöm, ajkaim megsimítják a halántékát, a haját, ha pedig folytatja és megérzem magamon a nyelvét is, egy halk nyögéssel adom tudtára, hogy mennyire élvezem, amit csinál. Ha a még tovább megy és a mellbimbómon is megérzem az ajkait és a nyelvét - esetleg a másik oldalon az ujjait is -, az ujjbegyeim is erősebben fognak a tarkójára, egy újabb halk, torokhangú nyögés kíséretében, és ezen a ponton már nem kell sok, hogy elkezdjem elviselhetetlennek érezni a forróságot és a bizsergést a lábaim között. Hagyom, hogy kedvére játsszon az érzékeimmel, halk nyögéseimnek sem képezek akadályt, hogy tudja, hogy jó úton jár, de amikor már érzem, hogy szinte összébb kell szorítani a lábaimat, nyelek egy nagyot.
– Axel... – sóhajtom a nevét halkan, miközben finoman az arcára simítva ösztökélem arra, hogy emelje fel a fejét, hogy aztán egyre kevésbé leplezhető heves vágyakozással csókoljam meg ismét, magamhoz ölelve, testemet az övéhez simítva, szorítva. Még többet szeretnék érezni belőle, de túl sok ruha van még rajtunk ahhoz, hogy megfelelőnek érezzem az ágyra való letelepedésre, ezért a nadrágja gombjához nyúlok, hogy megszabadíthassam attól a ruhadarabtól is.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Amikor megszakítom a csókot és bizonytalanul megszólítom, azt hiszem, összezavarom egy kissé, pedig nem állt szándékomban. Mégsem veszem ezt rossz néven, mert tudom, hogy csak a törődés mondatja vele a bocsánatkérést és csak azért enged el olyan hirtelen. Tudom, hogy tudja, mi történt. Ha nem is volt itt mellettem utána, azokat a napokat végigvirrasztotta, amíg nem voltam magamnál, és ismerem őt annyira, hogy tudjam: ez idő alatt bőven tájékozódott. Egyébként is mindent elmondtak volna neki, mert - mint az később számomra kiderült - Flavia nevén jegyeztek be a kórházba, és ő, Robinként, a férjemként lett beírva legközelebbi hozzátartozónak. Azóta viszont hosszú idő telt el, és most már... most már Axelként és Avivaként vagyunk és maradunk is itt, és az ujjamra húzott gyűrű és ezt a két nevet hivatott megpecsételni.
Elmondom neki a félelmeimet, nyíltan, amennyire csak szavakba tudom azokat önteni, mert szeretném, ha értené. Nem akarom ezt - sem - titkolni előle, de azt sem szeretném, ha félreértené. A testem jelei egyértelműek, vágyom az érintésére, kívánom őt, ismerem már azt a kellemes bizsergést az alhasamnál, de ott ül a tudatom hátsó részében az a bizonytalanság, amiről nem tudhatom, hogy előugraszt-e majd bizonyos képeket. Szerencsére nem emlékszem sok mindenre és azokra sem túl tisztán, de a rémálmaimban a képzeletem előszeretettel segítette elő némi kiegészítéssel a történtek... viszonylag teljessé tételét, és az egyetlen félelmem az, hogy ezek a képek majd előjönnek és összekeverednek Axel érintésével. Abba beleőrülnék. Szeretném őt minden értelemben visszakapni; őt és csak őt. Azt hiszem, érti, mit szeretnék a tudomására hozni, ahogy egyik kezét visszabújtatom a póló alá, ujjbegyei finoman, szinte hozzám sem érve simítanak kissé felfelé a bőrömön. Kiráz a hideg a leheletnyi érintéstől, kellemesen borzongok meg, és ahogy ajkaimat újra az övéire simítom, érzem, hogy a tenyere is bátrabban simul már a derekamra.
Amikor elhúzza a fejét, szemeim vágytól csillogva tekintenek vissza rá. Látom a szemeiben ugyanezt, megfűszerezve némi tettre készséggel, és amikor az arcomat elengedve szorosan magához ölel, nem ellenkezek, mert sejtem, hogy most át fogunk települni a földről - ami tökéletes egy nulladik lépésnek. Átölelem a nyakát, lábaimmal is kapaszkodok, hogy kényelmesebben fel tudjon állni, engem ne kelljen tartania közben nagyon. Amikor már a hálószoba felé indul, végigsimítok a haján egyik kezemmel, apró csókokat szórok el a halántékán, az arcán, a fülén, a nyakán. Az utóbbi egy hónapban rá sem néztem erre a szobára, csak akkor nyitottam be, amikor a széfből kellett valami, vagy betettem valamit, de most, hogy ő hoz be ide a karjaiba, el sem tudnék képzelni ennél tökéletesebb, érintetlenebb helyet. Mégsem az ágyra tesz le, hanem lassan leenged a lábaimra, aztán ő ül le az ágy széléhez és nyúl a kezemért. Lágy mosollyal nézek rá, mert bár a termetünk különbségei miatt így, az ágyon ülve is nevetségesen magas ahhoz képest, hogy én még a lábaimon állok, de azért alacsonyabban van nálam, és ennek egyértelmű az üzenete. Közelebb lépek hozzá, a kezemen elinduló finom csókoktól egyszerre melegszik át a szívem és indul el a karomon a kellemes borzongás némi libabőr formájában. Szabad kezemmel finoman simítok végig azon a kezén, amelyiket a csípőmre simítja, ujjaim végigtáncolnak a karja mentén, majd a vállán át felsimítanak a nyakára, az arcára, a hajára. Amikor a csókjaival már a vállamnál jár, aztán ajkai a nyakamhoz is elérnek, lehunyt szemekkel engedek meg magamnak egy halk sóhajt, másik kezemmel is átölelve őt. Felemeli a fejét, én pedig késlekedés nélkül hajolok oda csókra emelt ajkaihoz, kezemmel az arcára simítva csókolom meg úgy, hogy mindenképp érezze ebből az érintésből is, hogy vágyom rá. A nyelvem táncra hívja az övét, hagyom, hogy eltelítse a fejem az illata és az íze, a pólóm alá kúszó kezeinek érzése pedig újabb finom borzongásokat csalnak elő belőlem. Úgy sejtem, hogy rám vár, ezért amikor már érzem, hogy szeretnék még többet érezni, elengedem az ajkait, hogy ránézhessek. Tekintetem összekapcsolódik az övével, hogy láthassa rajtam: egyelőre minden a lehető legjobb úton halad; közben kezeimet lesimítom az övéire és tenyereivel elkezdem felgyűrni a pólóm alját mindkét oldalon. Ha érti a célzást, felemelem a kezeimet, hogy le is tudja rólam húzni a ruhadarabot, és bár remélem, hogy magától is meg mer majd érinteni, ha kell, én magam simítom tenyereit az oldalamra a derekamnál, A bőrömön ugyan jócskán otthagyta a nyomát mindaz, ami Izraelben történt, nem szégyellem előtte ezeket a hegeket sem. A legtöbbet úgyis látta már friss seb formájában is. Újra a kezeim közé fogom az arcát, megcsókolom, mert még mindig úgy érzem, hogy nem tudok belőle eleget kapni; ajkaim egyre egyértelműbb szenvedéllyel keresik az övéit, nyelvem egyre éhesebb táncra hívja az övét, ahogy a testemben is fokozza a tüzet minden, amit csinálunk - főleg, ha közben az érintésekkel sem spórol. Ha valamikor úgy érzem, hogy bizonytalan a továbbhaladást tekintve, mindig igyekszem őt bátorítani, kezemmel ösztönözni a folytatásra, mert egyelőre nem érzem hogy baj lenne. Csak akkor húzom el tőle az ajkaimat, amikor már érzem, hogy nekem is többre van szükségem, mint hogy az egyenruha keményített anyagát tapintsam a kezeim alatt.
– Állj fel egy kicsit – kérem halk, a vágytól kissé elmélyült hangon. Ha megteszi, amit kértem, először felpillantok rá, csak hogy lássa, ezzel sincs baj, de aztán kezeimet a mellkasához emelve kezdem el kigombolni rajta az egyenruha felső rétegét. Eszembe jut, amikor a bárkán ő csomagolta ki magát a szemem láttára az egyenruhájából - még ha az más típusú is volt -, és az emlékek hatására újra felpillantok rá, a szemeimben szerelem csillan, ajkaimra pedig nosztalgikus mosoly költözik. Miután kigomboltam az inget, nem is várok azzal, hogy le is toljam azt a vállairól, sőt, ujjaim azonnal a póló aljáért nyúlnak, hogy kihúzzam azt a nadrág derekából. Közben közelebb lépek hozzá, ajkaimat a pólón keresztül simítom a mellkasára, magamba szívom az illatát, tudatosítom magamban, hogy itt van velem, miközben finom csókokat hintek el a mellkasán és a vállán. Ahogy sikerült kiszabadítanom a póló alját, hátrébb húzódom, hogy bele tudjak kapaszkodni, és ha felemeli a kezeit, a pólót is áthúzom a fején, majd az ing után ejtem a földre, hogy aztán tenyereim a csípőjére simuljanak és felfelé simítsanak a felsőtestén. Érezni akarom őt, a bőre forró érintését az enyémen.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Egyértelműen érződik mindkettőnkön, hogy hosszú hetek, hónapok sóvárgása próbál most előtörni belőlünk. Úgy kapaszkodunk egymásba, úgy simítjuk, érintjük és csókoljuk a másikat, mintha kéthavi távollétet próbálnánk néhány perc alatt bepótolni, még ha tudjuk is, hogy lehetetlen lenne. Nem akarom őt elengedni, érezni akarom mindenhol és mindenhogyan, az ajkát az ajkamon, a tenyerét az arcomon, a derekamon, a hátamon, az illatát az orromban, az enyémhez szoruló testét, vállát, hátát, haját, arcát a tenyerem alatt. Amikor el kell engednem, mert nem kapunk levegőt sem tudom távolabb engedni, az arcát csókolom, az állát, a nyakát, sóvárogva érintem, szorítom magamhoz. Nem tudom, hogyan bírtam ki ennyi idő nélküle és nem is akarok belegondolni, mi lett volna, ha esetleg tényleg börtönbe kellett volna vonulnia és éveket kellett volna távol töltenem tőle. Tudom, hogy úgy sem bírtam volna ki, hogy ne látogassam meg, de... nem. Nem akarok erre gondolni. Itt van. Itt van velem. És soha többé nem fogom elengedni.
Ismerve azt a tüzet és szenvedélyt, ami szó szerint az első naptól fogva összeköt minket, talán nem meglepő, hogy hamarosan elkezdek érezni egy másfajta sóvárgást is irányába. Úgy hiszem, hogy ezzel nem is vagyok egyedül - ezzel sem -, ezt bizonyítja az is, amikor a kezei lesimítanak a hátamon, majd utat találnak a pólóm alá. Kis híján felsóhajtok az érzésre, ahogy megérzem az ismerős érintést a hátam meztelen bőrén, megborzongok, libabőrös leszek, mégsem tudom teljesen átélni az érzést, mert... elfog a bizonytalanság. Nem tudok ezzel kapcsolatban semmi biztosat, hiszen nem is vágytam senki más érintését, sőt, kategorikusan elutasítottam még a gondolatát is ennek, így csak azzal vagyok tisztában, hogy éjszaka nem hagynak nyugodni az emlékképek, és bizonyos hirtelen, kéretlen érintésekre érzékenyen reagálok. Fogalmam sincs, meddig nyúlik el a hatása. Nem tudom, hogy le fogok-e blokkolni közben. Nem tudom, hogy össze fognak-e keveredni az érzések az emlékekkel. Nem tudom, hogy ki tudom-e zárni a fejemből, hogy csak Axelnek maradjon benne hely...
És azt sem tudom, hogyan magyarázzam ezt el neki, csak azt tudom, hogy valamit mondanom kell, mielőtt azt hiszi, hogy baj van. Látom a szemeiben fellobbanó aggodalmat és félelmet, úgy húzza ki a kezét a pólóm alól, mintha megégette volna magát, de tudom, hogy ez nem ellenem szól. Ez csak az ő hatalmas, kedves, szerető, törődő szíve, amitől az én szívem akkorát dobban, hogy csoda, hogy a helyén marad.
– Nem-nem-nem, ne kérj bocsánatot! – rázom meg a fejem, és amikor kezei közé fogva az arcomat megcsókolja a homlokom, ujjaimat az ő kézfejeire simítom finoman, hogy érezhessem őt. Ahogy rám néz, tiszta tekintettel nézek vissza rá, így láthatja, hogy az én szemeimben is ott van a vágy, hogy nem csak képzelte, épp csak félek és bizonytalan vagyok egy kicsit - de nem miatta. Ellágyul a pillantásom a szavai, a törődése hallatán, ujjaimmal megsimítom a kézfejét mindkét oldalon, aztán lassan újra megrázom a fejem.
– Szó sincs erről – súgom puhán. – Én is akarom. Kívánlak, vágyom az érintésedre minden lehetséges módon és azt akarom, hogy a fejem csak veled legyen tele. Nem akarok rossz emlékeknek adózni, nem akarom, hogy be tudjon folyni az életünkbe és közénk tudjon állni... – Finoman ráfogok egyik kezére, és ha hagyja, elhúzom azt az arcomról, visszaterelve a hátam mögé, lesimítva vele a hátamon, aztán visszaterelve azt a pólóm alá. – Nem tudom, hogy... eszembe fog-e jutni bizonyos pontokon. Félek, hogy leblokkolok. Hogy nem fogok tudni... hogy nem leszek olyan, mint régen. – Nyelek egy nagyot, egyszerre nézek rá bizonytalanul a félelmeim miatt és határozottan a vágyaimmal kapcsolatban. Ha érzem, hogy elfogadja a kérésemet és nem akarja elhúzni a kezét a bőrömről, elengedem, hogy helyette az arcára simíthassam a tenyeremet. – Nincs olyan porcikám, ami ne akarna téged. Csak... csak éreznem kell, hogy itt vagy. Hogy te vagy az. Szeretném, ha elfeledtetnél velem minden mást... – Az utolsó szavakat már halkan suttogom az ajkaira, hogy aztán finoman meg is csókoljam, puhán, esdeklőn, kérlelőn. Nem akarom, hogy bármi vagy bárki közénk álljon, semmilyen értelemben, főleg nem ő. Nem akarok neki csalódást okozni, de ha együtt végigmegyünk ezen az úton, akkor... akkor nem lehet baj.

freeze || coded by eirik

“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

Még mindig borzasztóan nehéz elhinni, hogy nem csak álmodom, pedig a saját szemeimmel nézem végig, ahogy az ujjamra húzza a gyűrűt. Nem is érzem a fém hűvösét, mert az érintése átmelegítette az ékszert, és egyébként sincs másnak helye most sem a szívemben, sem a fejemben, csak és kizárólag annak az érzésnek, ami lassan kívül-belül elkezd felmelegíteni. Ismét ő az, aki megtölt élettel, akinek a fénye lassan elkezdi elűzni a sötét ürességet a lelkemből, aki újra élettel teli dobogásra készteti a szívemet. A szavai, az, hogy itt van, hogy nem csak engem akar, hanem tényleg meg akarja valósítani azt, amiről régen csak álmodoztunk, valóban össze akarja velem kötni az életét, minden lehetséges módon. Még mindig nem tudom, hogy szerzünk majd nekem normális papírokat, hogyan teremtünk nekem normális életet, de most nem is ez a fontos. Most még csak ő van, a vallomása, karjainak szoros, már-már fullasztó - de ennél szelídebben el sem viselném az érintést - ölelése, az ajkai az enyémeken. Még mindig finoman érzem a csókban az előző kirohanásom nyomát, de most annak a gondolata sem tud rávenni arra, hogy elengedjem, hogy esetleg fájdalmat okozunk neki. Nem tudok betelni az érzéssel, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok őt elengedni, még akkor is, amikor már tényleg nem kapok levegőt. Amikor már feltétlenül muszáj lélegzethez jutnunk is csak az ajkaink engedik el egymás egy kicsit, mi még mindig zihálva kapaszkodunk egymásba, és nehéz eldönteni, ki fél jobban attól, hogy máskülönben a másik egyszerűen csak kámforrá válna a kezei között.
Fejének ragaszkodó mozdulatára végigsimítok az arcán hüvelykemmel, aztán megkeresem szemeinek igéző pillantását, feltéve neki az egyetlen kérdést, ami még maradt. Vagy inkább kérést. Nem bírnám ki nélküle még egyszer, tudom, de nem vonom kétségbe az ígéretét. Csak bólogatok, jelezve, hogy elhiszem, és miközben ő a földre ülve az ölébe húz, én is megígérem neki, hogy többé nem okozok neki csalódást. Nem tudnám őt bántani, semmilyen értelemben, soha többé nem lehetek olyan hülye, mint akkor voltam.
Az ölébe fészkelem magam, még mindig úgy kapaszkodva belé, mintha az életem múlna rajta; arcomat a nyakához bújtatva lélegzem be az illatát, simulok szorosan meleg testéhez, biztonságot adó, erős karjának ölelésébe. Másik kezével ott simít, ahol éppen hozzámér, legyen az az arcom, a hajam, a vállam, és én lassan elkezdem elhinni, hogy ez a valóság, de ettől még nem ölelem kevésbé szorosan. Szerelmet vallok neki, amit megtennék még ezerszer is, ő pedig újra azzal a ragaszkodó mozdulattal simítja a fejemhez az övét. Még szorosabban ölelem, már ha ez egyáltalán lehetséges, ajkaimmal a nyakára csókolok, aztán a vállára, majd újra a nyakára, miközben kezem a másik oldalon simítja a nyakát, a tarkóját, a haját. Ugyanezt érzem tőle is, tenyere és ajkai is úgy simítanak újra és újra a fejemre, az arcomra, mintha az elmúlt hónapokat próbálná bepótolni, és valami ilyesmi késztetés dolgozik bennem is.
Amikor érzem, hogy az ajkai újra az enyémeket keresik, felemelem a fejem, hogy újra meg tudjon csókolni. Telhetetlen ragaszkodással simítom ajkaimat az övéire, hogy aztán azok elnyílva adjanak utat a nyelvének. Nyakát ölelő kezemmel ismét szorosabban ölelem magamhoz, másik tenyerem az arcára simul, mintha attól félnék, hogy máskülönben elhúzza tőlem az ajkait, pedig tudom, hogy nem tenné. Érzem, hogy az ujjai még mindig némi kétségbeeséssel marnak bele hol a ruhámba, hol a bőrömbe, de észreveszem, hogy én is markolom az egyenruhát a vállán.
– Te is nekem. Borzalmasan... – súgom ajkaira rekedtes hangon, mielőtt újra bezárnám a távolságot köztünk. Nem tudok betelni az ízével, ajkainak puha érintésével, a csók ragaszkodó szenvedélyével. Még közelebb akarom fészkelni magam hozzá, felsőtestemet olyan szorosan szorítom az övének, mintha eggyé akarnék vele válni, a háta mögött szinte a lábaimmal is átölelem, ujjaim a hajába markolnak finoman, míg a másik kezem továbbra is az egyenruhájába kapaszkodik. Telhetetlenül csókolom tovább, és amikor újra elfogy a levegőnk, csak azért engedem el, hogy utána zihálva megcsókoljam az arcát, végigcsókoljam az álla vonalát, belecsókoljak a nyakába, és miután mélyen belélegeztem az illatát, egy kicsit, míg levegőhöz jutunk, újra őt nézhessem. Magamba iszom a látványát, minden vonását, szemei csillogását, ajkai ívét, a tekintetem útját lekövetem az ujjaimmal is, és mikor hüvelykujjam egy ismerős mozdulattal végigsimít az ajkain, ismerős, finom bizsergést kezdek érezni a hasamban.
Ajkaimmal megsimítom az övéit, aztán kezemet a tarkójára csúsztatva vonom magamhoz, hogy újra megcsókolhassam. Érzem, hogy nem elég, hogy nem tudok vele betelni, a szívem még mindig hevesen dobog a mellkasomban, de most már összekeverednek a fejemben az okok. Érzem, hogy a testemben felébred valami más is a szívemen kívül, amit ugyancsak régen eltemettem már magamban, de ez a gondolat egyszerre tölt el izgalommal és rántja görcsbe a gyomromat egészen más okból. A lüktető szerelem, a kétségbeesett ragaszkodás és az izgalom mellett a véráramomba beszökik egy kis pánikszerű érzés is, én pedig kénytelen vagyok elhúzódni tőle egy kicsit.
– Axel... – suttogom az ajkaira megremegő, bizonytalan hangon. Most kérte meg a kezem, de fogalmam sincs róla, hogy képesek leszek-e... hogy nem változott-e meg bennem valami, amitől... Nem tudom, hogyan fog viselkedni a testem, az elmém, nem tudom, eszembe fognak-e jutni a rémálmaimban látott képek, az érzések. Nem akarom, hogy összekeveredjen a fejemben vele, nem akarom, hogy ne legyek képes... elvonatkoztatni. Rendesen működni. De fogalmam sincs, hogyan öntsem ezt szavakba.

can you hold me || coded by eirik

“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

Nem akarom elhinni, ami történik. Egyébként is nehéz követni az eseményeket, mert egyáltalán nem számítottam a felbukkanására, most már nem is éreztem a közeledtét, aztán egyszer csak itt volt, úgy téve, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, aztán bevallotta, hogy hol volt és mit csinált... A düh és a kétségbeesés fojtogató keveréke olyasmire sarkall, amit nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogok tenni, az ütés egyszerre esik jól és egyszerre utálom magam miatta, de ahelyett, hogy ezzel elriasztanám, mintha valami egészen más irányba bőszíteném fel. Megcsókol, vagy legalábbis durván a számra szorítja a sajátját, összekenve a vérével, ami miattam serkent az ajkán, aztán beszélni kezd, és mire kettőt pislogok, már letérdel, a kezében egy gyűrűvel, amit most húzott elő az inge alól. Az egész olyan, mintha életem legszebb álmába csöppentem volna hirtelen, de közben rettegek és kétségbe ejt a gondolat, hogy akkor ebből fel is lehet ébredni. Nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy ez tényleg megtörténik, hogy itt térdel előttem és még mindig engem akar, hogy mindent azért tett, mert ezt a pillanatot akarta lehetővé tenni... Remegek; egyszerre félek és reménykedek, egyszerre vagyok bizonytalan és mindennél biztosabb. A térdeim felmondják a szolgálatot, Axel szabad keze már a derekamért nyúl, de én is belé kapaszkodok, kezeimet az arcára fektetem, finoman, szinte áhítattal érintve őt, ujjaimmal végigsimítva, becézve az ismerős vonásokat. A tekintete most nyitott könyv előttem, látom benne a félelmet, a szorongást, a bizonytalanságot azért, mert még mindig nem mondtam semmit, de nem visszakozik, a saját szavai, a saját kérdése mellett szilárdan ott áll. Megosztom vele a kétségeimet, hogy miért nem érzem ezt helyesnek, miért nem érzem magam méltónak ahhoz, amire kér engem, hogy miért nem lenne szabad éppen hozzám kötnie egy egész életet...
Ő mégis olyan szilárd hittel és elhatározással válaszol, hogy tudom: felesleges lenne az ellenkezőjéről győzködnöm. A hangja remeg, még én is hallom, de a szemeiben nyoma sincs a döntésével kapcsolatos bizonytalanságnak, és ezen a ponton én is elengedem a kétségeimet. Inkább onnan nézem a dolgot, hogy bizonyítanom kell majd, magamnak és neki is, hogy ne is bánja meg soha ezt a döntést, hiszen a válaszom már abban a pillanatban egyértelmű volt, amikor még csak célzott erre. Ha akarnám sem tudnám őt elutasítani, és nem is akarom; ő az, akire szükségem van, akire mindig is szükségem volt, aki megtanított szeretni és élni, aki felemelt, elfogadott, békét hozott az életembe... Jól mondta, mindketten hoztunk rossz döntéseket, mindketten bántottuk a másikat, olyan mélységekbe süllyedtünk, amit nem kívántunk volna egymásnak, de mégis újra itt vagyunk, és én ugyanúgy szeretem őt, mint az elején. A hibáinkat kijavíthatjuk és jóvá tudjuk tenni, ha hagyjuk a másiknak, ha megbocsájtunk egymásnak és magunknak is, és bár ehhez idő kell... én egyetlen perccel sem akarok több időt nélküle eltölteni.
A válaszom egyértelmű, bár a rengeteg kétségem miatt ez neki egészen máshogy jöhetett le, mert akkora adag levegőt enged ki egy megkönnyebbült nyögéssel egybekötve, mintha az utolsó pillanatig azt hitte volna, hogy elutasítom. Mivel a szívem olyan hevesen dobog, hogy szinte beleszédülök, talán tényleg zavarosan fogalmaztam meg mindent, nem is nagyon fogom fel, mi történik, csak azt tudom, hogy erre a kérdésre egyetlen lehetséges válasz létezett. Egy kicsit lehajtja a fejét, én pedig nagyokat nyelve, sűrű lélegzetvételekkel figyelem őt, kezeimmel végigsimítom a haját, az arcát, csak akkor engedve el egyik kezemmel, amikor a balomért nyúl. Látom, hogy remeg a keze, de az én ujjaim is reszketnek, miközben nagyokat nyelve figyelem, ahogy az ujjamra húzza a gyűrűt. Fogalmam sincs, hogy ez az a gyűrű-e vagy egy másik, de most még nincs is elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy bármit is kérdezzek. Felnézek rá, a tekintetem most már tisztább, miközben találkozik szemeinek ragyogó kékjével, de a szívem továbbra is a torkomban dobog. Átölelem a nyakát, ugyanolyan kétségbeesett ragaszkodással szorítom magamhoz, ahogy ő engem, rekedt suttogása a legszebb vallomás, amit csak el tudnék képzelni ebben a pillanatban. Egyik tenyeremet a tarkójára simítva viszonzom a csókot, ugyanolyan heves, szenvedélyes szerelemmel, ahogy az ő ajkai simulnak az enyémekre. Olyan szorosan ölelem, hogy szinte figyelmeztetnem kell magam, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de nem tudok nem belé kapaszkodni, mert annyiszor veszítettem már el hosszabb-rövidebb időre, hogy most már tényleg biztosan tudom: még egy alkalom, és fizikailag bele fogok halni a fájdalomba.
Olyan hosszan csókolom, ameddig csak bírjuk levegővel, és aztán még egy kicsit tovább, de akkor is kelletlenül húzom el az ajkaimat, amikor már tényleg légszomjasnak érzem magam, és akkor sem engedem messzire. Tenyerem az arcára csúszik, lehunyt szemekkel támasztom az övének a homlokomat, hüvelykujjammal az arcát simogatva, még mindig szorosan ölelve őt magamhoz.
– Ugye soha többé nem hagysz magamra? – suttogom halkan, rekedten magunk közé, épp csak annyira húzódva el tőle, hogy a szemeimet kinyitva rá tudjak nézni. – Be fogom bizonyítani, hogy nincs okod attól tartani, hogy megint hülyeséget csinálok, de ha még egyszer végig kell néznem, ahogy kisétálsz az életemből, akkor én... – Nem fejezem be a mondatot, csak nyelek egyet, aztán újra átölelem, szorosan, még mindig kissé zihálva véve a levegőt. Arcomat a nyakába rejtem, magamba szívom az illatát, még mindig úgy kapaszkodva belé, mint az utolsó és egyetlen mentsváramba. Mert az is.
– Szeretlek, Axel. Nélküled nincs értelme semminek és soha nem is lenne – mormolom a nyakának halkan, hüvelykujjammal a nyakszirtjét simogatva finoman. Csak azt remélem, hogy az ölelése, a mindig biztonságot és békét adó karjai lassan elkezdenek majd megnyugtatni, hogy ne kapaszkodjak belé ennyire pánikszerűen.

can you hold me || coded by eirik

“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

Végül csak kibújik a szög a zsákból. Kiderül, hogy miért kért tőlem valójában időt, hogy képes volt felkerekedni egy kibaszott öngyilkos küldetésre, hogy rendet tegyen az én életemben, hogy eltakarítsa az én mocskom maradékát, miközben nemhogy nem kérte erre senki, de még csak el is felejtett szólni arról, hogy mire készül. Először csak rettenetesen feldühít a meggondolatlansága, de aztán minél tovább gondolkozom ezen az egészen, minél tisztábban látom magam előtt a képekből és a jelentésekből, hogy pontosan mit csinált, annál fojtogatóbbá válik a gondolat, hogy semmi garancia nem volt arra, hogy vissza is jön onnan. Ez kétségbeeséssel mérgezi meg az egyébként is forrongó dühömet, amin nem segít az sem, hogy ő csak áll velem szemben és dacosan mered vissza rám, mintha csak azt akarná üzenni, hogy most is újra elindulna és végigcsinálná. Végül azt hiszem, ez az, amitől elszáll az agyam, és mielőtt még meggondolhatnám magam, megütöm. Nem nőiesen pofozkodva, nem finomkodok, az nem az én stílusom, de azért annyira visszaveszek az erőmből, hogy ne törjek el semmit az arcán. Nekitántorodik az ajtónak, látom, hogy vér serken az alsóajkán, és egy részem megbánja, hogy bevittem azt az ütést, egy másik viszont legalább egy kis elégtételt érez amiatt, hogy egy kicsit adhattam neki a dühömből és a fájdalmamból. Figyelem, ahogy megnyalja, majd megtörli az ajkát, letörölve onnan a vért, aminek a nyomát valószínűleg az ujjaim látja viszont éppen. Zihálva nézek rá, de amikor ellöki magát az ajtótól és dühösen felém lép, csak kihúzom magam és nem mozdulok; nem félek tőle, de egyébként is tudom, hogy nem bántana. Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy még dühösebb lehessek rá, tudom, hogy nem tenné meg. Meglepetten nyögök fel, amikor a tarkómat megragadva magához ránt, ajkait szó szerint az enyémekre préselve, dühösen, erőszakosan, rákenve a vérét az én ajkaimra is azok alatt a hosszú másodpercek alatt. Sűrűn szuszogva nézek rá, miután elenged, nyelvemet feszülten futtatom végig az ajkaimon, megízlelve rajtuk az ő vérét, miközben ő még mindig közelről mered rám mindkét tisztán ragyogó szemével.
Látom, hogy az ing alá nyúl, hogy valamit előhúz, de csak a dögcédula láncát tudom kivenni a perifériás látásommal, mást nem, mert képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet az övétől. Amikor elmondja, hogy nem egyedül ment, hirtelen világossá válik, hogy miért nyelhette el Módit is a föld, és bár ez felvet bennem bizonyos kérdéseket, nem leszek tőle dühösebb, sőt. Örülök, hogy ott volt. Örülök, hogy Axelnek több esze volt, mint nekem. Ettől még ugyanúgy feldühít a gondolat, hogy ez egyáltalán eszébe jutott, de nem vágok közbe, a feldúltságtól halkan zihálva hallgatom, mégis miféle célra gondol, és amikor végül elkezdi ezeket megfogalmazni, érzem, hogy a világom elkezd kifordulni a sarkaiból. A szívverésem gyorsan kezd egyre hevesebbé válni, és amikor a feleségül vehet résznél tart, bár egy kicsit mintha szédülnék is. Elgondolkozom rajta, hogy vajon jól hallottam-e, de elengedi a tarkómat, én pedig lepillantok a kezeire, amikkel matat valamit, és éppen abban a pillanatban látom megcsillanni a fényt a gyűrűn, amikor ő térdre ereszkedik előttem.
Ezen a ponton már biztosan szédülök, ahogy lenézek rá. Zihálva veszem a levegőt elnyílt ajkaimon keresztül, tágra nyílt szemekkel bámulok rá - rá, nem a gyűrűre, mert nekem nem az ékszer a fontos, hanem Ő és amit mond -, miközben a világom tényleg kifordul a sarkaiból. Mintha a fejem egy üres lufivá válna, kirepül belőle minden gondolat, minden idáig őrizgetett negatív érzés, minden, ami eddig elnyomott és a mélybe taszított. Ebben az ürességben csak az ő szavai visszhangzanak, és nem tudom eldönteni, hogy a saját remegésemtől látom-e reszketni a gyűrűt az ujjai között, vagy ő is remeg, de nem is ez a fontos. A szívem lassan ki akar törni a bordáim közül, szeretnék elhátrálni, szeretnék elmenekülni, mert nem érzem magam méltónak ahhoz, amit mond, amit tesz, amit tett, de képtelen vagyok megmozdulni, mintha gyökeret eresztettem volna. Érzem, hogy elhomályosul a látásom, rázni kezdem a fejem, mert nem akarom elhinni, hogy tényleg ez történik, hogy tényleg ennyire szerethet engem, de nem tudok még megszólalni.
Elrontom az egészet, mert most boldogan és elérzékenyülve kellene igent mondanom neki, hogy aztán ő megkönnyebbült sóhajjal felegyenesedjen és az ujjamra húzza a gyűrűt, de ehelyett felmondják a szolgálatot a térdeim és én is szinte térdre esek vele szemben. Még mindig a fejemet rázom, de közben a kezeim közé fogom az arcát, puhán, finoman, szöges ellentéteként annak, ahogy az előbb megütöttem.
– Hogyan akarhatsz engem? Hogyan akarhatod ezt az egészet? Majdnem tönkrement miattam az egész életed. Fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni. Hülyeségeket csináltam, bántottalak, ellöktelek magamtól, megmérgeztem az életedet... – Nem mondom azt neki, hogy nem akarhatja ezt, mert egyszer is bőven sok volt helyette dönteni, csak halkan suttogom magunk közé a kételyeimet, a kétségeimet, de nem látok a szemében mást, csak határozottságot. Tettre készséget. Azt, hogy ő már eldöntötte. Hiszen ezért ment el, ezért volt távol, ennek a lehetőségét akarta megteremteni nekünk...
Még jobban elnehezül a légzésem, kezem az arcáról a tarkójára csúszik, ujjaim finoman, ragaszkodón kapaszkodnak belé, és miközben a torkom elszorul, a szívem mintha újra elkezdene életre kelni.
– Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, és ha azzal kellene együtt élnem, hogy még egyszer kockára teszed magad miattam, abba már tényleg belehalnék, de ha... ha megígéred, hogy többször nem lesz ilyen, és nekem is hagyod, hogy bebizonyítsam, soha többé nem döntök helyetted, akkor... – Elcsuklik a hangom, ezért nyelek egy nagyot. – Sajnálom. Sajnálok mindent, amit valaha elkövettem ellened. Nem tudom, hogy valaha jóvá fogom-e tudni tenni, de... de én lennék a világ legboldogabb embere, félistene... Az összes lény közül a legboldogabb, ha engem neveznél a feleségednek – suttogom, és hiába homályosodik el a látásom, nem eresztem a tekintetét.

can you hold me || coded by eirik

“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

Felzaklat a jelenléte, az, hogy itt van, idegesít, hogy kikapcsoltam azt a rohadt ösztönömet is, mert eddig bőven előre jelezte volna a közeledtét, de most még csak fel sem tudtam készülni erre az egészre. Fogalmam sem volt, hogy jön. Akkor sem értettem volna jobban, miért van itt hirtelen, de legalább... meg tudtam volna acélozni magam. Most csak a sebtében felemelt falaim vannak kéznél. Nem hagyom, hogy egy bizonyos távolságnál közelebb jöjjön, elhátrálok előle, aztán szó szerint menekülőre fogom, bár csak a kabinba érve jövök rá, hogy igazából ezzel nagyobb csapdába csaltam saját magamat. Skyggét csak akkor veszem észre, amikor Axel nyomában felbukkan fényes, fekete bundája az ajtóban, de mielőtt még köszönhetnék neki, Axel ráparancsol, hogy maradjon kint, és az ajtót is az orrára csukja. Hallom a hangján és látom az arcán is, hogy feldühítettem, amitől én csak még kevésbé értem, mi történik. Ha nem azért jött, mert kell neki valami, akkor mégis mi a francot keres itt?
Aztán a képembe vágja, hogy ő éppen betartja az ígéretét, én pedig biztosan kinevetném, ha nem dühítene fel ezzel engem is.
– Azt mondtad, hogy az életed visszaszerzését kell elsimítanod. Azt, hogy feladtad magad. Nem mondtál semmi mást, és pontosan tudom, hogy ennek már több mint egy hónapja vége, te viszont elmentél az egész rohadt városból – sziszegem feszülten, vádlón bökve felé a mutatóujjammal. Nem emelem fel a hangomat én sem, de akkor is harag gerjed a lelkemben, amiért úgy csinál, mintha itt én szegtem volna meg valamiféle íratlan egyezményt. Igen, időt kért tőlem és én készen lettem volna megadni neki azt, meg is adtam, de akkor vagy a valódi indokokkal kapcsolatban nem mondott igazat, vagy valami rohadtul kimaradt nekem az egyenletből.
Értetlenül vonom össze a szemöldököm, amikor folytatja, elővesz a hóna alól egy mappát, és olyanokról kezd beszélni, hogy ő miattam, értem utazott el.
– Miről beszélsz...? – rázom a fejem összezavarodva, de ez csak egyre fokozódik, ahogy felcsapja a mappát és elkezdi a padlóra szórni a tartalmát. Először csak nézem a lassan szállingózó papírokat: fényképeket, jelentésnek tűnő nyomtatott szövegeket, még több képet... Rohadtul ismerős képeket. Egy idő után lehajolok, találomra kezdek el felmarkolni a földről közülük, megnézve az áthúzott fotókat, beleolvasva a jelentésekbe, a kép pedig lassan összeáll a fejemben. Összekötöm a fejemben a szálakat, gondolatban beazonosítom magamban a régi célpontjaimat, elméleti síkon megrajzolom a kapcsolódási pontokat, és rájövök, hogy azért mert el ilyen hosszú időre, mert lényegében utánam takarított. Két kézzel tenyerelt bele az én életembe, anélkül, hogy megkértem volna rá, vagy hogy egyáltalán tudtam volna róla, és még hazudott is arról, hogy miért kér tőlem időt. Az apám mindent megtett az én kérésemre azért, hogy az életét újra egyenesbe hozzák, hogy visszakapjon mindent, amit miattam elveszített, és ő erre fogta magát és elment vadászni, egyedül, folyamatos életveszélyben tartva magát. Valószínűleg nem csak az volt a kérdés, hogy mikor jön vissza, hanem hogy visszajön-e egyáltalán.
Érzem, hogy a sebtében, pánikszerűen felhúzott falaim leomlanak, de nem fájdalomnak adják át a helyüket, hanem fojtogató, kétségbeesett dühnek. A vérem a fülemben kezd dobolni, összegyűrődik a kezemben egy éppen ott tartott jelentés, a balomban pedig egy fénykép. Feszült mozdulattal hajítom őket vissza a többi közé, ökölbe szorul mindkét kezem, a szemeim dühösen villannak rá.
– Mégis mit képzeltél?! – Még nem emelem fel a hangomat, csak dühösen sziszegve lépek közelebb hozzá, de ahogy folytatom, egyre jobban belelovalom magam a haragomba. – Soha, senki nem kért meg erre! Ez az én életem, nem kértem, hogy tegyél benne rendet! Erről bezzeg nem akartál beszámolni, hm? Idejössz és számon kéred rajtam, hogy időt kértél tőlem, csak épp a lényeget felejtetted el megemlíteni, hogy miért kérted azt az időt! – Egyre hangosabban beszélek, de már nem csak a düh, hanem a kétségbeesés is belevegyül a hangomba. – Mégis hogy gondoltad ezt?! Fogtad magad és felkerekedtél, hogy te majd megoldasz mindent egyedül?! Belegondoltál, hogy mibe keveredsz bele ezzel? Van fogalmad róla, hogy mekkora veszélyt akasztottál a nyakadba? Eszedbe jutott egyáltalán, hogy talán soha nem is térsz onnan vissza?! – A végén már egyenesen kiabálok vele, de az sem érdekelne, ha bárki lenne a környékünkön, aki hallhatná, mit mondok. Elvakít a harag és a félelem, pedig visszajött, mert itt áll előttem, de akkor sem tudom elengedni az érzést, hogy mi lehetett volna, és ettől csak még sokkal jobban haragszom rá, mert egy felelőtlen, önfejű, makacs szamárként viselkedett, amibe akár bele is hallhatott volna. Nem is gondolom végig, mit csinálok. Mielőtt még meggondolhatnám magam, vagy legalább átgondolhatnám a mozdulatot, hátrahúzom a jobb könyököm, aztán már lendül is az öklöm, hogy erőteljesen az arcába csapódjon - nem annyira erősen, hogy eltörjek bármit is, de azért jól érezhetően érzékeltetve a bennem tomboló érzések mértékét.

can you hold me || coded by eirik

“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

A napok szürke monotonitása az, ami elviselhetővé teszi a létezést. Az, hogy felkelek reggel, elintézem a dolgaimat, meglátogatom az apámat, gyakorlok egy kicsit Magnival, aztán lefekszem este, és másnap minden kezdődik elölről. Nem gondolkozok. Nem agyalok. Nem hergelem magam mélyebben a fájdalomba, hanem csak lebegek a felszínén a nagy, üres, sötét semmiben. Nem teszek úgy, mint aki látja a fényt az alagút végén - még csak azt sem tudom, hogy alagútban vagyok-e, vagy egy rohadt fekete lyukban -, nem tudom, lesz-e ennek valahol vége, de már az elejére sem nagyon emlékszem. Elértem arra a pontra, ahová korábban a bizonytalanságom és a folyamatos önmarcangolás miatt nem tudtam: elfogadtam. Elfogadtam Axel döntését és azt, hogy ezzel az életemből kiveszett az egyetlen értelem, amit valaha találtam benne, de most a régi életem helyett azokban a dolgokban kell kapaszkodót találnom, amik még maradtak nekem. Még ha ezek soha nem is lesznek olyan erősek és hatalmasak, mint Ő volt.
Amikor három nappal ezelőtt az ösztönöm a semmiből szó szerint bekiabálta Őt, hogy aztán ismét eltűnjön, és én elkeseredettségemben - amiért túl mély és túl eleven sebeket tépett fel -, egyszerűen csak megnyomtam az OFF gombot, nem igazán gondoltam végig, mit csinálok. Mondjuk, egészen addig a pillanatig ez nem is nagyon érdekel, míg meg nem pillantom az ismeretlen katonai járgányt a ház felé közeledni. Az ilyen izgalmak, mint például annak az orosznak a felbukkanása is, egy kicsit kiragadnak a monotonitásból, de a jó értelemben, most viszont megint összezavar, hogy nem érzek semmit, mert nem tudom, miért nem... de már késő bánat. Viszonylag későn észleltem és egyébként sem lennének hatásosak ellene a csapdák, szóval marad a B verzió, amiben megpróbálom megőrizni az előnyömet és úgy szembenézni a hívatlan vendéggel vagy vendégekkel.
Viszont arra, hogy az ösztönöm mennyit segíthetett volna ennek a pillanatnak az elkerülésében, csak akkor jövök rá, amikor a ház sarka mögül feltartott fegyverrel előlépve szembesülök azzal, hogy pontosan ki is az, aki érkezett. Nem voltam erre felkészülve. Nem voltam felkészülve Rá. Érzem, hogy a gondosan felépített falaim már a puszta látványától elkezdenek összeomlani odabent, de kívülről tartom magam, valamennyire, csak a kezeim remegnek meg egy pillanatra és a tartásom válik kevésbé határozottá. Szégyellem, hogy a szemeim milyen éhséggel isszák magukba a látványát, hogy a szívem olyan hevesen kezd dörömbölni a mellkasomban, mintha lefutottam volna egy maratont, mert ez mind azt bizonyítja, hogy még mindig borzalmasan, szánalmasan gyenge vagyok, ha róla van szó. Tekintetem végigfut rajta, a fegyvertokról felemelkedő kezén, az egyenruhán, aggodalmassá váló szemein, amikkel mintha veszélyt keresve pillantana körbe. A kérdését meghallva kis híján felhorkanok, csak az akadályoz meg benne, hogy ez az egész annyira hirtelen ért, hogy csak fáziskéséssel vagyok képes feldolgozni a történéseket.
– Mintha érdekelne – válaszolom meg végül a kérdését is félvállról, miközben ő felém indul, de aztán megtorpan, és én ekkor jövök rá, hogy még mindig nem engedtem le a fegyvert. A szavaival, amikkel olyan fájó emlékeket idéz fel, amikre egyáltalán nem akarok emlékezni, mintha tőrt forgatna a szívemben, megrebbennek a szemeim, de ennél több reakciót nem tud kicsikarni belőlem.
– Nem akarlak elüldözni. Ez a te házad – engedem le a kezeimet a Glockkal együtt egy türelmetlen mozdulattal. Kiejtem a csőből a betöltött lőszert, majd visszabiztosítom a fegyvert, így legalább mindkét kezem le van foglalva; az egyikben a lőszert, a másikban a markolatot szorongatom. Fogalmam sincs, mi a francért jött ide, de abban biztos vagyok, hogy ő nem bántani akar, szóval tök felesleges mást feltételezve viselkedni vele szemben. Nem értem, miért néz ennyire és így, nincs szükségem az aggodalmára, meg úgy egyáltalán semmire, amikor még közelebb jön, azzal is csak összezavar. Nem leplezett értetlenséggel és némi gyanakvással a szemeimben figyelem, de amikor már olyan közel jönne, hogy ha kinyújtanám a karom, elérhetném, ösztönösen lépek egyet hátra, védekezve ellene - az illata, a közelsége már így is mágnesként vonzana magához, de nem akarom, hogy tudja, hogy még mindig nem tudtam őt kitörölni a szívemből. Csak most, hogy közelebb lépett hozzám tűnik fel a napfényben, hogy a bal szeme tompasága a múlté, az is ugyanolyan élesen csillog, mint régen...
De mielőtt még a végtelen kékség elragadhatna és elnyelhetne, oldalra lépek, hogy aztán nagy ívben kikerülhessem.
– Miért vagy itt? Szükséged van valamire? – kérdezem közben, rá sem nézve, csak bemasírozva a lényegében kiürített nappaliba, bár fogalmam sincs, mit akartam odabent csinálni és miért tűnt jó ötletnek bejönni, ha innen sokkal nehezebb lesz elmenekülni előle, mint odakint lenne. Már ha egyáltalán utánam jön. – Ha a kabinra van szükséged, pár óra alatt ki tudok költözni – folytatom közben, összefonva a kezeimet a mellkasom előtt. Szembefordulok vele, várakozón nézek rá, hogy kibökje végre, mit akar tőlem, hogy aztán minél hamarabb újra elválhassanak az útjaink, mert az én lelki erőm még mindig túl ingatag lábakon áll ehhez.

can you hold me || coded by eirik