Nincs gáz a dolgokban, ellehet intézni a dolgokat emberibb körülmények között is. Nem tudom hogyan működnek ezek a dolgok, engem csak addig tartottak bent az őrsön, míg valaki értem nem jött. Szóval a nagyobb és bonyolultabb dolgokhoz már nem értek. Sosem kérdeztem, mert nem érdekelt, de most szükségesek ezek az információk. Ami pedig a lány kontaktját illeti és az, hogy egy istennel van dolgunk, aki valójában az ő félrokona, nos kicsit könnyebb a helyzet. Talán még meg is úszhatom egy kis ejnye bejnyével...ami meg Thort illeti és a fiait. Nem megyek bele a dolgok boncolgatásába, a film és valóság nem ugyanaz. Nem vagyok fanatikus film néző, utálom a Thor filmeket...meg az isteneket imitálókat is... inkább a valóságot szeretem. És abban sem kedvelek mindent és mindenkit. De ha már valóság és istenek még mindig nagy rajongója vagyok így láthatatlanban Aviva apjának. Még sosem láttam, csak halottam róla ezt azt. De akkor is menőbbnek gondolom a sajátoménál...visszatérve a gépre és üzenetre. A felvételt majd meglátja, de a magyarázkodást hagyjam ki, hiszen nem szükséges. De azt igenis elmondom neki, hogy aki ma vagyok éveleje óta, abban az ő keze is benne van. Segített ő is abban, hogy a jó útra lépjek és onnan a saját ösvényemet tapossam ki. A jellemem is fejlődött a jó felé és nem keveset. A céljaim pedig többé váltak egyszerű kimondott szónál. Hálás vagyok ezért. És a következő szavaira és a mosolyának is. Egyenesbe hoz már csak ezzel is. A mosolya a saját képemre is hatással van, az enyém is felfelé kezd görbülni. Szavaira pedig hajat túrok kicsit és a felém nyújtott öklébe öklözök bármiféle hezitálás nélkül. A bizalom sosem tűnt el, csak ingataggá vált akkor nap. De sosem tört meg, az ittlétem is ennek bizonyitéka. - Simán! - egyezek bele a dologba, ez mehet így, nem óhajtok letérni semmi miatt sem erről az útról. Én ezt már megragadtam és nem eresztem el. Jó helyen vagyok és még jobb helyen leszek, ha azért meg is küzdök. Lehetek jobb is. Már nem az az ember vagyok az ő szemében sem, akit pár hónapja megismert. És bizonyítottam ezzel neki is, nem csak Axelnek, még ha az utóbbi sokszor nem is látta mindezt. Aviva egy “idegen” és mégis... dícséretben részesültem tőle. Elismert. És ez sokkal jobban esik, mint az, hogy kiléptem a bandából. Nehéz és rögös út volt ez a két és fél év, de a kilépés még nem ért véget. Csak haladok hogy vége legyen végre a rémálomnak. A zúzása és a lakberendezői stílusán még alakíthatna, azonban a vérfoltok még akkor is ott vannak, ha új bútorokat szerezne be. Bár teljesen mindegy hogy itt van-e vagy sem, ez is dísze lehet az itteni életének. De legalább elkezdi eltakarítani a dolgokat, a vért, hogy jobban az a szar padló ne igya még jobban magába. Visszatérek én is a pizzához, előszedek egy nagy tányért, majd abba szelem cikkekre azt a pár szelet pizzát, ami megmaradt az ebédből. A dobozt összenyomom, összehajtom, aztán a bejárati ajtó mellé helyezem, tekintve a kukába sem férne, szemetelni meg nem fogok. Ezt én hoztam ide, s én is tüntetem el. Visszatérve a pizzához, megnézem meleg-e még, de mivel már nem, így egy másik tányért helyezek rá, hogy nem szálljon rá semmi. Odébb tolom, majd egy hang töri meg a csendet, Aviva meg már mozdul is, hogy a gépnél olvassa a híreket. Ahogy hátrafordul felém a kérdéssel, csak felvont szemöldökkel vonulok oda mellé, hogy rálássak, hogy olvasni tudjam magam is, miről van szó. Lényegében tudom persze. - Öhhm, jah. - figyelek és hallgatok, ahogy a lány gépelni kezd, ahogy a másik is kommunikálni kezd vele. Velünk. Nagy levegőt veszek, majd bent is tartom azt kis ideig. Egészen addig, míg válasz nem jön, hogy semmi akadály nincs a dologban, segítséget kapok. Megkönnyebbülten felsóhajtok, mosolyogva tekintek Avivára, amolyan hálás arccal. Mert az vagyok. Kérdésére pedig csak visszapillantok a monitorra. - Minél előbb, annál jobb. - erre készen állni nem igen lehet, csak haladni az árral és túljutni rajta.
it's okay to smile, it's okay to cry know your daddy's songs, they will never die and don't you feel guilty for what you've won there is good and evil in each and everyone
Halványan elmosolyodva rázom meg a fejem, amikor a kérdésem megválaszolása után visszakérdez, hogy gáz-e, ha a banda többi tagja 19-20 év körül van. Utána még gondolkozik egy kicsit, aztán helyesbít, hogy mind 20 felett van, én pedig értőn biccentek. – Nincs ebben semmi gáz – válaszolom meg aztán én is az ő kérdését. – Csak azért kérdeztem, hogy tudjuk, mire számíthatnak. Kiskorúként nem tarthatnák őket bent, de így ennek igazából nincs nagy jelentősége. Az együttműködés lesz a kulcs – utalok arra, hogy ha bármelyikük is vállalja, hogy segíti a rendőrséget a nyomozásban, az számíthat valamiféle pozitív alkura. Egyértelmű bizonyítékok, nem túl súlyos bűntettek esetén, a korukra való tekintettel - így is nagyon fiatalok - biztosan honorálni fogják, ha elvezetik őket a valódi tetteshez. Miután elküldtem az emailt Joe-nak - és egyben Natalie-nak -, egy kicsit azért még visszakanyarodok Módihoz is, mint a kontaktom, akit nyugodtan talonban tarthatunk. Láttam korábban Aaronon a bizonytalanságot, ezért örülök, hogy most már kíváncsibb; meg is osztom vele, amit tudnia kell, ő pedig némi gondolkodás után össze is rakja a képet. Elmosolyodva bólintok a megállapításra, miszerint egy istenről van szó, aztán halkan elnevetem magam a valóban kacifántos rokoni kapcsolaton. – Igen, mi is kiegyeztünk a fél-unokatesó fogalomban. Ő Thor fia, legalábbis az egyik – egészítem ki a képet egy kicsit. Talán Thor neve az egyik, amit szerintem a legtöbb ember ezen a világon ismer, még ha legtöbben nem is a helyes forrásokból. De a lényeg úgyis az, hogy ezt tudván talán Aaron sem lesz annyira bizalmatlan, ha mégis be kellene vonnunk. Amikor a felvétellel kapcsolatban magyarázkodni kezd - kezdene -, nem kérdés, hogy megállítom-e. Nem azért, mert nem akarom hallani, amit mond, hanem azért, mert nem szükséges, és ezt elmondom neki is. Valószínűleg nem is igazán érzi át, mennyit jelent, amikor válaszul azt mondja, ezt a fejlődést részben nekem is köszönheti, pedig a szívem kellemesen szorul össze egy kicsit. Nem akarok a bátyjára gondolni, de örülök annak, ha én is hozzátehettem valamit ahhoz, hogy Aaron egyenesbe jöjjön. – Örülök neki, ha így gondolod, és ebben az esetben eszemben sincs letagadni – mosolyodom el igazán őszintén. – Ezen az úton haladjunk is tovább, oké? – nyújtom felé az öklöm egy pacsira somolyogva. Amikor aztán az árulkodó vérnyomok felé intve megkérdezi, nem akartam-e csinálni valamit, elhúzom a számat, de közben mosolygok is egy kicsit, mint aki lebukott - megint -, de igazán nem bánja. Megvonom a vállam, majd a vérről újra felé fordítom a tekintetemet, épp időben a következő kérdéséhez, amire határozottan megrázom a fejem. – A legkevésbé sem. Amit tönkretehettem, már tönkre is tettem, szóval... – Széttárom a kezem és sandán rámosolygok. – Talán jobb is, ha több mindent már nem tudok majd elpusztítani. Ezeket viszont feltörlöm, mielőtt nagyon beissza a padló – mutatok a vállam felett a padlón díszelgő vérfoltokra. Fel is állok a kanapéról, bár messzire nem megyek, csak a fürdőszobából szerzek vizes felmosórongyot. Átitatom egy kis vegyszerrel is, hogy nyomtalanul el tudjam tüntetni a padlóról a foltokat, így visszatérve nem kell sokat vakarásznom őket. Ha közben Aaron szóval tart, én nem bánom a csend megtörését, de aztán alighogy végzek, épp a kezemet mosom, amikor ismerős hangot hallok meg a számítógép felől. Gyorsan elzárom a vizet, a kéztölőért nyúlok, és még azzal a kezemben lépek oda a géphez, lehuppanva elé a székbe. Életet lehelek a monitorba, aztán elmosolyodom, amikor meglátom a kis chat-ablakot, ami rohadtul nem illik oda, de hát Nat nyilván ebbe a gépbe is bele tud piszkálni. Hátrapillantok Aaronra a vállam felett. – Úgy tűnik, hamarabb lesz segítségünk, mint gondoltam. Megírhatom neki, mire lesz szükségünk? – kérdezem, és ha bólint, visszafordulok, gyorsan legépelve a lényeget, amiért a segítségét kértem. Ha Aaron is közelebb jön, kicsit arrébb húzódok, hogy ő is láthassa a képernyőt, ha akarja. A válasz gyorsan megérkezik: semmi akadálya, csak mondjunk neki dátumot, helyet, és időablakot. Én innen már abban is biztos lehetek, hogy Joe részéről is megkaptuk a jóváhagyást - nem mintha másra számítottam volna. – Zöld utat kaptunk. Készen állsz? – pillantok újra Aaronra. Ezekre a kérdésekre csak ő tudja a pontos választ.
Igen, a jó úton járok. Azzal, hogy elhagytam a bandát, akkor kezdtem el ezt az egészet. Nem akartam már balhét magam köré, ahhoz képest szinte semmi sem változott. Jó, a jellemem az ilyen, ezzel együtt ellehet fogadni, vagy sem. Szeretnék jó ember lenni, de félek is közben, mert mi van ha megtalál egy olyan út, ahonnan nem tudok visszafordulni? Ő is veszített, hiszen nem látta a fától az erdőt, becsapta a körülötte lévőket. Bólogatok aprót, hogy igen, értem. Okosabb vagyok, mert segítséget kérek. Tőle. Hát igen. A természetfeletti kapcsolataim nem túl bőségesek és hát Ő az egyetlen, akivel megosztok ilyen fontos infót. Nem azért, mert Axelhoz van bármi köze, vagy volt, vagy a tököm tudja. Eltöltöttünk elég időt ahhoz, hogy megkedveljem és van bennem annyi erő, hogy egy ennyi idő elteltével őt keressem fel a nyügömmel. Ráadásul ő ismeri a rendőrségi beavatkozásokat, ismerhet olyat, aki tud bánni a kamera rendszerekkel. Nekem pedig szükségem van rá. Vissza fogom fizetni mindezt, amit most tesz értem, nem ingyen kérem a segítségét. De ezt nem kell tudnia. Az hogy kik vannak a bandában és kik lépnének le onnan, mert eldurvult a helyzet...nos nem nagy a szám értéke, de ha besegítenének...Aviva kérdésére elgondolkodom. - Hát...egyesek egyetemre járnak... 19-20 év környékén vannak... gáz? - húzom el kicsit a szám, ahogy óvatosan ránézek a nőre, ahogy tudom előző évben én voltam a legfiatalabb tagja a bandának. Hogy idén februártól kerül-e új tag be, akiről nem tudok...hát annak utána kellene járnom. De hosszú út lenne, így nem kockáztatok. Maradok a seggemen. - Mind 20 fölött van... - erősítem meg újra az előző szavaimat. Én már gyerekként is felnőtekkel lógtam, hiszen a bátyám is már rég elhagyta a 30-as évét, míg én még mindig a tizenéveskoraimat tapogatom. Beszélnem kell a srácokkal, hogy adjanak pár infót a zsaruknak, kérjenek rendőri védelmet...amit én magam sem szeretek bizonyos múltbéli okokból...dehát a szerencse legyen velük, ha velem nem lehet. Mint ahogy azt sem tartok túl jó ötletnek, hogy rendőri segítséget is bevonjunk a jelenbe. De a nő mintha jobban értené a dolgát, jobban érzi a bizalom szelét...nem fogom megbánni, ha egy embert bevonunk ebbe. Jó, persze. Úgy legyen. Egy életem, egy halálom. A kontaktjára rátérve pedig kiderül, hogy lövészoktató, ami pedig többet mond még ennél is, hogy Modi a neve. Egy hitetlen mosolyt eresztek meg, majd fejet ingatok, felpillantok a plafonra, majd vissza rá. Milyen jó, hogy volt időm a befogadásra meg az elfogadásra...bő 4 hónapom tuti volt rá. Hogy ilyesmikkel foglalkozzak. Még ha nehéz is volt a saját létemet felfognom. Vagy legalábbis ami Aegir részét illeti. - Egy Isten. - erősítem meg a tudásom ezen név felé, majd folytatom. - Bonyolult a családfád, de Tyr félfivérének a gyereke...valami félunokatesód... asszem... - a legutóbbi utána keresés eredménye. Utána néztem Aegir családfájának, ami sosem érdekelt, de mégis megtettem utána néztem egy másik tengeristen családjának...meg Aviva édesapja felé is elnéztem. Jó, internetes, meg könyves felkutatás és nem személyes. Az necces lenne...de Tyrrel kezet fognék...rajongás vagy mi fene. De ez meglepett. Egy isten. Még jól is jöhet, hogy nem mezei egérrel cimborál Aviva...bár nem igazán ismerem Modit, de ő se lehet rosszabb, mint bármely másik. Csak bele kell egyeznem. Ami meg a videofelvételt illeti. Nem kell magyarázkodnom és ezt Aviva sziklaszilárdan meg is mondja. Apró mosolyt engedek meg magamnak szavai hallatán. Szerinte a jó úton haladok már most, így az, hogy most itt vagyok, már ez is a fejlődésem része. De ez az ő részéről is igaz. Ő is fejlődött. Ő is tett dolgokat, amelyre nem büszke...hát azt el is hiszem, meg tudom is, hogy mely részekre érti, de nem hozom fel. Aprón lehajtom a fejem, majd elpillantok róla. Bólintok. Persze. - Neked is közöd van az én jó úton való haladásomhoz...ezt ne feledd és ne is akard tagadni. - pillantok rá, mosolyom szélesebb lesz, aztán összecsapom a tenyereimet. - Jó. Rendben! - végül az összecsapott tenyereim között mutatok rá. - Öhm...nem akartál fontos dolgokat csinálni? - mutatok a vér irányába. Nem akarja folytatni? Vagy lerendezni magába a dolgokat? - Tisztázzuk...nem zavarok? - nyilván nem egy órás lesz az itt létem, így ha mihamarabb megszabadulna tőlem, most szóljon. De ha társaságra vágyik...én itt vagyok...
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
Lehet, hogy Aaron látogatása meglepett - na jó, biztos, mert erre semmiképpen nem számítottam -, de az az igazság, hogy miután világossá válik két fontos dolog is, már nem is olyan nehéz elengednem magam a társaságában. Az első fontos dolog, hogy a segítségemre van szüksége, ráadásul olyan téren, ahol nagyon is tudok neki segíteni. A másik fontos dolog pedig az, hogy biztos lehetek benne: nem fogja szóba hozni a bátyját. Nem tudom, ez utóbbi miért van, hogy mit tudhat és mit nem, de nem is számít. Így tudom függetleníteni magam Tőle, és épp csak abban a megvilágításban gondolni rá, miszerint ő sem szeretné, ha cserben hagynám az öccsét. Elkezdjük egy kicsit mélyebben kivesézni a témát, szerencsére nincs is nehéz dolgom. Örülök, hogy Aaron nyíltan beszél mindenről, hogy nem kell harapófogóval kihúznom belőle a válaszokat, hiszen így sokkal egyszerűbb dolgunk van és lesz is. Nem vagyok biztos benne, hogy mivel szolgáltam rá a bizalmára, de megfogadom magamban, hogy nem adok neki okot ennek megkérdőjelezésére. Kulcskérdés, hogy szét lehet-e választani a bandát, ha nem akar mindenkit lerántani... bár az is tény, hogy erre nem feltétlenül les garancia. De ezt majd még meglátjuk. Amikor hangot ad annak, hogy "szarabb alak lesz", figyelmesen fordítom felé a tekintetemet. – Minden csak nézőpont kérdése, Aaron. Az, ha az ő szemükben áruló vagy, egyben azt is jelenti, hogy te már szeretnéd a jó oldal mellett letenni a voksodat, és ez nem elítélendő, sőt. – Aprón, bátorítón rámosolygok és megrázom a fejemet. – Elhiszem, hogy emiatt van benned egyfajta kettősség, de ne engedd, hogy az győzzön. Talán nem hiszed el, de jártam már nagyon hasonló cipőben. Én is fordítottam már hátat azoknak, akiket addig egyfajta családnak hittem, csak aztán rájöttem, hogy nem láttam a fától az erdőt. Nem volt könnyű és nagyon... – Egy kicsit elhallgatok, a tekintetem egy pillanatra elréved a kanapé anyagán. – Nagyon sokba került nekem a végén, de azt a döntésemet nem bántam meg. A lezárást okosabban csinálnám, de máson nem változtatnék. – Újra felemelem a fejem és ismét megeresztek felé egy apró mosolyt. – Te pedig máris okosabb vagy nálam, mert itt vagy és segítséget kértél. Amikor egy kicsit bővebben is kifejti, kik ellen és hogyan használhatók fel a bizonyítékok, és milyenek a körülmények, egy kicsit elgondolkozom. – Ha nagyon össze vannak nőve, főleg, ha már megfigyelés alatt is vannak, nem biztos, hogy nem vinnének be mindenkit, de vádakkal végül csak azoknak kellhet szembenézniük, akik ellen van bizonyíték is. Ha az a trió hozzád hasonlóan már inkább kiszállna ebből, akár fel is ajánlhatják, hogy együttműködnek a rendőrséggel a nyomozás alatt. Akkor biztosan békén hagynák őket – fejtem ki hangosan is a gondolataimat. – Van más is köztük, aki még nem nagykorú? – pillantok rá még egy kérdéssel. Végül a módszer kapcsán is döntésre jut, ráadásul jóra, és ezt a véleményemet vele is megosztom. A számítógéphez lépve küldök is egy e-mailt Joe-nak, mert tudom, hogy a valódi címzett úgyis előbb megtalálja, aztán majd meglátjuk, mit mond. Csak akkor hozom újra szóba Módit, amikor visszamegyek a kanapéhoz és egyben Aaronhoz; nem szeretném, ha teljesen kizárná a lehetőséget csak azért, mert bizalmatlan a rendőrséggel szemben. Az őszinteségemet igyekszem bevetni a meggyőzése érdekében, és végül úgy tűnik, sikerrel is járok. Elmosolyodva biccentek, amikor beadja a derekát. – Ígérem, nem fogod megbánni. És azt is megígérem, hogy csak akkor vonjuk be, ha feltétlenül szükséges – teszem még hozzá. Ameddig ő a konyhában tesz-vesz, én egy kicsit járatom a fogaskerekeket a fejemben, fél füllel pedig azt hallgatom, jön-e üzenet a gépre. Igazából még hálás is vagyok ezért, ugyanis kiválóan eltereli a figyelmemet minden másról. Amikor Aaron visszatér a tányérral és magának is egy szelet pizzával, előbbit megköszönöm neki, majd a kérdése hallatán aprón, sokatmondóan mosolyodom el. – A rendőrségen belül lövészoktatóként dolgozik, de neki is megvannak a maga titkai és módszerei, ha érted, mire gondolok. Az én érdekemben is simított már el dolgokat. – A mosolyom csak ezután válik igazán hamiskássá. – Egyébként pedig valamilyen szinten az unokatestvérem. Ha Módiként emlegetem, talán neked is ismerősebben cseng majd – vonom fel egy kicsit a szemöldököm, még mindig mosollyal a szám sarkában. Biztos vagyok benne, hogy Aaron tudni fogja, kiről van szó, és talán - az egyébként érthető - bizalmatlanságát is újragondolja ennek fényében. Kezembe veszem a tányért és harapok egyet a pizzából. Amikor ismét megszólal, visszatér a kamerafelvételhez a szavaival és már-már magyarázkodni kezd amiatt, amit majd látni fogunk rajta, valószínűleg. Ez elég is ahhoz, hogy a falatot gyorsan lenyelve visszategyem a tányért magam mellé és egy kicsit megint komolyabban tekintsek rá. – Nekem nem kell magyarázkodnod, Aaron – biztosítom már-már puhán. – Valószínűleg nekem van a legkevesebb közöm ehhez, vagy mondjuk úgy, a legkevesebb jogom, hogy... véleményt formáljak, de nagyon sok változást látok rajtad azóta, hogy először találkoztunk. Még azóta is, hogy utoljára láttalak. Megfontoltabb vagy, nyugodtabb, jobban ura az érzéseidnek, és egyébként is a jó ügy érdekében vagy itt. Nincs okom ítélkezni feletted, de ha lenne sem tenném – rázom meg a fejemet. – Én is tettem olyan dolgokat, amikre egyáltalán nem vagyok büszke, de ha megadod magadnak az esélyt a fejlődésre, az már önmagában is egy nagy lépés előre. Szerintem te már ezen az úton vagy – mosolygok rá. – Szóval csak semmi magyarázkodás, oké? Járjunk ennek a végére, aztán majd, ha kell egyáltalán, együtt kitaláljuk, másoknak mivel kell megmagyarázni a felvételt – kacsintok rá.
Igen, sejtettem, hogy ennél többet nem tud majd a beszédekkel kapcsolatban segíteni, de már ez is több mint a semmi. Eddig még ezek sem jutottak eszembe, de majd össze ütök valamit. Vagy összedobunk valami zenei stílusban ... Az osztály ért némiképp a zenéhez...hip hop, meg rock, majd összeszövünk belőle valamit. Nincs rendőri vagy katonai berkekben mozgó ismeretségi köröm, ezért is jöttem hozzá. Részben kizökkenteni a mindkettőnknek fontos személyről. Meg nekem sem árt másról beszélnem, a gondolataim otthon úgyis csak róla szólnak, szval kezd tele lenni magammal és vele is a tököm. De az ő irányába csak pozitivan, ha dolga van, akkor intézkedjen okosan. Az ismeretségi köröm hiánya végett kerestem fel ezzel a nőt. Szóval nem vehetnek elő, bólogatok, oké, ezt értem. Kiskorú vagyok, máshogy büntetnek, vágom. A verekedés megint más dolog, azért még bevihetnek... csak kell valaki aki kihoz. Na igen, itt is akad probléma. Nem akarom, hogy az anyám fülébe jusson az, hogy megint ott vagyok, ahol nem kéne. Újabb csalódást okoznék, ráadásul Axelnek is megigértem, hogy több olyan nem lesz. Nem szeghetem meg a szavam, képtelen lennék után a testvérem szemeibe nézni. Bízik bennem, ez meg sokkal többet jelent nekem bármi másnál. Csak megszívom a fogam, nem tetszik akkor sem a dolog, főleg mert az előbb említettek miatt sem. A másik meg ha nem is tőlünk tudják meg, akkor is akad majd valaki, aki keresztbe tesz nekem és lőttek mindennek onnantól. Szar helyzet. Az meg hogy ki ütött elsőnek, szerintem részletkérdése, de ha fontos, akkor asszem' nem én voltam. Kiakarták hozni belőlem az ütősebbik énemet, szóval ők kezdték. Csak figyelem, iszom a szavait, inspirációt gyüjtök belőle. Le kell őket sittelnem, hogy okuljanak, hogy tudatositsam bennük, hogy ezt a végtelenségig nem lehet és nem is akarom húzni. De igen, félek. Nem a következményektől, hanem attól, hogy szószerint árulóvá válok. Már amúgy is az vagyok, de akkor már végleg elárulom az egész bagázst. És ez olyan szar érzés. Kérdéseire csak bámulok magam elé, majd próbálok gondolatokat összeszedni, magamat is ennyi erőel, majd ezután szólalok csak meg. Még ha az egy teljes percet is igénybe vesz. - De, előfordul, hogy szétlehet őket választani...eddig is egy rohadt áruló voltam a szemükben, hát ezután még szarabb alak leszek. - dörzsölöm meg a halántékomat. DE végül ennek okán a két tenyeremet is összecsapom, majd összedörzsölöm őket. - Nyolc baromarc ellen használható fel, plussz hárman bár ők még igyekeznek kimaradni a legrosszabb dolgokból, ha azt vesszük ők a besúgóim...infót osztanak meg velem, amikor csak tudnak. Bár elég gázos, mert nem igazán vannak otthon, mintha összenőttek volna, együtt mennek bandázni. Nem is ezzel van a gond, mert menjenek, csak...ne tegyenek ostobaságot. Felülök, őt vizslatom, döntésképtelen vagyok, ám mégis nyomok egy találatot a kezébe, miszerint a hackerrel bepróbálkozhatunk. Örül ennek, felkel mellőlem, majd odébb lép a géphez, hogy szavaival is nyugtasson, csak levelet ír neki, hogy tud-e segítséget nyújtani. Nem követtem a tekintetemmel, hogy merre sétált, hogy min ügyködött, csak magam elé révedve hallgattam a billentyűk koppanását. Nem sok idő telik el ezzel, így vissza is tér hozzám. Szavaival a rendőri kontakttal nem nagyon tud megnyugtatni, hogy azt sem kellene kizárni. Az ismerőse segített márneki párszor és ő megbízik benne, még a rendőri szemét is képes lehunyni ha úgy alakul. - Jó. Ha bízol benne, akkor segítsen ő is...bár tartok a dologtól, de legyen. - figyelem a szemeit Avivának, majd a pizzám utolsó falatait is a gyomromba juttatom. Eztán kelek fel, hogy Aviva tányérját elszedjem, hogy a dobozhoz lépve egy újabb szelettel ajándékozzam meg az üres tányért, azt csak lerakom a pultra, egy poharat keresve és meg is lelve pedig a csapról engedek vizet, hogy csillapitsam a szomjamat, tulajdonképpen két pohárral is lecsúszik. Egy szelet pizzát ragadok meg, majd a tányért fogva lépek is vissza a lány elé téve azt és magam is visszahelyezkedem. - Mivel foglalkozik a kontaktod bővebben? Gondolom nem egy egyszerű mezei kisegér... - érdeklődöm, hogy ne lepjen meg hogyha valami idegen energia ölelne körbe hirtelen, akkor tudjam hova tenni hirtelen. - Visszatérve a kamerára... nem ütöttem meg senkit...hagytam magam, hátha a tag megússza, de mikor hallottam a lövést, elpattant bennem minden, amit addig visszatartottam... - sütöttem le a pillantásomat, majd az újabb szeletbe haraptam. Mondjuk az is lényegtelen, hiszen utána messzebbre kerültünk a püfölde miatt, de visszafele már későn érkeztem...
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
Ugyan én leginkább kicsit szerencsétlenkedő ötletelésnek érzem, amiket mondok neki, és mind csak olyasmi, amit józan paraszti ésszel össze tudok kaparni, nincs bennük semmi különleges, ő mégis szájtátva néz, aztán meg úgy lelkesedik fel, mintha egy rejtély megoldásához segítettem volna hozzá. Meg is engedek magamnak egy kis mosolyt. – Hát, a gondolatok összeszedése nem nehéz, a megfogalmazásuk a valódi kihívás. Abban nem fogok tudni segíteni – ingatom a fejem még mindig halvány mosollyal, figyelve, hogyan veszi elő a telefonját és kezd el bőszen pötyögni rajta. Motyogva mondja ki hangosan is, amit épp leír, talán ezért is olvad le egy kicsit a mosolyom az elüldözött tanár résznél, némán felszisszenve húzom el a számat, mert nem egészen erre gondoltam a tanárok kapcsán, de hát... nos, emlékezetesnek így is emlékezetes lesz a beszéd. Rákérdez ugyan a vérfoltokra és a kezemre, én pedig az őszinteséget választva nem tagadom le előtte az igazságot az asztal és a székek sorsával kapcsolatban. Félek, hogy rá fog kérdezni a miértekre, és amikor mégsem teszi, az számomra egy valódi megkönnyebbülés - és mintha számára is az lenne. Persze, ő sem hülye, pontosan tudja, mi - vagyis inkább ki - állhat ennek a hátterében, mégsem tereli rá a szót. És én nagyon hálás vagyok ezért, mert még mindig csak gyakorlom, hogyan tudjam összetartani magam. Én is inkább továbbfűzöm egy kicsit a viccet, és amikor válaszul a képzeletbeli kalapját megemelve garantálja a rendelkezésemre állását, újabb hálás mosolyt engedek meg magamnak. Ezután viszont belevágunk a komolyabb témába; amiért idejött. Nem örülök neki, hogy megint - még mindig? - belekeveredett valamibe, azonban nem kérdés, hogy legjobb tudásom szerint segíteni fogok neki. Igazából a kérdésben maga a térfigyelő kamera felvétele a legkisebb gond, azt gyerekjáték megszerezni és megsemmisíteni is, sokkal fontosabb, hogy miért van erre szükség. Hogy mi történt. Hogy őt miben érintheti. Éppen ezért, miután részletesen elmagyaráztam neki a lehetőségeket, ezekre kérdezek rá, hogy aztán egy harapást lopva a pizzámból hallgassam figyelmesen a válaszát. Nem mintha tetszene. Komoran, fokozatosan egyre inkább összevont szemöldökkel hallgatom, de nem rá vagyok mérges. Nem tetszik a hullaszállító, a túlzott alaposság, a figyelmeztetés, az meg pláne, hogy még csak nem is szabad akaratából került oda ezúttal. Érzem a hangjában a bizonytalanságot és azt is látom, amikor az ökleit kezdi feszülten összeütögetni, miközben kitartóan fixíroz egy pontot a padlón. Érződik a feszültsége, de mintha jobban ura lenne az érzelmeinek, mint korábban, ami dicséretes, bár egyébként sem venném magamra. Részletesen beavat mindenbe, így nem lenne rá okom, mert ez azt jelenti, hogy bizalmat szavazott nekem ebben a kérdésben. – Csak azért, mert ott voltál, még nem vehetnek elő, akkor sem, ha legutóbb megfenyegettek ezzel – kezdek bele a válaszba lassan, kicsit elgondolkodva, de mindent határozottan ismertetve vele. – Mindenképpen látnunk kell azt a felvételt. A verekedés már más kérdés, az garázdaságnak minősül, amiért bevihetnek, de mivel kiskorú vagy, ezért sem "kaphatod az ívet más stílusban" – rajzolok idézőjeleket a levegőbe az ujjaimmal. – Csak kell majd valaki, aki kihoz... – teszem még hozzá, egy pillanatra elfordítva róla a tekintetem, de aztán gyorsan megköszörülöm a torkomat. Nem mondom ki Axel nevét. Egyébként sincs itt, megoldanánk ezt is. Akár az édesanyja, akár Módi segítségével, de még én is kihozhatnám. – Ha kiderül a felvételről, hogy nem szabad akaratodból mentél oda, vagy akár az, ha mondjuk nem te vitted be az első ütést, onnan már nyert ügyed van egyébként is. Mindenképpen látnunk kell, mit vett fel a kamera – erősítem meg, amit korábban is mondtam. Aztán rákérdezek arra, hogy pontosan mit is tervez, mert ez sem egy elhanyagolható részlet, főleg, ha abban is segítségre lesz szüksége. Vagy néma felügyeletre, aki csak akkor lép közbe, ha szükséges, és neki nem is kell tudnia róla... ezt meg majd én döntöm el. Rám néz, ismét bizonytalanságot rajta, talán egy kis félelmet, de nem olyan jellegűt, mintha tőlük félne, inkább csak tart attól, hogy megtegyen egy fontos lépést. A szavai is ezt igazolják, bár ahogy beszélni kezd, mintha megint eluralkodna rajta a feszültség, csak az nem változik, hogy tudja kezelni. – Február óta készülsz erre? – vonom fel a szemöldököm meglepve, aztán egy kicsit elmosolyodom. – Dicséretes. Örülök, hogy dolgozol ezen és gyűjtögeted a muníciót, még ha nehéz is meghoznod a döntést. – Leteszem a tányért magam mellé és elgondolkozva hátradőlök a kanapén, de mivel rajta is látom, hogy valamin jár az agya, egyelőre nem mondok többet. Kivárok, a szemem sarkából figyelem, várva, megosztja-e velem a további gondolatait, amikor pedig megteszi, figyelek rá, még ha ő a plafont fixírozza is most. – A bizonyítékok, amiket összegyűjtöttél, kiket használhatók fel pontosan? Nincs arra lehetőséged, hogy valahogy szétválaszd őket egymástól? Hogy csak azokra húzd rá a vizes lepedőt, akik rászolgáltak? Teljesen... egy egységként működik a banda? – próbálkozok egy másik megközelítéssel. Az imént azt mondta, vannak a faszfejek és a normálisak, talán utóbbiakat valahogy ki lehetne menteni ebből a szituációból. Ha mást nem, vállalhatják, hogy segítik a nyomozást és a többiek ellen vallanak, ez már elég lehet, főleg, ha van köztük másik kiskorú is. Innentől mondjuk már biztos, hogy beszélnem kell Módival. Feltűnik, amikor visszanyeri a nyugalmát, és nem csak azért, mert kihúzza magát és felém fordul, hanem mert tisztán és határozottan pillant rám. Elmosolyodom egy kicsit a szavain. – De ha választanod kellene, mi mellett döntenél? – kötöm az ebet a karóhoz. Megértem, hogy inkább rám hárítaná a döntést, de mivel úgysem engedném, hogy hülyeséget csináljon, akár még egy kis önbizalmat is varázsolhatunk neki azzal, ha jó döntést hoz. Márpedig jó döntést hoz, a válasza hallatán szélesedik kicsit a mosolyom és rá is kacsintok. – Én is ezt választottam volna – erősítem meg a döntésében, majd meg is feledkezve a pizzámról felkelek a kanapéról, hogy a számítógéphez sétáljak és az elé üljek le. Nem javítom ki az "ipse" szót, mert nincs jelentősége annak, hogy Joe hackere nő. – Hadd küldjek neki egy üzenetet, és meglátjuk, mikor ér ránk egy kicsit – pillantok hátra a vállam felett Aaronra egy kis mosollyal. Az e-mailt arra a címre küldöm, amin keresztül Joe-val is levelezek, mert egyrészt nem baj az sem, ha Joe is látja - nem a háta mögött akarom kihasználni az általa nyújtott lehetőségeket -, másrészt pedig úgyis Ava felügyeli az e-mailek titkosítását, szóval úgyis időben el fogja kapni. Konkrétumokat egyelőre nem írok, csak annyit, hogy szükség lenne a varázserejére, és jelentkezzen, ha ráér. Amint ez megvan, felkelek a gép elől és visszasétálok a kanapéhoz. – Mindenesetre ne zárjuk ki a rendőrségi kontaktomat sem, oké? – pillantok rá út közben, majd visszaülök a helyemre, és egy kicsit komolyabban nézek rá. – Elhiszem, hogy ez nem hangzik számodra bizalomgerjesztően, de hidd el, hogy megbízhatunk benne. Segíteni fog, ha kell, és az sem baj, ha egy kicsit be kell csuknia a rendőr-szemét, nálam már úgyis megszokta. Rábíznám az életemet is... ami azt illeti, már meg is tettem. Két és félszer. Nélküle már valószínűleg nem lennék itt – fejezem be halkabban, félrepillantva róla, de megköszörülöm a torkom hogy gyorsan össze is szedjem magam.
Kimondani és hallani is rémisztő mindaz, hogy végzős vagyok. Főleg más szájából. Úgy elment ez az év, hogy szinte levegőt sem tudtam venni. Pörgött, zajlott, mintha muszáj lett volna neki. Ahogy kimondja, hogy ő sem a szavak embere, már megkönnyebbülök, hogy tőle sem kapok litániát ezen a téren, de aztán csak folyik a szájából az ötlet. Szó szerint szájtátva figyelem a mondandóját, száját és a szemeit felváltva. A tanárokról, a példaképekről, a barátokról...átadni érthetően. - Ahhoz képest, hogy nem vagy a szavak embere, ez egy nagyon zsír ötlet! Király vagy! - belelkesedek a gondolatra, hiszen volt 1-2 példaképem mikor odakerültem 2019-ben. De ők nagyon. De itt találkoztam egy tanárnővel is, akivel mindig volt balhés összezörrenésünk minden apróságért. Már nincs a suliban, azt hiszem tavaly adta fel bőgve az évet és a pályafutását. Csak el ne felejtsem mindezt, amíg haza nem érek. Jobb ötlet híján a zsebemből kotrom elő a telefont egy elnyújtott pózból könnyedén. Hamar felpötyögöm jegyzetek közé az imént elhangzottakat. - Példaképek, a tanár akit megsiratva üldöztem el, az első cigi a Wc-ben, barátok, megfogni és átadni a szavakat... - motyogom, miközben gyorsan ledarálom, amit az imént mondott a nő. Kinyomom végül és leteszem, de csak magam mellé. A bútor és a vér kérdés is hamar megválaszolást nyer, részemről is, amire meglep az apró nevetése. Majd a szavai is, amiket ezután mond. Hogy jól esik-e mindez? Hogy nem zavar el, hogy nem oltogat? Hogy nem Axelről beszél? Én sem akarok róla beszélni. Ugyanolyan kényes téma mindkettőnknek. Szóval őt csak a szőnyeg alá söpörjük ideiglenesen, akármennyire is szeretjük. - Állok szolgálatodra. - emelem meg a nem létező kalapomat egy bicentés kíséretében, majd tekintetét figyelve elmerülünk a kamerák incsiklandozó világába. Nem kellemes a téma, de meg kell tennem, amit már rég óta halogatok. Hogy őszinte legyek még fogom is, de azzal legyünk meg előbb, hogy ki a rák ölte meg a srácot. Mert nekem nem mindegy hogy A-t vagy B-t verem meg érte. Komoly tekintetet kapok részéről, őszíntén elmondom, hogy mi a helyzet erről az egészről. Dunsztom sincs, hogy mit kellene csinálnom, mi lenne a helyes. De nem kellene zsarukézre jutattni idő előtt a banda nagy részét. Ráadásul én is rajta vagyok a felvételen, ez meg csak még jobban beleránt engem is, holott semmi közöm az emberöléshez. Egyikhez sem. Tiszta fejjel akarok itt lenni, azzal nem jutok előre ha parázni, vagy idegeskedni kezdek. Gondolkodni akarok, ha csak így megy, akkor így megy. Ha kell akkor a kedvenc zeneszámomat dúdolva nyomom el magamban a negatív hangulatot, ami tönkre tenné mindezt, amit pár perc alatt kialakitottunk. Szükségem van most a nyugodtságra és arra, hogy Aviva meghallgat. Meg segít, mert ebben most tanácstalan vagyok... olyan terep ez, amihez semmi közöm és érteni sem értek belőle semmit. Vagy legalábbis a nagy részét. A lány gondolkodni kezd, figyelem a rezdüléseit, kíváncsian és türelmesen várok a megszólalására. Újabb két lehetőség van, de a végszó az enyém. Hát az úgy remek. Beszívom az orromon a levegőt és nehezen eresztem azt ki. Bólogatni kezdek, értem, ha kell választok, de ha nehéz, akkor ráhagyom úgyis. Megnézni a felvételt, de becsempészni nem tud, egyedül kellene megszereznie a felvételt, de az megint nagyon kockázatos, mert duplán kell majd megjárnia. Van rokona a zsaruknál. Hurrá. Hogy örülök-e vagy sem, az kérdéses, attól függ, hogy mennyire tudja tartani a száját és behunyt szemmel elnézni ezt a valamit...valószínűleg semmenyire, mégis csak zsaruból van, akármennyire is rokon. Axel is jópárszor felhozta ellenem a hadnagyi repertoárját, hiába volt rokon, megtette ellenem is. Amúgy fogalmam sincs ki az illető, aki az ő rokona lehet. A másik opció egy hacker. Az itteni gép lenne a főmuftink. A lényeg. Itt történne minden. Van titkosítása, eltudunk rajta mindent végezni. A pizzámba harapok egy újabbat, majd a szelet újra a tányérra kerül, ami pedig vissza a kanapéra. Újabb kérdések vetődnek fel, amire már én is elgondolkodok a csendes és lassú rágás közben. Nagyjából két és fél, talán már három napja történt. Összefolynak a napjaim, főleg hogy nem aludtam túl sokat ez miatt is, szóval nem tudom. - Nem sok idő telt el, szóval nem hiszem...nem tudom. Bár ezeket ismerve alaposak minden szarért ami ott történik. Az biztos, hogy már jártak ott a zsaruk és hullaszállító is... napi szinten járnak arra. De tegyük fel, hogy igen, elindult az eljárás. A felvétel egyből oda kerül a rendőrségre, hogy milyen sűrűn figyelik azt...passzolom. Az én részem szar ebben a helyzetben, mert az utolsó alkalommal, mikor elkaptak ott, utolsó figyelmeztetés volt. Ha mégegyszer meglátnak azon a részen, kapom az ívet más stílusban. A helyzetet nem könnyítem meg, mert ott vagyok a felvételen, ez biztos. Nem saját magamtól mentem, erőszakkal vittek oda, majd ugyanazzal a lendülettel estünk egymásnak odébb. Nem tudom, hogy ez mennyire könnyít a helyzeten... - magyarázom érthetően, ám van amiben nem vagyok tisztában, ez hallható a hanghordozásomban, kissé elnyújtott, alig észrevehető, de Aviva szemfülesebb bárkinél, könnyen észreveszi. Ami az egymás elgyepálását illeti kissé feszültebb leszek, nem vészesen, de ökleimet ütögetem egymáson lassan. Ezzel próbálom oldani a feljövő mérget, haragot, ami nem Avivára irányul, hanem a történésekre. Nem is nézek másfelé, a fókuszt fixirozom, ami jelenleg egy nagyobb vérfolt távolabb. Itt vagyok, hallom a lány hangját, nem estem bele a mélybe, hogy elveszítsem a kontrollt. Az újabb kérdés hallatán abba marad végül a vésztevékenység, lassan rávezetem a pillantásom kissé felemelt szemöldökkel. Vizslatom az apró mosolyt, a tekintetét, majd aprót szusszanok. - Nincs bátorságom tulajdonképpen sittre vágni őket...akármennyire a bögyömben vannak és részükről is én... mégis csak együtt voltunk éveken át ugyanazon csapat tagja jóban és minden szarban. Ha megteszem és feldobom őket a zsaruknak minden bizonyitékkal együtt ami a kezemben van február óta idáig...éveket kapnának. Mindent ellenük tudnék fordítani, mégis hezitálok... - enyhe kétségbeesés fog el, de aztán csak sóhajtok és hátradőlök, hogy a tekintetem a plafont fixirozza. Nagy levegőt veszek, próbálom a szívverésemet visszavenni, a mutatóujjammal közben dobolni kezdek a hasam tájékán, hogy nyugtató hatással legyek saját magamra. A saját elmémre. Tízig való elszámolás. Van amikor nem sikerül. Hamarabb kell belekezdeni, most is ez történt. Nyugi van. - Hezitálok, mert akkor az egész banda ott végzi, még azok is, akiknek semmi köze nem volt az én vagy a másik kettő elgyepálásához. - tekintetem követ egy csíkot a plafonon oda vissza, másodpercekig ki tart az állapotom, a mozdulatlanságom, majd visszaülök a lánnyal szemben. Immár újra teljes nyugodtság telepszik rám. - Úgy gondolom, ebben te vagy a szakértő, én kismiska vagyok jelenleg. Döntésképtelen. - pillantok az iriszeibe, tényleg tanácstalan vagyok, leginkább abban, hogy melyik előzőleg felvezetett megoldást használjuk. Nem akarom, hogy elmenjen innen, hogy oda menjen, ahol semmi keresnivalója nincs, se neki, se nekem. Axel meg is ölne, ha miattam sittre kerülne. Holott ennek elkerülése miatt -részben- tették azt, amit. - De bízom a hackeri ötletben. Csináljuk azt, ha az a gép és ipse is vérprofi. - emelem fel a pizzát, hogy újabb harapást mérjek rá.
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
Én nem merek rákérdezni arra, hogy mivel van tele a feje; nem azért, mert ne lennék rá kíváncsi, nagyon is érdekel, egyszerűen csak úgy érzem, semmi közöm hozzá, és talán tolakodásnak is venné, ha elkezdeném faggatni. Épp ezért lep meg - a kellemes értelemben -, amikor magától is beszélni kezd erről, megosztva velem valamit magából, amit én akaratlanul is egy újabb gesztusnak élek meg a részéről, még ha keserédes is a gondolat, mert most már nem vagyok közvetve sem az élete része. – Tényleg, te most vagy végzős – pillantok végig rajta mosolyogva, nem tolakodóan, csak úgy, mint aki most jön rá, hogy valóban ebben a korban jár. Bőven volt már annyi problémája az életben, hogy az ember hajlamos legyen megfeledkezni róla: még csak most lesz nagykorú. – Nos... megmondom őszintén, hogy én sem vagyok a szavak embere, bár ezt azt hiszem már észrevetted te is – húzom el egy kicsit a számat, apró mosollyal ajkaim szegletében, hiszen vele sem voltam közlékeny vagy ezért, vagy azért. – Viszont ha te is érzed, hogy ez nem igaz, akkor ott vannak a gondolatok a szíved mélyén és a fejedben is, csak meg kell találnod és valahogy meg kell fognod őket. Nekem egyébként ez utóbbi szokta a legnagyobb gondot okozni... hogy hogyan adjam át őket érthetően. Gondolom vannak a suliban barátaid? Esetleg tanárok, akik támogattak, hittek benned, vagy mondjuk megvilágítottak előtted egy utat, amire eredetileg nem is gondoltál? Példaképek, akik szintén oda jártak előtted? Szerintem az ilyesmi jól hangozhat egy ballagási beszédben – próbálok neki tippeket adni, és egyben azt hiszem többet beszélek összefüggően és nyíltabb is vagyok vele, mint valaha. Ez egy kicsit még engem is meglep, de talán csak az ő őszinteségére adott zsigeri reakció ez részemről. A térfigyelő kamerák kérdése felkelti az érdeklődésemet, bár egy kicsit még témát váltunk, amikor rákérdez a kezeimre és a vérre. Úgy érzem, ha már ráléptem az őszinteség ösvényére, nem kellene máris letérnem róla, ezért bevallom neki, hogy elpusztítottam az étkező-garnitúrát. A gyomrom előre görcsbe ugrik, mert szinte hallom a magától értetődő kérdéseket: miért? Mi történt? Ő viszont a legnagyobb meglepetésemre nem kérdez rá semmire, hanem humorral reagál, mintha pontosan tudná, mi vagy éppen ki bújik meg a háttérben - persze, hogy tudja -, de egyben azt is érezné, hogy ez mennyire ingoványos talaj, ezért inkább elvicceli egy kicsit a helyzetet. Ezzel a reakcióval egyébként kísértetiesen emlékeztet a bátyjára, de annyira jól esik ez az egyszerű kis dolog is, hogy hirtelen eszembe sem jut emiatt fájdalmat érezni. Nem tudom elrejteni a kellemes meglepetés jeleit a szemeimből, de egyben kicsúszik a számok egy rövid, halk, de őszinte kis nevetés - talán az első az ő jelenlétében. – Jól van, majd ha kedved kapok újat beszerezni, lehet, hogy felhívlak stílus-tanácsadásért – fűzöm egy kicsit tovább a dolgot, és azt hiszem napok óta először költözik őszinte vidámság a szemeimbe. Nem tudom, mi történt vele az utóbbi időben, de most egyáltalán nem emlékeztet arra az Aaronra, aki mindent tudni akart és bármin nagyon könnyen felkapta a vizet. Mintha... elkezdett volna megkomolyodni egy kicsit. Azt azért remélem, hogy semmi olyasmi nincs a háttérben, mint amitől én komolyodtam meg annak idején idő előtt. Mindenesetre visszaterelem a szót a segítségkérésére és a térfigyelő kamerákra, már csak azért is, hogy megőrizzem ezt a vidám kis pillanatot. Miközben a leveses bödönt kicserélem a pizzaszeletes tányérra, röviden elmondom neki a lehetőségeket, amik előttünk állnak, a végén azért elég egyértelmű célzást téve arra, hogy valamit mindenképpen mondania kell, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldást. Belekezdek a pizzába, de minden figyelmemet neki és a válaszának szentelem; örülök, hogy nem kell noszogatnom és harapófogóval kihúznom belőle a szavakat, hanem magától is beszámol mindenről. A "faszfejek és normálisak" csoportosításra apró mosolyra görbül a szám sarka, de azért komoly maradok, mert tudom, hogy - sajnos - nem pusztán tinédzserek mindennapos problémáiról van szó. Ezt igazolja az is, hogy a barátja lelövéséről van szó. A homlokom itt már komorabb ráncokba szalad, ahogy őt figyelem, a pizzából is csak az épp aktuális falatot rágom meg és nyelem le, aztán inkább még jobban figyelek rá. Aztán azt mondja, hogy megteszi a lépéseket, így egyes szám első személyben, amitől egy kicsit megemelkedik a szemöldököm, de egyelőre nem szólok közbe, hagyom, hogy befejezze a helyszín részletesebb leírásával. Jól is teszem, mert még sok hasznos információt oszt meg: a helyszínt hozzájuk tudják kötni, a rendőrség pedig célzottan is figyeli miattuk, azaz nem feltétlenül csak szerencse-alapon nézegetik ott a kamerát. Egyébként az sem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen nyugodtan beszél most mindenről, de egyelőre nem teszem ezt szóvá, a témánál akarok maradni. Egy kicsit elgondolkozom, de közben bólogatok, ahogy végigfuttatom magamban a lehetőségeket. – Oké. Értem. Igazából még mindig két lehetőséget látok magam előtt, amiből választhatunk, és lehet, hogy a végszót neked magadnak kell majd kimondani, de előtte nézzük meg, hogy ki tudjuk-e zárni egyiket vagy a másikat. – Leteszem a tányért az ölembe, hogy teljesen rá tudjak fókuszálni, biztosra menve abban, hogy ő is figyel rám. – Mivel meg is akarod nézni a felvételt, de téged érthető módon nem csempészhetlek be csak úgy a rendőrségre, nekem kellene azt kimenteni valahogyan, hogy utána meg tudjuk nézni. Amennyiben úgy fest a dolog, hogy jó lenne tőle megszabadulni, nekem vissza is kellene mennem, ami már dupla kockázat. De! – emelem fel a mutatóujjam egy apró mosollyal. – Szerencsére ismerek valakit a rendőrségnél, aki segíthet nekünk. Az unokatestvérem, akire az életemet is rábíznám. Ez viszont azzal jár, hogy őt is be kellene avatnunk, amiről nyilvánvalóan csak te hozhatsz döntést. Ha azt mondod, hogy nem, teljesen érthető, akkor viszont felveszem a kapcsolatot a hacker ismerősömmel. Szerencsére jönnek nekem eggyel, szóval garantált a segítsége, ennek a gépnek itt – intek a hátunk mögött elhelyezett számítógép felé – pedig elég titkosítása van ahhoz, hogy ide tudja küldeni vagy streamelni a felvételt. – Veszek egy nagyobb levegőt, átfuttatva a fejemben a további fontos kérdéseket, amikre esetleg választ kellhet még kapnunk. – A barátod lelövésével kapcsolatban indult nyomozás? Előfordulhat, hogy a felvételt nyomozati anyagok között is őrzik? Csak azért kérdezem, mert akkor figyelni kell rá, hogy onnan is eltűnjön – nézek rá figyelmesen. A következő kérdésemet már egy kicsit szelídebben teszem fel. – Ellened lehet a felvételeken valami terhelő dolog? – érdeklődök finoman, nem gyanakodva vagy vádlón, hanem azért, mert ez is fontos szempont lehet. Míg válaszol, újra a pizzaszeletbe harapok, és megvárom, hogy ezt a részt átbeszéljük, csak utána jön a következő fontos kérdésem. – És milyen lépéseket akarsz tenni pontosan? – kérdezem kíváncsian, látszólag egykedvűen vonva meg a vállamat. – Csak azért kérdezem, mert ugye tudok egyet s mást, és bár soha nem venném el senkitől a lehetőséget, hogy bevégezze a bosszúját, az kifejezetten bántana, ha nem fedezné senki a hátadat közben – pillantok rá a szemem sarkából, egy kis mosollyal az ajkaimon.
Tele van a fejem, ám nem a gondjaimmal, illetve nem csak azzal. Tanulok ezerrel a hónap végére tett ballagásomra. Az egész iskolának mondani kell egy beszédet és azt kell tanulmányoznom hogy mi a frászt mondjak. Semmi nem jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Sajnos. Nem tud kitisztulni a fejem a katyvasztól. - Utolsó hónapom ebben a suliban...valami nagy monológot kellene kitalálnom a ballagásra, ami itt tartott, ami miatt szerettem az Elvebakken-be járni. De semmi nem jut eszembe. Mintha semmit sem szerettem volna benne...mintha csak aludni jártam volna be, meg melegedni. De ez nem igaz. - húzom el a számat a gondolatra, hiszen átrágtam már ezerszer a dolgot, de segítséget kérni valakitől ez miatt nincs pofám. Nem vagyok jó az összeírt dolgokban, a segítség kérésben sem vagyok toppon, sosem kértem, inkább nyújtottam. Már amikor. Most itt vagyok, hiszen egy főt ismerek aki segítene, de ő a másik oldal pártját fogja. Felkelti a figyelmét a térkamera szó, amire somolyogni kezdek, de aztán a bútor téma izgatni kezdi a fantáziám. Ami pedig mindezt illeti, rápillantva kacsintok egyet. - Értem én. Más stílust kedvelsz, semmi gond ezzel. A barokkot én is jobban csípem... - tudom, jól tudom, hogy nem ez van a háttérben, de azzal is tisztában vagyok, hogy pont ő az aki nem fog erről beszélni. Nem kell, én sem akartam sem felhozni, sem magamat felhergelni a témára, hogy összeugrasszam magam vele. Csak azt hittem más van a dolog mögött, de akkor mégsem. Így tiszta minden. Figyelem ahogy a dobozzal együtt a pulthoz sétál, hogy letegye azt. Nem, nem a hátsó futóműjét néztem, az a része már végképp nem érdekel. Mármint a lány rész igenis piszkál, de nem Aviva, nem a harmincasokra bukok, ráadásul ő már...ő tabu és még csak nem is az esetem! A haját figyeltem, majd visszatér mellém, hogy a pizzával foglalkozzon. Hallgatom és figyelem egyszerre az erről hangzatos szavait. Átrágom amit mond, a hackerkedés nem az ő erőssége. Kár. Másban nem bízok. De a megszerzésében segíthet. Az még jól is jönne, sok mindenbe nem akarok bele tenyerelni és őt sem akarom belerángatni. De a segítség az viszont elkél. Aegir részéről ugrott a mutatvány, ő nem segítene ki ilyen részről, nem ért a technika ezen vívmányaihoz, meg nem is akarom hogy tudja, hogy milyen felvételt keresek. Meg hogy miben vagyok már megint benne. Még csak az kéne! Egy újabb fejmosás atyai részről. Anya pedig megint csak nem tud az előző napok eseményeiről. Jobb is. - Igazság szerint megnézni akarom csak. Ha olyan, akkor megsemmisíteni. A banda törzshelyén történt egy kis galiba...tudod jelenleg 2 részre oszlott. A faszfejek és a normálisak. Nos ezek ketten összebalhéztak és valaki lelőtte az egyik barátomat. Tudni akarom, hogy ki volt az. Talán csak az az egy fogja elárulni mindazt! Aztán megteszem a lépéseket innentől. - a lényege a dolgoknak ez, mindezt úgy mondom, hogy nincs bennem semmi pánik, se idegesség. Még magamat is meglepem ezzel tulajdonképpen. De pont ezt tanultam Hröönnel, önfegyelem. Megtartani a nyugodt hangvételt még akkor is, mikor már pánik szökne fel bennem, vagy harag. Kurva nehéz volt, meg mostanában is akadnak problémák, de most sikerült megtartani a nyugalmat. Pedig szétcsapkodnék valamit de Aviva már megtette mindezt....de most inkább elmondom a részleteket. Is. Már nem is érdekel a kezemben lévő szelet, csak közel tartom a számhoz, ám ahelyett, hogy beleharapnék, csak beszélni kezdek. - A hely egy a várostól kihaltabb részén található, de kamera van kihelyezve, amit korábban felfedeztem. Nem tudnak róla a srácok, ám a hely kicsit zűrös, állandóan ott tanyáztunk régen és ott fogtak össze a zsaruk is állandóan. Ott hagytuk a lábnyomainkat. Szóval rendőrség által megfigyelt ... - az meg már csak hab a tortán, hogy jómagam is ott tartózkodtam, mikor megtörtént a baj...csak elvoltam foglalva másik három faszfejjel. Nos igen, nem mindannap találkoztam a bátyámmal, mert akadtak problémáim, de mikor találkoztunk, akkor beadtam a mesét, hogy semmi galiba és balhé nem történt. Már csak azért sem mondtam semmit, mert ezer meg egy baja van az én dolgaimon kívül is. Ráadásul neki volt igaza és ezt helyre akarom hozni mindenáron, bárhogy. Mégha ez azzal is jár, hogy az egész banda sittre kerül. De ez mindenképp véget fog érni valahol.
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
A lakberendezési készségeimre tett megjegyzésem széles mosolyt érdemel tőle, és bár az ideiglenes megoldás elkészítésében nem segít, nem zavar, egyedül is boldogulok a kanapéval, ha már a falhoz is én toltam. Elég hülyén néz ki egy random kanapé az üres nappali közepén, de hát... annál jobb, mint ha a földön ülnénk, vagy a pult mellett ácsorognánk. Azt mondja, hogy időt akart velem tölteni, ami felér számomra egy valóságos rejtéllyel, de hiába kérdezek rá a miértekre, nem kapok választ. Legalábbis most - később azért remélem, hogy jobban fogom érteni, mi vette rá arra, hogy éppen az én társaságomra vágyjon. A tányérokkal kapcsolatban útbaigazítom, és míg ő azzal foglalatoskodik - a pizzás dobozból pedig újabb adag ínycsiklandó illat száll fel -, én leülök a kanapéra, kényelmes mennyiségű helyet hagyva neki. Halványan rámosolygok, mikor mellém teszi az egyik szelet pizzát egy tányéron, de én egyelőre maradok a finom házikosztnál. Amikor aztán mégis azt mondja, hogy segíthetnék neki egy kicsit - pedig azon már túl vagyunk, hogy a kajamennyiség elfogyasztásában kell neki segítség -, a magam szokásos nyíltságával kérdezek rá arra, hogy miben. Nem szeretem kerülgetni a forró kását, szókimondó típus vagyok, ezért kerek-perec rákérdezek arra is, hogy bajban van-e; nem azért, mert mást nem néznék ki belőle, inkább magamból nem nézem ki, hogy mi másban segíthetnék, és azért jól emlékszem még arra a sztorira a tetovált fickóval. Látom, hogy a faszfej említésére még a rágást is abbahagyja, finoman összeráncolt homlokkal kezdem őt figyelni, az érzékeim is kiéleződnek, ráhangolódva minden rezdülésére, hogy érezzem, ha esetleg tényleg baj van. És valami gyanúsan van, viszont most nem akad ki annyira, mint legutóbb, amivel egy kicsit sikerült összezavarnia. – Persze, érthető – engedek meg egy kis, halvány mosolyt, amikor azt mondja, a tanulásra nincs ráhangolódva. Szívesen megkérdezném, mivel van tele a feje, de tartok tőle, hogy nem sok közöm van hozzá, szóval befogom a számat. Egyébként is folytatja, azzal, hogy komolyabb dolog miatt érkezett, amiben igenis segíthetnék neki. – Csupa fül vagyok – emelem meg a szemöldököm kíváncsian, érdeklődve, visszavarázsolva azt a kis mosolyt is. Igazából tényleg remélem, hogy tudok neki segíteni. Azzal legalább egy kicsit úgy érezném, hogy... kompenzálhatok. Mindenért, amit ellenük elkövettem valaha. Axelért. Viszonylag sokáig gondolkozik, de én türelmesen várok, csendben kanalazom a levest, közben kíváncsian figyelve a vonásait. Amikor aztán hirtelen kiböki a kérdését, a szemöldököm a magasba ugrik, ajkaim szegletébe pedig hamiskás mosoly költözik. – Térfigyelő kamerák? – kérdezek vissza. Szóval valami mégis történt, vagy ő csinálhatott valamit, vagy belekeveredhetett valamibe, és jó lenne megszabadulni a bizonyítékoktól. Szerencsére jó helyre jött, bár mielőtt még ezt megoszthatnám vele, újabb kérdés érkezik, teljesen más témában. – Hát... – Lepillantok a sebes kézfejeimre, aztán tekintetem felkutatja az árulkodó vércseppeket is a padlón, amiket nyilván észrevett. Elengedem a kanalat, és egy kicsit talán zavartan megvakarom a tarkómat. – Igazság szerint épp az imént fejeztem be az asztal és a székek elpusztítását – vallom be az igazságot, felhúzva egy kissé a vállaimat. A Berettát nem teszem hozzá, ennyit is épp elég tudnia, de talán jobb is így, hogy a valóságot fedtem fel előtte. Ki tudja, mit gondolhat rólam, még a végén azt hinné, hogy épp elástam pár hullát a ház mögött. Ennek legalább a bizonyítékát is meg tudja nézni, ha magától nem hinne nekem. Arról viszont nem szívesen beszélnék, hogy mindennek miért éreztem szükségét, szóval gyorsan visszaterelem a szót a kérésére. – Szóval térfigyelő kamerák – emelem rá a pillantásomat, felé bökve szabad kezem mutatóujjával is. Közben felállok a kanapéról, odaviszem a már csak félig levő dobozt, kiveszem belőle a kanalat, majd visszazárom a tetejét. Egyelőre nem teszem a hűtőbe, mert még meleg. – Nos, ha szó szerint feltörésre gondoltál, az távoli megoldást jelent, amihez hackerre lenne szükséged – kezdek bele a magyarázatba, miközben visszasétálok a kanapéra, leülök, és a kezembe veszem a tányéromat. – A kiberhadviselés nem az én területem sajnos, viszont létezhet más megoldás is, attól függően, hogy mit szeretnél kezdeni a felvételekkel, és pontosan milyen kamerákról lenne szó. Közterület vagy biztonsági kamera? Megsemmisíteni akarod a felvételeket vagy megszerezni? Valóban lehetőség a távoli eléréssel történő hackelés, de akár be is lehet jutni a megfelelő helyekre és elvégezni a piszkos munkát. Ebben elég jó vagyok – engedek meg magamnak egy kis mosolyt. – Akadnak viszont kapcsolataim is. Ami azt illeti, hackereket is ismerek, akik esetleg tudnak segíteni – teszem még hozzá, majd a kezembe véve a szeletet ráfüggesztem a pillantásomat. – A legjobb megoldás kiválasztásához viszont egy kicsit több információ fog kelleni, ha érted, mire gondolok – vonom fel a szemöldököm. Muszáj lesz elmondania, miről van szó és mit szeretne elérni, szóval beleharapok a pizzaszeletbe, és neki szentelem a figyelmem.
Megleptem az itt létemmel, azzal hogy hozzá jöttem, a segítségéért. Az olyasfajta segítségért, ahol ételt kell pusztítani. Fogalmam sincs mire számíthatok tőle, így hogy Axel ki tudja hol, eddig lehet csak ő volt az, aki visszatartotta bármiről is. De hogy őszinte legyek, nem félek tőle. Eddig sem ártott nekem, bízom benne, ezután is meg lesz közöttünk tartva az a csepp bizalom, ami eddig. Belépek hát, aztán becsukódik az ajtó is. Feltűnik a hiányzás, utolsó itt létemkor több minden volt itt. Magyarázata egy széles mosolyt vált ki belőlem, a kanapé átpakolásában azonban nem segítek, inkább előszedem azt, amit neki hoztam. A számára. Ha ott tudja és akarja is elfogyasztani, akkor legyen a kanapé. Mondjuk az asztalt jobban preferáltam volna, de ha nincs, akkor nincs. Kanalat keresek, ám segítség híján később találok, hallom a kérdést is, de azt meg én nem értem miért is teszi fel. Nem is válaszolok neki, felesleges lenne, úgysem értené, csak az okokat keresné, hogy felesleges az itt létem. Pedig nem az. Ugyanolyan fontos most is számomra, mint akkor, mikor még sülve főve együtt volt a tesómmal. Hogy most mi van, vagy nincs, majd megtudom, remélem. Azt is remélem hogy nem hagynak ki megint valamiből. Az hogy akkor mérges voltam, mikor Axel a szakadék szélén táncolt miatta, az csak addig tartott. Nem tudom miért kell egymást bármiért is okolni... Nem vagyok haragos, Axel meg tuti szereti őt, akkor ott nem sírt volna. Szóval ehhez tartom is magam. A levest átadtam, anya főzte ez természetes, én egy rántottát is odaégetek könnyedén. - Persze. - mosolyodok el kicsit, majd újra kutakodni kezdek, ezúttal tányérok után, amire útmutatást is kapok. Arra felé lépek, nyúlok, majd kettő lapos tányér kerül a kezeim közé. A nagy dobozt felnyitom, a friss pizza illata bejárja az épület minden szegletét. Kettő szelet kikerül onnan a tányérokra, majd megindulok vele a kanapéhoz. Az egyiket Viva mellé helyezem, majd leteszem magam az üresen hagyott helyre. Magamhoz veszem a pizzámat és beleharapok. Kérdéseire a rágásom is abba marad, meredek a pizzámra, a szívem szaporábban akar verni, ám visszafojtom, maradok a nyugodtság mezsgyején. Legalább a látszata meg van. A faszfej... no igen, az kinőtte magát faszfejekké, de nem, jelenleg nem vagyok akkora bajban, boldogulok a szarral, ami a nyakamba zuhog nap mint nap. De erről nem kell tudnia sem neki, sem másnak. Ez az én kibaszott levesem, amit megfőztem és kínkeservesen, de fel fogom zabálni. Bárhogy. Az meg hogy szólnom kellene...ez nem olyan, mit amit Axel mondott múltkor, mikor kihozott a rendőrségről. Azt nem akartam csak hogy anya megtudja. Ez most más teljesen. Elég mindenkinek a maga baja, foglalkozzon mindenki azzal. Én is azt teszem. - Tanulni nem szeretnék most bocsi, jelenleg az agyam van tele és azon kattogok jelenleg is. Nem tudnék összpontosítani a testem mozgására. Más segítség miatt érkeztem, ami komolyabb kicsit és talán segíthetsz is benne. - nem térek ki a faszfejre, nem akarok most azon is agyalni. Nem akarom hogy ő foglalkozzon vele. Sem azt hogy Axel. Ez az én problémám, hiszen a saját nyakamba kaptam Axel halálával. De hogy akkor milyen segítség kellene tőle? Ugyan! Nem kell tartani attól hogy akarok bármilyen szexuális dolgot tőle. Dehogyis. A bátyám átkefélte oda és vissza pepitában, már nem egyszer és nem egyféle pózban. Nincs gusztusom és ingerem arra hogy ráhajtsak. Még a gondolataimban sem születik ekkora marhaság. Nyilván ő sem akar ilyen téren tőlem semmit, miért is akarna egy szűzet beinvitálni az újba. Nem. Ugyan. Fúj! Nem ez miatt jöttem. Akkor inkább Cassie földjén kapirgálok. De ez a téma sosem érdekelt. Hagyom is. - Feltudsz törni térfigyelő kamerákat? - pillantok rá a hirtelen kérdésemmel, majd újabb harapást mérek a pizzámra. Aztán csak úgy teli szájjal egy újabb kérdés. - Mit csináltál amihez véráldozat kellett? - persze hogy láttam a vér cseppeket szanaszét, meg a keze is eléggé feltűnő. De nem fogom úgy megkérdezni hogy mégis mit csinált magával, vagy esetleg mással? Remélem nem rejteget azért hullát valahol. Lenyelem a falatot, majd a tányérra helyezem a megkezdett szeletet. Csak hogy figyelni tudjak rá.
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
Ha számítottam is volna váratlan látogatókra - pedig nem számítottam, főleg nem itt, hiszen a kabin létezéséről alig néhányan tudtak -, az biztos, hogy Aaron nem szerepelt volna a tippjeim között. Nem azért, mert haraggal váltunk volna el, vagy ilyesmi, még csak nem is azért, mert én ne láttam volna szívesen, egyszerűen csak... nem láttam okát, miért lenne rám kíváncsi. Két tippem volt: hogy el akar küldeni a picsába Axel miatt, vagy segítségre szorul; utóbbi jobban indokolta volna, hogy elbandukoljon idáig, de ha róla van szó, a haragja kitöltésének igénye is fűthette akár. Nem titkolom előtte, hogy meglep a jelenléte, de ahogy a tekintetünk találkozik, nem látok a szemében ellenségességet, sem pedig pánikot. Ezért is kérdezek rá azonnal, mi szél hozta ide - nem utálnám én ki innen azonnal, csak tényleg nem értem. Amikor azt válaszolja, hogy tényleg segítségre van szüksége, egy kicsit kihúzom magam, a szemöldököm összeráncolom, a szemeim tettre készen villannak, mert érzek a hangjában egy kis pánikot. Megint az a Dora? – Mi tör...– kezdeném a kérdést, de még be sem fejezem, ő már vigyorog, ezért újra értetlenséggel a szemeimben meredek rá. Végül aztán csak elmondja a látogatása célját, és már értem is, miért kért segítséget... bár, ha lehet, ettől csak még jobban összezavarodok. Még csak nem is leplezem a megszeppentségemet, ahogy ránézek, mert ha azt jelentette volna be, hogy az esküvőjére akar meghívni sem lepett volna meg annyira, mint ezzel. Hogy velem akar ebédelni. Megkérdezném, hogy miért, de lázasan pörögnek a gondolataim, és még nem tudom, melyiket mondjam ki hangosan, vagy hogy egyáltalán bármelyiknek is hangot adjak-e. Csak nézek rá, próbálom a szemeiből kiolvasni a válaszokat - és nem arra koncentrálni, hogy mennyire hasonlít az íriszei kékje Axel szemeire -, de nem merek tippelni. Végül addig húzom a pillanatot, míg az ajtóért nem nyúl, szélesebbre nyitva azt, én pedig felocsúdok a néma agyalásból. Félreállok az útból, hogy be tudjon jönni - tényleg nem célom elküldeni, még ha nem is értem, miért éppen az én társaságomra vágyik -, aztán becsukom mögötte az ajtót. Szavaira kissé zavartan nézek végig a szegényessé vált berendezésen. Nem hiányzik az asztal látványa - sőt -, de tény, hogy vendégek fogadására tökéletesen alkalmatlan lett a nappali. – Sajnálom. A lakberendezési érzékem egy kicsit hiányos – vonok vállat, inkább mint hogy beismerjem: épp az imént zúztam apró darabokra a hiányzó berendezési tárgyakat a ház mögött. – De ha gondolod, a kanapét visszahúzhatjuk... – vetem fel, az említett bútorra pillantva, ami csak be van fordítva és a falhoz van tolva. Asztal ettől nem lesz, de arra legalább le lehet ülni és ölbe lehet venni a kaját. A gondolatnak engedelmeskedve meg is indulok a kanapé felé, és ha segít, akkor vele együtt fordítom azt el a faltól, majd húzom beljebb a nappaliba, de ha nem, egyedül is megoldom - eleve én toltam oda, félisteni erővel meg sem kottyan igazából, az izraeli sérüléseimből pedig felépültem már - némi segítséggel -, így nem okoznak problémát. Ezután figyelem, hogyan varázsol elő még egy dobozt a táskájából. Ez már amolyan otthoni ételtárolónak tűnik, ínycsiklandó illatok áradnak belőle, olyasmi, amitől szintén otthon érzése lesz az embernek. A szavai újfent meghökkentenek, így még kisegíteni is elfelejtem, pedig látom, hogy nehezen talál kanalat. – Miért? – teszem fel a kérdést halkan, nem gúnyosan vagy támadóan, egyszerűen csak értetlenül. Nem értem, miért vágyik a társaságomra, hiszen a bátyja sem kért belőlem. Nem csak nem vagyok már az életük része, de még el is üldöztem Axelt. Még mindig kissé megszeppenve veszem el tőle a dobozt és a kanalat, köszönetet mormolva az orrom alatt, megszemlélve és közelebbről is megszagolva az ínycsiklandozónak tűnő levest. – Anyukátok csinálta, ugye? – pillantok fel rá. Nem gondolnám, hogy nekem csinálta volna, de már az is jól esik, hogy Aaron gondolt rám, még ha az okokat nem is értem. Mivel közben újra kitakodni kezd, most már kapcsolok. – Tányért a bal alsó szekrényben találsz – segítem ki. Gondolom tányért keres, ha már az evőeszközös fiókot az előbb megtalálta. Apró mosolyt csal az arcomra, amikor szinte megfenyeget, hogy addig nem megy el innen, amíg nem eszek, szóval engedelmesen leülök a kanapéra, ölembe véve a leveses dobozt. Most már inkább kíváncsian szemlélem Aaront, mert azért nekem is feltűnik, hogy milyen nyugodtan és normálisan viselkedik. Talán lemaradtam valamiről. Megvárom, hogy ő is leüljön, ha le akar, csak aztán reagálok érdemben arra, amit mondott. – Bajban vagy? Az a faszfej még mindig nem szállt le rólad? Vagy tanulni szeretnél? – sorolom fel azt a mindösszesen kettő dolgot, amiben még látom a magam hasznát. Tudok neki segíteni abban, hogy levakarjam róla a seggfejet - talán még jól is esne elterelni ezzel a figyelmemet, még ha meg is ígértem Axelnek, hogy vigyázok magamra, ha kell is tartanom még magam ehhez, ő is elnézné nekem a kihágást, ha Aaronról van szó -, és tudok vele edzeni, de... ennyi. Nem vagyok jó semmi másra. Míg a válaszára várok, muszáj megkóstolnom a levest, és már az első falattól biztos: ugyanolyan finom, amilyennek látszott. Nem is tudom, mikor ettem utoljára házi kosztot, szóval több szempontból is újra hálát érzek. Ha nem lennék ennyire kimerülve érzelmileg, talán jobban is ki tudnám mutatni. – Nagyon finom. Köszönöm, hogy gondoltál rám – próbálok azért én is lépéseket tenni felé, képességeimhez mérten. Végülis üres kézzel is jöhetett volna, ha a segítségemre van szüksége, de nem így tett.
Végre nyílik a kis faházikó ajtaja, a tekintetem lejjebb kúszik érdeklődően, hiszen a nő nem velem egymagas. Jóval alacsonyabb, talán a százhatvan centit megüti. Nem is lényeges, a gondolataimból is kizökkent a nevem hallata és a lány biccentése. - Szia. - köszönök neki, nem vagyok sem bunkó, retardált meg főleg nem, múltkor is megmondtam neki, hogy lehet béke közöttünk. Hogy most mi van, az az ő állapotától függ. Én éltem vele, hát most ő jön. Kérdésére aprót bólogatok. Hogy segíthetne-e? Hát miaz hogy. Lelkesnek nem mondanám magam, bevetem minden erőm hogy jófejséget erőltessek magamra. Nincs bajom vele, nem is ezzel van a problémám igazából. Ő nem tehet az én szarjaimról. Nem tehet arról, hogy az életem magam baszom tönkre, nem tehet arról, hogy önző dög vagyok. - Ami azt illeti, igen, segíthetnél kicsit. - felelem, hangomban kisebb megjátszott pánik is ül, de aztán csak előkerül a vigyorom is, aprót mozdítok a dobozon, meg a táskám irányába is bökök a fejemmel. - Elkellene pusztítani ezeket itt, a segítségemre lehetnél, hogy ebédelj velem! - nem, nem parázok, hogy elutasít, megteheti, de attól még nem fogok sem hátraarcot vágni, sem az arcába dörgölni a véleményemet egyes dolgokról. Nem fogom telezokogni a kabint nagy bátyóhiányomban. Ugyan. Lehet, hogy ő egy normális lény az életemben, de attól még tizenhét éves vagyok, nem hét. Mit mondhatnék? Nem vagyok mindenkivel teljesen empatikus - kérni se kértem belőle, babusgatást végképp nem várok, de többet látott, többet ért, jóval tisztábban és tárgyilagosabban képes látni, kezelni ezt az egészet, mint én. Nekem pedig józan észre volt szükségem. Legalábbis az miatt, amiért valóban ide jöttem. Nem csak egy telezabálós nap miatt jöttem és hogy ne legyen magányos. Nem tehetek róla, hogy Axel lelépett a dolgára. Nekem is hiányzik, de nem mutatom ki. Neki nem fogom, ebben biztos lehet. Közvetlen közelről álltam a tekintetét egy darabig, félre csupán illemtudásból fordítottam és mert nem akartam, hogy kihivónak vegye. Még csattanna egy pofonszerű valami a végén. Legalábbis remélem nem veszi zokon hogy idejöttem. Meg a szavaimat sem, mert nem vagyok híres arról, hogy visszafogjam magam, ami ezeket illeti. Ami a kintlétemet illeti...az ajtóhoz lassan nyúlok, hogy kijjebb nyissam, hogy beljebb lépjek, őt kikerülve lépek beljebb, akár akarja akár nem. Ha nem is akarja a belépésemet sem izgat, a tekintetem a belső téren körbe vezetem. Legutóbbi látogatásomkor még volt itt asztal, székek, meg még pár másabb dolog. Ezeknek hűlt helye, csak a konyhapult maradt a helyén. Vajon mi történt ezekkel? Tudni akarjam? Kíváncsi természet vagyok, de ennyire azért nem. Visszatekintek hátra a vállam fölött rá. Tekintetét keresem, arcát, ha nem maradt az ajtóban, s becsukta azt mögöttem. - Elég otthontalanná tetted... - lassan húzódnak szemöldökeim a magasba, majd tovább lépek, hogy a pultra letehessem a dobozt. A táskát is leteszem lassan ez mellé, kibontom és kiszedem belőle az ételes dobozt. Még így is érződnek a nyálcsorgató illatok, friss és meleg. lepattintom róla a tetőt, majd a fiókokat húzkodom ki, hogy valami evőeszközt kutassak fel. - Szerettem volna eltölteni veled egy kis időt igazából... - kezdek bele, hogy amíg felkutatok egy darab kanalat, meg lapos tányért a pizzának, addig is teljen az idő. Amikor végre előkerül egy kanál, egy navégre motyogással szedem elő és a leveses dobozt megfogva fordulok Aviva felé. Nyújtom felé a kanalat és a levest is. Nem akarok seggfej lenni az életében. Jó, igazából senki sem akarok pont az ő életében lenni, az ő élete Axelé, én csak egy apró porszem vagyok mellettük. - Addig meg sehova nem megyek, míg nem ettél...addig is, tudnál segteni is kicsit. - szólalok meg, hangomban sehol nincs az ismerős bunkó és lenéző stílus. Nincs miért azt a stílusomat elővennem... akadnak dolgok, amiket meg kell úgyis köszönnöm. Valahogy majd csak ráakadok hogyan is tegyem meg felé ezeket a lépéseket. Apró kezdésekkel leszünk egymás szemében valakik.
“I’m tired and I’m hurt and I always try to put you first, but you say I’m not worth it to you, so why are you worth it to me?
Aaron&& Aviva
Zihálva meredek magam elé, figyelve a pusztítást, amit az elmúlt percekben - órákban? - vittem véghez. Mindkét kézfejem lüktet a fájdalomtól, és ahogy egy pillanatra letekintek rájuk, látom, hogy csendesen csordogál az élet a különböző horzsolásokból és vágásokból, amiket összeszedtem rájuk, mégsem érzem elégnek. Nem érzek elégtételt. Nem lett könnyebb semmi. Nem változott semmi. Az ösztönöm újra és újra kinyúlik, feszegetve a saját határait, kétségbeesetten keresve valamit, valakit, azt az egyetlen valakit, akinek még a távoli jelenléte is elég volt ahhoz, hogy megmentsen az őrülettől. Elég volt éreznem, hogy itt van valahol a városban, tudnom, hogy jól van, éreznem a megkönnyebbülését, amikor végre vége szakadt a tárgyalásoknak és kiderült, hogy megússza egy fegyelmi eljárással. Annyira hálás voltam az apámnak, mintha csak újra visszahozta volna nekem, mint Indonézia után, csak most a szabadságát nyerte el a befolyásának hála, hogy gyorsabban vége legyen ennek az egésznek és véletlenül se kelljen börtönbüntetéssel szembenéznie... Segített tisztáznia a nevét, hogy újra Axel Bergström lehessen, és még csak le sem szerelték. Boldog voltam, hogy visszakapta az életét. Annyira örültem neki, hogy sikerült! És még csak nem is siettettem volna. Vártam. Türelmesen vártam, mert mégis képes voltam hinni benne, hinni neki, elhittem, hogy vissza fog jönni hozzám... de nem jött. Eltűnt. Ma reggel a kétségbeesésem vitt a kikötőhöz, mert attól féltem, történt vele valami, de megtudtam, amit meg kellett tudnom. Axel jól van... de elment. Elhagyta a várost. Nem tudni, mikor jön vissza. Elkeseredett, dühös kiáltással rúgok bele a maradványokba, de amikor megérzem, hogy a kézfejem finoman bizseregni kezd és lepillantva látom, hogyan kezdenek lassan begyógyulni rajta a vérző sebek, szándékosan lecsillapítom magam, hogy megakadályozzam a gyógyulási folyamatot. Kiráz a hideg és megmerevedik a gerincem, eszembe jut Uzi kísérletezése, különösen az a pusztító fájdalom, amikor közvetlen közelről lőtte át a vállamat, roncsolva a csontot is; aztán az érzés, ahogy az eszméletemért küzdve lavíroztam a fájdalom és a düh közötti szűkös folyosón, míg ő a fülembe mormolva ecsetelte, hogy ő ennél csak különb dolgokat tenne Axellel. Egy kicsit megemelkedik a pulzusom, a gyógyulásnak azonban rögtön vége szakad, és én újra üdvözlöm a lüktető fájdalmat a bőröm alatt. Lehajolok, felveszem a Beretta maradékát az apró darabokra összezúzott fa-, fém- és kerámiatörmelék közül, mert a szán túlságosan is szépen egyben maradt ahhoz képest, mint szerettem volna. Szabadjára engedem az erőmet, puszta kézzel kezdem összezúzni a makacs fémet, ahogy elpusztítottam az asztalt, a székeket, a bögréket, és mindent odabentről, amiről még úgy éreztem, hogy képtelen vagyok ránézni is. Elpattan a váz, belevág a tenyerembe, az ujjaimba, de nem nyugszom. A vér sűrűbben csöpög a fűre a lábaimnál, én viszont addig nem állok meg, míg a fémdarab papírgalacsinként nem gyűrődik össze az öklömben. Csak akkor húzom, tépem ki azt a húsomból és dobom a földre a többi szemét közé. Visszamegyek a kabinba, szemügyre veszem a nappalit, amely most éppen olyan üresnek érződik, mint amilyen elevenen lüktet a mellkasomban a fájdalom, de aztán észreveszem, hogy összecsöpögtetem a padlót a véremmel, ezért a fürdőbe megyek. Hosszú percekig folyatom a kezeimre a hideg vizet, sztoikus nyugalommal, rezzenéstelen arccal figyelve, ahogy a mosdókagylóba mossa a véremet. Várom, hogy a hideg összehúzza egy kicsit az ereket, bár az utóbbi vágások egy kicsit mélyek lettek és makacsul véreznek. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor meghallom a biztonsági rendszer figyelmeztető jelzését a nappaliból. A szívem ostoba, naiv áruló módjára dobban meg, pedig tudom, hogy nincs itt... de akkor mégis ki a franc járna erre? Szitkozódva zárom el a csapot, majd jobbára úgy döntök, feláldozom az egyik kis törölközőt, azt szorítom a tenyeremre, míg kimegyek, hogy ránézzek a kamerákra a monitorokon. A rendszer már előtérbe hozta azt a képet, amelyen mozgást érzékelt, de az nem jármű, hanem... Aaron?! Elhűlve, kissé értetlenül meredek a monitorra, pedig ahogy a kamera ráközelít az arcára és egy pillanatra kimerevíti a képet, egyértelműen be tudom azonosítani. A pulzusom újra felszökik, mert elképzelni sem tudom, miért jönne ide. Axelt keresi? Engem akar elküldeni oda, ahová való vagyok, amiért olyan messzire üldöztem a bátyját, hogy már Oslót is elhagyta miattam? Bajban van? Nem tudom. Nem értem. Kissé pánikszerűen nézek körbe, megfordul a fejemben, hogy el kellene menekülnöm a szituáció elől, de nem tudnék feltűnés nélkül elhajtani a kocsival, attól meg elég hülyén érezném magam, ha a környéken bujkálva várnám, hogy elmenjen. Összeszorítom az állkapcsomat és inkább visszamegyek a fürdőszobába, legalább valamennyi haragnak újra teret adva, hogy ne vérezzen annyira a kezem. Még egyszer kezet mosok, a véres törölközőt ledobom a sarokba, és éppen akkor veszek egy mély levegőt, amikor meghallom a határozott, erőteljes koppanásokat az ajtón. Igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, míg az ajtóhoz sétálok, és az utolsó pillanatban sem a gyávaságot választom - a kilincsért nyúlok és kinyitom az ajtót. – Aaron – üdvözlöm egy visszafogott biccentéssel, a lehető legnyugodtabb hangon, igyekezve nem sokat mutatni a feszültségemből. Csak ekkor tudom kivenni, hogy a doboz, amit a kezében szorongat, mintha... pizzás doboz lenne? – Mit keresel itt? – kérdezem kissé értetlenül, de nem elutasítóan, hanem kíváncsian. – Tudok segíteni valamiben? Történt valami? – kérdezem az arcát fürkészve. Csak remélni merem, hogy nem azt mondja, hogy Axelt keresi... bár azzal sem tudom, mit kezdenék, ha azt mondaná, hozzám jött. Az egyetlen viszonylag élhető dolognak az tűnik, ha történt valami és a segítségemre vagy búvóhelyre van szüksége, azt meg tudom oldani - oké, asztal nélkül például nehéz lesz letenni a dobozt, de ott a konyhapult is... -, azt tudom kezelni, de Axelt és magamat... ezeket a kérdéseket most nem.
Napok óta az alvásommal elég nagy bajok vannak, minden éjjel talán ha 3 órát tudok aludni. Kattognak a fogaskerekeim Axel problémáján, mellette a suliba való beadandókon dolgozom. És még nincs vége a problémáknak. Nem akarok a sajátomra fókuszálni, mert abba lassan idegösszeroppanásom lesz. Épp elég baj az, hogy szétvagyok esve lelkileg, ám a külvilágnak a minden rendben oldalamat mutatom, a nagyszájút, a menőt, aki odacsap a tengeristenének is. Senkinek nem mutathatom meg, hogy mi is zajlik bennem. A tanulással nincs baj, bejárok az órákra rendesen, a bandával néha összefutok, de nem azért, hogy piáljunk, jókat dumcsizzunk, annál rosszabb, de a vállam és hátam mindent kibír. Még. Anya korán kész lett az ebéddel, nekem lesz két üres órám így reggel. Szóval döntöttem, hiszen Axelnak elég sok dolga akad az eljövendő időre nézve és hát úgy néz ki Aviva meg Ő a békülések rögös útjára léptek. Szóval kimertem a friss gombóc levest egy jól záródó ételhordóba, bőségesen pakoltam bele mindent. A reggeli pizza már befutott, nagy családi mindent bele peperónival. Az éthordót belepakoltam a táskába, kicsit kibéleltem, hogy még véletlenül se dőljön fel és döljön ki. Magamhoz vettem a kulcsomat, a telefont, az irataimat, aztán léptem otthonról. A pizza sem maradhatott ki, azt is cipeltem. Ám se buszra, se villamosra nem szálltam, gyalogos túra lett ebből. Az ismerős hegy, dombok, fák jóleső közelsége most nem nyugodtságot hoz rám. A kabint, a körülötte lévő védelmet ketten -hárman- csináltuk Axellel, aztán kicsit mintha feledésbe merült volna. Igaz, talán bő egy hónapja senki sem lakta, egészen eddig, Aviva visszatért ide, hiszen hova mehetne? Az apján kívül nem ismer senkit, Axel kis időre magára hagyta, kíváncsi leszek mi lesz majd ebből az egészből. Hogy Axel képes lesz-e őt újból úgy szeretni, mint a kezdetekkor. Talán nekem volt igazam azzal kapcsolatban, hogy a szerelem vak, ám hogy bánom-e ezen szavaimat? Az attól függ, hogy Axel miként érez. Ha Aviva az ő mindene a továbbiakban is, akkor lelkem rajta, elfogadom. De ha a lány újra kihúzza a bátyám lábai alól a talajt és a fivérem padlót fog megint az ő hibájából, ahhoz már lesz egy két keresetlen szavam nekem is. Nem fogom szó nélkül hagyni. Épp eleget láttam Axelt iszákosan és sérülten, visszaakarom kapni azt az erős férfit, akit én ismertem. Még ha az hosszadalmas folyamat is lesz. A kabin közelébe érve összeszorul a torkom, nincs mozgás a közelben, a pizzásdobozt mégjobban magamhoz ragadom. Végül megindulok a bejárat felé, kikerülve az akkoriban megbeszélt csapda helyét, nem tudom megcsinálták-e már azóta, nem kockáztatok. Szusszanok az ajtó előtt, hátra pillantok, talán csak lekéne dobni ide a korai ebédet és elhúzni. De nem szoktam megszegni a szavaimat, már régóta nem, így visszafordulva az ajtóhoz kicsit erőteljesebb kopogással nyitok. Összesen hat kopogás... hátha időközben a fülével is bajok lettek.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Halványan elmosolyodva rázom meg a fejem, amikor a kérdésem megválaszolása után visszakérdez, hogy gáz-e, ha a banda többi tagja 19-20 év körül van. Utána még gondolkozik egy kicsit, aztán helyesbít, hogy mind 20 felett van, én pedig értőn biccentek.