Idejét sem tudnám megmondani, mikor éreztem ehhez hasonló, gyomorfacsaró idegességet az ereimben. Az agyam azt súgta, hogy lehetetlen, Mikael nem lehet itt, még ha soha nem is győződtünk meg igazán arról, hogy meghalt, de ennyi év alatt csak adott volna valami életjelet magáról. Gondolná az ember fia, normális körülmények között, de kicsit sem számítottunk normálisnak, a körülményeink meg főleg nem azok. Semmivel nem sikerült megnyugtatnom magam, ez pedig annyira vallott a bátyámra; már pusztán egy szimpla sejtéssel elérte, hogy az egekbe szökjön a nemlétező vérnyomásom. A legrosszabb pedig, hogy magam sem tudom, mit akarnék vele csinálni, ha tényleg megállna velem szemben, és közölné, hogy üdv újra itthon. Azok tükrében főleg, hogy soha nem voltunk igazi, boldog testvérek; és ha azt állítaná, hogy nem gyűlölt annak idején, amiért az én gyeplőmet lazábban fogták, hazudna.
És máris úgy beszélek róla, mintha már tudnám, hogy él.
Kiléptem a liftből, a lépéseim pedig nem inogtak meg, kitartóan vonultam végig az egyenes folyosón, míg el nem értem azt a bizonyos ajtót. Most vagy soha, ez visszhangzott a fejemben, bízva abban, hogy inkább a megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, de az illemet valahol a liftben felejtettem; kopogás és minden egyéb jelzés nélkül tódultam be az irodába, de nem foglalkoztam a helyiség látványával. Kutakodtam az alak után, és nem is kellett sokáig keresgélnem, mert szinte egyből rátalált a tekintetem; ha képes lennék izzadni, ezen a ponton minden bizonnyal meg is történne, mert ahogy a bátyám mindig is ridegnek vélt tekintete összeakadt az enyémmel, egy pillanatra lefagyott az arcomról minden. - Mi a fene? - Úgy bukott ki belőlem a kérdés, hogy még levegőt sem vettem előtte; mondhatni, az ösztön eluralkodott az érzékeimen, és vélhetően ez volt a felelős azért is, amiért csak úgy bevágtam magam mögött az ajtót, tudomást sem véve a közeledő emberekről, akik vélhetően a biztonsági csoport tagjai lehetnek. De most egyikük sem érdekelt, és egy ilyen érzelmektől fűtött pillanatban kétségtelen, hogy amúgy is képes lennék átharapni mindegyikük torkát három másodperc alatt. - Mikael? - Ostoba kérdés, amire nyilvánvaló a válasz, de... a pokolba, miért nem jutott eszembe soha, hogy meggyőződjek a haláláról?

Nem szokásom felesleges köröket róni, és ismertem magam annyira, hogy tudjam; ha egyszer a fejembe veszek valamit, hát senki nem fog megszabadulni tőlem egészen addig, míg meg nem kapom, amire vágyom, amit akarok és amire szükségem van. Ilyen volt ez a Dahl-vér, ami bennem és Elyna-ban talán jobban dolgozott, mint Lisa-ban, bár ő nem véletlen volt ott éppen, ahol; Londonban. Legalábbis az utolsó információk alapján, de azon túl, hogy figyeltettem, egyelőre nem avatkoztam közbe. Engedtem, hadd játssza azt, amihez annyira értett, még ha néha fel is cseszte vele az agyam, de legalább tudtam, hogy biztonságban van. A család negyedik kerekére, Mikaelre viszont már jó ideje nem pazaroltam sem gondolatokat, sem szavakat. Foghattam volna apánk bigott viselkedésére mindazt a kellemetlen, már-már szúró érzést, ami bennem dolgozott, mikor eszembe jutott a bátyám, de rászolgált ő apánk nélkül is, hogy kivívja belőlem, belőlünk a feledés szürke árnyékát. És ugyan nem tudtam biztosra, de reméltem, hogy legalább úgy forog a kibaszott sírjában, mint az apánk, ha látja odafentről, hogy milyen életet élnek a gyerekei. Elyna az évek során egyre inkább rám hasonlított, igyekeztem a saját arcképemre formálni, hogy ha egyszer úgy adódna, át tudja venni a családi vállalkozást, Lisa pedig... hát ő Lisa. Apánk életében is elég sokszor aludt rosszul miatta, így ez bizonyára a síron túl sem változott.
Szerettem azt gondolni, hogy a meglepetések ideje véget ért; de a mi életünk állandó meglepetések sorozata. Ez a gondolat időzött a fejemben, mikor végigmértem a több tíz emeletes irodaház magas épületét, mielőtt beléptem volna. Gyakran jártam ide, főleg mikor én magam akartam ellenőrizni az üzleti ügyeinket, de most egészen más apropó szólított a kilencedik emeletre; reméltem, hogy csak egy félreértésről van szó, és a férfi, akiről az informátor beszélt, valójában nem is a halottnak hitt bátyánk, de az a bizonyos megérzés már most felfalta a gyomrom. Választhattam volna a szorgos tagadást, ahogy sokan tették volna a helyemben, elvégre nem létezik, hogy ennyi időn keresztül nem bukott le, bár ahelyett, hogy azonnal elrendeltem volna a megfigyelését, ezzel együtt pedig a további információk begyűjtését, inkább én magam jöttem, hogy szembesüljek Vele. A férfival, aki talán a bátyám, de talán csak egy figura, aki túlzottan hasonlít rá. A fejemben ott gyökerezett a gondolat, hogy ha tényleg Ő az, tulajdonképpen már nem is szabadna élnie. Több évtized telt el, ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy egy halandó, mint ő, akár természetes úton, de meghaljon.
- Felőle intézkedj, légy szíves. - Adtam utasítást a kísérőmnek, a recepciós nő felé bökve, aki kérdőn méregetett, mikor elhaladtam mellette. Nem voltam hajlandó megállni, egyből a lift felé vettem az irányít, majd megnyomtam a kilences gombot. Nem tudtam, mi vár majd rám, mikor elérem a célt, a kilencedik emeletet, azon pedig az utolsó előtti irodát; reméltem, hogy maga a megkönnyebbülés az út végén. A bátyám soha nem tűnt olyannak, aki jogi ambíciókra vágyna, ennek ellenére nem tudtam szabadulni a gondolattól. Nekem kellett utána járnom, és kiderítenem, tényleg él-e.