“Hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Móði && Aviva

Úgy rázza le magáról a hálámat, mintha nem ő lenne az egyetlen, aki még tartja bennem a lelket. Csak miatta nem adtam még fel véglegesen, bár van egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon lett volna elérhető közelségben fegyver, amivel pontot tehettem volna mindennek a végére. A tekintetemből mindenesetre nem tudja kitörölni a hála csillogását, különösen, ahogy előzékenyen a kanapéhoz kísér, hogy le tudjak ülni és ne kelljen tartani magam. Próbálok elébe menni a dolgoknak, mert úgy sejtem, neki is van elszámolnivalója velem - jogosan -, és bár nem számítok rá, hogy ő is... olyan stílusban adja elő, szeretnék túlesni rajta. Most még mindent el tudok viselni. És mégis, az, hogy nem él a lehetőséggel, hogy a mondanivalót arra hegyezi ki, hogy még többet szeretne nekem segíteni, az egészen más értelemben zsugorítja apróra a gyomromat. Amikor fény derül arra is, hogy pontosan ki tudna nekem segíteni, az ismerős, letaglózó erejű fájdalommal tölt el, de igyekszem visszanyelni ezeket a hullámokat, mert nem Módi és még csak nem is az istennő - Hronn, mint megtudom - hibája, hogy ilyen bonyolult helyzetbe kerültünk... miatta. A fémvázam említésére megpróbálkozom egy apró mosollyal.
– Beépített páncélom van, tök menő. Olyan Terminátoros. Nem is értem, mi bajod van vele – eresztek meg egy viccet is. Alapvetően nem vagyok vicceskedő kedvemben, sőt, kifejezetten a béka segge alá tenném magam hangulatilag, de szerencsére az sosem esett nehezemre, ha a saját életemet nem kellett komolyan vennem. Ezt már ő is tapasztalta, akkor nem is tetszett neki, de talán most mosolyt tudok csalni az arcára. Egyszerűbb így, mint sajnálni engem.
– Annak én is – fejezem ki az egyetértésemet halkan, amikor a kórháza említi. Egy nappal sem bírtam volna ki többet ott. Kifejezem a hálámat is ezzel kapcsolatban, mindkettőjük felé, ezredjére is, még akkor is, ha megint csak azt mondja, nincs rá szükség.
Csak amikor azt mondja, visszafizethetem azzal, ha legközelebb szólok, érzem újra erőteljesen fellángolni a bűntudatot a mellkasomban. Nincs bántó vagy vádló éle a hangjának, ezt pontosan érzem, de nem tudok segíteni ezeken a gondolatokon. Elkapom róla a tekintetemet és szinte nem is lélegezve nyelek egy nagyot. A fejemben hallom visszhangozni az Ő hangját, a vádló szavait. De neked ez semmit nem mond, mert senkit nem veszel figyelembe. Se az apád, se a testvéred, se Módit, se engem. Nem érdekel téged, mit érzünk, vagy mit gondolunk. Olyan tisztán fel tudom idézni a pillanatokat, a szavakat, mintha most is itt ülne mellettem, mintha engem nézne azokkal a szomorú, dühös, csalódott, vádló kék szemekkel, mintha újra és újra a fejemhez vágná, hogy egy önző, érzelmeket nélkülöző szörnyeteg vagyok. Pontosan az, aminek Uzi is leírt engem.
Módi hangja ránt vissza a valóságba, mielőtt még szaggatottá válna a légzésem, mielőtt még mélyre merülnék abban a sötét sártócsában, és az, hogy újra csak a támogatásáról biztosít, segít is a felszínen maradni. Nincs erre jobb válaszom egy újabb adag hálánál, de ezúttal már nem érem be köszönömökkel, kitérek arra is, hogy ennél sokkal többről van szó. Kiszolgáltatott vagyok, miközben ki tudja, vadászik-e még rám valaki, és ha ő nem lenne... Az apám nincs magánál, hogy segítsen, aki pedig eddig kész lett volna védelmezni mindentől, az...
Nagyon fáj kimondani az egyedül szót, de sajnos így igaz. Lenne, nélküle, ahogy erre ő is felhívja a figyelmemet. Felemelem a fejem, hallgatom komoly szavait, ahogy fogadkozik, hogy soha többé nem leszek már egyedül, és érzem, hogy a gyomrom újra görcsbe rándul. Mérhetetlen hálát érzek, ugyanakkor egyáltalán nem érzem azt, hogy méltó lennék erre, hogy megérdemelném a törődését. A szemeim gyanúsan szúrni kezdenek, de egy nagy nyeléssel és némi pislogással most még uralkodni tudok az érzéseimen. Egy apró, de annál őszintébb hálával átitatott mosollyal bólogatok a szavaira, és attól félve, hogy el fogok érzékenyülni, hogy össze fogok törni, inkább elterelem a szót. Valami másra, ami egyikünk számára sem kellemes, de tudni szeretném.
Látom, hogyan húzza ki magát és vesz egy nagyobb levegőt, de állom a pillantását, én is őt fürkészem, míg összeszedi a gondolatait. Szeretném, ha látná rajtam, hogy elmesélhet mindent, nem fog vele összetörni vagy ilyesmi. Ez nem változik akkor sem, amikor beszélni kezd, figyelmesen hallgatom, még akkor sem kapom el a tekintetem, ha Ő kerül szóba. Épp csak megrebbennek a szemhéjaim a neve említésére, de más jelét nem adom, hogy hatással lenne rám. Csak akkor nézek egy pillanatra az ölemben szorosan összekulcsolt ujjaimra, amikor azt mondja, nem akart a halálhíremmel az apám elé járulni, de aztán egy nagyobb nyelést követően újra felemelem a fejem és tovább hallgatom. A rúna említésekor megérintem a karomat a másik kezemmel, mintha még most is érezném, a szemeimben pedig hála csillan, újra. Tudom, hogy nélküle valószínűleg nem éltem volna túl. Arra az egy pillanatra tisztán emlékszem, amikor megláttam Őt, az élet pedig elkezdett... elhagyni. Egészen addig, míg Módi mellém nem ért.
Nem vágok közbe, nem szakítom meg a mondanivalóját, és amikor befejezte is csak egyetlen kérdésem lenne igazából... de végül annak sem adok hangot, egyelőre. Látom rajta, hogy van még valami, amit mondani szeretne, de mintha nem tudná, hogyan fogjon bele. Egy kicsit felvonom a szemöldököm, bátorítóan pillantok rá és biccentek is egyet, hogy nyugodtan mondja el, amit szeretne. Aztán, ahogy belevág, ahogy a nevemmel kezdi, már nagyjából sejtem, hogy most következik valami olyasmi, amire először számítottam, de nem baj. Megrebbenő tekintettel nézek rá az első kérdései alatt, de a hangjában érződő gyötrődés újra görcsbe rántja a gyomrom, ezúttal a rossz értelemben. Elkapom róla a tekintetem, ismét a kezeimet kezdem figyelni, bár az ujjaim már úgy szorítják egymást, hogy elfehérednek az ízületek a kézfejeimben. Ezen csak akkor lazítok egy kicsit, amikor átül mellém, de ránézni még nem vagyok képes. Nem húzódom el a kedves és törődő érintések elől, részben mert nem akarok, részben pedig mert nem is tudnék. Kétségbeesetten próbálom összetartani, egyben tartani magam, de egyre nehezebb, hogy közben tisztán hallom és érzem: fontos vagyok neki.
És én őt is cserben hagytam.
Amennyire tudok veszek egy mélyebb, akadozó lélegzetet. Még mindig nem nézek rá, mert nem tudnám állni a tekintetét, de beszélni kezdek, még ha egy kicsit rekedtebb hangon is.
– Hagytam, hogy a bőröm alá férkőzzön – kezdem halk, de azért jól érthető hangon. – Elbasztam. Kegyetlenül. Azt hitem, én vagyok az okosabb kettőnk közül, hogy majd túl tudok járni az eszén, hogy ki tudom használni a gyengeségeit és ellene tudom fordítani őket... és közben megfeledkeztem arról, hogy bár ő az egyik legaljasabb szemétláda, akit valaha a hátán hordott a Föld, hogy egy arrogáns, beképzelt seggfej, egy irányításmániás, beteg faszkalap... emellett okos is. Nem vettem számításba, hogy ő is ismer engem. Persze, hogy ismert, majdnem tíz éven keresztül közvetenül neki dolgoztam. Pontosan tudta, hogy... hogy Axel számomra nem akármilyen gyenge pont, és tudta, hogyan fordítsa ellenem az egészet. Én pedig hagytam neki. – Tördelni kezdem az ujjaimat az ölemben, pedig legszívesebben belevájnám a körmeimet a combjaimba, hogy fájdalmat okozzak saját magamnak. – Axel mindent tudott rólam, de soha nem... mentünk bele a részletekbe, ha érted, mire gondolok. Soha nem mondtam el neki, pontosan mennyi van a számlámon. Hogy miket csináltam. Kikkel. Hányszor. De még ha őt nem is riasztotta volna el a valóság... ha el is fogadta volna... Mi lett volna utána? Tegyük fel, hogy pontot tudtunk volna tenni a végére, akár a te segítségeddel is. És aztán? Virágos ruhákba öltözve parádéztam volna, mint egy... normális ember? Mint akinek nincs semmi a rovásán? Mint aki nem tett semmit? Akinek nem tapad vér a kezéhez? És ha igen, meddig tudtam volna ezt fenntartani? És ha nem tudtam volna tovább fenntartani, ha kiderült volna valami, ha felismert volna valaki... mit tudtam volna felmutatni? Mi tudtam volna felhozni a mentségemre? Mit kellett volna tennem? Pszichológushoz járni, hogy megmondják, mi a baj a fejemben? Az változtatna valamit? – Kétségbeesve rázom meg a fejem. Észre sem veszem, milyen megállíthatatlanul törnek elő belőlem a szavak, a kétségek, a félelmek. A torkom elszorul, és közben mégsem képez akadályt a szavak ellenében. Felemelem a kezeimet, megdörzsölöm az arcomat, és ekkor emelem a tekintetem először Módira, lassan, de nyíltan pillantva rá. A szemeimben ott ül minden kétség é gyötrelem, minden fájdalom, az önutálat minden egyes apró szikrája.
– Bizonyítani akartam, Módi – válaszolom meg végül a kérdését halk, megtört hangon. – Kétségbe voltam esve. Akartam valamit, amibe kapaszkodhatok, amit felmutathatok. Nem hagyhattam veszélyben Axelt és a családját. Tennem kellett valamit, és elhittem, hogy ha ennek egyedül teszek pontot a végére, úgy, hogy közben biztosítom az ő biztonságukat is, akkor... akkor elértem valamit. Akkor érdemes vagyok mindarra, ami ti láttok bennem. Akkor felérhetek ahhoz a képhez. – Újra elfordítom a tekintetem, a fejemet pedig lehajtom, ahogy összeszorítom a szemeimet. Halk, lemondó sóhajjal rázom meg a fejem, összepréselt szemhéjaim alól forró nedvesség nyer utat magának. – De még erre sem voltam jó. Ehhez sem voltam elég. Nem tettem mást, csak... cserben hagytalak titeket. Elárultam Axelt, elárultalak téged, megszegtem minden ígéretet, amit nektek tettem, csak azért, hogy aztán nektek kelljen kihoznotok engem onnan. Igaza volt Uzinak és igaza volt Axelnek is. Nem vagyok más, csak egy önző szörnyeteg...

hold me now || coded by eirik

“it's too late to go back, I let the darkness seep through the cracks. Love is bleeding, I curse my breathing, the day is gone, the day is gone
 

Móði && Aviva

Muszáj kiszakítanom magam a szürke, sötét, monoton, depresszív hétköznapok végeláthatatlan körforgásából. Nincs különösebben sok motivációm ahhoz, hogy felkeljek, hogy megmozduljak, hogy bármit is csináljak, hogy éljek, de nem játszhatom ezt tovább. Össze kell szednem magamat, ha nem is azért, mert én akarom, akkor azért, mert Módi nem azért segített hazahozni engem, nem azért hozott el magához, nem azért törődik velem és nem azért kedves hozzám, hogy én egyszerűen csak fogjam magam és feladjam. Még akkor sem, ha legszívesebben azt tenném.
Pokoli fájdalommal jár minden mozdulat, még egy szimpla felszínes levegővétel is, de már kezdem megszokni, és a fájdalomtűrésben egyébként is mindig jó voltam - már ha fizikai fájdalomról beszélünk. A tarkómat csiklandozó kis érzéssel nagyjából be tudom lőni, hogy a nappali felé kell keresnem Módit, és alig jelenek meg a szoba - vagy hát inkább a nagy tér - küszöbén, már pattan is fel a fotelból, megfeledkezve a könyvéről, hogy hozzám siessen. Egy halvány, apró, de őszinte mosolyt csal az arcomra a gondoskodása, ahogy óvatosságra intve a kanapéhoz kísér, hogy minél hamarabb letehessem magam oda. Ez újra fokozza bennem a lelkiismeret-furdalást, aminek hangot is adok, de persze lesöpri magáról a dolgok, miközben lassú léptekkel a kanapéhoz megyünk.
– Köszönöm. Tényleg. Mindent – teszem azért még hozzá halkan, mielőtt egy halk, elfojtott kis nyögéssel leülnék a kanapéra. Így azért már sokkal könnyebb, mert legalább nem kell tartani magamat. A szavakkal azért óvatosan bánok, bár nem hiszem, hogy magyaráznom kellene neki, miért nem mondok ki olyanokat, mint hogy jól vagyok. Mondhatnám, de ő is tudná, hogy hazudok.
Inkább felajánlom neki azt, hogy ő beszéljen, mert ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy ő is tudna mit mondani nekem. Valószínűleg nem úgy, mint... Szóval ő biztosan nem akarna megszabadulni tőlem és ellökni magától, de minden joga meg lenne ahhoz, hogy kellemesen lekapjon a tíz körmömről azért, amit csináltam. Lehajtja a fejét, mint aki nagyon is érti, mire gondolok, de aztán ahogy újra rám pillant, egyáltalán nem ilyesmiről kezd beszélni. Meglepve tekintek rá, a szemeimben pedig csillan egyfajta remény, mert már most utálok ilyen magatehetetlen szerencsétlennek lenni, és ha ő ismert ilyen gyógyító erejű istennőt, aki ráadásul egyszer már segített is nekünk, az nagyon ígéretesen hangzik. Csak épp azt nem értem, miért tördeli ilyen aggodalmasan a kezeit és miért nem néz rám.
– Amúgy...? – bátorítom a folytatásra finoman. Rosszat sejtek, de most már tudni szeretném.
Amikor kimondja, hogy tengeristennő, kiszakad belőlem egy halk, fájdalmas sóhaj. Annyit már én is fejlődtem a mitológiai ismeretek terén, hogy tudjam: ha tengeristenek, akkor két ág van, és nem nehéz kitalálni, hogy ha Módi ilyen arckifejezéssel ejtette ki ezt a szót, akkor ez bizony Aegir ága. Érzem, hogy a mellkasomba belemar a fájdalom, néhány pillanatra lehajtom a fejem, amíg össze tudom szedni magam. Nem akarom, hogy túl egyértelmű legyen. Nem akarom, hogy ő érezze rosszul magát emiatt. Elsőre nem sikerül megszólalnom, de megköszörülöm a torkomat, hogy másodjára már menjen.
– A nővére, igaz...? – kérdezem halkan. Nem akarom most kimondani a nevét, úgyis tudjuk, kire gondolok.
Újra megköszörülöm a torkom, veszek egy kicsit nagyobb levegőt, amekkorát még tudok anélkül, hogy vissza kellene tartanom a lélegzetem a fájdalomtól.
– Nagyon kedves tőle, hogy segít, és neked is köszönöm, hogy felvetted vele a kapcsolatot – pillantok rá őszinte hálával a szemeimben. Semmi okom rájuk haragudni, hiszen ők csak segíteni akarnak nekem.
Egy kicsit hallgatunk ezután, mintha nem nagyon tudnánk eldönteni, mit mondjuk ki hangosan is és mit ne. Még mindig arra számítok, hogy előbb-utóbb beérik majd nála az a fejmosás, és közben ott motoszkál a fejemben ezernyi kérdés is, amit fel akarok tenni. Mégis erőt veszek magamon és megvárom, hogy ő törje meg előbb a csendet - még ha ez ismét nem egy alapos lecseszést jelent is.
– Tudom – mosolyodom el halványan, hálásan. – Elhiszem, hogy nem akarod kitenni a szűröm, és hidd el, ki is fogom használni. Nem tudom, hogy... hogyan alakul a helyzetem, de ha még mindig van vérdíj a fejemen, most nagyon kiszolgáltatott lennék... egyedül. – Hosszan hallgatok, mielőtt kimondanám azt az utolsó szót, de aztán megteszem. Egyedül. Módi nélkül egyedül lennék, mert az, aki eddig feltétel nélkül védte volna a hátamat, amíg nem tudom megvédeni önmagam, elhagyott. Lesütöm a pillantásomat és nyelek egy nagyot, még azelőtt kizárva a fájdalom erőteljes hullámait a fejemből, mielőtt igazán elönthetnének. Inkább felemelem a fejem és újra Módira pillantok; ha ő nem kap az alkalmon, akkor megteszem én.
– Elmeséled, hogy mi történt...? – kérem halkan, óvatosan. Fogalmam sincs, hogyan találtak meg, hogyan jutottak oda, és igazság szerint nagyon zavaros emlékeim vannak arról is, amikor odaértek és kihoztak onnan.

day is gone || coded by eirik

“it's too late to go back, I let the darkness seep through the cracks. Love is bleeding, I curse my breathing, the day is gone, the day is gone
 

Móði && Aviva

Úgy érzem magam, mint akit bezártak egy sötét, hideg, ablaktalan helyiségbe, ahol nincs levegő. A fájdalom olyan mélyen gyökerezik és olyan áthatóan jár át teljesen, hatol a csontjaimig, majd hasítja szinte ketté azokat is, hogy fogalmam sincs, hogyan tudom egyáltalán túlélni. Néha nagyon nehéz eldönteni, hogy mi okoz nagyobb kínt, a testem, vagy a lelkem fájdalmai, néha a kettő teljesen összefolyik, néha az egyik erőteljesebb a másiknál. A nővérek általában nem értik, hogyan lehetnek egyáltalán fájdalmaim, mert fogalmuk sincs róla, hogy már rég kifigyeltem, hogyan adagolják - akarnák adagolni - nekem a fájdalomcsillapítót, és amint kimennek a szobámból, én teszek róla, hogy több ne juthasson a véráramomba. Nem akarok gyógyszereket. Nem akarok eltompulni. Nem akarom, hogy csillapodjon a fájdalmam, meg akarom élni minden pillanatát, mert ameddig a testem minden egyes porcikája sajog, addig tudom, hogy hiába érzem magam üresnek és sötétnek belül, még élek.
Egyszerre lenne rengeteg kérdésem és egyszerre nem akarom tudni a válaszokat egyikre sem. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez történt. Még mindig, minden egyes alkalommal, amikor felébredek egy hosszabb vagy rövidebb, felületes álomból, elhiszem, hogy ha kinyitom a szemem, Axel ott fog ülni a szoba másik végében. Elhiszem, hogy ad nekem egy esélyt, hogy megmagyarázzam. Hogy azt mondja, nem gondolt mindent komolyan. Hogy idejön hozzám, magához ölel, és gyógyítani kezd egyetlen érintéssel, az illatával, a hangjával, kék szemeinek békét adó látványával. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer, amikor nekem lesz mindennél nagyobb szükségem arra, hogy mellettem legyen, ő a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben hátat fordít majd nekem. Tudom, hogy hibáztam. Tudom, mit tettem. Tudom, hogy nincs rá mentség. Tudom, hogy megérdemlem a haragját, azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy képes lesz magamra hagyni, miután csak a szó szerinti isteni beavatkozásnak hála nem haltam meg. Miután pontosan tudja, mi történt velem.
A fájdalom és a magány bűzös, fullasztó mocsarában dagonyázva ráadásul még hálátlannak is érzem magam. Módi végig mellettem marad, és még azt sem veszi magára, hogy úgy nagy általánosságban még csak megszólalni sincs kedvem. Miután a könnyeim elfogynak, a némaságomat is ugyanúgy tűri, kitartóan figyelve törődő, aggódó tekintetével. Válaszolok az egyszerű, érdeklődő kérdésekre, de nem túl bőven. Reménytelennek érzem magam, elveszettnek, és hiába nem vagyok egyedül, olyan borzalmas magánytól és ürességtől kong a szívem - vagy az a valami, ami a helyén maradt -, hogy néha elgondolkozom, mi lenne, ha a másik irányba állítanám a fájdalomcsillapító adagolását, de Módi figyelő szemei előtt nem igazán tudnám ezt megoldani, a Berettám pedig nincs nálam, hogy megpróbáljak gyorsabb lenni, mint ő. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki azért, mert megmentette az életemet, kitart mellettem és vigyázni akar rám, de egyszerűen... nincs semmi motivációm arra, hogy végigcsináljak egy újabb napot, aztán még egyet, majd még egyet. Nincs értelme semminek. Nélküle nincs.
Persze előbb-utóbb a kórházban is eljutunk addig, hogy beszélgetni akarjanak velem. Felfordul a gyomrom az orvosi vizitektől, a nővérek együttérzőnek tűnő, de valójában szánakozó pillantásától, de akkor sokallok be, amikor felajánlják, hogy beszélgessek egy pszichológussal. Kis híján kiröhögöm a nővért, amelyik ezt javasolja, és nem a felsőtestem konstans, éles sajgása tart vissza ettől, hanem az, hogy ha engednék a nevetésnek, akkor a következő lépésben elkezdeném kifejteni neki, hogy a pszichológus is kezelésre szorulna egy velem való beszélgetés után. Ezen a ponton kezdek szinte könyörögni Módinak, hogy akárhogyan is, de vigyen ki innen, és talán meg sem kellene lepődnöm azon, hogy ő addigra már majdhogynem elő is készítette az "akciót". Egyelőre nem tudok meg sokat arról, hogy milyen ismerősén keresztül és hogyan intézi el, de a lényeg az, hogy papíron átvesz egy magánklinika - így a kórháznak nem lehet ellenvetése -, a valóságban pedig hazavisz magához. Igazából nem zavar, hogy az alku része lesz a vendégszobájába való beköltözés, mert bár van egy olyan sejtésem, hogy - jogosan - szeretné rajtam tartani a szemét, egyébként sem hiszem, hogy képes lennék betenni a lábam az erdei házba... máshová pedig nincs mennem.
Újabb napok telnek el. Szégyellem, de továbbra sem leszek közlékenyebb, már csak azért sem, mert ahogy a gyógyszerek maradéka is elkezd végre kiürülni a szervezetemből, az elmém szinte túlságosan tiszta lesz. Álmodni kezdek. A jobbik eset az, amikor Vele álmodok, még ha mindegyik álomnak az is a vége, hogy elhagy engem; nem enyhít a lelkem kínjain, de legalább álmomban láthatom Őt, beszél hozzám, meg tudom érinteni és ő is megérint engem. A másik eshetőség, amikor megálmodom azt, amiről a nővérek és az orvosok igyekeztek olyan kínosan finoman beszélni, mintha hímestojással játszadoztak volna éppen, azt, amiről csak Módi közbenjárásának köszönhetően nem kellett beszélnem a rendőrséggel is. A képek zavarosak, szakadoznak, néha összefüggéstelenek, mintha egy megrongálódott régi VHS-t akarnék visszanézni, de az érzések és a hangok fájdalmasan élesek. Soha nem ébredek sikítva vagy hevesen, csak egyetlen összerezzenéssel, hogy aztán hideg verítéktől borított testtel, zihálva bámuljam a plafont hosszú percekig, néha egyenesen órákig, várva, hogy elmúljon a rosszullétem, Uzi kéretlen emléke a testemen és a testemben, az általa kiadott gyomorforgató hangok és szavak a fülemben.
Szentül hiszem, hogy elég erős vagyok ehhez. Hogy nem tud rám hatással lenni. Hogy nem tud ezzel még a sírból visszanyúlva is még jobban összetörni. Még akkor is ezt mantrázom magamban, amikor minden egyes alkalommal, amikor nagy nehezen kivonszolom magam a fürdőszobába, olyan sokáig és olyan erőteljesen dörzsölöm a bőrömet a zuhany alatt, míg az egész vörössé és irritálttá nem válik, a sebeim pedig újra és újra fel nem szakadnak - ebben az esetben szó szerint. Amikor először felfedezem a nevét a combom belsejére karcolva, addig kutatok a fürdőszobai szekrényekben, míg nem találok egy körömtisztító kefét, de azzal sem érek el mást, mint hogy még jobban felsebzem a bőrömet és egyre mélyebben írom magamba azt az átkozott nevet. És bár minden egyes alkalommal, amikor nézem, hogyan mossa a víz a véremet lassan a lefolyóba, azt képzelem, hogy őt mosom le magamról, mégis minden éjjel visszatér, és mégsem vagyok képes belenézni a tükörbe, hogy megnézzem magamnak jobban is a nyomait.
Nem tudnám pontosan megmondani, hány napra van szükségem ahhoz, hogy ha minimálisan is, de megpróbáljak átlépni a saját árnyékomon. A napok egyébként is eléggé összefolynak, de egyszer eljön az a pont, amikor már rosszabbul vagyok a gondolattól, hogy továbbra se igazán szólaljak meg, mint attól, hogy Módi szemei elé járuljak. Ezért is veszek erőt magamon egyik este, hogy aztán olyan gyorsan cselekedjek, amennyire csak a testem engedi, mielőtt még meggondolhatnám magam. Az biztos, hogy nem én vagyok a leginkább bizalomgerjesztő látvány a világon, de még csak különösebben veszélyes ellenfélnek sem tartanám magam, ha nem tudnám, hogy ha kell, a képességeim megvédenek a fájdalomtól is. Hiába húzok fel hosszúnadrágot és hosszú ujjú felsőt, nem tudom elrejteni az arcomon virító sérüléseket, ahogy a feketéslila ujjnyomok is kikandikálnak a garbó alól, a járásom pedig pont olyan magabiztos, mint valakinek, aki még csak egy mély levegőt sem tud venni anélkül, hogy ne látna tőle csillagokat, de azért...
Hát, talán egy hajszálnyival jobban nézek ki, mint egy nagy rakás szerencsétlenség.
Módit a szokásos tarkócsiklandozó érzésemmel próbálom belőni a házon belül, és akárhol is van éppen, eltökélt szándékom megtalálni őt, hogy aztán, amikor tényleg megtalálom, megpróbálkozzak egy mosollyal. Én is tudom, hogy nem lesz valami élettel teli, de az biztos, hogy a belefűzött hálám valódi.
– Szia – köszönök neki halkan, egy kicsit zavartan, hogy most így hirtelen elődugtam az orromat annyi bujkálás után. – Hálátlan vendégnek érzem magam itt, hogy csak a szobámban kuksolok naphosszat. Ne haragudj. Csak nagyon... – kezdek bele a mondatba, amit fogalmam sincs, hogyan folytathatnék anélkül, hogy ne törjem össze saját magamat. – Khm, szóval, igen. De most már kezdek... megszokni. – Azt semmiképpen nem mondhatnám, hogy "jobban lenni", mert ordas nagy hazugság lenne. Tekintetemmel keresek a közelében egy ülőalkalmatosságot, ahova le tudom tenni magam a könnyebbség érdekében, és ha ezzel megvagyok, ráemelem a szemeimet - a hála mellett szomorúsággal és bűnbánattal.
– Gondolom neked is van... mondanivalód – szólalok meg újra halkan. Én is sok mindent szeretnék tudni, de úgy sejtem, az a minimum, ha átengedem neki a lehetőségét arra, hogy ő is kifejtse rólam a véleményét. Legalább nála biztos lehetek abban, hogy nem fog sem elsétálni, sem páros lábbal kirúgni az ajtón - azt hiszem, már megtette volna, ha ezt akarná.

day is gone || coded by eirik