Thor & Frigg

Szélesre húzódott a mosolyom a történetet hallva. Ez az egész annyira Thorra vallott, aki mások segítségére siet, akit nagy erővel áldottak meg, ám azt mindig igyekezett jóra használni. Igen. Ilyen fiút neveltem, és teljes szívemből büszke voltam rá.
- Elhiszem neked. Alig várom, hogy megismerjem. – válaszoltam. Jó volt, hogy ilyen barátságokat kötött, és csak remélni mertem, hogy az emberek nem akarták túlságosan kihasználni a jóságát. Merthogy jó volt. Ismertem mi lakott a szíve mélyén, és azt a gyermeki jóságot nem vehette el Thortól semmi, talán csak betemethette az idő és az átélt események, de az attól még ott volt.
Azon, hogy Thor megtanult főzni felvontam a szemöldökömet. Én is tanulgattam, ahogyan az esti pite is mutatta, de azért még bőven hagyott a főztöm kívánni valót maga után. Mentségemre legyen mondva, hogy eddig korokon át szolgák főztek az egész családra, és csak most, hogy Midgardra jöttünk szembesültem vele, hogy itt már nem akkora palotában éltünk. Szerencsére a bejárónők megoldották a házimunkát, de azért az mégsem volt ugyanaz. Viszont, ha belegondoltam, illett Thorhoz a főzés.
- Legközelebb akkor hozzád megyünk, kíváncsi vagyok a főztödre, én meg viszek át süteményt. De a bejárónő nem is arra van, hogy megcsinálja, amit nem tudsz, hanem hogy megcsinálja amit épp nem akarsz. – mondtam egy halvány mosollyal. Elég nehéz volt az életünk így is, legalábbis isteni mércével mérve, nem kellett, hogy további felesleges nehézségeket vegyünk a nyakunkba, amik az emberi léttel jártak. Thor pedig megérdemelte, hogy ne legyenek túl nagy nehézségei. Éppen ezért szomorodok el kicsit én is, amikor a nők kerülnek szóba. Láttam, hogy bántotta a dolog, hogy csak magában kereste a hibát, de ez is csak azért volt, mert mindig a jót feltételezte másokban.
- Az a tapasztalatom, hogy az ilyen dolgokhoz mindig ketten kellenek. Nincs olyan, hogy valamit csak te szúrnál el. – érintettem meg a karját miközben vezetett, de csak óvatosan, hogy ne zavarjam meg.
A család és főleg a karácsony említésére azért kicsit elsötétül a tekintetem. Utáltam a karácsonyt. Igaz, hogy a hagyományok továbbra is a régi Yulét tükrözték, de nem volt hajlandó egy olyan ember születésnapját ünnepelni, aki közvetetten hibás volt a jelenlegi helyzetünkért. Ám nem is akartam leteremteni ezért Thort, abban igaza volt, hogy az emberek főleg azokban a napokban gyűltek össze, mint egy család és ünnepeltek együtt.
¬- Az még nagyon messze van. Azért remélem, hogy hamarabb együtt láthatlak majd mindannyiótokat. Pontosan azért, amit mondasz.
Mert nem tudjuk, akkor Tyr még velünk lesz-e. Sőt, azt se tudhattuk, hogy én velük leszek-e még egyáltalán. Az Átok ereje hullámzott, néha erősebben ostromolt, mint máskor. Ezt viszont egyikünk sem említette meg, és ez jól is volt így. Nem akartam ilyen szörnyűségekről beszélgetni és elrontani vele azt a kevés együtt töltött időt is. A gyermekei hogyléte már annál inkább érdekelt. Örültem, hogy tudott róluk.
- Reméltem, hogy ennyi idő alatt már megbékél a döntéseddel. Nehéz igazságot tenni a kérdésben, mert sokan úgy gondolják, hogy a szerelem eszménye mindent jogossá tesz, amit a nevében tesznek vagy mondanak, ám ez az érzés múlandó is. A sors fogja megmondani, hogy hosszútávon az volt-e a helyes, ahogy végül te döntöttél, vagy neki volt-e igaza. Amikor ez kiderül, akkor meg is fog békélni veled így vagy úgy, de én nem azért vagyok, fiam, hogy elítéljem a döntéseidet.
Hiszen az apja is nagyon hasonlóképp döntött, amikor a lánya, egy másik valkűr egy halandóhoz akart hozzámenni, még ha nem is ő ölte meg végül a férfit. Utólag úgy fogalmazott nekem, hogy egy halandó nem méltó egy valkűrhöz. Egy törpe se lett volna az, ám a nornák fontak már ennél furcsább dolgokat is.
Végül odaértünk az étterembe. Kedves, családias helynek tűnt, illett a hangulathoz, amit reméltem. A séf asztala pedig igazi királyi fogadtatásnak számított. Ráhagytam Thorra az intézkedést, és ha bemutatott az ismerősének, kedvesen kezet fogtam vele, és mint az anyja mutatkoztam be neki, várva a megjegyzéseket, hogy az lehetetlen, mert egy nappal se nézek ki többnek harmincötnél. Csak miután leültünk az asztalhoz folytattam a beszélgetést egy mondattal.
- Egy terápiás beszélgetés egyébként még senkinek nem tett rosszat. Bár családtagokat nagyon nem professzionális kezelni, remélem tudod, hogy ilyen minőségemben is beszélhetsz velem. Vagy ha az túl közeli és esetleg kellemetlen lenne, Mildri is remekül kitanulta a szakmát, de mást is ajánlhatok, csak ők… nem biztos hogy feltétlenül érteni fogják a gondjaidat. – gondoltam itt arra, hogy emberek voltak, vagy legfeljebb talán álfok, de istenek közül egyedül én adtam a fejemet erre a pályára, és Mildri, már amennyire őt istennek lehetett nevezni.
Közben kíváncsi voltam, hogy étlapról rendelünk-e, vagy a séf esetleg készült-e valamivel.

Thor & Frigg

Mindig lenyűgözött, Thor mennyire udvarias volt, mennyire tisztelettudó, anélkül is, hogy erre bárki komolyabban megkérte volna. Tartotta nekem az ajtót, mint kiderült, foglalt asztalt is egy étteremben, ez a kedvesség pedig megmelegítette az anyai szívemet. Ahogy készült, ahogy terelgetett, egészen… Egészen meghatódtam, de volt még bennem annyi királynői tartás, hogy ne kezdjek el könnyezni, és erőnek erejével igyekeztem száműzni a gondolatot, hogy mi lesz, ha őt is elfelejtem, ha már csak Anja leszek, vagy még rosszabb egy kiüresedett kehely értelem és lélek nélkül. Nem akartam olyan világban élni, ahol nem emlékeztem a fiaimra, közöttük Thorra.
- Az olasz étterem nagyon jól hangzik. Mostanában nagyon nagyra tartják a mediterrán konyhát. Honnan ismered a séfet? – a hangom az elején elcsuklott még kicsit, de utána gyorsan összeszedtem magam. Biztos voltam benne, hogy az egész nagyon jó lesz, meghitt lesz, jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában, mint egy igazi család. Egy tökéletes.
Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, amikor említette, hogy főleg otthon evett, amikor épp eszébe jutott. Erre kellett volna neki egy szerető feleség, hogy gondoskodjon róla, de tudtam, hogy Siffel nem alakultak jól a dolgaik az utóbbi időben.
- Ha gondolod segíthetek keresni neked egy házvezetőnőt aki főz is. Legalábbis ameddig nem találsz egy olyan asszonyt, aki szeret a konyhában sürgölődni. – biccentettem felé a fejem mosolyogva, de csak hogy lássa, hogy ugrattam. Az efféle évődéseket sosem gondoltam komolyan, hiszen majd lesz amikor lesz, pontosan akkor, amikorra azt a nornák megfonták.
A motor felbrummogott, majd Thor kiállt a kocsival, hogy elinduljunk abba a bizonyos étterembe. Hogy hogy voltam… Nehéz kérdés volt. Összetett, részben az átok miatt, másrészt a hívek hiánya miatt, amitől fogyatkozott az erőm, amitől hatalmas istennőnek mondhattam magamat. Ugyanakkor megtanultam élvezni sok mindent, amit csak Midgard adhatott.
- Összességében jól vagyok, de hiányoztok. Otthon valahogy természetesnek vettem, hogy volt mindenkinek saját otthona is, de volt annyi és olyan nagy palotánk, hogy olyan érzés legyen, mintha mégis mind együtt élnénk. Most, hogy mind ennyire külön vagyunk, hogy esély sincs rá, hogy hetekig vagy akár hónapokig mind együtt lakjunk, te, Tyr, az ikrek, Hermod… Amikor Bragi és Hödr együtt zenélnek a kandalló előtt. Mostmár tudom, hogy az mennyire jó volt, és nagyon hiányzik. – mosolyodtam el szomorúan. Nem akartam Thort ilyesmivel terhelni, de mondjuk ez még mindig jobb volt, mintha az Átokról és az azzal kapcsolatos félelmeimről beszéltem volna neki. Az, hogy mostanában nem tudott rólam sok mindent, szintén ennek volt köszönhető. Mindenki kialakította magának a kis emberi álcáját, egy látszatéletet, amivel beilleszkedhetett, utána viszont jött az Átok, és ahogyan Tyr, úgy én sem akartam, hogy minden erről szóljon… Csak más meg nem nagyon volt. Folyamatos félelemben élni, hogy mikor vagyok én még önmagam, és mikor leszek már csak „Anja” nem volt annyira szívderítő.
- Mire vagy kíváncsi? Szerintem mondtam, hogy párterapeutaként helyezkedtem el végül, próbálom kibékíteni a házas feleket, akik fel akarják adni. Anja Lindqvist énemnek elég jól mennek mostanában a dolgai. Frigg életem pedig… Sokat gondolkozunk apáddal, hogy mivel tudnánk fellobbantani a hitet az emberek szívében, azon dolgozunk, hogy ez sikerüljön. Odin azt hiszi, ez egyszerre fogja megoldani az istenek minden gondját. És te? Hogy vannak a fiúk? És Thrúd? – gondoltam itt Thor fiaira, és az egy szem lányára. Azért reméltem, hogy jó apjuk volt még itt is, és tartotta legalább velük a kapcsolatot, még ha emberi álcája szerint nem is voltak a gyermekei.

Thor & Frigg

Megszoktam már a korok alatt, hogy a fiaim, főleg az idősebbek élték a saját életüket. Akárcsak az apjuknak, megvoltak a saját kalandjaik, a saját attribútumaik, amikkel az emberek társították őket, én pedig büszkén figyeltem őket, ha Asgardban voltak, akkor személyesen, ha távol, a kilenc világ egyikében kalandoztak akkor pedig Hlidskjalf trónjáról, ahonnan látni lehetett az egész világmindenséget. Itt, Midgardban még ez is más lett. Már nem láttam őket olyan élesen, már nem voltak olyan kalandok, mint akkor, minden belesimult a szürke hétköznapok kommerszségébe, hiába választottak maguknak a fiaim érdekes szakmákat. Itt már én sem voltam sokszor több aggódó anyánál, aki időnként felhívta őket, hogy hogy ment a soruk, minden rendben volt-e velük, de sokszor csak kényelmetlen tehernek éreztem magam. Ráadásul mióta itt volt ez az Átok is, minden csak rosszabb lett, féltem, hogy valóban különválunk, a fiaim elvándorolnak a szélrózsa minden irányába, én pedig itt maradok, eleinte szomorú de büszke anyaként, majd egyszercsak, láthatatlanul el fog jönni a pont, amikor már az sem leszek többé. Akkor már csak Anja leszek, egy halandó, akinek bár szép karrierje van, akár még férje is lehet, akinek szülhet még gyermekeket, de az már nem lesz ugyanolyan.
Én nem akartam az Átkot felhasználni arra, hogy összébb hozzam a családot, hogy együtt tartsam a gyermekeimet. Tényleg nem. Mégis, akaratlanul is így alakult, és emiatt egyszerre töltött el a boldogság és a lelkiismeret furdalás. Hiszen nekik tényleg a saját életüket kellett volna élniük, nem egy vénséges istennőt pesztrálniuk. Mert vén voltam, még ha ez a külsőmön nem is látszott. De ki hibáztathatott volna egy anyát, ha boldog volt, amiért felhívta a fia, sőt mi több időt akart vele tölteni? Az olyannak biztosan nem volt még soha gyereke. Így hát boldogan igent mondtam Thornak, hogy amikor szabadnapja volt, akkor látogasson meg, csináljunk együtt valamit. Felmerült bennem, hogy ez is az átok miatt volt, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem akartam magamnak megmérgezni az együtt töltött időt.
Különös fintora volt a sorsnak, hogy így felderítette mindig a szívemet, pedig őt nem én szültem. Amikor Odin hazahozta Asgardba az óriásnő porontyát Thor még aprócska volt, a férjemhez pedig már nem is tudom milyen dísztárgyakat vágtam hozzá, amiért gyereket csinált egy másik nőnek, és még el is hozta tőle. Nem tehettem semmit, Thor együtt játszott a hasonló korú Tyrrel, mindig ott volt, ahol mi voltunk, így már csak kötelességből is figyeltem rá is. Azután valami megváltozott. Talán akkor, amikor hatalmas kék szemekkel nézett fel rám, és nyújtott felém egy virágkoszorút, amit ő készített, csak nekem. Amikor sírt, és nálam próbált megnyugvást keresni. Nem tagadhattam, hogy a szívem milyen hamar meglágyult felé, majd a lágyulásból feltétlen szeretet lett, olyan, mint amit a saját gyerekeim iránt éreztem. Mára már nem éreztem különbséget. A fiam volt, folyjon bárkinek a vére az ereiben.
Már vártam rá, amikor megérkezett, így a kopogás után hamar ajtót is nyitottam neki.
- Szervusz, drágám. – odaléptem és azonnal adtam is egy puszit az enyhén borostás arcára. Mikor is találkoztunk utoljára? Már nem tudtam felidézni, talán valamikor akkor, amikor Odin úgy döntött, hogy mostantól mind Midgardon fogunk élni, ameddig az emberek nem kezdenek el újra hinni bennünk. Lehet évek is elteltek már, de mivel korok óta léteztünk, ez nekem annyira nagyon nem tűnt soknak. - Csak egy pillanat, kabátot veszek. A séta jól hangzik, de akkor viszont nem ebben a cipőben megyek, hanem valami kényelmesebben.
Alapvetően a munkámhoz illett az elegancia, nadrágkosztümöket viseltem, ingekkel és nagyon vékony tűsarkú cipőkkel. Ez utóbbiakat elég hamar megszoktam, sőt, kedveltem, ahogy rajtam álltak, de ha sétát is terveztünk, akkor azért nem volt praktikus. Így egy elegánsabb, de zárt, és alig egy centis, vastag sarkú velúrcipőt választottam, mellég szövetkabáttal, és bár már tavasz volt, az idő néha még csípős lehetett, főleg hogyha estig kimaradtunk, így a nyakamba kanyarintottam egy puha kék gyapjúsálat is.
- Indulhatunk. – mondtam, amikor elkészültem, majd belekaroltam a felajánlott karba. Nem volt rá szükségem, járni tudtam, és alapvetően nem is fizikailag volt problémám, de kedves gesztus volt, olyan szívmelengetően régimódi.
- Hol szeretnél ebédelni? Jó ég, még azt sem tudom mik itt Osloban a kedvenc helyeid…
Többet kellett volna együtt lennünk, mindannyiunknak. Ez olyan dolog volt, amin mindenképpen változtatni akartam, akár volt Átok, akár nem, nem csak azért mert ki tudja mennyi ideig emlékeztem még rájuk.