“say you're there when I feel helpless, if that's true, why don't you help me? it's my fault, I know I'm selfish, my soul is jealous, it wants love, but I reject it
 

Axel && Aviva

Nem könnyű, de végül hosszas, kétségbeesett szerencsétlenkedés után sikerül mégis összekaparnom magam legalább annyira, hogy el tudjam mondani azt, amit el akartam. Egészen büszke vagyok arra, hogy végre sikerül mindent értelmes mondatok formájában a tudtára adni, de sajnos sovány vigasz ez mindamellett, amit egyébként érzek. Talán akkor voltak utoljára ennyire elevenek ezek az érzések, amikor még... a legelején voltam, a gödör legmélyén. Most pedig ismét ott érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok jó ebben, sosem voltam jó sem a szavakkal, sem az érzésekkel, most mégis megpróbálom... valamennyire átadni neki azt, ami bennem volt, ő viszont Uzi említésére egyszerűen csak elfordítja rólam a tekintetét. Még én is hallom, hogy ennek láttán megtörik egy kicsit a hangom, de befejezem a gondolatot, még akkor is, ha egyébként talán nem is kíváncsi rá. A tekintetem az asztal lapjára fordítom, halkan teszem hozzá, hogy én ennyit akartam neki elmondani, jelezve, hogy ha ez így elég is volt, akkor... Nem is tudom. Elküldhet. Elköszönhet. Az eredeti terveimben ugyan az is szerepelt, hogy a saját sérelmeimről is beszélek, nem a fejére olvasva őket, csak... elmondva a saját történetemnek azt a részét is, de most valahogy értelmét veszíti az egész. Talán meg sem hallaná.
Mintha egy örökkévalóság telne el, míg csak a tekintetét érzem magamon, de csak akkor emelem fel újra a fejem, amikor meghallom a hangját. Már az első mondatával olyasmit vetít előre, ami egyértelművé teszi, hogy nagyon súlyosan félreértette ezt az egészet, mégsem tudok - és igazából még nem is akartam volna, amíg nem fejezi be - ellenkezni, mert úgy mondja ki az "elkábítottál" szót, hogy a szemeim úgy rebbennek meg, mintha pofon vágott volna. Nem azért, mert nincs igaza - azért, mert igaza van. Hallgatom őt, nem vágok közbe, mert ő is végighallgatott engem, és én is szeretném ezzel megtisztelni, még akkor is, ha egy részletet - a legfontosabb részletet - egyértelműen nem érti. Amikor feláll a székből, egy kis értetlenséggel figyelem, de ahogy odasétál hozzám és leguggol elém, érzem, hogy a szívverésem indokolatlanul magasra szökik. Nagyon szeretném megérinteni őt, ezért jobbnak látom, ha a kezeimen ülve maradok; nem akarok olyat tenni, amit nem lenne szabad. Pedig ahogy a tekintetünk találkozik, már nem a közönyt látom a szemeiben, hanem a szomorúságot, és iszonyatosan nehéz ellenállnom annak a zsigeri késztetésnek, hogy felemeljem a kezem és simogatni kezdjem az arcát, a haját, mint régen is, amikor vigaszra volt szüksége. De én most nem a vigasz vagyok, hanem a károkozó.
Folytatja, én pedig hallgatom, még mindig nem szakítva őt félbe, csak a fejem kezdem rázni, bár magam sem tudom, melyik gondolat az elviselhetetlenebb: hogy azt hiszi, bárki is fontosabb lenne vagy többen érne nála, főleg Uzi, vagy az, hogy arról beszél, hogy meg akart halni. Nem tudom őt hibáztatni emiatt, mert én is keresztülmentem mindezen, amikor halottnak hittem, de sosem akartam tőle ilyesmit hallani... Érzem, hogy szúrni kezd a szemem, a torkomba gombóc nő, de próbálok uralkodni magamon, még ah borzasztóan nehéz is, mert én tudom, hogy megpróbáltam, ő viszont talán el sem hinné.
A maradék erőm és kitartásom akkor szűnik meg létezni és ugrik ki az ablakon, amikor felemeli a kezét és megérinti, majd megsimítja az arcomat. Érzem, szinte hallom, hogy a szívem maradékai megrepednek, az arca elhomályosul előttem, és amikor azt mondja, sosem szűnt meg szeretni engem, érzem a forró könnycseppeket végigszánkázni az arcomon, bár az egyik oldalon nem jutnak sokáig a keze miatt. Nehéz eldönteni, melyik érint meg jobban: amit mond, vagy ahogy mondja. A könnyeim szelíden, hangtalanul csorognak a szememből, míg halk, kétségbeesett szavait hallgatom, de amikor azt mondja, hogy nem tud adni a szavamra, mert értelmét veszítette sok dolog, amit mondtam neki, akkor a visszatartott érzésektől feltör a torkomból egy halk, szenvedő hang. Még csak be sem fejezi a mondatot, hogy miért nem tudna velem lenni, hanem elhallgat, elenged, és még el is fordul tőlem.
Próbálom visszatartani a könnyeimet, a halk sírást, még ha úgy is érzem ettől, hogy szétszakad a tüdőm és szétrobban a fejem. Szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy meg tudjam állítani a némán csordogáló könnyeket, de aztán megtörlöm az arcom és az orrom és veszek egy mély, reszketeg lélegzetet. Felkelek a székről és közelebb lépek hozzá, de nem túl közel. Ha nem fordul felém, nem kényszerítem rá, hogy rám nézzen, viszont nem maradok tovább csendben.
– Félreérted, Axel – kezdek bele halk, a visszafojtott sírástól kissé rekedt hangon. – Szó sincs arról, hogy bárkinek a szava többet jelentene a tiédnél. Hogy bárki többet érne nálad. Ez nem rólad szól, hanem rólam. A saját belső démonaimmal kellett és kell megküzdenem, de ezt nekem kell megtennem, még akkor is, ha igen, hatással vagytok és voltatok is az egyik vagy a másik oldalra. A te hatásodra felébredt egy olyan részem, amiről addig fogalmam sem volt, és ezt az oldalamat csak és kizárólag te tápláltad, te tetted egyre nagyobbá, de ettől még nem szűnt meg bennem a... régi Aviva sem. Az viszont nem olyasmi, amire büszke lennék, és ezeket a félelmeimet te is nagyon jól ismered, mert mindig őszinte voltam hozzád ezzel kapcsolatban. De a másik oldalamat... tényleg csak te éltetted. Ezt te is tudod. – A hangom elhalkul egy kicsit, mert nem szeretnék senki hibáztatni, nem akarom felemlegetni, hogy még az öccse is megkérdőjelezte, mégis miért van mellettem. Nem az a célom, hogy bárkire is rákenjem a felelősséget, csak szeretném, ha megértené. – Magamnak akartam bebizonyítani, hogy nincs igaza. Azt reméltem, hogy ha ezt meg tudom tenni, akkor neked sem kell többé bizonygatnod, hogy méltó vagyok hozzád, mert... mert elkezdhettem volna én is elhinni. De elbasztam – suttogom lehajtott fejjel. Tördelni kezdem magam előtt a kezeimet, aztán újra ráemelem a pillantásomat, ha hajlandó rám nézni éppen, ha nem.
– Megpróbáltam – vallom be aztán halkan. – Egyszer majdnem sikerült... – Felsóhajtok és beletúrok a hajamba, de nem megyek bele a részletekbe, mert talán nem is lenne kíváncsi rá. Felidézem az utolsó perceinket a kórházban, és érzem, hogy a mellkasom ismét fájdalmasan szorul össze a gyomrommal együtt, a látásom pedig elhomályosodik.
– Amikor a kórházban... – elcsuklik a hangom, ezért megköszörülöm a torkomat. – Amikor azt mondtad, hogy nem törődök senki mással, hogy nem érdekel senki saját magamon kívül, akkor őt igazoltad – lehelem a szavakat megtört szívvel. Ha eddig nem nézett rám, akkor ez az a pont, ahol ha kell, finoman kényszerítem is őt erre; szembeállok vele, de ha esetleg így sem nézne rám, akkor ezúttal én nyúlok az arcához és késztetem arra, hogy rám nézzen.
– Komolyan gondoltad? Tényleg ennek látsz engem? Tényleg ezt gondolod rólam? – kérdezem könnyektől homályos szemekkel, halk és reszketeg, de annál határozottabb hangon. Tudnom kell, mert ha az vagyok a szemeiben, amit akkor leírt nekem, akkor nincs itt semmi keresnivalóm.

trauma || coded by eirik

“say you're there when I feel helpless, if that's true, why don't you help me? it's my fault, I know I'm selfish, my soul is jealous, it wants love, but I reject it
 

Axel && Aviva

Szégyen vagy sem, megkönnyebbülök, amikor egy kicsit a kutyájára, Skyggére terelődik a szó, és bár túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy képes legyek ráhangolódni az ő érzéseire is, valamiért fogadni mernék, hogy ezzel ő is ugyanígy van. Skygge még nekem is okoz néhány könnyed pillanatot, és amikor Axel elárulja, hogy egy sintértelepről hozta el, ahol altatás várt volna rá, mert nem kellett senkinek, őszintén ütközöm ezen, a magyarázata viszont - sajnos - elég logikusnak tűnik. Elönt egy kis szomorúság, elnézve Skygge gondtalanságát, az iménti fegyelmezettségét és okosságát, mert hatalmas kár lett volna érte, de ugye...
– Szerencsés, hogy rátaláltál – fejezem be a gondolatot félhangosan, még mindig a kutyát nézve, nem pedig Axelt. Nem szeretnék arra gondolni, hogy neki miért lehetett kifejezetten szüksége arra, hogy lekösse az idejét, de ha ez végső soron ahhoz vezetett, hogy Skygge és ő egymásra találtak, és ezáltal Skygge is nemcsak megmenekült, de még egy tökéletes gazdát is kapott maga mellé, akkor talán... van ebben az egészben valami pozitív is.
Érzem, hogy a lelkemet már az nekiáll kikezdeni, ahogy kisebb-nagyobb csendes szünetekkel sétálunk egymást mellett, inkább hasonlítva kelletlen ismerősökre a gimnáziumból, mint azokra, akik... voltunk. Ezen nem segít sem a kabin emlegetése, sem Módi segítségének felhozása, de még az sem, amikor a lehető legátlagosabb kérdést teszem fel arról, hol szeretne reggelizni. Egyszerűen csak rá kell jönnöm, hogy a világ összes ideje sem lett volna elég, hogy felkészüljek erre a beszélgetésre. Elpróbálhattam a beszélgetést magamban naponta tízszer, elképzelhettem különféle lehetséges reakciókat, de nem tudtam felkészülni arra, milyen érzés lesz újra a közelében lenni, látni őt, hallani a hangját... és ráébredni, hogy mit veszítettem. A gyomrom még apróbbá zsugorodik az idegességtől, még a vízből sem hiszem, hogy fogok tudni inni, de nem akarok üres kézzel sem ücsörögni az asztalnál. Apró mozzanatok mutatják egyre egyértelműbben, hogy mit tettem, ez pedig elkezd lassan felemészteni belülről, annyira, hogy hiába ülünk le, hiába nyerhetnék erőt a látványból, ahogy Skygge boldogan behabzsolja a saját reggelijét, egyszerűen... leblokkolok.
Mielőtt még szerencsétlen vizesflakon bánhatná a feszültségemet, Axel szavai terelik el a figyelmemet, de egyáltalán nem a jó értelemben. Nem elég a kétségbeesésem, hogy nem találom a szavakat, a keserű szégyen is elönt, hogy még ő kér bocsánatot azért, mert nem tudott felkészülni arra, hogy találkozni fogunk, most pedig nem tudja, mit mondjon. Én felkészültem elvileg, és... mégsem tudok megszólalni. Elhárítom a bocsánatkérését, megpróbálok szerezni magamnak egy kis időt, de ehhez az arcomat is el kell rejtenem előle, míg veszek néhány mély lélegzetet. Próbálok összeszedni magam, nem hagyni, hogy teljesen úrrá legyen rajtam a kétségbeesés, és amikor úgy érzem, képes vagyok egyben tartani magam, bocsánatot kérek tőle a kis közjátékért. Halk, alig érthető szavaira bólogatok egy kicsit, bár még mindig nem vagyok képes ránézni; inkább a hotdog felé intek a fejemmel, hogy egye meg. Tartok tőle, hogy ha belekezdünk, még az az étvágya is elmegy, ami még a látványom mellett megmaradt neki. Elkeseredetten meredek magam elé, amikor már ezt is elutasítja, mert ezek szerint már régen elkéstem ezzel, így is éppen eléggé elcsesztem a napját.
A fejembe elkezd betörni Uzi hangja, ezért egy pillanatra becsukom a szemem, hogy még azelőtt elfojtsam, mielőtt rám törne a szokásos, fojtogató pánik, ami elkezdene elnyomni, ha hagynám. Szedd össze magad, Aviva, nagyon sokat beszéltetek már erről Módival, mantrázom magamnak, csak éppen iszonyú nehéz most hinnem annak, amibe már elkezdtem belekapaszkodni a gödör alján, hogy előbb-utóbb felmásszak rajta. Elég egy lopott pillantást vetnem Axel kifejezéstelen arcára, hogy mindent megkérdőjelezzek magamban, amit már egy kicsit elkezdtem elhinni, pedig... ez volt az egyetlen dolog, ami rá tudott venni arra, hogy idejöjjek. Felsóhajt, látom, hogy újra rágyújt, mintha már a hallgatásommal is idegessé és feszültté tenném, de ez legalább ad nekem egy löketet ahhoz, hogy felszívjam magam. Vagy legalábbis megpróbáljam.
Végül mégis felbontom a vizet, de csak egy apró kortyot iszok belőle, hogy megnedvesítsem vele a hirtelen nagyon száraznak érződő torkomat, miközben gondolatban összeszedem mindazt, amit mondani szerettem volna neki. Amivel kezdeni akartam. Nyelek egy nagyot és veszek egy mély lélegzetet, de annyira izgulok, hogy az ujjaim ismét remegni kezdenek, ezért inkább ráülök a kezeimre. A szívverésem is gyors ütemre vált, bár azt legalább nem láthatja.
– Szeretnék tőled bocsánatot kérni – szólalok meg végül halkan. Lassan ráemelem a tekintetemet, mert tudom, hogy minden, amit mondani akarok, hiteltelenné válik, ha közben még arra sem vagyok képes, hogy a szemeibe nézzek. Így sem vagyok biztos abban, hogy hinni fog nekem, hiszen már a kórházban is azt mondta, hogy nem tud többé megbízni bennem, ennél többet viszont nem adhatok. Nyitott könyvként ülök előtte, de ha nem hiszi el a szemeimben ülő szomorúságot, elveszettséget és bűntudatot, akkor bele kell törődnöm, hogy amit nyújtani tudok, az nem elég. – Tudom, hogy ez semmire nem elég. Tudom, hogy egy bocsánatkérés nem fog jóvátenni semmit abból, amit közvetve és közvetlenül tettem. Nem várok ettől... csodát. Igazából nem várok ettől semmit, csak szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom. – Nyelek egyet, muszáj egy kicsit elszakítanom róla a tekintetemet, mert a mellkasom újra elviselhetetlenül szorul össze a tetteim súlya alatt. Újabb mély lélegzet után emelem ismét rá a szemeimet, mert jól esne az egészet az asztal lapjának elmormolni, a legkevesebb, amit tehetek, hogy szó szerint szembe nézek a tetteim következményével. – Nincs mentség arra, amit tettem. Elárultalak. Nem érdemelted meg, amit és ahogyan tettem. Kétségbe voltam esve, hittem Uzi szavainak, és nem láttam más kiutat, mint azt, hogy magam mögött hagyok mindent és mindenkit, mert... mert bemeséltem magamnak, hogy ha elég leszek ahhoz, hogy a saját kezemmel tegyek pontot ennek az egésznek a végére, egyedül, akkor méltó leszek arra, amit... te láttál bennem. Régen – bukik ki belőlem egy kissé már akadozva, nehezebben, mert a rám szakadó veszteség- és csalódottságérzet, a bukás tudata és az, hogy ezzel összességében mindent tönkretettem, ismét fojtogatni kezd. Nem voltam elég ehhez. Elbuktam, még a saját elméletemet sem voltam képes bebizonyítani, az ő rólam alkotott véleményét pedig alapjaiban rengettem meg és pusztítottam el azzal, amit tettem. Ha legalább... ha legalább a saját küldetésemet be tudtam volna végezni, úgy állhattam volna elé, hogy meg tudtam oldani, bocsánatot kérhettem volna sokkal hamarabb, lehetett volna több időnk, de... még ehhez sem voltam elég jó.
– Ezt szerettem volna elmondani. Tartoztam neked ennyivel – sütöm le a tekintetemet újra, elhalkulva, várva az... ítéletet. Még akkor is, ha csak annyit fog mondani, hogy köszöni szépen, de most akkor menjek is el innen.

trauma || coded by eirik

“we traveled to lands and then beyond, found ourselves a boat and sailed into the sun, how we were happy in the life we could have had
 

Axel && Aviva

Még mindig nehéz eldöntenem, hogy életem legszörnyűbb ötlete volt-e ez az egész. Itt állunk egymással szemben, két (félig) ember, akiket nem is olyan régen még olyan szoros kötelék kapcsolt egymáshoz, ami nem ismert akadályt, nem számolta, mi mindenen és mennyi mindenkit kellett átgázolniuk egymásért, most pedig... Még a legalapvetőbb kérdésekre nem válaszolunk őszintén, csak kínos, kellemetlen és fájdalmas hallgatásokba bonyolódunk. Nem bánom, hogy nem mond semmit, egyrészt nem várnám el, másrészt nem hiszem, hogy létezne erre olyan szó vagy mondat, ami ne rontana az egyébként is bizonytalanul billegő helyzetünkön. Ezért is állok elő inkább egyenesen azzal, amiért idejöttem, még akkor is, ha azt kockáztatom, hogy most azonnal elküld - vagy talán pont azért. Ha most azt mondja, hogy nem kíváncsi rám, akkor búcsút veszünk egymástól, és én elfogadom, hogy hátralevő életemet félemberként fogom leélni.
Vagy inkább negyedként, talán még annyiként sem, de ez már csak akkor jut eszembe, amikor meglátom a kezében a cigarettát. Nem az zavar, amit csinál, hanem minden más, amit ez jelent. Ismét elkezdem érezni magamon a nyomást, az összeszűkülő falakat körülöttem, de megpróbálok kitartani és ellenállni, már csak azért is, mert végül nem utasít el élből. Tudom, hogy én nem lennék képes enni, de nem is ezen van a lényeg; értékelem, hogy ő is tesz egy gesztust, ráadásul ha nem ettek, nem én fogok ennek akadályt képezni. A többesszám persze eszembe juttatja, hogy van itt még valaki, akivel nem ismerkedtem meg. Leguggolok a gyönyörű kutyával szemben, de nem teszek megjegyzést arra vonatkozóan, hogy ő is rendelkezhet némi óriás-vérrel, mert sem a hely, sem az idő, sem a lelki állapotom nem alkalmas ilyesmire. Axel elárulja a nevét, én pedig Skygge okos, figyelmes szemeit figyelve mosolyodom el. Árnyék. Milyen találó.
– Szia Skygge – köszönök neki, végigfuttatva a szemem a fényes, fekete szőrén is. Csodaszép kutya, és ahogy őt figyelem, nem tudom nem észrevenni, mennyire... illik Axelhez. Minden értelemben. Ettől elszorulna egy kicsit a szívem, de eltereli a figyelmem, hogy Axel bemutatkozásra szólítja fel, mire Skygge leül, majd a felé tartott kézfejemhez emeli egyik mancsát, finoman kapargatva, mintha csak kezet akarna fogni. Előtör belőlem egy rövid, halk nevetés, megfogom a jókora mackótappancsot, ami csaknem akkora mint a tenyerem, és figyelem, hogy kezdi el a kezemet nyalogatni és szagolgatni. Erre a néhány pillanatra feloldódik bennem az a mélységes szorongás is, ami eddig szoros vaspántként préselte össze a mellkasomat, de ez talán nem meglepő. Én is hallottam róla, hogy az állatok képesek ilyen hatást elérni, csak soha nem volt szerencsém megtapasztalni
Aztán, ahogy elengedem Skygge mancsát, Axel pedig megdicséri és megjutalmazza, eszembe jut, hogy valószínűleg nem véletlenül van mellette sem, az előző könnyebb pillanatoknak pedig búcsút is inthetek. Nyelek egyet és felegyenesedem, majd miközben elindulok Axel mellett, rákérdezek, mióta van vele a kutya. Azt hiszem, az a legnagyobb szerencsém, hogy a válasza nagyon meglep, mert így nincs időm másféle asszociációkra is gondolni köztük; csak döbbenettel vegyes értetlenséggel nézek Skygge sirályokat üldöző alakja után.
– Éppen ő? – adok is hangot a meglepetésemnek, még mindig nem kapcsolva össze a fejemben a párhuzamot, ami talán jobb is, mert ha megtenném, lehet, hogy tényleg a vízbe vetném magamat. Beáll közénk némi csend, de nem az a kényelmes, békés fajta, hanem az, amikor egyikünk sem tudja, mit mondjon. Nem is annyira kínos, mint inkább... fájdalmas. Borzasztó ürességet érzek magamban, amiért ide jutottunk, hogy mintha nem lenne mit mondanunk egymásnak, mert amit mondanánk, azt nem merjük kimondani. Ezt pedig én sem töröm meg, mert bár belevághatnék abba, amiért idejöttem, még nem akarok. Szeretném, ha legalább tényleg tudnának enni anélkül, hogy még az étvágyát is elvenném tőle.
A kabinnal kapcsolatos kérdése töri meg a csendet, bár ettől semmi nem lesz jobb, vagy kevésbé elviselhető. Nem is értem, miért feltételezi egyáltalán, hogy képes lennék visszamenni oda, amit lényegében közösen építettünk fel, magunknak, amihez megannyi szívszaggató, gyönyörű, boldog emlék fűz... és ami egyben az árulásom színterévé is vált. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy betegyem oda a lábam anélkül, hogy rosszul ne lennék, ki ne cibálnám az asztalt, amin a bögréje volt, a székeket, amiken ültünk, és puszta kézzel apró darabokra ne zúznám őket az udvaron. Azt sem tudom elképzelni, hogy ráüljek arra a kanapéra, hogy befeküdjek abba az ágyba. Tudom, hogy nem maradhatok örökké Módi nyakán és hogy amikor eljön ez a pillanat, nem lesz jobb lehetőségem a kabinnál, de egyelőre nem állok készen erre. Egyáltalán nem. Elmondom Axelnek is, hogy igazából Módinál vendégeskedek azóta is, ő pedig azt mondja, hogy örül, mire a szemem sarkából rápillantok, mert nem tudom eldönteni, hogy tényleg... örül-e.
– Nagyon sokat segített nekem – biccentek végül, visszafordítva a pillantásom a bakancsom orrára. Rengeteg mindennel tartozom Módinak, ez tény, még úgy is, hogy mindketten tudtuk: hatalmas szükségem lett volna még valakire, és vannak olyan sebek, amiket ő soha nem tudna segíteni begyógyítani. Ettől függetlenül Módinak szó szerint az életemmel tartozom, mert tudom, hogy ha nem osztja meg velem az erejét Izraelben, meghaltam volna. És még csak nem is ez a tudat a legszörnyűbb az egészben, hanem hogy Axel ennek ellenére is képes volt a legkiszolgáltatottabb pillanatomat választani arra, hogy szembesítsen mindennel és... nos, nem is igazán tudom, mit várt volna tőlem, de hát pont azért vagyok most itt, hogy újra nekifussunk.
Inkább rákérdezek a célunkra, hogy újra megtörjem valamivel a beálló csendet, a válasza hallatán pedig felpillantok. Előrenézve már ki is tudom venni a bódét, mellette néhány műanyag székkel, és amikor látom, hogy Skygge is odaszalad, már biztos lehetek benne, hogy oda tartunk. Bólintok egyet, mintegy tudomásul véve a választ, miközben csendben kisétálunk a kikötő kapuján, majd megtesszük a maradék rövid távolságot a hotdogosig. A férfi már ismerősként üdvözli Axelt és Skyggét is, és visszafogott, de kedves udvariassággal köszönök neki, és titkon hálás vagyok, amiért nem vizslat túl kíváncsian. Axel "szokásosa" mellé én csak egy vizet kérek, mert bár abban sem vagyok biztos, hogy vizet képes leszek inni, azzal legalább meg tudom nedvesíteni a torkomat, ha kell. Márpedig amikor meglátom, hogy a "szokásos" egy üveg sört is tartalmaz, ismét úgy érzem magamat, mint akinek a gyomrába öklöztek. Szégyen, bűntudat és önutálat önt el, én pedig régi jó ismerőseimként üdvözlöm őket, hiszen az ő mocsarukban is eleget dagonyáztam már.
Megköszönöm a vizet, és amíg a hotdog elkészültére várunk, megpróbálom kihasználni az időt, hogy összeszedjem magamat és a gondolataimat, de egyre nehezebb egyben tartani magam. Szentül hittem, hogy felkészültem erre a pillanatra, de csak mert olyan régen nem láttam már őt, hogy nem tudtam számolni a hatásával. Azzal, hogy milyen borzasztóan megsemmisítő érzés lesz... így látni őt. Idegenként. Szinte ismeretlenként. És mégis ugyanannak a férfinak, akinek odaadtam a szívemet, és akkor sem kérném vissza, ha tudnám. Követem Axelt a székeke felé, én is leülök az asztal másik oldalán, egy darabig feszülten szorongatva a kezemben a vizesüveget, aztán csak azért helyezve azt fel a műanyag asztal lapjára, mert félek, hogy ha még sokáig gyűröm, egyszerűen össze fogom aprítani a kezeim között. Figyelem a flakont az asztalon, megpróbálom összerakni magamban az első mondatokat, a bevezető szöveget, de Axel megelőz, a szavai pedig ívesen repítik ki a fejemből az összes gondolatot. Zavartan, meglepetten pillantok fel rá.
– Mire gondolsz...? – kérdezek vissza bizonytalanul, de ahogy elkezdtem érezni a feszültségét és lejjebb engedve a tekintetem megpillantom, hogy Skygge is az ölébe hajtott a fejét, még csak eszembe sem jut, hogy esetleg a kórházban történtekre gondol. Gyorsan rázni kezdem a fejem, mielőtt még válaszolhatna, és rögtön visszakozni kezdek. – Nem, ne mondd ezt, kérlek! Nem kell bocsánatot kérned azért, mert... – Mert nem tudsz nekem mit mondani? Nem tudsz rám nézni? Nem akarsz a közelemben sem lenni? Fogalmam sincs, mit mondjak, hogyan folytassam, inkább újra megrázom a fejem. – Én jöttem ide, hogy beszélni akarok veled, nem neked kellene összeszedetten viselkedned, csak én ezt is... – elbaszom. Elengedem az üveget, oldalra fordulva könyökölök a térdeimre és támasztom a tenyereimbe az arcomat, hogy egy kicsit... elrejtőzzek, míg megpróbálom tényleg összeszedni magam. Megfeledkezem a haragomról és a saját fájdalmamról, most egyetlen érzés kerül előtérbe és önt el hullámokban, az pedig az önutálat, az önvád, a bűntudat és a saját magam ellen irányuló harag gyomorforgató elegye. Újra érzem magam körül beszűkülni a falakat, de most nem tudok ellentartani, valamennyire közelebb érnek, de veszek néhány mély lélegzetet, hogy tudatosítsam magamban: még kapok levegőt. Talán mégsem kellett volna eljönnöm, de... most már késő.
Leengedem az arcom elől a kezeimet, aztán kihúzom magam és kissé reszkető ujjakkal túrom hátra a hajam, hogy aztán az asztal alá rejtsem mindkét kezem, elrejtve a visszatérő remegésüket.
– Ne haragudj – szólalok meg halkan, egy kicsit tisztábban, bocsánatkérőn pillantva rá, bár nem sokáig tudom fenntartani azt, hogy ránézzek. – Kérlek, egyél előbb. Nem akarom elvenni az étvágyadat – intek a fejemmel a hotdog felé.

the life we could have had || coded by eirik

“we traveled to lands and then beyond, found ourselves a boat and sailed into the sun, how we were happy in the life we could have had
 

Axel && Aviva

Miközben Őt igyekeztem felkutatni, gondolatban folyamatosan erre a találkozásra készültem, és igazából egy idő után tényleg elhitettem magammal, hogy menni fog. Hogy képes leszek összeszedetten, értelmes, felnőtt ember módjára odaállni elé és megbeszélni vele mindent, amit meg kell beszélnünk, anélkül, hogy meg akarnám határozni, mi lesz a beszélgetés kimenetele. Tudom, hogy mély sebeket ejtettem a szívén, ezért nem várnám el tőle, hogy megbocsásson nekem, ugyanakkor azt is tudom, hogy én is őrzöm a magam sebeit, amit vagy meg tudna érteni, vagy nem. Ez így egy nagyon józan gondolatnak hangzik, amibe könnyű volt addig kapaszkodnom, míg meg nem pillantottam őt, és rá nem jöttem, hogy akármi is történt, akármi is fog még történni, soha nem fogok megszűnni teljes szívemből, menthetetlenül szeretni őt. Innentől kezdve pedig a kezdeti józan gondolat már sokkal inkább elviselhetetlennek tűnik, mégis erőt veszek magamon, mégsem fakadok sírva, mégsem esek térdre előtte, mégsem kérem számon. Szeretném, ha ez most tényleg... jól sikerülne. Jobban. Még ha azzal végződik is, hogy újra kisétál az életemből. Ráérek utána kitalálni, hogy hogyan éljem azt túl.
Remegő ujjaimat a kabátzsebembe rejtve figyelem őt, mert felé mozdulni képtelen voltam, ami talán jobb is, mert ha a térdeim is remegtek volna, nem nézett volna ki valami jól. A szívem a torkomban dobog, érzelmek egész kavalkádja rohamoz meg újra, pedig csak nézem azokat az ismerős - és most mégis ismeretlennek tűnő - kék szemeket, miközben halkan köszönünk egymásnak. Azt hiszem, annak már örülhetek, hogy idejött és még hozzám is szólt, a többit pedig majd... meglátjuk. Persze nekem már a köszönés is alig akar menni, és ettől legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, mert világ életemben a hidegvéremről és a nyugalmamról voltam híres, most mégis úgy érzem magam, mintha meztelenül állnék előtte, és nem a jó értelemben. Nem szeretnék gyengének tűnni, azt szeretném, ha erősnek és összeszedettnek látna, de... ez most nem igazán megy.
Közönyös is szeretnék maradni, vagy inkább tárgyilagos, így rögtön a témára térnék, nekem mégis egy kérdés bukik ki a számon, ráadásul éppen akkor, amikor ő is meg akart volna szólani. Talán ez a legostobább kérdés az egész földkerekségen, amit ebben a helyzetben fel lehetne tenni, és amikor kifejezéstelen arccal rám néz, majd elgondolkodik, ezt hirtelen mindennél erőteljesebben érzem a szívemben. Újra kedvem támad elsüllyedni szégyenemben, megkérdőjelezem magamban, hogy egyáltalán biztos jó ötlet volt-e ez az egész, aztán már éppen visszakozni kezdenék, amikor visszafordítja a kérdést. Feltűnik, hogy nem válaszolt - ami többet mond bármilyen válasznál -, a kérdése hallatán viszont én is érzem magamat egy kicsit bezárkózni. A szemére vethetném, hogy most miért érdekli, ha eddig nyilvánvalóan magasról tett arra, hogy mi van velem, de tényleg nem akarok elmenni ebbe az irányba, mert az nem vezetne sehová. Mesélhetnék neki arról, hogy mennyi ideig éltem konstans fájdalmakkal. Mesélhetnék neki arról, hogy megismertem a nővérét és kizárólag neki köszönhetően tudok most normálisan, fájdalom nélkül lélegezni. Mesélhetnék neki arról, hogy kéttenyérnyi gyógyulófélben lévő égésnyom borítja a belsőcombomat, mert akárhányszor téptem fel és próbáltam eltüntetni onnan Uzi belevágott nevét, mindig hegesre gyógyult, mindig ott maradt, mígnem egyszer drasztikusabb megoldáshoz folyamodtam. Elmondhatnám, hogy ettől még az a nyom is rá emlékeztet. Elmondhatnám neki, hogy minden éjjel zavaros rémálmaim vannak azokról a pillanatokról, amikor magamnál sem kellett volna lennem teljesen.
Végül mégis egyetlen, apró bólintást ejtek csak meg.
– Alakulok – felelem halkan, szűkszavúan, és közben ráébredek, hogy azon a ponton vagyunk, amikor lényegében nem válaszolunk egymás kérdéseire, ettől pedig egy kicsit újra összetörök mélyen belül.
Jobbnak is látom, ha inkább tényleg rátérek a tárgyra, arra, amiért idejöttem, mielőtt még mélyebbre küzdöm magamban ebben a szégyenteljes és fájdalmas lelki mocsárban. Nyilvánvalóan ez sem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, feszültté válok, próbálom menteni a menthetőt egy viszonylag összeszedetten hangzó mondattal, de nem sokáig vagyok büszke magamra. A tekintetem megakad az ajkához emelt cigarettán, és eszembe jut a pillanat, amikor olyan felszabadultan közölte velem, hogy leszoktattam a cigiről, ettől pedig hirtelen úgy érzem, mintha valaki alaposan gyomorszájon rúgott volna. Összeszorul a mellkasom, elkapom róla a tekintetem, de amikor ő sokáig hallgat és a tengert kezdi figyelni, akkor ismét ránézek és nyelek egy nagyot, mert megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak nemet fog mondani. Amihez minden joga meg is lenne. Nekem pedig el kellene sétálnom innen.
Végül rám néz, és amikor elutasítás helyett egy reggeli lehetőségét ajánlja fel, kis híján felnyögök a megkönnyebbüléstől. Még az sem érdekel, hogy a gyomrom annyira össze van zsugorodva, hogy tudom, egy falatot sem lennék képes megenni. Egy kicsit eltereli a figyelmem, amikor többes számot kezd használni és a mellette fegyelmezetten ácsorgó kutyára pillant. Követem a tekintetét, tulajdonképpen először nézve meg magamnak az állatot - a gazdája eddig elterelte a figyelmemet -, és a közöttük lejátszódó kis interakció, no meg persze a kutya felettébb vidám reakciója talán az első valódi mosolyt csalja az arcomra. Csak akkor pillantok fel ismét Axelre, amikor újra megszólal.
– Nem rontanám el az örömét – felelem egy bólintással, a szám sarkában még ott egy apró mosoly az előző maradékából, már csak azért is, mert ezután leguggolok, hogy egy szintbe kerüljünk a kutyával... nagyjából, mert én alacsony vagyok, ő pedig méreteiben Axelhez való.
– És kit tisztelhetek benned? – pillantok az intelligensen figyelő szemekbe, remélve, hogy Axel elárulja nekem a nevét is. Nem nyúlok felé engedély nélkül, olyan fegyelmezetten van a gazdája mellett, hogy biztosra veszem: képzett kutya, bár fogalmam sincs, ez Axel érdeme-e vagy másé. Csak akkor emelem fel a kezem, ha Axel jelzi, hogy rendben van, de akkor sem simogatásért nyúlok, csupán a kézfejemet tartom az állat felé, hogy alaposan meg tudjon magának szaglászni. Ha egy kicsit megismerkedtünk, felegyenesedek, de ha az ismerkedés ezutánra marad, nekem úgy is jó; egyik esetben sem zavar, ha odajön hozzám, hogy még alaposabban körbeszagoljon, mielőtt vidáman előreszaladna.
– Gyönyörű és nagyon okos – szólalok meg, miközben figyelem, hogyan csillan meg a napfény a kutya selymes szőrén. – Mióta van veled? – kérdezem, a szemem sarkából rápillantva, miközben én is visszasüllyesztem a zsebeimbe a kezemet és elindulok mellette. Arra gondolok, hogy talán... ha ilyesmiről kérdezem és nem rögtön belevágunk a kellemetlen részekbe, akkor egy fokkal jobb lesz majd a helyzet.
Mégis... ezután fogalmam sincs, mit kérdezzek vagy mondjak. Egyszerre akarok feltenni ezer kérdést és elmondani ezer dolgot és egyszerre nem akarom kimondani egyiket sem. Szeretnék arra koncentrálni, hogy legalább nem küldött el, hajlandó velem kommunikálni, közben viszont lassan őröl fel belülről a tudat, hogy ez lett belőlünk. Mintha két idegen sétálna egymás mellett, akik nem tudják, mit mondjanak egymásnak. Én ezt a gondolatot emésztem, vagy legalábbis próbálom megemészteni, ezért ő töri meg hamarabb a csendet. A kabin említésére érzem, hogy elszorul a torkom, a mellkasom pedig kellemetlenül préselődik össze, és lassan megrázom a fejem, de nem vagyok képes ránézni.
– Nem tudtam volna... – Elharapom a mondatot, mielőtt még befejezhetném, mert nem hiszem, hogy készen állunk erre a részre. Nyelek egyet és a cipőm orrát kezdem tanulmányozni a lépteim közben. – Lényegében Módi vendégszobájában élek, amióta kihozott a kórházból – felelem inkább csendesen. Felmerülhetne a kérdés, hogy olyan sérülésekkel, mint amilyenek nekem voltak, valószínűleg jó sokáig bent tartottak, de valamiért nem hiszem, hogy rákérdezne, magamtól pedig nem mesélem el neki, hogy szinte könyörögtem neki, hogy vigyen el arról az átkozott helyről. Azt sem teszem hozzá, hogy nem is valószínű, hogy elengedne abból a szobából, mert így is nem egyszer megnehezítettem a dolgát, amikor vigyázni akart volna rám. Ez a gondolat elvezet néhány emlékhez, eszembe jut Malthe, Rán, a doboz...
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és halkan, mélyen, reszketegen szívok be egy adag levegőt. Nem akarok belekeveredni ebbe a spirálba, szeretném magam józanul tartani, és legalább annyira összeszedetten, mint amennyit eddig ki tudtam erőszakolni magamból. Feljebb emelem a fejem, megtöltöm a tüdőmet a friss, hűvös levegővel.
– Hol szeretnél reggelizni? – teszek fel inkább egy banális kérdést; olyat, amiből talán a legkisebb eséllyel lehet baj. Egyébként sem tudom, mi a terve - be akar-e ülni valahova, ismer-e jó helyet a környéken, ahová a kutyával is be lehet menni, vagy az otthon nyugalmára vágyik, még ha ettől a gondolattól az én gyomrom még jobban össze is ugrik -, csak az előbb eszembe sem jutott, hogy rákérdezzek erre.

the life we could have had || coded by eirik

“we traveled to lands and then beyond, found ourselves a boat and sailed into the sun, how we were happy in the life we could have had
 

Axel && Aviva

Furcsa érzés, amikor egyszerre kellene összeszedned minden bátorságodat azért, hogy elindulj valahová, és egyben azért is, hogy ott maradj a seggeden. Tudom, hogy el kell indulnom, ha oda akarok érni arra az időre, amit mondtak nekem, de ugyanannyira rettegek nekifogni ennek az egésznek, mint amennyire fojtogató a gondolat, hogy az utolsó pillanatban sutba dobjak mindent, amit az elmúlt napokban tettem azért, hogy a nyomára bukkanjak, és egyszerűen csak... veszni hagyjam a lehetőséget. Nem tudom, mi vesz végül rá, hogy magam mögött hagyjam a házat, majd a kapucnimat a fejembe húzva sétáljak pár utcányi távolságot, hogy aztán taxiba üljek. Talán az, hogy mérlegre teszem a dolgokat és százezredjére is arra a következtetésre jutok, hogy ha egyszer túléltem, hogy kisétált az életemből, akkor túl fogom élni még egyszer... ha pedig mégsem, legalább azzal a tudattal pusztulok majd bele a fájdalomba, hogy megpróbáltam.
Már minden fázison túljutottam. Voltam teljesen összetört, voltam kétségbeesett, szomorú, dühös, bűntudatos, gyűlöltem őt, gyűlöltem magamat, emésztettem magam a fájdalomban, a haragban, a veszteség- és hiányérzetben, újra és újra lejátszottam magam előtt minden egyes pillanatot, amire tisztán emlékeztem, és amikor eljutottam oda, hogy... talán, esetleg azt mondhatom, hogy tiszta fejjel végiggondoltam mindent, döntésre jutottam. Éreztem, hogy ezt így nem tudnám sokáig csinálni, mert ha még sokáig cincálom magam afelett őrlődve, hogy pillanatról pillanatra boncolgatni kezdem az eseményeket és kielemzem, hogy melyikünk, hol és mit rontott el pontosan, attól nem lesz jobb. Azzal csak azt értem volna el, hogy lassan, de biztosan beleőrültem volna az önmarcangolásba, a hiányába, a kérdésbe, hogy vajon lehetett volna ezt jobban is csinálni?
Nem vagyok az a fajta, aki megfutamodik egy kihívás elől, de az istenek látják a lelkem, hogy ezt a döntésemet nagyon sokszor megkérdőjeleztem. Nem azért, mert mentegetni akartam volna magamat, hanem azért, mert a szívem helyén most is egy üres, vérző, fájdalmasan lüktető üreg volt csak, és rettegtem a gondolatától, hogy annyira tönkretettem mindent, hogy ő csak beleállít egy újabb kést és alaposan megforgatja benne. Mégis nyomozni kezdtem. A múltamnak van egy olyan hasznos tanítása, amivel könnyedén fel tudok kutatni szinte bárkit, akit akarok, még akkor is, ha az illető nem akarja, hogy megtalálják. Fel voltam készülve erre az eshetőségre is, összeállítottam a fejemben lehetséges forgatókönyveket arra vonatkozóan, hogy ha Axel újabb álnévvel húzza meg magát az emberek között, meg tudjam valamilyen módon találni, és talán én lepődtem meg a legjobban, amikor végül a saját neve kezdett elvezetni hozzá. Nem bujkált, ami egyszerre tett kíváncsivá és ijesztett meg, de ennek kapcsán csupa olyan kérdésem merült fel, amit kizárólag ő tudott volna megválaszolni, így egyszerűen csak isteni ajándéknak tekintettem, hogy nem nehezíti meg a dolgomat túlságosan. Tulajdonképpen a legnehezebb azt volt kideríteni, hogy hol dolgozik, amiből azt sejtettem, hogy nem teljesen hivatalosan foglalkoztatják, de ez nem jelentett akadályt. Ha kicsit több munkával is, de megtudtam a hajó nevét. Egy halászhajóét - amikor ezt kiderítettem, a gondolat apró mosolyt csalt az arcomra. Talán ki tudtam volna nyomozni azt is, hogy hol lakik, de nem akartam ennyire betörni a magánszférájába, így megelégedtem azzal, hogy megtudakoltam, mikor fut be a hajó a legközelebbi szállítmánnyal.
És most itt vagyok, úton a kikötőbe, kavicsméretűre összeszűkült gyomorral, olyan idegesen, mintha egyszerre tartanék életem legfontosabb vizsgájára, az első randevúmra és a saját kivégzésemre. Különös elegy, mégis ezt érzem. A második taxival a Sentrumba vitetem magam, és közben írok egy sms-t Cameronnak, hogy a kikötőbe mentem; azt hiszem, már visszanyertem a bizalmát a néhányszori kihágásaimmal, amikor javarészt neki kellett összeszednie valahonnan részegen, de szeretném fenn is tartani. Azt nem mondtam el neki, hogy találkozni szeretnék Axellel, mert nem akartam, hogy aggódjon, de... majd meglátjuk, hogy megy. Mire az autó megáll, már remegnek az ujjaim egy kissé, de a sofőr nem néz rám különösebben furcsán. Összehúzom magamon a vékonyabb kabátot, mert már innen látom a víz fodrozódását, és egyébként is annyira ideges vagyok, hogy az ujjaim vége - és fogadni mernék, hogy a lábujjaimé is - jéghideg. Rápillantok az egyik kihelyezett órára és megállapítom, hogy időben vagyok, de nem szeretnék kockáztatni, ezért a kikötőbe sétálok, letolom a fejemről a kapucnit, és... várok.
Azt biztosan tudom, hogy itt van valahol, mert az ösztönöm soha nem volt hajlandó elengedni őt - minél jobban akartam kényszeríteni erre magam, annál kétségbeesettebben ragaszkodott hozzá. A pontos tartózkodási helyét nem tudnám belőni, de arra tippelek, hogy Oslo határain belül tudom őt érezni... és nem csak a jelenlétét. Ez viszont csak akkor iszonyatosan nehéz, amikor néha nem azért ébreszt az ösztönöm, mert résen kell lennem a rohama miatt, hanem mert a láthatatlan köteléken keresztül, amivel hozzá kapcsolódom, minden egyes érzése képes átjönni, ha nem koncentrálok eléggé, és amikor reggelente összekeverik a saját rémálmaimmal az ő pánik- és fulladásérzete az egy meglehetősen... gyilkos kombináció.
Türelmesen várakozok, és bár nem tudom, még mindig érzem-e majd a közeledtét, hamarosan igenlő választ kapok a kimondatlan kérdésre az ösztönömtől. Mint egy kellemes simogatás a tarkómon, és egyszerűen csak... tudom. Egy pillanatra behunyom a szemem, végigfut rajtam egy ideges remegés, a szívverésem pedig már most elkezd felgyorsulni, de megpróbálok nyugodt maradni. Nagyot nyelve fordulok abba az irányba, ahonnan érzem őt, és ahogy meglátom összetéveszthetetlen, magas alakját kibontakozni tőlem nem messze, a gyomrom még inkább görcsbe rándul. Egyszerre szeretnék sírni és egyszerűen csak odarohanni hozzá, érzem, hogy az ujjaim remegni kezdenek, ezért inkább a zsebembe dugom őket, hogy elrejtsem ezt a zsigeri reakciót. Teszek felé egy tétova lépést, de aztán rájövök, hogy talán a pokolra kíván engem, látni sem akar, csak elsétálni mellettem, és ez a gondolat annyira megrémít, hogy földbe gyökerezik a lábam. A szívem olyan sebesen dobog, hogy attól félek, újra el fogja törni a bordáimat, a vér a fülemben zúg, és egyáltalán nem tudok most rákapcsolódni az ő érzéseire, mert túl intenzívek a sajátjaim.
Azt is látom, hogy nincs egyedül. Egy nagy termetű, gyönyörű, fényes szőrű fekete kutya sétál mellette büszke és határozott léptekkel, és bár érzem, hogy az ő szemei is engem figyelnek, eszemben sincs emiatt félelmet érezni, sőt. Ha arra gondolok, hogy talán azért van, mert Axelt feszültté teszi, hogy lát - akármilyen értelemben is -, örülök, hogy ott van mellette egy ilyen jellegű társ.
Most mégsem tudok ezzel foglalkozni, mert leköti a figyelmemet, ahogy Axel felém közelít. Felém, nem az ellenkező irányba és még csak nem is nagy ívben megkerülve. Nem tudom levenni róla a szemeimet, ezúttal kontaktlencse takarásától mentes íriszeim az alakjára ragadnak, magamba iszom a látványát, mint szomjazó a vizet egy száraz sivatagban. Figyelem az arcát, rövidre vágott haját, és amikor közelebb ér, azt az imádott szempárt, aminek a menedékéért mindent megadtam volna az utóbbi hetekben. Egyszerre önt el boldogság, megkönnyebbülés, keserűség és szomorúság, de hiába akarnék utóbbi kettőre koncentrálni. A torkomban dobogó szívem elárulja, hogy van, ami soha nem változik.
– Szia – köszönök vissza halkan, de amikor meghallom, hogy elszorult torkom miatt milyen egyértelműen elárulja az idegességemet a hangom, zavartan oldalra pillantok és megköszörülöm a torkomat. Próbálok összeszedettnek tűnni, de nagyon nehéz megküzdeni az érzéssel, hogy egyszerre szeretném sírva a karjaiba vetni magam, vagy sírva megütni és aztán a karjaiba vetni magam.
– Jól vagy? – bukik ki belőlem a kérdés, pedig ennek úgy kellett volna hangoznia, hogy beszélni szeretnék veled. Elszégyellem magam, hogy a viselkedésem visszasüllyedt egy ideges, félős, tizenéves tinédzser szintjére, pedig tényleg nagyon igyekszem. Igazából az sem zavar, ha nem válaszol, esetleg furcsán is néz rám mellé, mert... megérteném. Ökölbe szorítom remegő ujjaimat a zsebemben, aztán újra nekifutok ennek az egésznek, hátha most jobban sikerül.
– Én csak... szerettem volna beszélni veled. Ha nem bánod. Ha te is akarod. Ha... – Oké, Aviva, nem kell túlragozni, érteni fogja, mit akarsz. Elkeseredetten szorítom össze a fogaimat, egyik kezemet előhúzom a zsebemből, hogy frusztráltan a hajamba túrjak vele. Ez az egész sokkal jobban és összeszedettebben hangzott a fejemben mint a kétezer alkalommal, amikor lefuttattam magamban, hogy mit fogok mondani.
– Úgy érzem, hogy... a kórházban nem egészen úgy sikerült a beszélgetésünk, mint kellett volna – nyökögök ki végre egy egészen értelmes mondatot magyarázatképp. Arra nem térek ki, hogy ez kinek a hibája lehetett, mert én úgy érzem, mindketten hozzátettük a magunkát, de egyébként sem vádaskodni jöttem ide, és nem szeretném, hogy ő így érezze. Ennél többet viszont egyelőre nem mondok, csak nagy, várakozó szemekkel nézem őt, és próbálom kitalálni, hogy ha most egyszerűen csak elköszön tőlem és elsétál, hogyan fogok életben maradni. Vajon Aegir hagyna a tengerbe fulladni, vagy esetleg ő maga segítene nekem a tenger mélyén maradni azért, amit a fiával tettem?

the life we could have had || coded by eirik