“we took hundred steps back, how you said goodbye was sad, now when I think of it, add "please let me go"
 

Thor && Malin

Igazság szerint gyorsan megfeledkeztem arról a bizonyos rejtélyes úriemberről, aki Sonja szerint engem keresett korábban. Tényleg úgy voltam vele, hogy ha igazán fontos lett volna, nem tűnt volna el időközben - meg sem fordult a fejemben, hogy ennek, illetve annak, hogy hazafelé indulva szó szerint Reidarba ütköztem, köze lehet egymáshoz. Ezúttal nekem sem okozott problémát, hogy felismerjem őt, elvégre mély benyomást tett rám az, ahogyan nem is olyan régen - bár amennyi minden azóta történt, mintha évekkel ezelőtt lett volna az a nap - Alexszel bánt, és amilyen hatással volt rá. A kezdeti megilletődöttségemet egy kedves mosoly váltotta fel, miközben segített visszanyerni az egyensúlyomat, aztán kissé meglepve néztem fel az égre egy pillanatra; azt én is érzékeltem, hogy lóg az eső lába, de furcsa volt ez a hirtelen dörgés és erőteljes borongás. Mindenesetre én kevésbé ezzel törődtem, inkább érdeklődni kezdtem, hogy mi szél hozta erre.
– Különös, hogy mindig egymás útjába sodor minket az élet, nem? – mosolyogtam vissza rá. A kérdésem mögött nem bújt meg semmiféle célzás vagy gyanakvás, tényleg érdekesnek találtam a gondolatát, hogy már harmadjára futunk össze, néha szó szerint, néha kevésbé; de akkor sem tervezetten.
– Minden rendben van? – kérdeztem aztán egy kicsit komolyabban, finoman összevont szemöldökkel, kissé aggodalmasan szemlélve a vonásait. Gondterheltnek tűnt, bár folyamatosan engem nézett, mintha tőlem remélt volna valamiféle választ... nem tudom, mire. Talán a munkámból adódóan, talán csak mert kedves emlékeket őriztem vele kapcsolatban, nem vettem ezt rossz néven, tényleg csak aggodalmat éreztem, látva a feszültséget az arcán.
Követtem a tekintetét az ég felé, amikor egy újabb mély morajlás közben felpillantott. Még a szél is feltámadt, és már éppen meg akartam jegyezni, hogy az időjárás is meglehetősen viharos hangulatban van, hogy utána esetleg felajánljam neki, hogy beszélgethetünk egy kávé mellett, ha szeretné, de végül egyikre sem volt lehetőségem. Éreztem, hogy a szél az arcomba fúj egy hajtincset, és bár automatikusan odanyúltam volna, hogy megigazítsam, ő megelőzött. Megrebbenő tekintettel pillantottam rá, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, egy pillanatra nem vettem levegőt sem, mert ez az egész elindított bennem egy furcsa és furcsán ismerős érzést...
Aztán a semmiből ismét rám tört a fejfájás, a halántékom erőteljesen lüktetni kezdett, közben viszont összezavart azzal, hogy ő sem engedett még el. Az arcomhoz akartam nyúlni, hátha az ujjaim nyomásával megszüntethetem a fájdalmat, de aztán az is... megváltozott. Egy kicsit puhábbá vált, lassan mintha szétterjedt volna az egész fejemben, és miközben én Reidart figyeltem, elkezdtek megrohamozni az emlékek.
Vele.
Megannyi rég elveszett - vagy elveszettnek hitt - pillanat tolult az elmémbe. Szinte láttam magam előtt az első találkozásunkat, a barátságunk kialakulását, az első bátortalan mozdulatokat, amik azt elkezdték egy egészen más irányba terelni, együtt töltött perceket, órákat, napokat, a mosolyát, a nevetését, kék szemeinek csillogását. A pillanatot, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, aztán azt, amikor kisétált az ajtómon és magával vitte az emlékeimet. Az érzést, ami elfogott, amikor vele voltam. Szerettem őt.
És ő elárult.
Újra megrebbentek a szemeim, arcomon döbbenettel vegyes fájdalommal tettem hátra egy tétova lépést. Tágra nyílt szemekkel néztem őt, és most már tisztán láttam mindent vele kapcsolatban. Nem egyszerűen csak Reidar volt. Thor volt. Alex apja.
– Mit... – Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, még egy lépést tettem hátra, aztán még egyet, míg végül egyszerűen lerogytam a padra, amihez odahátráltam.
Észre sem vettem, hogy esni kezdett az eső, ahogy azt sem, hogy most már sűrű cseppekben záporozott ránk. A kezembe temettem az arcomat, próbáltam legyűrni a torkomban nőtt gombócot, szabályozni zaklatott légzésemet és szívverésemet. Szükségem volt néhány percre, hogy meg tudjak valamennyire nyugodni, de ez nem változtatott azon, hogy döbbenten és elárulva éreztem magam. Lassan engedtem le a kezeimet az arcom elől, hogy aztán kissé vontatott mozdulattal felemeljem a fejem és ránézzek a most már nagyon is ismerősnek tűnő vonásokra.
– Miért...? – leheltem az egyetlen kérdést, ami eszembe jutott így, a megrendülés fázisában.

ending || coded by eirik

“we took hundred steps back, how you said goodbye was sad, now when I think of it, add "please let me go"
 

Thor && Malin

Viszonylag sűrű napot tudhattam a magaménak, ami egyébként határozottan előnyömre vált, mert így legalább nem volt időm a gondolataimba merülni. Egyszerűen... túl sok minden történt mostanában, és félő volt, hogy ha nagyon elmerengek, akkor el fogok veszni a közelmúlt súlya alatt. Az a szörnyű délután, ami kis híján katasztrófába torkollott, aztán az újságíró a helyi laptól, és minderre még az apám is megjelent és kiderült, hogy az anyámmal már meg sem próbálnak úgy tenni, mintha működne a házasságuk... Nem, nem tudtam ennyi mindent felkészülten elvinni a hátamon, el kellett terelnem a gondolataimat nap közben, a gondokat pedig meghagyni az álmatlan éjszakákat, amikor egyébként is Alex rémálmait kellett őriznem.
A munka erre tökéletes megoldást nyújtott, még akkor is, ha egy-egy páciensemnél eszembe jutott az a férfi a maga függőségével. Sebastien. Akinek a fiam életét köszönhetem, én pedig hálából kis híján megöltem őt.
Sóhajtva dőltem hátra a székemben, megmasszírozva az orrnyergemet, aztán kimentem a rendelőből Sonjához. Két páciens közötti idő ismét lehetőséget adott a gondolkodásra, így az asszisztensemmel és egyben jó barátnőmmel való beszélgetéssel próbáltam lekötni magam.
– Történt valami érdekes idekint? – kérdeztem szinte oda sem figyelve, hiszen mi történhetett volna a váróban, mikor a napokat előre be szoktuk táblázni.
Talán ezért is lepett meg, amikor igennel válaszolt, felvont szemöldökkel pillantottam rá, miközben leereszkedtem az egyik székbe.
– Igazság szerint volt itt egy fickó, aki téged keresett – fejtette ki a dolgot, bizonytalanul ráncolva a homlokát. – Még sosem láttam. Elég zaklatottnak tűnt, egy darabig üldögélt, fel-alá járkált, de aztán fogta magát és elment.
– De nem az újságíró volt, igaz? – kérdeztem rá már-már félve, mire úgy nézett rám, mintha nekem kellene terapeuta.
– Mondtam, hogy még sosem láttam. Hemmingsent már messziről felismerném és gyorsan elzavarnám – szegte fel az állát, én pedig halkan, hálásan elnevettem magam. – Igazából elfelejtettem megkérdezni a nevét is, mert elég... impozáns jelenség volt. Azt reméltem, valami randipartnered lehetett, akiről elfelejtettél beszámolni – vetett rám egy sunyi pillantást.
– Sonja! – feddtem meg nevetve, aztán megráztam a fejem és vállat vontam. – Hát, ha végül elment, akkor nem lehetett annyira fontos.
A délután maradék része viszonylag gyorsan elment. Nem igazán voltak üresjáratok a páciensek között, a rejtélyes fickóról pedig lényegében meg is feledkeztem, mire végeztem. Összepakoltam, kikapcsoltam a számítógépet, majd csatlakoztam a váróban Sonjához, aki hasonlóan tett.
– Akkor fél hétre menjek Alexért? – kérdeztem, miközben bezártuk a rendelőt, majd együtt a lift felé indultunk.
– Tökéletes lesz. Addigra úgyis lefárasztják egymást – mosolygott rám.
Mivel a fiának születésnapja volt és Alexszel nem csak csoporttársak, de nagy barátok is voltak, már előre meg volt beszélve, hogy ő megy értük az oviba, majd viszi el őket magukhoz. A múltkori eset óta volt bennem egy kis aggodalom, de ez olyasmi volt, amivel meg kellett küzdenem. Az, hogy egyszer rosszkor voltunk rossz helyen, nem jelenti azt, hogy ez meg is fog ismétlődni. Elbúcsúztam Sonjától, és míg ő a mélygarázsba ment, addig én ezúttal az irodaépület előtti utcára sétáltam ki; így, hogy nem kellett odaérnem az ovihoz, volt időm kiszellőztetni a fejem.
Most már hagytam magamat egy kicsit a gondolataimba merülni, talán ezért sem vettem észre sem az ismerős alakot az egyik pad közelében, sem pedig azt a momentumot, amikor ő éppen akkor akart elindulni, mikor én mellé értem. Egymás ütköztünk, én pedig elveszítettem az egyensúlyomat, de szinte azonnal két erős kéz ragadott meg, aminek köszönhetően mégis sikerült talpon maradnom.
– Jaj, ugyan, én nem néztem a lábam elé... – nevettem el magam zavartan. Ismerősnek tűnt a hang, még ha nem is tudtam hirtelen hová tenni, de aztán ahogy összeszedtem magam és felpillantottam, rögtön be tudtam azonosítani. – Reidar! – csodálkoztam rá, arcomra kedves mosoly költözött, amit még a - szintén ismerős - tompa halántéktáji fájdalom sem tudott elnyomni.
Most már nem okozott gondot felismerni őt, a pénztárca-elhagyásos baki utáni találkozásunk már jócskán maradandó emlék maradt, Alex miatt is. Azóta is gyakran emlegette őt.
– Persze, minden rendben, csak egy kicsit elkalandoztam és nem figyeltem – ráztam meg a fejem. – Mi járatban erre? – kérdeztem kedvesen, az irodaépület felé pillantva, majd vissza rá. – Esetleg te is itt dolgozol? – Egy kicsit kevéssé tudtam volna elképzelni, hogy akkor tényleg soha ne találkoztunk volna, de azért elég nagy volt az az épület ahhoz, hogy mégse legyen teljesen lehetetlen a dolog.

ending || coded by eirik