“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light
 

Móði && Tyr && Aviva

Néha, bizonyos szempontból tényleg szinte visszasírom azt az időszakot, amikor a Cégnek dolgoztam. Nem azért, ami voltam, hanem azért, mert minden olyan... egyszerű volt. Nem kellett érzelmekkel foglalkoznom, nem kellett másokkal törődnöm, csak mentem előre, tettem a dolgomat, és ennyi. Amióta az életem a feje tetejére állt, vagy inkább amióta újra belépett az életebe Ő, olyan az egész, mint egy érzelmi hullámvasút, ami néha olyan magasságokba repített, amelyeknek a létezéséről sem tudtam... és most épp olyan mélységbe taszított, hogy nem igazán látom a kiutat a gödörből. A hír, hogy az apám magához tért, olyasmi volt, mintha megláttam volna a fényt ennek a gödörnek a tetején, a magasban, de hiába vagyunk most itt, hiába látom őt a saját két szememmel, még mindig nem érzem magabiztosan magam az úton.
És még ha ezt nem is mondja ki konkrétan, valami azt súgja, most együtt tapogatózunk a sötétben, csak épp egyikünk sem meri ezt kerek-perec bevallani.
A jó hír az, hogy nem vagyunk számára teljesen idegenek. A rossz hír pedig az, hogy nem emlékszik mindenre. És persze az, hogy még mindig homályos, mi történt, az pedig pláne, hogy ezek után mire számíthatunk... és hiába szeretnék odamenni hozzá, megszorítani a kezét, biztosítani arról, hogy én itt leszek mellette, bármi történjék is, nem teszem meg, mert látom rajta a feszültséget. A kényelmetlenséget. Nem akarom erőltetni azt, amiről - egyelőre biztosan - nem akar sokat beszélni. Még akkor sem, ha mindez a konyhában afelé mutat, hogy nekem kell olyasmiről beszélnem, ami fájdalmas.
Persze felesleges lenne meglepődni ezen, elvégre ő még mindig Tyr; ha a fizikai sérüléseimet el is tudtam rejteni előle a ruházatommal, túl éles a szeme ahhoz, hogy ne lásson rajtam, rajtunk mégis mindent. Amikor Módi értőn biccent, miután rápillantottam, egy apró mosolyt is megengedek magamnak felé, mielőtt belevágnék. Még nem a történetbe, először meg kell tudnom, mennyire kell koránról kezdenem, az apám emlékeitől függően. Amikor pedig ő az ügynökséget és az azzal kapcsolatos sejtéseit említi, egy kicsit fel is derülnek a szemeim, ahogy elmosolyodom.
– Igen, ezzel nagyon jól leírtad – adok hangot is az örömömnek, miszerint tényleg érzi és sejti, mi minden történt. Ettől úgy érzem, nincs minden veszve.
Az örömöm persze egészen addig tart, míg ismét meg nem szólal, és fel nem emlegeti azt a bizonyos pasast. Örülök, hogy a kávéfőző felé fordul, mert az érzés, ami rám tör, felér egy gyomorszájon vágással. Szóra nyitom a szám, de nem jön ki rajta hang, ezért megpróbálom összeszedni és megcélozni magam egy kicsit. Nyelek egy nagyot, aztán megköszörülöm a torkom.
– Miatta már... nem kell aggódnod – mondom végül halkan, a padlót fixírozva. Újra örülök, mert a kávék elkészültek, és így legalább van mivel lekötnöm magam, arról nem is beszélve, hogy nyerek egy kis időt. Teszek a bögrémbe cukrot, aztán magam is az asztalhoz lépek, de az apámmal ellentétben és kihúzok magamnak egy széket és leülök rá. Fizikailag még mindig elég gyenge vagyok, és minél kevesebb ideig kell állva tartanom magam, annál jobb.
A kérdésére megrebbennek a szemhéjaim, úgy fordítom a tekintetem a fekete nedűre a bögrémben, mint akit rajtakaptak valamin.
– Hülyeséget csináltam – kezdek bele halk hangon. – Az ügynökség, mire emlékszel... évekkel ezelőtt otthagytam őket és ők azóta a nyomomban voltak, de eddig nem sok esélyük volt. Soha nem tudtak elérni hozzám, még ha segítség is kellett ehhez, akár tőled, akár Móditól – emelem fel a feje egy kicsit, hogy halványan rá, majd Módira mosolyogjak. A mosoly viszont nem tart sokáig, ahogy apám tekintetét sem tudom tovább állni, ezért újra a kávét kezdem bámulni. – Nem számítottam arra, hogy végül kétségbeesésükben fogást találnak rajtam, de megtörtént. Felkínáltam nekik egy gyenge pontot, azt a valakit, akire emlékszel, és ők kihasználták. A szeretteit fenyegették, nekem pedig mindenféle átkos dolgot ragasztottak a fejembe, és ezért én... Feladtam magam. Egyedül mentem oda. Elárultam azt, akit szerettem, és nem szóltam senki másnak. – Még mindig lehajtva tartom a fejem, mert ez nem olyasmi, amire büszke vagyok. Nem olyasmi, ami büszkévé tenné őt, akár az apámként, akár Tyrként. – Egyedül akartam véget vetni ennek, de nem voltam hozzá elég – halkul el egy kicsit a hangom. – Módiék jöttek el értem. Nekik köszönhetem, hogy még élek – fejezem be végül szinte már suttogva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés lesz színt vallani neki, hogy ennyire... kicsinek és kevésnek érzem majd magam attól, hogy én, a nagy Tyr lánya, vér a véréből... elbuktam. Erre nem létezik szebb szó.

dreams of my downfall || coded by eirik

“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light
 

Móði && Tyr && Aviva

A kocsiban ülve persze nem leszünk okosabbak Módival, sajnos, és onnan kiszállva is legfeljebb egymásban tudjuk tartani a lelket, míg az ismeretlen felé sétálunk. Na jó, szerintem inkább ő tartja a lelket bennem - úgy nagyjából azóta, hogy hazahoztak -, pedig tudom, sejtem, érzem, hogy neki ez legalább olyan nehéz. Az ajtóban is tanácstalanul nézünk össze, először akkor, amikor csak a második kopogásra kapunk választ, aztán pedig akkor, amikor az apám úgy nyit ajtót, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben mindhárman tudjuk, hogy nem az. Jelen helyzetben nem. Némi szerencsétlenkedő köszönés és bocs, hogy rád törtünk után végül beinvitál minket a házba, bár az igazsághoz egyelőre nem jutunk közelebb. Ralphot mindketten régi ismerősként üdvözöljük, és esküszöm, a farkas úgy néz rám okos szemeivel, mintha azt üzenné: tudom.
Odabent nem tudom rávenni magam, hogy leüljek. Tudom, hogy ülnöm kéne, mert még mindig elég gyenge vagyok, de most képtelen vagyok rá. Módira pillantok, finoman unszoló gesztusára pedig jobb ötlet híján bemutatkozom az apámnak, újra, még ha nem is volt olyan régen, hogy ezt először megtettem, mikor rám talált. Nem tudom leplezni az érzéseimet, a félelmemet a bizonytalanságtól, csak figyelem az ismerős vonásokat, a kék íriszeket, és szinte imádkozom hozzá, hogy emlékezzen rám. Akkor sem fordítom el róla a pillantásomat, amikor Módi is bemutatkozik, aztán csak várok, kétségbeesetten, mintha a halálos ítéletemet készülne kimondani. Valahol talán így is van. Ha mindezek után még őt is elveszíteném, nem tudom, fel tudnék-e állni a földről újra.
Talán ezért is szakad ki belőlem egy nagyobb lélegzet, amikor azt mondja, hogy emlékszik ránk. A hangja fáradt, borzasztóan fáradt, és azt is hozzáteszi, hogy most már emlékszik, ami nem túl jó előjel, de a semminél mindenképpen jobb, nem? A kétségbeesésem enyhül valamelyest, de továbbra is aggódva szemlélem őt; a tekintete, amely egykoron csupán a megannyi leélt élet bölcsességét hordozta, most legalább annyira fáradtnak is tűnik. Szeretném őt kifaggatni, megkérdezni tőle, hogy mi történt pontosan, de valamiért úgy érzem, hogy ő maga is azon vacillál egyelőre, hogy mit mondjon, ezért türelemre intem magam.
Amikor a konyha felé int a kezével, Módira pillantok, aztán én a magam részéről elindulok utána. Megtámaszkodok a pulton, hogy könnyebb legyen tartani magam, a tekintetem azonban nem veszem le róla, még akkor sem, ha egyelőre csak a hátát láthatom. Mintha egy örökkévalóság telne el, mire előkészíti a kávét és végre felénk fordul. Tekintetem azonnal az övét keresi, de még mindig türelmesen várom, mit szeretne elmondani nekünk. A vallomása olyan szempontból megnyugtató, hogy elmondja, mi zajlik le benne éppen, olyan szempontból viszont aggasztó, hogy min megy éppen keresztül.
– Semmi baj – igyekszem megnyugtatni halk hangon, amikor a tekintetében mintha sajnálatot látnék tükröződni, amiért kevés dologra emlékszik. Megengedek magamnak egy apró, halvány mosolyt. – Én egyébként is sokat várattam magamra, mire felbukkantam az életedben, úgyhogy ezeket gyorsan fel tudjuk idézni – teszem hozzá, hátha enyhíteni tudom ezzel egy kicsit a feszültségét. Módira pillantok, mert róla ez nyilván egyáltalán nem mondható el, de... talán még lehet majd ezen segíteni.
– Én kérek, köszönöm – fogadom el a kávé ajánlatát. Miközben visszafordul a pult felé, én próbálom összeszedni magamban a kérdéseimet, de nem jutok a végükre, ő előbb megtalálja a hangját, és már amikor éles szemei rám vetülnek, sejtem, mi lesz a mondandója folytatása. Elkapom róla a pillantásomat, szégyellve azt, amit tettem, mert tudom, hogy ő sem lesz rám büszke. Hülyeséget csináltam, miközben segítséget is kérhettem volna és ez kis híján az életembe került. Módi nélkül így is történt volna. Rápillantok, de nem segélykérően, épp ellenkezőleg, próbálom neki azt üzenni a pillantásommal, hogy ettől nem kell megmentenie, mert ha nehéz is lesz, ezt az én számból kell hallania.
– Ez egy... elég hosszú történet lehet, az emlékeidtől függően – kezdek bele lassan, visszavezetve rá a pillantásomat. – Mennyire emlékszel abból, amit meséltem neked a múltammal kapcsolatban? – kérdezem puhán. Nem az emlékei hiányán akarok lovagolni, de tudnom kell, emlékszik-e valamire, vagy az elejéről kell összefoglalnom. Persze nem önteném a nyakába a teljes élettörténetemet, csak a történtek szempontjából releváns részeket mondanám el dióhéjban, viszont ha nagyjából emlékszik, ettől is megkímélhetem.

dreams of my downfall || coded by eirik

“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light
 

Móði && Tyr && Aviva

Amikor megtudtam, hogy az apám magához tért, nem volt kérdés, hogy azonnal - jó, oké, nem azonnal, de a következő lehetséges időpontban - el akarok majd menni hozzá. Örültem annak, hogy Módinak sem volt ellenvetése ezzel kapcsolatban, úgy értem, nyilván legalább kétmilliószor megkérdezte, hogy de biztos?, és a kétmilliomodik igen után is bizonytalanul nézett rám, de úgy hiszem, ez inkább az aggodalomnak tudható be. Még csak nemrég hozott haza, még úgy néztem ki - és úgy is éreztem magam -, mint akit alaposan megrágott aztán kiköpött egy dinoszaurusz, de szerintem ő is érezte, érzi, hogy szükségem van erre. Látnom kell őt. Szembe kell néznem ezzel, mert még ha olyan károkat is találunk, amik tovább tetézik a fájdalmaimat, legalább lesz előttem egy cél: hogy helyrehozzuk ezeket a károkat. Ezért sem engedek meg magamnak egyetlen fájdalmas fintort sem, még akkor sem, ha tulajdonképpen minden lépés és minden nagyobb lélegzetvétel fájdalmat okoz.
– Értem – felelek halkan, lehajtva kissé a fejem, amikor világossá válik, hogy továbbra is az ismeretlenbe készülünk. Megérzem a kezét a vállamon, a finom, bátorító szorítás közben felpillantok rá és bár halványan, de rámosolygok. Hálás vagyok a támogatásáért, hogy itt van, és nem egyedül kell ezzel szembenéznem. – Meglátjuk. Ha kell és tudunk, segítünk majd neki – próbálok néhány bizakodó szót is hozzáfűzni ehhez az egészhez.
Az út maradékát csendben tesszük meg, de nem zavar, sőt, még hálás is vagyok érte, hogy lehetőséget ad magamban emésztgetni ezt az egészet. Igyekszem lekötni magam a gondolataimmal, így legalább nem kell minden egyes alkalommal minden erőmmel arra koncentrálnom, hogy ne fintorodjak el a fájdalomtól, amikor a kocsit épp megdobja valami. A bordáim sajgása nagy általánosságban elnyom minden egyéb fájdalmat, de cserébe néha a legapróbb és legártatlanabb mozdulatok hatására is úgy tudom érezni, mintha belülről nyúznának meg éppen, de hát így jár az, akinek lemezekkel és csavarokkal kellett újra összerakni a csontjait. Próbálok erőt gyűjteni, felkészülni mindenre, de mint minden esetben, most is lüktető hiányérzet lesz úrrá rajtam, amiért Axel nincs itt velünk, és én nem fogom tudni az ő kezét szorongatni, hogy elhiggyem: minden rendben lesz. Ezúttal sem.
Bizonytalan vagyok és félek egy kicsit, de amikor megállunk az erdei háznál, nem hátrálok meg. Összenézünk Módival, szavaira megeresztek egy újabb, nem túl meggyőző mosolyt.
– Meglátjuk – ismétlem meg a korábbi szavaimat egy biccentéssel, aztán kiszállok az autóból. Ha már eljöttünk idáig, most nem hátrálhatunk meg.
Sóhajára biccentek egyet, aztán én is kiszállok az autóból, megacélozva magam arra a kis mozgásra is, ami a kiszállást, majd a ház ajtajához való odajutást jelenti. Én kopogok be, és bár érzem odabentről az apám ismerős jelenlétét, nem érkezik válasz a kopogásra, és még csak lépteket sem hallok odabentről. Pedig ha én érzem őt, akkor neki is éreznie kell minket, nem? Tanácstalanul és talán némi félelemmel pillantok fel Módira, tartok tőle, hogy talán tényleg... fogalma sem lesz arról, hogy kik vagyunk. Ezután Módi is megpróbálkozik a kopogással, valamivel erőteljesebben, és most már meg is hallom az ismerős hangot odabentről. Érzem, hogy a pulzusom egy kicsit feljebb szökik, a torkom összeszorul, izgulni kezdek, és miközben várunk, jobb híján a kezeimet tördelem magam előtt.
Amikor az ajtó nagy lendülettel feltárul, szóra nyitom a számat, de aztán be is csukom. Felismerem az apámat, hogyne ismerném fel, bár megmondom őszintén, mivel eddig mindig kifogástalanul és fessen, méretre szabott öltönyben és ingekben láttam csak, most azért okoz némi képzavart a fejemben a póló-alsónadrág-papucs kombináció. Pedig ő az, ehhez kétség sem fér, érzem és látom, amikor pedig Módiról végül rám pillant, a tekintetem is ismerős íriszekkel találkozik. Mindig, amikor a szemeibe nézek, rájövök, milyen ostoba voltam, hogy a szemeim lila árnyalata alapján próbáltam megtalálni őt annak idején... de most nem ez az első gondolatom, hanem az, hogy abból, ahogy minket méreget, lerí róla a zavartság. Fogalmam sincs, mi történik. Felismert egyáltalán minket? Tudja, kik vagyunk? Most... be kellene mutatkoznom?
– Szia – nyögöm ki legalább olyan szerencsétlenül, mint amilyen zavartnak ő tűnik. Fantasztikus kezdés, Aviva, most biztosan büszke rád, ha csak annyit érez, hogy a lánya vagy. Idegesen pillantok fel Módira, de ahogy az apám beinvitál minket, gondolkodás nélkül belépek.
Az már aggodalomra ad okot, hogy azt feltételezi, hogy Ralph jelenléte újdonság számunkra, pedig én is ismerem már a hűséges farkast. Valamennyire meg is nyugtat a jelenléte, régi ismerősként üdvözlöm, és örülök annak, hogy rá legalább láthatóan egyértelműen emlékszik... és ő mellette van most is. A mi járatban kérdés viszont nagyon is zavarba hoz, hiszen mi mást kereshetnénk itt, ha nem őt, hogy megbizonyosodjunk a hogylétéről? Udvariasan elutasítom a chipset, még mindig a kezeimet tördelve pillantok a tévére, ahol valami furcsa vetélkedő-műsor megy, aztán Módira, és végül újra az apámra.
– Jól vagy...? – kérdezem végül, szemeimben színtiszta aggodalommal tekintve rá. – Megismersz minket? Aviva vagyok... a lányod. Nem sok időnk volt még együtt, de... itt vagyok. Emlékszel rám? – kérdezem a félelemről elszoruló torokkal. Ha nem emlékszik, mesélhetek neki, bepótolhatjuk, csinálhatunk új közös emlékeket - hiszen egyébként sem volt sok időnk ilyesmiket csinálni -, de fogalmam sincs, kér-e belőlem. Elég egyértelműen látszik rajtam, hogy én sem vagyok a helyzet magaslatán jelenleg, de... talán ettől még nem tart majd gyengének.

dreams of my downfall || coded by eirik

“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light
 

Móði && Tyr && Aviva

Egy kicsit még mindig szorongok, ahogy beülök Módi mellé a Raptorba. Egyszerre érzek jó és rossz fajta izgalmat, mert a tudat, hogy az apámhoz megyünk, hogy magához tért és meglátogathatjuk, felvillanyoz, ugyanakkor szinte rettegek attól, mit fogunk majd találni... belőle. Azt tudom, hogy olyan értelemben fel fog ismerni, mint ahogy annak idején felismert, érezni fogja, hogy a lánya vagyok, de vajon be kell majd újra mutatkoznom neki? Lesznek legalább halvány emlékei? Hiszen nem sok közös emléket volt időnk csinálni... Szeretni fog? Elfogad majd? Elutasít? Úgy lesz most is a menedékem, mint amikor rám talált Axel elvesztése után, vagy őt is ki kell tépnem a szívemből, mint Axelt, mert ő sem kér majd belőlem többet? Nyelek egy nagyot a gondolatra, miközben bekötöm magam.
– Szóval... mit tudunk az állapotáról? Tudunk egyáltalán valami biztosat? – szólalok meg halkan, Módira pillantva, miközben elindulunk.
Lenézek a kezeimre, amelyeket ugyan hosszú ujjú felsők takarnak, így nem látszanak a még csak gyógyulófélben lévő sérüléseim, én mégis úgy érzem, mintha ordítanának a ruhák alól. Az arcomon így is látszik a vágás, a szemöldököm és az alsóajkam bal oldala is heges még, a nyakamon csak most kezdenek világosabb lila árnyalatot ölteni az ujjnyomok... Innentől már csak képzelőerő kérdése, hogy valaki elkezdje megtippelni a mindenféle színárnyalatokban pompázó zúzódásokat végig a felsőtestemen, különösen a bordáim mentén, nem is beszélve a többi hegesedő vágásról. Nem hiszem, hogy ez az a fajta viszontlátás lenne, amire bármelyik apa vágyna, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy minél hamarabb látogassuk meg. Muszáj, hogy... legyen még kapaszkodóm. Legyen még okom kitartani és nem feladni mindent.
Ha Módi nem bánja, én a hegyekbe vezető út maradékán inkább csendben, kissé feszülten gubbasztok mellette az ülésen, d ha szól vagy kérdez valamit, nem ignorálom. Azt hiszem, már egyébként is hozzászokott, hogy még egy kicsit hallgatag vagyok, még emésztek... mindent. Nagyon hálás vagyok neki mindenért, amit eddig tett értem, hogy elintézte a papírokat a magánkórházzal, ahonnan már nyugodtan haza tudott vinni magához, hogy többé ne orvosok és nővérek átható, szánakozó tekintetének kereszttüzében kelljen léteznem. Lábadozni tökéletesen tudok bármelyik négy fal között, és nincs szükségem arra, hogy mindenki azt higgye, az a legnagyobb problémám, hogy megvertek és... még sok mindent csináltak velem. A mellkasom újra kellemetlenül préselődik össze, önkéntelenül nyúlok a kezemmel a csuklómhoz, amin hónapokig hordtam a horgonyt, amit Axeltől kaptam, de most ugyanolyan üres, mint a szívem és az életem nélküle. Nagyot nyelve nézek ki az ablakon, hogy Módi ne lássa a törést a tekintetemben, de már nem sírok. Már elfogytak a könnyeim.
Egy eldugottabb, de éppen emiatt nagyon békés erdei háznál lyukadunk ki. A látványt megmosolyogtat és kínoz egyszerre, mert arra emlékeztet, hogy mi is a hegyek rejtekében építettünk magunknak egy házat... de ugye ez már a múlté. Veszek egy nagy levegőt, már amennyire a bordáim engedik, aztán Módira pillantok és megpróbálkozom egy mosollyal, mielőtt kiszállnék az autóból. Őt is megvárom, nem indulok el nélküle, de ha kiszállt és az autó elejéhez ért, együtt indulunk el a ház felé. Az ajtónál magamra vállalom a kopogást, ha pedig nem érkezik válasz, ismét Módira tekintek, mielőtt óvatosan benyitnék.

dreams of my downfall || coded by eirik