futok előle morajló sziklafokra

Elküldésének ideje — Csüt. Aug. 11, 2022 10:34 am

Kat && Aegir

Azt mondja, felesleges magam hibáztatni, hogy ez akkor is előfordult volna, hisz akár örökölhető is, de ez valahogy nem hatott nyugtatóan irányomba. Én úgy gondoltam, ha mellette lehettem volna, az egész meg sem történik, és egy boldog gyermekkort, és dühkitörésektől mentes időszakot tudhattak volna magukénak. Ám így… így marad az ami, és a bűntudat a lelkem mélyén bizony megmarad. A bűntudat, amit szívesen magam mögött hagynék.
-Erősebb, de már nem leszel vele egyedül. Tudom elkéstem, de még semmi sincs veszve. - jegyeztem meg, aztán inkább kissé eltereltem a témát.
Hallgattam kérdésemre adott válaszát, s közben arcát figyeltem. Annak rezdüléseit, az érzelmeket, mik ott játszottak rajta.
-Mindig tehetséges voltál...szerettem nézni, ahogy táncolsz. Kecsesen, mint mikor a szél táncoltatja a lehulló leveleket… Sokra vihetted volna, ha nem rondítok bele az életedbe… - sóhajtottam fel, lehajtva a fejem, aztán igyekeztem témát váltani, hogy ne forduljon az egész sopánkodásba, szóval szóba hoztam, hogy hol lakok, és az apját.
Elnevettem magam. Terveztem, hogy meglátogatom az öreget, már csak azért is, hogy a képébe mosolyoghassak, hogy aztán ő behúzhasson nekem egyet, amolyan elégtétel kapcsán, majd a gondolatmenetemet úgy döntöttem megosztom vele is.
-Szívesen meglátogatnám, de erős rá a sanszom, hogy meg akarna verni. - húztam el a számat, mintha annyira fájdalmas lenne maga a gondolat is. - Vagy lepuffantana… biztos megvan még a puskája… - dörgöltem meg a tarkómat, aztán tekintetem az égre szegeztem.
- Én is szeretem. Szerettem mikor ott voltál velem. - kicsit közelebb dőltem hozzá, kedves mosollyal arcomon, s a nosztalgikus gondolatra, mosolyom kissé szélesebb lett.
-Szerintem… - pillanatnyi szünetet tartottam. Igyekeztem végiggondolni mindent racionálisan, vajon van e még jogom hozzá, hogy jogot formáljak a személyére, aztán csak felsóhajtottam, és ennyiben hagytam a dolgot, majd a beállt csendet ő törte meg.
-Két év? - szaladt fel a szemöldököm, de tekintetem nem emeltem rá, pusztán csak akkor, mikor maga felé fordított, és megcsókolt, mit viszonoztam is. - Nagyon szívesen… - megsimítottam arcát, aztán kezem derekára siklott, s vontam kicsit közelebb magamhoz, hogy megölelhessem fél karommal.
Eszembe jutott, hogy Aaron talán annyira nem fogja díjazni az egészet, de így a hajóm meglovasítása után, és annak megtörésével, valahogy kevésbé érdekelt a dolog. Igyekeztem nem mérgesnek lenni, és csak azzal foglalkozni, hogy Kat közelében lehettem, hogy végre volt elég… nem… itt az idő nem lehet kifogás, inkább csak… inkább elhessegettem a gondolatot.
-Úgy gondoltam, hogy idő közben akadt valaki az oldaladon. Nem akartam belerobbanni az idillbe, és feltépni a sebeket, amiket magam után hagytam. - vallottam meg végül, s közben ráemeltem újfent tekintetem.

- szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Valamiért a családom mellett rettegek a haláltól. Nem azért, mert nekem rossz lesz vagy fájdalmas, inkább azért, mert tudom, hogy ők sokkal tovább fognak élni, mint én. Nem szeretném, hogy a fiaim akár évszázadokig, Aegir pedig a világmindenségig éljen azzal a tudattal, hogy feleslegesen szerettek egy halandó nőt anyjukként, szerelmükként, barátjukként. Mert ez lényegében számukra időpocsékolás. Anyaméhem volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattak tőlem, esetleg néhány szép pillanat, de semmi több. Idővel az emlékek majd elfakulnak, csak egy név leszek, aminek a hallatán érzelem nélkül, mégis kötelességből szomorú arcot kell vágni. Mintha még jelentenék bármit.
Mégsem forszírozom tovább ezt a témát, ahogyan Magnus sem teszi. mindketten tudjuk, hogy valahol teljesen jelentéktelen. Vagy ki lehet találni rá valamit, vagy nem, és utóbbira sajnos nagyobb az esély. Kétlem, hogy bármelyik isten üdvözölné az ötletet, hogy egy haladóból istent vagy halhatatlant faragjanak. Nem is tudom, hogy lehetséges-e. Azt viszont már tudom, hogy Aaronnak igenis szüksége van arra, hogy törődjenek vele. Én is és az apja is, még ha nem is fogja ezt túlságosan jó szemmel nézni. Nem szeretném, ha igazán elkallódna, de sajnos már most is sokkal kevesebb időm van rá figyelni, mint azt szeretném. Sokszor nem is tudom, hogy éppen merre van, és alig beszélünk, amikor kivételesen találkozunk. Folyamatosan hidegül el a kapcsolatunk.
- Felesleges magadat hibáztatni. Anyám is szerető családban nőtt fel, mégsem lett tőle jobb. De Aaron már, mint anyám. Sokkal erősebb nála, elvégre a Te fiad. - márpedig az ő fiai mindenre képesek, amire én, apám vagy anyám még csak gondolni sem mertünk volna évekkel ezelőtt. Igenis az én családom az, aki képes felforgatni a világot a másikért, és ezért vagyok rájuk oly büszke.
Figyelmesen hallgatom a kis beszámolóját. Biztosan jól telt eddig is az élete, és ezt nem sajnálom tőle igazándiból. Ha már távol kellett lennünk egymástól, akkor legalább külön élvezze az életét. Nem tudhattuk, hogy találkozunk-e még valaha, nem tudok tehát haragudni rá emiatt. Élte az életét, ahogyan én és a gyerekek szintén ezt tettük. Ki egy kicsit intenzívebben, ki egy kicsit halálosabban a kelleténél...
- Nem olyan intenzíven ugyan, mint az akadémia alatt, de igen. Tánctanár vagyok ott, ahol még régebben takarítottam, amikor Axellel voltam terhes. Bár már érzem, hogy kezdek kiöregedni. Sokszor nehezen tartom a lépést a fiatal fiúkkal és lányokkal, akiket tanítanom kellene. - elmosolyodok. Természetesen az érzelmek átadása, kecsesség illetve annak szándékolt hiánya már egy teljesen másfajta tánctudás, ezt sokkal nehezebb tanítani, de egy mezei tánciskolában nem is ez a fontos, sokkal inkább az alaplépések. Ha pedig látok valakit, akiben ott lakozik a színpadi tánchoz kellő tehetség, akkor továbbküldöm az igazán hozzáértőkhöz. - A jelenlegi táncpartnerem is fiatalabb nálam legalább húsz évvel. - halkan elnevetem magam a gondolatra, hogy milyen öregnek is számítok ebben a szakmában. Egyesek már harminc évesen a karrierük csúcsán járnak, és azt mondják, hogy inkább félredobják a cipőjüket a csúcson. Ezzel szemben én már a hegy lábánál azt mondtam, hogy inkább visszafordulok. Talán, ha nem lettem volna terhes, már kiégtem volna...
- Ó, ne aggódj apám miatt, azóta is hasonló érzéseket kelt benned a neved említése is. - mosolyogva ölelem át a derekát, és húzódok közelebb hozzá a nagykabát ellenére is. Mint aki fél, hogy csak álmodik, és ha elengedi ezt, akkor soha többé nem fog visszatérni. - Nagyon szerettem azt a házat. Mindig valamiféle nyugalom áradt belőle, ezért is szerettem mindig elszökni otthonról. - nosztalgiázok kicsit, és az eget kémlelő arcát fürkészem. - De persze az sem volt rossz, hogy te is ott voltál. - követem a tekintetét az ég felé. A tengerparton szinte mindig érdemes nem csak a víz, de az ég kékjét is szemügyre venni. Mintha csak megfordulna a világ, és önmagát tükrözné a természet.
- Ész szerinted... szerinted most hogyan tovább? - eddig alig két évet töltöttünk együtt, mégsem kopott el a vágy, hogy még ennél is többet szeretnék. De talán más tervei vannak. Bár megígérte, hogy velem marad, ez megint lehet igazán kiszámíthatatlan. Az eddigiekben sem rajtunk múlt mindez.
- Így két év randevúzgatás után jó lenne végre összeköltözni is akár. - szándékosan nem lánykérésre utalgatok. Nem tudom, hogy az illendő lenne-e a mi helyzetünkben. Legalábbis biztosan nem lenne hétköznapi. Mégis szívesen élnék vele, ha ő is akarja. Ha pedig nem... Arra inkább nem is gondolok, csak magam felé fordítom az arcát, és megcsókolom. Csak hogy tudja, hogy én még mindig komolyan gondolom ezt a kapcsolatot.

Elküldésének ideje — Hétf. Jún. 20, 2022 2:03 pm

Kat && Aegir

A halála említésére nem reagáltam sokat, hisz elég abszurdnak gondoltam/éreztem magát az elgondolást is, de a tényeken változtatni nem sűrűn lehetett. Megvolt benne a lehetőség, hogy bármi megtörténhet, de talán akadhat egy megoldás. Egy megoldás, amivel kiküszöbölhető, vagy éppen elodázható az a pillanat, de ezen még dolgoznom kell. Ez még nem jelent véglegességet.
Bólintottam, aztán elhúztam a számat.
-Valóban nem. A harag hirtelen jön, majd tűnik el sok esetben. De Ő kemény dió… Talán sikerül, és helyre billen benne a rend. Nem fog neki tetszeni, és biztosan ágál majd ellene...- vettem egy nagyobb levegőt, aztán egy pillanatra harag suhant át rajtam, s szívesen mentem volna a szitkokat hallva, ám még is maradtam, s inkább összevont szemöldökkel a lábaink irányába meredve szólaltam meg ismét. - Ha maradhattam volna, talán nem lenne ilyen, és könnyebb dolgod lenne vele… - sóhajtottam egyet, aztán beletúrtam hajamba, majd kicsit eltávolodtam tőle, s mikor egy sziklára telepedett, hát közelebb léptem hozzá magam is, s elkezdtem magyarázni, bár nem igazán tudtam mit is kellene mesélnem magamról.
-Sokfelé nem voltam… búvárokat oktattam, bálnaleseket vezettem, bár azt mostanában is csinálom, elmentem egy szigetre, és ott dolgoztam, mint egy átlag ember. - vontam meg a vállam. - Csinosítgattam a hajót, karbantartottam… még mindig megvan… - megköszörültem a torkom, hisz maga a gondolat nem igen akart nyugodni hagyni, hogy ez idáig volt csak meg, hisz Aaron nem is olyan kicsivel ezelőtt tette be a kulcsot a hajónak, és merítette el. Oké, persze nem végleg, mert kifogom onnan hozni, de nem lesz olyan könnyű menet, mint ahogy azt ellehetne képzelni. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, és inkább arra összpontosítani, ami ott zajlott éppen, szóval inkább letelepedtem mellé, s ha akart, hát nekidőlhetett a vállamnak, vagy a mellkasomnak, akkor úgy helyezkedtem, hogy neki kényelmes legyen.
-És te? Azon kívül, hogy Anya vagy, és küzdesz Aaron makacsságával…? Táncolsz még? - érdeklődtem megtámasztva magam balommal.
Annyiszor el akartam jönni, és velük maradni. Legutóbb talán maradtam volna, de az események nem úgy akarták. Odébbtoltam balom alól egy élesebb kődarabot, aztán apró csókot hintettem fejére.
-A kikötőben lakok...mint régen, mikor még apád kiakart nyírni, amiért rád mertem nézni. - nevettem el magam a gondolatra. Kedveltem az apját, bár abban nem voltam biztos, hogy ő is hasonlóképpen érzett irántam. Képzelem mekkora csalódást okoztam számára, mikor eltüntem, de inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és igyekeztem megmaradni a jelen sugarainál, miközben az égre függesztettem tekintetem.

- szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Míg a halál el nem választ. Ezt mondják az esküvőkön, ami ugyan nekünk nem volt, mégis az érzés, az elhatározás folyton-folyvást erősödik bennem ezzel kapcsolatban. Ugyan, miért akarnám, hogy más üljön a halálos ágyamon? Persze, biztosan elég morbid, hogy ilyesmi jut eszembe, amikor újra találkozok életem szerelmével, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy szívem választottja a szó legszorosabb értelmében halhatatlan, és a fiaim is elég erősen túl fognak engem élni. Nincs is ezzel baj, persze furcsa az egész, de… Ha már meghalok, legalább a szeretteim legyenek ott. És ami ennél is fontosabb: remélem, hogy nem viseli meg őket a kellő mértéknél sokkal jobban a halálom. Az ő életük egészen más, mint az enyém. Nem akarom, hogy örökké gyászoljanak úgy, hogy a végén már csak hamis emlékek élnek elméjükben a kapcsolatunkat illetően. Persze ez még egészen messze van, ha minden úgy megy, ahogy azt eltervezték az égiek, akik… akik most nem pont az égben vannak. Az egyikük bár soha ne is lenne ott, maradna mindig velem.
- A dühe sokszor… szinte a semmiből jön, és nem tudom kiszámolni, mikor mondtam szerinte rosszat. Nem akarom őt semmivel megbántani, de ez így akkor sem normális. – ugyanakkor nem tudom, mit is tehetnék, hogy minél nagyobb segítség lehessek számára. Nem az a célom ugyanis, hogy bezárjam egy diliházba. Már anyámnál sem működött túl nagy hatékonysággal.
Egy pillanatra mintha gondterheltség futna át az arcán, de sokat nem tudok belőle kiolvasni. Nem ismerem annyira a rezzenéseit, akármennyire is szeretném, hogy így legyen. Régen találkoztunk, bizonyára megfakultak ezzel kapcsolatban az emlékeim, és mégiscsak mások a vonásai neki is. Bár soha nem értettem teljesen, hogyan működik az istenek öregedése. Valahogy nem jött még elő témaként kettőnk közt, de talán majd egyszer, ha éppen nem egy sziklánál állunk, ahol bármi hirtelen vagy meggondolatlan mozdulatból halálos baleset lehet – persze csak számomra. Most éljük meg azt, ami a pillanatban igazán szép, és a tényt, hogy újra szemtől-szemben látjuk egymást. Ha… Ha véletlen ismét elmegy, legalább legyen minél több közös pillanat, amire emlékezhetünk.
- Nem változtál? Tragédia! Akkor viszont mesélj, mit műveltél az elmúlt években, amíg távol voltál? – érdekel minden részlet, semmit nem kell kihagynia, de szerintem ő is tudja, hogy bármit elmondhat nekem. Ahogy én is neki. Leülök hát az egyik kényelmesnek tűnő kőre, betakarom magam a rajtam lévő kabátba, és érdeklődően pillantok rá. Mesélj csak magadról, Magnus „Aegir” Wiker, hogy én is tudjak rólad mindenfélét, ne csak fordítva.

Elküldésének ideje — Szer. Május 11, 2022 2:19 pm

Kat && Aegir

Csendben álltam szavaira, majd öleltem magamhoz. Végignézni a halálát, valóban nem állt szándékomban. Nem akartam, hogy meghaljon, s át kelljen élnem elvesztését. Belegondolni sem akartam, mennyi fájdalmat okozna elvesztése, szóval csak egy kedves mosollyal arcomon simítottam meg arcát, majd csókot leheltem homlokára, s öleltem magamhoz egy kis ideig sétánk megkezdése előtt.
Nem tudtam mit kellene erre mondanom. Azt hogy nem fogom végignézni? Vagy azt hogy végig melletted maradok? Hogy nem lesz nagy veszteség, mert csak egy halandó? Nem ezek lennének a megfelelő szavak, s ezt inkább akkor mondanám, ha végleg megakarnám szakítani vele a kapcsolatot, s nem akkor, amikor épp azon ügyködök, hogy visszaszerezzem magamnak őt, és a fiaimat, kiknek nem lehettem rendesen életük része. Inkább eltereltem a gondolatmenetet, s sétálni kezdtünk. Másról beszéltünk, nem az elmúlásról.
Szavaira felsóhajtottam. Igaza volt, hisz valóban nem tűntem el teljesen az életükből, de még sem voltam jelen igazán. Hiányzott a személyes kontaktus, hogy valóban fiaimnak nevezhessem őket, s ne csak az a pasas legyek, aki lehetővé tette a létezésüket. Összefont ujjakkal sétáltunk egymás mellett, amit kis idő után felváltottam, s átkaroltam derekát, s úgy andalogtam mellette, és persze nem bírtam ki, hogy ne említsem meg neki találkozásomat Aaronnal.
-A dühe elég zabolátlan. Elnyomja az ösztöneit… - magyaráztam csendesen, miközben sétáltunk, majd megálltunk. Aztán...
Dühös szavak záporoztak fejemre. Egy pillanatra összeszaladt szemöldököm, s a víz felé pillantottam. Szívesen mentem volna, hogy szembe nézzek haragjával, ám megmaradtam ott Kat mellett, bár úgy vitt volna a lábam Aaron közelébe, hogy fejemre olvashassa vádjait.
Pillanatnyi nyugalom után, újfent felhangoztak vádló szavai, gyávának titulálva személyemet. A tengeren járt… egy pillanatra lehunytam szemeim, majd összepréseltem ajkaim. A hajóm...
Igyekeztem figyelmeztetni, hogy figyeljen már kicsit jobban, igyekezzen elengedni a dühét, és engedje át a kormányzást az ösztöneinek, ám a vége az lett, hogy bizony a hajóm léket kapott… Aaron... Vettem egy nagyobb levegőt, megköszörültem a torkom, míg ott álltam Kat mellett, s igyekeztem higgadtnak maradni.
Némi megnyugvást adott, hogy Axel elment érte, s nem sokkal a hajóm elsüllyedése után érkezett meg hozzá.
Gondolataimból Kat szavai térítettek vissza. Kellett kis idő, mire igazán figyelni tudtam rá, s míg beszélt, egy hmmm? Hagyta el ajkaim, s kérdő lett tekintetem.
Szemöldököm felszaladt, majd úgy mozdítottam karom, hogy kipördülhessen onnan, s míg ő játékosan indult meg a szikla felé, én mélyen hallgattam Aaron cselekedetéről. Abban biztos voltam, nem teszi majd zsebre azt, amit tettéért kap.
A hajóm elkötése egy dolog… de hogy még el is süllyeszti… no az már feltette a pontot arra a bizonyos í- re.
Igyekeztem elterelni gondolataim, s teljes erőbedobással Kat-re figyelni. Oh ha tudná, hogy a külsőm csak Ő miatta ilyen idős. Ha tudná, belesajdulna szíve, s azt nem akartam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy fájdalmat okozzak neki újfent.
-Az, hogy mennyire vagyok olyan…. - széttártam karjaim. - Pusztán a szemlélőtől függ. Én úgy hiszem, nem változtam... de majd te eldöntöd, így van e.. - megengedtem magamnak egy apró mosolyt, miközben közelebb léptem hozzá, s ha fellépett a sziklára, akkor megálltam előtte, s ráemeltem tekintetem, s közben átfutott a kérdés elmémen. Vajon elmondjam e neki mit tett Aaron, vagy tartsam meg magamnak az elrejtett haragom?
Végül amellett döntöttem, hogy nem fogom elrontani a pillanatot. A dühöt, mit magamba zártam, ráérek akkor felszínre engedni, mikor egy kicsit „elbeszélgetek” a fiammal...

- 529 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Mire elérünk a csókhoz, már behunyom a szemem. Biztosan olyan vagyok most, mint egy szerelmes elsőbálozó, akit az iskola legmenőbb fiúja hívott el a bálba fogadásból, de még ez sem érdekli, mert csak az a fontos, hogy végre figyelnek rá. Annyi csak a különbség, hogy Aegir nem egy buta fogadás miatt van itt, én pedig nem túl lelkesen, de határozott örömmel viszonzom a csókját és nyújtom el, hátha még pár másodperccel tovább tart, mint amit eredetileg tervezett. Egyszer mégis vége szakad a mozdulatnak, és megszólal. Ráadásul olyat mond, amit először el sem hiszek teljesen. Mégis hogy engedheti ezt meg magának? Hogy lehet, hogy itt tud maradni? Egyáltalán miért ilyen nyugodt most minden körülöttünk?
- Nem kell végignézned, ahogy haldoklom... - tudom, hogy még nem tartok ott, de el fog jönni ennek is az ideje. Ő nem hal meg, örökké együtt kell majd élnie azzal a tudattal, hogy ez a kapcsolat múlandó volt, talán egyszer úgy látja majd, hogy elpazarolt évtizedeket az életéből amiatt, hogy velem legyen. Ebbe pedig borzalmas és ijesztő belegondolni. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam, sem hogy elfelejtsen...
Most viszont inkább rá koncentrálok, a jelenlétére és a törődésére. Arra, hogy most talán velem is marad, találkozhatunk akár többször is.
- Valakinek elfogultnak is lennie kell. - nem hibázik, tényleg az vagyok. Fel lehet ezt róni nekem, de megbánni nem fogom. - Ne ostorozd magad azért, mert védeni akartál bennünket. Így láttad helyesnek, de mindent megtettél azért, hogy még így is megvédd a fiaidat. Nem tűntél el igazán. - összekulcsolt ujjainkra nézek, és hüvelykujjammal simogatni kezdem séta közben a kézfejét. Nem tudok rá haragudni, és talán sokkal elfogultabb vagyok, mint azt hinné. Talán tényleg én vagyok a világ legnaivabb nője, de megéri, ha már harmadjára tért vissza hozzám, és harmadjára már jelentős esélye van annak, hogy itt is marad velem és a fiúkkal.
- Emiatt nem foglak elítélni. Talán elsőre jobb volt, hogy nem tudta ki vagy. És ha tényleg sikerült megnyugtatnod, akkor nem is hiszem, hogy a kezdeti dühe után ne jönnétek ki jól. Persze... a kezdeti düh lehet eltart majd egy ideig. - sóhajtok egyet. Mindenki találkozott már a másikkal, mielőtt velem. Lehet így volt jó, nem hagyom tehát, hogy ez beárnyékolja a találkozásunkat. Felemelem a kezét, és teszek alatta egy félfordulatot. Nem olyan kecses, mint amit a színpadon kell produkálnia egy hivatásos táncosnak, de ahhoz bőven elég, hogy háttal kerüljek a karjaiba, én pedig a karját ölelhessem. Le is hajolok, hogy megpusziljam a kézfejét.
- Tudom, hogy fantasztikus apa leszel. Addig viszont vagy még olyan jó pasi, mint amikor először levettél a lábamról? - költői a kérdés, hisz olyan ő, mint a jó bor. Mégis bennem ég a vágy, hogy játsszak vele egy kicsit, hogy kéressem magam, mint régen az akadémián.
Ismét felemelem a kezét, kipördülök karjai közül, és elengedve őt elindulok egy közeli szikla felé. Persze, amikor még láthatja az arcom, akkor észreveheti kihvó tekintetemet is.

Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 26, 2022 9:37 am

Kat && Aegir

Kérdésére feléfordultam teljes testemmel, s kezem finoman arca élére fektettem, s hüvelykemmel simítottam rajta egyet, majd odahajoltam hozzá, s ha hagyta, hát megcsókoltam, aztán halovány mosoly költözött arcomra.
-Nem… nem lenne önző. - leengedtem karjaim, majd finoman magamhoz húztam, s megöleltem. Úgy éreztem, erre nem csak neki, de nekem is szükségem volt. Kellett, mint fuldoklónak a levegő, hisz oly’ rég távol voltam már tőle.
Megfogtam kezét egy idő után, majd sétálni kezdtünk. Következő szavaira bólintottam, majd hümmentettem, mintegy tudomásul véve, hisz csak remélni tudtam, úgy lesz majd.
Elhatároztam, meg kell nekik mutatni, nem vagyok én olyan szemét alak, mint amilyennek gondolnak.
A napokban Axel-nek sok mindent elmondtam, ám a dolgok nem alakultak annyira jól, mint szerettem volna.
Sosem gondoltam magam rossz embernek, sem pedig szemét alaknak. Talán az volt a gond, hogy mindennek a legrosszabb eshetőségét néztem akkor, és meg sem próbáltam másképpen cselekedni. Hibáztam, és ezzel tisztában voltam.
-Mindketten tudjuk, hogy te túl elfogult vagy! - nevettem el magam, miközben kicsit jobban fogtam magamhoz, majd puszit nyomtam fejére mosolyogva, miközben mellette sétáltam. - Bármit mesélhetsz! Sok mindenről lemaradtam. Pótolhatatlan dolgokról… - hangom elszomorodott, hisz valóban olyan dolgokról maradtam le, amiről nem kellett volna. - Figyelni, és megélni, ezek nagyon messze állnak egymástól.
Elengedtem derekát, majd megfogtam kezét, s ha hagyta összekulcsoltam ujjainkat, miközben haladtunk a parton, s nem is néztem merre visznek lábaink.
-Emlékszem. - bólintottam. - A múltkor mikor összefutottunk… önző módon nem mondtam el ki vagyok...vess meg érte bátran, de megnyugodott a közelemben. Mintha elpárolgott volna a haragja. Segíteni fogok. Legalább is megpróbálom. Szeretném, ha bízna bennem. - megálltam, majd elengedtem a kezét, miközben az utolsó mondataim mondtam.
Annyira reménykedtem benne, hogy sikerül helyrehoznom a hibáimat, és felépíteni egy olyan kapcsolatot a fiaimmal, hogy elmondhassam, elkezdtek bízni, és hinni bennem.
Nem szóltam többet, csak álltam vele szemben, arcát fürkészve, vajon mit szól ahhoz, hogy találkoztam már Aaronnal is.

- 311 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

A visszatérése már első alkalommal sem volt kifejezetten szokványos és egysíkú. Mondjuk, szerintem kifejezetten megengedő vagyok, ha erre az egész kapcsolatra gondolunk. Nem minden nő viseli túl jól, ha élete első és egyetlen igaz szerelmének felesége van, hovatovább nem is válik el tőle. Más kérdés, hogy én sem viseltem jól, csak megértettem és valamelyest elfogadtam a helyzetet, hogy az istenek egy kicsit fölöttem állnak. Hjaj... nincs valami félistenné nyilvánítási kérvény, hogy legalább egy kicsit tovább lehessek együtt a fiaimmal és a szerelmemmel?
- Önző lenne azt kérni, hogy maradj velem a halálomig, igaz? - kínosan felnevetek még a gondolatra is, Ugyan, meddig tartana engem kivonni a forgalomból? Amint meghozná ezt a döntést, már nyekkenhetek is a koporsóban vagy a tengerfenéken Rán jóvoltából. Olyan vihart csinál, hogy Aegir sem ment ki a víből. Nem úgy, mint Axelt, ahogy alapvetően kedvezőbb volt a szituáció, elvégre félisten. Vagyis, gondolom ez előnyt jelent túlélés szempontjából.
Mondhatja bárki, hogy nem tanácsos ismét mély érzelmeket táplálni egy olyan férfi iránt, aki már többször elhagyott, én ezzel akkor sem tudok azonosulni. Főként, hogy felesleges lenne az ismét szót a gyengéd érzelmeimmel egy lapon említeni, hisz szerelmem csak nőtt az idők alatt. Talán a miénk az egyik legerősebb távkapcsolat. De talán csak én vagyok a világ legnaivabb nője.
- Velem sem feltétlen túl tisztelettudóak, de mindkettejüknek vannak jó pillanataik. Idővel meg fognak kedvelni téged is, ne aggódj emaitt. - részemről szinte első látásra, de ha az nem is, akkor első találkozásra szerelem volt. A fiaim pedig félig tőlem vannak, szóval remélem, nem nyomja el az Aegir iránti tiszteletet és szeretetet az a maradék isteni felük.
Kislányos lelkesedéssel ragadtam meg felém nyújtott kezét, majd amikor átölelt, leplezetlen örömmel indultam el mellette a parton. Még mindig képes arra, hogy pillanatok alatt újra és újra magába bolondítson, majd egyszerre nyugtasson meg és tüzeljen fel a tekintetével, a hangjával, de már csak a puszta jelenlétével is.
- Nem is tudom, hogy mi újat tudnék mondani. Vagy te olyan jó apa, hogy a legfontosabb lépéseiket figyelemmel kísérted, ebben biztos vagyok. - ahogy beszélek, kibújok az öleléséből, és csak azután térek vissza a karjának oltalmába, mikor már belenyúltam a jéghideg vízbe, és sebtében megtöröltem vele az arcomat. Muszáj volt egy kicsit felocsúdnom, hogy ne veszítsem el idejekorán a fejem a hirtelen ingerek következtében. - Úgy érzem, az én hibám, hogy Aaron dühe ennyire kezelhetetlen. Emlékszel, mit meséltem anyuról? Neki voltak hasonló tünetei a pszichiátria előtt, és én... nem akarom, hogy ő is átélje ugyanazt... - hideg kezemet a homlokomra simítom a gondolatra. Anyám dühkezelési problémái már fiatal koromban átlépték a kezelhetetlen szintet, és egyre nagyobb párhuzamot látok kettejük között.

Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 19, 2022 4:23 pm

Kat && Aegir

Nem mondhattam, hogy nincs igaza. Nem mondhattam, hogy tévedett, hisz minden gyermeknek jogában áll mindkét szülővel élni, s mindegyiktől megkapni a kellő törődést. Ám arról sehol sem szól a fáma, mi van ha az egyikük… de az is lehet, hogy csak a mentségeket keresem. Az is lehet, hogy csak azt várom, hogy valaki azt mondja, nem a te hibád volt, és tudom, hogy maradtál volna. Tudom, mert emberként akartál élni.
Ilyen szavakat még sem kaptam, és nem is kaphatok senkitől sem.
Igyekszem vigasztalni, és tartani a „lelket” benne, hisz sok minden az én hibám volt. Nagyon sok mindenen ment keresztül élete során, s kezdtem úgy érezni, az egész az én hibám volt. Elmentem, mert úgy éreztem, ezzel teszem nekik a legjobbat, s így biztonságban tudhatom őket.
Ha kimondom is, hogy sajnálom, akkor sem megyek vele sokra. Ha kimondom, hogy sajnálom, attól még az egész megtörténtnek marad, és visszavonni lehetetlenség.
Bántam a múltat, de ami történt megtörtént.
-Ameddig szükség lesz rám… ameddig akarod, hogy maradjak. - feleltem, s közben végig fogtam a kezét. Annyit változott ez alatt az idő alatt. Látszanak rajta az évek, ám az én szememben, még mindig ugyan az volt. Semmit sem változott az, mit akkor éreztem iránta.
Aztán elengedtem kezeit, a víz felé fordulva avattam be terveimbe, mire ő mellém lépett, megfogta karom, majd hozzám bújt, én pedig hagytam, pedig legszívesebben átkaroltam volna.
-Bízom benne. Nem utálhatnak egész életükben.
Elhallgattam, figyeltem szavait, miközben ráemeltem tekintetem. Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, ami lassanként kiszélesedett, míg hallgattam őt.
-Úgyhiszem, a kedvedért sem viselkednének másként irányomban. Azt ki kell érdemelnem. Hosszú út lesz ez, de meg kell tennem. Nem lehet örökre szakadék közöttünk. - feleltem, aztán bólintottam. - De legyen, ahogy szeretnéd. - hagytam rá a dolgot, hisz még is csak a gyerekek anyja volt… gyerekek… felnőttek, kik már élnék saját életük, ám úgy éreztem, meg kell tudnia mind
kettőnek, hogy bízhatnak bennem. Meg kell tudniuk, hogy az anyjuk nem beszélt a levegőbe.
Igaz, Axel már tisztában van vele, de Aaron szemét még fel kell nyitni.
- Van kedved sétálni velem? - kérdeztem kicsit távolabb lépve tőle, felé nyujtva kezem. Valóban nem akartam többet egy egyszerű sétánál. - Közben te mesélsz a fiúkról, én meg hallgatok… - mosolyodtam el, még mindig felé nyújtva kezem. Ha elfogadta, egy kis ideig fogtam kezét, majd átkaroltam ,s úgy indultam meg vele valamerre a parton.

- 391 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Tudom előre minden kifogását, a vihart, a feleségét, a távolról minket segítő isteni figyelmet. De már nem érdekel, hogy is van mindez. A gyerekeinek szüksége lett volna apára - és ez az én hibám is, hogy nem tudtam továbblépni. Most sem tudok, de ez az egész helyzet... Lassan emészti fel a lelkemet. Ha valóban csak Rán lenne a baj, már régen megoldotta volna. Velem van a baj...
- Egy gyereknek nem egyengetésre van szüksége, hanem a szüleire. Lehetőleg mindkettőre. - megnyugtat az érintése, ahogy a hátamon játszanak az ujjai, majd az arcomon. Igyekszem is minél közelebb kerülni hozzá. Ilyenkor pedig a túl sok érzelem, a váratlan szituációból adódó szenvedély... Nem így lett másodjára fiunk?
Mégis, sokkal hamarabb eláraszt a nyugalom most vele, mintha bárki mással lennék. És akármennyire tombolnak bennem az érzelmek, tudom, hogy ebből nem lesz könnyű beszélgetés. Ez nem egy olyan téma, nem egy olyan helyzet, ami fölött csak úgy át tudunk siklani.
Az arcát figyelem, miközben megfogja a kezemet. Legszívesebben simogatnám, ölelném és csókolnám addig, amíg újra úgy nem dönt, hogy itt az ideje menni. Ugyanakkor vannak sokkal fontosabb dolgok is a fizikai élvezetnél. Háborgó lélekkel semmi sem az igazi.
- Meddig tervezel maradni? - kérdem tőle halkan, miután hátat fordít nekem. Feltehetném azt a kérdést is, hogy mikor gondolnak már eléggé méltónak ahhoz, hogy ne a hátam mögött intézzenek el minden isteni meg félisteni dolgot. Egy család vagyunk, rám is vonatkozik sok eleme az életüknek - és a haláluknak. De mást nem kérdezek, mellé lépek, és átölelem a felém lévő karját, így simogatom a következő mondatáig.
- Ha te bízol a tervedben, akkor természetesen számíthatsz rám. Egy feltétellel! - a sötétben is láthatja hamiskás mosolyomat. Mindenben támogatom, ez soha nem volt kérdés, de a közös utak valahogy még nem jöttek össze. Talán ez lehetne az első lépés efelé? - A fiúk nem tudhatják meg, hogy én is ott vagyok. Szeretném, ha nem miattam viselkednének máshogy, hanem maguk miatt és miattad. Valamint nekem is kell egy kis magány a gondolataim rendezéséhez, de ígérem, hogy minden pihenőidőben veled leszek, ha azt szeretnéd. - úgy érzem, részletesen meg kell magyaráznom az akaratomat, holott nem érdemli meg hármuk közül egy sem. Mindenből kihagynak. Legyen ez kicsit fordítva is.

Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 19, 2022 8:31 am

Kat && Aegir

Odaérve elé, finoman érintettem meg arcát, kedves, ám a viszontlátás kései fájdalma tükröződött tekintetemben. Fájt, hogy ennyi időt kellet távol töltenem tőle, de úgy gondoltam, hiába is mondanám, nem hinné el, ahogy Axelnek is hiába említettem bármit is, én maradtam a hazug apa, aki csak cserben hagyni tudta családját.
Mikor belekezdett mondandójába, s ütötte mellkasom, arcom, ahol ért, nem avatkoztam közbe. Álltam ütéseit, s csitítani sem próbáltam.
Olyasféle régóta gyűlő indulat volt ez, melyet ki kellett adnia.
Pusztán akkor értem hozzá, mikor ütései csillapodtak, s helyüket átvette a sírás. Akkor simítottam végig hátán, s öleltem óvatos gyengédséggel magamhoz, mintha azok az ütések meg sem történtek volna.
- Nem jöhettem. A biztonságotok ezt követelte meg. - feleltem csupán ennyit, őszintén, bár az már más kérdés volt, vajon elhiszi e nekem. - Rán, dühös nőszemély, és haragja pusztító. Nem hagyhattam, hogy miattam bajotok essen. - elcsendesedtem miközben ő rám emelte tekintetét, ám a távolság nem érdekelt mit akkor vetett közénk, mikor szemeimbe tekintett. Rán-nal a házasságunk rég zátonyra futott ironikus módon. Magamban elmosolyodtam a gondolatra.
- Sosem hagytalak igazán magadra. - megsimítottam arcát. - Vigyáztam Axelre. Nem hagytam… nem hagyhattam meghalni. - magyaráztam. - Kivittem a partra, egy szigetre. Sokáig mellette voltam, míg nem volt magánál. Ő maga sosem ismerné el, de… felesleges magyarázkodnom, hisz ténylegesen jelen sosem voltam. Aztán egyengettem a tengert néha, meghozva a tökéletes pillanatokat... - vallottam be, nem csak neki, de önmagamnak is, miközben kedvesen mosolyodtam el, és simítottam arcélén, miközben közelebb hajolt hozzám, s megcsókolt, mi nem maradt viszonzatlan.
Lágyan öleltem magamhoz, miképpen a puha hullámok mossák a partot csendes éjszakákon.
Addig nem éreztem, vagy csak nem akartam tudomásul venni, de szükségem volt rá.
Lelkem mélyén mindig is akadt valami nyugtalanság. Nyugtalanság, ami nem hagyott nyugodalmat. Nyugtalanság, ami elfogott minden pillanatban mikor emléke felidéződött bennem, hogy mennyire megszerettem, s mennyire mellette akartam maradni. Mulandó halandó élete, mit vele akartam letölteni.
Lassan kibontakoztam az ölelésből, a tőlem telhető legnagyobb finomsággal fogtam meg kezeit, s elsőnek csak azoknak címezve szavaim, majd emelve fel tekintetem.
- Ha engeded maradok, és nem hagylak magadra. - utolsó szavaimnál emeltem fel tekintetem, s függesztettem rá kékjeim, keresve tekintetét. - Találkoztam a fiúkkal… - böktem ki végül. - Aaron, még nem tudja ki vagyok… Axel meg… kemény dió mindkettő. - megdörgöltem tarkómat, miközben elengedtem kezét, s a víz felé fordultam. Lehajtottam fejem. Kitaláltam mit fogok tenni, s erről pusztán neki fogok szólni.
-Elrabolom a fiaim Kat! - emeltem rá ismételten tekintetem. - Egy kis düh kezelés Aegir módra… okítás, összekovácsolódás. - teljes testemmel felé fordultam, s mielőtt még pánikba esne, még is mit képzelek én magamról, hozzá tettem. - Velem jössz?

- 428 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Egy neszre kapom fel a fejem gondolataim közepette. Mintha valaki szólt volna, de nem tudom eldönteni, hogy melyik irányból. Lázasan fordulok minden irányba, és amikor meglátom AZ alakot felém közelíteni, még ideje is lenne megalvadni ereimben a vérnek, amennyire nem érzem magam élő embernek, nemhogy vérbeli nőnek, aki két gyermeket nevelt fel.
Összetörten, állandó sírástól karikás szemekkel, gondterhelt halvány szarkalábakkal meredek a felém közelítő férfira. Életem hullámverte megrontójára, akit annyira szerettem. Akit alig ismerek, mégis a másik felemet teszi ki, mégsem tudok tőle elszakadni. Bámulom őt egészen addig, ameddig elém nem ér.
Az ránt ki ebből a felfoghatatlanul mozdulatlan állapotból, hogy a nevemen szólít, az arcomhoz ér. Csodálom is szinte, hogy emlékszik rá. De most komolyan! Pont erre, pont most jelenik meg? Nem jutott ez hamarabb az eszébe?
- Ez a francos káromkodás kellett ahhoz, hogy végre idetold a képedet? Hányszor voltam a parton tizennyolc év alatt? De ha nem is a parton, akkor hányszor lett volna rád szükségem? Aaront tönkreteszi a dühe, Axel istentudja, merre járt az utóbbi időben, te meg... Ja igen, te meg mivel a már említett ISTEN vagy, mindenről tudtál, és hagytad, hogy teljesen egyedül vigyem ezt a vállamon. Ők még csak ennyiben sem számíthattak rád te rohadék! Te elvoltál a "hozzád illő" istennőddel... - monológom elején teljes erőmből kezdtem el ütni a mellkasát, a vállait, az arcát. És valljuk be, kevés veszélyesebb annál, mint egy nő kirohanása. Heimdall óvja ettől az isteneket is. De az elnyújtott mondanivalóm végére már csak nehéz levegővétel, sűrű könnyzápor és erőtlen támasz marad a korábbi hevességemből. Fejem megpihen a férfi mellkasán, és a lassan szelídülő hullámok mellett csak alig hallatszik egyre rendezettebb sírásom.
- Legalább te legyél boldog, ha már a családod szenved. - vetem oda keserűen, és egy kicsit elhajolva nézek bele a szemébe. Látszik az arcomon, hogy valamelyest azért örülök a jelenlétének, de inkább vagyok szomorú és zaklatott most a fiaim miatt. - Úgy érzem, ebbe fogok megbolondulni. - fáradtan átkarolom a nyakát, és megcsókolom. Persze, csak remélni tudom, hogy még megtehetem ezt.

Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 18, 2022 7:21 am

Kat && Aegir

Mostanában semmit sem úgy képzeltem el, ahogy az események alakultak. Nem akartam úgy összefutni a fiammal, és nem akartam, hogy az események ennyire felgyorsuljanak, s esélyem se legyen mindent racionálisan végiggondolni, csak azért, mert...
Panaszkodás... Ennyi volt csupán minden szavam, gondolatom, csak mert az eddigi életem, mit elképzeltem magamnak, megtartva Rán-nak adott szavam, hírtelen szertefoszlott, mert én nem bírtam tovább.
Gyengeség? Meglehet! Bár inkább... Nem. Semmiképp sem!
Miközben gondolataim ezer felé kavarogtak, egy hang ütötte meg a fülem. Egy ismerős hang, mi mindig a szívembe mart, hisz ott felejtettem őnála.
Emberi gyarlóság lehet csupán, érezni, hinni, remélni.
Érezni, hogy haragszik, s kétségbeesés mardossa lelkét, s remélni, hogy egy napon, rendbe jöhet minden. Egy napon minden megváltozik majd. Egy napon...
Nem folytattam a gondolatmenetet, csak belém akadt a szó, és foszlott semmivé a következő kiáltásra.
Összeszaladt szemöldököm, majd minden racionális gondolatot megcáfolva, a következő pillanatban a távolban álltam.
Figyeltem egy darabig kecses alakját, mi az idő múlásával mit sem változott.
Vettem egy nagyobb levegőt, majd zsebre tett kézzel indultam meg felé.
Miközben egyre közelebb értem hozzá, igyekeztem összekaparni ezerfelé ágazó gondolataimat, hisz rég volt már, hogy ennyire célzatosan valaki úgymond kívánsággal élne...
Mikor kellő közelségbe értem, de még megvolt az illendőség messzesége, csendesen szólaltam meg, mégis tisztán hallhatóan.
-Épp elégszer szomorodott már... - hangom határozottan, még is lágyan csendült fel, miközben továbbra is zsebre tett kézzel álltam elötte, vagy mellette, attól függően, feltűnt e neki jöttöm.
Közben másodpercek tört része alatt csitítottam a hullámokon, s morajlásuk lejjebb apadt, bár nem hagyták abba viaskodásukat a sziklákkal.
Nem tudtam mit is mondhatnék. Nem tudtam, vajon egy sajnálom elég lenne e hozzá. Nem tudtam, vajon elég lenne e annyit odavetnem, hogy ne haragudj, az eltűnésért, ám még is, minden porcikám azt súgta, nem lenne elég! Ahhoz túl sok idő telt el. Túl sok, és túl értékes idő!
Olyan pillanatokról maradtam le, amiről nem akartam sosem.
Olyan pillanatokról, amiket magaménak akartam.
Kedves mosollyal tekintettem rá, hogyha felém fordult, majd hagyták el következők ajkaim, bár annyira nem volt számottevő gondolat, de...
-Kat... - hangom lágyan, s érzelmektől terhesen csendültek fel.
Ha engedte, közelebb léptem hozzá közben, s finoman érintettem meg arcát, miközben kimondtam nevét.
Szívem hatalmasat lódúlt, s vele egyszerre csapott ki egy nagyobb hullám a partra, majd nyomtalan vonult is vissza, minden pusztítás nélkül.

- 375 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Aegir & Katrine

Szeretem a természetet. Megnyugtat a közelsége. Megnyugtatnak a hangjai. Megnyugtat az illat, melyet magából áraszt. Igazából. Mikor rosszul érzem magam - legyen az télen vagy nyáron -, sokszor kimegyek a tengerhez és hagyom, hogy elnyeljen a víz halk morajlása, viharban tomboló hullámainak hangja. Mindig a természetbe menekülök, ha a zene már nem tudja lecsillapítani háborgó lelkemet, márpedig a tánc mostanában jócskán a háttérbe szorult. Amikor órát tartok, olyankor is érzem magamon, hogy ez nem az igazi. Mégis miért kell mindezt félig-meddig egyedül feldolgoznom? Ilyenkor olyan szívesen beszélnék ténylegesen Aegirrel. Nem muszáj az otthon melegében, bár kétségtelen, hogy sokkal jobb érzés lenne, ha nem csak sok-sok évente egyszer látogatna meg, amikor már úgy érzem, feladhatom a reményt.
- Most komolyan, mégis mit kezdjek ezzel az egésszel?! - fúj a szél, a tenger is elég hangos ahhoz, hogy ne nagyon hallják amit a világnak kiabálok. Az istenek szemében most nem feltétlen kétségbeesett, magatehetetlen nőnek nézhetek ki, sokkal inkább egy akaratos óvodásnak, aki a papáját akarja. Annyi csak a különbség, hogy én az állítólagos szerelmem után vágyakozok röpke tizennyolc év után is. Ugye, hogy jogosan hihetne engem bárki idiótának?
- Tedd túl magad rajta. - mondta apám szomorúan Axel születése után pár évvel, de ő nem tudta az igazságot. Nem tudta, hogy miért volt olykor rémisztő vihar körülöttünk, és azt sem, hogy hányszor kellett emlékeztetnem magam arra, hogy egy foglalt férfi nem jó célpont.
Tehetetlen vagyok a szívemmel szemben. Pedig milyen jó is volna továbblépni, újrakezdeni valaki mással. De akkor milyen jogon is vágyakozok Őutána, és miért járok ki únos-úntalan a partra olyan időpontokban is, mint például a mostani. Mégis...
- Hogy szomorodna meg néha Aegir lova! - remélem, most is figyelsz rám. Remélem hallod. Remélem adsz egy jelet. És a jel Te legyél...

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés