“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Amikor már azt hinném, hogy a reggeli rutinunk általános, és legfeljebb pozitív irányba változhat meg, ha esetleg Axelt meglepő módon elkerüli a szokásos rohama, hát tévedtem. Egyáltalán nem pozitív a meglepetés, amikor már tiszta szemekkel pillantott rám és szinte kétségbeesve hajolt a reggeli csókjáért, hogy aztán úgy tűnjön, mintha egyenesen visszaesne egy következő rohamba. Rám hozza a szívbajt, mert fogalmam sincs, mi történik, csak aggódva figyelem, ahogy élesen beszívja és bent is tartja egy ideig a levegőt, aztán fájdalmas nyögéssel engedni ki. Nem igazán tud megnyugtatni a minden rendben, még mindig aggodalmasan méregetem, de azt hagyom, hogy odahúzzon magához újrakezdeni a reggelt. Ezúttal egy kicsit megfordul a csókunk célja is, mert most én vagyok az, akire ez hat - és kell, hogy hasson - nyugtatólag, a sikere viszont így is garantált. Már tényleg nyugodtan pillantok rá, amikor elengedjük egymást, a mosolya pedig ezúttal meg is győz, hogy valóban nincs baj - amikor pedig simogatni kezdi az arcom, már én sem tudok nem mosolyogni. Kiszélesedik a mosolyom a hasonlatára, de örülök, hogy jól és mélyen aludt.
– Bármikor. Megérdemelted – simítok végig ellágyuló mosollyal a haján azzal a kezemmel, amelyikkel mellette támaszkodok, aztán felszusszanva fekszem vissza mellé, vagy inkább rá, közölve vele, hogy azért tényleg megijesztett. Nevetése hangja megmelengeti a mellkasomat, már én is mosolygok, még ha ezt a nyakába is rejtem. Őt ölelő és simító kezeimmel érzem, hogy kirázza a hideg, amikor a nyakába csókolok, ez pedig újra mosolyra fakaszt, de egyelőre nem jövök elő onnan.
A magyarázat érthető, ezért csak egy kis hümmögéssel reagálok, orrommal simítva a nyakát, lehunyt szemekkel szívva magamba mélyen az illatát. Élvezem ezeket a perceket, egy kicsit ki is kapcsolok, csak cirógatom egyik kezemmel az oldalát, a mellkasát, ahol épp érem, miközben én is gyorsan libabőrössé válok az ő simogatásától, különösen, amikor ujjai a póló alá is bekúsznak. Libabőrössé válok az érintésétől, csak úgy, mint ő az előbb, szavaira és finom csókjára újfent elmosolyodom.
– Tudom – mormolom halk, elégedett hangon. Esküszöm, ha tényleg macska lennék, most biztosan dorombolnék itt, a karjaiban fekve, ebben a csendes, reggeli békességben. Nem is igazán akaródzik megtörni ezt, pedig tudom, hogy muszáj lesz, és még csak nem is a napunk elkezdése miatt. Egyelőre.
Ismét szusszanok egy nagyot, mert bár tényleg semmi kedvem elrontani ezt a tökéletes pillanatot, nem akarom tovább húzni. Még mindig rosszul érzem magam, amiért nem beszéltem róla rögtön, pedig megígértem neki... de tényleg nem akartam elhallgatni előle semmit, egyszerűen csak úgy éreztem, nem oszt, nem szoroz, ha nem este, hanem ma reggel mesélem el neki a történteket. Az időzítés pedig még jó is lehet, mert ha esetleg mégis haragudni fog rám, legalább ki tudja magából dolgozni a mérgét edzés közben. Bár sokkal jobban örülnék, ha nem haragudna.
– Tartozom neked egy vallomással – kezdek bele halkan, még mindig a nyakának mormogva a szavakat. Még egy csókot adok ott a finom bőrre, aztán egy sóhajjal felemelem a fejem és újra felkönyökölök. Rápillantok, tekintetem elréved egy kicsit azokon a csodaszép kéken csillogó szemeken, békés arcán, és egy fél pillanat erejéig megváltoztatom az eredeti szöveget.
– Szeretlek – szólalok meg egy csalafinta kis mosollyal. Persze ez is egy rendkívül fontos vallomás, de azért nem hagyom végleg eltéríteni magam a látványával. Odahajolok hozzá egy finom csókra, aztán támaszkodó kezemmel ismét végigsimítok a haján, szórakozottan játszadozva a tincseivel.
– Megígéred, hogy nem fogsz haragudni rám, amiért csak most mondom el? – pillantok a szemeibe némi bűnbánattal a szívemben, nem mintha tudná, miről van szó és mennyit halogattam. Remélhetőleg ő is megbocsájthatónak látja majd a dolgot.
– Tegnap megismerkedtem az... unokatestvéremmel? Azt hiszem, mondhatjuk így. Az isteni családom része és közös a nagyapánk, szóval határozottan valami ilyesmi – kezdek bele aztán. – A neve Móði, bár nekem a Cameron valahogy egyszerűbben megmaradt – teszem hozzá kis mosollyal. – A baj nem is ez, hanem hogy miért keresett meg. Az a helyzet, hogy ő is... szakmabeli, ha érted, mire gondolok – fordítom felé ismét a pillantásomat. Egy kicsit tartok tőle, hogy mit fog mondani, mert emiatt az aspektus miatt van a legnagyobb esélye annak, hogy haragudni fog, amiért nem szóltam azonnal.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Halkan kuncogni kezdek az elégedetlen mormogásán.
– Ahogy neked vannak kötelességeid, úgy nekem is – vetek rá egy sokatmondó pillantást, de ezúttal ennyiben is hagyom a dolgot, mert csak azt szeretném elérni, hogy ne morogjon itt nekem, pláne ne gondolja azt, hogy ő aztán bármit is rám erőltet. Inkább vissza is húzom magamhoz, aztán átölelem, amint befészkelte magát a nyakamhoz. Hallgatom az édesen elmotyogott még édesebb szavakat, már ameddig értem őket, miközben lassan álomba simogatom, aztán egyenletes szuszogását hallva és érezve már én is engedem, hogy az illata és a teste melege mély álomba ringasson.

Reggel előbb ébredek fel, mint ő, de kipihentnek érzem magam, ami talán nem is meglepő, ha azt nézzük, hogy tegnap este azért sikerült időben elaludnunk, nem úgy, mint az azt megelőző éjjel. Nem akarom felébreszteni Axelt, ezért csak a reggelre megváltozott testhelyzetünkhöz adaptálódva odabújok hozzá, és várok. A jelek nem sokkal később kezdődnek meg, de esküszöm olyan, mintha az ösztönöm már előbb tudná. Az első túl mély, túl éles lélegzetnél már mellette könyökölök, kezemet az arcára simítom, beszélni kezdek hozzá, és addig nem is hagyom abba sem ezt, sem az érintését, míg ki nem tisztul a tudata. Még mindig borzasztó érzés végignézni ezt az egészet, ahogy először csak üres tekintettel mered a plafonra, levegőért kapkodva, és időre van szüksége, mire tényleg idekerül mellém, a szobába, az ágyba. A tekintete aztán keresni kezd engem, én pedig gyengéd mosollyal simítom meg az arcát és kezdek felé hajolni, hogy ezúttal én adhassam az ajkaira az üdvözlő csókot, de egy kétségbeesettnek tűnő mozdulattal megemeli magát, hogy mégis ő zárja be a távolságot hamarabb. Tenyeremet az arcára fektetve hagyva csókolom meg lágyan, éreztetve, hogy itt vagyok, de egyben próbálva enyhíteni benne a kétségbeesést, a pánik maradékát, kapkodó lélegzetét. Közben végigsimítom a haját is, mindent elkövetek a megnyugtatása érdekében, de ahelyett, hogy érezném az enyhülést, csak arra leszek figyelmes, hogy összerándul, majd szitkozódva visszafekszik, a hátára fordul, élesen szívva be a levegőt.
– Axel?! – nyúlok utána ijedten. Most már nekem is felszökik a pulzusom egy pillanat alatt, mert fogalmam sincs, mi történik. Azt hiszem, visszazuhant az epizódba, hogy ennyire sok volt neki a tegnapi mennyiség, hogy most már én sem voltam elég, vagy egyszerűen csak újrakezdődik az egész... – Axel! – markolok a felkarjára. Látom, hogy nem vesz levegőt, csak bent tart egy hatalmas lélegzetet, mintha a víz alá készülne merülni, és ettől én esek kétségbe, de aztán nem olyan sokkal később kiengedi a levegőt - de nekem mégis éveknek tűnik.
– Jól vagy? – kérdezem ijedten, fájdalmas nyögését sem tudom hová tenni. Tágra nyílt szemekkel, összeráncolt homlokkal nézem végig tetőtől-talpig - már amennyi kilátszik a takaró alól -, keresem, hogy mi fáj, hol fáj, mi történt. Akkor nézek újra rá, amikor ismét megszólal, ezúttal már tisztább és nyugodtabb hangon, de én most még nem tudok visszaköszönni. Odahajolok hozzá, ahogy magához von, a csókja tudja csak enyhíteni bennem az ijedtséget, aztán lassan el is feledtetni velem. Lassan megnyugszik a szívverésem is, és mire elenged, már én is nyugodt tekintettel pillantok rá. A tiszta tekintete és a mosolya megerősít abban, hogy nincs baj, kedves, törődő mozdulatára és simítására már én is elmosolyodom.
– Igen, jó mélyen – válaszolom meg a kérdést is mosolyogva, láthatóan is kipihentnek érzem magam. Odahúzom a tenyerét az arcomhoz és lehunyt szemekkel hozzá simítom magam. – És te? – pillantok rá aztán. Remélem, legalább a tegnap esti ellazítás arra jó hatással volt, hogy pihentető volt az éjszakája, már az epizódot leszámítva.
– Megijesztettél az előbb – szusszanok fel, aztán visszafekszem mellé, vagyis inkább rá, mert az arcomat a vállára fektetem, aztán odafúrom a nyakához, miközben az oldalához kucorodok és átölelem. – Mi történt? – mormolom még mindig kicsit aggódva, lágy csókot hintve el a nyakán. Egyelőre nem akarom elengedni, tudom, hogy hamarosan el kell kezdenünk ezt a napot is, de most még egy kicsit lubickolni akarok ebben az érzésben.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Amikor a fürdést követően arra érek vissza, hogy az egyébként is törött ágy most még inkább az lett, nem is tudnék mással reagálni, mint nevetéssel, na meg persze egy kis célzással arra vonatkozóan, hogy ha ez az ára egy olyan éjszakának, mint a tegnapi, akkor szívesen beáldozok még egy pár ágyat. Na nem mintha csak a tegnap éjszaka hagyta volna rajta a nyomát... de az biztos, hogy az adta meg a kegyelemdöfést. Aztán ő helyesbít egyet, teljesen jogosan, nekem pedig az ajkamba kell harapnom, mert félek, erre nem létezik olyan válasz, ami garantálná, hogy tényleg csak a hátát masszírozzam meg ezen a nem fém ágyon.
Így viszont semmi akadálya annak, hogy amint elhelyezkedett a hasán, én pedig a hátán, neki is álljak a relaxálás következő fázisának. Átmasszírozom az egész hátát, melegséggel a szívemben, mosolyogva figyelem őt közben, nyugodt, ellazult arcát, elégedett kis mosolyait, amikor kérdezgetem. Szeretném teljesen ellazítani, ezért tényleg nem zavarna, ha elaludna, de amikor lehajolok hozzá és a fülébe suttogok, hamar kiderül, hogy még legfeljebb csak félálomban volt. Mellé fekszem a noszogatására, kuncogva hagyom, hogy kedvéhez mérten rendezgessen el, aztán magamhoz ölelem, arcomat a fejére simítom, tenyereimet pedig a hátára és a hajába. Lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot, a szuszogását a nyakamban, simogatom, hallgatom szívemnek kedves szavait, és a fejére is csókolok. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor megszólal, de nem tudok vele egyetérteni. Próbálom megnyugtatni, mert nem tartom őt önzőnek azért, mert az ő problémáiról beszélgettünk, egyáltalán. Sőt, inkább nekem van lelkiismeret-furdalásom, mert saját akaratomból sem számoltam be neki semmiről... de elég ránéznem álmos szemeire, hogy ezen ne is akarjak változtatni. A szavai ismét mély szerelemmel árasztanak el, apró, érzelmekkel teli sóhajjal, csillogó szemekkel nézek rá.
– Nem fogom ezeket magamra venni, mert nem lesz rá okom amíg ugyanígy mindent megosztasz velem – mosolygok rá, a kézfeje hátuljára simítom a tenyerem, így szorítva finoman az arcomhoz a kezét. – És tényleg nem szeretném, hogy ez változott. Szeretlek, az a dolgom, hogy mindig itt legyek neked – simítok végig az arcán másik kezemmel. Megválaszolom azért a kérdését is, valamennyire, mert nem akarom elrontani ezt az estét. Inkább csak megnyugtatom, hogy aztán visszahúzhassam magamhoz, és amint odabújik a nyakamhoz, már fonom is köré újra a karjaimat. Elégedett sóhajjal ölelem át, simítom vissza arcomat a fejére, aztán csókolok is rá. Halkan elnevetem magam, meghallva halk motyogását, és miközben ő egyik tenyerét lejjebb tornássza az említett testrész felé, én fél kézzel elengedem, hogy oldalra nyúlva le tudjam kapcsolni a villanyt.
– Az csak a tiéd – értek egyet somolyogva, bár fogalmam sincs, hallja-e még. Amint sötétség borul ránk, ismét magamhoz ölelem, simogatni kezdem a hátát, hallgatom tovább halk, érthetetlen motyorászását. Nem értek mindent, de amit mégis, attól csak mosolyogni tudok. Meg is feledkezem a lelkiismeret-furdalásról, majd' szétveti a mellkasom a szerelem és a boldogság, de elég erős vagyok ahhoz, hogy csak mosolyogjak és ne kuncogjak. Egy idő után a szavai már teljesen összemosódnak, aztán el is hallgat, és már nem hallok mást, csak a mély, egyenletes szuszogását. Oldalra nyúlok egyik kezemmel, magunkra húzom a takarót, aztán belefúrom arcomat a hajába, és az illatával az orromban, szuszogása simogatásával a nyakamon, teste melegével az enyémen merülök gyorsan mély, elégedett álomba.

Reggel ugyan ismét mély álomból ébredek, nem tudnám megmondani, hogy ez magamtól történik, vagy az ösztönöm ébreszt fel, hogy lassan ideje lenne kinyitni a szemeimet, mert jelenésem van. Az biztos, hogy a rémálmok elkerültek és nem is ébredek túl hirtelen, még akkor sem, ha úgy tűnik, korán van még. Megfordul a fejemben, hogy a tegnaphoz hasonlóan most én hozzam Axelnek ágyba a reggelit, de nem merem magára hagyni, mert nem tudom, mikor és mi alapján hagy vagy nem hagy ki az epizód; a tegnapi megmérettetések után nem lepődnék meg rajta, ha ezúttal nem tudnánk megúszni. Ezért is maradok mellette, odabújok hozzá, magamhoz ölelem, aztán csak hallgatom egyenletes légzését, és ha érzem, hogy épp kezdődik a roham, nem késlekedek a cselekvéssel. Felkönyökölök mellette, addig simogatom és suttogok neki halk, megnyugtató hangon, míg vissza nem tér hozzám a rémképekből, és csak akkor mosolygok rá megnyugodva, ha már tiszta tekintettel néz rám.
– Szia – súgom neki aztán, tenyeremet az arcán nyugtatva, hüvelykujjammal simogatva finoman a bőrét. Odahajolok hozzá, ajkaimat az övéire simítom, mert ő is minden reggel csókkal üdvözölt ezek után a pillanatok után. Talán így érzi biztosan, hogy itt vagyok mellette, én pedig nem tagadom meg magamtól az érzést, ha neki is így a jó.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Látom ellágyuló pillantásán, hogy pontosan érti, amit mondok, és tudom, hogy nem kell neki magyaráznom. Akármennyire is nem biztos abban, hogy szeretné-e az apját az anyja közelében tudni, nem törhetünk pálcát az anyja feje felett, ha ő azt akarja majd, hogy így legyen. Mi is nagyon jól ismerjük ezt az érzést, amikor a józan ész minden szabálya ellen szólva is, de úgy ragaszkodunk a másikhoz, hogy az istenek nem választhatnának szét minket. Egyetlen halk szóval ért egyet, a pillantásában pedig ott ül minden, amit én is érzek. Apró, de annál gyengédebb mosollyal az arcomon simítom végig a haját újra, mert tudom, hogy most nem is kell mást mondanunk.
A fürdés, vagy legalábbis az ahhoz való készülődés forró pillanatokkal indul, akaratunk ellenére is, aztán még forróbb pillanatokkal zárul - de erre már nem tudnám ráfogni, hogy akaratunk ellenére. A saját nevemben legalábbis biztos nem, mert én vagyok az, aki nem tudja megállni, hogy megcsókolja, míg végül olyan hosszan ízleljük egymás ajkait, hogy kis híján azt is felejtem, hol vagyok; már nem azt a részt, hogy épp a karjaiban tart, szó szerint, arról nehéz is lenne megfeledkezni. Még mindig kényszerítenem kell magam, hogy elengedjem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mikor lesz belőle valaha elég, hogy egyáltalán eljöhet-e ez a pillanat egyszer... bár én örülök, ha nem. Axel olyan függőség, amiben szívesen szenvedek. Még az asszony megszólításon sem tudok fennakadni, ha már egyszer beláttam, hogy ha valakihez még feleségül menni is képes lennék, az ő, akkor miért is ne hívhatna annak? Az ő szájából még ez is jól hangzik, amíg nekem mondja.
Egy kis fáziskéséssel megyek utána a hálószobába, és bár feltűnik az a roppanás, nem aggódok, mert tudom, hogy érezném, ha baj lenne. A szobába lépve gyorsan fel is mérem és össze is rakom a képet, hiába próbálja Axel rejtegetni, aztán meg eldugni a bizonyítékot; azt is látom rajta, hogy próbálja visszafojtani a nevetését, de amikor belőlem kitör a kacagás, már ő sem bírja tovább. Cseppet sem érdekel az ágy, egyébként is megérte az éjszaka, szóval én nem fogok ilyeneken fennakadni.
– Szerinted ha minden hónapban új ágyat veszünk, egy idő után kapunk majd rá kedvezményt? – kérdezem inkább vigyorogva, ezzel egyben azt is előrevetítve, hogy felőlem aztán nyugodtan eltörheti az összes ágyat, amibe valaha bele akar - és remélhetőleg fog - döngölni.
Egyelőre viszont más terveim vannak, be kell váltanom a másik ígéretemet is, és ennek hamarosan neki is fogok, amint elhelyezkedett az ágyon. Persze most is el tudnék kalandozni, de őt helyezem fókuszba, azt a célt, hogy most vele szeretném feledtetni a kimerítően hosszú napot. Halkan, de boldogan nevetek egy kicsit, amikor a tízes skálán negyvenkettővel értékel, örülök, hogy élvezi, hogy el tudott lazulni és megfeledkezni a problémákról egy kicsit. Ennek ellenére folytatom, amit elkezdtem, míg teljesen át nem gyúrom a hátát, egy fél óráig biztosan masszírozom, és akkor is csak azért hagyom abba, mert már elfárad a kezem, mire megküzdök az összes izommal a vállain és a hátán. Lehajolok hozzá, orromat a hajához simítom, lehunyt szemekkel szívom magamba az illatát, miközben a szuszogását hallgatom, de még nem elég mély és egyenletes a légzése ahhoz, hogy biztosan el tudjam dönteni, alszik-e már. Ujjaimmal finoman a hajába szántok, miközben a fülébe suttogom a kérdést, halk dörmögése nem túl meggyőző ugyan, de azért még tényleg legalább félig magánál van. Ezt bizonyítja az is, amikor egyik kezét felszabadítva maga mellé húz, elmosolyodva engedelmeskedem a noszogatásnak, mellé fekszem, aztán már nyúlnék is érte, de egyelőre más tervei vannak. Halkan kuncogva hagyom, hogy kedvére rendezgessen az ágyon, begyűrve maga alá, úgy helyezve, hogy kényelmesen el tudjon fészkelődni. Amikor a nyakamhoz fúrja az arcát és szusszan egy nagyot, lehunyt szemekkel, lágy mosollyal az arcomon ölelem magamhoz, fejemet az övére hajtva. A mellkasom kellemesen nehezül el, ez a helyzet arra az éjszakára emlékeztet, amikor visszatért hozzám, és bár ez az emlék egyszerre szakítana fel mély sebeket is, most már nem arra a részére koncentrálok. Csak az számít, hogy itt van, és most már itt is marad, erről gondoskodom.
– Egyetértek – suttogom halk mormogására. Még mindig nem nyitom ki a szemeimet, mosolyogva kezdem simogatni a hátát, míg jobb kezemmel finoman beletúrok a hajába, hüvelykujjammal a tarkóját cirógatva lágyan. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor ismét megszólal, kérdésére a mellkasom már nem csak felmelegszik, hanem szinte felforrósodik. Szorosodó ölelésére válaszul én is abbahagyom egy kicsit a simogatást, egyszerűen csak magamhoz ölelem, szorosan, arcomat még jobban a fejéhez simítva.
– Te is nekem – mormolom. Oldalra fordítom a fejem, hosszú, gyengéd csókot nyomok a halántékára, aztán ott is tartom magam, orromat a hajába fúrva hunyom le ismét a szemeimet, egy kicsit elengedve a való világot, nem hagyva teret másnak, csak az illatának, a közelségének, szoros ölelésének, az enyémhez préselődő teste melegének. Átjárnak a mély érzések, amik hozzá kötnek, a szívem hevesebben dobban, és egy kicsit újra azt érzem, hogy bele tudnék halni abba, milyen heves lánggal égek érte.
Amikor ismét megszólal, meglepve pillantok rá, az önzőséget a legkevésbé sem tudom vele összeegyeztetni, de aztán kicsit hátrébb hajolva megmagyarázza, mire gondolt. Elmosolyodom, hátrasimítom a haját, aztán a legszebb kék szemekbe pillantok, amik most olyan laposan pislognak rám, hogy ha nem tudnám, hogy komolyan beszél, most csak nevetve visszahúznám őt a nyakamhoz, hogy aludjon. A szavai nyomán egyébként is felébred bennem a lelkiismeret-furdalás, mert én meg szándékosan hallgattam, nem akartam tetézni a problémáit.
– Egyáltalán nem vagy önző. Már megint túl sok minden történt veled, és én szeretem, hogy mindent megbeszélünk – simogatom meg az arcát, aztán odahajolok hozzá, hogy nyomjak a homlokára egy puszit. Következő szavaira ismét elmosolyodom, határozottan megrázva a fejem.
– Azt is szeretem, hogy mindent megosztasz velem. Ezen soha ne változtass. A te terhed az én terhem is, emlékszel? – simítok végig a haján újra és újra, a szemeit kutatva lágy tekintettel. Persze nem is ő lenne, ha ezek után nem tartana ki amellett az elképzelés mellett, hogy szerinte ő elhanyagol engem. Ismét megcsóválom a fejem, igazából most már én érzek erőteljes bűntudatot, mert tényleg szándékosan nem használtam ki az alkalmakat, amikor szóba hozhattam volna a történteket. Nem akarom, hogy így érezzen, főleg ne emiatt. Elhúzom a kezét az arcáról, mert nem szeretném, ha kidörzsölné az álmot a szeméből, hiszen épp az volt a célom, hogy ellazítsam.
– Több törődést kaptam tőled, mióta visszatértél az életembe, mint mindenki mástól összesen az elmúlt cirka húsz évben, és most az elhanyagolással jössz nekem? – dorgálom meg mosolyogva. Az arcomhoz húzom a kezét, a tenyerébe csókolok, aztán az arcomra simítom azt, hozzádörgölőzve, mint egy macska. – Most már tényleg el kellene hinned, hogy te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem. – Szerelmes mosollyal nézek rá, aztán másik kezemet felemelve finoman beleszántok ujjaimmal a hajába a halántékánál, szemeimmel is követve a mozdulatot. Tényleg rosszul érzem magam, hogy nem beszéltem neki semmiről, ő pedig most kész lenne magát hibáztatni, de nem akarom elrontani ezt az estét. Szerintem, ha feszültség nélkül aludna el, úgy, ahogy az előbb hozzám bújt.
– Semmi olyasmi nem történt, ami ne várhatna holnapig – fordítom vissza rá a pillantásomat. Nem tudok és nem is akarok hazudni neki, de azt sem szeretném, hogy bűntudata legyen. Egy finom mozdulattal megpróbálom visszahúzni az ölelésembe, miközben újra megszólalok. – Az előbb viszont igen keményen megdolgoztam azért, hogy ellazítsalak, szóval most ne dörzsöld ki az álmot a szemedből, hanem gyere vissza ide és aludj – noszogatom mosolyogva, és ha hajlandó visszabújni hozzám, újra magamhoz ölelem.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Mondania sem kell semmit, sőt, igazából az arckifejezését sem kellene látnom, az csak azt teszi biztossá, amit már magamtól is tudtam: hogy nem tanács formájában hangzottak el ezek a dolgok. Sokatmondóan, értőn mosolyodom el, bár attól tartok, az anyjával kapcsolatban én sem tudnék előállni tanácsokkal. Felsóhajtok, majd finoman végigsimítok a haján.
– Nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer majd én fogom mondani, de a szívnek nem lehet parancsolni – mosolyodom el halványan. Leéltem egy fél életet úgy, hogy abba a hitbe ringattam magam, ez igenis lehetséges, de most, ahogy Axelt figyelem, a csillogó kék szemeit, a rajongásig szeretett arcát, tudom, hogy nem az. Ha az lenne, kisétáltam volna az életéből, amikor még megtehettem, de már akkor sem voltam képes rá. Nem tudnám őt elengedni, ha kényszerítenének rá sem, soha; ha fizikailag távol is kerülnénk egymástól, akkor sem létezne számomra más. Egyszerűen csak érzem, pedig soha nem hittem az ilyesmiben.
Azért miután kiveséztük a napját - és volt mit vesézni rajta -, egy kicsit elkalandozunk más vizekre is, amit egy egészen más okból nem tudnék nyugodtnak nevezni. Lényegében megegyezünk abban, hogy előbb-utóbb muszáj lesz bepótolni a lemaradásunkat a lakás felavatását illetően, nem is beszélve az ismétlésekről, aztán egyetlen mosollyal, egyetlen pillantással megígéri, hogy nem kell attól tartanom, hogy esetleg nem fogja majd befogni a számat feltehetően különböző módszerekkel...
És ez már elég is, hogy megalapozza azt a hangulatot, ami miatt kis híján nem bírok magammal a fürdőszobában, bár láthatóan ezzel nem vagyok egyedül. Nem tudom, honnan van erőnk kitartani az eredeti elhatározásaink mellett, de én így is megingok, miután megmostam a haját. Egyszerűen nem tudok ellenállni a kísértésnek, így is túl nagy csábítás volt, ahogy felemelt, még ha a derekára ültetett is; ajkaim megkeresik az övéit, hosszú, szenvedélyes csókra invitálva, még akkor is, ha ezzel tetézem a bajt. Egyszerűen nem tudok betelni vele, az érzéssel, az ízével, alig tudom elengedni, még akkor is, ha addigra már érezhetően és láthatóan messze járunk mindketten a gondolataink tisztaságától. Azt hiszem, az az egyetlen szerencsém, hogy nem mondja el, mi jár a fejében, mert akkor nem bírnám ki, hogy ne érjek hozzá. Az asszony megnevezést azért kikérem magamnak, de csak amíg meg nem indokolja a kikezdhetetlen logikájával.
– Oké, jogos – vigyorodom el, a szemeimben vidámság és szerelem egyvelege csillan, míg megcsókolja a kezem és az összetartozásunkat szimbolizáló horgonyt is. Megsimítom az arcát, de már nem engedélyezek magamnak, mert örülök, hogy egyáltalán idáig eljutottunk.
Egy kicsit tovább maradok a fürdőben, míg alaposan áttörlöm és kifésülöm a hajam - aztán megint áttörlöm, hogy ne csöpögjön belőle a víz -, de aztán egy testápolóval felszerelkezve már megyek is utána. Még a nappaliban járok, amikor meghallok egy erőteljes roppanást. Homlokráncolva lépek be a hálószobába, éppen abban a pillanatban, amikor Axel szinte megpördül a saját tengelye körül, kezével a háta mögött, mint aki dugdosni akar valamit.
– Mi... – Nem fejezem be a kérdést, mert a pillantásom kissé oldalra siklik és így tökéletesen rálátásom nyílik arra, hogy a fejtámlából hiányzik egy darab ott, ahol éjszaka eltört. Éppen akkor vezetem vissza a tekintetem Axelre, amikor ő valamit a háta mögött a fiókba rejt, nekem pedig vidám kacagás tör fel a mellkasomból.
– Te most... oké, rendben, végül is azt is tekinthetjük egyfajta ereklyének – nevetek tovább, amikor rájövök, hogy melyik fiókba rejtette el az ágy egy darabját. Még csak el sem játszom, hogy zavar a dolog, mert őszintén: kit érdekel? A tegnap éjszakának minden perce megérte, szóval zavartalanul megyek el egy pólóért, hogy magamra húzzam, mielőtt még megvádol azzal, hogy mégsem masszázst ajánlok neki. Vagy legalábbis nem hátmasszázst. Ki is adom a parancsot, hogy helyezze magát pozícióba, a kérdésen pedig elmosolyodom.
– Majd meglátjuk, ébren tudsz-e maradni – kacsintok rá. Még csak nem is lódítok, szándékomban áll ténylegesen, ártatlanul megmasszírozni őt, kijár neki egy kis lazítás és kényeztetés, ha pedig ennek az lesz az eredménye, hogy elszenderül, akkor bizony kétfelvonásos marad a darab, mert szeretném, hogy pihenjen, ha arra van szüksége. Ha viszont ébren marad, nos... van ötletem a harmadik felvonásra is, csak nem akarok telhetetlennel tűnni.
Elhelyezkedek a hátán, aztán a testápoló segítségével elkezdem őt lassan, alaposan, de kényeztetően átmasszírozni. Végighaladok a vállain, a nyakán, a lapockáin, és mosolyogva élvezem, ahogy érzem ellazulni a kezeim alatt. Azért megérdeklődöm tőle, hogy hogy haladok a hadművelettel,  megmosolyogom, hogy a szemeit is csak félig nyitja ki, adok egy finom puszit a nyakszirtjére, aztán halkan elnevetem magam a válasza hallatán.
– Mondjuk egytől tízig? – ajánlom fel. Mosolyogva figyelem nyugodt arcát, még mindig kissé lehajolva, miközben kezeim visszatérnek a vállához addig. Újabb halk nevetést csalogat elő belőlem az a jókora szusszanás, na meg az arckifejezése, nem bírom ki, hogy ne nyomjak a bőrére még egy csókot, de aztán ismét felülök.
– Nem baj, ha elalszol – súgom lágyan, folytatva a masszírozást, lejjebb haladva a hátán, kis mosollyal az arcomon nézve hol az arcát, hol azt, amit csinálok. Percekig meg sem szólalok, hacsak ő nem teszi meg, csak miután kellemesen átgyúrtam a hátát hajolok le hozzá ismét. Orrommal finoman simítok még nedves hajtincsei közé, odabújva hozzá, egyelőre meg sem szólalva, azt figyelve, mennyire egyenletes a légzése. Ha azt érzem a szuszogásából, hogy már biztosan alszik, akkor csak nyomok egy könnyű puszit a fejére, aztán minél óvatosabban lemászok róla, ha viszont még úgy tűnik, hogy ébren van, vagy csak nem alszik elég mélyen ahhoz, hogy biztosan el tudjam dönteni, halkan a fülébe suttogok.
– Ébren vagy még? – mormolom gyengéden, ujjaimmal végigsimítva a haján.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Nem tudom megállni egy kis mosoly nélkül, amikor elmondja, hogy közölte az apjával: ideje lenne akkor apaként viselkedni, ha már felbukkant és maradni szándékozik. Még ha a mosoly nem is hosszú életű, ugyanis utolsó szavaival visszautal az öccsével kapcsolatos nehézségekre, amitől halkan sóhajtok egyet.
– Azért remélem, megfogadja a tanácsot. Ezzel legalább bizonyíthatná, hogy tényleg, komolyan maradni akar – mondom elgondolkozva. Egyébként is jó lenne, ha ott lenne mellettük Aegir, egy sokkal kevésbé lenne lelkiismeret-furdalásom és kevésbé aggódnék amiatt is, nehogy veszélybe kerüljenek miattunk. Miattam. Az édesanyja említésére keserű, de értő mosollyal pillantok rá.
– Szerintem ez érthető, bár nem tudom, meg tudod-e akadályozni – szólalok meg halkan. Azért bízom benne, hogy az apja tényleg bizonyítani és maradni szeretne, nem csak még egy testvért szándékozik csinálni nekik, mert az... több mint borzalmas képet festene róla.
Határozottan könnyebbé válik a lelkem, amikor sikerül kellemesebb témákra evezünk. Tényleg szeretném, ha megosztana velem minden terhet, de sokkal jobban szeretem látni ezt a pajkos csillogást a szemeiben, az elégedett vigyorát, mint a gondterhelten elfelhősödő pillantását és az összeráncolt homlokát. Hallgatom azt a nagyon alapos összehasonlítást és egyúttal egy kicsit el is merülök a kellemes emlékekben, de azért igyekszem észnél maradni.
– Szóval azt mondod, itt még nem merítettük ki teljesen a felfedezési lehetőségeket? – ragadom meg szándékosan a mellékeset a mondandójából, végigjáratva a tekintetem a környezetünkön. Az ágyat már eltörtük, tegnap majdnem szétszaggattam a kanapét, tudna mesélni néhány fal is, de ott van például az étkezőasztal, a konyhapult, a fürdőszoba... ééés itt meg is állítom a gondolataimat, mielőtt már fel is állítanám a fejemben a forgatókönyvet.
Inkább a szomszédok említésére koncentrálok, halkan el is nevetem magam a képen, amint épp tőlük kérdezzük meg, hányszor élveztem el éjjel, és ugyanígy bólogatok grimaszolva arra is, hogy legközelebb talán a rendőrséget is ránk hívnák cserébe.
– Legközelebb kénytelen leszel befogni a számat, ha túl hangos vagyok – jegyzem meg inkább egy sokatmondó félmosollyal, hogy aztán kiderüljön, inkább nekem kellene befognom az övét, mert hiába sikerült az előbb megőriznem az önuralmamat, most ismét próbára tesz a próbafülkés élmények felemlegetésével.
Most nehezebb uralkodnom magamon, de hiába bízom a fürdés terelésében, ha már önmagában a vetkőzés műveletét is alig sikerül végrehajtanunk. Talán hiba volt, hogy segíteni akartam neki, de... úgysem tudtam volna megállni. Így viszont, akárcsak két szerencsétlen, próbálunk nem tudomást venni a rajtunk eluralkodó vágyakról, pedig ott van az orrunk előtt a bizonyítéka is. Próbálok arra koncentrálni, hogy fürdést ígértem neki, hogy csupa homok és só, és végül be is jutunk a zuhany alá. Azért nem vagyok rest alaposan megfürdetni, ezzel egyben a saját gondolataimat el is tudom terelni, de ez csak addig tart, amíg fel nem emel a derekára, hogy meg tudjam mosni a haját.
– Támogatom a bölcs hallgatást – jegyzem meg somolyogva. Így is épp eléggé próbára tesz - mondjuk jobb, mintha a csípőjére ültetett volna -, de azért igyekszem a hajára koncentrálni.
Kényeztetőre nyújtom a hajmosást is, mosollyal az ajkaimon figyelem, ahogy relaxál, bár egy ponton, ahogy nyugodt arcát és lehunyt szemeit figyelem, nézem, hogy simogatja a víz az arcát, már tudom, hogy úgysem fogom kibírni anélkül, hogy megcsókoljam. Azért alaposan kiöblítem előbb a haját, de aztán ahogy hátrasimítom a vizes tincseket, hiába látom meg kék szemeinek egy apró villanását a szemhéjai alól, ez már nem tud megakadályozni. Nem követelőző a csók, lassan vesszük birtokba egymás ajkait, de annál nagyobb szenvedéllyel. Élvezem puha, nedves ajkainak érintését az enyémeken, nyelvünk forró táncát, az arcomat simogató lélegzetét, és csak akkor vagyok hajlandó elengedni, amikor már érzem, hogy nem tudnék megállni, ha ezt folytatnánk. Hasonló ködöt látok az ő gyönyörű szemeiben is, mosolyogva simítom végig az arcát újra és újra. Még egy kicsit úgy maradunk, lepillantok nedvességtől csillogó ajkaira, hüvelykujjammal vágyakozva simítok végig rajtuk, de aztán csak szusszanok egyet. Miért nem vagyok képes betelni vele? Egyszerűen nem fér a fejembe.
– Asszony? – kérdezek vissza halk kuncogással. Leveszem róla a lábaimat, hogy le tudjon tenni, és amint a saját lábamon állok, a kezeimmel is elengedem, bár ujjaimmal végigsimítok a mozdulat közben a nyakán és a vállán. Figyelem a mozdulatot, ahogy hátrasimítja a haját, érzem, hogy még mindig csak egy vékony határ választ el attól, hogy meggondoljam magam, de végül győz az önuralom maradéka. Segít egy kicsit a beáramló hűvösebb levegő is, ahogy kinyitja a kabin ajtaját.
Mosolyogva köszönöm meg neki a törölközőt, aztán alaposan megtörlöm magam és áttörlöm a hajamat is, ami nem úszta meg a vizet, de ez legyen a legnagyobb baj. Azért a csókért minden megérte. Miután nagyjából a hajam is már csak nedves, visszaveszem magamra a bugyit, mert az megúszta a hajából kipergő homokot, aztán utánamegyek a hálóba, ahol felhúzok egy tiszta pólót is. A kezemben ott van egy testápoló, amit a fürdőszobából hoztam, azzal mutatok az ágyra mosolyogva. Remélem, pólót meg sem kísérelt felvenni.
– Relaxáció második felvonás – közlöm vele, és ha felfekszik az ágyra a hasára, én is odalépek, elfoglalva a helyem a hátán, úgy, hogy ne nyomjam kényelmetlenül, de kellően sokat el is érjek belőle. Nyomok egy kis testápolót a kezembe, aztán összedörzsölöm a tenyereimet, hogy ne legyen túl hideg neki - nem mintha megérezné az ilyesmit -, mielőtt nekilátnék a masszírozásának. A vállaitól indulok el, finoman, de azért határozottan gyúrom át az izmait, épp csak annyi erővel, hogy érezze, de kellemetlenséget ne okozzak neki. Mosolyogva figyelem közben az arcát, néhány perc után egy kicsit előre is hajolok.
– Eddig jól teljesítek a felvidításban? – kérdezem tőle halkan, mielőtt nyomnék egy puszit a nyaka és a válla találkozásához.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy mosolyából és ellágyuló tekintetéből ítélve elhiszi és megértette, amit próbáltam elmondani neki. Komolyan is gondoltam, tényleg én is szeretném azt az életet, máskülönben nem is lennék most itt. Ezért akarok én is szembenézni ezzel az egész helyzettel és pontot tenni a végére. Nem könnyíti meg a helyzetünket mindaz, ami még ezen kívül is történik körülöttünk, de ettől én még hiszek abban, hogy mindent meg fogunk oldani, együtt. Ezt érzem a csókunkból is, az erőt, amivel nap mint nap feltölt engem.
Kiderül, hogy a nap lezárásaként még az apjával is találkozott, aminek egyszerre örülök is és nem is; örülök, hogy végre megtörtént, de nem örülök, hogy ismét egy ilyen rohadt sűrű és kimerítő nap végére került Aegir amolyan pontként az i-re. Megosztom vele a gondolataimat, aztán bocsánatot is kérek, mert úgy érzem, egy kicsit talán nyers voltam, és úgy tűnhetett, mintha ellene akarnám hangolni, pedig szó sincs róla. Hallgatom az ellenérvet, és igazából el is tudom fogadni, bár megrándul az arcom, amikor azt mondja, hallotta volna őket. Úgy értem, persze, de azt hiszem, az ember soha nem akar ilyesmit hallani a szülei részéről, mint ahogy valószínűleg ők sem szívesen hallgatnának minket, de hát ez ilyen.
– Ebben igazad van – ismerem is el egy biccentéssel. Hozzátehetném, hogy ettől még mondjuk várhatott volna még egy kicsit, hogy megismerje a fiát, de nem akarom túlfeszíteni a húrt. – De azért remélem nem gondolta komolyan, hogy most már méltó ellenfelei lennétek egy istennek – teszem hozzá egy kétkedő mosollyal. Nem említem név szerint sem Ránt, nem is nevezem meg a képességeit, nem akarok ebbe belemenni. A múltkor sem vezetett semmi jóra. – Talán történt valami köztük, ami miatt most már... maradhat – vonok vállat. Fogalmam sincs, az istenek között létezik-e a válás intézménye, de ki tudja?
Persze szóba kerül Indonézia is, hogy hol is lehetett ott az apja pontosan és hol nem, onnan pedig eljutunk a számokig. Kíváncsiskodására felhúzom a vállaimat, mert tényleg nem tudom pontosan, de úgy mosolygok, mint aki sok pénzt tenne arra, hogy bizony túlléptük a bűvös határt.
– Nem lennék meglepve. Az biztos, hogy a yachton tovább tudtam eszméletemnél maradni – szélesedik vigyorrá a mosolyom. Fogalmam sincs a pontos számokról, meg igazából az időtartamokról sem, de arra emlékszem, hogy a yachton még váltottunk is egy-két mondatot, még ha kábán is, tegnap éjjel viszont... se kép, se hang. Ez jelenthet valamit.
A szomszédok említésére felvillan előttem az emlék, amikor tegnap este bekopogtak - vagy inkább dörömböltek -, de nem mondhatnám, hogy zavarba jövök ettől, inkább csak elégedettség játszik a tekintetemben és a mosolyomban. Nem panaszkodom, nem lettem volna hangos ok nélkül.
– Akkor megkérdezzük őket, mikor legközelebb összefutunk – vigyorodom el. Kis híján fel is nevetek, amikor magam elé képzelem a jelenetet, de azt hiszem, ők inkább zavarban lennének, mint mi.
Az óriások említésére kis híján megtöröm a fogadalmat, amit az előbb tettem arról, hogy egyelőre hallgatok a velem történtekről. Emlékszem, hogy mikor legutóbb nem számoltam be neki valamiről, elég hevesen reagált, de talán... most még belefér egy kis halogatás. Néhány órán nem múlik semmi. Egyébként is eltereli a figyelmemet a méreteire való célozgatással, de hiába próbálom ezt az ujjaira vetíteni, természetesen ezt a labdát is lecsapja. Érzem, hogy a próbafülke emlékétől jól ismert forróság kúszik végig a gerincemen lefelé, a tekintetem egy kicsit elködösül, ahogy felidézem a történteket, ráadásul kiszúrom azt a kis mozdulatot is, ahogy megnedvesíti az ajkait. Mély levegőt veszek és megköszörülöm a torkomat.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentem ki, de az emlékektől kissé kipirult arcom és a tekintetem nyilván másról árulkodik. Inkább gyorsan fel is kelek a kanapéról, hogy meg tudjuk valósítani azt a bizonyos fürdést.
Persze az előző kis kitérő után pláne nem egyszerű úgy levetkőztetni egymást, hogy ne kalandozzanak el mindkettőnk gondolatai, de inkább megküzdök ezekkel a vágyakkal, mintsem elszalasszam a lehetőséget, hogy levegyem róla a ruhákat és neki is hagyjam ezt. A látványát sem tagadom meg magamtól, annál sokkal gátlástalanabb vagyok, pedig rohadtul nehéz uralkodni magamon, amikor mélyen a szemeimbe nézve nyúl a hátam mögé a melltartó kapcsáért. Érzem, hogy nem csak az érintése okán leszek libabőrös, a légzésem kicsit elmélyül, megnyalom az ajkaimat, de ellenállok a késztetésnek, hogy megcsókoljam. Úgy néz rám, mintha azt latolgatná, vajon tényleg fürdeni akarok-e, és igazság szerint ezen a ponton már én sem tudom, főleg, mert egyértelműen látom, hogy nem csak én kalandoztam el. Ezért is nehéz eldönteni, hogy a kis emlékeztetőm kinek szól: magamnak, neki, mindkettőnknek? Fogalmam sincs, de fürdést ígértem neki, szóval igyekszem magam ehhez tartani. Az ajkamba harapok a válasza hallatán, először nem is mondok semmit, de mivel röviddel ezután egyébként is megszabadít a nadrággal együtt a fehérneműtől is, ő is látja, hogy nem csak ő kalandozott el.
– Reflex, de majd én is lenyugszom – somolygok rá az orrom alatt, az ő kifogását használva. Tényleg igyekszem ehhez tartani magam, ezért is húzom be magammal a vízsugár alá, aztán igyekszem azzal lekötni a figyelmemet, hogy őt mosdassam meg alaposan. Már alapból vízzel is sokáig kell öblögetnem, főleg a haját, mire minden homok kijön és lejön mindenhonnan, de aztán a tusfürdővel is alaposan átdörgölöm mindenhol. Az igazi kihívás - megint - a haja megmosása, mire megint törpillának nevez, amin elvigyorodom, aztán rosszat sejtve sandítok rá, amikor lehajol. Előre félek, amikor felemel, mert így nehéz lesz kitartani az eredeti elhatározásom mellett, de megkönyörül rajtam abban a tekintetben, hogy legalább nem a csípőjére emel, hanem a derekára. Megkapaszkodok a lábaimmal, bár ő is tart a fenekem alatt összekulcsolt karjaival, a kérdésre viszont elvigyorodva pillantok le rá. Ha elviccelem a helyzetet, kevésbé fogok elkalandozni.
– Hát, nem is tudom, idefent mintha már kevesebb lenne az oxigén. Nem vagyok hozzászokva a hegyi levegőhöz – szemtelenkedek vele egy kicsit. Az ajkamba harapva állom meg, hogy megkérdezzem a véleményét a domborzati viszonyokról, hiszen én is láttam, hogy milyen helyzetbe kerültünk egymáshoz képest; inkább kihasználom a helyzet adta előnyömet, és folytatom a munkát. Alaposan megmosom a haját, még egy kis masszírozást is kap a fejbőre közben, hogy teljes legyen a kényeztetés, mielőtt ugyanolyan alapossággal ki is öblíteném a habot a selymes tincsek közül. Mindeközben viszont mégis sikerül egy kicsit elkalandoznom, nem tehetek róla, egyszerűen csak az is elég, hogy figyelem lehunyt szemeit, az arcát simogató vízsugarakat. Nem is szólok neki, hogy kinyithatja a szemét, egyszerűen csak hátrasimítom vizes haját az arcából az egyik kezemmel, miközben másik kezem megkapaszkodik a nyakában, aztán az ajkaira hajolva - végre nem nyújtózkodnom, hanem hajolnom kell -, csókolom meg, hogy már ne is nagyon legyen oka kinyitni őket. Az ajkai már nem sós ízűek, de én így is nagyon alaposan kiélvezem a pillanatot. A kellemesen langyos víz simogatja a bőrünket és belopózik a csókba is, de egyáltalán nem zavar, addig csókolom, míg biztosan nem érzem magamon, hogy ha most nem engedem el, akkor végleg kidobhatom az ablakon a sima fürdés ötletét. Lassan engedem csak el, hüvelykujjammal megsimítom az arcát, de egy kissé már ködös szemekkel mosolyodom el, ahogy ránézek.
– Azt hiszem, végeztem idefent – mormolom halkan, szusszanva egyet. Az már csak az arcomra van írva, hogy legjobb lesz, ha most már letesz, én mindenesetre készen állok levenni róla a kezeimet és a lábaimat, hogy vissza tudjon helyezni a talajra.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

A mosolyából ítélve sikerül jobb belátásra bírnom a szavaimmal, talán elhiszi, hogy nem akarok mindent tőle függővé tenni, épp csak szeretném őt az életem központjában tartani, mert fontos nekem, szeretem őt, és ő tanított meg arra, hogy egyáltalán képes lehetek ilyesmire. Újra felforrósodik a szívem az érintése és szavai hatására, hagyom magam elveszni a szemei kék tengerében, aztán bólintok egyet.
– Oké – válaszolom meg a kérdést és az összes többi felvetést mosolyogva, bizakodva, igaz hittel. Még mindig az arcán pihenő ujjaimmal húzom még közelebb, hogy ha ide is hajolt hozzám, még a maradék távolságot is eltüntessem közülünk, lágy csókkal pecsételve meg ezt a kis fogadkozást. Tényleg szeretném mindazt, amit elénk festett most. Szeretném, ha túljuthatnánk a mostani nehézségeken, hogy aztán kialakítsunk valami újat, együtt; nem csak egymásért, önmagunkért is, ahogy mondta, de egymás kezét fogva az út alatt.
Egy kicsit kétkedve ráncolom a homlokom, amikor tovább mesél arról, amit az apja mondott neki. Oldalra billentem a fejem, úgy gondolkozom el a szavakon, miközben szórakozottan tovább játszok a kezével, de nem, akkor sem értem teljesen.
– Szóval amikor te annyi idős voltál nagyjából, mint most Aaron, akkor csak azért jött vissza, hogy őt is megcsinálja, és feléd sem nézett, de most, hogy ő ennyi idős lett, már elég nagynak számít... ráadásul egy istennel szemben? Nem állítom, hogy teljesen értem ezt a világrendet, de ha valamit azonnal elfogadtam, az az volt, amikor az apám megkért, hogy ne avatkozzak bele az istenek dolgába. – Felsóhajtok, majd egy zavart mosollyal megrázom a fejem. – Jó, ez most olyan, mintha ellene akarnálak hangolni. Ne haragudj. Csak próbálom megérteni – húzom fel a vállaimat. A hajóval kapcsolatos szavaira csak azért nem reagálok, mert nem akarok nagyon belemenni a történtek elemzésébe, mielőtt még... megint elszabadítok valamit. Egyébként sem tudom, meddig terjednek egy isten képességei, főleg, ha azt a vihart tényleg a felesége keltette és így talán közben vele is meg kellett küzdenie, vagy tudom is én, hogy megy ez náluk. Amennyiben választania kellett, meg tudom érteni, hogy Axel választotta. Én sem tettem volna másképp a helyében.
Indonéziával kapcsolatban is inkább egy félig vicces megjegyzést teszek, és amikor az aktivitásunkra céloz, felpillantok rá, ajkaimon pedig kiszélesedik a mosoly, egybekötve egy huncut csillanással a szemeimben. Azért van sok dolog, amire szívesen emlékszem vissza azokból a napokból.
– Hát még ha tegnap éjjel tudtunk volna számolni – kontrázok rá vigyorogva.
A felvázolt opciók közül először a fürdést nevezi meg, aztán a masszázst, de persze nem bírja ki, hogy ne kekeckedjen velem egy kicsit. Amikor viszont megemlíti, hogy félig óriás, akkor elkap egy kis lelkiismeret-furdalás, mert eszembe jut, hogy én még mindig nem meséltem el neki semmit, amit olyan szempontból nem bánok, hogy tényleg nem akarom tovább tetézni a napját, de arra is emlékszem, hogy egyszer már kifejezetten rosszul viselte, amikor nem mondtam el neki valami hasonlót. Patthelyzet, de ahogy ezt az egészet egy rosszcsont mosollyal végigvezeti a méreteire, akkor azért nem nehéz megszavazni a fejemben, hogy a beszélgetésnek melyik fonalát esne jobban tovább vinni.
– Hmm, tényleg? – kérdezek vissza vontatottan. A szemeimbe huncut csillogás költözik, ahogy alaposan végigmérem a kanapén ülve, majd egy sunyi félmosollyal lepillantok a még mindig az ujjaim között fogott kézfejére. – Mondjuk tényleg szép hosszú ujjaid vannak... – vonom le a nyilvánvalóan helytelen végkövetkeztetést, pedig bizony az ujjairól is tudnék mesélni. Khm.
Végül csak felkelek a kanapéról, ha már célul tűztük ki a fürdést, és bár először csalódottságot látok a szemeiben, ahogy követ a pillantásával - és ezen kis híján elnevetem magam -, amint fürdeni invitálom, máris mosolyog. Kuncogva húzom magammal a fürdőszobába, és mire beállítom a vizet, ő már meg is szabadult a pólójától. Nem vagyok rest szentelni a látványának néhány hosszú pillanatot, kicsit az ajkamba méricskélem kedvemre, de aztán odalépek hozzá, hogy segítsek neki a maradék ruha levételével, és közben arra hangolom magam, hogy fürdeni készülünk. Ellenállok a késztetésnek, hogy megkóstoljam a bőrét a csípőjénél, hogy vajon az is olyan sós-e, mint az ajkai, mert... hát, igen, azt nehéz lenne kimagyarázni. Így is nehéz nem elkalandozni, míg kiélvezem a látványát, de megpróbálom elterelni a figyelmem azzal, hogy beteszem a ruhákat a mosógépbe a vizesek mellé, még ha ezek nem is szenvedtek akkora károkat.
– Sajnos nem tartok itthon kutyasampont – nevetem el magam a kérdésére, bár ez a nevetés gyorsan egy kellemes mosollyá szelídül, ahogy magához ölel. Élvezettel simítok fel a karjain a nyakához, hogy aztán ott átkarolva viszonozzam a csókját, megkóstolva ajkai sós ízét. Csak akkor engedem el, amikor keze a csípőmtől fogva elkezdi felhúzni a felsőmet, mosolyogva emelem fel a karjaimat, hogy levehesse rólam, mert tényleg nem azt terveztem, hogy csak külső közreműködő leszek a fürdésben. Igyekszem nem elkalandozni, miközben figyelem, hogyan segít levetkőzni, de azért nem olyan egyszerű feladat... mindenesetre próbálok arra koncentrálni, hogy fürdést ígértem neki, nem mást. A bőröm így is libabőrössé válik, ha valahol hozzáér, de ez azt hiszem már természetes reakciónak is beillik, vagy ráfoghatom arra is, hogy meztelenül hűvösebb a benti levegő.
– Khm. Fürdésről volt szó, igaz? – mosolygok rá sokatmondóan, mintha csak emlékeztetni akarnám magam, mert nyilván ő is látja, hogy a testem akkor is reagálna az érintésére, ha abban nincs semmilyen mögöttes szándék. Inkább el is határozom, hogy innentől a békesség jegyében jobb, ha én szentelek neki figyelmet és nem fordítva, mert úgy le tudom magam kötni azzal, hogy vele foglalkozok, ellenkező esetben viszont nincs semmilyen kapaszkodóm. Behúzom magammal a fülkébe, a zuhany alá, aztán először alaposan lecsutakolom vízzel, ahogy ő  mondaná, leöblítve róla a homokot, különös tekintettel a hajára, bár ez utóbbihoz ismét szükségem van a segítségére, hogy rendesen elérjem.
– Óriások... – mormogom az orrom alatt vidáman. Amint látom, hogy már nem mosok ki több homokot a hajából, a tusfürdőért nyúlok, és jó szokásomhoz híven alaposan megmosdatom, elégedett mosollyal a szám sarkában élvezve ki nedves bőrének érzését az ujjbegyeim alatt, gátlástalanul tapintva és simítva végig minden apró bőrfelületet, még azokat a hosszú ujjakat is, aminek nyilvánvalóan csak az a célja, hogy mindenhonnan lemossam a só maradékát. Véletlenül sem a saját önös érdekeim vezérelnek, hogy minél tovább élvezhessem őt az ujjaim alatt.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Hiába adom meg neki az igazát, miután finoman megcsókol, még mindig nem elégedett azzal, amit mondtam, amit lát rajtam. Muszáj mosolyognom ezen, ezen is, mert ahogy hallgatom gyengéd, bölcs szavait, az önmagában is erre késztetne. Figyelem őt, és miközben megosztja velem a gondolatait, a tapasztalatait, még mindig csak azt érzem, hogy mintha megint egyre mélyebben szeretném őt. Nem szakítom félbe, csak az arcomat simítom bele az érintésébe egy ponton.
– Nekem egészen másért vagy te az origó – szólalok meg lágyan. Igazából nem is ellenvetés ez, mert minden szavában érzem és látom az igazát, egyszerűen csak... egyfajta kiegészítés. – Nem azért tartok a hétköznapi élettől és attól, hogy be tudok-e illeszkedni, mert mindenáron meg akarok felelni neked, hanem mert az életem egy kopár, szürke sivatag volt addig, amíg te be nem toppantál. Persze, szeretnék megfelelni is, neked, az apámnak, a te családodnak... de azért mondom azt, hogy érted megéri minden, mert te adtad meg nekem azt a célt, hogy egyáltalán akarjam ezt. Előtted csak olyan céljaim voltak, amik a lehető legtávolabb mutattak a normális élettől, de most eljutottam oda, hogy nem akarok önző és hideg lenni. – Ezúttal én simítom a tenyerem az arcára, miközben azt a végtelen kékséget kutatom a szemeiben, még mindig azzal a szerelmes pillantással az arcomon. – Most már meg akarom osztani veled az életem – teszem hozzá halkabban, hüvelykujjammal megsimítva az arcát.
Aztán kiderül, hogy találkozott az apjával is, ha az eddigiek nem lettek volna elegek, de annak azért örülök, hogy most már egészen más hangulatban beszél a történtekről, mint amikor a levelet olvasta el. Egyetértően bólintok, amikor azt mondja, hogy olyan nyugis alaknak tűnt, mert én is ezt a következtetést vontam le róla a találkozásunkkor, de persze... igen, ettől még nem lett jobb apa. Azon viszont kicsit mosolyognom kell, mikor azt mondja, uralkodnia kellett volna a dühén.
– Nem ütötted meg, igaz? Szerintem ez már dicséretes mértékű önuralom – jegyzem meg kis mosollyal. Végül is itt még átütötte a falat is a levél miatt, ki hibáztathatja egy kis kötekedésért? – Nem hiszem, hogy 35 év után meg kellett volna elégedned a bocsánatkérő hozzáállással. Kettőtök közül neki kell most bizonyítania, nem neked – fordítom aztán komolyabbra a szót. Persze, érthető, hogy ha most felbukkant az apja és ráadásul azt ígérte, hogy ezúttal maradni is fog, akkor szeretné remélni, hogy tényleg így is lesz, de ha a fickó mégsem tartja majd a szavát, akkor a legkevesebb, amit megérdemelt, az volt, hogy Axel mindenbe belekötött, amibe tudott.
Az, hogy én is szóba kerültem, meg is lep, meg nem is. Úgy értem, ha a levelet velem "postáztatta" ki, már az is jelenthet valamit... A kedvességgel mondjuk nem sokat vádoltak még meg, de kifejezem egyetértésemet az elvesztegetésemmel kapcsolatban. Elégedett mosollyal viszonzom a kis csókot, aztán az indoklás hallatán bólogatni kezdek, elvégre nekem is emlegette a naplementét. Ezen viszont elmerengek egy kicsit, aminek a vége egy halk kuncogás lesz.
– Azért remélem, hogy nem volt ott mindenhol – jegyzem meg egy sokatmondó mosollyal, bár minél tovább gondolom ezt, annál inkább lenne kedvem grimaszolni. Nem, határozottan remélem, hogy nem nézett és hallgatott végig mindent.
Már-már félve kérdezek rá a továbbiakra, amivel sikerül újra megnevettetnem. Nekem már ez is félsiker, de megnyugtat, hogy más tényleg nem történt, szóval megkönnyebbülten felszusszanok. Innentől kezdve viszont a felvillanyozása mellett határozom fel magam, és gyorsan fel is sorolok neki pár opciót, hogy mivel dobhatnám fel az estéjét.
– Akkor fürdés – bólintok egy nagyot mosolyogva. Nem zavar a homok, sem rajta, sem rajta, sem sehol máshol, ha fel kell majd takarítani, mert nem ez a fontos. Látom, hogy még gondolkozik, csak ezért nem állok fel, hogy máris magammal húzzam a fürdőbe, hátha van más is, amire vágyna. A masszázs említésére elmosolyodom, de aztán hozzáfűz még egy kis gonoszkodó megjegyzést is, amire már én is elnevetem magam.
– Ha eléggé kinyújtózok, szerintem menni fog, Mr. Égimeszelő – forgatom meg a szemeimet látványosan, széles mosollyal az arcomon. – De ha mégsem, majd valahogy feltalálom magam – válik rosszcsonttá a mosolyom, miközben felvonom a szemöldököm, de aztán már fel is tornázom magam a kanapéról, fürgén, amennyire csak a hátsó felem engedi - de azért lényegesen kecsesebben és gyorsabban, mint az aranyeres öregasszonyok, ugye.
– Most viszont nyomás fürdeni – adom ki a parancsot mosolyogva, felé nyújtva a kezem. Ha ő is felkelt, már el is indulok a kezét fogva a fürdőszobába, ahol először megnyitom a vizet, hogy kellemesen meleg legyen, mire alá jutunk, aztán ha ő addig még nem tette meg, én lehámozom róla a száraz, de azért jócskán sós-homokos ruhákat, lényegében rögtön a mosógépbe küldve őket a vizes ruhák után, mert ezek sincsenek sokkal jobb állapotban.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Biztosítom arról, hogy mellette állok és mellette is fogok állni, mindig, mindenben. Nem számít, hogy közvetlenül az ő problémája-e vagy "csak" kapcsolódik hozzá, osztozni akarok a terheiben, ha csak annyival tudok, hogy meghallgatom őt, akkor annyival, ha az epizódokból kell visszahoznom, akkor azzal, ha pedig az öccse miatt fel kell kutatni valami mocskos dílert, akkor meg fogom tenni. Annyi mindent tett már értem, hogy amellett minden apróságnak tűnik.
– Rendben – bólintok egy apró, biztató mosollyal. Látom az aggodalom fényét a szemében, pedig nem kellene féltenie ettől. Van, ami mindig is az életem része marad majd, mert az ilyesmit az ember nem tudja csak úgy kitörölni, de ha ebben az esetben legalább kvázi a jó cél érdekében tudom majd használni... már az is valami.
Amikor visszahajtja a fejét a vállamra, magamhoz ölelem, másik kezemmel simogatni kezdem a fejét, aztán az övére hajtom a sajátomat is, amint lehunyt szemekkel magam elé képzelem azt a kedves, nyugodt képet, amit lefest elénk a szavaival. Látom magam előtt mindezt, még ha elérhetetlennek és távolinak hangzik is, de az a része, ahol én illeszkedek be a hétköznapi világba, továbbra sem rajzolódik ki elég élesen előttem. Sőt. Axel pedig ismét úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben, a csend is épp eleget mesél neki, amikor pedig megpróbálom az elfogultságával elmismásolni a dolgot, nem hagyja. Mosolyogva figyelem, ahogy a kezemre csókol, aztán hallgatom őt, amint - egyébként kikezdhetetlen logikával - felépíti, miért is nem tartja lehetetlennek, hogy valami normálisat teremtsek abból, ami vagyok.
– Jól van, jól van, igazad van – adom is meg neki a győzelmet halk nevetéssel. Megcsóválom a fejem, szemeim gyengéden, mély szerelemmel figyelik az arcát. – Valamit úgyis ki fogok találni. Érted megéri – mosolyodom el, ujjaimmal végigsimítva az arcát, és ott is tartom a kezem, míg finoman megcsókol. Az a hit, amit belém helyezett, olyan erőt ad nekem, hogy talán még én magam sem fogom fel igazán a nagyságát.
A pillanatok könnyebbsége viszont nem tart elég sokáig, mert amikor azt remélve, hogy más már nem történt, mióta nem járt itthon, rákérdezek a továbbiakra, előkerül Aegir. Hátradől, a plafont nézve kezd mesélni a találkozásukról, de amikor a kezembe veszem az övét és az ujjaival kezdek játszani, akkor felemeli a fejét; mondjuk ezt inkább csak érzékelem, mert én is a kezünket figyelem, ahogy elegáns, hosszú ujjait simítom és fogdosom a sajátjaim között. El is gondolkozom rajta, hogy milyen szép keze van, de közben figyelek arra, amit mond, ezért is állok meg egy pillanatra, a homlokomat ráncolva, először, amikor az élete megmentéséről, aztán pedig amikor a maradásról beszél.
– Hát, gondolom meg tudta volna oldani, hogy eltűnjön a tengerparton, ha nem akart volna veled találkozni, ha már ő a tengerek istene – vonok vállat. – Ha véletlenül is járt arra, éreznie kellett, hogy ott vagy... sőt, ismernie kellett, ha tényleg mindig melletted volt. – Nem kérdezem meg, mikor mentette meg az életét. Még véletlenül sem akarom felhozni a hajótörést, miatta, és igazság szerint én meg a robbanásra nem akarok most emlékezni. Már megint túl sok minden történik egyszerre.
Meglepve emelem fel a fejemet, amikor elmondja, hogy én is szóba kerültem, és nem is akárhogy. Felvonom a szemöldökömet, de egy kis mosoly a szám sarkába költözik.
– Nem tudom, honnan vonta le ezt a következtetést, de legalább valamiben egyet tudok érteni az apáddal – hajolok közelebb hozzá somolyogva. – Szerintem sem lenne tanácsos, ha elvesztegetnél – suttogom oda neki. Bár szívesen kifaggatnám még a további részletekről is, hacsak nem mond még valami magától, én nem kérdezgetem tovább, mert mindent meghallgatok, amit el szeretne nekem mondani, én nem akarok kihallgatótisztet játszani, főleg nem úgy, hogy már megint egy rohadt kimerítő napot tudhat a háta mögött.
– Egy kicsit félek megkérdezni, hogy történt-e még valami – húzom el a számat félelmet imitálva, mielőtt elmosolyodnék. Végigsimítok a haján, majd közelebb hajolok hozzá és szusszanva megcsókolom a halántékát.
– Oké, akkor most mondd el, mit csináljak veled? Hogyan varázsolhatnám széppé az estédet egy újabb ilyen nap után? Relaxálni szeretnél, vagy hozzam megint a vodkát? Fürdesselek meg alaposan, aztán masszírozzalak meg az ágyban? Csináljak neked vacsorát? – sorolom gyors egymásutánban a dolgokat, amik eszembe jutnak, és bár mosolygok, azért komolyan is gondolom, amit mondok. – Bármit kívánhatsz, úgy lesz – fogadkozom egy kacsintással.

show me where it hurts || coded by eirik