♫ music time ♫

Minden istennek, legyen az Áz vagy Ván, létezzen hát bármelyik világban is, megvolt mindaz a képessége, ami azzá tette őt, ami volt. Vár nem az az isten volt, akinek a szerelemhez vezető út oldalvonalán kellett állnia és szurkolnia, hogy a szerelmesek azok is maradjanak. Pocsék felügyelője lett volna mindennek, ha valóban ezt kapta volna osztályrészéül. Mindenki mással engedékenyebb volt, s a büntetés és ajándékozás mellett a saját életében olyan falakat húzott fel maga köré, amelyek másoknak természetesek voltak. Mereven elhatárolta magát az érzelmektől, amik másokhoz fűzték, a testiség is csak egy olyan szükségletté vált számára, amit az emberi világban Maslow fogalmazott meg. Olykor kételkedett abban is, hogy valóban léteztek saját gondolatai, saját érzelmei és azok nem csak a megcsalt felek szomorú lenyomatai, hitvány vagy épp megbotránkozott lélekszilánkjai. Kellemetlen és kétségbeesett pillanatok következtek Evelyn jelenében, ahogy Gnert hallgatta a konyhában, s ezen az érzésen az sem segített, hogy ült, hogy az ujjai közt a körtelé melegedett az üvegfalon túl a pohárban.
Nem volt arra felkészülve, hogy bárki lelkét is ápolja, hogy megpróbáljon olyan szerelmet találni, amelyet ő sosem keresett igazán. Pontosabban rettegett saját magától, attól, hogy nem lesz elég senkinek sem. Az eskük esetén tökéletes munkát végzett, precíz volt, céltudatos és következetes. Nos, a magánéletében is valamennyire, mert minden közeledéstől ódzkodott. Nem tett mást, mint a megfelelő és szerinte jó kérdéseket tette fel, ám az, amilyen mélységben válaszoltak neki, igazán mellbevágó érzéssel töltötte el. Csendben, szótlanul, de leginkább türelemmel és kíváncsisággal hallgatta a másik felet, mert ha már kérdezett, a teljes igazságra volt kíváncsi, nem pedig csak felületes anekdotázásokra. Próbált kérdéseket feltenni, melyek talán segítettek volna valahova eljutni a saját álláspontja szerint, viszont a törpe olyasmit zúdított a nyakára, ami egyszerre sok volt neki. Nem azért, mert nem viselte volna el, ne tűrte volna, hanem azért, mert annyira volt kompetens ebben a témában, mint egy vak ló a derbyken. Olykor szóra nyitotta volna a száját. Néha igazán elmondhatta volna, mire is gondolt közben, de a szavakból érződő magányosság érzete sokkal erősebb volt, mint az ő bátorítása. Nem, nem sajnálta Gnert, mert istennőként nem érzett sajnálatot, ezért leginkább csak együtt érzett, megpróbálta a férfi helyébe képzelni magát, elképzelni, hogy bárki mellett is lehorgonyozzon, hogy családot alapítson, ám rá kellett jönnie, az nem az ő sorsa volt. Nem az ő élete, egyetlen ciklus során sem. A mostani talán egy kissé depresszívebb ívet írt le a létezése során, mint az előző, de már nem tartotta számon nagyon mindezt. Nem akarta mindig ugyanazt az életet élni, annál sokkalta kíváncsibb volt, hajszolta a nemtudást és az örökös lehetőségeket addig, ameddig ő úgy gondolta, szabad is.
Ameddig hallgatta a férfit, azon tűnődött, hogy ki tudna segíteni ezen a gondolatmeneten, hogy mégis kérne-e tényleges segítséget a törpe, ezért is kényelmetlenül pillantott el felé.
- Meg kell néha tanulni elengedni a dolgokat és felismerni azt, ha valami sok, ha egy kicsit megpihennél, Gner. Ha úgy érzed, hogy ez már elég volt, akkor ne a még nagyobb vagyon felhalmozása érdekeljen, amit el sem tudsz igazán költeni, hanem egy kicsit igen is érdemes kitekinteni a világba. Voltál az elmúlt évtizedekben Európa más országaiban? Jártál a Loire-menti kastélyokban? Évezted Provance levendula bokrainak illatát? Láttam, hogy kedveled a szépet, a rendezettséget, de mi értelme van a szépnek, ha nem éled meg, hanem csak létezel mellette? - tette fel végül az összegző kérdéseit. Mert nem őt kell elvinni kirándulni, hanem neki kell úgy döntenie, hogy maga mögött hagyja kicsit ezt az életet, hogy mást is lásson. A szavaiban talán enyhe mértékű feddés is volt, mert a két ellentétes vágy ott lapult benne, de úgy tűnt, hogy a férfi sem tudja eldönteni, mire is vágyik igazán. Megpihenésre, vagy vagyonszerzésre...
- Ha valakit igazán közel akarsz magadhoz engedni, ott nincsenek gátak, nem tarthatsz tőle távolságot. Hogy legyen bárki is az életed része, ha nem tudja rólad, hogy mi vagy? Hogy mióta vagy? - a hangja talán egy kissé megkeményedett, mert szükségesnek tartotta azt, hogy ne csak most, hanem Gner magányos óráiban, a pattogó tűz mellett ülve is elgondolkodjon azon, ő mit tehetne azért, hogy valaki a szívébe lopja magát. Evelyn nem tartotta magát a legjobb embernek a tanácsadásra, arra, hogy szívügyekbe ártsa magát, de muszáj volt egy kissé határozottabb lenni a témát illetően, ha a törpe ennyire bizonytalan volt.. szinte mindenben. Túljutva ezen témákon adott talán pontosabb leírást arról, mit is akart ő maga, olyan részletekbe menve, ami talán segíthetett a kivitelezésben, elutasítva azt, hogy többet vagy mást kapjon, mint a rajta is túlmutató személyek. Nem volt érdeke többnek mutatkozni, mint aki volt.
- Értékelem, hogy így gondolod és ebben az esetben meg is köszönöm neked.. - engedett meg egy apró, hálás mosolyt, miközben a telefonját előhúzva megnyitotta az aktuális mappát. A képeken feltűnt a házának előtere, a folyosó, az átalakított beltér és az az intarziás asztal is, ami otthonául fog szolgálni majd az új berendezési tárgynak. Masszívnak tűnő, tökéletes kivitelezésű, csodás darab volt. A feltett kérdésére kapott választ meghallva apró sóhaj szökkent ki ajkain, és mielőtt meggondolhatta volna magát, már fel is állt, a poharát is maga mögött hagyva, miközben az orrába szökő olvadt sajtos pizza illata vette le a lábáról. Szeretett enni, csemegézni, megkóstolni minden finomat, de most nem volt éhes.
- Attól tartok, hogy ezen kívánságokkal nem csak hogy másokat, de önmagadat is összezavarod, mert így nem tudsz célt találni, nem tudsz mibe kapaszkodni és azért az egy dologért tenni. Ha tudod már, hogy mi az, amit valóban akarsz, akkor azt el is fogod tudni érni valamikor, talán ebben a ciklusban még - enyhült meg a mosolya, hogy aztán elfordulva a férfitől lassan körbesétáljon a helyiségben, apró felfedezést téve az ismeretlen házban.
- Mire vagy a legbüszkébb az életed során? Mi az, aminek emlékét teljes mellszélességgel vállalod és senki nem veheti el tőled? - érdeklődött. Talán ez a téma olyan lesz, ahol nem menetelnek a lélekcincálás mélységes bugyraiba. Mert Evelyn Nohr, aki egy night clubban táncolt, nem volt ügyes a párkapcsolati tanácsadásban. Várként pedig az eskükkel kapcsolatos döntések fonódtak össze a létezésével - mintegy öröm az ürömben kategória. Tisztes távolságban állt meg a férfitől, elhagyva az asztal környezetét, hogy a csípőjével a pultnál támaszkodva meg, onnan nézze Gnert.

♫ music time ♫

Megoszthatta volna a gondolatait a férfival arról, hogy az, ahogy mi látjuk önmagunk, nem feltétlenül hagyjuk azokat a hatásokat másokban is. Tudtam, hogy ez a sodródó magányérzet és az állandó milyen depresszív tud lenni, hiszen nem is olyan régen ő küzdött meg ezekkel a nehézségekkel. A pillantása, amellyel a férfit felmérte, megértő volt és elfogadó, s egyben bátorító is. Tudta, hogy a szavak, amellyel ellenkezne, kevésnek bizonyult volna, mert ő is ugyanabban a csónakban evezett. Az ereje megkopott, az, aki egykor volt, a ma glóriájaként emlékeztette arra, hogy ma mennyivel kevesebbet is ért a jelenléte. Szavakkal bátoríthatta volna a másikat, s mégis inkább a megalkuvó csend híve lett. A csend, amely egyszerre ölelte körbe és mutatta ki az együttérzését. Talán túlságosan is hatott rá a ma embere, az érzelmek szerepe, az, hogy az együttérzésnek helyet kellett adni a szívében. Az istenek között, távol minden más lénytől nem gondolkodott azon, hogy mit mondhatott, mit tehetett, a teljes őszinteségbe burkolhatta szavait és tetteit.
Az igazság az, hogy nem tudott volna bátorítani sem, ellenszegülni ezen szavaknak, így amikor magára hagyták, még jó ideig nézett a férfi után, mintha azon gondolkodna, hogyan is tudna segíteni rajta. Mintha bármit is tehetne érte. Megrázta a fejét, megmozgatta a testét is, hogy kiürítsen minden nem odaillő gondolatot és inkább a figyelmét a tárgyaknak szentelte, a részleteiket követve végig a pillantásával, mintha abból tanulhatna bármennyit. Mintha tudná, hogy a vérontás mit is jelent igazán. Mintha a kegyetlenséget akarta volna magába szippantani, amit a fegyverek hirdettek. Az egyiken még - talán a tilosban járva, talán csak önállósítva magát, az ujját is végighúzta, a penge élét viszont elkerülte távolról, mert nem akarta a saját vérét fakasztani, így megunva az egyedüllétet vágott át a szobrok közti területen, hogy ismét Hallr társaságát élvezze és végre elmondja, miért is zavarta meg a férfit a napi teendői kellős közepén.
Mégis, a beszélgetésük fonalát felvéve összevonta a szemöldökeit. Eleinte Gner azt fogalmazta meg, hogy másba kezdene bele, mintsem a párkeresés válna fő mozgatórugójává a mindennapjainak, s mégis ott lyukadtak ki ők ketten, hogy a törpe visszakanyarodott oda. Ha az istennő tudott volna - valóban - segíteni, megtette volna. Ám ismerte önmagát, ismerte a határait és önnön képességeit is.  Ez nem az ő szakterülete volt. Így aztán a hallott sóhajt visszhangozta, zavartan pillantott el a konyha minden szegletébe és zugába, mintha onnan várná a választ, a jó választ.
- Te magad mondtad, hogy immár egy majdnem hatszáz éves lény vagy, Gner.. Kerested, vagy tudod az okokat és indokokat, hogy vajon miért nem sikerült még megállapodnod senki mellett sem? - tette fel a kérdését, mert tényleg érdekelte volna a válasz. - Miért csak egy törp nőt keresel? Lehet, hogy életed boldogságát egy halandó lesz képes megadni neked és talán az ő illékonyságával többet adhatna, mint az örök egyhangúság. A ma embere tele van szenvedéllyel, élettel, lehetőséggel és kíváncsi - szinte mindenre - tette fel a kérdéseit, miközben egy kicsit kitekintett oda, ahonnan úgy tűnt, a törpe menekülne. Mindazonáltal ő volt az, aki elfogadott és nem kérdőjelezett meg olyan döntéseket, amikhez nem volt köze. Ha Hallr inkább a szobrászatot maga mögött szerette volna hagyni, Evelyn nem ellenkezett és nem próbálta rászedni olyanra, amit a másik fél már nem akart.
- A munkádat pedig te befolyásolod. Mondhatsz nemet is, nem kell mindenki igényeinek megfelelned, mert csak ezt váltja ki belőlünk az állandó robot. Beletörődést, vég nélküli határidőket és egy olyan kényszerérzetet, ami tulajdonképpen nem vezet sehova. A te életed, a te döntésed, kinek és mit engedsz meg - vont vállat csak úgy, mintha legalább ugyanannyi köze lenne a pizza elkészítéséhez és a tészta alapanyagait sorolta volna fel. Mégis megeredt a nyelve amiatt, amiért érkezett. Mégis valamennyire egy kicsit vissza akarta volna rázni Gnert a munkájába, hogy lássa, lehet valami izgalmas még. Állíthat elé kihívásokat az is, amit kívül s belül is ismert és tudott. A férfi szavait megválaszolta volna szívesen, de végül csak sóhajtott egyet, végre két kortynyi körtelevet leengedve a torkán. A poharat visszacsúsztatta az asztal lapjára, apró fejrázással kezdve csak meg a mondandóját.
- Nem kérek kivételezést, sem pedig kedvezményt. A munkádért kérj annyit, amennyit másoktól is, mert az a TE érdemed. Nekem az bőven elég, ha valamikor elkészülsz vele, s láthatom a munkádat, miközben tudom, hogy valamennyire én is benne vagyok a szoborban - általad - mosolyodott el nyugodtan, elnézően. Az ő ötlete volt, még ha nem is az ő keze formálja majd meg az anyagot. - Az asztal maga kezelt és pácolt tölgy, kerek alappal. Az egyensúlyozása középpontos, de a lábak négy ponton válnak el és adnak tartást a talajjal illeszkedve. Ha szeretnéd, le tudom neked rajzolni, de ha megfelelne, akár képet is tudok neked róla mutatni majd.. Talán annak több értelme is lenne, minthogy kezdetleges rajzokkal fárasszalak - nevetett fel halkan, elbizonytalanodó határozottsággal. Ha menet közben a törpe hátrafordult felé, akkor a szavait úgy intézte, hogy végig a férfi arcvonásait tanulmányozta. Ha nem, akkor Evelyn megengedve magának a konyha berendezését nézte, miközben keresztezve a lábait elkényelmesedett a széken, hátradőlt a támlának, s az ujjait összefűzte az ölébe engedve, rá a ruhájának bársony anyagára.
- Ha függetlenítenéd mindattól, ami te magad vagy ma... és lehetne egy kívánságod, mi volna az? Mi szeretnél lenni? Mit változtatnál, vagy mi az, amivel teljessé válhatnál? Elölről kezdenél-e mindent? - kíváncsi volt. Nagyon is. Istennőként is határosak voltak a képességei, de egy valamit soha nem hagyott maga mögött. A kíváncsisága és az őszintesége volt az egyetlen, amihez ragaszkodott. Meg ahhoz, hogy elkötelezett férfiakkal ne kezdjen ki. Ahogy voltak bizonyos elvárásai, aminek eddig még senki sem felelt meg. Soha, egyetlen ember sem.

♫ music time ♫

Sosem volt türelmetlen, már ami a saját dolgait illette, mert mindig ott volt, ahol kellett lennie. Ezt a Gandalf-i hitvallást leginkább azóta űzte, hogy már nem volt tényleges célja és értelme annak, hogy isteni ranggal rendelkezett. A törpe kíváncsiskodó kérdésére csak egy mosollyal reagált. Nem gondolta volna azt, hogy Gner csakis akkor találkozna az ellenkező nemmel, amikor a testi szükségleteit éli ki, de természetesen mindenki azt csinálta, amihez kedve volt és Evelyn sosem ítélkezett mások felett, mert létezésének kulcsa nem ebben rejlett. Replika nélkül hagyta egyelőre a férfi kérdését, mert később úgyis tervezte beavatni őt jöttének indokaiba, de nem akart ajtóstul rontani a házba, és először inkább érdeklődött a férfi hogylétéről, vagyis igyekezte betartani az udvariassági formákat.
Nem tudta, hogy a férfi következő szavai miként csapódtak le igazán, de felsejlett Vár szerint benne a megrovás, egy csepp kíváncsisággal, és talán még tudakolni vágyás is. Felsóhajtott halkan, mert valójában igaza volt Hallrnak. Tényleg nem ilyen volt. A nők jogai iránti őrült futam után az első világháború szippantotta be Európát, hogy aztán lásson elesni rengeteg férfit, lássa azt, hogy az emberi pusztítás is milyen véres és megbocsájthatatlan tud lenni. Száz évvel ezelőtt teljesen más emóciók uralták a lelkét és gondolatait, mégsem engedte most, hogy az akkori gondolatok maguk alá temessék.
- Változnak az idők.. Egy folyó medre sem marad a világ végéig örök... Formálják a kövek, az állandó sodrás és talán az is, kinek a lábnyoma érinti azt - utalt arra visszafogott mosollyal, lágy hangon, hogy bizony nem volt kőből, nem volt érintetlen, nem volt olyan, aki napellenzővel élt volna. Igen is befolyásolható volt, hatott rá az emberi világ, hatottak rá a modernkori esküvők és sajnos a válások hada is.
- Csupán a jelentőségteljességre utaltam a nagysággal - úgy tűnt, hogy elbeszéltek egymás mellett, ami nem volt meglepő. Mivel nem egy légtérben mozogtak, mivel jóval korábban találkoztak utoljára, minden ilyen esemény után szinte újra meg kellett ismernie valakit. Mert mindenki változott és ha valaki nem az életünk része hosszú ideig, olyan apró rezdülések maradnak ki, annyival kevesebb élet és reakció marad ki, hogy aztán pedig újra és megint meg kell ismerni a másikat. Biccentett arra, hogy.. Gnert a saját házában tulajdonképpen az imént engedte útjára, pedig nem úgy gondolta. Egyszerűen csak nem feszélyezte az itteni kialakult helyzet, hogy egy még nem ismert területen és helyszínen mozgott. Szerette az ismeretlent kiismerni, megtapasztalni, megérinteni, és csak akkor pillantott a férfira, amikor valamelyest útbaigazítást kapott, hova is kell mennie, ha mégis Hallr társaságára vágyna. Megmosolyogtatta az, hogy a balták nem illenek hozzá. Fogalma sem volt, hogy milyen fegyver illene igazán hozzá, mert nem kedvelte azokat túlzottan. Sosem volt a hadászatnak része, a háborúkban is csak akkor jelent meg teljes valójában, ha eskütételről volt szó, de akkor sem vette a bátorságot, hogy fegyvert fogjon a kezébe - olyat, amivel vért lehetne fakasztani és olyat, amivel életeket olthatott volna ki. Nem gyilkos istennő volt. Egy idő után megunta az egyedüllétet és az útbaigazításnak hála tévedt a konyhába, ahonnan a halk motoszkálás hangjai is kiszűrődtek.
A szavaival nem megugrasztani kívánta a férfit, de magában jót mulatott, hogy ilyen hatást ért el a jelenlétével a nála jóval nagyobb testű törpénél. A pillantása az izmos háton kúszott végig, amit jótékonyan takart el a ruházat.
- Milyen terveid lennének? Mert azt értem, hogy az ember társas lény és te most egy olyan passzív helyzetbe kerültél, ami negatív felhangot vált ki belőled, de ne feledd, megéri optimistának és bizakodónak lenni.. Mit szeretnél csinálni, mielőtt megöregednél? - érdeklődött könnyedén, mert tényleg kíváncsi volt arra, hogy Gner figyelme merre kalauzolná a tulajdonosát. Természetesen ha köze sem volt mindehhez és leállították, úgy azt is elfogadta. A felkínált italra siklott a pillantása az asztalon, s ezért hagyta ott a bejáratot, közelebb lépve a bútorhoz, könnyedén húzva ki egy széket, amire leengedte magát. Csak azután húzta maga elé az üvegpoharat, benne a gyümölcslevet. Még nem kortyolt bele, ám a köszönöm csendes hálával telt meg, ahogy kimondta azt.
- Félig-meddig átalakítottam már a házamat, úgy tűnt, hogy nem a mostani trendhez igazodott, és mint ahogy te is említetted, változtam. Szerettem volna a házamat is ehhez mérten átformálni és hiányzik onnan valami... tudom, hogy nagy kérés lenne és mondhatsz akár nemet is, de úgy éreztem, hogy hozzád kell jönnöm, mert tudom, hogy te a minőségre is adsz, nem csupán profitorientált vagy, a gyorsan minél többet elv híve. Szeretnélek felkérni és megbízni azzal, hogy egy szobrot készíts nekem... amit egy intarziás asztal tetejére szeretnék rakatni - vezettem fel a férfinek a jöttöm konkrét indokát és ezzel a részlettel talán azt is elárultam, hogy nem nehéz anyagból készülő szobrot szeretnék, ami a helyre rakásnál széttöri azt a gyönyörű asztalt, amit egy régiségboltban találtam meg. A bútor kecses volt és a régi korokat idézte - a modern belsővel ha harmóniát is alkotott, szükségem volt valamire, ami tökéletessé varázsolta volna az otthon belterét.
- De csak akkor szeretném persze, ha a megbízásaid sorába még belefér, mert ha nem, akkor igyekszem keríteni valaki mást.. - tette hozzá, mert szerette volna a szobrot, de nem három év múlva. Mást viszont kitúrni nem akart volna Gner listájából, mert ő maga a fontossági sorrend nagyon legalján szerepelt mások számára. Tisztában volt ezzel.

♫ music time ♫

Sosem rejtegette a kilétét mások elől, s mégis csak kevesen tudták létezésének, Midgardi létének fő mozgatórugóját. Az emberek folyton folyvást az ő magánéletére voltak kiélezve, mit sem törődve azzal, hogy ő nem létezett, időről időre más és más bőrébe bújt. Talán a legfájdalmasabb, amit valaha művelt, az a hadikórházi szolgálata. Sosem volt képes teljesen elhatárolódni az emberi sorsoktól, talán túlságosan is hatottak rá az érzelmek, a halálos ágyon történő hitvallások és vallomások, azok az ígéretek, mely a férfiakat nőkhöz kötötték. Akkor, de csak akkor engedte, hogy másoknak elköteleződött idegen férfiak megérintsék őt még utoljára, érezzék a gyengédséget, érezzék a törődést, mielőtt a halálnak átadva magukat a Valhalla ura vette volna át őket tőle. Most, ebben a percben mégsem akart ezen szomorú időkre gondolni, mert a világot megrengető háború már több, mint két emberöltő óta a hátuk mögött maradt. Természetesen öldöklő fenevadak, egymás hatalmát vágyni kívánó életek mindig léteztek, amik felett Vár őriző szeme kénytelen-kelletlen minduntalan elsiklott. Nem az ő világa volt az. Nem az ő segítségére volt ott szükségük - senkinek sem.
A ma nyugalma az ő kedvét is felvértezte vidámsággal, pontosan ezért, ma kellett elérkeznie ide, ehhez a gigantikus épülethez, kinek ura nem kevésbé hatalmas. A férfi mit sem változott az eltelt évtizedek során, de Vár arcvonásai is csak a sminknek köszönhetően. A minimális, természetesnek ható kozmetikumnak hála a szemei és ajkai kiemelésével foglalkozott csak. Kettejük közül úgy tűnt, hogy Gnert lepte meg a találkozásuk jobban, az akadozó beszéde mosolyt csalt a nő arcára. Kedvelte, ha így reagáltak rá, a jelenlétére, azonban ez csak addig a határig húzódott, ameddig a magánélet, egymás megismerése nem került volna felszínre.
- Köszönöm - biccentett egy kellemes mosoly kíséretében, ahogy beléphetett a palotába, úgy, hogy még csak ne is érjen hozzá a férfihez. Megszokás, mert csak a munkája során érintett, ám ott sem hagyta, hogy őt érintsék. A rúdtánc, a night club csak egy újabb munka volt, egy újabb  színjáték, amiben jó volt, de nem annyira, hogy ő maga is elhiggye, ugyanaz a két lény. Nem volt őszinte és hű magához, mégis istennő volt. A nevének említésére törzsből hajolt meg játékosan, szélesedő mosollyal az arcán. Gner fején találta a szöget, ám mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel, a törpe megállva előtt vallott színt neki.
- Bármilyen hihetetlen is, nő vagyok én magam is, még mindig, ám nem ilyen célok vezéreltek ide hozzád - adott választ szinte egyből évődőn, hogy aztán a mosolya a bókra az arcának éke maradjon. Nem tagadott, nem köszönte meg a dicsér szavakat, mert tudta, hogy a férfinak valóban igaza volt. A jelenben az a test, amelyet birtokolt, csodás volt. Ő maga volt, és mégsem. Az egykori énje szőke, hullámos hajzuhataggal rendelkezett, amelyet imádott befonni, s imádta, ha a fürtjei mások ujjára csavarodva szökni kívántak. A ma azonban más volt. Ma már ő is teljesen más volt.
- Nem kell, hogy a legnagyobb legyél ahhoz, hogy az életed teljes lehessen - utalt talán arra, hogy a jelentőségteljes élet nem feltétlenül a legnagyobb hatalmat jelenti. Talán utalt arra is, hogy lehet boldog valaki attól, hogy azt teheti, amit szeret. És a törpe úr azt tehette, amiben jeleskedett. A szobrászat gyönyörű volt a maga nemében, olyan, amit mesterien csak igen kevesek műveltek. - Menj csak nyugodtan, oda ne égjen - mosolyodott el a nő a pizzasütésre, s ő maga nem akadályozta meg a férfit, inkább elfordulva tőle, kecses léptekkel indult meg felfedezni engedélykérés nélkül a belteret... megérintve talán minden elérhető magasságba rakott fegyver felületet, alig-érintéssel, mintha csak pillangószárny suhogás volna. - Ha gondolod, itt megvárlak - ajánlotta fel. - Nem tűnök el egyetlen egy baltával sem - szórakozott pillantást engedett meg újra magának, csak hogy aztán minden figyelmét a felsorakoztatott és kiállított fegyvereknek szentelhesse, megnézve magának a rúnavéseteket is azokon. Ha Gner eltávozott a színe elől, ő pedig végül csak megunta a mustrálást, úgy indult el a pizzasütés irányába valamennyire fel is fedezve magának a ház belterét. A cipőinek sarkai koppanásai visszhangozták az útját, ezért talán nem is volt olyan nagy meglepetés, amikor a konyha bejáratánál a falnak dőlve keresztezte felkarjait, s onnan figyelte az óriást.
- Én csak akkor jönnék valódi küldetéssel hozzád, ha esküt tennél egy nőnek, Gner, s ő pedig neked - mondta ki a nyilvánvalót, isteni mivoltának tényét. - Most viszont csak munkát ajánlanék neked - az orrába szökött az olvadó sajt és a forró paradicsomszósz illata, mire a nyelve végigcsúszott az alsó ajkán. Utoljára Rómában evett meg két szelet pizzát.

♫ music time ♫

Habár a night clubhoz kapcsolódtak az éjjelei, és szerette is azt, amit csinált ott - kivetkőzve önmagából egy szerepet játszott, mégsem érezte azt, hogy a napjai teljesek lettek volna. Sőt, mi több, unalmasnak tartotta a mindennapjait, hiszen szinte megfeledkeztek a létezésükről, s azzal, hogy az átok úgy sompolygott, mint egy részeg árvíz, bekebelezve az istenek elméjét, tudta, hogy egyszer őt sem fogja elkerülni az. Hogy félt-e ettől, rettegéssel töltötte el mindez? Csakugyan tartania kellett volna a feledéstől, mégsem tette, hiszen az emberek lassan-lassan már alig emlékeztek rájuk, ha voltak is páran, akik hittek még a létezésükben, sok humanoidban már nem volt ott a rettegés Odin jelenlétére reagálva. Nem rettegték Helt, nem tartottak attól, hogy az ígéret megtörésével elérkezik Vár a büntetésével. Olyanokká váltak lassan, mint a vitrinre rakott dísztárgyak, értéktelen régiségek voltak csupán csak, akiket hagytak porosodni.
Sokszor gondolt arra, hogy ezekben az unalmas óráiban, azzal a vagyonnal a háta mögött, amit az utolsó Ragnarök óta felhalmozott, kezdenie kellene valamit. Nem tetszett az otthonában a bordó és bíborszín árnyalat, nem tetszett neki a neoreneszánsz belsőépítészeti megoldás már, és hazudna, ha azt mondaná, hogy a modern kor nem volt az elméjére és rá is hatással. A telefonját képes volt bújni, mindenféle nőcis oldalt végigasszisztált a főzés és öltözködés témáján belül. Éppen ezért vágyott valami másra, letisztultabb formákra és színekre, amik a tisztaságot idézték volna benne, az egyszerűséget. Nem egészen két hónappal ezelőtt vágott bele a lakásfelújításba, a szakemberek pedig úgy jártak a házában, mint a férfiak a középkori bordélyházak prostituáltjaiban - állandóan, hangos zajt csapva, élvezettel zörögtek, faragtak és reszeltek - amit kellett.
A nappalija viszont Eve szerint túlságosan is minimalistának bizonyult, éppen ezért volt szüksége valami különlegességre. A hatalmas antik padlóváza volt az egyik ékessége a bejárati ajtón túli folyosójának, azonban a nappali még így is hiányosnak bizonyult. Sokáig keresett és kutatott, mégis minden emberi mesterember munkásságában talált valami kivetnivalót. Talált valami problémát, amit nem akart volna megengedni sem magának, sem pedig a faragóknak. Volt egy elképzelése, amit tűzön és vízen át meg akart volna valósíttatni, amire a sorozatos nemekkel leginkább csak a frusztrációját hozták elő benne.
Utolsó előtti próbaképpen a lehetetlenre pedig ott volt, a hatalmas épület előtt, mindenféle előzetes megbeszélés vagy bejelentkezés nélkül. Evelyn tudta, hogy egykor ki volt. Ha nem is a legnevesebb istenségek egyike, a jelenléte az emberek életében folytonos volt, üdvözölt és büntetett. Mégsem szállt el magától, mindig is tudta, hogy hol a helye a világában, ahogy most is tudta, kihez jött. A grandiózus épületet elkerülni sem tudta volna, így amikor kinyílt előtte a kapu, egy hosszú, reszketeg levegőt véve felsétált a hosszú úton, gyalog, tűsarkai határozott koppanással találkoztak a kövezettel. Elhaladt a virágokkal teli kertek közt, amit egyetlen hosszabb pillanatig megnézett, mert ő magát nem tudta volna elképzelni ennyi növény gondos felügyelőjeként, és amúgy sem vonzották azok a természeti csodák. Színesek és szagosak voltak, azonban ha ő maga választhatott volna, inkább egy csésze kávét, mintsem virágot kért volna férfiaktól, mikor randevúra hívták - amire sosem ment el végül. Habár tudta, hogy nem kellett volna, a bejárati ajtón három koppanással jelezte érkezését - hogy felért a hatalmas kaputól idáig és nem fog visszafordulni. Ujjai, tenyere lesimították a nem létező ráncokat a ruhájáról. A testhezálló fekete bársonyruha tökéletesen illett az alakjára, a bőrkabátját pedig csak azért kanyarította a vállaira, hogy a felkarjain ne a lúdbőr szánkázzon végig. Épp akkor, amikor végzett az igazításon magán, nyílt az ajtó, Eve mosolya pedig lággyá varázsolták a mosolyát, amivel üdvözölte a lak urát.
- Üdvözöllek, Gner - biccentett haloványan, végigvezetve a pillantását a törpe alakján. - Elnézésed kell kérjem, hogy hívatlanul érkeztem hozzád - ismét - szórakozottá vált a pillantasa. Sosem volt egy mindig tervező alkat, a pezsgő élet volt a mindene korábban. Még egy évszázaddal ezelőtt is, amikor először találkoztak. - Van esetleg rám pár perced? Ígérem, hogy utána nem zaklatnálak... akár a következő évszázadig sem - nevette el magát halkan, s ha a férfi beengedte, úgy ellépett a törpe mellett, nem érezve magát törpének az óriás mellett. Mert Evelyn ebben a korban uralt teste valóban eltörpült a férfié mellett. Hiába volt magassarkú nélkül százhetvennégy centiméter magas, ahhoz csupán ötvenöt kilogramm párosult. - Hogy vagy? - érdeklődött, miközben csak akkor fáradt beljebb, ha Hallr beinvitálta, máskülönben megfelelt neki ez a helyiség is. Volt már rosszabb helyen is.