Cameron × Freydis

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés

M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;

Kiskép :

Rendeltetésem :
Móði vagyok
play by :
Fabian Arnold
Posztok száma :
104
User neve :
Elyon
Csoport :
isten
Pontgyűjtő :
94
Lakhely :
grünerløkka
Foglalkozás :
lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos)
Előtörténet :
God of war, braveness and storms
Keresem :
You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
Cameron × Freydis H0RUfCN

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Vas. Jún. 12, 2022 12:15 am

To: my lovely norn

I've moved further than I thought I could,
but I missed you more than I thought I would
I found love where it wasn't supposed to be
right in front of me

Egy mosollyal forgatom szemem játékosan, mert amúgy igaza van, tényleg aranyosak .. de azt hiszem jó leszek én így is. De bárcsak ezt ecsetelnénk még egy ideig, ahelyett, amiket eztán mond el, mert bár én kérem, hogy meséljen, én akarom, hogy ne rólam legyen szó, hanem mondja csak el ami miatt kiborult már az autóban idefele, de.. talán erre azért nem számítok. Hirtelen nem is az a legnagyobb bajom - érthető módon -, hogy akit megismert, nem halandó, hiszen.. Thyrm egy látomásban az átok kapcsán? És ezen a ponton már tényleg nem érdekel semmilyen szabály... és ezt ahogy elmondtam neki, úgy megtenném még milliószor is akár.
A gondolataim száguldoznak, bár legtöbb céltalanul akad össze többed magával, mert nem igazán tudom hova tenni amit elmesélt, és még rossz érzésem is támad, biztos ami biztos. Még akkor is, mikor ilyen magabiztosan felel kérdésemre, de szerintem tekintetem elárul, hogy vele ellentétben én azért fenntartásokkal állok ehhez a nővéréhez. Nem csak hozzá, igazából bárkihez...
- Érthető.. De azért.. ne erre támaszkodj, rendben? Nagyon kérlek, figyelj oda mindenre.. - kérem meg lágyan, bár arcom szerintem inkább lassacskán könyörög, ahogy a törpét is említi, hogy még csak azt se tudja ki az, egyedül Hildr miatt bízik benne... Mondtam már, hogy nem vagyok egy bizalmi alak? Akkor most mondom. Az egész nem tetszik, úgy, ahogy van... lehet csak azért, mert őt féltem mindennél jobban, de az érzés attól még nyomaszt ugyanúgy.
Következő szavaival bár érzem, hogy nyugtatni szeretne, valahogy ez nem jön át jelen pillanatban, picit szűkítem is szemeim végére, bár egy naggyon finom mosoly azért kerekedik szám sarkára.
- Ha ezzel nyugtatni akartál, tájékoztatlak, hogy nem sikerült. - felelem halkan nevetve, egy legkevésbé őszinte nevetéssel, majd kifújok egy nagyobb levegőt, mint aki beletörődik, hogy lényegében.. nem nagyon tud tenni semmit. Hiszen így van.. hiába forgatom magamban a szavait, hiába érzem, hogy hajtana egy érzés belülről, hogy tegyek valamit, semmit se tehetek. Még csak nem is beszélhetnék róla... nem is hallottam semmit. Ezért is kerülöm meg a pultot, hogy megöleljem őt, mert mázsás súlyként telepszik rám minden szava, bárki bármit mondana, én őt féltem legjobban a történetben, illetve a történet ezen részleteiben, mert hiába láthatta volna bárki más, Ő látta, Ő adta tovább, és Őt irányították el egy olyanhoz, akit nem is ismer... így ezek után bár szeretném elhinni, hogy nem lesz semmi baj, de.. nem megy az olyan könnyen.
Ölelése inkább old ezen picit, mert ez a múló pillanat elhiteti, hogy megóvhatom őt bármitől, hogy amég mellettem van, nem érheti bántódás, csak sajnos ez nem tart örökké.. maximum pár percig, mielőtt hangosan kezdenék el gondolkozni. Hallgatom válaszát, miközben még mindig simogatom őt, puha haját és oldalát, és bár minden idegszálam helyére akarja illeszteni a kirakós darabjait, egyszerűen.. nem megy.
- Hát én azért megbocsájtanám, ha ez csak valamiféle éberségteszt lett volna... oké, értetted, figyelsz, de köszönjük nem kérjük. - nevetném én, ha lenne hozzá erőm, de inkább csak erőltetett, elnyűtt szavak, pedig általában sikerül 'elviccelnem' azokat a pillanatokat, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, és túl nehezek. Ez már még ennél is nehezebb..
Lazítok ölelésén, és lepillantok rá, és bár minden szavát iszom szinte, szavai közben elsimítom haját füle mögé, nem is tudatosan, inkább ösztönösen.
- Már azon kívül, hogy mindig is be akarják bizonyítani páran, hogy jobbak, mint mi? Vagy tőlünk, hogy jobbak vagyunk, mint ők... Mondjuk, ha már egy ideje tervezte volna ezt Thrym, meglepne, hogy megtűrt minket anyánál, vagy, hogy egyáltalán azt elnézi, hogy neki istenek a fiai az ő drága otthonában... - gondolkozok el, bár ez talán nem annyira lényeges része a morfondírozásnak, inkább csak átszaladt az agyamon, mint érdekesség.
- A sérelme mondjuk lehet több ciklusnyi, mert megoldást éppen csak most talált rá, szóval.. lehetetlen lenne megmondani, mi előzhet meg egy ilyen döntést. Az is lehet egyébként esze ágában se lett volna, de ez a segítője addig legyezte az egóját, míg végül megállapodtak.. vagy akár fordítva. Abból amit elmondtál, nem mondanám meg egyértelműen, hogy feltétlenül nála kell kiindulópontot keresni.. Túl jóhiszemű nem vagyok, hogy azt mondjam, ő a segítő és nem a főprobléma. De attól még rengeteg kérdést végig lehetne zongorázni ellene és mellette is. - halkulok el egy kicsit, majd rápillantok. - Fel tudod idézni a rúnákat? Le tudnád írni? - kérdezem kíváncsian, oké, nem tudta elolvasni, de.. talán egynek jó lenne. Talán. Igaz, akkor már a nővéréhez is fordulhatott velük, de ettől még..

| the house | outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“some ancient call that I’ve answered before, it lives in my walls and it’s under the floor

Cameron && Freydis

– A mosómedvék igenis aranyosak – vonom meg a vállam egy szemtelen mosollyal, mintha tényleg fennállna a lehetősége annak, hogy azzá változtatom és úgy is hagyom, pedig ha akarnám sem állna hatalmamban semmi ilyesmi.
A könnyed pillanatok viszont nem tartanak soká. Nem engedi elterelni a témát magára, és az, hogy nekem kell részletesebb beszámolót tartanom, egyenes úton vezet a - jelenlegi - egyik legnagyobb problémámhoz. Onnantól kezdve, hogy említést teszek arról, mennyire kellemetlen most az, hogy Marius egy jégóriás, nincs visszaút, mert nyilvánvalóan nem érti, miért mondom ezt, és muszáj megmagyaráznom. El is akarom magyarázni, ezzel a részével nincs gond, viszont ha megteszem, olyan ősi, íratlan szabályokat fogunk véglegesen felrúgni, amik az egész életemet határozták és határozzák meg most is. Erre az aggályomra csak annyival felel, hogy tesz a szabályokra, ha rólam van szó, amire nekem egy halk, rövid, örömtelen és kissé kínos nevetés a válaszom. Könnyű ezt így kimondani, mert nyilvánvalóan én is teszek rájuk, ha most beszélni kezdek, de ezek ettől még olyan szabályok, amik a létezésem határait hivatottak leírni. Márpedig ha kiderül, hogy én saját akaratomból átléptem ezeket a határokat, súlyos büntetésekkel kellhet majd szembenéznem, és akkor még nem is beszéltünk annak a terhéről, amiről ez a látomás árulkodhat.
Mégis beszélni kezdek. Megosztom vele a látomásban megjelent képeket, a köré vegyülő érzéseket, mindazt, amit mintha láttatni akart volna velem a jelenés. Látom, hogy figyel, ujja finom érintése a karomon megnyugtat egy kicsit, de amikor elérek Thrymhez, már ő is kényelmetlenül dörzsöli tenyerével az arcát, érthető módon. Ez egy nagyon súlyos vád lenne, éppen ezért nem dobálózok vele meggondolatlanul, látomás ide vagy oda. Ezzel ő is egyetért, mire sóhajtok egy nagyot, de megvárom, hogy folytassa, mert tudom, hogy nem fog ennyiben kimerülni a reakciója.
– Igen – felelem azonnal, határozottan, amikor azt kérdezi, megbízhatok-e a nővéremben. – Annak idején Hildr volt az, aki megérezte bennem a rendeltetésemet, ő emelt maguk közé. A mentorom volt, ő tanított meg mindenre, amit tudok. Az életemet is rábíznám – fejtem ki egy kicsit bővebben is, hogy értse, honnan ez a bizalom. Persze, lényegében már azzal rábíztam az életem, hogy ezt a látomást vele osztottam meg, nem mással; mostanáig, de ez nem is olyan, mintha a nővéreim között fújtam volna riadót. – A törpét, akihez küldött, nem ismerem személyesen, de ha Hildr bízik benne, akkor én is – teszem hozzá, megválaszolva a másik kérdését is.
– Már nem csak én tudok róla – mondom halkan, megnyugtatóan, amikor arra kérdez rá érezhetően feszülten és aggódva, hogy ha igaz, amit sejtek, akkor kit kell majd kiiktatni. – A látomás maga nem bír jelentőséggel, bárki előtt felbukkanhatott volna a nővéreim közül, az a kulcs, hogy ki tud róla. Amit láttam, biztosan igaz, az a kérdés, hogy az ehhez társuló megérzések is igazak-e. Ha Hildrrel arra jutunk, hogy igazak lehetnek, tájékoztatni fogjuk a főnornákat, és onnantól kezdve hivatalosan is magasabb szintre fog lépni az ügy. Akkor már senkit nem fog érdekelni, honnan származik az információ – teszem hozzá egy apró, biztató mosollyal.
– Nem lesz semmi baj – nézek rá, megerősítve az előzőeket. Nem jó érzés látni, hogy ennyire aggódik, nem akartam ilyen feszültté tenni, főleg nem magam miatt; én vagyok itt a legkisebb porszem, ez az egész nálam sokkal nagyobb. Nem rólam szól és nem is akarom, hogy rólam szóljon, ezért is osztottam meg az információt azonnal Hildrrel és ezért is megyek most utána minden erőmmel.
Felszusszanok, amikor elenged és felém indul, előrelátón fordulok meg a bárszékkel együtt, hogy amikor odaér hozzám, már ölelésre tárt karjaimmal fogadhassam, és én is átölelhessem őt. Mély sóhajjal fonom köré a kezeimet, arcomat a mellkasára, vállára fektetem, és hagyom, hogy szinte elvesszek az ölelésében. Megnyugtat a közelsége, magamba szívom az illatát, egy kicsit a szememet is lehunyom. Tudom, hogy aggódik, és értem is, miért, fordított esetben én sem éreznék másképp. Lágyan simogatom a hátát, igyekszem azért megnyugtatni egy kicsit.
– Nem tudom – felelem aztán halkan, sóhajtva egy aprót. – Tényleg nem. Nem ismerem ennyire Thrymet és az életét, nem tudom, lehet-e erre elég motivációja... Ahogy azt sem tudom, ki lehetett az a nő. Az egyértelmű, hogy a segítsége, egyedül nem lenne képes szerintem ilyen kaliberű dolgokat véghez vinni, de... – Újabb nehéz sóhajjal rázom meg a fejem. – Szeretném azt hinni, hogy butaság az egész, de jelentéktelen dolgokról nem szoktak látomásaink lenni. És miért nem értettem a rúnákat a karkötőn? Az egész egyszerre tűnik egyértelműnek és közben nem áll össze egyáltalán – gondolkozom hangosan. Elhúzódom tőle egy kicsit, de csak annyira, hogy rá tudjak nézni.
– Te nem hallottál semmi olyasmit akár régebben, akár mostanában, ami igazolhatná vagy cáfolhatná ezt az egészet? Összetűzés istenek és Thrym, vagy egyszerűen csak az óriások között? Új istenek az átokkal? Furcsa történések azokkal, akiken már rajta van az átok? – Igyekszem nem túl kétségbeesve kérdezni és találgatni, de tényleg nagyon jól jönne most egy kapaszkodó, egy út, amin elindulhatunk, már a törpe mellett, aki remélhetőleg segíthet majd.

Fear of the Water || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Hétf. Május 16, 2022 12:28 am

To: my lovely norn

I've moved further than I thought I could,
but I missed you more than I thought I would
I found love where it wasn't supposed to be
right in front of me

Boszorkányság ide vagy oda, hogy elvarázsolt az már nagyon rég nem kérdés, még akkor se, ha egy félbehagyott, befejezetlen történet is a miénk. És ezt mindketten tudjuk, hiába nem tudok elszakadni tőle soha az életben pár évnél tovább, az ilyen döntést is mindig úgy hoztam meg, hogy belehasadt a lelkem, de minél tovább vagyok mellette, amúgy is így érzem magam előbb-utóbb.. hogy beletörök. Semmi értelme, és nem is normális, mégis így van.
Ettől függetlenül sosem szalasztok el egyetlen alkalmat sem egy kis szemtelenkedésre, így most is csak csókkal engedném azt a békává változást, hogy aztán vissza is változtasson, és míg máskor olyan aranyosan le tud fagyni egy-egy hasonló megszólalásomtól, illetve hát most is erre számítanék ahogy elnézem, ehhez képest most az én szemöldökeim (is) kúsznak fentebb válasza nyomán. - Aha! - bököm ki magasabb hangról le mélyre, mintha csak azt mondanám, ez igen kérem, én kérek elnézést! De az a kis huncut mosolya...
- Mindegy is, úgyis kénytelen lennél visszacsinálni, mert szörnyen hiányoznék neked. Ne mondd, hogy mosómedveként aranyosabb lennék. - nevetem, egye-fene lemondok arról a csókról, ha már megtörne minden megszokott mesebeli szabályt!
Arról viszont szó sem lehet, hogy a beszélgetés az én nyűgjeim vagy éppen nem nyűgjeim felé terelődjön, mert őt szeretném hallgatni, az előbbi kirohanása után főleg, úgy hiszem lenne még mit mondania, én pedig minden gondolatát szívesen iszom magamba, és tartom meg hétpecsétes titokként.
Megszoktam, hogy érzelmek nélkül hallgassam végig, ahogy megismer valakit, hiszen ő is mindig meghallgatott fordított esetben, de ezúttal megpecsételi az egészet az az apró részlet, hogy mély ponton volt, én pedig nem voltam vele... viszont az a másik.. igen. Ez az érzés pedig szorít, belém hasít, hiába nem rezzen arcom, csupán elpillantok róla egyből, attól még kurvára fáj. Sóhajt, de nem tudok mit kezdeni vele, hiába nem veszem szemrehányásnak, magamat attól még utálhatom érte, mert ő nem hibáztat.. Viszont folytatja, szavai tovább rugdosnak, mégis megértőn bólintok és pillantok rá ismét, majd válok egyre értetlenebbé, ahogy újabb szavak hagyják el ajkait. Kérdezek, hiszen nem értem hirtelen, hogy mire akar célozni, hogy ez mit akar jelenteni, tekintete sem éppen nyugtat meg, én pedig közelebb mozdulok hozzá, hogy karját megérinthessem. Szeretném, hogy elmondja... bármi is legyen az.
Válaszához kezd, szemeim pedig tekintetére tapadnak, akár rám néz épp, akár nem, gondoskodón, már-már aggódva fürkészem őt, egyre inkább várva, hogy folytassa. Amikor ez megtörténik, nagyobb levegőt szívok be orromon és fújom ki lassan, mert érzem, hogy nem egyszerű amit mondani szeretne, ha már így vezeti fel, ősi szabály és hasonlók... Mondjuk nem nagyon tudom, hogy melyikünket győzködi éppen, de az most nem számít.
- Teszek a szabályokra, Freydis... ha közben valamitől így érzed magad. - felelem hozzá hasonlóan halkan, mert mindketten olyan dolgot pedzegetünk, amit nem lenne szabad, de őszintén teszek magasról az egészre. Nem fogom egyedül hagyni egy olyan dologgal, ami láthatóan maga alá készül temetni őt, csak mert isten vagyok, ő pedig norna.. a legjobb barátom, .., és kész. Ez számít.
Közben kezemhez ér, röpke pillanatra kapom tekintetem a mozdulatra, de aztán már ismét arcát, szemeit figyelem, alig várva azt a másodpercet, amikorra végre elhatározza magát. Feszült figyelemmel nézek rá, légzésem lassú, néma, amikor pedig az átkot említi, csak biccentek párat egy halkabb 'mhm' kíséretében. Sajnos tudok... illetve nem az sajnos, hanem, hogy egyáltalán létezik, és megtörténhet.
Automatikusan cirógatom bőrét ujjammal, miközben szinte csüngök minden szaván, biccentgetek, hogy csak egy nővérével beszélt eddig, amitől bár nincs jó érzésem, ez bizonyára az én bizalmatlanságom. Apró pillanatra szűkítem olykor szemeim, ahogy leírja nekem, amit a látomás elé tárt, majd újabb értem féle biccentések válaszom. Az mondjuk már kevésbé tetszik - igen, még mindig tud valami kevésbé tetszeni -, hogy ekképpen néz félre, mert ezt mindig követi még valami. Hogy őszinte legyek, az én agyam már ott megáll, mikor kimondja, a jégóriások királya, amikor pedig a csodálta szó is elhangzik, jobbom, mi nem érinti őt, inkább arcomat dörzsöli ahogy lehajtom fejem. Azonnal nem is tudok semmit felelni, pár másodperccel később ugyan emelem fejem, támasztom kezemmel, agyalok, néhol rápillantok Freydisre, de nem jutok szóhoz, figyelmem pedig akkor lesz ismét teljesen övé, mikor beszélni kezd újra. Ahogy meghallom, hogy a nővére elirányította, megmoccan bennem valami, egy rossz érzés, olyan, mint mikor az ösztönöm jelez, de épp ez a bajom, amit Avivának is elmondtam, hogy ezekben az érzésekben sosem tudok biztos lenni. Valahogy nem olyan, mint mikor magam miatt, vagy Magni miatt jelez, lehet csak az aggódás teszi? Női megérzésem aligha lehetne... Ettől függetlenül nyelnem kell egyet, mert a jelzés tudatomon kopogtat, ha megértem és elhiszem, ha nem. Ködös, zavaros, ahogy maga a történet is, nem csak az ösztönöm nem tudja, mitévő legyen most - már ha ez az ösztönöm lenne.
- Elég súlyosak, igen... - mondok csak ennyit hirtelen, majd pár pillanat múlva folytatom. - és... hát. Akárki mentsen meg tőle, hogy megbántsak bárkit is ezzel, de... mivel még semmi sem biztos, viszont tényleg elég durva vád, biztos, hogy .. bízhatsz ebben a nővéredben? Na meg abban, akihez küldött... - makogom el kusza gondolataimat, annyi minden kavarog hirtelen bennem, hogy nehéz értelmes vonalon maradni.
- És ha igaz. Ha a látomás minden szösszenete igaz, akkor? Akkor ti lennétek azok, akiket ki kell iktatni, hogy más ne tudhassa meg... Vagy, ha a történetben csak te vagy az, aki a kiszedendő láncszem, akkor? - teszem fel a kérdéseket aggódva, szokásom nem bízni senkiben, igen, de az érzés is hol elmúlik hol visszajön. Igazodjon ki rajta az ember, megőrjít.
- Ha emiatt történik veled valami... - jegyzem meg halkabban, tagadhatatlanul aggódva, és nyitom én szám, hogy folytassam, de inkább lenyelem a mondat végét, mert én magam sem tudom, hogy folytatnám. Őszintén nem. Inkább elpillantok róla egy-két másodpercre, pulzusom az egekben, szinte érzem ahogy dobban a szívem mellkasomban, és ez cseppet sem segít.
Elengedem őt, azzal elindulok, megkerülöm a pultot normál léptekkel, majd vagy így, hogy ül a széken, vagy ha leszáll megvárom, de magamhoz ölelem őt, balom vállát öleli át, majd tarkója fölé simul hajára, míg jobbom hátán kúszik, mintha apró teste minden porcikáját el akarnám rejteni a világok elől. Valahol így is van... Óvón szorítom magamhoz, még egy puszit is nyomok feje tetejére, és ezúttal sokkal hosszabban ölelgetem őt, mint az őrsön tettem. Így kell félőssé tenni egy háború istent...
Kezeim simogatják ahol épp pihennek rajta, tehát oldalát és haját, arcom pedig néha bújtatom hozzá, mintha még ezzel is simogatni akarnám, és el se engedem, így kezdek el morfondírozni.
- Thrym... tényleg képes lenne rá? Mármint... oké, nem mindenki története olyan, mint anyuéké, hogy nem akarják megölni egymást, de... huh.. - tanakodok hangosan, majd inkább sóhajtok egyet, mert nehéz belegondolni abba, hogy igaz. Újabb néma másodpercek, majd jobban magamhoz ölelem, ahogy zúdulnak át agyamon a nehezebbnél kacifántosabb gondolatok, ezzel együtt erősödnek a Freydishez fűző érzéseim is. Akárki is akar mindenhatót játszani a másik fölött, neki nem. eshet. baja. Valamennyi idő után jobbom lekászálódik róla, de csak, hogy arcát-állát érintsem vele, és homlokára, illetve hát hajára is adok egy apró, féltő puszit, minek helyére aztán arcom fektetem, pár pillanatra, de folyamatosan járnak a gondolataim.

| the house | outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“some ancient call that I’ve answered before, it lives in my walls and it’s under the floor

Cameron && Freydis

Vele nevetek a boszorkánysággal kapcsolatban, mert tudom, hogy nem gondolja komolyan. Inkább tovább is fűzöm a viccet, megfenyegetem békákkal és mosómedvékkel, aztán halkan ismét felnevetek, mikor megvádol azzal, hogy már meg is tettem, amit mondtam. A következő szemtelen kihívásra viszont olyan magasra szökik a szemöldököm, hogy kis híján leugrik a homlokomról.
– Ó, hát tényleg csak ennyire tartasz, hogy ilyen primitív és átlátszó gyógyírt alkotnék? – Ciccegve rázom meg a fejem, de a szám sarkában ott ül egy apró, huncut mosoly. – Ennél sokkal jobb tippekkel kell előállnod, ha nem akarsz mosómedve maradni – nézek rá egy kihívó mosollyal. A csók részt persze nem is vettem komolyan... miért kellett volna? Csak azért nem vágtam vissza Maggie-vel, mert már tudtam, mi a helyzet.
Persze megpróbálom átterelni a szót rá, vagy legalább valaki másra, de nem hagyja. Beadom a derekam, bár megígértetem vele, hogy azért fog majd mesélni, mire megint a békákat és a mosómedvéket emlegeti, én pedig szélesen elmosolyodom. Ezután pedig belevágok a történetembe, mesélek neki Mariusról, persze csak annyira menve a részletekbe, amennyire feltétlenül indokolt. Bevallom, egy kicsit furcsa előadni ezt az egészet neki, különösen, amikor ahhoz a részhez érek, hogy volt egy... mélypontom. Még ki is emelem, hogy nem szeretném, ha ezt szemrehányásnak venné, de már látom is, hogy még a tekintetét is elkapja rólam, nem néz rám. Veszek egy mély levegőt, vagy még inkább egyenesen sóhajtok egy nagyot, de nem mondok semmit. Ezt majd még megbeszéljük. Így is elég kényessé kezd válni téma, amikor elkezdem fejtegetni, hogy micsoda is Marius, mert hogy ez nagyon nem jó. Nem szabadna ebbe belemennem. Nem beszélhetnék erről, mégis akarok. Vágyom rá, hogy megoszthassam valakivel, "csak úgy".
Első kérdéseit hallva csak felemelem a tekintetem a poharamról, szinte elkámpicsorodva nézek rá, mert tényleg nagyon szeretném elmondani, de közben azt is érzem, hogy mennyire nem lenne helyes beszélni róla. Nekem nem szabadna elmondanom, neki pedig nem szabadna hallania. Azután viszont közelebb lép, az előbbi távolságnak már nyoma sincs, érzem ujjait puhán az alkaromra simulni, szemei engem figyelnek gyengéden, és én újra felsóhajtok.
– Nem szabadna beszélnem erről, Módi... – kezdem halkan, egy kicsit ismét a jegesteát méricskélve, mielőtt visszanéznék rá. – Tudod, hogy nem... Nem avatkozhatunk a dolgaitokba, ahogy ti sem a miénkbe. Ősi szabályokat szegek meg azzal, ha elmondom neked. – A hangom egre inkább elhalkul, és bár olyan lehet, mintha őt győzködném, hogy ne faggatózzon, valójában magamat győzködöm, hogy hallgassak el. Másik kezemmel az ő kezéhez érek, alkaromon nyugvó ujjaival kezdek szórakozottan játszani, de akkor már tudom, hogy beszélni fogok. Akármi legyen is a következménye.
– Volt egy látomásom – vágok bele halkan, aztán lassan felemelem a fejem. – Te is tudsz az átokról. – Nem kérdezek, hanem kijelentek; mindenki ismeri már ezt a furcsa betegséget, és éppen ő ne tudná, amikor Tyrt érinti legsúlyosabban? – Nem vagyok biztos benne, hogy a kettő összefügg, de érzem, hogy igen, viszont mivel nem vagyok magabiztos, még csak az egyik nővéremmel beszéltem róla. A jelenésben egy női kezet láttam, rajta valamiféle furcsa, rúnákkal alaposan teleírt karpereccel. Nem tudtam kiolvasni a rúnákat, de az biztos, hogy a karperecet még sosem láttam. Viszont... nem csak ez volt a látomásban. – Nyelek egyet és egy kicsit ismét félrepillantok. – A kéz tulajdonosa nem egyedül volt. A jégóriások királyával beszélgetett. Thrym a karperecet nézte, vagy inkább... csodálta. – Tessék, kimondtam. A vád, amit a szavaim sejtetnek, súlyosabb, mint amit bárki el tudna képzelni - a jégóriások királya, amint valakivel szövetkezve az istenek életére ilyen módon tör? Kreatív az előző ciklusokhoz képest, de mindaz, amit a nővéreimmel látunk, azok a változások, amik nem illenek sehova, nagyon baljós előjelei valaminek, amire még nem hiszem, hogy bárki is fel lenne készülve.
– Tudom, hogy ez nagyon súlyosan hangzik, de... még semmi nem biztos. A nővérem elirányított egy törphöz, aki talán tud segíteni a karperec felkutatásában. Addig nem akarok senkit riadóztatni – teszem hozzá halkan, puhán. Az ő anyja is jégóriás, és mégiscsak a királyukról beszélünk.

Fear of the Water || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szer. Május 11, 2022 1:19 am

To: my lovely norn

I've moved further than I thought I could,
but I missed you more than I thought I would
I found love where it wasn't supposed to be
right in front of me

Sosem bántam, ha mesél nekem, ha elmondja, mi nyomasztja, vagy éppen ami boldoggá teszi, és ez most különösen igaz arra, hogy kizúdul belőle rengeteg szó, amit talán nem is szeretett volna hirtelen elmondani. Ezért is akarom vele éreztetni, hogy minden rendben van ezzel, ha az éjszaka közepén csak azért felhívna, hogy kiöntse nekem a lelkét, akkor is meghallgatnám, ez mindig így volt, és nem is fog változni már.
Otthon már nem igazán hangzik biztatónak amiről beszélni szeretne, már ami az italválasztás jövőképét illeti, de egyelőre legyen csak üdítő, no meg egy vallomás, hogy felőlem nagyapa azt gondol amit akar, nekem Freydis mindig is a szívem egyik csücske marad, akárki akármit mond. Tudom, hogy nem kéne, de nem érdekel, tudom, hogy nem választhatnám őt, de nem zavar.
Boldogan mereng el tekintetem rajta, ahogy felnevet, melengeti lelkem, hogy hallom kacaját, így nem csoda, hogy az én szám is vigyorra áll, még akkor is, mikor leboszorkányozom őt.
- Gyanús, szerintem már elvarázsoltál, csak nem váltottam alakot. - nevetem, majd hozzáteszem: Amúgy is csak akkor változtathatsz békává, ha aztán meg is csókolsz, nem hagyhatsz úgy örökre. - mosolygom szemtelenül, igen-igen, nem bírtam volna ki!
Ahogy azt se bírnám ki, hogy ezek után rólam kezdjen el kérdezősködni, mikor megesz a kíváncsiság több mindennel kapcsolatban is. Nevetek, ahogy megadja magát, helyes, nem illik ellenkezni, meséljen csak.
- Jó, ígérem mesélek majd, becsületbékaszavamra, vagy .. mosómedvéére. - teszem még balom is szívemre, jobbomat meg emelem picit, majd egy vigyorral zárom a produkciót, aztán figyelem ahogy helyezkedik, közben öntök magamnak is abból a jegesteából, és iszok egy kortyot. Na halljuk...
Talán ez a legnehezebb mindig, érdeklődve megkérdezni valamit, majd mélyen hallgatni egy olyan választ, amiről legszívesebben sosem vennél tudomást, de ettől függetlenül csüngök minden szaván, minden lélegzetvételén, mint mindig. Még biccentek is egy lágyabb mosollyal, mikor azt mondja, tudod. Tudom... Újabb biccentés, hogy elkezdte megkedvelni, de aztán a mélyebb pont résznél már ráncolom picit homlokom, hogy a végére simuljanak vonásaim, de csak egy pillanatra kapja el tekintetem, mert inkább elpillantok róla. Nekem kellett volna valami erősebb... Nem tekintem annak, de attól még gyomron vágott, mert a saját hülyeségem és gyávaságom miatt nem voltam mellette, mikor a jelek szerint kellett volna.. meg úgy általában semikor az elmúlt években. Nem egyszer kértem meg a bátyám, hogy 'nézzen rá', minden rendben van-e vele, ha már nekem nem megy, de nyilván állandóan nem lógott azon, aki elvileg nekem nagyon fontos, és igaza van. Megérdemlem, hogy ezt most le kell nyelnem.
Veszek egy nagyobb levegőt orromon, még mindig valahova másfele nézve róla, és nyelek egyet, mikor kiejti azt a szót, hogy óriás. Hát tök jó, hogy nem kérdeztem meg még a kocsiban, hogy halandó-e, feltűnés nélkül húzhatja össze magát borsó méretűre a lelkem.. Mégis megértőn bólintok párat a mondat végén, és lassan vissza is vezetem rá tekintetem, főleg a sóhaj miatt. Tudom mire gondol, bár őszintén nem tudom eldönteni, hogy örülnék-e annak, hogy véges az élete, vagy bosszankodnék, hogy még azzal is mennyi időt elvehetne, így inkább hallgatok, ha már nem tudok pártatlan maradni...
De még ennél is van kényesebb, amire ismét ráncolom homlokom, mert ezt a részét viszont már nem nagyon értem, és ez bizonyára látszik is rajtam. Mi ez a diszkrimináció kérem?!
- Ezt most nem igazán értem. Hogyhogy most nem? Miért baj, hogy az? - kérdezem puhán, figyelve minden mozzanatát, minden apró rezzenést arcán, mindent.. Majd visszakönyökölök a pultra, hogy ahol érem, kezét, alkarját, könyökét - mindegy, megérintsem.
- mondd el.. - kérem lágyan, hiszen érzem-látom rajta, hogy valami nagyon nem jó, és ez a valami nagyon nem tetszik nekem. Tekintetem szinte babusgatja, ahogy arcán moccan ide-oda, végül gyönyörű szemein állapodik meg kíváncsian.

| the house | outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“some ancient call that I’ve answered before, it lives in my walls and it’s under the floor

Cameron && Freydis

Nyilván igaza van és ezt nyilván szóvá is teszi, különösen, miután én is beismertem, de csak vele nevetek. Nem is ő lenne, ha nem így reagálna, és egyébként is, ezzel bennem is oldja a feszültséget. Ettől függetlenül mondjuk sok minden előtör belőlem, amit nem feltétlenül akartam így a nyakába önteni, de... most már mindegy. Alkaromra simuló tenyere és finoman szorító ujjai egyébként is azt üzenik, hogy nincs ezzel semmi baj. Hasonlóan jól esik az is, amikor a házhoz menet magához karol egy kicsit, szusszanva simulok bele az ölelésbe és merítek belőle egy kis erőt. Hogy erre mennyire is volt szükségem, azt csak odabent árulom el, vagy legalábbis teszek rá egy kis célzást, amikor itallal kínál.
– Hát, majd te megmondod a végén – hárítok egy vállrándítással és egy kis mosollyal.
Jegesteát választok magamnak, aztán csak hallgatom kedves, törődő szavait, és egyszerűen csak megkérdezem, hogy láthat így engem. Hiszen még maga Odin sem szívleli a létezésünket... de talán ez is olyasmi lehet nála, mint nálam a pártatlanságom kérdése. Vannak pontok, ahol elcsúsznak az eredetileg tervezett és helyesnek vélt dolgok. Mosolyogva csóválom meg a fejem a válaszán és azon, hogy már megint úgy néz rám, aztán lényegében beismerem, hogy én is megszegtem a szabályainkat a vele való barátságommal... mire csípőből olyan választ ad, hogy tényleg megfeledkezek egy kicsit a problémáimról és szívből felnevetek.
– Csak aztán vigyázz, el ne varázsoljalak! – bökök rá az ujjammal. – Még a végén békává változol... vagy mosómedvévé – vigyorgok rá.
Ezen felbuzdulva meg is kísérlem elterelni egy kicsit a témát, de nem járok sikerrel, egyáltalán nem, még ha elő is csal belőlem még egy kis kuncogást, amilyen hevesen ellenkezni kezd.
– Oké, oké, rendben – tartom fel a kezeimet megadóan, mosolyogva. – De azért ennél én is többet akarok majd tudni! Te sem úszod meg – bökök ismét felé a mutatóujjammal, nyomatékosítva a mondanivalómat.
Felteszem a hátsó felem az egyik bárszékre a pult mögött, aztán a márványra helyezem a poharamat és én is arra könyökölök, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
– Hát... igazából nem volt semmi érdekes a találkozásunkban. Ezelőtt egy könyvtárban dolgoztam, ő pedig a tanulmányai miatt gyakran jött oda. Erre így önmagában nem is figyeltem volna fel, sokan voltak így, de aztán feltűnt, hogy milyen kedves velem, tudod. – Megvonom egy kicsit a vállam és elmosolyodom. – Meghívott egy kávéra, sokat beszélgettünk, és aztán még több kávé lett belőle, mert elkezdtem megkedvelni. Sokat jelentett nekem a társasága, mert ott volt mellettem egy... mélyebb pontomon is. És kérlek, ezt ne tekintsd szemrehányásnak – pillantok fel rá, komolyan nézve a szemeibe, mert nem szeretném, ha úgy érezné, hibáztatom őt amiatt, hogy akkor éppen nem... rám volt kíváncsi. Iszok még néhány kortyot, mielőtt folytatnám.
– A nagyobb baj az, hogy ő egy óriás. Elég fiatal a sajátjai között, de akkor is... – véges az élete. A mondat befejezése ott lóg köztünk a levegőben, de nem mondom ki hangosan, csak sóhajtok egy nagyot. Az ő fonalát is nekem kell majd elvágnom, amikor eljön az ideje. A jéghegy csúcsa viszont nem is ez. – Ennél is kényesebb téma, hogy jégóriás, márpedig nem feltétlenül lenne szabad belebonyolódnom... semmibe velük kapcsolatban. Most nem. – A végére egy kicsit elhalkul a hangom és csak a poharamat és annak tartalmát figyelem. Tudom, hogy az ő anyja is egy a jégóriások közül, tudom, hogy neki sem kellene semmit mondanom, és nem csak ezért. Ősrégi szabályokat hágok át azzal, ha beszélek a látomásomról a jégóriások királyával kapcsolatban, de nem tudom tovább magamban tartani. Nem bírok el a súllyal, és kivel mással osztanám meg, ha nem vele?

Fear of the Water || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szer. Május 04, 2022 12:25 am

To: my lovely norn

I've moved further than I thought I could,
but I missed you more than I thought I would
I found love where it wasn't supposed to be
right in front of me

Muszáj vagyok saját példával előállni, mert szerintem ennyiből én is elszúrtam már régen - több okból is -, persze nem azt mondom, akkor neki is kell, de nem tett semmi olyat, ami miatt rosszul kellene éreznie magát. Sőt.. Azért egy apróbb kő leesik ám rólam, hogy nem hibáztam rá semmire az esküvővel, bár meglepett volna! Még csak nem rég ismerte meg, és máris azt keresi, miért szúrja el az egész létét csupán ennyivel, hát úgy megölelgetném.. meg is fogom.
Egy szemtelen 'még szép' válaszom arra, hogy igazam lenne, de láthatóan viccelek, hiszen elnevetem halkan, majd ahogy a boldogságáról ejtek szót.. kiborul a bili. Meglöttyen? Hallgatom őt, de csak helyezkedni vagyok képes, meg nagyobbakat lélegezni, mert ez egy olyan téma, amiről tudja, mit gondolok, és amit már átrágtunk párszor, de még úgy hiszem, sokszor elő is fog jönni.. Ami persze nem baj. Akkor sem, ha egyelőre nem felelek, csupán alkarjára tett szorító/simító kezemmel, hogy aztán otthon már azt is elfelejtsük, ezért egyáltalán bocsánatot kért, és inkább az ajtó felé induljunk el, miközben magamhoz ölelem picit. Szeretem magamhoz húzni őt, hiszem, hogy ha picit is de oldom a benne dúló vihart vele, így csak akkor engedem el, mikor az ajtóhoz érünk, hogy kinyissam azt előtte.
- Uh, annyira szörnyű a helyzet? - kérdezem egy kissé fancsali grimaszos nevetéssel, majd mutatom neki mik közül választhat, és töltök is neki, a poharat elé csúsztatom. Viszont.. ha tudja, ha nem, hogy mit gondolok, elmondom ismét, mert nem szeretem látni, hogy saját magát okolja dolgokért, amiket egyébként nagyon is megérdemelne... Kérdésére elmosolyodom.
- Az az ő baja, számomra mindig is az egyik legkedvesebb teremtés leszel. - felelem őszintén, és talán, de csak talán, megint úúúgy nézek rá, miközben a pultra könyökölök vele szemen, hogy buksimat megtámasszam öklömmel számnál. És akkor még finoman is fogalmaztam, de ne akadjunk fenn a részleteken; azzal kapcsolatban is, hogy nagyapa álláspontja nem az enyém, és legkedvesebbnél picivel több...
Figyelem ahogy az üdítőt forgatja, tekintetem kíváncsian mozdul a pohárról arcára, oda-vissza, míg meg nem szólal, mert onnantól arcának finom porcikáit és szemeit figyelem.
- Persze, kezdj el engem hibáztatni te boszorkány... - mosolygom szemtelenül, végül el is nevetem, miközben inkább már csak kezeimmel támaszkodok meg a pulton, kiegyenesedve. Amég ő iszik, én elgondolkodom, mit is jelent ez igazából.. mert oké, hogy elviccelem, de attól még tényleg egy olyan pont vagyok az életében, aminek talán ott sem kellene lennie, lehet, hogy.. alkalomadtán egyszerűbb is lenne neki, ha nem ismer, ki tudja. Inkább öntök magamnak is üdítőt, amég ő egy éles kanyarral témát vált(ana).
- Neenemnemnem, ilyet nem játszunk, m-m, nemnem! - még mutogatom is balom mutatójával azokat a nemeket, ahogy fejem is csóválom nevetve.
- Nem terelhetsz, csak mert éppen rólad kellene, hogy szó legyen, mikor engem az érdekel a leginkább! Jól vannak, megvannak, de szóval hol is ismerted meg ezt a valakit? - nevetem még mindig, láthatóan fennakadva ezen a részleten, de még csak nem is titkolom, érdekel! Nagyon... részleteket akarok.

| the house | outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

A munkahelyi indítás után a kocsijában vesszük fel újra a fonalat, amikor én is végeztem ő pedig ígéretéhez híven értem jött. Egy kis viccelődéssel indít, amiből ügyesen kivágom magam, és bár majdnem sikerül zavarba hoznia azzal az érintéssel az arcomon, hamar belemerülünk ismét a beszélgetésbe, aztán viszont... érdekes témához kanyarodunk, ami kicsit kellemetlen is, de nem azért, mert ne beszélnék vele szívesen bármiről. Megválaszolom a kérdéseit, hogyne tenném, de aztán visszakérdezek, attól félve, hogy ő is igazolja majd az én félelmeimet. Persze épp ellenkezőleg tesz, hosszan, a saját példáján keresztül fejti ki, hogy miért helytelen a feltételezésem, és bár Maggie-ről van szó, ezt még nem is tudom rossz néven venni, mert a végkövetkeztetése... helyes. Végül is nem ígértem senkinek semmit.
– Azt hiszem, igazad van – felelem halkan, hosszan kifújva azt az adag levegőt, amit addig bent tartottam.
Ez a megnyugvás viszont csak addig tart, míg elő nem kerül a boldogság, erre ugyanis talán egy kissé túl hevesen reagálva kérdezek vissza. Kirohanás következik, igen, pedig nem terveztem máris kiadni magamból egy adag feszültséget, mégis sikerül. Eltűnik a mosolya, a helyére aggodalmas arckifejezés költözik, és szinte látom rajta az egyet nem értést. Ismeri már persze ezt a nótát is, így én is ismerem a véleményét, de ez sajnos... nem változtat semmin. Annyit beszélek, hogy közben oda is érünk a házhoz, én pedig egyszerűen csak bocsánatot kérek, mert ez tényleg nem tervezett kirohanás volt.
A bocsánatkérést persze lerázza magáról, amit egy hálás mosollyal köszönök meg. Megállunk és kiszállunk, én pedig újra rámosolygok, amikor mellém lép. Invitálására megindulok mellette, aztán megérzem a kezét a vállamon, és rögtön utána a játékos rántást is. Halk kuncogással dőlök neki, felé eső karommal átölelem a derekát, és szinte érzem, hogy az előző kitörés után most átjár egy kis kellemes békesség. Csak akkor engedem el, amikor az ajtóhoz érünk, mosolyogva köszönöm meg az udvariasságát, aztán belépek előtte a házba. Régi ismerősként érkezem, leteszem a táskámat az előszobában, kibújok a cipőmből, kabátomból, aztán befelé indulok.
– Egyelőre beérem üdítővel, köszönöm. Majd a neccesebb témák mellé erősítünk – válaszolok a szemtelen mosolyra egy kis kihívással, de aztán el is nevetem magam.
Követem őt a konyhába, megköszönöm az üdítőt, aztán bele is kortyolok, de nem iszok sokat, mert inkább rá kezdek figyelni, ahogy megszólal.A szavai megmosolyogtatnak, törődőn áll hozzám és az egész létezésemhez, az életemhez, mint mindig, és ez akkor is kedves számomra, ha tudom: egy bizonyos szemszögből igazat is adhatnék neki, de ez nem kívánságműsor. Ezért vagyok, ezt kell tennem, sem többet, sem kevesebbet. Kötődések nélkül, bár ezt néhány ponton már jócskán elrontottam; az egyik épp itt áll előttem. Felsóhajtok, nem töröm meg a kis csendet, csak figyelem az ismerős szemeket, amelyek most is mély gondoskodással figyelnek engem.
– Hogy lehetek ilyen kedves számodra, amikor a saját nagyapád is boszorkányoknak tart minket? – kérdezek vissza végül egy kis mosollyal, aztán sóhajtva nekidőlök a pultnak és elkezdem forgatni az italt a pohárban, óvatosan, hogy ki ne öntsem. – Nem hiszem, hogy komplett érzelemmentességet várnának tőlünk, de a pártatlanság olyasmi, aminek nem szabadna megkérdőjeleződnie. Soha. – Visszavezetem rá a pillantásomat és sokatmondóan elmosolyodom. – Azért vannak dolgok, amiket már rég elrontottam... – teszem hozzá egy könnyedebb, huncut pillantással.
Iszok még egy kortyot, aztán veszek egy nagy levegőt és megrázom a fejem.
– Na jó, most, hogy ilyen alaposan megteremtettem a pozitív alaphangulatot, mi lenne, ha inkább te mesélnél valamit? Mi a helyzet Magnival? Az anyátokkal? Apátokkal? – sorolom a kérdéseimet gyors egymásutánban. Remélem, lesznek vidámabb témáink is, mint az enyémek.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Vas. Május 01, 2022 8:15 pm

To: my lovely norn

I've moved further than I thought I could,
but I missed you more than I thought I would
I found love where it wasn't supposed to be
right in front of me

//Előzmény

Ennyi idő után a legtöbb dolgot már ki se kell mondanunk, úgy is megértjük a másikat, amit nagyon szeretek magunkban. Így most sem magyarázom, mit miért mondok, hiszen már átrágtuk párszor, hiába teljesen más a mi és az ő életük, akkor sem tudok velük úgy viselkedni, ahogy sok más isten, nem tudok csak úgy megnyílni, beavatni..
Válaszára egy lágy mosollyal húzom el egyik oldalra ajkaim, hogy aztán ahogy folytatja, halkan nevessek, kicsit talán még fejem is csóválom alig mozdulatokkal, pedig nem tagadni akarom, amit mond. Egyszerűen csak.. nem kifejezetten azért kezelem így a dolgot, viszont megmondani meg nem tudnám, mi zajlik le bennem ezzel kapcsolatban.
Minden mást viszont már hazaviszünk, ugyanis nálam folytatjuk ezt a jóleső találkozást, persze csak munka után, így megyek is a dolgomra, később elköszönök tőle, teszek-veszek otthon picit, készülődök, hogy mindez után már ott is várakozzak az őrs előtt, csak őt keresve tekintetemmel.
Sikeresen kievezem magunkat abból a kissé zavaros vízből, amit arca megérintésével idéztem elő, de, hogy még nem is tudja, hogy bánjon azzal a régi ismerőssel... hát azonnal ki kell állnom érte! Válasza nyomán rápillantok egy szemtelenül játékosabb széles mosollyal, ahogy arcom szinte nem is fordítom felé, hanem inkább billentem.
Aztán ha sors ha nem, valami visszasodorta őt hozzám, vagy inkább mindkettőnket a másikhoz, ami végtelen boldogsággal tölt el, mellette mindig .. sokkal jobban érzem magam. Nem tudom, mit tesz hozzám, mit olt ki vagy cserél fel, de sokkal jobban magamnak érzem magam, ha tudom, az életem része.
Nevetek azon, amit a munkámmal kapcsolatban válaszol, ugyebár aki ismer, szerintem senkit nem lepne meg, mit is választottam hivatásul, így vele is bátran viccelődök ezen, hiszen minden alapja, hogy már túlságosan jól ismer.. én meg már olyan jól belekényelmesedtem abba, hogy olvasni tud belőlem bármikor.
Amit viszont én nem tudok kiolvasni belőle, hogy mi a helyzet ezzel a valakivel, akit mint kiderült, megismert, bár meg se kérdeztem volna inkább, holott amúgy nem kellene, hogy rosszul essen válasza... De szerencsére közbejön a piros lámpa is, van időm felfogni mit mond, és kitalálni, én mit is mondhatnék, bár talán túlfeszül a semlegesség hangomban. Abban ahogy rápillantok, már annál kevésbé, abban a megszokott módon törődés csücsül.
- értem.. - felelem halkabban, egy félmosollyal rápillantva, most még én se tudnám eldönteni, milyen érzettel is mondom ezt, de a gombóc tök jól érzi magát a torkomban, ez biztos.
- Azzal, hogy megismertél valakit? Együtt voltam egy halandóval évekig, a szívemhez nőtt a kislánya is, holott nem egy a világunk, nem lenne szükséges, hogy közünk legyen egymáshoz, sőt, még a lehetőséget is elvettem ezzel, hogy esetleg az életébe kerüljön egy olyan férfi, aki ténylegesen mellé illik és mellé való. Csak mert önző vagyok, csak mert vele akartam lenni, pedig tudtam, hogy nem tart sokáig úgyse. Nem lánykérésre mondtál igent, ne bántsd magad ilyen gondolatokkal. - válaszolom meg picit hosszan, néhol rápillantva, teljesen őszintén, lágyan. Aztán persze hozzáteszem, én bizony örülök, ha boldog, szeretném, hogy mindig az legyen, ahogy viszont visszakérdez, szó szerint ahogy, picit ráncolva homlokom pillantok rá, leolvasható rólam a most mi van kérdés, szám sarkában apró mosolyka, amit nevetése kerekít oda. A mosoly mondjuk el is múlik ahogy tekintetét látom, inkább aggódás ül meg szemeimben, miközben hallgatom őt. Az első mondat alatt veszek egy nagyobb levegőt, amit orromon fújok ki, mint aki hallotta már ezt, és akkor se kedvelte; picit jobban belekényelmesedek közben az ülésbe, ez valahogy a nemtetszéshez tartozik hozzá, persze nem szeretném, hogy azt gondolja, nem érdekel, amit mondani szeretne. Szavai végén aprón csóválom fejem, mert utálom az egészet, hogy csak úgy léteznie kellene minden nélkül, mert így szánták neki. Szavakkal nem is felelek inkább semmit, illetve hát egyelőre, csak rápillantok, kezem alkarjára teszem, szorítok-simítok picit rajta.
Közben haza is érünk, lassan gurulok a garázs elé, kezem visszaveszem tőle, majd leállítom az autót.
- Sosem haragszok, ha megtisztelsz a gondolataiddal, Frey.. - mosolygom vissza "elnézően", de érezheti rajtam, egyelőre nem faggatom, ha odabent akart mesélni, akkor odabent teheti meg, szóval kiveszem a kulcsot, kikötöm magam, nyitom az ajtót, és megkerülve az autót lépek az ő ajtajához, amit ha még nem nyitott ki, megteszem én, ha pedig lekéstem, akkor intek lágyan fejemmel egy halk 'gyere' szócskával, hogy jöjjön csak. Amég az ajtóhoz érünk persze lazán játékosan vállára teszem kezem, hogy hirtelen húzzam magamhoz, így egymás mellett sétálva, mintha ezzel mondanám szavak nélkül, hogy nem lesz semmi baj. Pár méter, elengedem, előveszem a kulcsot, belököm az ajtót, és előre engedem, amúgy sem ismeretlen neki a hely. Belépve utána csukom az ajtót, kulcsaim, telefonom kiteszem a pultra.
- Kérsz valamit inni? Üdítő, vagy egy kicsit erősebb... - hagyom fent a hangot ahogy el is halkulok picit, szemtelen mosollyal pillantok rá, és amit kér, azt veszem elő, hogy töltsek is neki, poharát elé tolom a pulton - vagy ha esetleg lecsüccsent, oda megyek vele hozzá, ott adom oda.
- Tudod jól, mit gondolok erről, Frey.. Rohadtul nem fair, hogy neked mindenféle boldogság és kötődés nélkül kellene élned, plusz mellette még tenned is amit elvárnak tőled; köszönd is meg, hogy létezhetsz? Én sem akadályozlak a küldetésedben, mégis szeretlek boldoggá tenni, ha csak apróságokkal is, és nem gondolom, hogy ezeket a pillanatokat el kellene venned magadtól. Úgysem tudsz teljesen érzelemmentes maradni, lehetetlen. - felelem neki az előzőkre, ami még kint zúdult ki belőle. Tekintetem gondoskodón cikázik vonásain, szemein, pár másodperc némasággal.
- Szóval igen. Boldog. Legyél boldog, és ne érezd magad rosszul miatta, mert nem teszel vele az égvilágon semmi rosszat, érted? - teszem hozzá, miközben gyönyörű tekintetét keresem sajátommal, ha pedig rám néz, el se veszem tőle.

| the house | outfit | music |

| code by elyon |

Ajánlott tartalom —

Cameron × Freydis

1 / 1 oldal