Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Aug. 10, 2022 9:53 am
Axel && Aegir
Csendben hallgattam, hisz többet nem tehettem. Van mikor a hallgatás a legjobb. Mikor csak leülnek az ember mellé, és hagyják, hogy mindent végigmondjanak, ami a szívüket nyomja. Igaz, Axel-el nincsen olyan egyszerű dolgom, ám egy idő után csak megered a nyelve. -Makacs lány… - morogtam az orrom alatt, miközben fiamról egy pillanatra a vízre emeltem tekintetem. Felsóhajtottam. Jöhettem volna a közhelyekkel, hogy bizonyára csak őt akarta óvni, hogy csak neki akart jót azzal, hogy elment inkább, és nem hagyott nyomokat, de az egész valahogy olyan, mintha egy leheletnyit sántítana, szóval inkább nem mondtam semmit. Az igazat megvallva, nem tudom, hogyan is segíthetnék rajta. Hogyan tudnék megtenni bármit is annak érdekében, hogy ez a kín, mi belülről mardossa, könnyebb legyen a számára. Válaszára elhúztam a számat, tarkóm dörgöltem. Emlékeztem rájuk. Nem voltam boldog a gondolattól, hogy ismét ez a közeg az, mi kezdi magába keríteni. -Bárhogy...akad egy két ismerősöm jó helyeken. - magyaráztam, ismét ráemelve tekintetem. - Ha fuvar kellene, vagy egyszerűen csak a nyomára akarnál akadni. Újfent bólintottam, hisz igazat mondott. Én sem éreztem a jelenlétét. -Életben van. Bíznod kell, és úgy lesz! Hülye szöveg, de van mikor kellenek ezek a baromságok. Életben van! - ismételtem meg, aztán finoman rászorítottam vállára, majd ejtettem le kezem, aztán beleittam saját kávémba. -A sorsotok egybefonódott. Mindig visszataláltok egymáshoz… - úgy kikívánkozott volna, a szó… a szó, amit megígértem nem mondok ki addig, míg ő úgy nem látja. A szó, amit már első találkozásunk óta oly’ szívesen kimondtam volna… Fiam… Sok mindent nem tehettem annak érdekében, hogy jobb legyen neki, hogy ne fájjon a lelke. Enyhíteni a kínon, mit lelke mélyén érzett, sajnos nem állt módomban. Pusztán reménysugarat adhattam, egy apró reményt, hogy bízni kell. Egy sztereotípiát, mire az emberek tanítottak. Egy sztereotípiát, hogy a remény hal meg utoljára… Bízni kell a végsőkig.
Úgy érzem, hogy megőrülök. Úgy fáj a mellkasom, mintha tényleg összetört volna a szívem, mintha takotsubo szindrómám lenne. Talán az is van. Ha így van, remélem elég erős lesz ahhoz, hogy bele haljak, mert nehéz elviselni az árulás és magamra hagyatottság érzését. Nem rabolták el, nem fenyegették megoldhatatlan dologgal. Volt megoldás, és még is. Ő döntött úgy, hogy hátra hagy. A fájó ürességgel csak bámulom a vizet, és tudom, hogy csak azért nincs rohamom, mert már túl vagyok rajta. Az apám megjelenése talán csak egy kicsit segít. Nem szól eleinte, egy kávét ad, amit elveszek, de ha csak arra gondolok, hogy egyek, vagy igyak, hányingerem van. - Ezt tettem. Az egész várost körbe jártam, de még hazudott is nekem, nehogy követni tudjam őket... - suttogom a végét elakadó hangon. Nem akarta, hogy megmentsem. Nem akarta, hogy segítsek. Nem akar engem. Itt hagyott. Engedem szétterjedni magamban a fájdalmat, hátha egyszer csak kiderül, hogy rémálmodok, és felébredek tőle. Lehunyom a szemem, remélve, hogyha kinyitom, akkor ott lesz mellettem, engem fog figyelni az aggodalmas viola szemeivel, tenyere az arcomat simítja, ajkain pedig nyugtató suttogás fekszik. De nem. Nem múlik sem az érzés, sem a kép, amikor kinyitom a szemem. Úgy érzem magam, mint aki kívülről szemléli a valóságot... Amikor rákrdez, hogy kik vitték el, az egyetlen érzelem, ami megjelenik, az a színtiszta gyűlölet. Olthatatlan, fortyogó, hatalmas lángorkánnal égű, esszenciális gyűlölet. - A moszad. Akik elől az indonéz óceánra is menekültünk, és akik majdnem megöltek. - válaszolom meg a kérdést, a kezem pedig dühösen ökölbe szorul. A forró kávé a kezemre ömlik, és habár kellemetlen, lepillantva a vörösödő kezemre, nem teszek semmit a fájdalom ellen, csak ellazítva az ujjaim engedem, hogy a kávés pohár a tócsájába essen. Arra, hogy segíteni akarna, és a fiának nevez - ami egyébként jól esik -, halkan sóhajtok. Reménytelennek érzem a helyzetet. - És hogyan tudnál? - nézek rá, a szemem szinte ködös a fájdalmas ürességtől. - Bárhol lehetnek. Bárhová mehetnek. Az is lehet, hogy már nem él. Nincs a tenger mellett. Nincs az óceán mellett. Érezném, mint mikor Indonéziában ragadtam. - pillantok ismét előre a vízre, a szívem minden fájdalmával. A sors keserű fintora. Akkor ő látogatta a tengert, most én ülök mellette, ugyan azzal a szörnyű lelki állapottal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Május 23, 2022 11:31 am
Axel && Aegir
Abban a pillanatban nem tudtam mit is kellene mondanom, vagy éppen tennem. Ha gyermek lenne még, hát ölembe fognám, karjaimba zárva, és addig vigasztalnám, míg megnyugszik. Ám ezt egy ekkora „gyerek” esetében nem igazán lehet már megtenni. Főleg férfi embernél. Azért megérintettem vállát, finoman, ám még is határozottan rászorítottam egy rövid ideig. Jó darabig csak csendesen ültem mellette. Anyja biztosan homlokon csókolná, és szorosan ölelné magához. De egy apa… egy apától vajon elvárt ez? Vajon kellene azaz ölelés? Vagy inkább pár biztató szó? -Hát menj utána. Keresd meg! - szólaltam meg végül, bár magam sem tudtam miért is mondom. Talán lelkem méllyén én is eképpen cselekedtem volna? Talán én is mentem volna a szívem után? Azt hiszem igen. Szóval csak ültem mellette, és vártam, vajon mit reagál erre azaz elkínzott, bánkódó lelke. Tudtam, nem én vagyok a legjobb személy, aki a tanács adásra a legmegfelelőbb, de így belegondolva, valóban ezt tenném én magam is. -Van mikor elvakít a harag, és nem látunk túl rajta. De mindig van lehetőségünk változtatni. - emeltem rá tekintetem ismét, aztán újra a vízre, majd ölembe engedtem kezem, a még gőzölgő kávémat fogva. Bármekkora is a baj, mindig akad lehetőség a megoldásra. -Kik vitték el? Tudok segíteni… Fiam? - mondtam ki végül, miközben ismét felé fordultam. Segíteni akartam. Segíteni, hogy helyreálljon a rend, hogy ismét egésznek érezze magát. Szerettem volna, ha tudja, számíthat rám.
Olyan volt a fájdalom, amelyet soha nem éltem még át. Egyszerűen elsöpört minden mást. A haragot, a keserűséget, a boldogságot, a józanságot. Nem voltam már, csak egy roncs, egy gombóc fájdalom, és habár legszívesebben csak ordítani akartam volna, egyszerűen annak is fáradtnak éreztem magamat, hogy a számhoz emeljem a kávés poharat, amit kaptam. Még is, ebben a fájdalmas ürességben van annyi erőm, hogy rá kérdezzek, tud-e vigyázni a családomra, mert én... tudom, hogy nem leszek rá képes. Megbéklyóz az érzés, és tudom, hogy az első, amihez hozzáfogok nyúlni, az az alkohol és cigaretta lesz. A gyógyszerek csak azért maradnak el, mert már nem vagyok hivatalosan Axel Bergström, és már nem kapok antidepresszánsokat. Megnyugszom, amikor azt mondja, hogy vigyáz rájuk, akkor is, ha Aaronnak nem tetszik - amit elég könnyen el tudok képzelni -, mert hiszek neki. Amikor azt mondja, nem lesz semmi baj, a mellkasomhoz nyúlok és fájdalmas fintorral marom meg magamon a felsőt, és a bőrt. - Már... már megtörtént... megtörtént a baj... - mondom halkan, elszoruló torokkal, és rá emelem a megtört, elárult, fájdalmas pillantásomat. - Elvitték őt. Elment velük. - mondom, és mivel tudja jól, hogy milyen harcokat vívtunk Vivával az indonéz óceánon, nem hiszem, hogy be kellene mutatnom, kikre is gondolok "ők" alatt. Aegir tudja a legjobban, hogy milyen csatákat vívtunk a vízen, és hogy mit áldoztam fel érte, most pedig egyszerűen csak kisétált az életemből, hogy elmenjen velük. Úgy érzem magam, mint aki egy másik világra aszcendálódik át. Egyszerűen képtelen vagyok magamat egyben tartani, olyan az egész, mintha kívülről nézném a képet, és így kétszer olyan rossz minden. Leszegem a tekintetem a kávéra, és az eddigi kifejezéstelen arcom keserűbe megy át. - A legrosszabb, hogy... megakadályozhattam volna. Kétszer is. De túl haragos... és túl vak voltam. - mondom halkan, míg igyekszem elnyomni a rám törő, engem teljes mértékben elöntő érzéseket, még ha ettől vissza is kell tartanom a lélegzetem, és lehunyni a szemem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Május 18, 2022 3:23 pm
Axel && Aegir
Csendben ültem mellette, s csak egyetlen szóval törtem meg a némaságot, mi odaékelte magát. A némaságot, ami egyre jobban kapaszkodott, majd lassan még is megtört, s pár szó erejéig semmivé lett. Ám még sem arról beszélt, ami szívét nyomta, s bizony én sem kérdezősködtem. Bizony vannak dolgok, amiket jobb hagyni, s az ember majd akkor mondja el mi nyomja a lelkét, ha készen érzi magát rá. Kezem finoman vállára fektettem, s szorítottam egyet rajta, majd visszaejtettem ölembe, s ismét kezembe fogtam a poharat. Megtörni, és beleroskadni… lehajtottam fejem, s csak akkor pillantottam felé újfent, mikor nekem szegezte a kérdést. Kezembe fogtam egy kavicsot, párszor megforgattam kezemben, majd magam elé dobtam kissé távolabb. -A szavamat adom, hogy mellettük leszek. Bármennyire is ellene lesz az öcséd… - bólintottam párat. Nem akartam erőltetni a beszédet, ám még is úgy éreztem, ki kellene mondania mi nyomja a lelkét, s miért gondolja úgy, nem lesz képes megvédeni a családját. Vajha ismét olyasmi történt, aminek súlyát képtelen elviselni? Vajon jó ötlet lenne kérdezősködni? Vagy csak üljek mellette csendes hallgatásban, társaságom adva neki inkább? Aztán végül még is megszólaltam. -Nem lesz baj fiam – szívesen megöleltem volna, hogy érezze nincs egymaga, ám a hiányt, és fájdalmat, mi rátelepedni látszik, nem oldotta volna fel. Helyette maradt a csend és a némaság, a kávé lassan hűlő melegsége, s az adott szavam, hogy ott leszek, amikor szükség lesz rám, s akkor is, amikor nem. Ott leszek, s támaszt nyújtok. Azt teszem, amit eddig is kellett volna. Azt tenni, ami egy apa dolga.
Az érzés jött és ment. Nem messzire, épp csak halványult percekre, vagy talán fél órára. Nem figyeltem az időt, és nem érdekelt sem a hűvös, vagy mások pillantása sem. Akkor pillantottam oda, amikor mellém lépett. Felém nyújtott egy gőzölgő poharat, amelynek kávé illata volt, noha semmi kedvem nem volt sem enni, sem inni. Csak a kezembe fogtam a meleg papír poharat, és figyeltem a tengert, várva egy jelre. Mellém ült, némán megfogva a vállam, és össze kellett szorítom a fogaim, az ujjaim pedig megszorultak egy kissé a kávén. Olyan volt ez, mintha az eddig leülepedett keserű érzéseket csak felrázta volna, mintha kiakarnának törni belőlem. A légzésem gyorsult, a szemem szúrt, de visszanyeltem a feltörő szomorúságot. Akkor hunytam le a szemem, amikor megszólalt. Bízott benne, hogy minden jóra fordul, de... azok után, hogy Aviva elbúcsúzott, mint aki soha nem jön vissza, talán ha lehetősége is volna rá, akkor sem... én nem tudtam ilyen pozitívan gondolkodni erről. Kinyitva a szemeim megszívtam kicsit az orrom, újra nyeltem és a kávéra néztem. - Nem fogok tudni vigyázni a családomra. - mondom halkan, aztán felemelve a pillantásom rá pillantok a mellettem ülő férfire. Tudom, hogy mi fog következni, hiszen ugyan azt érzem, mint mikor a bárka is elsüllyedt, csak éppen sokkal erősebben, és sokkal mélyebben. Nem az a kérdés, hogy megtörök-e egyáltalán a súly alatt, hanem az, hogy mikor. - Nem tudom őket megvédeni. - suttogom, és mély levegőt véve ismét a vízre pillantok. - Rád bízhatom őket? - kérdezem, miközben a fodrozódó hullámokat figyelem. - Ott tudsz lenni, ha bajba kerülnek? Akkor is, ha nem szólnak? - kérdezem reménykedve. Nem tudom, meddig ér el az isteni hatalom, egyszerűen csak remélni tudom, hogyha eddig tudott figyelni minket, akkor ezután is megtudja tenni, és azonnal ott tud lenni, ha megtámadják őket.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 12, 2022 3:04 pm
Axel && Aegir
Már egy ideje figyeltem. Már egy ideje rajta tartottam a szemem, s távolabb álltam, vártam, vajon meddig marad, s mivel még azután sem ment el onnan, hogy visszaértem a közeli kis kávézóból, hát elindultam felé, kezemben két pohár kávéval. Csendes léptekkel haladtam felé, majd odaérve hozzá, míg rám nézett egy pillanatra megálltam, majd letelepedtem mellé, s odanyújtottam neki az egyik poharat. Ha elvette, visszahúztam kezem, ha nem akkor csak letettem elé azt, majd úgy helyezkedtem, hogy kényelmes legyen tartásom, s finoman megérintettem vállát, amolyan minden rendbe jön váll érintéssel, majd visszahúztam kezem, s két kezembe fogtam a papírpoharat, mi a forrón gőzölgő kávét rejtette magában. Persze kabátom zsebében volt egy flaska erősebb valami is, de azt még nem húztam elő onnan. Nem kezdtem el kérdezősködni, nem faggattam mi történt, csak ültem csendesen mellette, miközben a vizet figyeltem magam is, miképpen érintik a partot a hullámok, majd húzódnak vissza. Ittam egy kortyot, majd visszaengedtem magam mellé a poharat, s egy pillanatra elgyötört fiamra emeltem tekintetem. Ismerős volt az arckifejezése. Hosszú napokon keresztül ültem magam is a parton, miközben visszavágytam Kat-hez. -Visszajön… - jegyeztem meg csendesen, véve egy nagyobb levegőt. Eddig mindig visszataláltak egymáshoz, bármi történt is.
Csak ültem a parton, és néztem a tengert. Nem tudom, hogy mire vártam. Talán arra, hogy felébredjek ebből a rémálmból, mint az epizódból. Talán arra, hogy Viva hirtelen megjelenjen, hogy sikerült, amit eltervezett. Talán arra, hogy elmúljon ez a gyomorforgatóan szívszaggató érzés. Talán arra, hogy szóljon hozzám a tenger, hogy meglátta, hol van, és célt ad nekem. Ám hiába ültem ott egész éjjel, és egész délelőtt. Hiába láttam felkelni a napot, hiába bámulok magam elé, nem történik csoda. Behunyom a szemem, és azon gondolkodok, hogy mi a francot kezdhetnék így magammal, de semmi nem jut eszembe, mert Aviva nélkül nem is akarok semmit kezdeni magammal. Arra tettem fel az életem, hogy szeressem, megvédjem, és vele legyek. Mindig. A gondolatokból egy ismerős érzés húz vissza. Egy istené. Kinyitva a szemeim azok rávetülnek Aegirre, ahogy felém lép. Halkan sóhajtok, de a pillantásomat visszafordítom a tengerre. Nem hiszem, hogy képes lennék beszélni arról, hogy mi történt, pedig kérdezni fogja. A torkomat gúzsbaköti a gombóc, amely benne kapaszkodik, és többszöri nyeléssel sem tudom leküzdeni. Csak lehajtom a fejem. Igazából az sem baj, ha nem beszélgetünk. Már az is sokat jelent, hogy megjelent.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 110 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 110 vendég :: 2 Bots és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
