Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Magasan jár a hold, mélyen belül hálás vagyok, hogy nem szólít magához, nincs benne hívás számomra, de van szépsége és érzem a fényét a bőrömön végig pattogni, lekúszni az alhasamba és ott megülni egy pillanatra, majd a szívembe pumpálni az izgatott vágyat, hogy kinyissam az ablakot és kivessem magam rajta.
A gondolatok kavarognak, mint a foszló köd odalent, még semmit sem aludtam és lassan új nap virrad, amiben Ettyt el kell vinnem a fogorvoshoz és közben a fejem tele a képekkel, a telefonhívásokkal, mely az ügyembe keretezi a létem.
A nő azért fordult hozzám, hogy a férje cége után szaglásszak kicsit, minden oknyomozó tudja, hogy a megszerzett információknak a felét sem lehet felhasználni, egy riportban, egy perben, de a nő meghalt. Még jóval az előtt, hogy a fusi munkámban jelentést tettem volna, nem vagyok magánkopó, megmondtam neki is, de a nő szép volt és olyan finom, hogy a bőrét most is érzem a szám alatt.
Kár volt… nem bánom, de most akár bele is keveredhetek a gyilkosságba. Carita… pedig olyan illata volt, mint egy friss nyúlnak, fájón emberi.
Tegnapelőtt találtak rá kicsavarodott tagokkal, a fejét alig tartotta a nyakán némi bőr, szőkeségét vörösre festet a kiömlő vére, annyi fotót készítettem, amit nem sajnáltam és kérdéseket tettem fel a szomszédoknak, míg végül a rend éber őrei elkergettek hűvösebb éghajlatra, de valljuk be azért itt nincs éppen kánikula.
A kislány halkan szuszog, nehezen szokja meg a változásokat, pedig ez az ötödik év, hogy itt élünk, de persze tudom, hogy nem ez a baja, hanem a telefonhívás, ami elmondása szerint téves volt,de megérzem, ha hazudik. Kókuszillata másabb lesz, tömörebb, sötétebb és ismerem a testét, tudom, hogy amikor füllent a fülcimpáját húzogatja, vagy a tenyerét dörgöli. Most hazudott, bele a szemembe és ez azt jelenti, hogy a húgom megint felhívta. Én vagyok a hülye, hogy vonalas telefonba utazom a 21. században, de anyám miatt szükséges, aki ebben hisz.
A nővérem, Maia mindig is nagy lelépőművész volt, így tett a kislány életéből is, akivel vérre menő csatát vívtam anyámmal, de anyám nem mintaanya. Ettyt pont úgy nem tudná szeretni, ahogy velem sem tette, vagy csak elhittem, hogy nem.
Lázadó jellemű gyerek lévén apám katonasággal nevelt le a férfiatlan viselkedésről, arra nem számított, hogy a harc heve még merészebbé tesz, még meggondolatlanabbá, még tüzesebbé.
Ha a kislányt nem veszem magamhoz, miután a nővérem lepasszolta a küszöbömre, milyen teátrális, akkor lehet még mindig a rendet őrizném, amiben minden voltam csak jó nem. Nem mondom, hogy korrupt lettem volna, de elfogadtam ezt – azt.  
A kislány felé pillantok a kihalt utcáról, a szemben ínycsiklandó parkról, olyan békésen alszik, csakhogy 15 perccel ezelőtt még sikoltva kelt és keltett engem is. Benéztünk az ágy alá kivette, pár zoknit, de nyilván nem én vagyok a takarítás mestere.
Visszafekhetnék, de 5 kor randim lesz, ha ez az. Anneke az örök kínzópadom, a fekélyem és férgem, ami rág belülről, de emellett a napom is az égen, mely néha feldob és megvigasztal és én gyűlölni akarom tiszta szívből, hiszen oly sokat ártottunk egymásnak, pont, mint amennyit adtunk.
Volt, hogy úgy szerettem belepusztultam, máskor a halált is kevésnek tartottam volna. Máskor az utcákat jártam és őt kerestem, aztán kerültem azokat a helyeket, ahol megpillanthatom.
Néha elfelejtettem hetekre, hónapokra és évekre, és persze felbukkant, mint egy sötét átok.
Ma mégis én hívtam őt, illetve… tegnap, már maga a tény is meglep, hogy felvette a telefont, bár a lekezelő hangja már nem volt kirívó. Most éppen ő nem bír engem, de azt hiszem, hogy én sem jobban őt. Valójában ő és én mindig összecsapunk, mint a keveredő részecskék. Pár hét béke után felrobbanunk valamin és kibelezzük egymást érzelmileg, pedig már nem olyan erős a kötődés, mint volt Kanadában. Itt meg, ha tehetném, elkerülném, de az információ értékkel bír és neki lehet az ügyemhez hozzáfűznivalója.
Elmélyülten hallgatom a lány szuszogását, egyre mélyebbre süllyed, bejárja rem fázisokat és leverekszi magát az álom szintjére, de az még idő.
Ellépek az ablaktól, nem zavarom meg azzal, hogy az ágyhoz sétálok, nem állok fölé, hogy a jelenlétem masszív kisugárzása megtöltse a csepp szívét félelemmel, vagy kétellyel, pedig tőlem nem kell neki.
Nem csukom be az ajtaját, csak behajtom, a lámpa odabent nem ég már, de a folyosón halványan pislákol egy.
A nappaliban levetem magam a fotelba, a fejem hátra döntöm, őrjítően fáradt vagyok, tudom, hogy el fogok aludni, ahogy azt is, hogy nem baj. A telefonom majd ébreszt, vagy a nő, hogy hol a picsában vagyok? A lábam felcsattintom a kis asztalra, még eszembe jut, hogy miért van fél pár zokni csak a lábamon, amikor a fejem félre billen, és nem elalszom, hanem szinte beleájulok a gyűlölt álomba, amiben a rohanás nem élvezet, a farkas alakja nem játék és nem vadászat, színtiszta, vasszigorú menekülés, de az állat lábai gyorsabbak, mint az emberi, sokkal-sokkal gyorsabbak.
A nő ugyanígy halott volt, mint az itteni, az agyam belülről tudja, hogy álmodom, de valósan rohanok, gyáván, megvadulva, míg mögöttem fegyverropogás veri fel a csendet, sikolyok és egyéb dörrenések én pedig gyáván megfutamodom és a nő, akit próbálta szeretni meghalt, meghalt, mert mint már említettem nem voltam kifejezetten korrupt, de elfogadtam ezt-azt, a karma olcsó kurva, nem engem büntetett meg, a nőt, akit próbáltam szeretni.
Kételyem támad, hogy kinek a sikolyára kelek, gyanús, hogy megint Etty a hangosabb és nem én, akit mellbe skullóztak az álmában is.
Az én hibám, hogy a kislány nem alszik, én hagytam nyitva a fiókot, és benne a véres képekkel zsúfolt mappát.
Nekifutok a beérkező lányba, aki most nyit be az ajtón, és ebből tudom, hogy elkéstem.
Anneke ledarálja a fejem, és még le is zuhanyozom… remélem jó idegi állapotban van.