Joe & Anja

Akartam magamnak egy fegyvert. Olyan modern, ember gyártotta pisztolyt, amivel korunkban gyilkolták egymást, ami még küldhetett nekünk egy-két harcost a Valhallába. Amikor Midgardra jöttünk, nem tudtam volna elképzelni, hogy ez kelleni fog majd, de itt voltunk, fogyatkozó erővel, a nyakunkban egy Átokkal, ami egyre csak terjedt, és egyre súlyosbodott, és rajtam is kezdett elhatalmasodni. Frigg meg tudta védeni magát, de mi lesz akkor, ha már csak Anja marad?
Ez volt az egyik ok, a másik pedig pont a fogyatkozó varázserő volt. Ha meg akartunk küzdeni azzal, aki az Átkot készítette, vagy esetleg gyengeségünket kihasználva az óriások épp most akartak leszámolni velünk, vagy ha a végzet úgy hozza, hogy beköszönt a Ragnarök nem akartam széttárt karokkal állni tehetetlenül. Megfogadtam, hogy ezúttal csatába fogok vonulni a szeretteim oldalán. Persze nem közönséges pisztollyal, az csak az első lépés volt, mert úgy sejtettem, hogy a törpék sokkal hosszabb idő alatt tudnának elkészíteni egyet a nulláról, mint felrúnázni egy meglévőt. Hogy pontosan milyen rúnákat akartam rá, és hogy az itt élő törpék mit voltak képesek elkészíteni, az már egy másik kérdés volt, az első akadályt maga a fegyver beszerzése jelentette.
Ha Amerikában lettünk volna, egyszerűen besétálhattam volna a Walmartba venni egyet, de Európában ez egy fokkal nehezebb volt. Rengeteg papírmunkával járt, engedélyekkel, vizsgákkal, csupa olyan dologgal, amivel én nem akartam foglalkozni, ráadásul akkor nagyon nyíltan kellett volna csinálnom ezt az egészet, ami rengeteg kérdést szült volna. Nem akartam egyelőre szólni erről Odinnak, sem a fiaimnak, mert nem szerettem volna, hogy azt higgyék, nem bíztam bennük, hogy meg tudnának védeni. Még Einart és Mildrit is kicsit félve hívtam fel emiatt, de kívánságom mondhatni parancs volt, így rövid idő alatt találtak nekem egy címet és egy telefonszámot, ahol beszerezhettem, amit akartam. Még kurtán hozzátették, hogy berserkerekről volt szó, de ez a legkevésbé sem zavart, sőt. Ha nem kellett feltétlenül titokban tartanom a természetfeletti létezését, az még előnyömre is válhatott. Majd meglátjuk, hogyan alakul. Azt nem árultam el még a hollóknak sem, hogy mikor akarok menni, ha figyeltek, akkor úgyis követtek, de magyarázkodni és egyezkedni végképp nem szerettem volna.
Az acélszínű Mercedes-em békés tempóban gurult be a laktanya udvarára. Igazából nem izgultam. Volt nálam készpénz, hogy kifizessem amiért jöttem, ha meg akartak volna támadni valószínűleg képes lettem volna megvédeni magamat, de az ártott volna az üzletüknek. Hiszen ebből éltek, kellettek nekik a vásárlók. Leparkoltam és kiszálltam a vezető üléstől. Először a hosszú, fekete, természetesen magas sarkú csizmám érintette a kemény földet, majd feltoltam a fejemre a napszemüvegemet, hogy az engem váró nő az arcomat is megcsodálhassa. Felmért, hogyne tette volna, ez így volt természetes. Látni nem, de érezni talán érezhette, hogy cseppet sem voltam hétköznapi – inkább azon sértődtem volna meg, ha valaki annak titulált volna.
- Üdv, Anja. – szorítottam meg a felém nyújtott baráti jobbot. Ezek szerint itt úgy volt szokás, hogy csak a keresztnevünkön mutatkozunk be, de annyi baj legyen. Biztos az anonimitás miatt volt így. - Köszönöm. – válaszoltam, majd követtem őt befelé. Nem nézelődtem és nem mértem fel a terepet, tulajdonképpen egyáltalán nem kerestem veszélyt. Így, hogy tudtam mit akartam, tudtam miért voltam itt és biztos voltam ebben a döntésemben már magabiztos voltam, ez pedig látszott a tartásomon és a határozott lépteimen is. Joe is hasonló volt, látszott, hogy nem először csinált ilyet.
- Csak lőtéren próbálgattam néhányszor, a közelharci fegyverekhez jobban értek. Alapvetően olyasmit keresek, ami elfér a táskámban, viszont van… hm… felülete. A csövének és a markolatának. – magyaráztam neki miközben kinyitotta a raktárajtót. Nem éreztem kínosnak, hogy nem voltam vele túl gyakorlott, mindenki elkezdte valahol.- Ha a későbbieknek szeretnék töltényt is, vagy kifogytam belőle, ahhoz is önt kell majd keresnem ugye? – nem terveztem, hogy ez a pillanat egyhamar eljön, talán nem is a berserker nő életében fog bekövetkeni, de nem ártott tudni, ha mégis kellett volna.

A sokéves átlagot figyelembe véve a vevők kilencven százaléka férfi. Vagy kilencvenöt. A nők amúgy sem a magamfajtától vesznek fegyvert, hanem elmennek szépen egy legális helyre, először is engedélyt szerezni, aztán egy szaküzletbe, és ott vesznek egy kiskaliberű pisztolyt, mindenről szigorú papírokat készítve, aláírva. Mindezt inkább önvédelem céljából, semmint, hogy arra használják a stukit, hogy betörjenek valahova, megfenyegessenek valakit, vagy éppenséggel azért, hogy maszkkal a fejükön kiraboljanak egy bankot. Valószínűleg ezért lepett meg a felkeresés, ugyanis a nem túl távoli múltban már vett valaki, egy nő tőlem fegyvert, és muníciót – ő pont nem önvédelemre, hanem azért, hogy lerohanja az ellenségeit. Az én világomban ez nem túl gyakori. Persze, nem feltétlenül kell klisékben gondolkozni, nem csak szétvarrt, a böriből frissen szabadult, kigyúrt, kétajtós szekrényekre kell gondolni, oh, de nem ám... ott vannak a fehér galléros bűnözők, például, de akár a piti tolvajok, betörők, vagy dílerek is.
Nem készítek elő semmit, pláne nem kávét-, vagy teát, ugyanis van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül cseverészni jön a Signora; eléggé eltökéltnek hangzott. Kora délelőttre beszéltük meg a meetinget, úgyhogy a reggelt a szokásos módon töltöm: bögrébe, az erős feketét, aztán fehér szőrmébe csavarodva, aránylag nagy kört téve a laktanya területének határaiban, kínosan ügyelve rá, hogy a húgom szaga még csak nyomokban se legyen fellelhető a környéken. A támadás valahogy inkább rám jellemző, mint a védekezés, és szeretném is kihasználni azt a kevéske előnyünket, ami abból származik, hogy Frank nem tud róla, hogy az ifjú titán és én találkoztunk, no, és persze, hogy én is hasonszőrű vagyok, mint ő, meg a csürhéje. Oh, és ne feledkezzünk meg Gaelanról sem, aki azért tudott néminemű információt csepegtetni az apám gyilkosáról, a módszereiről, a rendszeréről, a gyengeségeiről és az erősségeiről – már, amennyire ismeri, persze. A kölyök szerint megbízható ember, farkas a férfi, de, hogy én ettől megbízom-e benne, Gaelben, és feltételek nélkül hiszek-e neki? Abszolút nem.
Amikor visszaérek a hacienda laktanya udvarába, hallom a közeledő autó motorjának morajlását; nem lehet túl messze, úgyhogy már be sem megyek az épületbe, éppen csak felöltöm a barátságosabb (?) képemet, teljes bakancsos, fekete farmeres, bőrdzsekis valójában, hogy úgy fogadhassam a nőt. Kíváncsian, és érdeklődve figyelem, ahogy kiszáll a járgányból; előbb pofátlan módon és leplezetlenül az autót nézem meg, és csak aztán a gazdáját.
- Joe – nyújtom felé jobbomat, amikor karnyújtásnyi távolságba kerül. – Jöjjön, megmutatom, hogy miből válogathat – nehogy nekem befagyjon a segge. Első blikkre nem olyan valakinek tűnik, mint, aki rászorulna egy pisztolyra, de a nők általában soha nem úgy néznek ki. Kivéve azok, akik már eleve szétvert arccal, véraláfutásokkal kerestek meg – még Catanzaróban, vagy az Államokban. Előreengedem a Signorát az ajtóban, és, csak miután becsuktam mögötte a nehézkes ajtót, kerülök elébe, hogy kinyithassam a raktárt. – Használt már valaha ilyesmit? – fordulok felé, és rezzenéstelen pillantással nézek a hasonszín szempárba, amikor belépünk a kamrába. Alapvetően nem szoktam kérdezősködni, nem az én dolgom, nem tartozik rám, és lelki szemetes sem vagyok, végképp nem lövészoktató. Csak akkor, egyszer, Avivától, aki olyan zaklatottan jött, és mégis, valamiféle halálos nyugalom lengte körül.