| code by elyon |

Mikael & Lisa

Egy magamfajta tolvaj, ha már újra Londonban jár, ki sem hagyhatná a híres Tate múzeumot, aminek egyszer már volt szerencsém kijátszani a biztonsági rendszerét és leszállítani egy igen értékes és meglehetősen régi festményt. Most azonban tényleg, csak nézelődni jöttem, vagy legalábbis nyugodt szívvel mondhatnám ezt, hiszen még, csak feltérképezem a helyet, hogy miben és mennyire változott az évek során. Nem beszélve a kínálatról, hiszen a fekete piacon nagy a kereslet az ilyen alkotásokért, melyekkel a gazdag ficsúrok a farkuk rövidségét kompenzálják vagy épp, a rangosabb, gazdag nők próbálnak valamivel értékesebbnek tűnni a többi között.
Annak ellenére viszont, hogy terepszemlére jöttem, azért ott él bennem a műkincsekhez értő és a régiségeket szenvedélyesen szerető nő is, aki becsüli ezeket a tárgyakat még, ha néha el is lopja őket, hiszen olyasmi értéket képviselnek, ami pótolhatatlan. A múltunk egy-egy darabjai, mesélnek, tanítanak dolgokat, vagy egyszerűen csak megmutatják, hogy a modern ember semmivel sem okosabb, mint elődei. Olyan ékszereket és tárgyakat készítettek az akkori technikákkal, melyek nekünk, ma, csak bonyolult és rohadt drága gépekkel mennek, ezek a festmények pedig olyan precízek, hogy szinte életre kelnek az ember szemei előtt. Lenyűgöző.
Teljesen bele vagyok merülve az egyik William Turner képbe, de amikor a hátam mögül a nevemet hallom, ráadásul egy, a rég múltból ismerős hangtól, már rohadtul nem tud érdekelni az a festmény. Először, csak nyelek egy nagyot és, csak utána vagyok képes arra, hogy megforduljak, Mikael láttán pedig enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy milliónyi érzelem robog végig bennem egyetlen szempillantás alatt. Félelem, harag, értetlenség, zavar, épp úgy, mintha épp egy szellemet látnék. Ez  nem lehet Ő. -Mikael?- súgom halkan a nevét, mintha attól félnék, hogy bárki is meghallhatja vagy, mintha ezzel valóssá tenném a jelenlétét, pedig nyilvánvaló, hogy elment az eszem. -Hogy kerülsz ide? És...- akadok el egy pillanatra, mert őszintén szólva azt sem tudom, hogy mégis mi a fenét mondhatnék a képzeletem szüleményének. Az is lehet, hogy valaki szórakozik velem és a halandó bátyámat, akinek már rég meg kellett volna venülnie és halnia, ide varázsolta valahogy elém. -Hogy lehetsz életben?- bukik ki belőlem végül a kérdés, de közben nem merek se közelebb mozdulni, se távolabb. Teljesen letaglóz a megjelenése és a milliónyi kérdés, ami végig zakatol az agyamon mert, még ha el is fogadom, hogy itt van, a következő kérdés ebben az esetben az, hogy vajon azért jött-e, hogy megöljön?

| code by elyon |