Mennyi mindent megtudok egy világtalan hétköznapjáról. Egészen csodálatra méltó, hogy ennyire önálló és tudja élni az életét, mint bárki más, aki lát. Persze felmerül a kérdés, hogy ha ennyire jól el tud navigálni, - és még magának is vasal! - akkor miért erőltetik rá a segítséget. A szavaira elmosolyodom egy kissé.
- Tudja... azért megértem a királynét is. Még is a fia, akit szeret és félt, akkor is, ha aggastyán lenne. Ez az anyák szerepe a családban. - mondom elmerengve. Ha a fiam élne még, valószínűleg én is óvnám a széltől is. De hát ezt teszi velünk a szeretet. Ezt pedig nem tagadhatjuk meg a másiktól, nem akarhatjuk, hogy abba hagyja, mert az azt jelentené, hogy már nem is szeret minket annyira, hiszen eddig sem a bizalomról volt szó. Szerintem ha ez bizalmi kérdés lenne, akkor mindig lenne valaki Arseni mellett.
Amikor felhozom, hogy nem sokat szoktam kijárni, a herceg felhozza, hogy szívesen elkísér bárhová, én pedig meglepett mosollyal nézek rá.
- Oh igen? Mit szólna, akkor, hogyha mondjuk múzeumba mennénk legközelebb? Sajnos ezekben a szobrok közvetlen érintése tilos, de ugye nekem van egy kis csalásom hozzá. - kuncogok vidáman.
- A képeket pedig szívesen körbe írom önnek. Már, ha ilyesmire gondolt. Vagy más ötlete támadt? - kérdezem mosolyogva figyelve őt. Nem tudom, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy bárhová, hiszen én magam mint mondtam, nem szoktam eljárkálni sehová. Úgy hogy.. ez kicsit úgy hangzott, mintha ő akarna elhívni valamerre, csak épp nem árulta el, hová.
Végül eljutunk a szeretett tárgyakig, és én megmutatom neki a lovat. Hagyom, hogy alaposan "megnézze" magának, majd miután visszaadja, elteszem. Amikor elmondja, hogy mire számított, halványan elmosolyodom.
- Reménytelen romantikusnak tűnök? Tény, hogy a fiam halála meg is pecsételte a házasságom, és a kettő egyszerre rendkívül rossz volt, de amit azt illeti, én már túl léptem rajta. A szerelmen, legalább is. Úgy hiszem, az exférjem is, soha nem keresett fel. - mondom, aztán érdeklődve kezdem fürkészni az arcát.
- Akar mesélni a gyerekéről? - ha már van egy ilyen közös pontunk, akkor akár el is mesélhetjük egymásnak, kicsit túl adva a fájdalmunkon. Legalább is, sokszor azt mondják, hogy jót tesz, ha beszélünk róla. ha pedig ő megérti, akkor még nem is beszélnék róla feszengve.
Oda érve a szobrokhoz oda is vezetem az elsőhöz, aztán megállva még várakozunk, úgy tűnik, vannak kérdései, mielőtt hozzá ér.
- Bronz. - válaszolom meg az első kérdését, aztán félre biccentett fejjel figyelem tovább, ahogy most már közelebb lép a szoborhoz. Akkor meglepődök, amikor hátra fordul és egyenesen rám néz, majd a kérdéséhez hozzá biggyeszti, hogy kedves.
- Öhm.. igen... - fordulok hátra, hogy a szemeimmel betájoljam a szökőkutat, aztán vissza nézek a férfire, aki most már ismét a szobornak szenteli a teljes figyelmét. Két kezembe fogom magam előtt a táskám a fülénél, és kíváncsian nézem, hogyan fedezi fel magának a tárgyat. Most jövök rá, hogy hiába nézett felém, nem is tudja, hogy én hogyan nézek ki. Hiszen tapintással lát. Milyen érdekes...
- A monolit pár méterre van, igen. - mondom, aztán kishíján elnevetem magam, amikor megfogdossa a szobrot, felfedezve azt a részét is. Az ajkamba harapva fojtom el a hangokat, a kérdésére pedig megköszörülöm a torkomat.
- Khm.. igen, pontosan, jól érezte. - mondom, és ha szerencsém van, akkor hiába hallja ki a hangomból a vigyorgást, nem veszi magára. Remélem nem veszi magára...! Amikor visszajön, már megyünk is a monolit felé.
- Természetesen! Azért is ajánlottam fel korábban, hogy bármit, és akár mindent is láthasson. - mosolygom meg a kérdést. Hamarosan oda is érünk, és amikor így lesz, Arseni elé lépek. Körbe pillantok, hogy lát-e bárki, de egyrészt ő takar, másik oldalról a monolit, úgy hogy a háromszögünket kihasználva "csippentek" könnyedén a márvány padlóból fel egy darabot, mintha csak homokba nyúltam volna. Utána kihasználva újra a takarást alakítom azt a monolit kicsinyített, de arányos másává, némi ropogó hang kíséretében.
- Tessék. - mondom, és finoman megfogva ismét a férfi kezét, óvatosan bele helyezem a tömör anyagot. Mintha csak kifaragták volna.

Furcsa, hogy mennyire... Szabad. Azt hinné az óriás lánya, hogy ekkora hátránnyal az ember bezárkózik, a tere beszűkül, és több segítségre van szüksége, mint másnak. Ehhez képest kiderül, hogy még magától is meglepően jól tud öltözködni - ez a jelenlegi válogatására is igaz -, és hogy  vasal. Bár a mutogatása alapján kiderül, hogy nem teljesen ugyan azt értjük vasalás alatt.
- Ó, gőzvasal! Így már értem. Mondjuk azzal sem a legkönnyebb, de tény, hogy veszélytelen. - mosolyodom el. Ha már itt tartunk, a takarításban is ritkán, de segítenek neki, mert mindig elpakolnak. A felcserélt cukor-só dologra halkan elnevetem magamat.
- Azokat még a látók is összekeverik néha akaratlanul, és akkor is rettentő bosszantó, de akkor főleg az lehet, ha mindez önhibánkon kívül történik. - mondjuk egy figyelmetlen takarítónő által.
- Miért erőszakolta magára a királyné, ha nem kér a segítségből..? - kérdezem kicsit halkabban, némi értetlenséggel a hangomban. További kérdéseimmel eljutunk a telefonig, és hogy azzal akár rendelni is tudna, de nem akar, mert ki akar mozdulni.
- Csodálom magát, hogy ilyen nehézségek ellenére is ilyen szabadon mozog és tevékenykedik. Én annak ellenére, hogy látok, hallok és érzek, nem vagyok ennyire aktív. Talán többet kéne nekem is kimozdulnom. - merengek el hangosan, aztán felkelünk, hogy megnézzük a szobrokat, most hogy a föld erejével megmutattam neki a távoli látképet. Kicsit furcsán néz ki, ahogy visszahátrál, de amikor jelzem neki, hogy egyébként szívesen segítek, akkor csak rám kacsint, hogy tudja. Elmosolyodok, és a szobrok irányába indulva ő tesz fel egy kérdést.
Nem könnyű a téma, de nem hiszem, hogy illene bezárkóznom. Nem azért, mert királyi vér, inkább azért, mert ő is megnyílt nekem és minden kérdésemnek, én pedig hálás vagyok, hogy ilyen jól elbeszélgetünk. Megállva előveszem a kis lovat, és felém nyújtott kezébe helyezem óvatosan. Figyelem, miként tapogatja és "nézi" végig, még a vak szemeit is ráfordítva, teljesen oda figyelve rá. Amikor megnézte, visszaadja, én pedig elrejtem a táskám mélyére. Szavaira elmosolyodom, bár tudom, hogy ezt nem látja.
- Igen... több száz éve. - válaszolom meg a kérdést, aztán veszek egy mély levegőt és tovább indulok lassú, ráérős léptekkel.
- A fiamé volt. - mondom halkan, bár nem tartok attól, hogy nem hallaná: hiszen minden érzéke sokkal erősebb.
- Még a vikingkorban megölték. Csak ez maradt hátra tőle. - foglalom össze röviden a történetet, és igyekszem a takarni a hangomban a keserűséget. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert egy teljesen átlagos kérdésre túlságosan érzékenyen reagálok, önhibáján kívül. Arról nem is beszélve, hogy elvileg gyógyít, ha beszélünk ilyesmiről... nem tudom, mennyiben igaz ez. Nem igazán szoktak a fiamról kérdezni a családomból, mert tudják, hogy elég nagy törés volt az életemben a halála.
- Sajnálom. Nem akartam lehangolni. Közben balra elértük az első szobrot. - szabadkozom, majd megállok az említett tárgynál. Ha szeretné, oda segítem a kezét a hűvös kőre.

Megannyi év, és még sem tudja elképzelni, milyen lehet az élet egy látássérültnek. Sokkal jobban el tudná képzelni egy siketnek, vagy mozgássérültnek, de nem látássérültnek. Felteszi hát a kérdéseit, mert ha már megengedték neki, akkor él a lehetőséggel. Amikor pedig a férfi mesélni kezd, törökülésbe ül a fűben, és térdeire könyökölve támasztja állát a kezeibe. Érdeklődően hallgatja és nézi a férfit, ahogy mesél, és amikor a bezacskózott dolgokról beszél, elmereng.
- Akkor gondolom megtanították önnek, mely színek illenek össze. - vonja le a következtetést egy mosollyal, hiszen ha a férfi születése óta vak, akkor azt sem tudhatja, hogy néznek ki a valóságban ezek a színek, és hogy melyek passzolnak, csak ha már előre elárulják neki.
- És miután kimosta, vissza is zacskózza magának? Akkor gondolom színek szerint mos, nem keveri őket, különben a végén pöttyös inget venne fel egy csíkos nadrághoz? - kérdezi mosolyogva, némi viccelődéssel a hangjában. Jó tudni, hogy a mai világ már ennyire felszerelt, hogy a mosógép is el van látva braille írással, de azért egyvalami felkelti az érdeklődését.
- Komolyan ön vasal? - kérdezi meglepve, felvonva a szemöldökét. Ha valamit, hát ezt biztos nem csinálná, ha nem lát.
- Nem fél, hogy véletlenül megégeti magát, ha rossz helyre nyúl? - kérdezi újra, érdeklődő hangszínnel.
- Mondjuk én azt hittem, hogy az ilyesmi házimunkákra van bejárónője, hiszen... herceg... Gondolom a takarításban egyébként is segít valaki, hiszen egy pókhálót a sarokban még ilyen éles hallással sem vesz észre. - gondolkodik hangosan, kis mosollyal a szája szegletében.  Aztán a bolttal kapcsolatban is meghallgatja a férfit és néhány "ühüm" keretében bólogat, hogy a másik hallja, hogy figyel rá. Érdekes, hogy már annyira hozzászoktak, hogy külön segítsége is van a boltban. Amikor meg a telefonról beszél, elmosolyodik.
- Akkor végül is telefonon is megrendelhetné a vásárlást. - mutat rá egy egyszerűbb dologra, bár ha a férfinek ez túl egyszerű, és élvezi, hogy eljárhat és szagolgathat csomagolásokat, ő nem ítéli el. Ha mindent alárendelnek a technikának, akkor az élet elég unalmas és sivár lesz.
Ezután egy hosszabb procedúrával körbe írja a környezetet, a látványt, és mellé segítségül hívja az illatokat és tapintást, hő érzetét a férfinek, hogy minél könnyebben el tudja képzelni. Örül annak, hogy a másik figyelmes, és nem elutasító, amikor néha tenyerébe rajzol, vagy oda vezeti a fűhöz, vagy a földhöz. Akkor is elmosolyodik, amikor azt mondja, hogy csodálatos világban élnek, és bólint egyet.
- Ha a küllemét nézzük, mindenképp. Sajnálom, hogy nem láthatja a fjordokat a maguk pompájában. - mondja, aztán amikor a férfi is beleegyezik, hogy menjenek, felkel a földről, felveszi a táskáját, és nem tudja visszatartani, de halkan megkuncogja, ahogy a másik elkezd hátrálni a járólapok felé.
- Ugye tudja, hogy szívesen segítek..? - kérdez rá újra, miközben azért mellette sétálva figyel arra, nehogy botlás legyen a vége, mint mikor jöttek. Ez a kérdés akkor is érvényes, mikor a férfi a járólapra érve előveszi a fehér botját. Nem akarj ő akadályozni a szabad mozgásban, de konkrét célok felé úgy is neki kell majd vezetnie, őt pedig nem zavarja, ha ezt akár innen teszi. A következő kérdés valamiért váratlanul éri. Pedig gondolhatott volna arra, hogy egy szoborparkban felmerül majd ilyesmi. Légzése halkan válik abnormálissá, ahogy kicsit felgyorsul a szívével együtt, szinte érzi égni a keze alatt a táskát, amiben ott lapul a válasz...
- Van... - szólal meg halkan és rekedten, gyorsan meg is köszörüli a torkát kicsit, mintha ezzel elkerülhetné, hogy lebukjon hirtelen megváltozó állapota a férfi előtt. Nem tudja, hogy érdemes lenne-e elmondani mi az, de végül arra gondol, hogyha van bárki, aki értékelni tud egy ilyen dolgot, az Hödr, úgy hogy végül is kiszáradt ajkakkal, halk sóhajtással nyúl a táskájába, hogy kivegye azt a gyerekkézbe való fafaragványt - lovat -, amelyet mindig magánál őriz. Ha az isten hagyja, megfogja a kezét és óvatosan bele teszi.
- Nincs a világon olyan szobrász, aki az én szememben ennek párját alkothatná. - mondja halkan, elengedve a kezet és a lovat. Tudja, hogy a másik óvatos lesz, hiszen másképp nem is tudná megnézni az elnagyolt mozdulatokkal kifaragott játéklovat.

Amikor eljött az üzletből, nem gondolta volna, hogy ilyesmi programban lesz része, de örömmel csatlakozott Hödr-höz, és kísérte el a férfit a parkba. Az sem zavarta, hogy valószínűleg egy egész estés programra mondott igent: hiszen a park nagy, rengeteg szobor van, és mindet megnézni és körbe írni sok idő. Persze, van egy trükk a tarsolyában, amely érdekelheti az istent, és meg is említi ezt. Amikor ezzel kellően felcsigázta alkalmi társat, halkan elkuncogta magát.
- Hamarosan megtudja, ha nem sejti még. - mosolygott az orra alatt jókedvűen. Sejtette, sőt, tudta, hogy a férfi érzi rajta azt, hogy melyik nép körébe tartozik, de ha megkérdezné se titkolná el. Azonban azt nem tudta, hogy vajon a fajtájával is tisztában van-e az isten? Nem emlékszik, hogy említést tett volna korábban a bálon arra, hogy honnan is származna, vagy ki az apja. Azonban még ő is érezte a friss agyag illatát a kezén, pedig neki nincsenek megerősödve az érzékei. A kérdésre adott választ csendesen és figyelmesen hallgatja végig. Persze, az említett szobron mosolyogni kezd, és amikor Hödr elkezd arról beszélni, hogy "megnézte" a szobrot, azon kapja magát, hogy vigyorog.
- Nem morbid, ha egyszer máshogy nem lát. Tudta, mire számítson, vagy meglepődött, amikor kitapintotta? - kérdezi halkan nevetve, ahogy elképzeli a szituációt, amint az isten mit sem tudva nézi meg magának a szobrot. Arról nem tesz említést, hogy neki mi a kedvenc "szobra". Egyetlen dolog van, amelyet faragtak, s amely úgy a szívéhez nőtt, hogy már az elvesztésének gondolata is fájdalmat okoz neki. Nem szeretné azonban rosszkedvvel terhelni a férfit, sem a saját dolgaival vállát nyomni. Nem az a fajta volt. Inkább burkolózott a női misztikum álcája mögé, hogy minél kevesebbet kelljen magáról beszélnie. Később arra is rá kérdez, hogy a maga kérdéseit is felteheti-e, és amikor erre engedélyt kap, érdeklődően kezdi fürkészni a férfi arcát.
- Hogyan választ bármit a boltból? Mondjuk kávét, vagy dobozolt élelmiszert? Hogyan választja ki a ruháit, hogy minden így passzoljon? - pillant végig rajta kíváncsi kis mosollyal.
A lépcsőkhöz érve elbizonytalanodik, de amikor a férfi egy kis simítással jelzi, hogy rendben lesz, kissé zavartan veszi el a kezét. Mondhatta is volna, vagy ilyesmi, még is az érintést választotta közlési módnak. Persze, sejthetné, hogy látás nélkül ez az egyik kommunikációs forma, de valahogy még is elég váratlanul érte.
Felérve a lépcsőkön, még beigazította a kapun a férfit, aztán már jött is a következő kérdés: akarja-e, hogy körbe írja, amit látni lehet? Figyeli, miként teszi el a másik a botot. Ez azt jelenti, hogy innentől csak neki kell vezetnie, szoborról szoborra? Valószínűleg. De most vissza arra, amit ígért!
- Mit szólna, ha madártávlatból kezdenénk? - kérdezi orra alatt bazsalyogva, míg megfogja a férfi felkarját, és elkezdi arrébb vezetni. Lesétál vele a kiépített márvány útról a dús fűbe. Egyrészt azért, hogy ne legyenek szem előtt, és ne legyenek fül és szemtanúk, másrészt azért, mert kevésbé tűnik fel másoknak, ha a földhöz ér. Vékony ujjait a fűbe simítja, és átérzi a helyet. Érzi a látogatók lábait, ahogy nyomják a földet és a márványpadlót, érzi a fákat, ahogy mélyen lefutnak a gyökereik, a kusza gyökerű füvet. Érzi az elrendezést, a tereket, a domb lejtését, a talajban szikkadó hűvös vizet. Felegyenesedik, de míg elveszi kezét a földről, abba egy nagyobb golyónyi föld pihen. Annak friss illata megtölti az orrát, de mielőtt még bármilyen formázásnak neki kezdene, a férfire pillant, és óvatosan megfogva a vállát, úgy fordítja hogy a napnak oldalt álljon, és így arcát a hűvösebb levegő érje, majd óvatos mozdulattal lefelé húzza az alkarjánál fogva.
- Üljön le. - kéri finom hangsúllyal, és ha elhelyezkedett a puha fűben a másik, elengedte a karját, és neki állt a kezében lévő földet formázni, úgy, hogy a többi halandó ne láthassa. Nem csak beszédével akarja körbe írni a dolgokat. A férfi többi érzékét is szeretné bevonni ebbe, hogy minél többet és minél könnyebben el tudjon képzelni. Mivel nem tudhatja, hogy a férfi látott-e valaha színeket, ezért úgy kezeli, mintha teljesen új lenne neki. Az a biztos.
- Nézzük a hátteret, a kék eget. Az ég színe a kék, és leginkább a hideg érzetet lehet vele egyesíteni. Most az ég világos kék, olyan akár a jég, amely egyre fehéresebb, áttetszőbb lesz, ahogy magunk fölül elindulva a távoli horizont felé pillantunk. Ebben a gyönyörű óceánban, a kék vásznon úsznak a hófehér és szürkés felhők. Kissebbek, nagyobbak, szabálytalan alakban, akár a tépett vatták nyújtózkodnak fölöttünk. Árnyékuk mintázatot vet a Földre, hideg szellőkön utaznak, kúsznak az égen lassan balról jobbra, akárha lomha csorda lennének egy vonulás alatt. És ott a Nap... - nyúl oda, és ha a férfi engedi, az állánál fogva óvatosan fordítja a fejét a nap irányába, hogy érezze annak melegét, de aztán el is engedi, mielőtt tolakodásnak hinné.
- Szikrázóan világít be mindent. A melege pedig felébreszti a természetet, felpezsdíti a vért. A színe  olyan, mint amit érez, a meleg színe a piros és sárga, akárcsak a lángok. A nap is ilyen, most még kedves és sárga, de lesz majd egyre vörösebb, ahogy lefelé halad az útján. Olyan, akár egy haragos gyermek, amely nem akar lefeküdni aludni. - mondja, aztán a kezében lévő golyónyi földre tekint.
- És ott van a talaj. Mindennek az alapja. Barna, vagy fekete, akár a tücsök ciripelős éjszaka. Ebből nyújtóznak felfelé az ébredező növények. - nyúl oda ismét egy kézzel a férfihez, és annak kezét a fűre helyezi óvatosan, majd elengedi, ujjával letép egy friss szálat, és elmorzsolja, hogy érezni lehessen a vágott fű illatát.
- A fű zöld. A zöld a nyugalom, és a frissesség színe. Most, a tavasz alkalmával zsenge és fiatal, szinte ropogós, és ez a nyugodt, puha szín szinte az egész parkot beborítja. - mondja ezt olyan hangsúllyal, mintha csak egy mesét mondana.
- És ott vannak a fák, amelyek szintén ébredeznek. Erős, vastag törzsükkel emelkednek ki a földből, és magasra nyújtózkodnak a téli álom után. Zöld leveleiket szétfeszítik a magasba, a nap felé nyújtózkodnak velük, és mélyeket lélegeznek, zizegve hajladoznak, ahogy a szél elszalad ágaik között. - ezúttal leteszi a kezében tartott golyót, és kicsit közelebb ül, hogy megtudja fogni a férfi csuklóját és óvatosan felfelé fordíthassa a tenyerét.
- Szabályos, rendezett sorban állnak. - mondja, és óvatosan kinyitva a másik tenyerét elkezdi azon végig rajzolni azt a vonalat, amelyet maga is érez a földön.
- Innen, a bejárattól indulnak. Itt tesznek egy jobbra fordulót, és elkísérik az emberek által épített márványutat egészen a tóig, majd körbe vissza. Őrt állnak minden ösvénynél, amelyek úgy fonják be a parkot, akár egy pókháló. - meséli, és a kezét fogva finoman lefelé fordítja azt a fű felé, amelyen az oda helyezett gombóc most alakulni kezd, és észrevétlenül veszi fel a parkban lévő térkövezet alakját. A lépcsőktől és piedesztáloktól kezdve a kisebb nagyobb utakon át a hídig, amely a tavon keresztül más kijárathoz vezet. Óvatosan lehelyezi a férfi kezét az apró makettre, amelyet ide rögtönzött neki, és türelmesen várja, hogy az ujjak bejárják azokat az utakat, amelyeket később ők is bejárhatnak.
- Itt vagyunk most mi. - nyúl oda ismét, és óvatosan megfogva Hödr mutató ujját elvezeti őt az egyik úton vissza ahhoz, ahol bejöttek, és levezeti a fűre a kezét.
- Így most már el tudja képzelni, merre helyezkedünk a parkban. - mosolyodik el a nő, és felnéz a férfire.
- Menjünk megnézni a szobrokat?

Habár rengeteg évet tudhat maga mögött, és meg van a maga bölcsessége, még sem tudhatná ezt még csak összehasonlítani sem a mellette sétálóéval. Olyan dolgokon, mint ő, mindenki átmegy előbb, vagy utóbb, de a vakság, és az azzal való együttélés más. A gyászt, a halált megtapasztaljuk, legkönnyebb esetben akkor, ha szüleink feje fölött eltelik a megadatott idő, legrosszabb esetben akkor, mikor gyermekünket ragadja magához Hel pokla. A gondolatra görcsbe szorul a gyomra, de ez nem tereli el a figyelmét. Figyel a férfire, arra, hogy csak azoknak nehéz az élet, akik ezt maguk elé vetítik, és habár ezzel nem feltétlenül ért egyet, mert a maga problémájára, maga életére nem ráhúzható, érti, hogyan függ ez össze a vaksággal, és a férfi életével.
- Becsülni való az életstílusa, kitartása, és bölcsessége. - mondja egy halvány mosollyal, míg mellette sétálva az utca képét figyeli. Bárcsak ő is elengedhetné azt, ami nyomja, becsomagolhatná egy galambba, és szabadon ereszthetné, hogy a lelkét ne nyomhassa már az a sötétség, amely jelenleg is körbe öleli. Észre sem veszi azt az apró lyukat, amely a járdában van, csak amikor megakad benne az isten botja. Hirtelen le pillant és nyúl az isten felé, de alig hogy leheletnyien hozzá ér, már el is húzza a kezét, mert beavatkozásra nincs szükség, Arseni tökéletesen lépi át a kátyút. Mindenesetre igyekszik most már jobban oda figyelni arra, mi van az orruk előtt.
- Talán pont ezen elhatározása miatt sodort Önhöz a sors. Én tudnék segíteni abban, hogy lássa a szobrokat, legalább is azokat, amelyeket nem ér el anélkül, hogy megmássza őket. - vezeti be aprócska mosollyal a szája szegletében a dolgot, míg az utca végén fel nem tűnik a nagy kovácsoltvas kapu, és mögötte a szoborpark.
- Hazafelé tartottam. Dolgom nem lévén szívesen térek le egy kicsit a napi rutinról, hogy segítsek. A szobrászatot egyébként is szeretem. - mondja, majd ekkor ismét finoman megfogja a férfi felkarját, hogy megállítsa.
- Gyalogátkelőhöz értünk. A túloldalon ott a szoborpark, de van előtte néhány lépcső. - áll meg ő is. Megvárja, míg megállnak nekik a kocsik, aztán Arsenire pillant.
- Mehetünk. - csak a biztonság kedvéért fogja a túl oldalig a férfi karját, egyébként is irányba kell majd ott állítania még.
- Lehetnek további ostoba kérdéseim? Hiába a kor, nem volt még lehetőségem világtalanokkal beszélgetni, de őszintén érdekel, miként él. Mondjuk, ez nagyrészt az én hibám is, hiszen a lehetőség mindig adott.. Azt hiszem ebből a szempontból én vagyok a bölcseletének negatív példája. Lépcső. Úgy húsz darab. - vezeti a szoborparkhoz vezető fehér márványlépcsőhöz a férfit, de elbizonytalanodik, hogy elengedje-e, és ez a hangján is hallatszik, amikor felpillant Hödr arcára.
- Szóljon rám, ha tolakodó vagyok. Nem tudom eldönteni, mikor van szüksége segítségre, és mikor nem. Persze, az egyértelműt leszámítva. - nevet halkan saját balgaságán. Rég volt már, hogy ő volt két személy közül a tudatlan, de ez kellő üdeséggel érinti őt. Ha nincs szükség a segítségre, elengedi a férfit, és zsebre tett kézzel mássza meg a lépcsőfokokat. Ha kell, természetesen ott van mellette és nem engedi el. A szűk, kovácsoltvaskapun mindenképp átsegíti, mert egyszemélyes, és megtalálni se egyértelmű a bottal.
- Megjöttünk. Szeretné, hogy körbe írjam a látványt? - kérdezi kíváncsian rápillantva.

Sose hitte, hogy az ősök feszültségét és ellenségességét magára kéne vennie. Habár meg volt a családja véleménye az isteni királyi párról, és azok leszármazottairól, Revna mindig is igyekezett önálló gondolatokat megteremteni, és nem hagyta, hogy mások szava befolyásolja őt. Emiatt sem érzett soha ellenszenvet Odinnék és családja felé. Persze, a szükséges távolságot mindig megtartotta, mert még is csak királyi vérről volt szó, míg ő maximum csak előkelő volt, és így tett a bálon is. Meghúzódott, mert úgy érezte, így helyes. Most, ha nem látta volna úgy, hogy Arseni segítségre szorul, talán csak köszönt volna, és tovább is állt volna. De minthogy egy bajba jutottnak szívesen segít - legyen az óriás, törp, vagy isten -, megállt.
Miután átsegítette a férfit, elengedte, és tudja, hogy nem látja, de mosolygásra késztette a hála.
- Igazán semmiség. - engedi el, majd rá kérdez, hogy kell-e még segítség. Őszintén meglepve vonja fel szemöldökeit, amikor a férfi azt kéri, csatlakozzon hozzá egy szobornézésre.
- Ó! - ad hangot a meglepettségnek, és a park irányába tekint, majd vissza a férfire. A szobrok nagyok és magasan vannak, de talán tud segíteni a férfinek, és ezért egy pajkos mosoly kerül az ajkára. Még jó, hogy a másik ezt nem látja!
- Hát.. miért is ne? Dolgom már nincs, szívesen elkísérem Önt. Akkor viszont erre induljunk. - érinti meg ismét finoman a felkarját a férfinek, csak hogy irányba állítsa, mert sejti, hogy a haladás az menni fog egyébként magától is. Ügyel arra, hogy inkább ő legyen az, aki félre húzódik, ha netán jönnek szembe és nem férnek el a járdán hárman.
- Hogyhogy egy szoborparkot választott időtöltésnek? - teszi fel érdeklődve a kérdését, a lépéseinek sebességét a férfiéhez mérve, aztán rájön, hogy talán egy kicsit leszólósnak hangzik ez a mondat.
- Mármint... nem akarom én megsérteni a kérdésemmel, csak furcsa, hogy olyan helyre megy, ahol előny, ha az ember... lát. - teszi hozzá gyorsan, szabadkozva, mielőtt még vérig sérti a királyi sarjat. Az nem nézne ki jól az önéletrajzában!

Csendes nap volt a mai. Az üzlet ajtaja ritkán nyílt ki, és csukódott be, így Revna zavartalanul dolgozhatott azokon az agyagszobrokon, amelyeket oda ígért a szomszéd anyukának. Betette őket a sütőbe, beállította azon az időt, és fokot, aztán megmosakodott. Mire sikerült minden apró agyagdarabot kimosnia a körme alól, eltelt pár perc, de élvezte. Élvezte a föld illatát a kezén, azt az otthonos érzést, amivel körbe vette, és rajta maradt azután is, hogy alaposan kezet mosott. Levette a kötényét, felakasztotta, lekapcsolta a lámpákat, még egyszer ellenőrizte a sütőt, aztán felkapva a bőrkabátját és a táskáját bezárta a helyiséget. A csörgő kulcsot eltette a táskájába, aztán határozott léptekkel indult haza gyalog. Nem volt autója, és őszintén szólva, mióta lejárt a jogosítványa, azóta nem is csináltatta újra. Élvezi ő anélkül is az életet, hogy vezetne, nem sajnálja az időt arra, hogy haza buszozzon. Nem tart az emberektől se, még akkor se, ha néhányan akár ittasan túl bátrak, és nem feltétlenül értik meg elsőre, hogy a nem, az nem. A buszra ülve táskáját kinyitva néz és nyúl bele, kezébe veszi Njal emlékét, és némán nosztalgiázik egy kicsit, amíg le nem ülnek mellé. Akkor gyorsan elteszi az ereklyét, és csak vár. Frognerben száll le, mert habár előkelőbb környéknek számít, itt is tudott találni egy visszafogott lakást, ahol élhet egyedül. Vállára kapva a táskát indul el a buszmegállóból, és ahogy felpillant cipőiről az utcára, észrevesz egy ismerős alakot.
Hödr-t nem nehéz megismerni, még így távolról sem. Egyébként is érzi, hogy nem ember, de a fehér bot, amivel álldogál, elég árulkodó. A gyalogátkelőnél azonban nem működik a lámpa, s így a látássérülteket segítő hangjelzések sem.
- Üdvözlöm, Mr. Lindqvist. Segítsek átmenni? - áll meg mellette, és habár tudja, hogy nem látja, de halványan elmosolyodik, mert valószínűleg fel fogja ismerni a hangját, de ha nem, nem sértődik meg, majd bemutatkozik. Szívesen segít neki, mert habár az óriások és az istenek nem feltétlenül vannak jóban egymással, neki nincs oka ellenségesnek lennie. A bálon se volt az, még ha az apja nem is nézte jó szemmel, hogy a nemesek megismerése helyett a sütis pultot támasztotta. ... Még ha egyébként bizonyos szemszögből Arseni is nemesnek minősül.
Ha elfogadja a segítséget, akkor felkarját finoman, de határozottan megfogja. Vár, amíg megállnak az autót, aztán bólint nekik, és vezetni kezdi.
- Mehetünk. - mondja az első lépés előtt, majd az út túloldala felé közeledve óvatosabb léptekre vált.
- Pár lépés, és átérünk... Padka. - szól előre, megvárja, amíg a férfi a bottal "meglátja" a padkát, fellépve vele a járdára pedig elengedi a karját, amikor már látja, hogy biztosan áll.
- Tessék. Tudok még segíteni valamiben? - kérdezi még, mielőtt tovább indul, hátha kellene még Hödr-nek neki egy pár szem, amivel látni kell.