“the pull on my flesh is just too strong, it stifles the choice and the air in my lungs
 

Huginn && Aviva

Tervekkel érkeztem, olyanokkal, amelyek bizonyos szempontból magukban foglalhatják a történelem ismétli önmagát koncepcióját, de ezt a legnagyobb jóindulattal sem úgy gondoltam indulás előtt, mint ahogy a régi, felettébb kellemetlen ismerős manifesztálódik az előtérben. Nem arról van szó, hogy nem kenném el szívesen a száját még egyszer, ezúttal talán egy kicsit erélyesebben is, inkább arról, hogy nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni. Ezért remélem, miközben az öltözőbe megyek, hogy ezúttal meg tud majd maradni a hátsó felén, de még az átöltözésig sem jutok, amikor bebizonyosodik: nem tud. Számomra egy fokkal rejtélyesebb a dolog - egészen addig a pillanatig, míg meg nem fordulok -, mert nem csak hátulról "támad" - ismét -, de még egy olyan zsigeri érzés is szó szerint tarkón vág, amit már elég jól ismerek, ebben a szituációban mégis összezavar.
A tarkóbizsergésre először nem is figyeltem fel Fenrir közelében, aztán az apámmal való találkozások során sem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, csak akkor kezdtem rájönni, hogy ez messzire hasznos jelzés, amikor Aegirrel találkoztam. Cameront - ebből a szempontból - már mondhatni felkészülten vártam, és minél több időt töltöttem vele is, annál biztosabban kezdtem gyakorolni ezt a fajta felismerést. Éppen ezért, itt már gyerekjátéknak tűnt rájönni, hogy egy isten van a közelemben, akit én először a mögöttem settenkedő alaknak tippelek - honnan is tudhatnám, hogy már másfajta megfigyelés alatt is állok? -, de még ez sem tud megállítani a támadásban.
Az első gyanús dolog az, hogy a könyököm gond nélkül beletalál az alak gyomrába és még egy fájdalmas kiáltást is hallok tőle, kiegészítve a hanggal, amikor valakibe beleszorul a levegő. A második gyanús dolog, és egyben a bizonyosság, hogy tévedtem, akkor következik be, amikor megfordulok és felismerem a fickót - ám ez kevés ahhoz, hogy visszafogjam magam. Nem spórolok az erőmmel, talán csak annyira, hogy ne öljem meg azonnal, hiszen tudom, hogy képes lennék eltörni akár a nyakát is, ha túl erősen lendítem az öklöm. Megelégszem azzal is, hogy a kezem kisebb erővel csattanjon az állán, ami nekem meg sem kottyan, neki viszont kellemetlen szögben vágódik oldalra a feje, fennakadnak a szemei és szinte nekirepül az ajtónak. Fújtatva lépek oda hozzá, mert bár még csak sűrűbben sem veszem a levegőt egy ilyen nevetségesen egyszerű leszerelés után, azért bosszant, hogy ennyire képtelen legyen valaki a gondolkodásra. Elkapom a pólója elejét, mielőtt még lecsúszhatna a földre, de ebben a pillanatban kinyílik az ajtó a háta mögött, én pedig egyszerűen csak elengedem, hogy szabadon kizuhanhasson rajta.
Ekkor szembesülök a majdnem-társaságunkkal. Tekintetemet az ismeretlen alak felé kapom, az első zsigeri érzésem az, hogy nem örülök a szemtanúknak, a következőben viszont rájövök egy nagyon fontos részletre: őt éreztem az előbb. Nyugodtan, de a gyanakvásomat nem leplezve hagyom találkozni a tekintetem az ő megkapóan kékeszöld szemeivel, mielőtt látszólag gondtalanul megvizsgálná a cipője orrával félájult jóbarátomat. Finoman felvonom a szemöldököm megállapítását hallva és a vigyorát látva, nehéz hova tenni a viselkedését, mégsem billent ki a nyugalmamból. Ha valamit megtanultam már a fajtájáról, az az, hogy - általában - nem keveregnek sehová véletlenül, emellett pedig egészen biztosan éreznek minket, szóval kötve hiszem, hogy most csak úgy bájcsevegni akarna velem. Viszont ő sem ellenséges, ami feltétlenül jó jel, ha azt nézzük, potenciálisan ki lehet az erősebb kettőnk közül.
– Gondolja, hogy akkor is sikerülne? – kérdezek vissza hasonló nyíltsággal, mint ahogy ő is viselkedik velem. Nem kívánok titkot csinálni abból, hogy tudom, mi ő, mert rengeteg felesleges körtől kímélhetjük meg magunkat és egymást ezzel, de ostoba sem vagyok, hogy azt higgyem, felérhetek egy isteni erővel.
Persze ettől még szívesen próbára teszem.
A szám sarka mosolyba rándul a "kártevő irtás" emlegetésére, szórakozottan figyelem, ahogy segítőkészen felemeli barátunkat a földről, majd nem-túl-segítőkészen a falra pattintja, mint egy gumilabdát, ami annak megfelelően le is pattan onnan.
– Úgy lesz – fogadom el a kihívását, mielőtt sarkon fordulnék a becsukódó ajtó hangjától kísérve folytatnám az átöltözést, ezúttal remélhetőleg zavartalanul. Nem igazán érdekel, mit csinál a fickóval, ha már ilyen előzékenyen felajánlotta a közreműködését, ráhagyom a módszert megválasztását.
Átöltözök egy egyszerű leggingsbe és egy rövid ujjú pólóba, ami éppen annyira szoros csak, hogy ne zavarjon be semmiben. A jobb alkarom szinte teljes hosszán elnyúló vágás bár meggyógyult már, azért még jól látható, de ezt könnyebb kimagyarázni, mint a bal vállamon látható heget, amiről egy szakavatott szem meg tudná mondani, hogy golyó okozta - ezért takarja ez utóbbit a póló. Összekötöm a hajam, belebújok a cipőmbe, bezárom az öltözőszekrényt, a kulcsot pedig a táskámba ejtem a víz, a törölköző és az utóbbi alatt megbújó Beretta mellé, aztán azzal a kezemben hagyom el az öltözőt.
Jártam már itt egy párszor, ezért tudom, merre van a tatami, de ha nem tudnám is elég lenne követni az ösztönömet, ami alapján be tudom határolni, hol lehet az a bizonyos isten. Nem tökölök, az ígéret szép szó, ezért célba veszem a szőnyegeket, tekintetem a férfi alakján tartva, ha már ott van. Leteszem a táskát a tatami mellé, és ha ott van már, ha nincs, egy kicsit bemelegítek, különös figyelmet fordítva a bal vállam bejáratására, mert az még éreztetni szokta a lövés hatását. Ha ő is ott van, továbbra is őt figyelem, kíváncsisággal vegyes egészséges gyanakvással, mielőtt megszólalnék, de ha nincs, csak akkor szólalok meg, amikor felbukkan.
– Nem tudom, kor alapján illendő-e felvetnem, de ragaszkodunk a magázáshoz? Elég nevetségesnek érzem, ha már ránézésre nem nagy a különbség – vonom fel a szemöldököm. Ha elfogadja a felajánlást, tegezésre váltok, ha nem, hát ragaszkodjunk a formalitásokhoz továbbra is.
– Flavia vagyok – mutatkozok be, rezzenéstelen arccal hazudva a képébe és közben az arcát figyelve, mert ha a sejtéseim igazak, pontosan tudja, hogy nem ez a nevem. – Kíváncsi vagyok, ismerősen fog-e hangzani a te neved. Vagy azt csak egy győzelem után árulod el? – görbítem apró mosolyra az ajkaimat. Játszadozhatunk is egymással, ha közben küzdelemmel kötjük le egymást üres fecsegés helyett, kevésbé zavar a dolog, de azért remélem, előbb vagy utóbb tényleg ki fogja nyögni, ki ő és mit akar tőlem. Én addig is elindulok a kesztyűk felé, hogy magamhoz vegyek egy párat.

broken crown || coded by eirik

“the pull on my flesh is just too strong, it stifles the choice and the air in my lungs
 

Huginn && Aviva

A lépteim szándékosan ismerős útvonalon visznek az edzőterem felé. Ezúttal meg sem próbálok a megfigyelés-elhárítás szabályai szerint működni, nem iktatok be felesleges kerülőket, nem állok meg, hogy felmérhessem a környezetemet, nem olvadok be az emberek közé. Úgy viselkedek, mint egy hétköznapi járókelő, a kapucnimat is csak a kamerák miatt húzom a fejembe. Nem azért, mert elfelejtettem volna, ki vagyok, hanem azért, hogy végre kiugraszthassam azt a kibaszott nyulat a kurva bokorból.
Most, hogy Axellel beköltöztünk abba az eldugott viskóba a hegyekben, kevésbé kellett attól tartanom, hogy valaki hazáig követ, sőt, annak viszont mindenképpen utána kell mennem, hogy hogyan történhetett meg az a két korábbi fiaskó és mekkora veszélyfaktorral kellene számolnunk miattuk. Oké, Cameron tiszteletbeli kivételt képez a veszélyfaktor fogalma alól, de a vészharangot az kongatta meg először, amikor ő megtalált... szóval ideje felfedezni, mennyire vagyok könnyen megtalálható akkor, amikor én is úgy akarom.
Megtehetném, hogy nem megyek be a terembe, de ha van is valaki a nyomomban, attól lesz majd igazán frusztrált, ha meg kell várnia, elvégre odabent nem próbálhat meg az életemre törni, túl kockázatos lenne a lehetséges szemtanúk, na meg persze az előtérben elhelyezett biztonsági kamerák miatt. Én már tudom, hogyan fordítsam a fejem feltűnés nélkül, hogy a kép ne tudja rögzíteni az arcomat, így hát lelkiismeret-furdalás nélkül sétálok be. A recepciós pultnál már a bérletemet adom oda a srácnak, veszek egy nagy üveg vizet, aztán a táskámmal a vállamon a női öltöző felé veszem az irányt.
Csak egyetlen pillanatra torpanok meg: amikor felismerem az ajtón épp belépő fickóban azt a félnótást, aki az első látogatásunk alkalmával többszörösen összetett jelekből sem volt képes levonni a következtetést, hogy ne jöjjön utánam az öltözőbe. Találkozik a tekintetünk, de aztán már megyek is tovább, csak magamban tűnődöm el rajta, hogy remélhetőleg elég lecke volt neki az az egy alkalom is; még így is szerencséje volt, hogy nem köptem Axelnek, a saját ruháimat pedig nem akartam összevérezni.
Az öltöző lényegében üres, de nem is bánom, hogy nincsenek mások rajtam kívül. Kinyitom az öltözőszekrényt a kulccsal, beteszem a táskámat, majd egy óvatosabb mozdulattal kibújok a kabátomból. Még mindig el tudnék fintorodni a vállamba szúró fájdalomtól, ami bár tompább, azért még érezhető, legalábbis élesebben, mint a vágás helye az alkaromon. Volt már idejük gyógyulni, de hát akire nem hat a tengervíz, ugye... Két ügyes mozdulattal veszem le a pulóveremet is úgy, hogy azzal együtt a Beretta is kikerüljön a nadrág derekából, aztán pedig a táska aljára süllyedjen, amit majd úgyis beviszek magammal. Ezután viszont már csak addig jutok el hogy elővegyem az edzőcipőt és lerakjam magam mellé a földre, mert ahogy felegyenesedek, szinte tarkón csap az érzés.
Furcsa, mert az ösztönöm nem jelez egyértelműen, nem érzem azt, hogy támadás készülődne, kizárólag abban vagyok biztos, hogy nem hallottam sem ajtónyitódás vagy -záródás hangját, sem pedig lépteket, de valaki éppen mögém lép. Az első - és egyetlen megnevezhető - gyanúsítottam egyértelműen az a faszkalap a múltkorról, másra egyelőre nem is figyelek, talán ezért is lehet annyira zsigeri a reakcióm: mivel a legutóbb a torkára rúgtam, most nem kockáztatom meg ugyanazt a támadást, egy egyszerűbbet választok és egyszerűen csak lendületesen, a természetfeletti adta extra erőmet sem sajnálva ívelek hátra a jobb könyökömmel, egyenesen a gyomrába célozva vele. Az sem hat meg különösebben, ha nem ért célt a támadás, mert azonnal sarkon fordulok, és ennek a mozdulatnak a lendületét kihasználva célzom meg az arcát egy jobb horoggal, öklömmel az állát célozva, amivel nem csak fájdalmat lehet okozni, hanem akár ki is lehet ütni.
A fordulás közben ugyan már megfogalmazódik bennem egy gondolat, a felismerés, mégsem szabok gátat a mozdulatnak, ennek ellenére sem. Pedig jól ismerem már azt a tarkóbizsergést, ami az istenek közelében szokott elfogni, és talán egy részem érdemesnek tartaná meggondolni a folytatást, dominánsabb az a felem, amelyik azt mondja: sem az apám, sem Cameron nem lopózna így a hátam mögé, pláne nem Fenrir vagy Aegir. Innentől kezdve viszont akárki is akart meglepni, abban az egyben biztos lehetek, hogy nem tudhatom egyértelműen, barátról van-e szó vagy ellenségről.

broken crown || coded by eirik