call​​ing: Cameron

A segítségkérés, mint olyan, nagyon hosszú ideig nem szerepelt a szótáramban, és bár még most is idegen egy kicsit az érzés, egyben valahol megnyugtató is a tudat. Most már nekem is van miért életben maradnom, és ha ép ésszel felmérve nagy a túlerő, akkor jobb biztosra menni. Még akkor is, ha a január eleji kamikaze akciómat is viszonylag simán megúsztam. Cameron még csak vissza sem kérdez, szinte hallom, hogyan kattannak át a fejében azok a kapcsolók, amik engem is vezérelni szoktak; a hangokból ítélve egy kicsit helyezkedik vagy átmozdul ott, ahol éppen van, aztán olyan természetességgel kérdez rá a részletekre, mintha nem épp vadászni invitáltam volna.
– Tudok mozogni, azzal nem lesz gond – felelem magabiztosan. – Öten vannak az épület mögött és hármat biztosan látok elöl, de elég szerencsétlen a szög, és van itt egy furgon, amibe nem látok be – válaszolom meg a másik kérdést. Ez utóbbit valószínűleg nekem szánták, de ettől még nem lehetek benne biztos, hogy nincsenek benne többen is.
– Biztonságosan el tudom őket csalni innen – erősítem meg az előző szavaimat. Van egy tervem, ami mindig működik, úgyhogy nem aggódom. – Mondd a helyszínt és odaviszem őket. – Ellépek az ablaktól, úgy hallgatom, amit mond, közben pedig bólintok, akkor is, ha nem látja.
– Fél órán belül ott leszek velük – hagyom jóvá a dolgot kérdés nélkül, miközben belebújok a kabátomba. – Köszönöm, Cameron – teszem aztán hozzá egy kicsit puhábban, kevésbé katonásan, és ha nincs több kérdése vagy pontosítani valója, akkor bontom is a vonalat.
Felkapom a motor kulcsát, magamhoz veszem a bukósisakot, és ezúttal végérvényesen hagyom magam mögött a lakást.

call​​ing: Cameron

Ugyan a helyzet azt sugallja, hogy Axelnek nagyon is igaza lesz a lakás helyzetével és a költözéssel kapcsolatban, jelenleg nem az tűnik a legfontosabb gondolatnak, hogy ezen az igazoláson rugózzak. Már megint itt tartunk, hogy ennek csak egy egyszerű(bb) napnak kellett volna lennie, de a baj ugye mindig csőstül jön... Azt sem tudom pontosan, mi történik Axel és az öccse körül, nem érem el, most pedig úgy tűnik, saját magamat is vakarhatom ki a szarból.
Arra mondjuk még időben ráébredek, hogy azért nem vagyok teljesen egyedül így sem. Lehet, hogy a sorban Cameron az utolsó, de becsületemre legyen szólva, hogy nem feltétlenül akartam őt rögtön lesokkolni azzal, hogy máris bajba kerültem... pedig ő az egyetlen, akit elérek. Megkönnyebbülök, amikor felveszi, bár a hangja rejt némi érthető aggodalmat, amit sajnos nem is tudok eloszlatni.
– Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem igazán. Kaptam néhány hívatlan vendéget, akiktől jó lenne minél gyorsabban és minél kevésbé feltűnően elköszönni, viszont sokan vannak ahhoz, hogy egyedül megoldjam. – Miközben beszélek, szemeim az épület előtti teret pásztázzák. – Tudsz esetleg olyan helyet, ahová elcsalhatnám őket és esetleg te is odaérhetsz záros határidőn belül? – teszem fel a nagy kérdést.

call​​ing: Cameron

Érzek magamban néminemű indokolatlan feszültséget, miközben még egyszer, most már tényleg utoljára átfésülöm a lakást. Mindent rendeztem a tulajjal, jócskán ráfizettem, amivel egyszerre vettem meg a hallgatását és fedeztem a falban és az ágyban okozott károkat is, aztán idejöttem, hogy ellenőrizzem, tényleg nem marad-e itt semmink. Miután a hálóban is végzek, ismét  - körülbelül ötvenedjére is - ránézek a telefonra, amit szokásaimtól eltérően azóta bekapcsolva őrizgetek, amióta indulás előtt megláttam Axel sms-ét. Persze csak fáziskéséssel vettem észre, és mire felhívtam, már nem értem el, de nem is osztott meg velem konkrétumokat, így marad az aggódás és a találgatás. Elhaladok a nappali ablaka előtt a motor kulcsa és a bukósisak felé...
Aztán megtorpanok. Visszalépek egyet. A tekintetem az épület mögötti területre vetül, és ha nem tudnám, mit keressek, nem is venném észre, hogy bármi furcsa van az odalent ácsorgó alakokban. Nem venném észre, hogy nem egymástól függetlenül vannak ott. Nem tudnám, hogy kik ők. Ökölbe szorítom a kezem, a lépteim gyorsan, de hangtalanul visznek át a konyhaablakhoz, ahonnan az épület előtti teret is be tudom látni egy bizonyos szögig, de a helyzet nem lesz fényesebb. Szitkozódva vetem a hátamat a falnak, ledobom a telefont a pultra, hogy elővegyem a Berettát a nadrágom derekából és ellenőrizzem a tárat, de aztán vissza is teszem azt a helyére. Egy darabig méregetem a telefont, de aztán eszembe jut minden, amit az elmúlt időszakban tanultam, ezért érte nyúlok és megnyitom a névjegyzéket.
Az ujjam Axel neve felett táncol, de tudom, hogy valószínűleg most sem érném el... és egyébként is megfogadtam, hogy nem állítom döntések elé. Ki tudja, épp hol vannak, mit csinálnak, hogyan boldogul Aaronnal, hiányzik vajon neki, hogy újabb terhet akasszak a nyakába? Ha minden rendben lenne, visszahívott volna, ha pedig nincs, nem is tud elszabadulni, és akkor tök feleslegesen idegesíteném fel. Összepréselem az ajkaimat, továbbgördítek az apámhoz és tárcsázok, de a vonal teljesen süket. Homlokráncolva nézek a képernyőre, ám meg tudom állapítani, hogy van térerő, szóval... ez érdekes, csak épp nincs időm a megfejtésre. Joe-ról tudom, hogy nincs a városban, az elkeseredés is elkerül viszont, mert tudom, hogy van még valaki, aki talán segíthet.
Szóval ezúttal a nem is olyan régen megismert fél-unokatesó számát tárcsázom, és csak reménykedem benne, hogy nem túlzott a sürgős hívásokkal kapcsolatban. A vonal ezúttal ki is cseng, amitől érzek némi megkönnyebbülést, miközben újra kinézek az ablakon, a függöny takarásából.
– Cameron? – szólok bele, ha a vonal kapcsolja a másik felet. – Aviva vagyok. Remélem, nem hívlak rosszkor, mert úgy tűnik, hamarabb a szavadon kell fogjalak, mint reméltem.